Hozzám viszonyítva, hamar megeszi, amit adtam neki, de én sem falatozom órákig. Az utolsó falat után azt figyelem, hogy mit csinál. A harci eszközeire pillant, minden bizonnyal át szeretné nézni õket, de az útja az ajtóhoz vezet, amit egy fadarabbal eltorlaszol, hogy biztonságban legyünk. Nem hiszem, hogy bárki is benézne hozzánk, de jobb az óvatosság.

-          Remélem, nem bánod. – felém fordul. – Ne gondolj túl semmit. – nem igazán értem, hogy mire gondol, de eddig arra a következtetésre jutok, hogy megbízható, így csak megrázom a fejem.

Végignézem, hogy milyen eszközei vannak és le vagyok nyûgözve. Kívülrõl egy gyámoltalan fiúnak látszik, de lehet, hogy egy komoly harcos rejtõzik benne. Pár dolgot az ágy alá csúsztat, végül a kulacsnak köszönhetõen felállok, de eszembe jut, hogy némi morzsát hagytam magamon, így letörlöm gyorsan, majd ránézek.

-          Biztos lesz alkalmunk megtölteni. – közelebb lépek hozzá.

-          Természetesen. Sõt, muszáj lesz megtöltenünk, ha nem akarunk… - hirtelen hallgat el, amire csak meglepetten figyelem õt. Nem tudom, hogy mire gondolhat és nem is akarom faggatni.- Izé… szomjasak maradni. – fura tekintetén elnevetem magam. Nyújtózik egyet, én pedig elcsendesedem. Lassan nyugovóra tér a nap, így jó lenne aludni menni. – Figyelj… Liana – ránézek. – holnap egy hosszú út vár ránk, és szeretnék hajnalhasadtakor indulni. Úgyhogy, ha nem bánod, én már most lefeküdnék.

Az ablakhoz lép és a függönnyel küszködik, ami nem adja könnyen magát. Ezen a jeleneten elmosolyodom. Biztos vagyok benne, hogy az elõttünk álló út nem lesz rövid. Ismeretlen és veszélyekkel teli lesz, legalábbis gondolom. Ha megbízom benne, és õ is bennem, akkor ezzel nem lesz gond. Ásítok egyet és õt figyelem, ahogy az ágy felé igyekszik.

-          Rendben, ahogy szeretnéd. Én… azt hiszem én is csatlakozom, csak elõbb… - a táskám után nyúlok, de csakis a könyvem miatt.

-          Na igen, jobb lenne, ha elrejtenéd valahová azt a könyvet. – az ágyra helyezkedik és hátat fordít nekem. Kissé bûntudatom van, pedig nem az a szándékom, hogy elhitessem vele, nem bízom meg benne. Épp ellenkezõleg! – Dugd el valahová, egy olyan helyre, amit még én sem tudok, hátha így jobban alszol majd. – kissé szomorú tekintettel nézek a táskámra, majd rá, végül úgy döntök, hogy az ágy mellé teszem, amire leülök. – Ha nyugtalanít, vagy feszélyez a közelségem, akkor szólj, még mindig hajlandó vagyok leköltözni a földre.

-          Nem szükséges! – mondom már jobbkedvûen, de ahogy ránézek, hallom, hogy szuszog, így csak mosolygok egyet és ledõlök én magam is.

Szemeim arra nyílnak ki, hogy egymással szemben vagyunk, bár õ még alszik. Kicsit elmélázom arcát fürkészve. Nyugodtnak látszik és minden bizonnyal szép álma lehet, hiszen semmi fintor, vagy furcsa tekintet nincs rajta. Egyik kezemmel megérintem arcát, bár nem igazán tudom, hogy miért, végül úgy döntök, hogy felkelek. Nyújtózom egyet és kitekintek az ablakon. A nap felkelõ sugarai borítják be a fák alját és a napraforgók egy részét. Igazán szép látvány. Eszembe jut, hogy korán akar indulni, így fel kellene kelteni, de ahogy megfordulok, látom, hogy már fent is van. Köszönök, amit viszonoz én pedig rámosolygok. Táskámat a hátamra veszem és készen állok a hosszú utunkra.

Egy fél óra gyaloglás után, legalábbis gondolom, hogy annyi lehetett, egy nagyobb folyóhoz érünk, aminek alját nem lehet látni, viszont híd nincs a közelben. Csónakot sem vélek felfedezni, így kérdéses, hogy hogyan is jutunk át a túlsó partra.

-          Kapaszkodj belém! – kérdõn nézek társamra, aki nekem háttal áll, így gondolom azt szeretné, ha a hátára kerüljek. Kissé hezitálok, de nem húzhatom az idõt, így eleget teszek kérésének. – Egy percre se engedj el! Átússzuk, ugyanis abban jó vagyok! – elvigyorodik, így szorosabban kapaszkodom belé.

-          Bízom benned! – ahogy ezt kimondom azon kapom magam, hogy visszatartom a levegõmet, szemeimet erõsen behunyom és próbálom nem elrontani ezt a rövid idõt. A víz érintése váratlanul ér, mégis kellemes, annak ellenére, hogy nem meleg. Szemeimet kinyitom, bár még a víz alatt tartózkodunk. Eléggé mély, de varázslatos látvány tárul elénk. Ámulva nézem a halakat, amik rettenve úsznak arrébb, hogy elkerüljenek minket. Végül közeledünk a felszínhez és mély levegõt veszek. Amíg a felszínre nem érünk, nem engedem el. – Köszönöm! – leszállok róla és mivel vizesek vagyunk, meg kell száradnunk.

-          Jobban járunk, ha egy kis pihenõt tartunk, amíg szárazak nem leszünk. – bólintok és gyorsan megnézem a könyvemet, nem-e lett vizes, de szerencsére semmi baja, így megnyugszom. A rajtam lévõ ruhát gyorsan lekapom, hiszen alatta egy hálóingre emlékeztetõ darab van, ami a térdemig leér. – Mit csinálsz?

-          Csak leveszem a nedves ruhát. – piros arccal fordul el én pedig leterítem a földre, majd táskám mellé ülök a fûbe. A rajtam lévõ cipõt is leveszem, így az apró zöld növények sokasága csikizik a lábaimat. – Ha nem akarsz beteg lenni, te is vedd le a ruháidat! – nem felel, helyette továbbra is a hátát mutatja, de leveszi a ruhái javát és mellettem foglal helyet, bár felsõteste szabadon van, mégsem zavartatom magam. – Jól aludtál?

-          Persze! – feszültnek látszik, így muszáj vagyok rákérdezni, hogy mi bántja.

-          Mi a baj? – közelebb hajolok hozzá, aminek nem örül, így távolabb ül. – Ne haragudj!

-          Nem haragszom, csak kissé zavar, hogy majdnem meztelen vagy! – enyhe pír jelenik meg arcomon és elfordítom tekintetem.

-          Túl könnyelmû vagyok! Sajnálom!

Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem voltam zavarban mellette, sõt túl tolakodóan viselkedtem, amit õ félreérthetett. Eszemben sem volt ilyen hanyag viselkedés, így ügyelni fogok, hogy mit és hogyan cselekszem. Ránézek, õ viszont hirtelen fekszik el a földön és az eget kezdi el bámulni. Követem példáját. Az ég tiszta, csak néhány felhõ borítja és azok sem nagyméretûek. A szellõ lágyan fúj, ami csak most tûnik fel, eddig észre sem vettem. Vajon mit csinálhat most Lucas? És mi van a falusiakkal? Annyira jó lenne õket látni! Sóhajtok egyet és próbálok nem rájuk gondolni, hiszen csak könnyeket csalnának szemembe és nem szeretnék sírni. Hirtelen fordulok Orock felé, akinek szemei csukva vannak és látszik rajta, hogy tetszik neki a levegõ járása.

-          Mond csak! – kezdem, amire rám néz. – Azt mondtad, hogy üldöznek. Pontosan honnan jöttél? – arca elkomorodik, így rögtön elszégyellem magam. – Ha nem akarod, akkor ne mond el!

-          Ugyan! Nincs abban semmi, ha megtudod!

Belekezd mesélésébe és én szívesen hallgatom végig. Mielõtt elhagytam volna a falut, nem is gondoltam egy percre sem arra, hogy milyen emberek élnek, a számomra kinti világban. Egy olyan nép tagja, akik elsõre olyanok, mintha barbárok lennének, de egy normális, ám furcsa szokásokkal megáldott törzsrõl van szó. Testüket furcsa jelek borítják, de Orock jelei, ahogy õ mondja, képesek világítani is. Szívesen megnézném, de ezt csak bizonyos érzései tudják kiváltani. Beszél egy másik néprõl is, ami nem a sajátja, de hasonló hozzájuk. Bár lehetõségem lenne arra, hogy találkozzam velük, de erre nem is gondolhatok, ugyanis Orock üldözötté vált, ahogy én is. Egy pillanatra elhallgat, így úgy gondolom, elmesélhetem neki, hogy miért rejtem el a könyvemet.

-          Ha már elmondtad, hogy te miért is vagy itt, akkor úgy illendõ, ha én is így teszek. – ismét az ég felé néz. – Apámnak volt egy képessége, mellyel képes volt a gombákból különbözõ dolgokat alkotni. A gyógyítás terén alkalmazta a legtöbbet, de nem csak ezt találta ki, hanem halálos gombákat is alkotott. Az egyik például olyan hatással lehet valakire, mintha csak egy kígyó marta volna meg. – csodálkozva néz rám, bár abban a tekintetben van némi félelem is. Nem lep meg. Én is így reagálnék. – De a jó oldala ennek, hogy csakis én tudom megalkotni ezeket a gombákat. Vagyis, ha valaki ellopja a könyvet, nem tud vele mit kezdeni, csak akkor érne el eredményeket, ha engem is magával vinne. Tény, le van írva, hogy mit hogyan kell, de ehhez különös képesség szükséges, ami apámnak volt és nekem van.

-          Értem! – bólintok és mosolygok egyet. – Nem félsz?

-          De igen! – rögtön válaszolok. – Nem tagadhatom, de azzal nem mennék semmire sem, ha egy sarokban bújnék el, a könyvemet szorongatva.

-          Ez igaz!

Felülök és arra leszek figyelmes, hogy egy kis nyúl közelít felénk, majd egy furcsa öltözetben megjelent fiú is, akinek egyik szeme le van fedve és egy halálfej látható rajta. Szabadon lévõ szeme alatt egy nagyobb heg éktelenkedik. Jobb oldalán egy kard pihen, míg balján egy fegyver, de egyik sincs kezében. Haja majdnem álláig ér és barna színû, szeme pedig sötét. Még sosem láttam ilyen egyént, de kicsit rémisztõ. Orock sem rest, rögtön felpattan és egyik fegyverét kezébe veszi és azonnal elém áll, hogy védelmezzen.

-          Felesleges harci pózba állnod fiú! – hangja érdes, mégis kellemesnek hat. – Nem óhajtok ártani nektek! Jó magam elvesztem, a kalózbandám elhajózott anélkül, hogy kapitányukat megvárták volna. – kalóz banda? Ezek szerint… õ egy kalóz? Rögtön felállok én is és közelebb lépek hozzá, de mégis tartva a távolságot. Tekintete rögtön megtalál. – Nocsak! Ki ez a szépség?

-          Hagyja õt békén! – Orock dühösnek látszik és egyik kezével a háta mögé szorít.

-          Mint mondtam… nem ártó szándékkal közeledtem felétek, hiszen nem tudtam róla, hogy bárki is tartózkodik itt. – fegyverét mutatja nekünk, persze nem veszi elõ, csupán megvillantja egy pillanatra. –Már rég használhattam volna, és holtan feküdnétek itt, ha rossz szándékaim lennének.

-          Hallgassuk meg õt! – suttogom társam fülébe. Nem szívesen, de leengedi kezét, viszont fegyverét nem dobja el. – Mit szeretne? – kérdezem a kalóztól, aki bájos mosollyal mér végig én pedig Orock hátához bújom.

-          Csupán a bandámat vissza kapni, semmi többet szép hölgy! – igen választékosan beszél.

Nem felel, de nem is mozdul. Na, most mi van? Nem érzi a helyzet sürgõsségét? Nincs idõ gondolkodni, lényegében semmire sincs idõ! Végre elindul felém, s bólint. Remek. Elmosolyodom, úgy tûnik elég megfontolt természet, és semmit sem akar elsietni.

Elindulok abba az irányba, ahonnét a legkevésbé várnék ellenséges mozgolódást. Társam kissé lemarad; nem tehetek róla, ilyen az alaptempóm. De azért amint látom, nem adja fel, és próbálja felvenni az iramot. Nagyon nem örülnék, ha folyton elmaradozna, és úgy kéne könyörögni neki, hogy szedje a lábát.

Fhuu… azt már korábban megállapítottam, hogy elég kiterjedt ez az erdõ, de hogy ennyire. A végén még ránk sötétedik. Hihetetlen módon elérjük végre az erdõ szélét, de a látvány nagyon nem nyugtat meg. Másfél méter magas napraforgó mezõ. Csodálatos, mostantól kezdve a vak is kiszúrhat minket.

 - Gyönyörû! – hallom mellõlem.

Letekintek a lányra, majd a napraforgótáblákra, végül megint a lányra. Komolyan elolvad egy olyan közönséges növénytõl, mint a napraforgó?

 - Igen, azok, de nem érünk rá!  - ha nekikezd csokrot szedni, itt hagyom.

Nem néz valami szépen rám. Elnézést, hogy próbálok nem meghalni! Elindulok, kezemmel hajtva el magam elõl a szemtelen napfejeket.

 - Mennyire ismered ezt a helyet? – hallom magam mögül, de nincs kedvem újból megállni, hogy udvariasan felé fordulhassak, és a szemébe nézhessek, mikor választ adok.

Ugyan mennyire ismerhetném, amikor most elõször vagyok kénytelen ilyen messzire kóborolni a törzsem településétõl?

 - Egy kicsit sem. – válaszolok neki, miközben elém kerül.

 - Van egy ötletem! Gyere utánam! – rám sandít, miközben ezt mondja, aztán sarkon fordul és egészen a napraforgómezõ végéig robog.

Mi lelte? Sietek, hogy mihamarabb halljam azt a nagy ötletet, meg már amúgy is szeretnék kikerülni a virágok közül. Félek, hogy valaki a nem kedves fajtából észrevesz bennünket. Phááá… oxigénhiány. Nincs megszokva ez a több órás kényszergyalogtúra, amit reggel óta folytatok.

– A következõ falu nagyjából fél napra van innen, ami nem egy rövid séta. Viszont nem tudom, hogy akik üldöznek minket, merre vannak pontosan. Kideríteni sem szeretném, mert azzal elkapnának.

Oké, nem kell felsorolni mindent, amitõl tart, jó lenne már a lényegre térni. Borzasztó, mennyit beszél.

 - Mi az az ötlet? – kérdezek rá, mert szerintem simán képes lenne hatszor ennyit is dumálni, mire végre kisül, amit igazán akar.

Na, már megint a csúnya pillantások. Jó, felõlem tarthat kiselõadást, de akkor tuti mindketten itt hagyjuk a fogunkat.

 - Nos, arra gondoltam, hogy kereshetnénk egy kis kunyhót, vagy valamit, ahol megpihenhetnénk egy idõre és pontosan kitalálnánk, hogy merre is kell menni.

Ez aztán a fantasztikus ötlet, most majd biztos elkezdek nem létezõ kunyhókat keresgélni, ezzel is fogyasztva a drága idõt. Hihetetlen…

 - És hol akarsz itt ilyet találni? – kérdezem tõle, remélve, hogy észreveszi a hangsúlyból, hogy mennyire nincs kedvemre az ötlete.

Mulatságos, ahogy körbefordul a tengelye körül. Majd biztos itt terem a kedvünkért egy kalyiba, mi? Jó vicc.

A periférikus látásomban észlelem, hogy felemelte a kezét, ezért abba az irányba fordulok, amerre mutat. Na ne! Nem hiszem el! Egy kunyhó! Pont itt, pont nekünk. Lehet pesszimizmusból optimizmusba kéne váltanom.

 - Ez gyorsan ment! – mondom elismerõen, miközben a házikót bámulom.

A látvány még mindig feldolgozásra vár. Eközben a kis boszorka már be is röpült az ajtón. Hát, akkor nézzük meg belülrõl. Átlépem a küszöböt, és körülpillantok. Tetszetõs kis vityilló, nem mondom. Barátságos faasztalka két székkel, egy megsárgult, kopottas tájképszerûség a falon, rongyos, szakadt, minta nélküli függöny, repedezett fapadló, helyes kis szekrény, és egy ágy… Pillantásom az ágyon marad, vagyis inkább a lányon, aki a fekhelyen üldögél. Most az egyszer örülnék, ha kettõt láthatnék, legalábbis az ágyból.

 - Mi a baj? – hihetetlen, hogy nem eseik le neki.

Bár mondjuk, ez a pillantása sokkal jobban tetszik, mint az eddigiek. Bájos, mennyire ártatlan. Mellemen összefonom a kezem, és mély levegõt veszek.

 - Egy ágy van, mi pedig ketten vagyunk. Talán együtt kell aludnunk? – kérdezem tõle merészen, miközben enyhe pír ül ki az arcára, és mint akit méh csípett tomporon, felugrik.

 - Sajnálom! Ebbe bele sem gondoltam! – hogy képes ezt ilyen nyugodtan mondani, az elõbb még zavarban volt - Mit szólnál hozzá, ha együtt aludnánk?

Asszem most én jöttem zavarba. Félszegen a derekamra rakom az egyik kezem, miközben a nyakamat dörzsölgetem. Olybá tûnik, egy kicsit el is pirultam. Pedig nagyon nem akartam… nem is értem, miért hat rám így a helyzet. Nem kell ekkora áldozatot hoznia, fogom magam, és a földön alszom; nem nagy cucc. A sátorban alvás amúgy is megedzett már annyira, hogy kibírjam ezt az éjszakát.  

 – Csak egy éjszaka. Ennyit kibírunk mindketten. – hát, ha ragaszkodik hozzá, nincs ellenemre.

Megrántom a vállam, próbálok lazaságot vinni a mozdulatba, hogy visszanyerjem tekintélyemet. Közben elkezdett matatni a táskájában. Egy kerek cipót és sajtot vett elõ. Megtöri a kenyeret, és felém nyújtja, aztán ugyanígy tesz a sajttal. Ez kedves gesztus a részérõl. Ha jobban belegondolok, ételt nem volt idõm bepakolni, úgyhogy ha nála nem lenne, vagy nem adna belõle, ma koplaló estet kéne tartanom.

 - Ha már együtt vagyunk, bemutatkoznék. – feláll az ágyról, amire idõ közben visszaült falatozni, és kezet nyújt – Liana Green vagyok! A faluban… lényegében gyógyszerészként váltam ismertté.

Liana. Nem találkoztam még ilyen névvel ez idáig. Kellemes hangzása van, remélem az én számból is szépnek fog hatni, ha arra kerülne a sor.

 - Orock! – a már felém nyújtott kezébe simítom az enyémet, amit határozottan, de kedvesen meg is ráz.

 - Remélem, hogy jól kijövünk egymással! – elengedi a kezem, majd visszahuppan az ágyra.

 - Minden bizonnyal így lesz. – válaszolom, és engedélykérés nélkül mellé ülök.

Hmm, finom ez a sajt. Csendesen gubbasztunk egymás mellett, nem is lenne értelme megszólalni. Férfi lévén jóval hamarabb betermelem a kapott finomságokat, mint Liana, s miután az utolsó falatot is lenyelem, felállok mellõle. Leltároznom kéne. Az ajtó melletti asztal alá pakoltam korábban az íjamat, a tegezemet, meg minden mást, úgyhogy elsétálok odáig, és ha már úgy is ott vagyok, bereteszelem az ajtót azzal a félig korhadt fahasábbal, ami már 1000 éve támaszthatta a falat.

-          Remélem nem bánod. – fordulok Liana felé – Ne gondolj túl semmit.

Korábban már megállapítottam, hogy intelligens lány a maga módján, remélem, nem kell csalódnom. Szavaimra lassú fejrázás a válasz.

Na, akkor nézzük, mink van. A tegezemben tizenkét darab nyílvesszõ nyomódik egymásnak. Saját készítésû, erõs nyilak. Nagyon bízom bennük. Akkor ugye egy szintén saját kéz által kialakított íj, és egy hegyes, csontmarkolatú kés. Üres vizes kulacs, és egy varacskos disznó agyarból faragott sas totem. Kezdetnek megteszi, idõközben majd még célszerû lenne beszerezni pár dolgot, de ez várhat. Íjamat és tegezemet az ágy alá csúsztatom, késemet és a sas totemet pedig az ágy mellett álló éjjeliszekrény szerûségre helyezem. A kulaccsal nem tudom, mit kezdjek, nincs sok haszna így üresen.

 - Biztos lesz alkalmunk megtölteni. – hallom Lianát, aki épp akkor áll fel az ágyról és lesöpri a ruhájára ragadt morzsákat.

 - Természetesen. Sõt, muszáj lesz megtöltenünk, ha nem akarunk… - miért jövök folyton a halállal?

Szinte minden gondolatom ekörül forog. Nem szeretném megrémíteni szegény lányt. Így sem lehet valami könnyû neki.

 - Izé… szomjasak maradni. – fejezem be a mondatom, de meg kell hagyni, nagyon hülyére sikeredett.

Kinevet. Pedig nem viccnek szántam. De Liana mégis kuncog. Meg kell hagyni, jól áll neki.

Kihúzom magam, és nyújtózom egyet. A nap nemsokára elkezd a horizont felé araszolni, én pedig szeretnék holnap reggel korán, nagyon korán indulni. Létfontosságú lenne… na, már megint. El kéne határoznom, hogy nem halunk meg, és végre nem gondolni az ügyre.

 - Figyelj… Liana – kezdem, kicsit bizonytalanul mondva ki a nevét – holnap egy hosszú út vár ránk, és szeretnék hajnalhasadtakor indulni. Úgyhogy ha nem bánod, én már most lefeküdnék.

Közben a szakadtas függönyt babrálom, próbálkozom a behúzásával, de félõ, hogy a kezemben marad, olyan régi és elöregedett az anyaga. Mindegy, nem mintha járna erre bárki is, aki miatt fontos lenne az elsötétítés. Meg hát… a végén még Liana félreérti a helyzetet. Pff, nem is értem, mért foglalkozom ennyire ezzel az egésszel. Miért is érdekel ennyire, hogy jó véleménnyel legyen rólam? Nanwai vagyok, sosem kellett, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólam mások. Akkor most miért…?

 - Rendben, ahogy szeretnéd. Én… azt hiszem én is csatlakozom, csak elõbb… - a táskája felé nyúl, amibe korábban a könyvét süllyesztette.

 - Na igen, jobb lenne, ha elrejtenéd valahová azt a könyvet. – mondom neki, miközben az ágyra mászom.

Oldalra vágom magam, így nem látom, mit csinál, mert a hátam néz felé.

 - Dugd el valahová; egy olyan helyre, amit még én sem tudok, hátha így jobban alszol majd.

Nem figyelem, mit tesz, és arra sem nagyon, hogy mit mond. Nem is vagyok biztos benne, hogy mondott bármit is. Kezd elnehezülni a szemem. Kis idõ múlva érzem, ahogy kicsit besüpped az ágy, ahogyan ráül.

 - Ha nyugtalanít vagy feszélyez a közelségem, akkor szólj; még mindig hajlandó vagyok leköltözni a földre. – mormolom neki, de már érzem, hogy tompul az agyam, és jön az álom.

-          Nem vagy valami igazságos. – kezeit karba teszi és rám mered. Komoran nézek vissza és némileg bûntudatom is van, de ezt a könyvet nem mutathatom meg idegeneknek.

-          Sajnálom, ezt te nem értheted, de ennek a könyvnek muszáj nálam maradnia. – kissé távolabb megyek tõle. Nem azért, mert veszélyesnek tûnik, de nem bízhatok meg akárkiben.

-          Felõlem. Láttam egy kis települést arrafelé, szerintem oda kéne menned, itt nem biztonságos. – egyik kezével a falum irányába mutat. Nyílván nem is sejti, hogy onnét jövök. – Képzett harcosok üldöznek engem, már lehet, hogy ebben az erdõben járnak. Nagyon nem kéne itt lenned. – tekintetemrõl leolvashatja gondolataimat.

-          Nem lehet. Én meg pont abból a faluból menekülök. Nem mehetek vissza oda. – elpakolom a könyvemet a táskámba és jól lezárom azt, hiszen nem hagyhatom el ismét. Tekintetével végigmér, ami eléggé zavar, de jobbnak látom, ha nem teszem szóvá. Egy sóhajtással az egyik fának támaszkodom.

-          Jó. Akkor arra nem megyünk. – mi? Hogy érti ezt?

-          Megyünk?

-          Nem hagylak magadra, amíg az üldözõim közel vannak. Õk egy barbár nép, ha helyettem téged találnak, ugyanúgy nem kegyelmeznek, mintha csak engem kaptak volna el. – Rémülten nézek rá. Úgy érzem, jobb nekem, ha nem derítem ki, honnan is származik. Ráadásul, ha ilyeneket mond, mennyi veszéllyel lesz dolgom vajon? – Fogd erõsen a könyvedet, és gyerünk!

Tétovázva figyelem még mindig õt, de egyedül el lennék veszve, hiszen az ismeretlen vár rám. Ketten többre jutnánk és ráadásul segíteni is képes lesz, amennyiben arra kerülne sor. Lassú léptekkel megyek felé és bólintok. Egy mosollyal reagál és elõresiet, persze nem fut, de tartanom kell vele a lépést. Az erdõ eléggé hosszú és már-már arra gondolok, hogy sosem érünk ki, amikor megpillantom a kijáratot. Ahogy kiérünk, fellélegzem és elámulok, ugyanis egy szép napraforgó mezõ elõtt állunk.

-          Gyönyörû! – ámulattal nézek végig a nagy területen, hiszen a növények szép sárga színben pompáznak.

-          Igen, azok, de nem érünk rá! – morcosan nézek új társamra, de be kell látnom, hogy erre tényleg nincs idõnk, így ismét utána megyek, viszont most a napraforgók között vágunk át.

-          Mennyire ismered ezt a helyet? – nem fordul felém, de tudom, hogy hallotta kérdésemet.

-          Egy kicsit sem. – ez remek. Tehát ismeretlenül megyünk a semmibe. De erre vállalkoztam, így nem állhatok meg rögtön az elején. Gyorsan érem be õt és meg is elõzöm.

-          Van egy ötletem! Gyere utánam! – félig ránézek majd a napraforgó mezõ végénél megvárom. – A következõ falu nagyjából fél napra van innen, ami nem egy rövid séta. – kissé lihegve ér mellém. – Viszont nem tudom, hogy akik üldöznek minket, merre vannak pontosan. Kideríteni sem szeretném, mert azzal elkapnának.

-          Mi az az ötlet? – türelmetlenségét nem titkolja. Kissé morcosan nézek rá, de nem hatja meg.

-          Nos, arra gondoltam, hogy kereshetnénk egy kis kunyhót, vagy valamit, ahol megpihenhetnénk egy idõre és pontosan kitalálnánk, hogy merre is kell menni.

-          És hol akarsz itt ilyet találni? – kérdése jogos. Körbenézek és rögtön feltûnik egy faajtó. Rá is mutatok, õ pedig arra fordul. – Ez gyorsan ment!

Futva közelítem meg az ajtót és kinyitom, végül belépek, ahogy megállapítom, hogy nincs bent senki sem. Táskámat leteszem az egyik kis fából készült székre, ami egy asztal elõtt van. A moha nagyjából belepte a kis házat, de kettõnknek épp elég lesz. Nem sok minden van itt, ágyból is csak egy, egy kisebb szekrény, amiben pár könyvnek elegendõ hely van. Az ágyra huppanok és elmosolyodom. Nem volt rossz ötlet, még akkor sem, ha hirtelen jutott eszembe. Zavartan néz rám, majd az ágyra, amin éppen ülök.

-          Mi a baj? – ártatlanul nézek rá, õ pedig karba tett kézzel reagál, majd beszédre nyitja száját.

-          Egy ágy van, mi pedig ketten vagyunk. Talán együtt kell aludnunk? – hirtelen esik le, hogy mit óhajt, így rögtön elpirulok és felpattanok.

-          Sajnálom! Ebbe bele sem gondoltam! – felsóhajtok és elgondolkodom. Egy ágyunk van, így valakinek a földön kellene aludnia, de az nem éppen jó megoldás. – Mit szólnál hozzá, ha együtt aludnánk? – teljesen nyugodtan nézek rá, õ viszont enyhén belepirul és tarkóját dörzsöli egyik kezével, míg a másikat derekára teszi. – Csak egy éjszaka. Ennyit kibírunk mindketten. – csak megrántja a vállát én pedig elmosolyodom.

Táskámat ölembe helyezem, kinyitom és némi ételt veszek ki. Adok neki is és evés közben gondolkodóba esem. Fél napunkba fog telni, amíg a következõ faluba nem érünk. Hosszú utunk lesz, de más megoldás nincs, ha mindkettõnket üldöznek. Most jut eszembe, hogy nem is tudom, hogyan is hívják, illetve, én magam sem mutatkoztam be. Ha úgy vesszük, ez illetlenség a részemrõl. Lucas leszidna, ha tudna errõl.

-          Ha már együtt vagyunk, bemutatkoznék. – felállok és egyik kezem felé nyújtom. – Liana Green vagyok! A faluban… lényegében gyógyszerészként váltam ismertté.

-          Orock! – õ is kinyújtja kezét, majd megfogom és kissé megrázom.

-          Remélem, hogy jól kijövünk egymással! – elengedem és az ágyra ülök. Kissé hiányérzetem van, hiszen olyan váratlanul kellett elhagynom a falumat. Lucas hiányzik a legjobban, de ha visszamegyek, nem csak magamnak okozok hatalmas gondot, hanem mindenkinek, aki a faluban van. Felelõtlenség lenne tõlem.

-          Minden bizonnyal így lesz. – lehuppan mellém és folytatja az étkezést.

A nap sugarai fénnyel töltik meg a kis házamat, amelynek hatására mosolyra húzom számat. Egy nagyobb nyújtózkodás után magamhoz veszem könyvemet, amely korábban apám tulajdona volt. 11 éves koromban kaptam Lucastól, aki ennek a kis falunak a vezetõje. Sokszor mesélt a szüleimrõl, illetve magáról is. Mindenki megbízik benne, akárcsak én. A könyvben különbözõ gombák elkészítése található meg. Annak idején apám igen sokat foglalkozott a különbözõ gyógynövényekkel, de elhatározta, hogy új dolgot szeretne kitalálni, ami csak az övé, az õ nevéhez lesz köthetõ. Mielõtt még belemerülhetett volna ebbe, elhunyt. Lucas persze nem árult el semmit sem ezekrõl a dolgokról, mármint mások számára. Nekem mindent elmesélt, így jól ismerem a szüleim múltját és a gombákról szóló könyvet is, amely már az én tulajdonom.

Amikor elõször fogtam a kezemben, nem igazán tudtam, hogy mirõl is van szó. Az elsõ kérdés, ami megfogalmazódott bennem az volt, hogy hogyan lehet létrehozni egy növényt, amely gyógyítani képes? Számtalan fû és virág van, amelyek tökéletesek arra, hogy az egészségünket kordában tartsuk, így nem értettem, hogy egy kalapos növény miért lenne ennyire hasznos. Természetesen Lucas erre azt mondta, hogy nézzek bele. Azután megértettem, hogy nem csak gyógyításról van szó, annál sokkal többrõl.

Könyvemmel a kezemben, kisétálok a teraszomra, amely nem túl nagy, két ember kényelmesen elfér rajta. Mindössze egy kis asztal és két szék foglal helyet, valamint pár virág is, hogy színesebbé tegye. Igazán szeretem a virágokat, így a lakásban is van bõven. Amint leülök, kinyitom könyvemet és olvasgatni kezdek. Az elsõ oldalon egy olyan gomba van, mely megfázás ellen használatos. Eddig négy alkalommal használtam magamon, de háromszor több alkalommal, a faluban élõkön. Igazán könnyû ennek az elkészítése, így már kívülrõl tudom. Lapozok egyet és a következõ gomba már a fejfájás ellen hatásos. Lucas alkalmakkor beállít, hogy enyhítsem a fájdalmait. Hirtelen csukom be a könyvet és sóhajtok egyet. Igazán nyugodt napok vannak a hátam mögött. Persze nem mindig volt ez így, hiszen van valaki, aki a könyvemben leírt gombák közül egy olyat szeretne, amivel ártani lehet bárkinek. Nem értem, hogy apám miért tett bele ártalmas dolgokat is. Amikor Lucast kérdeztem, csak vállát vonogatta, hiszen õ sem tudta a választ. Olyan gombákról van szó, amik képesek halálos sebeket ejteni valakin, vagy olyan hatással vannak, mintha egy mérges kígyó marta volna meg az illetõt. Persze tartalmaz a könyv más dolgokat is. Egyik része a gyógyítás, másik a hatalmat jelképezi és a könyv sötét oldala, amelyben halálos mérgek vannak leírva. Ez az, amit sosem adhatok oda másnak és nem engedhetem, hogy megkaparintsák. Persze ha el is lopnák, nem mennének semmire sem, hiszen én vagyok csak képes arra, hogy ezeket a gombákat elõállítsam. Innen következik, hogy engem is el kellene vinniük, ha szeretnének bármit is. Lényegében veszélyben lehetek, így óvatosnak kell lennem.

-          Szerbusz, Liana! – Leo váratlanul kerül velem szembe, de nem lep meg, hiszen mindig ezt csinálja. Nem ember, hanem egy elf, ráadásul nem is akármilyen, ugyanis az uralkodó család egyik fia. Hosszú szõke hajjal rendelkezik, szemei kék színûek és igazán gyönyörûek. Nem sokkal magasabb nálam, füleinek vége pedig hegyesebb, mint egy emberé. – Unatkoztam, így lejöttem hozzád.

-          Nem ez az elsõ alkalom! – rámosolygok, amit viszonoz. Rögtön helyet is foglal a másik széken és az asztalra könyököl. Lucas elmondása szerint, érdeklõdik irántam, de én nem érzek ilyesmit, viszont barátként tekintek rá, ami minden bizonnyal nem is fog megváltozni. – Miben segíthetek?

-          Beszélgetni jöttem, ahogy mindig. Tudod, hogy nem érdekel a könyved! – bólintok és elnevetem magam durcás arcán. – Nem szép kinevetni a másikat!

-          Ne haragudj! – egy kisebb levegõt veszek és ránézek. – Mesélj nyugodtan, hiszen meghallgatlak, legyen szó bármirõl is!

Leo rengeteget tud beszélni, szinte leállítani sem lehet, de szeretem õt hallgatni, így nem szólok közbe. Többnyire a szüleirõl mesél. Láttam már õket és biztosan tudom, hogy abban a pillanatban, valami hihetetlenül gyönyörû dolgot néztem.

Vendégem távozása után bevonulok kis házam nyugalmába, a könyvet az egyik polcra helyezem és leülök az ágyamra. Leonak hála, elálmosodtam, de még messze a napnyugta, így ki kell találnom valamit, ami eltünteti ezt az érzést. Talán elmehetnék Lucashoz… De lehet, hogy zavarnám õt. Már csak azért is, mert van valaki, aki iránt érdeklõdik és mostanában sûrûn vannak együtt. Megdörzsölöm szemeimet, felállok és elhatározom magam. Sétálok egyet a faluban. De mielõtt elmennék, könyvemet magamhoz veszem. Biztos, ami biztos.

Maga a falu az egyszerûségérõl ismert. Hatalmas fákkal rendelkezik, közöttük a házaink és néhány kereskedõ kisebb épülete. Lucas otthona nem sokkal nagyobb, mint a miénk, de mégis látszik a különbség. Persze egy kicsit sem felvágós, nem is tudom, hogy mit tenne magával, ha úgy viselkedne. Tiszteletreméltó és csak jó dolgot tudok róla mondani.

-          Liana kisasszony! – Beny áll meg elõttem. Jóval fiatalabb, mint én. Aranyos kisfiúcska, aki Lucas otthonában él. Beny ember, akárcsak én. – Játszhatunk ma együtt?

-          Természetesen! – leguggolok hozzá, hogy szemeibe nézhessek. – Mit játszanál?

-          Hm… fogócska? – elmosolyodom és bólintok. Felegyenesedem és rögtön feltûnik Lucas, viszont nem tûnik vidámnak, ráadásul fut felénk.

-          Liana! – ahogy megáll, szaporán veszi a levegõt. – Menekülnöd kell!

-          Miért? – aggódóan tekintek rá. Megrémít.

-          Az a férfi… aki folyton a nyomodban van… - vesz egy mély levegõt, hogy tudja folytatni, de én már sejtem, hogy mit óhajt mondani valójában.

-          Üldözõbe vett? – csak bólint. – Akkor azt teszem, amit eddig. Nem adok számára semmit!

-          Azt most nem használna, ráadásul az otthonodba nem térhetsz vissza! – Beny ruhámba markol, megfogom kis kezét nyugtatásként. – El kell hagynod a falut, minél hamarabb! – egy pillanatra megriad, majd megragadja vállaimat. – A könyv nálad van, ugye? – megnyugtatva õt, felemelem a szabad kezemben lévõ könyvet, amire elereszt és sóhajt egy hatalmasat, miközben hajába túr és rám néz. – Szerencsére nálad van. Ez jó!

-          Azt mondtad, menekülnöm kell, de mégis hova mehetnék?

-          Gyere hozzám elõször, aztán megbeszéljük a dolgokat!

Elhagyom a falumat, ott ahol születtem, ahol felnõttem. Fáj a szívem, de nincs más megoldás számomra. A könyv és abból szerzett tudásom nem kerülhet rossz kezekbe. Lucas mindent elmondott, amit tudnom kell, ha túl szeretném élni. Adott némi ezüstpénzt is, hogy ne éhezzek, és ne haljak szomjan, bár kaptam tõle is ételt és italt egyaránt. Nem tudom, hogy meddig fog kitartani, de nem szeretnék mindent hamar elfogyasztani. A következõ falu, fél napra van innen, addig egy erdõn kell áthágnom magam, ami nem lesz egyszerû és az utam sem rövid. Kissé félek is, de nem rettenhetek meg már most. Bátornak kell lennem! Bíznom kell abban, hogy meg tudom csinálni, amit szeretnék.

Váratlanul találom magam a földön és érzem, hogy pár testrészem kissé sajog. Egy fura fiú ugrott le a fáról, pont elõttem. Egyik szeme alatt furcsa jelek vannak, bár õ maga is ilyen… furcsa. Lassan állok fel és megtörlöm ruhámat, ugyanis kissé koszos lett.

-          Ne haragudj! – nem vagyok haragtartó, így megrázom fejem.

-          Ugyan! Nem történt semmi komoly, jól vagyok! – közelebb lép hozzám, mintha túlságosan is kíváncsi lenne. – Esetleg segíthetek valamiben? – kissé eltávolodik.

-          Nem hiszem, hogy tudnál! – csak hümmögök, hiszen nem tudom, hogy mit mondhatnék egy idegennek.

-          Sajnálom, de nekem mennem kell! – elsétálok mellette, szerencsére nem állít meg, így nyugodtan folytathatom az utamat.

-          Ez nem a tiéd? – felé fordulok és hirtelen torpanok meg. Szemeim kikerekednek, ugyanis, ami a kezében van, az a könyvem. Minden bizonnyal akkor eshetett ki a táskámból, amikor elestem. – Mi van benne?

-          Add vissza! – kétségbeesetten igyekszem vissza hozzá és kapom ki kezébõl. – Ne haragudj, de ezt nem mondhatom el és látni sem láthatod!

Üldögélek az irodámban, és fáradtan nézegetem azt a nagy stóc papírt ami már lassan leesni készül a hatalmas asztalomról. Ha álmos vagyok, és bent kell maradnom akkor ezen szoktam megágyazni, erre legalább jó. Közeleg a nyár, és egyre többen keresnek gyakorlati helyeket, és ez létfontosságú nekik is, és az én cégemnek is. Kapnak egy kis fizetést is cserébe ha nálam dolgoznak. Én jelenleg a saját cégem fejeként olyan embereket foglalkoztatom akik leendõ mérnökpalánták.

- Megbukott, kicsapták, kiírta az orvos, kéztöréssel… - nagyot sóhajtok, és hisztisen rámorranok kollegámra Gregre. – Miért engem ver az Isten? Most mondd meg. – semmi plusz pénzünk nem lesz, ez pedig lohasztó tény .

- Mindig kifogjuk az ilyeneket, jó ha lesz tanoncod fõnök. – bíztat az egyik legjobb barátom, és egyben munkásom. Odavág elém a stócból kihúzva egy papírost, ami egy szerzõdésféleség akar lenni, na meg egy bemutatkozó lap.

- Ez ki ? – kerekednek szemeim kistányér méretûre, és olvasom az adatokat a papíron.

- Szóval ide szeretne jönni gyakorlatozni?

- Igen .- vágja rá .

- És nincs vele semmi gikszer? Fû, pia? – rázom fejemet, és figyelem a választ. Remélem hogy találok végre egy normális embert, aki szereti ezt csinálni, mint én, és nem valami unott kis bugris.

- Olyan tiszta mint a fehér hó , fõnök. – tolja elém a tollat, amit eddig a kezében szorongatott. Átnézem az öt oldalból álló dokumentumot, és azt a sok paragrafust ami leírja hogyan kéne alkalmaznom az prücsköt. Ennyit , öt lapra összezsúfolni. Hadd örüljön, kitöltöm ahol kell, majd alá is firkantom. Vissza kell hogy vigyem az iskolának holnap, aztán aláíratni, és lebeszélni az idõpontot .

Csupán 4 évvel fiatalabb mint én, de még mindig tanul. Én is körülbelül ilyen idõsen tanultam abban a suliban, sõt, szerintem , ha még nem haltak ki, a tanárokat is ismerem.

Lassan este tíz óra felé jár az idõ, el kéne mennem haza, így hát összerendezgetem a papírjaimat, és bezárom az irodát. Lemegyek a kétemeletes ház elé, ahová parkoltam, majd behuppanok a kocsiba a holnapi fecnivel együtt, és hazautazom.

Egy hûsítõ zuhanyt veszek, mert még ilyenkor is fülledt meleg van, a beton visszaadja a nappal felvett hõ nagy részét. Hamar le kell feküdjek, különben nem tudok majd felkelni, és nem lesz meg a tanoncom papírja. Nálam tökéletes helyen lesz, nagy tapasztalatom van a szakmámban, és még nagyobb tapasztalatom van a pénzszerzésben is . Nagy nehezen sikerül elaludnom, mert nagyon meleg van.

*~*~*~*

Reggel van, de nem az ágyamban vagyok… sikerült lefordulnom az ágyról, remek. Összekészülõdöm, felhúzok egy sötétkék halásznadrágot, és egy fehér izompólót, na meg  a szokásos dögcédulával kiegészítve.

Eljutok végre a volt iskolámig, belépek a szárnyra nyitott üvegajtón, és megkérdezem az ügyeleteseket hogy hol találom azt a mukit, aki intézi az ifiúr gyakorlatát. Röpke tíz perces várakozás után kitipeg egy nálam konkretizáltan majdnem két fejjel alacsonyabb, öregecske úr. Szemüvege mögül idegesen pislog kifelé, és felküldi az egyik diákot ezzel az üzenettel.

- Fiam hívd le kérlek  Phillip-et !- ránézek a vékonyka srácra , aki megindul az elsõ lépcsõn felfelé. Engem pedig addig a tanár úr behív az irodájába, és megállíttat az asztala elõtt. Beszélgetünk a cégemrõl, és hogy milyen munkákat szoktunk vállani, részleteket. Nagyot sóhajtok, mert váratnak, és nekem a cég jelenleg a legfõbb .

Még egy hosszú kínos csend után, halkan nyílik az ajtó hátam mögött, és a két bakfis mellém lép.

- Na végre. – szusszanok fel megkönnyebbülve, biztos lesz még vagy 20 perc amíg végzünk.

- Kedves Collin úr, õ lenne az a diákunk aki önhöz szeretne menni nyári gyakorlatra. – mutat a számomra még ismeretlen fiatal fiúra. Rövid sötétbarna hajjal, és kicsit kialvatlan tekintettel álldotta meg az isten, de hát ez van, sokat kell tanulni .  

- Jó napot! Phillip Buttler.  – mutatkozik be , és nyújtja is a fehér kacsóját, rámarkolok, és kezetrázok, bemutatkozva.

- Szintén, Collin Everett , ha minden oké, tõlem fogsz tanulni. – vigyorodom el, majd fojtatja a fickó  a kötelezõ dumáját.

- Fizetést kapni fogsz, lebeszéltem Collinnal, és a gyakorlatod pontosan évzáró után egy héttel kezdõdik, azaz mához egy hétre. – emlékszem, még mi is ilyen kialvatlan fejjel libegtünk egyik óráról, a másikra. És képesek voltunk menet közben , vagy akár állva is elaludni.

- Rendben, akkor elintéztük tanár úr? Mert nekem mennem kell, tudja a cég feje nem stafétázhat akár hol. – vágom ki magam a szituációból, játszva a fontos fõnök szerepét.

- Rendben, Menjen Collin, nem hátráltatom. – megint ránézek a tanoncomra, akinek a tekintete le nem akad rólam. A szeplõimet nézheted öcsi, van mit.

- Viszlát ! Szerbusz Phillip! – intek, és robogok ki a tanári ajtaján.  

Hangulatadó.

Elgondolkozva bámulom a templom egyik pincehelyiségének plafonját. Az emberek néha borzasztóan naivak tudnak lenni, azt hitték, hogy ha lakattal lezárnak egy ajtót, az visszatarthat egy vámpírt. Az persze megint más kérdés, hogy eszem ágában sincs kiszabadulni. Ha nem akarnék itt lenni, nem lennék. És õk is mind halottak lennének.

Még mindig nem vagyok egészen biztos benne, hogy mennyire cselekedtem bölcsen, amikor önként felajánlkoztam. E fölött õk sem tudnak napirendre térni – nem bíznak bennem, tudom, de nem is hibáztathatom õket emiatt. Én sem bízom bennük, mindössze kölcsönösen hasznára válunk egymásnak... legalábbis remélem.

Sajnos magas a kockázata annak, hogy vagy semmit nem ér el az egész, vagy csak tovább mélyíti a szakadékot a halandók és a vámpírok között. Ezt lehetetlen elõre megjósolni, de talán megér egy próbát. Illetve most már biztosan, aligha van idõm visszakozni. Az ember, de még a vámpír idõérzéke is pocsék egy ablaktalan pincelyukban, de a fejlett érzékeimnek hála már a templom épületének hõmérsékletváltozásaiból is meg tudom becsülni a napszakot. Attól függõen, hogy az épületnek éppen melyik oldala melegszik fokozottan, tudom, honnan süti a nap – ebbõl ítélve most valamikor késõn délután körül lehet; a nap még az égen van és mindjárt itt az idõ. Lehetõségem az mondjuk lenne a terv megváltoztatására: egy szempillantás alatt lemészárolhatnék mindenkit ebben a templomban.

Na és azzal mit bizonyítanék?

Egyedül azt, hogy tényleg azok a vérszomjas ragadozó vadállatok vagyunk, akiknek hisznek minket. Nem tudom, az én tettem elgondolkoztatja-e õket egyáltalán az ellenkezõjérõl, de bíznom kell benne, egyszerûen nincs más lehetõség.

A körzetem miatt nem aggódom, minden bizonnyal Lisát fogják kinevezni a helyemre, illetve ebben reménykedem. Alastair is kiváló seriff lenne, a kora, az ereje és a tekintélye is adott hozzá, egyedül a könyörületesség nincs meg benne. Persze nem arra a fajta könyörületességre gondolok, ami engem is jellemez – tudom, hogy ez mindenki szemében túllép egyfajta határon –, elég lenne annyi, hogy bölcsen be tudja látni, mikor érdemes vérfürdõt rendezni és mikor nem. Ez a tulajdonság viszont belõle hiányzik, míg Lisában megvan.

Hiába igyekszem megerõszakolni a gondolataimat, azok minduntalan egyetlen személy felé kanyarodnak. Egyszerûen képtelen vagyok kiverni a fejembõl, ahogy eddig sem voltam rá képes, de most már aztán pláne csak körülötte forog minden.

Thor.

Vajon tudja, hogy eltûntem? Érezni nem érezhet semmit, mert még nem is történt velem semmi – egyértelmû megállapodást kötöttünk, és a halandók nem mernek ujjat húzni velem –, de talán tájékoztatták a dologról. Senkinek nem jelentettem be, hova megyek és mit csinálok, azt viszont nem tudom, a Liga mennyire verte nagy dobra a tényt, hogy fogva tartanak egy vámpírt. A vezetõjük sajnálatos módon olyan forrófejû és ostoba, hogy még én sem tudom tagadni a tényt, úgyhogy nem lepõdnék meg... Bár ezzel csak a saját fejükre hozzák a bajt.

Túl magas pozíciót foglalok el a vámpírhierarchiában ahhoz, hogy hagyjanak eltûntnek nyilvánítva elveszni az éterben, ami viszont egyértelmûen azt vonja maga után, hogy a meg fognak próbálkozni a kiszabadításommal. Viszont ha eddig nem tették, akkor a VEL egyetlen esélye, hogy még csak a tervezés fázisban tart a dolog, és túl késõn fognak érkezni. Mondjuk, ha jobban belegondolok, még azt sem tudom, mit terveznek... Annyit tudok, hogy ma éjjel akarják megkezdeni az „elõkészületeket”, maga a dolog pedig hajnalban vagy kora reggel történik meg.

Azt nem nehéz kitalálni, hogy vámpírmáglyát akarnak rakni belõlem, csak azt nem tudom, mekkora feneket kerítenek a dolognak. Ha szétkürtölték a dolgot, teljes nyilvánosságot hirdettek és idecsõdítik a sajtót is, azzal tulajdonképpen a saját kivégzésüket kiáltották ki az enyém helyett.

A gondolataim megint ugyanoda kanyarodnak vissza. Ugyanahhoz a valakihez. Thor biztosan magán kívül lenne, ha tudná, hogy önként vállaltam ezt az egészet. Halványan elmosolyodom, ahogy felsejlik elõttem az arca, elképzelem, ahogy dühbe gurul és magán kívül kiabál velem még akkor is, ha tudja, hogy ez nem helyes. Magam elõtt látom világító kék szemeit, ahogy villámokat szórnak a dühtõl, talán még abból a selymes szõke hajból is a szemébe hullik egy tincs.

Megrázom a fejem és felsóhajtok. Reménytelen eset vagyok... Soha nem fogom tudni elfelejteni, az egészben mégis az a legrosszabb, hogy nem úgy vagyok képtelen rá, mint ahogy egy apa nem képes megfeledkezni a fiáról. Nem. Sokkal inkább, mint egy hõsszerelmes ifjú a párjáról.

Ami elég nevetséges 2000 évvel a hátam mögött, nem igaz?

Legalább annyira, mint az az érzés, ami elõzõ éjjel hatalmába kerített. Mintha éppen õt éreztem volna, bár nagyon halványan. Biztosan csak képzelõdtem, elvégre Thor nem lehet itt. Talán már annyira vágyom arra, hogy újra mellettem legyen, hogy bemeséltem az érzést saját magamnak.

***

Azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy az emberek nem bíznak bennem.

Legalábbis a csuklóimra, a bokáimra, a nyakamra és a derekamra helyezett vaskos ezüstláncok ezt bizonyítják. Az ezüst mélyen, gõzölögve vág a húsomba, hosszú évszázadokig volt viszont lehetõségem fejleszteni a fájdalomtûrõ képességemet, szóval megint tévednek, ha azt hiszik, ezzel lefegyvereztek. Csak egy kis segítség és elegendõ indíttatás kell, és egy pillanat alatt megfeledkezem a fájdalomról, ezzel lehetõséget biztosítva a béklyóim ledobásához.

Milyen kár, hogy az életben maradásra ösztönzõ erõm nem elég erõs egy megfelelõ indíttatáshoz, sõt... Nem is nagyon értem, honnan jött nekik ez az egész. Ha az elmúlt napokban nem szöktem el és még a kereszt látványától sem gyilkoltam õket halomra, akkor mibõl gondolják, hogy majd pont most fogok megpattanni a keresztrõl?

Inkább a saját életüket kellene félteniük emiatt az egész csinnadratta miatt.

Nem tudnám pontosan megmondani, mikor érzem meg a jelenlétét.

Az egyik pillanatban még semmi, aztán hirtelen szinte teljesen letaglóz a fájóan ismerõs érzés, a Gyermekem közelsége. Thor. Thor itt van, és egyenesen erre tart. És dühös. Nagyon dühös. Hogy a Ligára vagy rám mérgesebb-e, azt nem merem megtippelni sem, bár azt hiszem, az irántam táplált haragja csak késõbb lesz majd erõsebb.

Hallom én is és mindenki más is, hogy a templom fala valahol a közelben döngve megadja magát egy felfoghatatlan erõnek és beomlik. Lövések, a vér összetéveszthetetlen szaga, aztán egyetlen kiáltás.

- Eadric! – A hang, amit már olyan régen hallottam.

Lehunyom a szemeimet, hogy még azelõtt megpróbáljam megállítani, hogy beér ebbe a terembe. Az emberek többsége itt gyûlt össze, és mindegyiküknek fegyverük van... ráadásul a helyiség is minden négyzetcentiméteren fegyverként is alkalmazható eszközöket kínál a számukra. Hiába üzenem viszont a köztünk lévõ köteléken keresztül, hogy maradjon távol, hogy tûnjön el innen most azonnal, nem hallgat rám. Érzem, hogy rendületlenül tör elõre, egyenesen felénk tartva.

Ugyanabban a pillanatban kapom a fejem a terem bejáratához, amikor õ is eléri azt. Egy pillanatra megtorpan az elé táruló jelenet láttán, de aztán újult erõvel hatalmasodik el rajta a düh. Az égszínkék szempár összekapcsolódik az enyémmel és ugyanolyan elszántsággal kezd felém törtetni, ahogy idáig is jött. Tekintete egy pillanatra sem ereszti az enyémet, még akkor sem, amikor rárontanak – szinte mindenki egyszerre, bár nagy szerencséjükre a legtöbbjük nem mer a közelébe menni és csak távolról kísérel meg rálõni. Viszont sajnos azok közül is van, aki tud célozni.

Egészen addig nyugodtan meredek rá, amíg meg nem érzem a vére illatát a levegõben. Akkor viszont ökölbe szorulnak a kezeim és minden izmom pattanásig feszül, az ezüst még mélyebben vág a húsomba, de nem érdekel.

- Thor... – suttogom figyelmeztetõen, tudom, hogy õ ezt is meghallja.

A szemeim megvillannak, de õ megrázza a fejét, majd a keresztet „védõ” három emberre támad, akik látszólag elég vakmerõek ahhoz, hogy szembe merjenek nézni vele. Thor alakja elmosódik, ahogy gyors egymásutánban könnyûszerrel leszereli mindhármukat. Az egyiknek a pisztolyt tartó kezét feszíti hátra addig, míg tisztán nem hallatszik a csontok reccsenése; a következõt egy egyszerû mozdulattal a legtávolabbi falig röpíti; a harmadik pedig a nyakát töri a közremûködésével.

Látom rajta a féktelen dühöt, a vérszomj ott õrjöng a tekintetében, most pont olyan, mint az átváltozása utáni hetekben. A következõ pillanatban azonban már ott van mellettem, mit sem törõdve a saját testi épségével megragadja az ezüstláncokat és óvatos mozdulatokkal eltávolítja mindet. Túl jól ismer, a csuklóimat hagyja utoljára, hogy ne lökhessem el a kezét azzal a céllal, hogy magam fejezzem be a láncok leszedését.

Az ezüst marta sebek máris kezdenek begyógyulni, ahogy a kereszt mellé lépek. Egy a közelben ólálkodó ember tõrrel a kezében kísérli meg rám vetni magát, de Thor azonnal kettõnk között terem, egy kezével elkapja a férfi torkát, míg a másikkal ripityára töri a tõrt tartó csuklóját.

- Ne merészelj hozzáérni! – mordul fel fenyegetõen, aztán egyszerûen elhajítja a templom túlsó végébe.

Az új lánc mintha a semmibõl kerülne elõ, de amikor látom hátulról Thor nyaka köré tekeredni, tisztán érzem, hogy bennem is elszabadul a gyilkos indulat. Thor az egész testével takar, így nem látom, sokkal inkább hallom, ahogy az emberek harcra készen felénk rohannak.

- Elég! – üvöltöm, mire mind meglepve torpan meg.

Az ezüst sziszegve és gõzölögve próbálja beékelni magát Thor nyakába, de gyorsan odanyúlok és egyetlen mozdulattal kiszabadítom. A lánc belemar a tenyerembe, mélyen a húsomba égeti magát, de nem érdekel, amikor már leszedtem Thor nyakáról, egy újabb mozdulattal megrántom, mire az azzal rátámadó ember egyenesen a keresztnek csapódik. Ezüstkarót tart a kezében, de mindketten elõbb látjuk megvillanni rajta a fényt, minthogy õ megmozdulhatna. Épphogy van lehetõsége Thor felé lendülni, egy szempillantás alatt a háta mögé kerülök, megragadom az állkapcsa két oldalát és eltöröm a nyakát.

Lehet, hogy másképp nézek az emberekre a vámpírtársaimnál, de azt még én sem fogom tûrni és megtorlás nélkül hagyni, ha valaki Thor életét fenyegeti.

Thor rám néz, látom a nyakán a friss sebet, de a teste más részei is véreznek – túl sok helyen. Az emberek teljesen össze vannak zavarodva, de végül csak akad közülük egy bolond, aki ránk ront, mindezt fegyvertelenül. Thor hátra sem pillant, de mielõtt a Liga vezetõje elérné, hátranyúl és a nyakánál fogva felemeli a földrõl.

- Ölj csak meg! – hörgi a férfi, valahol a háttérben meghallom a felesége sírását. – Gyerünk, ölj meg! Jézus segíteni fog rajtam!

Ezen majdnem elmosolyodom.

- Idõsebb vagyok, mint a te Jézusod – nézek rá hûvösen –, de sajnos soha nem találkoztam vele. Engedd el, Thor – fordulok aztán hozzá.

- De... – néz rám értetlenül.

- Engedd el. – Kiengedi a férfit az ujjai szorításából, õ pedig tehetetlenül a földre hull. Egyenesen Thor szemeibe nézek. – Most pedig azonnal eltûnünk innen.

- Eadric... – vonja össze a szemöldökét, látom rajta, hogy bosszúra szomjazik.

Õ még nem tudja az idekerülésem pontos történetét.

- Azt mondtam, eltûnünk. Kövess!

Néhány másodperc alatt biztonságos távolságba jutunk a templomtól, és amikor megállok, örömmel konstatálom, hogy Thort nem szegült ellenem. Soha életében nem parancsoltam még neki semmit a Teremtõjeként és nem akartam most elkezdeni.

Ahogy megállunk egymással szemben, a viszontlátás érzése szinte mellbe vág. Idejét sem tudom már, mikor állhattam legutóbb így, karnyújtásnyira tõle. El is felejtettem, milyen magas, egészen fel kell emelnem a fejem, hogy láthassam az arcát – alig érek a válláig.

- Eadric – suttogja.

Ösztönösen hull térdre elõttem, én pedig kinyújtom a kezem, hogy hátrasimíthassam a haját. Így, térdelve van az arca a mellkasommal egy magasságban. A sérülései viszont nagyon is aggasztanak, tudom, hogy valószínûleg csak azok miatt nem kaptam még meg a fejmosásomat tõle.

- Állj fel, Thor – kérem, de csak a fejét emeli fel, így kénytelen vagyok hátrébb lépni, hogy rendesen szemügyre vehessem a sérüléseit.

Amikor észreveszem az ezüstkarók apró másait, amiket különbözõ helyeken a testébe állítottak, újra elfog a gyilkos ösztön, de uralkodom magamon és elnyomom. Amikor viszont értük nyúlnék, megfogja a kezem félúton.

- Hagyd – rázza meg a fejét, én viszont a kezét rázom le magamról.

Minden egyes karót kihúzok a testébõl, fájdalmat okozva ezzel mindkettõnknek, de muszáj. A golyókat ki fogja lökni a szervezete, ha jutott egyáltalán belé.

- Nagyon csúnyán megsérültél – nézek a gyógyulni nem akaró sebekre. Akármennyit ivott is, túl sok trauma érte a testét ahhoz, hogy beinduljon a gyógyulási folyamat. – Innod kell.

A számhoz emelem a csuklómat, majd kieresztem a szemfogaimat és mélyen felsebzem vele a bõrt. Én sokkal gyorsabban gyógyulok, a láncok nyoma már nem is látszik – és éppen ezért van szüksége az én véremre, hogy rendbe jöjjön. Látom a döbbent arckifejezését és nem is csodálkozom rajta, nincs nálam idõsebb vámpír a földön, így az én vérem a legértékesebb. Engem ez viszont a legkevésbé sem érdekel.

- Eadric... – néz rám elkerekedett szemekkel.

- Innod kell, Thor – nézek a szemeibe, de õ megrázza a fejét. – Fader. Broder. Son. Emlékezz!

Tekintetében megcsillan valami, amit nem is igazán merek értelmezni, de beleegyezésnek veszem.

Egyik kezemet a tarkójára simítom, másik kezem csuklóját pedig a szájához tartom – bár a seb már be is gyógyult, a vérem még ott van. Felnéz rám, de nem ellenkezik tovább, õ is megérezte a vérem illatát. Pont ezért sebeztem meg magam... Nem lenne szüksége effajta segítségre, de így nem tud ellenállni a kísértésnek. Nyelek egy nagyot, ahogy meglátom elõbukkanó szemfogait, és amikor beleharap a csuklómba, egyenesen az ajkamba kell harapnom és muszáj összeszorítanom a szemeimet is. Muszáj kizárnom a helytelen gondolatokat és érzéseket magamból.

Néhány korty után már látom is, hogy a nyakán lévõ mély égési sérülés elkezd begyógyulni. Újra fel kell vérteznem magam, amikor abbahagyja az ivást, mert ahogy elengedi a csuklómat, az ajkai érintését és az ivás érzését felváltja egy egészen más jellegû, de ugyanolyan hatású kontaktus, amikor is a nyelvével finoman átível a sebeken.

Még szerencse, hogy két teljes évezred állt rendelkezésemre, hogy gyakoroljam az önuralmam megõrzését, így egyetlen újabb nyeléssel visszatérek a valóságba.

- Most már rendben leszel – bólintok. – Nyugodtan hazamehetsz.

Thor feláll, aztán lehajol hozzám – olyan magas, hogy muszáj ezt tennie, ha látni akarja az arcomat.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy lépést is megteszek nélküled, Eadric – közli félig morogva, miközben egyenesen a szemeimbe bámul azzal a kristályszerû szempárral.

Most mégis hogy tegyek úgy, mintha nem erre a mondatra vártam volna az elmúlt majd’ 100 évben?

Gyere csak, gyere kis hercegnõ! Tudom, hogy te is akarod, csak úgy, mint mindenki más is ezen a rohadt bolygón. Te is egy akarsz lenni közülünk, hiszen az milyen jó móka, nem igaz?  Mindenki úgy gondolja, ahogy te, nem is lepõdtem meg, hogy ezt mondtad. Persze, látom rajtad, hogy félsz, hiszen te reszketsz. Nem kell félned, csak nyugalom. Itt senki nem bánt, biztonságban vagy! Tudom, kicsit sötét, és szûk ez a lépcsõ, meg furcsa, megállapíthatatlan foltok vannak rajta, de ne aggódj! Vigyázunk rád!

Na, jó, a csúnya, gonosz bácsitól talán tarthatsz egy kicsit. Hogy az a bizonyos bácsi hol van? Hát itt vagyok, mögötted!

Come down… You may be full of fear, but you'll be safe here, when you finally trust me, finally belive in me.

Ugyan, csak vicceltem, ne is törõdj velem! Mindig hülyéskedek, Lianna is tanúsíthatja. Hogy? Õ azt mondta, hogy nem szoktam viccelõdni, és bármit is mondok, azt véresen komolyan gondolom? Ugyan már! Olyan vérszomjasnak nézek én ki? Ne butáskodj, gyere csak ide! Majd én segítek neked, hogy ne félj. Mi, vámpírok igazán kedvesek vagyunk. Nem angyalok, de gondolj bele! Végül is, sorozatgyilkos emberekrõl többet hallasz, mint vérengzõ vámpírokról, nem igaz? Dehogynem! Ez, hogy valaki fél a vámpíroktól, míg az emberektõl nem, az olyan, mintha a repülõre nem ülne valaki föl, mert attól retteg, hogy le fog zuhanni. De annak kisebb az esélye, mint frontálisan ütközni egy autóval, ugye?

Látod? Nem is kell tõlünk félni, nem vagyunk rosszak. Csak gyere le a kamrába, mutatok valamit!

I will let you down.

Hazudtam. De ezt te is pontosan tudtad, tudom jól. Nincs is lelkiismeret furdalásom miattad, hiszen csak azt kaptad, amit akartál, nem? Most már közénk tartozol. Te is egy lettél közülünk - ugyanolyan vérszomjas gyilkos, vérre éhezõ vadállat vagy, mint mi. Megérte? Ne, még ne válaszolj! Majd egy év, tíz év, száz év múlva! Addigra meggondolod magad, fõleg, ha az Atyád olyan, mint Lianna. Nemtörõdöm, hiú, és ha nem vagy a kedvence, úgy viselkedik veled, mint egy kis senkivel.

Nem olyan, mint Eadric.

Hogy hogy lyukadok ki ismét nála, mikor megfogadtam, hogy lehetõleg minél kevesebbet fogok rá gondolni, erre egyre többször jut az eszembe?! Nem tudom… Talán ez jelenteni akar valamit. Hogy találkoznunk kell. Hogy találkozzak vele. Hogy találkozzon velem. Nem tudom.

Legújabb gyermekünket, a még kissé kába és félholt Cyntiát Atyja, vagyis inkább Nemzõje, hiszen Lianna lány, fölkíséri a leendõ szobájába, és hagyja, hogy rendesen megtörténjen az Átváltozás. Mi, akik itt dolgozunk, mind a bár fölött lakunk, persze csakis teljesen elsötétített, abszolút biztonságos helyen, melyrõl egy nagy csõ vezet le a kellemesen hûvös, és sötét pincébe, ha esetleg valaki mégis át tudna jutni a védelmi rendszeren, és megtalálna minket támadni. Lehetséges, hogy a pince jobb választás lett volna alvás és védelem szempontjából is, viszont az muszáj, hogy a kínzókamra ott maradjon. Mégis milyen kínzókamra lehet röhejesebb annál, amelyik a második emeleten van?!

Elárulom: az, amelyik ráadásul még rózsaszín Hello Kittyvel is van díszítve.

---*---*---*---

- Királynõm, biztos, hogy nekem kell egy másik körzet sheriffjét megmentenem? Biztos van abban a körzetben is más sheriff, aki meg tudná ezt tenni – mondom a földön térdelve, mélyen lehajtva a fejemet. A királynõre nem szabad csak úgy ránézni, fõleg nem kéréskor, mert akkor biztos, hogy nem teljesíti. Eléggé kiismertem már, de néha még mindig meg tud lepni. Mint például ma este.

Kaptam egy levelet, hogy azonnal jelenjek meg a királynõnél, mert egy feladattal akar megbízni. Nem szívesen, de Liannára bíztam a báromat, és eljöttem, amit úgy érzem, nem kellett volna, ugyanis azt a feladatot kaptam, hogy mentsek meg egy másik körzet sheriffjét, akit fogságban tartanak bizonyos emberi söpredékek, akik próbálják kiirtani a fajunkat. Még nem jöttek rá, hogy igazán felesleges dolog, amit csinálnak, hiszen minket úgysem tudnak kiirtani, csak ha elõször magukat nyírják ki. Még úgysem tudnak ellenünk mit tenni, ha a sheriffeket fogják el, hiszen úgyis a helyére kerül egy újabb.

Vajon mióta vagyunk olyan jóban a másik körzettel, hogy a királynõ engem küld a sheriff megmentésére?

- Kedves Thor, úgy gondolom, hogy köszönettel tartozhatnál nekem ezért. Nem gondolod? – kérdezi úgy, hogy tudja, hogy én nem így gondolom, de persze rá kell hagynom, ha nem akarok büntetést, hogy valamit nem úgy gondolok, ahogyan õ. Nem jó ujjat húzni vele, már rég megtanultam a leckét az elõzõ sheriff, és a saját káramon.

- Természetesen, királynõm, én is így gondolom. De… - kezdenék bele az ellenkezésbe, de megérzem indulatát, így inkább befogom. Nem jó dolog egy dühös és csalódott királynõvel szembenézni, hiszen korát tekintve még nálam is idõsebb, és fõleg erõsebb.

- Akkor menj, és mentsd meg Nemzõdet! – utasít, és testõreivel kidobat. Kivételesen hagyom, hogy vonszoljanak a testõrök, akik mindig így viszik ki az éppen nem szívesen látott alakokat a királynõ elõl, hiszen… Nem mondhatta azt a királynõ, hogy a Nemzõmet kell megmentenem, igaz?! Az lehetetlenség. Eadric… Eadric nem kerülhetett a kezükbe, hiszen sokkal erõsebb bárkinél, akit ismerek, kivéve a királynõt. Nem foghatták el, ugye nem?!

Nem, persze, hogy nem. Eadric legyen bármilyen igazságos, szeresse bármennyire is az embereket, akik egyáltalán nem érdemlik meg szeretetét, még õ sem hagyná, hogy elfogják. Hogy megkínozzák. Hogy bántsák.

Kiérve az este friss levegõjére, még idejében térek vissza hitetlenkedõ gondolataim közül, hogy ne hagyjam magam megalázni azzal, hogy miközben meglöknek, elessek, hanem méltóságteljesen megállok egy helyben, majd egy rájuk morgás után visszasietek báromba, de csak azért, hogy szóljak Liannának, egy ideig nem leszek elérhetõ. Remélem, nem találom teljesen leamortizálva a bárt.

Pillanatokkal késõbb már a báromban is vagyok, és csak futtában mondom el a dolgokat Liannának, aki meglepõen értelmesen kezeli a dolgokat, és segít a rám tapadó embertömeg elzargatásában, és csak egy, az ízlésemnek pont megfelelõen fiatal, szõke hajú lányt tart itt, a külön szobában. Ma már reggeliztem, de Eadric megmentésére jól jön minden vércsepp, de minden perc is számít, így nem kezdek bele az elbájolásába, csak a nyakára hajolok, és beleharapok.

Alkohol ízû vére eltölti számat, és nagy kortyokban nyeldesem az éltetõ folyadékot. Nem is értem, hogy tudnak egyesek Tru Bloodon élni, az igazi vár sokkal több tápanyaggal lát el minket, mint az a szintetikus szar. Persze, néha én is megiszom, amikor muszáj, hogy megmutassuk, mi, vámpírok tudunk azon élni, nem kell nekünk az emberek életteli vére, ám az csak olyankor van, ha rendõrök járnak erre, vagy ha a televízióban kell szerepelni.

Mikor már csak halkan piheg ölelésemben a lány, elválok nyakától, és megnyalom a számat, hogy ne vesszen oda egy csepp vér sem. Nem volt túl jó ízû, túl sok alkoholt ivott már, de nem számít. Nem tudok berúgni. Óvatosan lefektetem a kanapéra, majd reggel, mielõtt felkelne a nap, majd kitessékelik innen, nekem sietnem kell, hogy még napkelte elõtt átérjek az ország majdnem túloldalára, ahol fogva tartják Atyámat.

A királynõ szerint az õrült VEL, vagyis a Vámpír Ellenes Liga, a központjukban tartják fogva Eadricot. Voltam már azon a területen, nem újdonság, hogy ki kell menteni onnan valakit, mert legutóbb Lianna került fogságba, de tudom jól, hogy most nem fogok annyit trükközni sem a be-, sem a kijutással. Túl dühös vagyok ahhoz, hogy hagyjam, hogy értékes percek teljenek el azzal, hogy észrevétlenül bejussak, így egyszerû a dolog: fogom magam, betörök, aki az utamba kerül, azt meg megölöm, és kiszabadítom Nemzõmet. Ennyi az egész.

Jóval gyorsabb vagyok most, mint eddig bármikor, így még pirkadat elõtt a központhoz érek. Nem, most még nem török be, hiszen nem merem kitenni Eadricot még a leghalványabb napsugárnak sem, hiszen már az is sokkal erõsebb sérüléseket okoz neki, mint mondjuk nekem, de fölmérem a terepet. Az egész terület olyan, akár egy óriási templom, és egy szabadidõ pálya keresztezõdése lenne. Mintha csak… az emberek ide azért járnának, mert ez egy könnyed nyári táborozó hely, miközben azért, hogy ellenünk, vámpírok ellen fölkészülhessenek „szent háborújukra”.

Ennyire fiatal lennék még mindig, hogy képtelen vagyok szeretni az embereket? Vagy csak szeretett Nemzõm ilyen jószívû, hogy még azok után is szereti õket, hogy ennyire elvakultak? Nem tudom. Szerintem nem is fogom megérteni, de nem is azért mentem meg, hogy megértsem. Nem. Hanem azért, mert ideje már visszatérni hozzá. Én szeretett Eadricom… Itt vagyok.

Halványan érzem jelenlétét, de a központ másik oldala felõl. Már érzem a gyilkos nap közeledtét, de még így is vállalkozom arra, hogy mielõtt nyugalomba helyezném magam, megfigyeljem, hogyan van annak a résznek az elhelyezkedése, hogyan és mennyire védik. Kicsit elkeserítõ gondolni, hogy a saját Nemzõm, aki kegyetlenül erõs, azért nem szabadult még ki, mert annyira szereti az embereket, hogy nem akarja megtámadni õket, hiszen… Szinte semmi védelem nincs kívülrõl. Belülrõl nem tudom, de kívülrõl nem hiszem el, hogy csak egy szögesdrótkerítés, és egy masszívnak tûnõ fém fal választja el tõlem! Már mennék, rohannék, hogy kimentsem onnan, hiszen ki tudja, mikkel kínozzák, de nem teszem. Nem merem megkockáztatni a nap sugarát, ha esetleg egy pillanattal késõbb szabadulnánk ki, mint tervezem.

Így hát, egy utolsó pillantás után egy biztonságos helyre sietek, és bevackolom magam a koporsóba a nap elõl. Itt biztosan nem talál rám senki, hiszen ez egy olyan hely, amelyet még én fedeztem föl, és tudom, hogy senki nem járt erre azóta sem.

---*---*---*---

Erõsnek, és legyõzhetetlennek érzem magam, ahogyan fölébredek halotti állapotomból. Persze, ez így nem igaz, de tudom, hogy most nem kell vért magamhoz vennem, mert elég erõs vagyok így is. A tegnapi két lány vére eléggé felturbózott, de azért a biztonság kedvéért, még mielõtt nekiállnék a lerohanásuknak, még egyszer körüljárom a birtokot, és próbálom fölmérni, hol lehetnek az emberek. Mivel hét óra van, hallom a templom harangját, valószínûleg mind misére gyûlnek, talán csak pár ember marad a fogoly biztosítására.

Feltûnésmentesen átrepülök a kerítésen, és a birtok egy részén is, és ahelyett, hogy az ajtón sétálnék be, dühömben beütöm a falat, és egy új utat nyitok meg magamnak, minél rövidebbet, hogy eljussak Eadrichoz. Emberek rohannak felém, de nem foglalkozom se velük, sem a felém lõtt golyóikkal, túlságosan dühös vagyok. Hogy merészelték az ÉN Nemzõmet elfogni?!

Kikerülöm a lövedékeket, és az egyik ember mögé kerülök. Nem finomkodok, kitöröm a nyakát, és a szabad felületbe belenyomom fogaimat, hogy kis vért vegyek magamhoz, és hogy megijesszem a többit, akik nem mernek mozdulni a félelemtõl, csak akkor, amikor már nekik dobtam halott társukat.

- Eadric! – kiáltom dühösen. Rá is kegyetlenül mérges vagyok! Hogy hagyhatta, hogy elfogják?! Olyant kap majd tõlem, mikor biztonságos helyre értünk, hogy azt nem köszöni meg, még akkor sem, ha tisztelem, és szeretem, és tudom, hogyan kell a nálam idõsebb vámpírokkal bánni. De könyörgöm! Az, hogy a szeretett emberkéinek hagyja, hogy elfogják, csak azért, mert nem akarja bántani õket, az nem egy felelõsségteljes felnõtt férfi tette! Nem, az egy meggondolatlan gyermeké, aki nem törõdik azzal, hogy a Gyermeke mit szól hozzá.

Üres, fegyverekkel teli szobákon megyek keresztül. Érzem, hogy hív, csalogat magához Nemzõm ereje, de mintha megpróbálna üzenni is valamit, hogy ne menjek, ne tegyem, ne ölessem meg magam. Nem figyelek erre a figyelmeztetésre. Ha meghalok, hát meghalok, legközelebb kétszer is meg fogja gondolni, hogy a túlzott jósága miatt hagyja, hogy halálra aggódjam magam miatta.

Egy kínzóeszközökkel, és jó pár emberrel teli, nagy szobában találok rá. Lendületemet megtöri, ahogyan meglátom, mit akarnak vele tenni, és csak még nagyobb harag gyûlik bennem. Ezek keresztre akarják feszíteni a világ legjóságosabb, legkedvesebb teremtményét?! Vad dühvel támadok az itt lévõkre, és olyannyira elvetem a kontrollt magam felett, amennyire még sohasem tettem, talán egy élettel ezelõtt, még mikor Eadric magához vett. Nem figyelek semmire, és senkire, csak Nemzõm feketés szemeire, és mindenkit megölök, aki csak megpróbál megakadályozni azzal, hogy közelebb jussak hozzá. Még a belém fúródó lövedékekkel, apró kis karókkal sem törõdök, pedig lehet, hogy kellene.

Nem érdekel.

Hogy hagyhattam el Eadricot?!

Furcsa, hogy most ezt kérem, mert nem is olyan rég még ez volt a leggyûlöletesebb dolog az életemben. De ha most belenézek Max halványzöld szemeibe, vagy ha a gyengéden becézõ ajkait érzem a sajátomon, akkor csak vágyat és végtelen szerelmet érzek.
Miközben gyengéden csókol a kezemet belesimítom a hosszú tincseibe, mert szeretem érezni a selymes tapintásukat. Felemel, és fölfelé cipel a hálószobába, de felkacagok, amikor nem tudja kinyitni elsõre az ajtót, mert közben engem is tart és az érintések is megzavarják. Egyszerre azonnal elhal a nevetésem, amikor kinyitja az ajtót és a kezeit a fenekemre ejti. Felpislogok rá, de õ csak mosolyogva figyel engem és finoman lerak a puha matracra, amin mindenhol az õ illata érzõdik.
Nem vár sokáig a következõ mozdulatokkal, mert szinte rögtön a pólóm alá simít és a pilleszárny érintéstõl borzongás fut végig a gerincem mentén. Annyira jó érzés, amikor hozzám ér…
Felnyögök, amikor az ujjai elérik a mellbimbómat, majd tovább haladva a köldököm érzékeny részét kényeztetik, de itt sem idõz sokáig, hanem a nadrágomhoz érve kicsatolja az övemet. Rögtön zavarba jövök, amikor lekerül a nadrág, mert az alsónadrágon keresztül jól látható a merevedésem. Látom, hogy az õ arca is kipirul, ahogy lassan lehúzza rólam az utolsó ruhadarabot, én pedig inkább már rá sem merek nézni. Már régen nem vagyok szégyenlõs, azok után, hogy miket kellett tennem, de elõtte valahogy elõbújik a régi félénkebb énem.
Már éppen megszólalnék, hogy miért néz így rám, amikor lejjebb hajol és az ajkaival kezdi kényeztetni a vágyamat. Bennem reked a levegõ, majd egy hangos nyögés szakad fel belõlem a hirtelen jött érzéshullámra, amit még soha nem éreztem. Ezt még senki sem csinálta velem. Nekem már kellett, de még soha nem kényeztetett engem senki, úgy ahogy Max teszi.
Nem is bírom sokáig és mielõtt még szólhatnék, hogy húzódjon el, elélvezek. Elhajol, de látom, hogy még az arcára is került ezért zavartan felülök és letörölgetem róla.
Mikor kész vagyok visszadönt az ágyra és kezeimet a ruhájára tereli. Elhúzom onnan, mert még mindig nagyon zavarban vagyok, de õ ne hagyja magát és visszahúzza a kezet.
- De Max… - végül elkezdem vetkõztetni, de nagyon nehezen megy, mert õ közben a nyakamat és a fülemet csókolja és nyalogatja.
Nem bírom már tovább, hogy ne érintsem, annyira vágyom rá, ezért a felszabaduló bõrfelületre tapasztom a kezeimet és végigsimogatom az ott lévõ izmokat, majd az ajkaimmal fedezem fel õket. A nyakához érve magához von egy szenvedélyes csókra, amit hevesen viszonzok, nem titkolva elõle, hogy mennyire kívánom.
Kicsatolom az övér, õ pedig valahogy lerugdossa magáról a többi ruhát, majd az ujjaival kezdi el a bejáratomat kényeztetni. Hamar ellazulok alatta, így belém csúsztatja az ujjait, elõször egyet, majd még egyet, de nem kell sokáig tágítania, mert már nagyon vágyom rá.
- Megengeded, hogy…
Meg sem várom, hogy befejezze csak biccentek és nyakát átkarolva nézek a szemébe, mikor lassan belém csúszik.
Az enyhe feszítõ érzés szinte azonnal megszûnik, nyöszörögve fogadom a kéjt, amit az okoz, hogy magamban érezhetem, õ pedig lassú ütemes mozdulatokkal fokozza az élvezetet. Pár perc múlva oldalra fordít, de nem húzódik ki belõlem, amit elõször nem értek, de amikor így mozdul meg bennem és még mélyebben érem a férfiasságát, már el is felejtem, hogy kérdezni akartam és csak nyöszörögni vagyok képes a hihetetlen érzéstõl.
Meghallom Max hangos, férfias nyögését és érzem, ahogy belülrõl eláraszt a forróság, de nekem ez még mindig ne elég. A nyakamba csókol, majd a hátára gördülve az ölébe ültet.
- Még e-egy kicsit Maaxx…
Mozogni kezdek rajta, élvezve ahogy a nagy meleg kezei néha-néha egy hevesebb mozdulat után megszorulnak a csípõmön. Most valahogy nem érdekel a szégyenlõsség, nem érdekel, hogy teljes egészében meztelenül vonaglom rajta, mert most csak õ és a gyönyör számít amit az érintése okoz.
Hirtelen megfeszül a testem és kitör belõlem a kéj egy sikítással együtt, majd fáradtam hanyatlom Max hevesen süllyedõ és emelkedõ mellkasára. Úgy érzem, mintha ólomból lennének a végtagjain és nem is mozdulok csak magamba szívom a finom illatot ami mindent körülvesz.
- Szerelek Maxh…nagyon… szeretlekh…
- Én is szeretlek… Nathe…
Nem emlékszem, hogy mi történt ezután, de mivel nem éreztem mozgást, gondolom Max is itt marad, de már nem tudok koncentrálni, mert egyre inkább magával ragad a sötétség.

***

Lágy cirógatásra ébredek, így rögtön eszembe is jut, hogy hol vagyok. Becsukott szemmel elmosolyodom és még közelebb fészkelõdõm a mellettem lévõ forró testhez és szinte már a mellkasára mászom.
Halk kuncogást hallok, az a párnaként szolgáló mellkas megrázkódik, de még mindig nem vagyok hajlandó kinyitni a szemem. Olyan jó így.
Megcsókolom a szíve fölötti sima bõrfelületet majd feljebb kúszva a nyakába fúrom az arcomat.
- Jó reggel szerelmem!
Megpuszilj a feje búbját és lassú, lusta mozdulatokkal kezdi simogatni a hátamat, ami nagyon jól esik. Még sohasem volt részem ennyi kényeztetésben, mint ez alatt a pár nap alatt.
- Bár csak örökké így maradhatnánk! – kinyitom a szemem és belenézek Max csillogó íriszeibe, amik gyengéden tekintenek rám. – Olyan jó érzés melletted ébredni!
Felemelkedem hozzá és megpuszilom a száját, de õ még jobban hozzám nyomja az ajkai és egy hosszú csókot kezdeményez, amibõl mindketten pihegve vállunk szét, amikor elfogy a levegõnk.
- Nathe?
- Igen?
- Mi lenne ha… mi lenne ha ideköltöznél?
A szemébe nézek és a komoly tekintete láttán elkerekednek a szemeim. – Te-tessék?
- Persze csak ha akarsz. Nem kényszerítelek semmire, és szeretném ha tudnád, hogy nem elszakítani akarlak a családodtól csak…
- Igen! Igen, igen igen szeretném!
Teljesen rá mászom és nyakába borulok, õ pedig boldogan és megkönnyebbülten felnevet. Ennyire tartott tõle, hogy nemet mondok.
- Majd gyakran meglátogatom a szüleimet, keresek valami munkát és ígérem, hogy nem fogok gondot okozni. – mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem.
Elmosolyodik, majd egy édes mozdulattal megpuszilja az orrom hegyét.
- Te vagy a mindenem Nathe, soha nem okoznál gondot nekem. Szeretlek és minél többet vagyok a közeledben, ez az érzés annál erõsebb lesz, ha ez egyáltalán lehetséges.
Elakad a lélegzetem is attól, amit hallok, mert ilyen szépet még senki sem mondott nekem.
Én is nagyon szeretem. Annyira, amennyire azt kifejezni sem lehet. Nem tudnom szavakba önteni, ezért csak szorosan magamhoz ölelem, és mikor viszonozza az ölelést, olyan biztonságérzet és boldogság kerít hatalmába, ami tudom, hogy örökké fog tartani, amíg csak élek, mert Max mindig itt lesz velem.

 
Vége