|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Weritas | 2019. 05. 05. 13:59:30 | #35619 |
Karakter: Fithcrow
Egy bögre meleg tea kíséretében Pensas ismerteti számomra az erdő vonulatait és a lehetséges határait. Északról talán a régen eltűnt Alconia királysága bújik meg, de bármi is húzódjon északra a lakói meglepően hosszantartó varázslattal voltak képesek azt biztosítani, hogy senki ne férhessen hozzájuk. Ezen felül bíztató az a tény is, hogy havonta egyszer a legnagyobb kiterjedésű vízforrás képes igencsak fájdalmas kínokkal átsegíteni bárkit a túlvilágra.
Megtudom azt is, hogy az erdő további kuriózumokkal is bír, miszerint itt élnek még olyan tündérek, akik a saját testük megcsonkításával gyógyítanak, ami minden eddigi gyógyító mágiával szemben messze a legerősebb technika az élet helyreállítására. Csoda, hiszen általában a kinti tündérek szárnya, mely cseppet sem olyan csodálatosan szép, mint ahogy a gyerekkönyvekben áll, hanem inkább a szitakötők szárnyához hasonlatos, helyenként szinte leheletfinomságúvá simulva, ami természetesen lehetetlenné teszi a repülést, de a gyógyító ereje mindent képes kompenzálni. Legalább is ez állt a könyvekben, jómagam még sosem láttam tündérszárnyat vagy annak egy darabkáját is. Még a feketepiacon is ritka, hogy találni akár egy szemerkényit is. Az azonban bizonyított, hogy ha egy tündér teljes szárnyát eltávolítják, az az adott egyed életébe kerül. Emiatt tértek át a gyógyító mágiára, mivel ezzel tudták csak biztosítani, hogy ne csak a szárnyuk miatt legyenek értékesek. Pensas elmeséli, hogy a tündérek egy sárkány által jutottak a földjükhöz, amit hasonló áldozattal érdemeltek ki réges-régen.
Keletre jobb szó híján maga a halál bújhat meg egy sötét és feneketlen szakadék, valamint egy még annál is feketébb rengeteg, ahonnan csak a legheroikusabb alakok, illetve sárkányok voltak képesek visszatérni, már amelyiknek egyáltalán sikerült eljutnia tekintve, hogy már csak a szakadék közelében Pensas elmondása alapján hallani lehet a pokol hangjait.
- Ja, igen. Még valami. – vált témát hirtelen Pensas - Kérlek, ne kíséreld meg többször a kristályaim ellopását. Nem lennének annyira hasznodra, mint amennyire nekem segítenek, és egyébként sem túl derék dolog a neked szállást és ételt adótól lopni.
Megdöbbent, hogy erre rájött. Mégis honnan? Mindent ugyanúgy tettem vissza, ahogyan eredetileg volt, a keresőmágiának pedig nincs lenyomata, amit érzékelni lehetne, pont ezért szeretik annyira alkalmazni a magamfajták.
- Megértetted? – kérdi Pensas.
Megment a választól egy lassú, dübörgő zaj, ami egyre erősödik másodpercről másodpercre.
- Hallod ezt? – kérdem, mire Pensas kiviruló arccal igyekszik az ajtó felé, amit kinyitva egy kisebb óriással találja szembe magát.
- Edor! Pensas! – hangzik a két férfi hangos köszöntése, ahogy egymást jó erővel megölelik. Edor megnyugszik, hogy élve találja régi barátját és a zsebéből egy sárgás fátyolszerű valamit ad át Pensasnak
- Ez… Anna?
- Ne aggódj, elf. A leány jól van, csak nagyon aggódott érted. Áldott állapotban pedig nem indult neki velem az erdőnek.
- Letépett a szárnyából egy darabot csak nekem…?
Üti meg a fülemet a beszélgetés számomra leglényegesebb pontja, erre közelebb kell húzódnom.
- Igen, úgyhogy úgy fogadd! – Pensas szinte a földig hatódva fogadja el az ajándékot, amit van szerencsém szemrevételezni egy pillanat erejéig. Kifejezetten szép rajzolata van, már amennyit a kiterjedése enged. Apró spirálok és kesze-kusza, de mégis esztétikus rajzolatok futnak végig a felszínén. Ebből is látszik hogy a könyvek írói életükben nem találkoztak tündérszárnnyal, vagy a kikérdezett tündéreknek volt annyi eszük, hogy ne az igazat mondják el.
- Kérlek, Edor… Add át neki üdvözletemet és a hírt, hogy jól vagyok!
Edor látószögébe tévedek, ami azt jelenti hogy innentől jön a bemutatkozás, de akkor már kell egy fedősztori is. Most épp egy mágustanonc vagyok, aki Pensas mellé szegődve fogja fejleszteni magát. Edor kereskedőként keresi a kenyerét és mostantól valószínűleg gyakrabban fog megfordulni felénk, tekintve, hogy Pensas végre hazaért. Isteni közbenjárásként Edor szekere terülj-terülj asztalkámként juhokat, csirkéket, tojást, zöldségeket, szárított és füstölt húsokat tartogat számunkra, amiket nagyiramban lehordunk. Közben megcsapja az orromat a kissé nyirkos, enyhén dohos, de mégsem nehéz szag, ami történetesen Edorból jön. Aki így közelebbről nézve biztosan bír néhány troll felmenővel, de méretileg nagyban eltér a fajtájától. Többek közt, mert tagoltan képes kilencnél több szót egy mondatban használni. Természetesen a fajtája nem képtelen a kommunikációra, de nem véletlenül kezdődnek trollokkal a viccek nagy többsége.
Végzünk a rakodással, majd Pensas már invitálja befele, mikor Edornak nemet kell mondania.
- Nem lehet, Pensas, most sietnem kell a megmaradt áruval Fantimenbe, aztán vissza. Most sok a dolog, de ha lesz időm, mesélek, és te is mesélj, hogy mi történt veled! Fantimenen egyébként is hamar túl akarok jutni… - sóhajt – átnézik az egész szekeret, nagy most ott a veszedelem…
Vajon ennek van köze Eichusahoz?
- Miért? Mi történt Fantimenben? – kérdi Pensas.
- Nem tudom pontosan… Valami nagyon fontos dolgot elloptak a városból, ami nem Fantimen grófjáé volt, csak vigyázott rá… Oszt most idegen katonák randalíroznak mindenütt, a város elfoglalásáról beszélnek, meg újabb háborúról, de tudod, próbálja ezt nem komolyan venni a tündér fia…
- Hát persze… Rendben, Edor! Akkor jó utat, és vigyázz magadra! Remélem, eladsz mindent… Ja, igen! Mivel tartozom?
Edor egy igencsak jelképes összeget hajlandó elfogadni Pensastól, tekintettel a kapcsolatukra.
- Hát, az állatokkal együtt hét aranytallér… - nyújtja a tenyerét a félvér.
- Túl nagyvonalú vagy velem, Edor. Tessék. Itt van 10 aranytallér. Nagyon köszönöm!
- Én is, barátom! – paskolja meg Pensas vállát és azzal felnyergelve a szekerét egyre távolodik az erdőbe menet.
- Rendben… - fordul hozzám Pensas - Akkor most csinálok Eichusának, neked és magamnak egy rántottát, és a reggelinél szépen elmeséled, hogy honnan szerezted a főnix szelencéjét, bár azt hiszem, van egy tippem. Utána pedig szívesen meghallgatok néhány ötletet arról, hogy ami most történik, azt hogyan oldjuk meg.
***
Szembe ülünk egymással, előttünk egy-egy aranylóan gőzölgő rántotta némi fűszerrel és szárított hússal. Eichusa egy kis tálban kapta meg a maga adagját, amibe a fuldoklás határát feszegetve ugrott fejest az asztalon. Jó étvággyal falatozunk, Pensas még csak fel sem néz.
- Szóval…. teljesen úgy érzem mintha csak a tegnapit próbálnánk újra. Nyilvánvaló, hogy nem vagy tisztességes ember, hiszen nem tudtad a főnixet megszerezni a segítségem nélkül, amint kikerültem a képből azonnal a kristályaim után kutattál és mint most kiderült még háborút is sikerült kirobbantanod. – veszi számba tételesen az elf – Van még valami?
- Tudomásom szerint nincs más, de lehet csak nem emlékszem mindenre. Talán újra olvashatnál a fejemben, ahogy tegnap tetted, hátha megtudunk még valamit. – mondom gúnyosan.
Pensas villája megáll egy pillanatra, fúj egy nagyot, majd felemeli a fajét és rám néz. Sikerül megbizonyosodnom arról, hogy Pensas szeme most távol áll attól a borostyán színtől, amivel általában rendelkezik, helyette most a vörös egy egészen mély és mellkason szúró árnyalatával kerülök szembe. Ahogy a könyvükben állt, egy kristály-elf szeme mindig vörös.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit pofátlan vagy, ember? Idejössz, felforgatod az én és az erdő lakóinak, továbbá most már a kinti emberek életét is. És ezek után még neked van feljebb?! Hogy van képed ilyen gusztustalan módon bánni azzal, akinek annyi esze sem volt, hogy…
- Mégis mit vársz tőlem elf?! Szerinted én jóakaratomból kívántam azt, hogy soha többé ne hagyhassam el ezt az istenverte erdőt? Azt hiszed, nekem öröm veled együtt lennem, hogy nem mehetek sehova se, mert az a szaros fasor a ház végében egyet jelent a halálommal?! Hogy megint a mágia miatt kell…
- Igenis megérdemelted! Pontosan ezt érdemelted, amiért olyan dologba ütötted bele az orrodat, amihez nemhogy közöd, de halványlila gőzöd sincs! Még mindig nem vagy képes felfogni, hogy mit is jelent a helyzeted!
- Kérlek világosíts fel, mester, ha eddig kimaradt volna bármi is!
- Lássuk csak, nem csak egy becstelen állat vagy, hanem…
- Csirrrrp! CSIRRP!
- Mi… mi a fene?! Ebbe meg mi a fene ütött?!
Mindketten döbbenten ülve nézzük, ahogy Eichusa, sárga tojásdarabokkal a tollai közt, Pensas asztalon lévő karját csipkedi és próbálja kaszabolni a lába kis karmaival. Eszeveszett dühvel próbálkozik, de méretéből adódóan ez elég egyoldalú küzdelem. Pensasnak újra borostyánsárga lesz az írisze, ahogy Eichusaval foglalkozik. A kis főnixszel egy időben nyugszom meg és gondolom végig mi is jött ki a számon az eltelt két-három percben. Eichusa visszaugrik a táljába és aprókat harap a maradékból, de közben gyanakodva figyeli Pensast továbbra is. Pensas visszatérne rám, de megelőzöm.
- Köszönöm az ételt. – mondom és otthagyom az asztalt – Eichusa. – szólok, mire a tenyerembe ugrik. Simogatom és közben hosszú percekig piszkálgatom kifele az ételdarabokat a tollai közül.
- El tudnék innen menni valaha is? – fordulok oda Pensashoz.
- Nem tudok rá módot.
- El tudnám hagyni valaha is a Kristálydombot? - Pensas arcára döbbenet ül - Nem létezik, hogy egyedül te vagy képes élni ebben az erdőben. Kell lennie másoknak és más helyeknek is.
- Ez az erdő, többedszerre is mondom, hatalmas. Nemcsak hogy könnyű benne eltévedni az illúzióknak köszönhetően, hanem mint tapasztaltad képes egyik helyről a másikra áthelyezni magát vagy lehet, hogy csak téged rak egyik helyről a másikra. Hihetetlennek hangzik, de én sem ismerem pontosan minden négyzetcentijét, csak azokat a jól behatárolt utakat tudom, amiken szoktam járni… Fithcrow lehet… lehet hogy vannak olyanok, akiknek sikerült a trollokon, a koboldokon és a tündéreken kívül letelepednie itt. Én azért nem fűznék hozzá nagy reményeket, mert elmondhatjuk, hogy élek annyi ideje, hogy hallottam volna a többiektől bármi ilyesmit.
- Szóval elméletben lehetséges?
Pensas feláll és megkerülve az asztalt pár pillanatig fel-alá járkál, erősen meg-megvakarja a feját néha.
- Igen. - nagyot sóhajtva válaszol.
Habár csak egy kis esély is van rá, de nagyon megörülök neki. Eichusa is felcsiripel, majd az asztalra ugrik a kezemből és ragyogó szemekkel figyeli Pensast és engem.
- Talán a tündérek falujában tudhatnak valamit, ami segíthetne nekem?
- Nem tudom, Fithcrow. Régebb óta élnek itt az erdőben, mint én, talán igen talán nem.
- Van még más kapcsolatod, aki talán tud valamit az itteniekről?
- Nincsen. A tündéreken kívül csak a koboldok, orkok és a trollok élnek itt, mint értelmes faj, az erdő többi lakóját az állatok adják. De még ha az az ötleted támadna is, hogy felkeresed őket akkor ki kell ábrándítsalak, mivel én csak a tündérekkel tartom a kapcsolatot. Sőt ők sem nagyon közösködnek a többivel érthető okok miatt.
- Akkor a tündérek a legjobb esélyeim.
- Igen. De nem lesznek hajlandóak találkozni veled, ráadásul nem is tudnál velük kommunikálni.
- Miért nem? – döbbenek meg.
- Nem vagy tiszta, hogy tömören fogalmazzak.
- És te nem tudnál az érdekemben közbenjárni?
- Nem igazán és nem is áll szándékomban.
- Parancsolsz? Azt hittem majd meghalnál a boldogságtól, ha megszabadulhatnál tőlem?
- Teljesen egyetértek, de ameddig a közelemben tudlak, addig legalább felügyelni tudom, ami a főnixszel történik. Elengedve téged egyedül az erdőben, ki tudja, mikor gyújtanátok fel valami miatt az egészet. Túl nagy kockázat szabadon hagyni titeket.
- Óóó, szóval nem csak, hogy rab vagyok életem végéig, még tőled sem szabadulhatok. Nagyszerű! Esetleg nem altatnál el engem és Eichusat és tartanál a kamrában, míg meg nem halunk?
- Nem mondom, hogy nem gondoltam rá. Egyszerűbbé tenné jóval a dolgokat. – ironizál Pensas.
- Rohadj meg, Pensas…
- Kigondolok valamit, rendben?
- Tessék?
- Azt mondtam… ó a Teremtőkre! Segítek neked, ha ez az, amire a legjobban vágysz, ember! – mondja Pensas erős hangsúllyal a mondat végét, érzem, hogy nagyon más szavakat akart használni az imént.
***
- Ez az utolsó zsák? – kérdem, miközben a többi delikvens már kiürítve és egymásra tornyozva el van helyezve a kamra sarkában.
- Igen, ha jól látom ebben is répa van, ezt vidd be a konyhába, addig én hátraviszem a kukorica egy részét az ólba.
A konyha elválasztatlanul folytatódik a nappaliból, a bejárati ajtótól a csikókályhához egyenesen vezet az utam, ki sem kell kerülnöm a két fotelt, ami a hatalmas könyves szekrény előtt foglal helyet. A konyha innenső fal felőli részét teljes egészében elfoglalja a szorosan egymásra rakott téglák építménye, a tűz élénken pattog benne és az enyhén égő szagból érezni, ahogy Pensasnak sikerült némi tojással gazdagítania a fémlap textúráját. A saroktól jobbra egy méretes és repedezett, néhol még mindig pókhálós pult kezdődik és vezet egészen a szomszédos falig. Az ablakból látni a pár méterre lévő pajtát és az ólat, illetve Pensast, ahogy épp eltűnik egy kisebb zsák kukoricával. A pulton most rendezetten állnak a főzéshez szükséges eszközök. A párkányban jópár, talán fűszernövény növekedik, most hogy végre újra locsolják őket, néhol megmetszve, ahogy a Pensas ízlése diktálja. Nem igazán szerettem soha főzni, ameddig meleg volt és némileg ehető az étel, addig nekem mindegy volt mi kerül az asztalra. Bár meg kell hagyni Pensas eddig semmit nem rontott el. A szomszédos fal többi részét egy méretes polcrendszer birtokolja, aminek csak a fürdő ajtaja szab határt az előrejutásban. Tömve van ládákkal, bennük a most hozott zöldségek és húsok egy része, innen közvetlenül jobbra nyílik az ajtó az általam szobának nevezett kamrába, aminek polcain a többi élelmiszer most ott sorakozik a későbbi vendégeknek. Az „ágyam” két polcállvány közt épp csak helyet tudott szorítani egy szék mellett, amin Eichusa szokott aludni a kis selyempárnáján.
- Negyed év, talán egy kicsivel hosszabb, ameddig elegendő, addig remélem beindul a termés. – szólal meg Pensas a vállam fölül, miközben a polcok közt nézelődöm. Megfordulva ilyen közelről Pensas körülbelül fél fejjel magasabb nálam és tisztán látom a hegeket a nyakán, amik néhol ijesztően mély vágás nyomát mutatják, normális ember rég belehalt volna az ilyesmibe.
- Mennyi időd van hátra? – Pensas szeme zavartan a polcokról a szememre ugrik, amik tovább tanulmányozzák a hegeket. Majd egy gyors mozdulattal felhajtja az inge gallérját.
- Khm…
- Pensas ne értsd félre. De ha el találnál hunyni idő előtt, akkor nem lenne más választásom, mint itt leélni a hátralevő életemet, maximum a méretes barátoddal találkozhatnék, amikor erre fújja a szél.
Pensas zavarodottsága egy csapásra eltűnik és pár pillanatig méreget engem. Megfordulva kilép a kamrából, pár pillanattal később Eichusat a kezében tartva neked adja és rám zárja az ajtót. Utána mennék, de csakúgy mint legelső alkalommal képtelen vagyok lenyomni a kilincset.
- Hé! Pensas! Mi a fenét művelsz? – dörömbölök. Próbálkozom a másik kijáraton, de Pensas teljesen elzárt, mi ütött belé hirtelen?
Egy óra múlva nyílik az ajtó és Pensas behív a konyhába. Eichusa békésen alszik a párnáján, én pedig átmegyek a konyhába, ahol a kályhán egy öklömnyi rézüstben valami fűillatú dolog gőzölög, a pulton pedig kisebb mozsárban színes porkeverék pihen. Még látni az apró szemeket, ahogy kiszállnak a mozsár szélén. Látok két üres üvegpoharat is, amik felkeltik a kíváncsiságomat.
- Megünnepeljük, hogy végre elmegyek innen? – kérdem ártatlanul. – Miért zártál be egyáltalán, ha csak főzőcskéztél? – Pensas arca megvonaglik erre a mondatra.
- A kristályimat kellett használnom. Többek közt azt. – mondja és rámutat egy nagyobb fekete tufára a polcon, aminek a szélén most egy kisebb törés látszik. – A többit pedig nem engedhetem meg, hogy meglásd.
- Úgy érzem valami grandiózus fog következni.
- Elhallgatnál?! – kéri sötéten Pensas. Úgy látom valami tényleg nagyot fogok látni.
Pensas előveszi a zsebéből a tündérszárny darabkáját, majd egy kézmozdulat kíséretében a főzethez adja. Párszor megkavarja, majd a két üvegpohárhoz lép. A mozsárból hét-hét csipetnyit beleszór, majd félig megtölti a poharakat vízzel, de különösebb színváltozás nem történik.
- Pár perc múlva el fog készülni a gyógyító főzet, amihez felhasználtam Anna ajándékát. A két pohár, amit itt látsz, abban elkészítettem egy olyan porkeveréket, ami megmondja mennyi időm van hátra.
- Tessék?
- Az elmúlt nap eseményeit tekintve, amik történtek és ami valószínűleg még ezután következni fog rádöbbentettek arra, hogy rövid időn belül megoldást kell találnom a betegségemre. Jelenleg tetszik nem tetszik rám vagy utalva, de ezzel kezdenünk kell valamit, mert magatokra hagyva veszélyt jelentetek az erdőre.
A gőz most már spirálokat ír le, ami jelzi Pensasnak, hogy elkészült a főzet. Leveszi a kályháról az üstöt és a két pohár mellé teszi. Mikor leülepszik a por a két pohárban kiemel a tartóból egy kisebb kés és sebet ejt a hüvelykujján, amiből pár csepp vért az első pohárba ejt. Az rögtön átvált sötétszürkébe.
- Ez nem jó… - morogja, majd kissé fulladozva a forróságtól, de magába erőszakolja a löttyöt, majd egy perc múlva a második pohárba is beleejt némi vért, ami most már valamivel világosabb lett.
***
Pensas arca láthatóan nem mutat megkönnyebbülést, ahogy a fotelban ül. Az ujján most ott díszeleg egy kis gyolcskötés, amit öntudatlanul simogat miközben maga elé réved. Én csendes megfigyelőként veszem szemügyre a poharakat és az üstöt, amiben most már csak egy szétfoszladt valami jelzi, hogy az valamikor egy tündérhez tartozott.
- Másfél év. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatalmas lenne az átok. Persze nem hittem, hogy varázsütésre meggyógyulok, de azért ennél többre számítottam.
- Ha pedig nem kaptad volna meg a szárnyat?
- Kevesebb, mint fél év. – közben rám emeli a tekintetét és fél. Nemcsak fél, retteg.
- A tündérek nem tudnak még segíteni? Elvégre régóta együtt éltek, biztos szívesen adnának még, nem?
- Nem lehet, Fithcrow. Így is sokkal többet tettek értem, mint azt megérdemelném.
- Baromság! Te vagy az erdő védelmezője nem?
- Messze nem vagyok akkora figura, mint hiszed. Tény, hogy nem vagyok kispályás, de aligha nevezhetném magam az erdő védelmezőjének. A tündérek pedig elvannak a maguk módján, nem kell nekik az én segítségem.
- De azért nyugodtan jöjjenek ide, ha valami problémájuk van, mert neked mindig nyitva áll az ajtód bárki előtt, igaz? – mondom éllel.
- Van olyan szokásod, amit akárhogy próbálkozol, de sehogy se tudsz elhagyni?
- Persze.
- Akkor pontosan át tudod érezni, hogy miért nem hagyok senkit a sorsára, aki betéved ebbe az erdőbe, vagy legalábbis annak a részébe, ahol élek. Ilyen vagyok Fithcrow, el kell fogadnod. Ha ez azt jelenti, hogy egyszer meg kell halnom miatta, hát szíves örömest oda adom az életem, de cserébe azzal a tudattal megyek a túlvilágra, hogy hű voltam ahhoz, amiben hiszek.
- Ez bájos megfogalmazása a vakhitnek Pensas, és mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy az első pohár szerint csak fél éved lett volna hátra olyan valaki vagy valakik miatt, akik valójában nem tudják viszonozni a segítségedet, mert soha nem fognak tudni eljutni hozzád.
Pensas álla kissé leesik, mire a mondatom végére érek.
- Egyébként is miért választottad pont ezt az elátkozott erdőt? Ha annyira szeretsz másoknak segíteni, miért nem az erdőn kívül zarándokolsz a templomok közt és gyógyítod a szerencsétleneket?
Pensas felkuncog. – Egy pofon egyszerű ok miatt. Mert emberek és csak akkor szándékozom közösködni velük, csak ha már tényleg nagyon muszáj. Nyilván, mivel olvastad, tudod, hogy az emberiség és kristály-elfek története nem a baráti ölelés szintjén tart manapság. Inkább élek magányos békében itt az erdőben, mint kint a sok kétszínű lélek között.
- Ezt el tudom fogadni, meg vannak a magad indokai, de eljön az idő, amikor fel kell hagynod ezzel és ki kell lépned a házadból. Kint nincs, ami segítene?
- Ezért késtem ennyit. Próbáltam, de nincsen. Kutattam a régi tornyokban és kérdezősködtem más elf gyógyítóknál is, de mindhiába.
- És eléggé régóta kerülgetjük ezt a témát Pensas, de mi történt veled a legutóbbi télen?
|
| Miria | 2017. 10. 22. 20:55:45 | #35260 |
 Karakter: Pensas
Megjegyzés: Weritasnak
Másnap reggel felkelünk... A főnix és a varázsló megvan, én pedig életben vagyok. Ez mind-mind nagyon jó jel. Feltápászkodok a botomra, és a vad ösvényen tovaindulunk. Néhányszor igen erősen tudatomhoz és varázserőmhöz kell nyúlnom, hogy ne ordítsak fel a fájdalomtól, vagy ne essek össze, de amikor - ezen évben másodszor- megpillantom kunyhóm tetejét, elfog az öröm és a megnyugvás. Szinte remegve lépek a konyhámba. Egy adag fát bevágva s egy varázsigés csettintéssel már ég is a tűz a kályhában, a platnira pedig vizet rakok. Sóhajtva az asztal melletti kanapémra ülök, s szólok Fithcrownak, hozzon Cickafarkat a batyumból. Ő neki is indul, s ki is veszi a száradt, sárga virágzatú, egyáltalán nem cickafarkat.
- Nem, ez varádics.
-Humpf... Akkor inkább idehozom. - sziszegi, s felemelve a batyut az ölembe teszi. Ki is veszem a cickafarkot, s mutatom neki, hogy melyik az, összehasonlítva a varádiccsal. Kissé értetlenül néz, de nem csinálok belőle ügyet. Hallom, ahogy a víz felforrt, így összeszedve magam odalépek, s belemorzsolom a gyógynövényt. Hátrafordulva szólok a mágusnak:
- Most fordulj el.
- Minek? - kérdez vissza.
- Az ne érdekeljen, csak tedd, amit mondtam! - csattanok fel.
- Rendben van, rendben van. - még a kezeit is megemeli kissé, tenyereit felém tartva, hogy értette ám. Ahogy elfordul, kinyitom az egyik konyhaszekrényajtót, láthatóvá teszek egy titkos fiókot, s egy zöld mintás, arany-cirkalmas kicsiny tarsolyból előveszem a válogatott kristályporomat. A batyut gondosan visszahelyezem, varázslatokkal rejtem el a fiókot újra, s becsukom a szekrényajtót.
- Nézhetsz.- szólok oda a fiúnak, mire ő megfordul, s kíváncsian szemügyre veszi a kezemben lévő kristályport. Az edénybe szórom, majd jobb kezem középső ujjával a hüvelykhez hozzáérve mormolom: "Hah-mandé-leusa." a víz sárgán bugyogni kezd, s erőteljes illatokat áraszt. Egy szuszra lehúzom az éktelenül keserű és forró löttyöt, amitől arcom önkéntelenül is megvonaglik.
- Nem tart soká és hatni kezd a főzet. Addig is el akarom mondani neked ember, hogy amit tettél az olyan hiba volt, ami közel csillagászati.
A konyhából a a hálómba térve ágyamhoz sietek, és leheveredek rá. A varázsló nem követ, füleit hegyezve várja mondandómat.
- Nem hagyhatod el soha ezt az erdőt már és meg kell tanulnod itt élni, ami nem könnyű. Holnap… holnap folytatjuk. Kint meghúzhatod magad a kamrában, kicsit hűvös lesz, de majd gyújtasz tüzet. - alig lihegem utolsó szavaimat, már el is nyom az álom...
Mire újra felébredek, ismét tűz a nap. Abból ítélve, hogy már nem a szobába süt be a fény, késő délután lehet. Nincs mese, mozdulnom kell. Könyökeimre támaszkodva szisszenek egyet. Egyrészt, mert égetően hasít minden testrészembe a fáradt fájdalom, másrészt pedig attól a kellemetlen érzéstől, hogy bűzös izzadtságom mindenhol átitta a ruhaneműm, s az a hideg szobában szinte jégként tapad a testemre. Tényleg, érzem a hűvös szellőt. Felkapom a fejem, s szobám ablakát tárva nyitva látom. Nocsak. Kikecmeregve az ágyból az ajtóhoz tipegek. Szinte még ki sem nyitottam, látom, hogy a nappalimban Fithcrow olvas egyet a könyveim közül. Teszi ezt olyan otthonos nyugalommal, hogy szinte már én érzem magam vendégnek. Szemöldökét felhúzva pillant fel a könyv fölött, egyenesen rám, majd lágy nyugalommal böfögi ki magából a teljesen egyértelműt:
- Pensas, te bűzlesz. - Elvihetnének a barlanglakó koboldok, ember... Amint az utolsó szót formálják ajkai, én sarkon fordulok, s tiszta törölközőt, s tiszta, homokszín vászon munkásruhát veszek magamhoz. A mágusra nem nézve sietek a fürdőmig, majd ajtaját becsapva magamra engedem a vizet. Megremegek az undortól, ahogy hosszú, szőke hajamhoz érek, s konstatálom, szinte egy tömbbé ragasztotta a gusztustalan nyák. Gyógynövényes szappanommal jól megmosom magam mindenhol, majd tisztán kilépve alaposan megtörölközöm. Felöltözve kilépek a fürdőből, s az emberrel szemben lévő fotelra helyezkedem el. Kíváncsian kutatom, vajon mit olvashat, de nem kell sokáig hunyorognom. Az öreg, díszes szarvasbőr kötés már a cirkalmas betűk elolvasása előtt egyértelművé teszi, hogy a Kristály-elfek őstörténetének eredeti Kódexét tartja a kezeiben ezt a fráter. Mély levegőt véve inkább teát főzni sietek. Az egyik befőttes üveget előveszem, s vizet rakok forrni. Varázslatnak köszönhetően pár másodperc múlva már lobog a víz, s öntöm is bele a szárított szederlevelet és epret. Kristályaim mozgolódnak, érzek rajtuk valamit, de nem veszek most róla tudomást. Egyik fiókot kihúzom, s lám, aszalt barack és szilva pihen egy piciny zsákban. Kiteszem őket egy tálra, s indulok a varázsló felé.
- Idd meg. - teszem elé a teát, ő pedig engedelmeskedik.
- Amit az előbb voltál kedves észrevételezni az előbb az annak a hatása volt, hogy mágiával felerősítettem és módosítottam a cickafark hatásait. Ezáltal belülről csökkentettem a gyulladásokat és segítettem elő a sebgyógyulást. -magyarázom.
- És ettől teljesen rendben leszel?
- Nem.
- Hogyhogy?
- Ezek csak tüneti kezelések, ami nekem van arra ez csak ideiglenes gyógymód. Most kövess. -egyenesedem fel hirtelen, majd kilépve a házam mögötti ólakhoz, s konyhakerthez vezetem újdonsült lakótársam.
- Nem tetszel nekem. És nem tetszik a helyzeted sem a főnixszel. De már nem lehet tenni ellene semmit, kötődtök egymáshoz és ehhez a helyhez. Örökre itt kell maradnod és meg kell tanulnod itt élni. Viszont az erdő többi lakóját sem vehetem figyelmen kívül, ezért – sóhajtok egyet - itt kell maradnod velem, hogy kordában tudjuk tartani a főnixet. Ez azt jelenti, hogy mostantól te is ki fogod venni a részedet a háztáji feladatokból. Mint látod, erősen megcsappant – pillantok körbe – minden. Ezt pótolnunk kell. Fel kell készülnünk a következő időszakra. Nagyon választásod nincs, mivel nem ismered az erdőt és mást sem csak engem. Ha most elindulnál, valószínűleg meghalnál. Értetted azt, amit eddig elmondtam ember? - jelezve felém, hogy felfogta, amit mondok, bólint, és érthetően nem az öröm az, ami végigfutva az arcán megjelenik elsőként.
- Helyes. Menjünk be. - utasítom, s elindulunk a kunyhó bejárata felé újra. Az ajtón belépve már sietek is a könyvespolcom felé, s a méretes, vastag könyvet azonnal felismerve leemelem a polcról. Felnyitva gyorsan a kívánt részhez lapozok, ahol már a jelet mutatva magyarázni is kezdek.
- Ez a rész a főnixekről szól és azokról, akikkel kapcsolatba lépnek. – kezdem, felpillantva, hogy figyel-e rám. Érdeklődéssel pásztázza a könyvet. –az hogy a köztetek lévő kapocs kialakult két dolog együtthatása volt. Egy mágus vagy és ezáltal képes voltál befogadni a főnixet. Kettő a főnix mivel erős mágikus teremtmény függ a környezetétől és emiatt csak olyan helyeken él meg, ami bővelkedik a mágiában. Így volt rá lehetősége, hogy a világra jöjjön, gyenge mágikus térben ez nem történt volna meg. A következő: azzal, hogy hozzád kapcsolódott, azt mind testi, lelki és szellemi értelemben kell érteni. Ha éhes lesz, megérzed, ha valamitől undorodsz, akkor ő is és ha valami történik veled, azt ő is megérzi. Ösztönösen védeni akarod, hiszen hozzád tartozik és ha ő is így látja majd, akkor ő is meg fog védeni téged. De a legfontosabb az, ha bármelyikőtök is meghal, a másik is vele pusztul. -Újra Fithcrowra pillantok, aki döbbent felismeréssel szögezi tekintetét a könyvre. Mély sóhajt véve a bejárat mellé pillant, én pedig követem a tekintetét. A -még- kicsiny, törékeny madár csendesen szendereg a bejárati ajtó mellett. Csoda, hogy nem fázik.
- Értem. -szögezi le tömören az ifjú varázsló, hogy tudatában van a felelősségének. Elmosolyodva csapom be a könyvet, és csúsztatom vissza a helyére.
- Örülök, hogy értjük egymást... - fordulok vissza felé, majd kényelembe helyezve magam egy fotelban folytatom. - Most pedig kérlek, mondd el ki vagy és honnan jöttél, hogy tudjam, milyen embert engedtem be a házamba. - ő is leül, és látom, ahogyan ajkait összezárja, s pislantva oldalra pillant. Szóra nyitná ajkait.
- Ne merj hazudni nekem! - dörrenek rá, a kezemet felemelve. - Már jó ideje élek ezen a világon és sok mindent láttam, sok mindenkivel találkoztam, köztük számtalan emberrel, ostobaság lenne azt hinned, hogy hazudhatsz nekem. - szögezem le a miheztartás végett. Mély levegőt vesz, s tényleg nekikezd a történetének.
- A nevem Fithcrow. A nyugati mágusakadémián tanultam meg megbirkózni az erőmmel. Miután befejeztem a tanulmányaimat bérbe adtam a képességeimet és egy ideig egy céhnél is dolgoztam, most újra ott tartok, hogy bérbe adom a tudásomat. A gombát ki nem állhatom, az édességet pedig szeretem. Ennyi. - majd tart egy kis szünetet - Régen volt egy háziállatom az akadémián. -fejezi be. Tömören fejezte ki magát, de legalább nem hazudott.
- Értem, köszönöm a történetet, őszintének tűntél, ezért maradhatsz. Még van egy kis idő éjszakáig, kezdjük el rendbe tenni a házat, ráfér. Kilépve az elhagyatott, de mégis éledező konyhakertben gazolni kezdünk, a zöldet egyből kicsiny csirkémnek dobom, aki örömmel veti bele magát a gazrengetegbe, hogy lakmározhasson belőle. Örömmel látom, hogy a tavaly ősszel elduggatott fokhagyma, és elvetett borsó boldogan bújnak ki a földből. Az ólakat elnézve azokat festeni, újítani kell. Be kell szerezni még több hordót, ugyanis a főnixnek sok víz kell majd, amilyen szomjas lesz állandóan. Ráadásul csak friss, tiszta vizet hajlandó fogyasztani. Kecskék helyett most birkákat fogok venni. Legalább nem zabálják le a gyümölcsfáim kérgét, mint azok a rettenetes kecskék. A juhtejből ugyanúgy fogok tudni tejterméket készíteni. A ház tetőszerkezetére is ráférni a bővítés, és tán a tetőtér lakhatóvá tételéről is gondoskodni kell. Elnézve a gazoló embert, nem is kár, hogy egy ilyen jó erőnlétű férfi lesz a háznál. Már ránézésre is sokkal szívósabb és erősebb, mint én.
A nap már jócskán lement, intve jelzek Fithcrownak, hogy elég lesz mára. Adok neki enni s néhány eszközt, amivel lakájosabbá teheti az általa elfoglalt kamrát.
- Jó éjt! Holnap korán kelünk. -szögezem le, majd behajtom a kamraajtót, s kunyhómba vonulok.
Betérve mély levegőt veszek, s engedem kristályaimnak, hogy beszéljenek. elkezdenek mozgolódni, s lassacskán meghallom az első halk hangokat.
"Fekete mágiát is alkalmaz!" Ah, rendben, persze, erre számítottam. "Vigyázz vele! Megpróbált minket ellopni!" Susogja ezt egy labradorit, amit hümmögve nyugtázok. Ezek szerint jól lerejtettem őket, hogy még nem kaparintotta meg, ellenben idő kérdése, míg kiismeri a mágiáimat, ezért az ismeretemben lévő összes védő varázslatot be kell vetnem, hogy esélye se legyen a közelükbe férkőzni. "Kutya!" Hallom ezt valahonnan a távolból. Micsoda? Közelebb lépek az egyik polchoz, s kezembe veszem a rózsakvarcot. Apró villanás, semmi több, egy kedves zsemleszín kutyáról, melynek csak a sírját találhatjuk meg valahol. Ó, szóval kutyája volt. Értem.
"Magányos!" kiált valahol egy ametiszt, én pedig lassan összerakok egy képet Fithcrowról.
"Jó ember..." Hallom meg egy kristály hangját, majd az összes kő között heves vita támad hogy azok alapján, amit megéreztek, jó, vagy rossz ember lehet-e vendégem. Sóhajtok. Még szerencse, hogy ezt a vehemens eszmecserét csak én hallom, kristályaim mások számára érzékelhetetlenek. Még. Gyorsan firkantok egy levelet, majd kiteszem a bejárati ajtómra:
„Részvétem a kutyád miatt. Tudom nagyon fájdalmas elveszíteni egy barátot.
A kristályaimról pedig még beszélünk.
Pensas”
Mosolyogva egy jót vetem bele magam az ágyamba... Illetve vetném, ha kicseréltem volna a cickafarkas, váladékos ágyneműt. Sóhajtva gyorsan áthúzom, a szennyest csak bedobom a szoba sarkába.
+++
Sóhajtok egyet, majd lustán pislogva kinyitom a szemeimet. Éppen bevilágítanak a kelő nap első sugarai. Felülve arrébb hajtom a takarót, s felállva szekrényemhez sietek. Újabb munkás ruha, mára még nem lesz szükség másmilyenre. A nappaliba érve újra begyújtok a csikókályhában, s odateszek egy nagy lábos vizet. Kristályaim még mozgolódnak, de elcsitítom őket... Kivéve egyet. A könyvespolcomon egy nagyobb, fekete bazalt tufa mély, mennydörgő hangon fakad ki.
"ELKEZDŐDÖTT!" Megremegve fordulok felé, de nem hajlandó tovább beszélni. Hirtelen fájdalom nyilal a hasamon lévő sebbe, amitől akaratlanul is szisszenve odakapok. Ajkaimba harapva egyenesedem ki újra, s sétálok oda a fekete kövemhez. Kezeimbe véve kérdem.
- Mit látsz?
A hirtelen látványtól elakad a lélegzetem. Fantimen grófját látom összecsuklott, élettelen testtel feküdni saját halljának lépcsőjén. Koldwa királyságából érkezett katonák dúlnak-fúlnak a városban...
Az elvarázsolt erdőhöz eső legközelebb városban. Zihálva teszem vissza a követ a helyére, izzadtságomat ruházatom ujjával próbálom törölgetni. Jól van, Pensas, semmi gond. Seregek úgysem mernek az erdőbe jönni.... Igazából sokan még a legmerészebbek közül sem mernek az erdőbe jönni... Csak ez a félnótás és néhány elesett vándor. Az erdő a legtöbbjüket elnyeli, megöli, felszippantja. No de mi történhetett a városban? Mi az, amiért a gróf halott? Még utoljára a kőhöz érek, de hallgatag marad. Sóhajtok. Információra lenne szükségem. Nem törhet ki már most a háború. Még nem vagyok felkészülve. Senki nincs felkészülve. Mély levegőt véve sietek a konyhába, kihúzom az egyik fiókot. Piciny üvegcsét veszek a kezembe, melynek kupakját lecsavarom, s csöpögtetek a számba egy keveset. Semmi egyéb, csak citromfű tinktúra. Reményeim szerint lenyugtatja háborgó elmémet. Az üvegcsét az asztalon hagyva rakok oda egy reggeli teát, majd térek vissza a nappalimba, kihúzom az egyik könyvet, kinyitom, s az első oldalon lévő nyolcba hajtott papirost kiveszem. A könyv visszasiklik a helyére, én pedig már hajtom is szét a térképet. Szerencsére nem kopott a tinta, így az ifjú varázsló mindent tisztán láthat. Sok feladat lesz rábízva, így ismernie kell az erdőt. Éppen kipillantok az ablakon, mennyire lehet korán, mikor bejárati ajtóm nyikorgása csapja meg a fülem.
- Jó reggelt! – Kezdi kicsit megszeppent arccal Fithcrow.
- Neked is. A konyhában találsz teát, utána megmutatom neked ezen a térképen az erdőt.
Társam a teához igyekszik, önt magának egy bögrébe, majd hozzám siet. Leülve érdeklődőn rám pillant. Elé, a dohányzóasztalra teszem a nagy térképet, majd felé fordítom.
- Amit látsz, az szinte egészében az erdőt mutatja, ahol vagyunk. Ahogy az itt élők nevezik, „Goarnar” erdőség. Mivel erről az erdőről még soha nem készült térkép… Vagy ha készült is, azt eleink gondosan elégették, elrejtették... Szóval mivel nem áll rendelkezésünkre egyetlen térkép sem, ezért magam rajzoltam egyet a saját magam által feltérképezett területekről és a tündérek által ismert tájakról. Így jött össze ez a térképrész. Ezt ismerjük. Te minden bizonnyal Fantimen városából jöttél, az utadat elnézve, ahogy követtelek… Tőle keletre, az erdőn kívül még ott van a második erdőhöz legközelebb eső város, Kodex városa. Komoly kereskedelméről, erős feketepiacáról híres. Tőle keletre már a Koldwa királyság kezdődik. Agresszív egy népség, ha nem muszáj, nem járok arra. – Fithcrow bólint, jelezvén, hogy érti, azokról a térségekről nem esik több szó – Tulajdonképpen Fantimenből a legegyszerűbb és veszélytelenebb ide jutni. Kodexből is általában inkább az erdőn kívül Fantimenbe vándorolnak azok az eszüket vesztettek, akik ebbe az erdőbe akarnak jönni, – pillantok sandán fel hallgatóságomra, de látszólag lepereg róla a mondanivalóm - mert a látomás síkság Kodex felett igen ködös, veszélyes és… tele van látomásokkal. Ha jól tudom, egy két nagy erejű harcost és mágust kivéve senki nem jutott ki onnan élve. Felette, Északról Dél irányába folyik az ezüstös Hold-folyó, mely a lápos vidéket is táplálja. Vize tiszta, és iható… Kivéve teliholdkor. Olyankor, bár a víz íze isteni, a folyó vizéből ivó egyedek nem sokkal az eset után vért hánynak, majd keserves kínok között elpusztulnak. –
- Jól hangzik… - jegyzi meg a mágus.
- Egyébként szomjan halni az erdőben csak a legszerencsétlenebb félnótások tudnak, hiszen úton-útfélen forrásra bukkanhatunk. Ez azért pozitívum. – jegyzem meg, majd folytatom a terület ismertetését – Amikor visszafelé jöttünk a főnixeddel, akkor megmásztuk a Kapu-hegyeket, s az Öreg Óriáshegy lábánál van az a rövidítő út, amelyhez ha odajutunk, csak 2 nap a menedékházamhoz az út. Egyébként vagy le kell menni a völgybe, ahol trollok állják az utadat minden bokorban, vagy pedig feljebb kell mászni az Öreg Óriás-hegyen, át a Kristály-dombon, majd eljutsz a menedékházhoz a Kristálydomb fennsíkján gyalogolva, áttérve a Medve-hegyre. Így körülbelül 6 napi járásra van a menedékházam Fantimen városától. Ahogy látod, a Medve-hegy mögött vannak a Kobold-dombok. Velük még itt is rendszeresen meggyűlik a bajom, de ott hemzsegnek. Ettől függetlenül rendszeresen átküszködöm azon a vidéken, hogy láthassam a tündéreket… Az állatokon kívül ezek a lények hoznak felüdülést a szívembe.
- Miért élnének ilyen nemes lények egy ilyen elátkozott erdőben? – töpreng vendégem.
- Biztos tanultad az iskoládban a tündérek gyógyító múltját. – pillantok fel a térképről Fithcrowra.
- A mai napig gyógyítanak. – ráncolja szemöldökét.
- Igen, de gyógyfüvekkel és nagyon gyenge gyógyító mágiával… - kezdem, de Fithcrow meglepve a szavamba vág.
- Tehát azt akarod mondani, hogy ezek a tündérek még… Az ősi tündérmódszerrel gyógyítanak?
- Igen, Mágus. Eltaláltad. A hajuk, szárnyuk, vérük pedig elképesztő gyógyító erővel bír. Azért menekültek be az erdőbe, hogy az emberek és más fajok ne vágják le őket a vérükért. Itt nyugalmuk van.
- Egy gyógyulást kereső lidérc, vagy troll is értük mehetne, hogy lekaszabolja őket…
- Ebben igazad van. Lassan már ezer éve, hogy a tündérek ezen leszakadt, ősi ága idetévedt menedéket keresve. Az erdő veszedelmes szörnyei már vártak rájuk. Kirian, ezen tündérközösség akkori vezetője letépte a saját szárnyait, s az akkori legveszedelmesebb, ám egy nagy csatában halálosan megsérült sárkánynak adta azokat. A sárkány elfogadta, s kijelölte számukra a völgyet, melyben nyugalomra lelhetnek, s esküt tett a tündéreknek, hogy ha az erdő lakóin múlik, egy hajuk szála sem fog görbülni soha többé. A sárkány meggyógyult, a tündérek pedig végre biztonságban érezhették magukat. A falu központjában e két alak szobrát majd te is meg fogod látni, ha arra visz a dolgunk.
- Értem. – szól az ifjú varázsló, majd a térkép északi részére mutat, a Nagy Medve-hegy mögötti üres részre – és itt? Itt síkság van? Mi található erre, észak felé?
- Nos, igen… - vakarom meg a fejem – Ide azért nem rajzoltam semmit, mert nem tudtam Északra utazni, a Medve-hegyen és az Ork-hegyen elakadtam. Ezt az „elakadást” pedig úgy kell elképzelni, hogy bizonyos, jellemzően felismerhető helyeket megjegyezve haladtam egyenesen Észak felé. Egy idő után pedig észrevettem, hogy ezt a helyet láttam már… Aztán ismét és ismét. Visszafelé ez nem történt meg, gond nélkül hazajutottam. Észak felé pedig valószínűleg egy védő varázslat határolhat el bizonyos területeket.
- Van ötleted, hogy milyen területeket védhet a varázslat, amiért nem tudsz északabbra jutni? – teszi fel az érdeklődő kérdést a varázsló.
- Hallottál az elszigetelt tünde-országról, Alconiáról?
- Lehetséges lenne, hogy Alconia rejtőzik a varázshatár mögött? -érinti meg állát Fithcrow.
- Igen, én erre tippelek. –bólintok.
- És ez a szakadék? Itt, ez után mi található? – mutat Fithcrow a térkép keleti sarkán lévő természeti képződményekre.
- Az a Halál-szakadék, mögötte pedig a Fekete rengeteg. –sóhajtom. Én neveztem el ezeket így, az erdő lényei, még a legveszedelmesebbek sem mernek róla beszélni. A legmerészebb, legfélelmetesebb sárkányok néha a mai napig átjárnak a másik oldalra, és vagy visszatérnek, vagy nem…
- Te megpróbáltál keresztüljutni a Fekete rengetegen? Tudod, hogy mi van arra?
- Megpróbáltam megközelíteni… Ez a kifejezés hitelesebb. Amikor kiértem az erdőből a szakadék határán, és megpillantottam azt a fekete sötétséget a túloldalon, a látványától rám jött a halálfélelem. Nem láttam le a szakadék aljába, csak hangokat hallottam, amiket azelőtt soha. Szörnyetegekét, halott ördögi boszorkányok lelkeiét, ki tudja, milyen lényekét… A heves szívdobogástól, mely erőt vett rajtam, vissza kellett vonulnom a már ismert elvarázsolt erdőbe, és haza. Soha többé nem kíséreltem meg az eljutást abba az erdőbe, és nem is fogom. Inkább meghalok itt. Mióta láttam azt a fekete rengeteget, egyáltalán nem tartom veszélyesnek ezt, amelyben élek, annak ellenére, hogy alig jutnak ki innen élve néhányan… Azok is az én segítségemmel. Soha nem tapasztaltam ilyen sötét erőket azelőtt, és nem is akarok. Hónapokig kellett tisztítanom az akkor nálam lévő kristályokat elszeparálva és ügyelve arra, hogy ne fertőzzék meg a halálos átkokkal a többit. – mélyet sóhajtva fejezem be mondandóm, Fithcrow pedig csendben gondolkodik.
- Ja, igen. Még valami. – mélyítem el a hangom, Fith pedig gondolataiból kiszakadva a szemeimbe néz. – Kérlek, ne kíséreld meg többször a kristályaim ellopását. Nem lennének annyira hasznodra, mint amennyire nekem segítenek, és egyébként sem túl derék dolog a neked szállást és ételt adótól lopni. Megértetted? – látom, hogy meg van lepve, és nyel egyet. Szóra nyitja ajkait, mire is hirtelen megcsapják a füleinket egy bizonyos lény nehéz, lassú, dörömbölő léptei, amint egyértelműen a menedékház bejárata felé igyekszik.
- Hallod ezt? – kérdi.
- Igen! – mosolyodom el, s felpattanva a bejárati ajtóhoz sietek. Kitárom az ajtót, és jól tippeltem… Öreg kezét már éppen kopogtatásra emelő fél troll, fél tündér barátommal nézek farkasszemet.
- Edor! – kiáltom.
- Pensas! – kiáltja mélyen a félvér meglepett örömmel, majd grabancomnál fogva elkap, és magához szorít.
- Ejj, barátom! Már mindenki arról sírdogált, hogy tán megmurdáltál! –üvölti, s testének közelében érzem az ő tipikus avarszagát, ruhájának mohás puhaságát.
- Majdnem! – nevetek, ő pedig elenged.
- Sápodt vagy, cimborám! Megsérültél?
- Semmi komoly, drága Edor. Tán megmaradok.
- Várj, Pensas! – súgja - Van neked egy ajándékom. – ezzel zsebébe nyúl, s elővesz egy apró, törékeny, sárgás hártyadarabot a zsebéből. Hirtelen bennem marad a levegő…
- Ez… Anna?
- Ne aggódj, elf. A leány jól van, csak nagyon aggódott érted. Áldott állapotban pedig nem indult neki velem az erdőnek.
- Letépett a szárnyából egy darabot csak nekem…?
- Igen, úgyhogy úgy fogadd! – remegő kézzel a finom hártya felé nyúlok, s elrakom.
- Kérlek, Edor… Add át neki üdvözletemet és a hírt, hogy jól vagyok!
- Meg se kellett volna kérned, barátom. – mosolyog, majd a fejem fölött benéz a házba. Megfordulok, s Fithcrow áll mögöttem pár lépésnyire. – Oszt ez ki? Vándor?
- Hadd mutatkozzam be – lép közelebb hozzánk a varázsló, én pedig kicsit hártébb húzódok, hogy kezet tudjanak fogni – Fithcrow vagyok, nyugatról. Mágusként járom a világot, és most Pensashoz jöttem tanulni – mutatja be magát a varázsló, majd határozott kézfogás következik.
- Edor, erdei kereskedő. Igyekszem minden hónapban erre járni, ha tudom, hogy Pensas is itt van. – közli, majd felém fordul – nézd meg, mit hoztam neked! - s ezzel megfordul, s elindul egy néhány méterre lévő, jól megrakott szekér felé. Intek Fithcrownak, hogy jöjjön ő is, így mindhárman odasétálunk a szekérhez.
- Láttam ám, hogy lefosztottak, mert többször voltam itt a tavasz folyamán, hogy megnézzem, megérkeztél-e. – szól Edor, s felmászik a szekérre, melynek mozgásától hirtelen kotkodácsolás és bégetés veszi kezdetét. Felkap egy fonott ketrecet. – Ezt leadom. Vegyétek el. – ketten nyúlunk érte az ifjú varázslóval, s együtt leemeljük a kotkodácsoló ketrecet. – 12 tyúk és 1 kakas van benne. A kezdeti tojásszükségletnek megteszi, oszt ha szaporodnak, már hússal is tudsz szolgálni a vendégeidnek, s magadnak. Aztán itt van még valami… -átmászik a szekér egy másik oldalára, fog egy deszkát, s letámasztja a szekér oldalára, ezzel egy kis lelépőt képezve a szekér tetejéről. Valahonnan a kezébe vesz egy kötelet, s megrántva azt leindul a deszkán. – Pensas!, Gyere, lehet nem bír el ez a gyenge fadarab.
- Indulok! – megkerülöm a szekeret, és elindulok a deszkán, átvéve Edortól a kötelet, majd elkezdem lefelé húzni. Három fiatal juh indult meg félve lefelé a deszkán utánam a szekérről.
- Egy kos van, és két jerke. A jerkék már fedeztetve vannak, nyár végén csinálhatsz sajtot. – közli a félvér tárgyilagosan, én pedig bólintok.
- Nagyszerű. Lesz itt minden.
- Aztán van még itt a télről néhány tök, friss répa, hagyma, paszternák…
- Mindent kérek. Igazán semmim sincsen, így is koplaltattam a vendégem.
- Sejtettem ám! – ezzel hatalmas rekeszeket emel a nagy testű félvér, s lendületet vesz a szekéren, amitől az fájdalmas nyikorgásba kezd, s ezzel le is ugrik. – A bejárati ajtó mellé jó lesz?
- Tökéletes! Köszönöm! - szólok, s nekiállok vezetni a juhokat a ház mögötti istállók felé. Fithcrow megemeli a ketrecet, s engem követve hozza a csirkéket. Gyorsan leellenőrzöm, hogy nincs-e bármilyen lyuk, vagy rés, ahol megszökhetnének a juhok vagy a csirkék, s miután nem találok, elengedjük őket. A juhok azonnal elkezdenek füvet legelészni a bekerített területükön, a csirkék pedig ijedten berohannak a tyúkólba, ahol halálra rémítik az én egyetlen megmaradt csirkémet. Együtt visszaérünk a ház elé, ahol Edor vár minket.
- No, akkor itt van neked 20 kiló sötőtök, 20 kiló répa, 10 kiló fehér répa és zeller, 20 kiló paszternák, 15 kg cékla, 50 kg krumpli, fűszerek. A rekeszek közt lesz majd papírba csomagolt füstölt hal és szalonna, és itt van 30 tojás is a legfelső rekesz tetején. Ezzel ellesztek, amíg nem indul be neked a föld.
- Elképesztően jókor jöttél, Edor! Köszönöm! Kérlek, gyere be, hadd főzzek neked egy teát, mesélj, mi van a tündér faluban!
- Nem lehet, Pensas, most sietnem kell a megmaradt áruval Fantimenbe, aztán vissza. Most sok a dolog, de ha lesz időm, mesélek, és te is mesélj, hogy mi történt veled! Fantimenen egyébként is hamar túl akarok jutni… -sóhajt – átnézik az egész szekeret, nagy most ott a veszedelem… - görcs áll a gyomromba, ahogy kiejti e szavakat, s látom, a mágus is fülel.
- Miért? Mi történt Fantimenben?
- Nem tudom pontosan… Valami nagyon fontos dolgot elloptak a városból, ami nem Fantimen grófjáé volt, csak vigyázott rá… Oszt most idegen katonák randalíroznak mindenütt, a város elfoglalásáról beszélnek, meg újabb háborúról, de tudod, próbálja ezt nem komolyan venni a tündér fia…
- Hát persze… - lehelem ridegen – Rendben, Edor! Akkor jó utat, és vigyázz magadra! Remélem, eladsz mindent… Ja, igen! Mivel tartozom?
- Hát, az állatokkal együtt hét aranytallér… - nyújtja a tenyerét a félvér, én pedig rázom a fejem, egy kis erszényt elővéve a zsebemből.
- Túl nagyvonalú vagy velem, Edor. Tessék. Itt van 10 aranytallér. Nagyon köszönöm!
- Én is, barátom! – megcsapkodja a vállam a félvér, majd megfordul, a szekeréhez megy, ez elejébe áll, megemeli, s ahogy elindul, a kerekek lassan nyikorogni kezdenek, s tipikus lassú lépéseivel Fantimen felé veszi az irányt. Ahogy látom távolodni, a lefagyott Fithcrow ábrázatára mered a tekintetem.
- Rendben… Akkor most csinálok Eichusának, neked és magamnak egy rántottát, és a reggelinél szépen elmeséled, hogy honnan szerezted a főnix szelencéjét, bár azt hiszem, van egy tippem. Utána pedig szívesen meghallgatok néhány ötletet arról, hogy ami most történik, azt hogyan oldjuk meg.
|
| Weritas | 2017. 02. 28. 20:35:05 | #35045 |
Karakter: Fithcrow
- Gratulálok, most nagyobb felelősséget vettél a nyakadba, mint egy falunyi gyerek!
- Nem erre számítottam.
- Mégis mire számítottál, ember? Egy ekkora tojással még talán jól is jártál, a másik lehetőség egy sárkány lett volna, amiből, ha kiszabadul a fióka, te már halott lennél…
(- A félnótás is felismer egy sárkánytojást. – morgom közbe halkan.)
- … Nem ölheted meg és nem viheted el!
- Nem is tudnék elmenni ebből az átkozott erdőből! – nevetek a helyzet iróniáján, mutatva Pensasnak a hegem.
- Enyje, hát ez tényleg nagyobb teher, mint egy falunyi gyerek. Sem az erdőből, sem pedig a főnixtől nem szakadhatsz el. Ha a lény elpusztul, te is. – összegzi Pensas. - Mi a terved?
- Neked van menedékházad, kristály-elf. Kérnék egy szívességet. – mondom kajánul.
- Ó, hogy az éjszakai koboldok vigyenek el, Fithcrow… - szid össze, majd megindul.
- És ami azt illeti, elég éhes is vagyok és te, nemes Pensas, mint fajához hű kristály-elf, tulajdonképpen el kell, hogy láss. – szinte látom, ahogy Pensas halántékán minden egyes szó után egyre jobban kidomborodik az a bizonyos ér.
- Akkor vadássz, kedves vendégem, mert háromnapi járás, mire hazaérünk. – fordul vissza karját kitárva a házigazdám, botjával még inkább mutatva a lehetőségeket.
- Hogy mondod? – lepődöm meg.
- Jól hallottad! Három napig fogunk felérni a kunyhómhoz, te mégis honnan jöttél?
- Körülbelül egy óra volt, míg elértem az erdő széléről hozzád, Pensas…
- Tessék? Mégis hol? – döbben meg.
- Hát, már nem emlékszem, de mégis miért lenne háromnapi út a kunyhód? Csak elindulunk észak-keleti irányba és…
- Igen, én is arra szoktam indulni, nem járom körbe az erdőt. – vég közbe Pensas.- Ez egy elvarázsolt erdő, hatalmas kiterjedéssel. Normális útvonalon eljutni a házamhoz öt-hat nap és ezek szerint te egy olyan varázsútra vagy varázslatos kőzetre léptél rá, ami megkönnyítette az utadat. Az én sárga kis útvonalvezetőmet is így találtam meg, sokadszorra. Én a második napi járásnál fedeztem fel egy üreget a kunyhóm felé, ami rövidít az utamon.
- Tehát azt akarod mondani, hogy ezek a varázs utak olyanok, mint a szélkulcsok, amikkel akár több ezer mérföldre lévő ajtókat nyithatunk ki?
- Olyasmik, igen.
- Tehát a sárga köved csak és kizárólag a kunyhótól az erdő felé visz gyorsan, visszafelé ez nem működik.
- Ahogy mondod, Fithcrow.
- Megpróbálok emlékezni, hogy honnantól nem ismerős a táj. Hátha sikerül megtalálni azt a tényezőt, aminek köszönhetően hamarabb odajutunk.
- Megpróbálhatod, nem veszítünk azzal semmit.
Jó ideje megyek Pensas után az erdőben figyelve azokra a pontokra, amik megmaradtak az első utam során. Az erdő eddigre már kevésbé érdekes a számomra: itt még egy hatalmas fa, ott még egy színes tollazatú madár, emitt pedig néhány gomba feje sejlik ki a félig bomlott avar alól. Egészen jól néznek ki, azt kell mondanom. Eichusa egyszer csak panaszosan, halkabb hangon felcsiripel. Pensassal egyszerre fordítjuk felé a tekintetünket. Eichusa lángocskái visszább vesznek az erejükből és fakóbbakká is válnak, ő pedig hunyorogva nyitogatja felém a csőrét.
- Szerintem éhes. És fázik is. – konstatálom az egyértelműt, miközben a mellényem alá csusszantom a picit.
- Vadásszunk naplemente után neki is és magunknak is. – javasolja Pensas.
Idővel megérkezünk ez emelkedőhöz, ami teljesen ismeretlen a számomra.
- Erre már nem emlékszem. – közlöm gyorsan Pensassal, miközben már messziről méregetem az emelkedőt.
- Változik a táj. – magyarázza. - A fák sokszor nem ugyanott állnak, mint legutóbb, és néha a domborzat is változik.
- Hallottam ilyen ősi varázslatokról azelőtt, melyekkel bizonyos területeket sújtottak, de úgy tudtam, az idők során végül mindet feloldották.
- Kivéve ezt. Több legenda is szól erről az erdőről. Egyes mendemondák szerint az első ősfákkal nőtt a varázslat, borította el a tájat. Mások arról beszélnek, régi köveket védelmező mágia ez. Kohrisen vándor kétezer éves krónikáiban pedig az áll, hogy egy ősi, alapító mágus nagyon megharagudott itt valakire, s az egész erdőt elátkozta. A halottak lelkei is itt bolyonganak, nem találnak ki az erdőből.
- Ez jól hangzik.
Az emelkedőn Pensas rosszul lép és igencsak szerencsétlenül esve a kövekre (nem kis fájdalommal inne nézve) felszisszen.
- Mi történt, Pensas?
- Áh… felszakadt az egyik sebem. – mondja miközben félrehúzza palástját, ami alatt az ingén ott éktelenkedik a jellegzetes vörös folt.
- Van nálad bármi, amivel elállíthatod a vérzést? – kérdezem, mire Pensas csak bólint és rögtön elkezdi kezelni magát. Mint kiderült, amit leső találkozásunkkor látni engedett a ruházata, csak a jéghegy csúcsa volt; ugyanis Pensas testét beborítják a friss hegek, illetve zúzódások, köztük ez is, mint a gyűjtemény legújabb darabja.
- Hol szerezted ezeket?
- Legyen elég annyi, ember, hogy emiatt késtem. – mondja, miközben megpróbál felállni.
- Milyen messze van a legközelebbi sík terület, ahol letáborozhatunk?
- Egy… húszpercnyire. Azt még elérjük. – mondja erőlködve, miközben láthatóan igen nagy erejébe kerül, hogy kibírja a fájdalmait.
- Bírd ki, elf! – figyelmeztetem. - Mit kezdek a kunyhódban a sok kéretlen vándorral? Én bizony ki nem szolgálom őket.
- Vicces vagy!
Fél óra lassú és Pensas számára kínkeserves mászás után végre megérkezünk egy barlang szájához.
- Itt vagyunk. – mondja lepihenve a barlang oldalához.
- Még a csillagokat sem látni… - lepődöm meg, hiszen nem takarja el semmi az égboltot.
Pensashoz fordulva magyarázatért látom, hogy teljesen elnyomta őt az álom ez után a sok megerőltetés után. Eichusa, aki eddig elszenderedett a mellényem alatt, most újra mozgolódik, jelezve, hogy most már igazán éhes. Engedelmeskedve az apai ösztönnek kiveszem őt a mellényem alól és Pensas kabátja alá rejtem el. De ő csak nem akar elszakadni tőlem és folyton-folyvást kidugja a kis fejét a szövet alól.
- Maradj, Eichusa! Mindjárt jövök. – utasítom, de csak nem hallgat rám. – Jó akkor gyere vissza ide. – mondom és visszagyömöszölöm őt. Persze elégedetten forgolódik a mellkasomon.
Mielőtt kilépnék a barlangból, Pensastól nem messze megidézek egy körben egy kisebb tüzet.
- Hé, elf. Gondoltam te is éhes vagy. – nyomom Pensas orra alá a roston sült nyúllábat.
- Köszönöm. Nehéz volt elfogni?
- Nem. Az erdő többi zaja jobban zavart.
- Rendben… innentől kezdve ne nagyon kóborolj, mert ha éjjel olyan helyre tévedsz, akár meg is őrülhetsz, vagy olyan szörnyek kapnak el, amiktől nem szabadulsz. – micsoda biztonságos egy hely, ahol az életem hátralevő részét eltölthetem.
- Meg fogadom a tanácsod. – mondom, miközben Eichusat etetgetem a lefejtett mócsingokkal.
- Pensas, te haldokolsz. – jegyzem meg kis idő múlva.
- Igen. – semmi ellenvetés, semmi magyarázat.
- Hogyan tervezed, így is fogadsz vendégeket idén?
- Természetesen. – közli szinte azonnal és nagyon határozottan. Ritkán látni ekkora elkötelezettséget. Pár falatnál többet nem bír enni és visszafekszik aludni.
Egy és egy fél nap múlva megérkezünk a házhoz. Bent Pensas azonnal felrak egy adag vizet forrni és leül az asztalhoz. Látszik rajta, hogy megviselte az út.
- Hozz egy kis cickafarkat! – mondja Pensas – Ott a tarisznyámban találsz egy keveset.
Pensas táskájában a gyógynövényes batyun kívül csak néhány összegyűrt papírt találok és némi pénzt.
- Nem, ez varádics.
- Humpf… akkor inkább idehozom.
- Na ez az, látod? – mutatja a két teljesen ugyanolyan növényt.
A víz felforr, beledobja a tálba az elmorzsolt növényt és leforrázza.
- Most fordulj el.
- Minek?
- Az ne érdekeljen, csak tedd, amit mondtam! – mondja ellentmondást nem tűrően.
- Rendben van, rendben van.
A hátam mögött neszezés, majd Pensas megengedi, hogy visszaforduljak. A kezében egy csipetnyi zöld por csillámlik. Rögtön sejtem, hogy nem hétköznapi fűszerről van szó. Pensas elmormol egy igét, miközben a gőzölgő tálba szórja a port. Ettől a víz erősen mélysárga színt vesz fel. Ezután egy szuszra felhajtja a tál tartalmát és végigfut az arcán az undor az erősen keserű íztől.
- Nem tart soká és hatni kezd a főzet. Addig is el akarom mondani neked ember, hogy amit tettél az olyan hiba volt, ami közel csillagászati.
Pensas az ágyához igyekszik és leheveredik rá háttal nekem. Én a szobája ajtajából figyelem.
- Nem hagyhatod el soha ezt az erdőt már és meg kell tanulnod itt élni, ami nem könnyű. Holnap… holnap folytatjuk. Kint meghúzhatod magad a kamrában, kicsit hűvös lesz, de majd gyújtasz tüzet.
Pensas elalszik, a hirtelen csöndtől hallani kint a szélfújást, ahogy megtörik a ház oldalán. Azonnal odamegyek, ahova az előbb Pensas megtiltotta és elmondok egy igét, ami képes megmutatni a mágiával bíró tárgyakat. Konkrétan a kristályait keresem. Az ige működik, azonban csalódottságomban sokkal több tárgy fénylik fel, mint amire számítok, így nem tudom megkeresni a kristályait. Biztos számos módon elrejtette őket, de hát valahol el kell kezdeni. Legalább tudom, hogy a ház ezen táján biztos van belőlük.
Fél órás kutatás után feladom és leellenőrzöm, hogy mindent rendben úgy tettem vissza, ahogy kell, igen, még szép. Ennyi gyakorlattal a hátam mögött még szégyen is lenne. Kimegyek a kamrába és tüzet lobbantok. Pár perc múlva a tűz ki is űzi a hideget, így már letelepedhetek a földre mellé. Eichusa mocorogni kezd, biztos éhes, de mit adjak neki? Felnézek a polcra, ahol pár csinos üveg sorakozik, amik pár nappal ezelőtt még nem voltak itt. Két üveg méz és egy üveg olajos gomba.
- Gomba? – kérdezem tőle, mire nemlegesen felcsiripel. – Egyetértek, én is ki nem állhatom.
Leveszem az egyik üveget és kibontom. Finom illata van. Egy kis gömböt idézek meg a mézbe és Eichusa elé lebegtetem. Mohón kitátja a csőrét jelezve, hogy tetszik neki, amit lát. Négy-öt gombóc után nem kér többet. Adok neki egy kis vizet és vissza is bújik a mellényem alá. Jómagamat is kiszolgálom a mézből, majd hasonlóan húzok egyet a kulacsomból. Kint a szél még mindig fúj, de már gyengébben szerencsére.
Reggel épp akkor ébredek fel, mikor elalszik a tűz mellettem. Bemegyek Pensashoz, aki még mindig alszik. Bent a házban furcsa szag terjeng, beljebb lépve Pensas felé erősödik. A hirtelen szagtól ösztönösen elfordítom kissé a fejem. Belőle jön. A ruhája nyirkos az izzadságtól, a bőrén pedig sárgás színű maga az izzadság. Mindenképp érdekes, habár erősen visszataszító látvány. Ezt tisztázva feltérképezem a házát. Elsőnek észreveszem, hogy itt bent felejttettem a botomat, amit legközelebb igyekezzek ne megtenni. A napsugarak már elérték az asztalt és épp a szemembe villannak a borospalackról, közben erősen látni bennük a felhalmozódott porszemcséket. Jó rég takaríthatott az elf. A borospalackot számomra idegen nyelven írták, biztosan jó távoli vidékről származik. Kicsit még elnézelődök. A könyvespolcok roskadásig vannak a salátává olvasott könyvektől, a különböző herbáriumoktól és a kis alakú és sokféle színű főzetektől. Pár címet felismerek még az akadémia könyvtárából, jó régen volt már az is. A fotelhez érve kezembe veszem a kis ládikót, amiben Eichusa volt. A bélést kivéve sem találok benne további hasznos információt. Kiveszem Eichusat a mellényem alól és a bélést visszatéve a ládikóba rakom, hadd aludjon. Benézek Pensashoz, hogy is alszik-e még, persze, hogy igen; talán még egy jó darabig aludni is fog.
Kimegyek a ház elé és edzem egy keveset. Pár kört futok a ház körüli tisztáson az erdő szélén bemelegítésként, nyújtózom, hajlongok, kijáratom a testemből a fáradtságot. Ezután akrobatikázom és visszaemlékszem azokra az időkre, mikor még az iskolában a srácokkal együtt versenyeztünk ki az ügyesebb. Így telik el néhány óra. Mikor elérem azt az állapotot, hogy teljesen felfrissültem és még nem vagyok holtfáradt, bemegyek és Pensas beleegyezésével kölcsönveszek egy törülközőt, majd lezuhanyozom a közel jéghideg vízzel. Percekkel később megköszönöm magamban az alvó Pensasnak a kedvességét. A szobájában kinyitom az ablakot és becsukom az ajtót kifelé menet, hadd szellőzzön ki a szag, ugyanígy teszek a ház többi helyiségében. A nap többi részét olvasgatással töltöm, főleg, mivel találtam egy könyvet, amiben a kristályelfekről írnak. Késő délután már épp a történelmük közepén járok, mikor kinyit Pensas és egy jó adag szagmintát küld be a szobába.
- Pensas, te bűzlesz. – közlöm finoman a könyv fölött átpillantva.
Nem válaszol semmit, csak megfordul, kihoz a szobájából némi tiszta ruhát, bemegy a fürdőbe és becsapja az ajtót. Percek múlva tisztán távozik onnan és leül velem szemben a másik fotelben. Megismeri a könyvet és fintorog egyet rajtam, majd a konyhába távozik és felrak egy adag vizet forrni.
Pár perc múlva gőzölgő teával és némi aszalt gyümölccsel, az ég tudja honnan, tér vissza.
- Idd meg. – parancsolja kurtán. Beleszimatolok, semmi extra, csak némi eper van benne.
- Amit az előbb voltál kedves észrevételezni az előbb az annak a hatása volt, hogy mágiával felerősítettem és módosítottam a cickafark hatásait. Ezáltal belülről csökkentettem a gyulladásokat és segítettem elő a sebgyógyulást.
- És ettől teljesen rendben leszel?
- Nem.
- Hogyhogy?
- Ezek csak tüneti kezelések, ami nekem van arra ez csak ideiglenes gyógymód. Most kövess. – vet véget hirtelen a beszédnek, vajon mit akar?
Kimegyünk hátra a gaztól ellepett részhez, ahol az egy szem csirke kaparászik a fű között. Hirtelen a szembe néz, a nap nyugatról pont az arcát éri, a szemei ilyen fényviszony mellett olyanok, mintha élő borostyánból lennének.
- Nem tetszel nekem. És nem tetszik a helyzeted sem a főnixszel. De már nem lehet tenni ellene semmit, kötődtök egymáshoz és ehhez a helyhez. Örökre itt kell maradnod és meg kell tanulnod itt élni. Viszont az erdő többi lakóját sem vehetem figyelmen kívül, ezért – sóhajt egyet - itt kell maradnod velem, hogy kordában tudjuk tartani a főnixet. Ez azt jelenti, hogy mostantól te is ki fogod venni a részedet a háztáji feladatokból. Mint látod, erősen megcsappant – néz körbe – minden. Ezt pótolnunk kell. Fel kell készülnünk a következő időszakra. Nagyon választásod nincs, mivel nem ismered az erdőt és mást sem csak engem. Ha most elindulnál, valószínűleg meghalnál. Értetted azt, amit eddig elmondtam ember?
Helyeslően bólintok. Legalább könnyebben meg tudom szerezni a kristályait, ez is valami és Eichusára is tudok vigyázni.
- Helyes. Menjünk be.
Bent Pensas leemeli a polcról az egyik méretes könyvét, aminek már félig levált a gerince. Ez a példány is azok közül volt való, amiket nem értettem, de ahogy megtalálja a kívánt részt egy dolgot biztosan felismerek. Ez pedig az a jel, ami az én kezemen is rajta van. A jel körül keskeny sorokban apró betűkkel írták a szerzők a tudnivalókat.
- Ez a rész a főnixekről szól és azokról, akikkel kapcsolatba lépnek. – kezdi Pensas – az hogy a köztetek lévő kapocs kialakult két dolog együtthatása volt. Egy mágus vagy és ezáltal képes voltál befogadni a főnixet. Kettő a főnix mivel erős mágikus teremtmény függ a környezetétől és emiatt csak olyan helyeken él meg, ami bővelkedik a mágiában. Így volt rá lehetősége, hogy a világra jöjjön, gyenge mágikus térben ez nem történt volna meg. A következő: azzal, hogy hozzád kapcsolódott, azt mind testi, lelki és szellemi értelemben kell érteni. Ha éhes lesz, megérzed, ha valamitől undorodsz, akkor ő is és ha valami történik veled, azt ő is megérzi. Ösztönösen védeni akarod, hiszen hozzád tartozik és ha ő is így látja majd, akkor ő is meg fog védeni téged. De a legfontosabb az, ha bármelyikőtök is meghal, a másik is vele pusztul.
Pensas szünetet tart és nézi, hogy értem-e, amit mond. Ez sok egyszerre, be kell valljam, de sok mindent meg is magyaráz. Hogy miért nem hagyhatom el soha ezt az erdőt és hogy miért érzek így Eichusa iránt. Ránézek, ahogy a méztől még mindig kiütve szundít, kis fejét a szárnya alá rejtve ütemesen megrezegnek a tollai.
- Értem. – mondom Pensasnak, ennél jobban nem tudom kifejezni magam.
- Örülök, hogy értjük egymást. – húzódik félmosolyra Pensas arca. – Most pedig kérlek mond el ki vagy és honnan jöttél, hogy tudjam, milyen embert engedtem be a házamba. – azzal hátradől a fotelban és vár. Kicsit átgondolom, mit is mondok el neki és belevágok.
- Ne merj hazudni nekem! – fojtja rögtön belém a szót Pensas felemelve a kezét – Már jó ideje élek ezen a világon és sok mindent láttam, sok mindenkivel találkoztam, köztük számtalan emberrel, ostobaság lenne azt hinned, hogy hazudhatsz nekem.
Sóhajtok egyet és újra nekikezdek:
- A nevem Fithcrow. A nyugati mágusakadémián tanultam meg megbirkózni az erőmmel. Miután befejeztem a tanulmányaimat bérbe adtam a képességeimet és egy ideig egy céhnél is dolgoztam, most újra ott tartok, hogy bérbe adom a tudásomat. A gombát ki nem állhatom, az édességet pedig szeretem. Ennyi. Régen volt egy háziállatom az akadémián.
Pensas végig a szemembe néz, majd végigmér tetőtől talpig.
- Értem, köszönöm a történetet, őszintének tűntél, ezért maradhatsz.
Könnyen ment, nagyrészt azért az igazat mondtam.
- Még van egy kis idő éjszakáig, kezdjük el rendbe tenni a házat, ráfér.
Gazolunk és porolunk jórészt, valamint Pensas felméri a károkat. Nem sok kell és már teljesen besötétedik, ekkor Pensas eleget mond a mai munkának. Eszünk pár falatot az aszalt gyümölcsökből, majd berendezünk nekem a kamrában néhány lócából egy szedett vetett, de mégis valódi ágyat és kicsit otthonosabbá tesszük mellé egy székkel, amire Eichusat teszem.
- Jó éjt! Holnap korán kelünk. – mondja Pensas és becsukja a kamra ajtaját, ami a házba vezet.
Reggel egy cetlit találok azon az ajtón, mikor be akarok nyitni:
„Részvétem a kutyád miatt. Tudom nagyon fájdalmas elveszíteni egy barátot.
A kristályaimról pedig még beszélünk.
Pensas”
Bassza meg…
Még élek, ez egy jó jel.
Benyitok. Pensas egy az asztalon lévő hatalmas térképről néz fel rám és nem ugrik egyből a torkomnak, másik jó jel.
- Jó reggelt! – mondom nem kimutatva, mennyire tartok most tőle.
- Neked is. A konyhában találsz teát, utána megmutatom neked ezen a térképen az erdőt.
|
| Miria | 2017. 01. 22. 19:49:36 | #34973 |
Karakter: Pensas
Megjegyzés: Weritasnak
Remegő kézzel csúsztatom vissza a tojást a szelencébe, s óvatosan rácsúsztatom a tetejét. Rossz előérzetem támad, de próbálok erőt venni magamon, hogy vendégemet megsegítsem. Az ajtómban viszont, legnagyobb megrökönyödésemre, egy… Ember áll. Mélyet fújtatok.
- Üdvözöllek, vándor. Én vagyok Pensas! Eltévedtél az erdőben?
- Üdv Pensas, én Fithcrow vagyok! –kezdi színpadiasan – Kérdésedre válaszolva pedig igen és nem. Téged kerestelek, illetve később valakit, aki ki tud vezetni ebből az erdőből. – Ismét egy szívesség, ismét egy embertől. Mily meglepő.
- Nos, bármiben is lehetek a segítségedre megpróbálom, addig is kerülj beljebb egy tea mellett biztos jobban fogunk tudni tárgyalni. –mondom, hiszen nem küldhetem el. Palástomat felemelve és beljebb intve mutatom neki, hogy térjen be. Ő meg is teszi, kényelmesen lerakja a holmiját és orcátlanul végigméri a lakot, amelyben élek… Amelyben kellene élnem. Én a konyha felé veszem az irányt. A csapot megnyitva esővízzel először kiöblögetem, majd meg is töltöm egyik rézedényemet. Fél szemmel végigmérem az embert, amint körülnéz a személyes dolgaim között. Megakad a szeme az ezüst dobozon. Lehajolva kinyitom a csikókályha ajtaját, s kályha mellől a már jól kiszáradt gyújtóst beledobom. Zsebemből két tűzkristályt veszek elő, összepattintom őket. A keletkező szikra és a mágia egyvelegének köszönhetően lángra lobban a fa, én pedig már rádobok egy nagyobbat is. Gyorsan bezárom a kályhaajtót, a vizet pedig odateszem melegedni.
– Felraktam a vizet. – Pördülök vendégem felé – Foglalj helyet és beszéljük addig is. Honnan jöttél?
Észrevéve, micsoda por van az asztalon, lesöpröm két mozdulattal, hátha javít valamit a helyzeten
– Vándorló mágus vagyok. –kezdi - Legutóbb a gróf városában jártam, de előtte sok helyen megfordultam. Jelenleg bejárom ezt a vidéket. –semmi céllal?
– És mi vezetett el hozzám? - kérdem végül máshogyan megfogalmazva.
– A kezembe akadt egy doboz, amit csak nehezen tudok kinyitni és reméltem te ebben tudsz segíteni. –aha– A szolgálataidat pedig kész vagyok megfizetni. Az említett dobozt itt hagytam a küszöbödnél. - Fogalma sincsen, hogy mit tett… Vérlázító, hogy ostobán összeszednek mindent, ami nem az övék.
– Valóban. Találtam egy dobozkát és ki is tudtam nyitni, de hidd el nekem mágus, ami abban van, az nem szolgálja senki érdekét. Ráadásul, ha hihetek annak, amit a dobozra írtál, akkor nem is lenne okos döntés neked adnom, ami benne van. – szűröm végül a fogaim között, amit mondani óhajtok.
– Miért mi van benne? –kérdezi pofátlan kíváncsisággal.
– Azt nem fontos tudnod, ember. –dörgöm végül – Nos, a teavíz felforrt. – A kályha felé pillantok, ahol már dobálja a rézfazék fedelét a víz, nagy zajt csapva. Felállok, leveszem a fedőt s egyik konyhaszekrényből egy fa dobozkát veszek elő. A benne lévő szárított málnalevélből két nagy csipetnyit dobok a gőzölgő vízbe, s el is kezdik színezni azt. Tehát idejön ajándék nélkül és mivel ő nem méltó rá, velem nyittatja ki a dobozt. Megáll az ész. Egyre nagyobb szélhámosok. Leszűröm a tehát, s két kis csészébe öntöm. Az övét odaadom, s kényelmesen, mondhatni elégedetten kortyolgat belőle. Vajon mit tervez... ? Most, hogy van időm megfigyelni, tán nem is csupán ember, hiszen ezüstös haja egyéb lények vérvonalára vall. Egy mágushoz képest kifejezetten erőteljes fizikumú, öltözetéről pedig üvölt, hogy nagyon messzi, gazdagabb tájról érkezett. De persze csak a környező vidéket járja… Ugye. Leteszi a csészéjét, s feláll. Én is így teszek, kikísérem a kicsiny tisztás végéig. Előveszem napszín borostyánomat, ami már magától az égbe emelkedik, és mutatja neki az utat.
– Kövesd ezt és kijutsz az erdőből. Legközelebb, ha erre jársz, már nem lesz szükséged erre, csak elsőnek kell az iránymutatásom. – Hazudom neki, ő pedig bólintva neki is indul, követi a sárga kis fényt a sötét erdőbe. Legalább legközelebb nem jön ide, hogy segítséget kérjen még. Mert abban biztos vagyok, hogy lenne pofája visszatérni. Még figyelem, ahogy alakja ténylegesen eltűnik a fák lombjai között, s sarkon fordulva a kunyhómba térek. Bezárva az ajtót mélyet sóhajtok. Vajon mikor bújhat ki a kicsiny élőlény a tojásból? Milyen előkészületeket kell tennem? Kit keressek, ha tanácsra van szükségem? Újabb sóhaj után a szelencéhez lépek, hogy újra szemügyre vegyem a tojást, a fedelét felnyitva azonban gyomorszájon rúg a valóság.
- A Sssszentségit! – Sziszegem, majd saját vándorbotomat megragadva kirohanok a kunyhómból. Visszafordulva suhantok egyet vele, amitől bejárati ajtóm és az összes ablak hirtelen becsapódik. Zsebemből feldobva a kicsiny borostyán lelkesen mutatja az utat nekem is, fejem fölött repülve jön velem. Rohanok a fák között, s csak káromkodni tudok…. Nem vagyok hajlandó 3 napot gyalogolni, de azt sem tehetem meg, hogy hagyom, ahogy kiteszi a főnixet a külvilágnak… És ahogy kiteszi a külvilágot a főnixnek. vagy fél órát rohanok, mire végre a varázs-út végén lévő erdőszél közelébe érkezem. Lassítok, ugyanis hangokat hallok, s mikor a hangokhoz látvány is társul, rájövök, hogy már elkéstem. A gyönyörű, ám még nagyon törékeny lény ezerszámra ontja magából a színes lángnyelveket, s kétségbeesetten csiripel. Közelebb török indulatosan, meg kell ölnöm a varázslót, ha rossz céljai vannak, ám megtorpanva látom, hogy az ifjú félelmet nem ismerve a lángok közé nyúl és magához emeli a kicsiny főnixet. Ott csak figyeli őt, majd elkezd hebegni valamit... A fióka most már nyugodtabbnak tűnik...
Ahogy kiül a döbbenet Fithcrow arcára, úgy ül az enyémre az egyre erősebben felemésztő méreg. Itt marad. Itt marad a nyakamon ez a megbízhatatlan ember, mert a lény már őt fogadta el nevelőjének. Ezt nevezem. A fiú megrökönyödve észre vesz, én pedig határozott léptekkel közelítek felé.
- Gratulálok. - erőltetek egy ironikus mosolyt az arcomra - most nagyobb felelősséget vettél a nyakadba, mint egy falunyi gyerek.
- Nem erre számítottam. -vallja be, ám őszinteségének nem tudok örülni.
- Mégis mire számítottál, ember? - élcelődöm. - Egy ekkora tojással még talán jól is jártál, a másik lehetőség egy sárkány lett volna, amiből, ha kiszabadul a fióka, te már halott lennél.
- A félnótás is felismer egy sárkány tojást. - szűri a fogai között engem viszont ez nem érdekel.
- Nem ölheted meg és nem viheted el! - szögezem le, ő pedig felkacag.
- Nem is tudnék elmenni ebből az átkozott erdőből! -csattan ki, majd fél kezébe veszi a madarat, aki csak szerelmesen bújik hozzá, és felmutatja jobb tenyerét. Hunyorítva közelebb lépek és a kezembe veszem az övét, szemügyre véve a friss pecsétet.
- Ejnye. - suttogom - Hát, ez tényleg nagyobb teher, mint egy falunyi gyerek. Sem az erdőből, sem pedig a főnixtől nem szakadhatsz el. Ha a lény elpusztul, te is -pillantok rá - Mi a terved? -engedem el a kezét.
- Neked van menedékházad, kristály-elf -vonja meg a vállát, de látom rajta az iróniát - kérnék egy szívességet.
- Ó, hogy az éjszakai koboldok vigyenek el, Fithcrow... - fordulok sarkon és indulnék, de ő még dobál egy kis száraz fát a tűzre.
- És ami azt illeti, elég éhes is vagyok, és te, nemes Pensas, mint fajához hű kristály-elf, tulajdonképpen el kell, hogy láss. - karjaimat kitárva fordulok vissza a varázslóhoz.
- Akkor vadássz, kedves vendégem, mert 3 napi járás, mire hazaérünk...
- Hogy mondod? - ráncolja össze a homlokát, táskáját felkapva.
- Jól hallottad! 3 napig fogunk felérni a kunyhómhoz, te mégis honnan jöttél?!
- Körülbelül egy óra volt, míg elértem az erdő széléről hozzád, Pensas...
- Tessék? -lépek vissza az emberhez - mégis hol?!
- Hát, már nem emlékszem, de mégis miért lenne 2 napi út a kunyhód? Csak elindulunk Északkeleti irányba és...
- Igen, én is arra szoktam indulni, nem járom körbe az erdőt - vágok közbe - Ez egy elvarázsolt erdő, hatalmas kiterjedéssel. Normális útvonalon eljutni a házamhoz 5-6 nap, és ezek szerint te egy olyan varázs útra, vagy varázslatos kőzetre léptél rá, ami megkönnyítette az utadat. Az én sárga kis útvonalvezetőmet is így találtam meg, sokadszorra. Én a második napi járásnál fedeztem fel egy üreget a kunyhóm felé, ami rövidít az utamon.
- Tehát azt akarod mondani, hogy ezek a varázsutak olyanok, mint a szélkulcsok, amikkel akár többezer mérföldre lévő ajtókat nyithatunk ki?
- Olyasmik, igen. -bólintok. Ő pedig csak maga elé meredve realizálja a tényt, hogy nem lesz könnyű az út.
- Tehát a sárga köved csak és kizárólag a kunyhótól az erdő felé visz gyorsan, visszafelé ez nem működik. - töpreng emberi útitársam.
- Ahogy mondod, Fithcrow.
- Megpróbálok emlékezni, hogy honnantól nem ismerős a táj. Hátha sikerül megtalálni azt a tényezőt, aminek köszönhetően hamarabb odajutunk.
- Megpróbálhatod, nem veszítünk azzal semmit. - mormogom magam elé, s elindulunk, Én elöl, Fithcrow pedig a törékeny lényt fogva utánam. A fák rügyei most kezdenek kipattanni, most még egészen átlátható a táj, de két hónap ilyenkor már áthatolhatatlan, sűrű rengeteggel kell, hogy szembenézzen a vándor. Botomat néha kopogtatva a földhöz ütöm, varázslatos energiákat keresve, hátha megtaláljuk a követ. Nem kis könnyebség lenne megszerezni, minden vándorút után sokkal gyorsabban jutnék haza. A még tavaly ősszel lehullott és tegnap elázott avarban azonban nem nagyon talál magának utat a bot a bűvös energiákhoz. Lépteink neszén kívül csak egy-egy madárkárogást, vagy éppen halk csiripelést lehet hallani.
- Szerintem éhes... -hallom meg végül magam mögül a fiú hangját, s megfordulok. A főnix csak hunyorog, néha kitátja a csőrét és szomorú csiripelést hallat. Ó... Hogy ő az, aki ilyen keservesen szól... Tüze kissé visszavesz mind terjeselemből, mind színből.
- És fázik is. - teszem hozzá, Fithcrow pedig azonnal elkezdi fél kézzel gombolni a mellényét, hogy aládughassa a madarat. Nem tusom eldönteni, hogy ezt azért teszi-e annyira iparkodva, hogy az állatnak ne essen bántódása, vagy mert a saját életét is félti. A madárka szeretettel bújik hozzá, s kicsit mintha visszaszerezne a színéből. - Vadásszunk naplemente után neki is, és magunknak is. - intézem felé, ő pedig bólint. Tovább indulunk, már fej-fej mellett, s észreveszem, hogy Fithcrow hunyorít az úton előre. Én is előrepillantok, s látom, hogy ez előttünk lévő, hirtelen emelkedőt figyeli.
- Erre már nem emlékszem.
- Változik a táj. A fák sokszor nem ugyanott állnak, mint legutóbb, s néha a domborzat is változik.
- Hallottam ilyen ősi varázslatokról azelőtt, mellyekkel bizonyos területeket súlytottak, de úgy tudtam, az idők során végül mindet feloldották.
- Kivéve ezt. Több legenda is szól erről az erdőről. Egyes mendemondák szerint az első ősfákkal nőtt a varázslat, borította el a tájat. Mások arról beszélnek, régi köveket védelmező mágia ez. Kohrisen vándor kétezer éves krónikáiban pedig az áll, hogy egy ősi, alapító mágus nagyon megharagudott itt valakire, s az egész erdőt elátkozta. A halottak lelkei is itt bolyonganak, nem találnak ki az erdőből.
- Ez jól hangzik. -szögezi le, én pedig hümmögök egyet. Viccesnek találom, amit mond. Az erős emelkedőhöz érünk és innen már sokkal fárasztóbb lesz az út. A nap pedig nagyon alacsonyan jár már. A csúszós avar nehezíti a dolgunkat, de néhol egy-egy szikla kiáll a földből, amibe belekapaszkodhatunk. Az egyik meredekebb szakasznál fellépek az egyik sziklára... Illetve fellépnék, de ekkor hirtelen elcsúszik a lábam, s mire felocsúdok, fél métert zuhantam, s éles fájdalom mar a hasamba. Akaratlanul is felszisszenek.
- Mi történt, Pensas?
- Áh... -sóhajtok, félrehúzom a palástom, s meglátva a véres foltot az ingemen realizálom, az történt sajnos, amire számítottam. - felszakadt az egyik sebem...
- Van nálad bármi, amivel elállíthatod a vérzést? - bólintok, s néhány levelet veszek elő a tarsolyomból, amit rátapasztok a sebemre, ingemet felhúzva.
- Hol szerezted ezeket? - hallom a kíváncsi kérdést. Ahogy felhúztam az inget, látni engedte az összes véraláfutást, ütődést, és vágott sebet, amit az adott területen szereztem.
- Legyen elég annyi, ember, hogy emiatt késtem. - sóhajtom, majd megpróbálok felállni.
- Milyen messze van a legközelebbi sík terület, ahol letáborozhatunk? - kérdi feljebb mászva. A főnix azóta szunyókál a mellkasán.
- Egy... Húsz percnyire. Azt még elérjük. - kimondva feltápászkodok, de össze kell szorítanom a fogaimat, úgyanis az egész hasi tájékom úgy fáj, mintha most akarna kiszakadni belőlem.
- Bírd ki, elf. Mit kezdek a kunyhódban a sok kéretlen vándorral? Én bizony ki nem szolgálom őket.
- Vicces vagy! -sziszegem, s elindulok.
Kínkeserves fél óra után elérkezünk egy barlang bejáratához.
- Itt vagyunk. - Lehelem, majd nekidőlök a barlang szájának. Fitchrow is így tesz, lerakja a hátizsákját, s lepihen ő is. Éppen sikerül teljes sötétedés előtt elérnünk ide. A varázsló még gyorsan összeszed néhány letört faágat, s tüzet gyújt. Ahogy körbeölel minket a sötétség, Fithcrow felpillantva megjegyzi:
- Még a csillagokat sem látni... -nincs kedvem magyarázni neki, hogy miért, ezért csak bólintok.
---
- Hé, elf. Gondoltam, te is éhes vagy. - ébreszt a varázsló, s megérzem a sült nyúl illatát.
- Köszönöm. - jegyzem meg, ő pedig a kezembe nyom egy adagot.
- Nehéz volt elfogni? - kérdem halkan.
- Nem. Az erdő többi zaja jobban zavart.
- Rendben... Innentől kezdve ne nagyon kóborolj, mert ha éjjel olyan helyre tévedsz, akár meg is őrülhetsz, vagy olyan szörnyek kapnak el, amiktől nem szabadulsz.
- Megfogadom a tanácsod. - mondja, majd szemezget a saját porciójából, néha a kicsit is megkínálja, aki az illatra felébredve boldogan veszi el tőle a falatot. Néhány percnyi habozás után viszont nekikezd.
- Pensas. Te haldokolsz. - pillant rám, és mintha azt várná, hogy tagadjam.
- Igen.
- Hogyan tervezed, így is fogadsz vendégeket az idén?
- Természetesen. - mondom határozottan. Néhány falat után abba kell hagynom az evést, nem bírom tovább, s ezúttal eldőlve újra elalszom.
Szerkesztve Miria által @ 2017. 01. 22. 19:50:19
|
| Weritas | 2016. 12. 15. 18:17:18 | #34838 |
Karakter: Fithcrow
– Ah, mi ez a zenebona? – kérdezem felébredve hirtelen.
Mikor a szemem is megszokja, hogy reggel van, az ablakhoz kecmeregve kisandítok a függönyök mögül és látom, hogy egy zenekar masírozik el az ablakom alatt. Egyszerű falusi zenészek a kezükben fuvolák, hegedűk és még valahonnan egy kisdobost is szereztek, micsoda szerencse a részemről. Több hangszer hangját is hallom rajtuk kívül, ezért kikémlelek az ablakon. Ahogy a Nap megsüti az arcomat rögtön érzem, hogy jócskán dél fele járhat az idő. A szememnek is erős még ennyi fény, így picit hunyorogva és könnyesen bár, de látom a különböző fellépőket és társulatokat, ahogy kisebb nagyobb távolságokkal mennek egymás előtt, mind-mind a főtér irányába. Pár percig még nézem a közel húsz különböző csoportot a színes ruháikkal és hallgatom a néha félhamisan szóló játékukat. Visszahúzódva a hűvös szobámba a hirtelen hidegtől tüsszentenem kell egyet (Egészségemre!), majd a mosdótálhoz megyek és elintézem a pipere dolgokat, amiket ilyenkor szokás.
Felfrissülten dobbantgatok lefele a fogadó falépcsőjén. Leérve a portának kinevezett asztalnál megkérdezem a fogadóst, mégis minek ez a nagy felvonulás.
– Két nap és itten van a tavaszi zenekarnevál. A gróf minden évben ilyenkor megrendezi ezt a kis versenyt, ahol a környező falubeliek összemérhetik a tudásukat. Tavaly volt jól emlékszem, hogy egy siheder nyerte meg a versenyt. És noha teljesen néma volt a gyermek, de amit a hegedűn mívelt azt máig nem feledte el senki, aki akkor ott volt. – meséli a fogadós válaszát meg sem várva egy kis öreg férfi, aki az asztal túlsó felén iszogatja a feltehetően nem kevés rummal ízesített teáját.
– Szóval… a zenekarnevál miatt van mindez igen. – dörmögi bosszúsan a fogadós. – Az igazsághoz hozzátartozik még, hogy fődíj is jár, ha jól emlékszem ez évben ötszáz arany üti a markát a győztesnek.
– Az nem kevés. - értek egyet vele, hiszen az egy parasztnak vagy két év munkájával egyenértékű.
– Nem bizony. – ért egyet a kis öreg is.
Reggeli ebéd után teszek egy sétát a főtéren és néhány fellépővel beszélgetésbe elegyedek. Vannak köztük egész fiatalok, akiknek az ujja még nem mindig találja el a fuvola megfelelő helyeit és tapasztalt öregek, akiknek a hegedűjátékára kisebb csapatok gyűlnek össze. Sokan csupán a móka kedvéért jöttek el, hogy kiélvezhessék a kapa nélkül töltött időt, de vannak szép számmal azok is, akiknek a fődíj iránti vágytól csillog a szemük. Érdekes társaság mind egytől egyig az biztos.
Az egyik sikátorba behúzódok a Nap elől és egyszer csak egy kéz csapja meg a vállamat.
– Na végre, hogy itt vagy! – szólal meg a csuklyás mögöttem.
– Roxen! – pördülök meg ijedtemben. – Normális vagy?!
– Bocsánat, bocsánat! – löki hátra a csuklyáját a lány nevetve. – Na gyere, nem vagyunk messze.
Követem Roxent, kis ideig még bosszúsan, egy kis csoportig. Tolvajbanda természetesen.
– Srácok, íme Fithcrow. Már meséltem nektek róla. – mutat be Roxen a többieknek.
A csapat három tagból áll Roxent is beleszámítva. Egy alacsonyabb közel Roxennel egyidős fiú és egy magasabb, erősebb testalkatú, napbarnított lány méreget pár pillanatig engem. Majd bemutatkozunk egymásnak illendően.
– Most hogy ezen is túl vagyunk, térjünk a tárgyra. Két nap múlva a verseny végén ötszáz arany lesz a jutalma a győztesnek, amit személyesen maga a gróf ad át. A terv a következő: mi hárman benevezünk a versenyre, – mutat Roxen a csapata többi tagjára – mivel csak így van lehetőségünk a kincstár kulcsa közelébe jutni. Amikor a gróf átadja nekünk az aranyat, kicseréljük a kulcsát egy hamisra, hogy ne tűnjön fel neki. Utána besurranunk a kastélyba, ahol pedig közös erővel kivesszük a részünket a magánvagyonából.
– És ebben mi lesz az én szerepem? – kérdezem.
– Zenetudás híján neked kell majd elbájolni a hangszereket, amiken játszani fogunk.
– És ebből nekem mi lesz a hasznom?
– Mivel tudom, hogy téged az arany nem izgat, ezért valami mással gondoltam, hogy felkeltem az érdeklődésedet. A gróf birtokában van egy különleges tárgynak, amit csak úgy pletykálnak a környéken, hogy Aaden ékköve. Állítólag bűverővel rendelkezik. Na, mit gondolsz, nem is rossz, nem igaz? - somolyog Roxen.
Tény, hogy valóban én is hallottam ezeket a pletykákat az utamba kerülő kocsmák asztalai körül, mielőtt megérkeztem volna.
– Nem is rossz. – hümmögöm a markomban, ahogy keresztbe tett karral hallgatom a felvázolását. A társai arcára pillantva látom, hogy bosszantja őket, hogy egy ilyen értékes holmit az én részemre szán Roxen.
– Benne vagyok, csináljuk! – mondom és kezet rázunk egymással.
A következő események igazán nem voltak meglepőek: könnyedén megnyertük a versenyt az elbájolt hangszereknek köszönhetően és igaz tolvajhoz hűen Roxennek nem okozott fáradtságot kicserélni a gróf kulcsát sem. Az őröket kijátszva bejutottunk a kastélyba, azon belül is a kincstárba.
– Ebben lenne az ékkő? – kérdezem magamtól félhangosan, ahogy egy ezüst ládikót pillantok meg a görnyedten az erszényeit tele tömő Roxen válla felett.
A doboz egy zöld bársonypárna közepébe süppedve fekszik néhány értékes festménnyel közrefogva.
– Már csak valami misztikus tündérfény hiányzik innen. - gondoltam magamban.
A dobozt teljes egészében beborítják a különböző motívumok sora, különösen a zár környékén érdekesek a jelek. Ráadásul érzem, hogy nem hiába jöttem, valóban van ereje az ékkőnek. Egy rövid mozdulatokkal tarkított varázsigével kinyitom a zárat és emelném fel a fedelét, mikor érzem, hogy ez bizony be van szorulva. No fene, mi van ezzel? Próbálkozom újra, de semmi. Alaposan szemügyre veszem újra a zár környéki jeleket. Számomra idegen nyelven írták be kell látnom sajnos.
– Roxen gyere ide egy pillanatra, kérlek! – hívom a lányt, mire a másik kettő is felém emeli a tekintetét. Az egyik épp egy képet vág ki a keretéből, a másik pedig egy arannyal borított könyvet lapozgat.
– Mi az? – kérdezi Roxen, ahogy felém indul és közben egy újabb erszényére köt csomót.
– Elolvasnád ezt nekem? Nem vagyok járatos az itteni nyelvvel.
– Mutasd. – nézi Roxen ott, ahol az ujjammal mutatom. – Félek csalódást kell okoznom neked. Srácok gyertek ide!
A fiú hasonlóképp csóválja a fejét, mint az előbb Roxen és továbbadja a dobozkát a lánynak. Megkönnyebbülten látom, hogy nem ismeretlen számára, de nem is annyira, hogy gond nélkül lefordítsa nekünk.
– Valami olyasmit ír, hogy „… csak tiszta szívvel…” Bocs, de ezt a nyelvjárást már régen nem használjuk délen. – mondja a lány.
– Szóval tiszta szív kell hozzá, mi?- mondja Roxen. Aztán elkezd nevetni de csak halkan, nehogy felkeltsük a kastély figyelmét magunkra.
– Ne nevess, tudod hol fogok találni én egy tisztaszívű embert manapság? – intézem szúrós tekintettel Roxenhez a kérdést. – De mindenesetre köszönöm a segítségedet! – intek a lány felé, mire az bólint.
– Nos, úgy látom mindenki kiszolgálta magát. Induljunk! – mondja Roxen és kisurranunk a kastélyból.
Roxenéktől elbúcsúzva a dobozkával egy zsákban a vállamon a helyi szentély felé veszem az irányt. Beérve a csarnokba a kövem megremeg csöppet. Érzem, ahogy az új hely ereje beleáramlik a botomba. Továbbmenve megtalálom a szentély papnőjét, egy hajlottabb korú asszonyságot.
– Üdv anyám, a segítségéért jöttem! – üdvözlöm a papnőt.
– Üdv gyermekem, miben lehetek a szolgálatodra? - kérdezi nagy nyugalommal.
– Egy tiszta szívű embert keresek, aki segíthetne nekem valamiben. Úgy tudom, a papnők életükben nagy tiszteletben tartják az élet értékét és alázattal szolgálják azt.
– Jól mondod, gyermekem. Viszont attól tartok nem segíthetek neked. Hiába vagyok már egy ideje ennek a papnője, a szívem nem tiszta sajnos. Régen elkövettem valamit, amit máig nem bocsájtottam meg magamnak. De ismerek valakit, aki talán segíthet neked. Egy elfről van szó, pontosabban kristály-elfről,…
– Óóóó. – hegyezem a fülemet ennek hallatára.
– … aki egy erdőben él innen nem messze, legalábbis neked nem messze, nekem kétnapi járóút már nemigen közeli az én koromban. Az elf nagy gyógyító hírében áll és mint ilyennek biztos, hogy módjában áll segíteni rajtad.
– Ez nagyszerű! Köszönöm, anyám! - mondom mosolyogva, magamban lelkesedve a további lehetőségek után.
– Nincs mit gyermekem, az Nagy anya vigyázzon utadon! – áld meg a papnő.
Az erdő széléhez érve elfog egy érzés, ami minden bizonnyal mágia jelét mutatja. Megtorpanok és pár kilométert haladva a szélénél nem látok olyan részt, ahol lenne akár egy konkrét ösvény. Nincs mit tenni, bele kell vetnie magát az embernek a dolgok sűrűjébe. Belépve egyszerre tapasztalom meg a lombkoronák hűvösét és az avar szagát, a madarak hangos csicsergését, no meg a kövem rezgését az új hely iránt. Ezt néhány lépésre még nem éreztem. Valóban nincs minden rendben ezzel az erdővel. Visszafordulok, hogy megnézzem valóban az-e a helyzet, amire gyanakszom. Megdöbbenhetnék azon a tapasztalon, hogy sokkal több lépést kell megtennem, mint idefele és még mindig nem jutok ki az erdőből.
– Francba! Ezt most jól megkaptam. – morgok magamba. – Irány az elf akkor.
A kunyhó egy igen takarosan rendben tartott irtás szélén helyezkedik el. Valóban csak tartott, mert most lényegében kisebb-nagyobb foltokba teljesen felverte a gaz, a környező bokrok csöppet kivadultak és néhány fa ága a kelleténél jobban ráhajlik a kunyhó tetejére. Közelebb érve látom, hogy egy ól, egy kis kert és egy kamra is tartozik a kunyhó másik oldalához. A tölgyből készült bejárati ajtón egy kis tábla lóg rajta:
„Kedves utazó!
Örömmel tölt el, hogy pihenésedhez az én menedékházamat választottad. Ám minden esztendő szeptembere és decembere között magam is vándorútra adom a fejem, anyagbeszerzés céljából.
Ha éhes vagy, végy a hátsókertből csirkét. A szerszámtárolóm mellett fát találsz tűz gyújtásához.
Ha szomjas vagy, merj a hordókból esővizet, amennyit tudsz.
Ha álmos vagy, találsz kuckót, dunyhát a szerszámtárolómban, ám vigyázz, meg ne fagyj. Az nem olyan jó hely a melegedésre, mint a házam.
A főnixek évének kezdetekor már itt leszek.
Az Istenek vigyázzák utadat!
Tisztelettel: Pensas”
– Kicsit elszámoltuk magunkat, ahogy látom. Na mindegy, akkor élvezzük ki a vendégszeretet.
Kikerülve a szerteszét heverő ládákat az ajtó körül hátramegyek a kertbe, ahol látom állatok híján itt is megtelepedett a gaz. Az ólban iszom egy keveset a hordóból és felfrissítem a flaskámban lévő víztartalékomat. Visszatérve még egyszer elolvasom a feliratot. Mivel nem tudom mikor tér vissza az elf, nem tudok mit tenni, mint várni. Megpróbálom kinyitni az ajtót, de semmi, varázslattal sem. Csalódottan ellépek a zártól és a kamra felé veszem az irányt. Odabent a tökéletes üresség fogad, leszámítva egy penészes lekvárosüveget, meg némi pókhálót. Felfedezek egy közlekedő ajtót, de itt is csődöt mond a bejutási kísérletem. Kilépve a kamrából megcsap a szél és felnézek az égre, ami jelzi, hogy hamarosan esni fog, nem is kicsit. Visszahúzódom a kamrába és egy fél óra múlva már ontja is magából az ég a zuhatagot. A cseppek hangosan kopognak a kamra fagerendákból épített tetején. Egész megnyugtató. Jobb híján alszom egy keveset.
Reggel korán kelek, kint még épp csak fel-fel derengél a napfény a lombok között. Előveszem a dobozkámat és ráolvasok egy igét, ami jelzi, ha valaki babrál vele, így tudni fogom az elf hazaérkeztét. Még rávésem, hogy „Csak tiszta szívűek nyithatják ki!”, azután elindulok hátha találkozom valakivel, aki ki tud vezetni.
Még csak el sem értem az erdő állítólagos széléig, mikor egy ütő megmozdul a fejemben és érzem, hogy valaki babrál a dobozzal. Gyorsan irányt váltok és tempósan az elf kunyhójához sietek. Odaérve egy hatalmas szitkozódást hallok, ezért óvatosan az ajtóhoz lépek, ahonnan már le lett szedve a tábla. Bekopogok.
– Khm… Hahó! Van itt valaki? A híres-neves Pensas kristály-elfet keresem…
Kisebb pakolás hallatszik bentről, majd lépteket hallok közeledni az ajtó felé. Mikor kinyílik, egy nálam magasabb, fehérhajú, igencsak vékony felépítésű és haragos arcú elf áll velem szemben. A szeme borostyán színű, de most mintha kicsit vörösesbe hajlana. Érdekes. Pár karikát látok a szeme alatt és néhány karcolást a kezén, illetve a nyakánál, amennyit a ruhája látni enged.
– Üdvözöllek vándor, én vagyok Pensas! Eltévedtél az erdőben? – kérdezi az elf miután fújt egy nagyot.
– Üdv Pensas, én Fithcrow vagyok! – mutatkozom be – Kérdésedre válaszolva pedig igen és nem. Téged kerestelek, illetve később valakit, aki ki tud vezetni ebből az erdőből.
Pensas arcán nem látok egyértelmű reakciót.
– Nos bármiben is lehetek a segítségedre megpróbálom, addig is kerülj beljebb egy tea mellett biztos jobban fogunk tudni tárgyalni. – invitál be.
Bent, akárcsak kint látni a rövid idő alatt bekövetkezett romlást: pókhálók, illetve az enyhe dohszagot, amit még a nyitott ablakok keltette huzat nem tudott egészen kivinni. A botomat és a zsákomat a falnak támasztom és szemügyre veszem az igencsak otthonos lakot. Közben a dobozkám után kutatok, amit meg is találok egy köteg papír alatt, de ami még fontosabb, hogy a fedele ferdén van rajta, ami azt jelenti, hogy immár megnézhetem mi van benne.
– Felraktam a vizet. – fordul vissza Pensas a tűzhelytől. – Foglalj helyet és beszéljük addig is. Honnan jöttél?
Lesöpör az étkezőasztalról néhány porcicát és int, hogy üljek le. Az asztalon továbbá csak egy üveg bor áll magányosan.
– Vándorló mágus vagyok. Legutóbb a gróf városában jártam, de előtte sok helyen megfordultam. Jelenleg bejárom ezt a vidéket.
– És mi vezetett el hozzám?
– A kezembe akadt egy doboz, amit csak nehezen tudok kinyitni és reméltem te ebben tudsz segíteni. – vallom be őszintén – A szolgálataidat pedig kész vagyok megfizetni. Az említett dobozt itt hagytam a küszöbödnél.
Pensas az asztalra könyökölve tartja a fejét összekulcsolt kezeivel és ahogy mondom a történetet a tekintete egyre szúrósabbá válik.
– Valóban. Találtam egy dobozkát és ki is tudtam nyitni, de hidd el nekem mágus, ami abban van, az nem szolgálja senki érdekét. Ráadásul ha hihetek annak, amit a dobozra írtál, akkor nem is lenne okos döntés neked adnom, ami benne van.
– Miért mi van benne?
– Azt nem fontos tudnod, ember. – mondja metszően Pensas – Nos a teavíz felforrt.
Míg Pensas a teával bíbelődik egy varázslattal hangtalanul felemelem a fedelet és rajta a papírkupacot, majd a benne lévő tárgyra koncentrálok. A fekete selyemből egy halványlila alapon sárga pöttyös tojást pillantok meg. Még életemben nem láttam ilyet, de nem fogom hagyni, hogy az övé legyen. Egy gyors lebegtetéssel a zsákomba teszem a tojást, a fedelét pedig ugyanolyan hangtalanul visszateszem.
A tea után Pensassal a tisztás széléhez megyünk, ahol a zsebéből elővesz egy apró sárga kristályt, rajzol vele egy ábrát a levegőbe és láthatóvá válik egy sárga pászma, amint utat formálva az erdőbe vezet.
– Kövesd ezt és kijutsz az erdőből. Legközelebb ha erre jársz, már nem lesz szükséged erre, csak elsőnek kell az iránymutatásom. – mondja Pensas miközben a zsebé csúsztatja az ékkövét.
Nem köszönök, csak bólintok, elvégre mégiscsak üres kézzel kell távoznom most, legalább is neki ezt kell hinnie.
Mikor már jócskán bent vagyok az erdőben és Pensast sem látom sehol, a kezembe veszem a tojást. Körülbelül egy arasz nagyságú és jobban megnézve a sárga pöttyök egy furcsa mintát rajzolnak ki a felszínén. Gyönyörű, azt kell mondanom, talán jobb is hogy ez volt a ládikóban. Ahogy a kezemben tartom a tojást érzem, hogy felmelegszik és látom ahogy a pöttyök rajta felizzanak és mozogni kezdenek. Mielőtt bármit is reagálhatnék a pöttyök a tojásnak arra a részére futnak, ahol tartom a kezemmel. Gyorsan a bal kezembe helyezve a tojást látom, hogy a pöttyök immáron a jobb tenyeremen futkorásznak. Ez nem is lenne annyira ijesztő, ha nem lennének tűzforróak. Hirtelen az összes beáll egy mintába és felizzanak, amitől önkéntelen reflexet követve rázom a kezemet. De amilyen hirtelen jött a fájdalom, olyan gyorsan tova is száll. Csak a tenyeremen lévő fekete jel (heg?) mutatja, ami az előbb történt. Szitkozódva a zsákomba teszem a most már pöttytelen tojást és követem a sárga pászmát.
Kiérve az erdőből a jel azonnal felizzik olyannyira, hogy ordítok egyet a fájdalomtól. Hasonlót érezhet át az ember, mikor a kezébe kapja a frissen kiizzított kardot a kovácskohóból. Jobb ötletem nem lévén, már amennyire most gondolkozni tudok, visszamegyek az erdőbe, ahol a fájdalom azonnal alábbhagy, majd megszűnik. Lihegek kicsit és letörlöm az izzadságot a homlokomról.
De nem élvezhetem ki sokáig a nyugalmam, mert mozgolódást érzek a zsákomból. Lerakom a földre és kibontom a tojást a szövetből. Látok rajta egy halvány repedést, ami egyre hosszabban fut végig a tojáson, majd jön az első törés, amin keresztül kis parazsak szállnak kifele, végül jön a nagy áttörés és kibújik egy apró lángoló madárfióka. A tüze azonnal felemészti a zsák szövetét, ere reagálva a bal kezemmel gyorsan egy kör írok le a fióka körül, hogy ne terjedjen tovább a tűz. A krízist megoldva végigmérem a kis teremtményt. Az kétségbeesetten csiripel olyan hangon, mint egy csorba ónkancsó. A szeme még nem nyílt ki és teljesen csapzott a tollazata. De ettől eltekintve egy gyönyörű keveréke a pirosnak, sárgának, narancsnak, helyenként irizáló lilának, máshol a fénylő ezüstnek. Ösztönösen nyúlok feléje és érzem, hogy a tüze nem forró a számomra. A kezembe veszem a kis teremtményt és megsimogatom, hogy megnyugtassam; abba is hagyja a csiripelést rögtön. Ahogy ott tartom a kezemben szinte megáll az idő és egyszer csak mint egy gondolat a fejemben hallok egy nevet.
– Ei… Eichusa? – kérdezem félhangosan, mire a kis fióka csiripel egyet, ezúttal boldogan.
Ott akkor három dolgot értettem meg.
Egy - mostantól nem fogom tudni elhagyni ezt az erdőt.
Kettő - felelős vagyok Eichusáért.
Három - soha többé nem fogom tudni elfeledni Pensas szívendöfő és kizsigerelő tekintetét, amivel jelenleg engem illet.
|
| Miria | 2016. 10. 14. 21:31:19 | #34676 |
Karakter: Pensas
Megjegyzés: Szentjobbomnak
A hirtelen érkező tavaszi eső ismerős illatokat csap fel a levegőben. Tudom, már csak néhány méternyi út vezet szeretett kunyhómig, mégis, ez a táv, ebben az állapotban több száz kilométernek tűnik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy élve eljutottam idáig. Átázott palástom kellemetlenül testemre tapadt, botommal igyekszem elkerülni az esetleges csúszásokat a síkos sziklák között. Hosszú, hófehér tincseim összetapadtak csuklyám alatt, széthordott csizmámba is bejutott a víz, egy-egy elnézett lépés, pocsolyába botlás okán.
Feltekintek az útra, s már látom a fák között megbúvó házikót. Elmosolyodom, s megemberelve magam gyorsítom lépteim.
Végül a saját magam által letett járólapokra érkezem, szélükön letörlöm sáros bőrbakancsomat. Sóhajtva támaszkodok a bejárati ajtóra, majd palástom mögötti kis erszényemben keresem a kulcscsomót, melynek egy darabja éppen annak az ajtónak a zárjába való. Tapintással választom ki a helyes darabot, s remegő kézzel, többszöri tévesztés, félrecsúszás és karistolás után végre behelyezem. Ahogy félrefordítom a furcsa alakú acéldarabot, a zár kattan, s otthonomba enged. Az botladozva becsoszogok, s csizmám lerúgása, tarisznyám és csurom vizes palástom félrehajítása után ágyamba fekszem…
…
Négy helyett most 8 hónapot töltöttem távol, irgalmatlan viszontagságok közepette. Úgy éreztem, elárultam a menekülteket, a többi vándort, bárkit, aki rám számítva felkereste a kunyhót és azt zárva, üresen, hidegen találta.
Ezen gondolatok között nyomott el a mély, hosszantartó álom.
…
Mindenem fáj… Kinyitom a szemeimet, s nyugtázom az érzést, miszerint olyan, mintha éveket végigaludtam volna. Fejem hasogat, s mikor megpróbálok felülni, sebeim is húzódnak, égően fájnak. Felszisszenek, bár számíthattam volna az élményre. Egyedül az ablakokon besütő napsugár lehel életet sötét lelkembe, elgémberedett testembe. Felülve megcsap a tettvágy. Rengeteg dolgom van, mielőtt tovább pihenhetek. Szekrényajtómat kinyitva magamnak új ruhaneműt és csizmát választok, kiszáradt, elrepedezett szappanom magamhoz veszem, s kilépek szobámból. Belépek a fürdőbe, ruháim a zsámolyra téve a csap felé fordulok, majd azt megnyitva magamra engedem a hordókból a jéghideg vizet. Szisszenve, remegve tűröm a didergető tisztulást, szappanommal rásegítek a folyamatra, majd a habot lemosva elzárom a csapot, s törölközőbe csavarom magam. Abban kilépek, s felmérem a szeretett otthon állapotát. Minden tökéletes és érintetlen… Persze néhol pókháló és porcicák rontják a látványt, de ez egy kristály-elfet legkevésbé sem érdekel. Még a múlt emlékei szorítanak, marcangolják a gyomrom, de mellette egyre nagyobb erővel tör fel bennem a nyugalom, a hazatérés érzete. Ez pedig békét hoz, megnyugvást. Ablakot nyitok, hogy bejusson egy kis friss levegő, majd a fürdőbe visszatérve felöltözöm. Eszembe jut a levelem, úgyhogy serényen az ajtóhoz rohanva s azt kitárva leakasztom az eddigi üzenetet az arra tévedőknek, melyben ez áll:
„Kedves utazó!
Örömmel tölt el, hogy pihenésedhez az én menedékházamat választottad. Ám minden esztendő szeptembere és decembere között magam is vándorútra adom a fejem, anyagbeszerzés céljából.
Ha éhes vagy, végy a hátsókertből csirkét. A szerszámtárolóm mellett fát találsz tűz gyújtásához.
Ha szomjas vagy, merj a hordókból esővizet, amennyit tudsz.
Ha álmos vagy, találsz kuckót, dunyhát a szerszámtárolómban, ám vigyázz, meg ne fagyj. Az nem olyan jó hely melegedésre, mint a házam.
A főnixek évének kezdetekor már itt leszek.
Az Istenek vigyázzák utadat!
Tisztelettel: Pensas”
A táblát még egyszer, utoljára végigolvasva újabb fájdalom markol a szívembe.
Azt hittem, az évfordulóra már otthon leszek. A táblát eldobom valamerre,
majd észreveszem a kis ajándékdobozokat, melyeket az erre utazók hagytak itt nekem. Legyintek egyet, azokkal ráér később foglalkozni. A hátsókertbe térve döbbenten veszem észre a nagy csendet. Az ólba benézve saját kecskéimnek csak hűlt helyét találom. Tovább sietek dobogó szívvel a tyúkólhoz, majd csak toporgok előtte. Nem látom értelmét a baromfiudvar kiskapujának kinyitására, torokba markoló csönd ölel csak körbe. Eltűnt… Eltűnt az összes... Tarkómhoz emelem a tenyerem, s mélyet sóhajtok. Nem akarok vándorolni a legközelebbi piacig. 3 napi járásra van ugyanis a legközelebbi kis falu.
Gondolkodás közepette azonban halk nesz csapja meg hegyes füleim. Felkapva fejem egyetlen, utolsó, csontsovány kiscsirkémmel nézek farkasszemet.
- Ó, te szerencsétlen... - fakadok ki sajnálkozva. A csirke ijedten fut vissza az ólba, én pedig sarkon fordulok, hogy egy kis őrölt kukoricát hozzak neki a szerszámtárolóból, majd friss vizet öntsek a hosszú edénykébe. Bentről kannát, kukoricát hozok, a szerszámosból létrát emelek a víztározóhoz. Felmászva megmerítem a kannát, majd az ólhoz sietve megtöltöm a tálkát, s a sárga takarmányt is a jószág elé szórom. A kis, reszkető lény eleinte a sarokban csipog, majd lassan megindul a szórt darabkák felé, s nemsokára csőrével boldogan kapkodja azokat. Sokáig nézem a kis állatkát, majd felegyenesedek, s körülnézek az ólban. Se szétszakadt tollakat, se vérontásnak jelét nem látom. Ez megnyugtat, mert a sötétség ezek szerint nem terjedt el idáig. Az utazók egyszerűen éhesek voltak.
A révedésből felrázódva rájövök, össze kell szednem magam és hamarosan újra elindulni, - bár a gyomrom forog a gondolattól – hogy új tanyasi csirkéket, kecskéket szerezzek magamnak, s vetőmagot. Még nem érzek magamban ehhez kellő erőt. Eszembe jutnak a tölgyajtó előtt felhalmozott ajándékcsomagok. Hátha hagyott nekem valaki élelmet, amivel ellehetek a faluba való út alatt, ugyanis az égegyadta világon semmim nincsen az őrölt takarmány kukoricán kívül. Odasietek az ajándékokhoz, s sorjában nekiállok bontogatni azokat, egy nagy faládával kezdve. A tetején -mint általában az összes ajándéknak – pergamen pihen, melyet megnyitva olvasni kezdek:
„Drága Pensas ...
Március idusán járunk, s aggódó lélekkel teszem le ezt a csekélységekkel teli dobozt, mégis reménykedve, hogy visszatérsz. Hallunk a vándoroktól ezt-azt, s mit mondjak... Nem hoznak történeteikkel megnyugvást a szívembe. Nagyon féltelek. Amint hazaértél, jelezd az ittléted. Az egész tündérfalu aggódik érted. A rosszmájúak rebesgetni kezdték, hogy tán elmúltál...
Kérlek, gyere haza, és mutasd meg nekik, hogy ez nem igaz.
Szerető Annád, s férje, Seamus
Utóirat: Várandós lettem! Nagyon vártuk a gyermeket, s nem bírtam várni a személyes találkozóig. Remélem láthatod a kicsit. A következő évforduló környékén fog megszületni. Kérlek, majd csinálj neki számmisztikát, roppant kíváncsiak vagyunk reá.”
- Istenem, kisbabát vár! - csattanok fel boldogan, majd zsebembe rejtem a pergament, s a doboz tetején lévő, még nedves kendőt leemelem az ajándékokról.
Hat darab jókora befőttesüveg bújik a ládában, s ahogy emelgetem őket, még nagyobb mosolyra fakadok. Két üveg sötét erdei méz van benne, mely nagyon jót tett a beteg vándoroknak. Másik kettő üveg telis-tele fűszeres olajban eltett erdei gombákkal. Számban azon nyomban összefut a nyál, ahogy végigmérem. Imádom az erdei gombákat. Másik két üveg meg valami lekvár, ám hirtelen nem tudom megállapítani, hogy milyen. A ládát megemelve felugrok, s beviszem a konyha melletti hatalmas, ám jelenleg teljesen üres kamrába.
Teljesen poros és pókhálós, ám legalább most megtöltötte valami. Legalább egy kicsi. Van ott egy régebbi üveg is, odanyúlok érte, de látom, hogy a penész már vastagon átszőtte a valahai befőttet, így kilépek, s kihajítom azt az udvarra, az üveget pedig egy teknőbe teszem. Nézem a következő csomagot, s a levelet vele:
„Uram,
A maga házának menedéke, s a tyúk nélkül nem éltem volna túl ezt az ordas, rideg utat. Az életemet mentette meg. Köszönöm.
Ajándékom igen csekély, ám nem is találtam volna olyat, amivel az életem köszönhetném meg Magának. Örök hálám, s az Istenek kegyelme őrizze Magát!”
Feltűnt az a tipikus cirádás, szép írás, amivel e levél íródott. Ez egy nemesebb faj kézírása. A levelet a másik mellé gyűrve kibontom a csomagot. Minőségi, címeres eperbor van benne, amit azonnal megismerek. Tudom, hogy ez a rejtélyes elf-királyságból való, Alconiából. Tudok a létezéséről, s találtam már nyomokat arról, hogy merre lelhető. Egy vándort is ismerek, ki onnan szabadult… Nem irigylem az illetőt. Bizonyára csapásként éri az itteni világ, a burokból kiszabadulva, melyet erős varázslatok védenek, s melybe nem lehet ki-vagy bejutni, csak a legnagyobbaknak…
Az utolsó dobozhoz fordulok, ami egyben a legérdekesebb is az összes közül. Az ezüst dobozt gyönyörű cirádák, motívumok borítják, s egy karcolt felirat ékeskedik rajta:
„Csak tiszta szívűek nyithatják ki!” Hümmögök egyet, majd felemelem a dobozt, hogy levelet keressek, ám nem találok. Nyelek egyet. Nem szeretem az üzenet nélküli ajándékot. Nem láthatom mögötte a vándort. És… Egyébként is… Ki hagy itt csak úgy, levél és aláírás nélkül egy ekkora, hatalmas csomagot? Mindegy is, megfogom a bort és az ezüst dobozt, s beviszem őket a kunyhóba. Magamra zárom az ajtót, majd kényelmes fotelemben elhelyezkedve ölembe veszem a dobozt.
„Csak tiszta szívűek nyithatják ki!” Na… Szép, mondhatom. Mindenkinek a lelkiismeretére van bízva a dolog, vagy hogy megy ez? Nem tudom pontosan, vajon kinyílik-e, főleg ez után a vándorút után, hogy tiszta maradt-e a lelkem... De megpróbálom.
S a doboz teteje könnyeden felsiklik, a fekete bársonybélés védelmében pedig megpillanthatok egy…
hatalmas, halvány lila alapon sárga pöttyös tojást??!
-Az összes Isten összes haragja csapjon le rád, te félnótás, hogy ezt rám hagytad itt, te… - Üvöltöm, bár hangom azonnal megcsuklik, mert neszeket hallok kintről, s a tölgyajtómon való finom kopogás mellett cinkosul kedves, már-már nyájas férfihang szűrődik be a kunyhómba:
- Khm…Hahó! Van itt valaki? A híres-neves Pensas kristály-elfet keresem…
Szerkesztve Miria által @ 2016. 10. 16. 20:22:01
|
| loraneko | 2015. 10. 04. 21:22:48 | #33530 |
 Karakter: Marion Zara Rain
Megjegyzés: Dominic-nek
Gyűlölöm az iskolát, soha nem is szerettem és a diákokat sem szeretem. Morcosan kelek ki az agyból, lassan felkapok magamra valamit, reggelizem egyet. Nem sietek túlságosan, szeretek utolsónak bemenni. Így legalább nincs idejük a többieknek rajtam köszörülniük a nyelvüket. 8 előtt pár perccel indulok, Mrs Sollersel van órám ő azért nem szereti ha késünk. Jobb, ha időben beérek.
Beérek. Pont jókor az óra is épp most kezdődik el. Látom, van egy új fiú, nem igazán érdekel, de azért észrevettem. Párszor még arra figyelek, valamiről nagyon diskurálnak. A tanárnő nem nézi jó szemmel ahogy ezek beszélgetnek.
– Igen, Bower? – meli fel hirtelen a kezét az egyik srác, Sommers hozzá szól.
– Elnézést, tanárnő, de el tudná magyarázni még egyszer? Nem egészen értettem. –hát, szerintem csak füllent, hogy nem érti. Sommers beveszi és még meg is dicséri a kis hülyét.
***
Végre vége az órának, erre vártam. A szünetben még többen gyűlnek a bizonyos asztal köré. Ott van az az Andrew is, akit rendkívül nem szeretek. Én a padba üldögélek, valami könyvet olvasok. Andrew az a túlságosan nyomuló srác, aki régen folyton utánam járt. Nem bírtam szegényt. Egyszer megpróbált megijeszteni egy egérrel, csak épp nem tudta, hogy én nem ijedek meg tőlük. Én azt az egeret eleresztettem. Na mindegy. A lényeg, hogy nem vagyok valami jóban a többiekkel. Utána, nem figyeltem rá többet, nem szeretem az állat bántalmazó személyeket.
***
Otthon se telik semmi se, épp olyan felhőtlenül, mint ahogy elképzeltem. Bár ez általában mindig így szokott lenni. Még az árvaházban élek, azt nem sikerül elhagynom. Annyit tudtam tenni, hogy külön szobám van, ahol nincs senki, így legalább nem zavarnak. És nem vonatkoznak rám nagyon az itteni szabályok, úgy értem akkor megyek ki, amikor akarok, és akkor fekszem le amikor akarok. Csak fizetnem kell minden hónapban a szállásomat, ami hála nem sok. Így mellék munkából ki tudom ezt fizetni. Ma azt hiszem, korán lefekszem, úgysincs mit csinálnom.
Másnap reggel, ugyanúgy, mint ahogy eddig pontban 8-ra érkezek be. Órák után azonnal felkapom a dolgaimat és kimegyek az osztályból. A folyóson már a többi diákok is pp indulnak kifelé. Hirtelen óriási tumultus lesz. A kapunál megállok, mert így sem tudok kimenni rajta. És ha elindulok, biztosan mindenki leütne és akkor a földön feküdnék, mintha senki sem venne észre.
– Marion! –kiált felém valaki. Jól hallom. A hang felé fordulok. Jön felém, hirtelen azt sem tudok mit csináljak. Már majdnem itt áll mellettem.
– Dominic? –Ismerem fel. Ez különös. Mit akarhat tőlem?
– Marion, én... bocsánatot szeretnék kérni. - Hm? MI VAN? Egy szavát sem értem. Vagy én vagyok a hülye vagy ez megint valami csapda akar lenni.
– Bocsánat, amiért... nos, mindenért. Az elmúlt évekért. És legfőképp Andrew-ért.
– Andrew-ért? – Kérdezek rá értetlenkedve.
– Igen, Andrew-ért. A... ez egy kicsit bonyolult – megvakarja a fejét. – Nem lenne kedved máshol megbeszélni? Mondjuk... egy cukrászdában?- Tessék?!!! Fogalmam sincs mit mondjak, hogy reagáljam le ezt az egészet. Aztán eszembe jut, ez biztosan csak megint valamelyik izé szórakozása.
- Megmondhatod Andrew-nak, hogy szálljon le rólam. És ha valami baja van, akkor ne téged küldözgessen hozzám. - válaszolom, és azzal kimegyek a kapun. Nagyot fújok. Még sosem voltam ennyire szigorú senkivel. Nem fordulok vissza, csak megyek tovább. De ő utánam jön.
- Várj. - szólongat. - Marion légy szíves. - mondja, de én csak nem állok, meg csak megyek tovább. - Marion esküszöm, hogy nem Andrew kérte tőlem ezt. - teszi hozzá hangosan. Őszintének hangzik, valahogy mégsem visz rá a végzet, hogy higgyek neki. Olyan nem létezik, hogy csak úgy beszélni akarjon velem. Senkit nem érdekeltem még, még csak annyira sem, hogy egyáltalán elbeszélgessünk. Valahogy, aztán mégis megtorpanok. Nem fordulok, hátra csak megtorpanok. Dominic közelebb jön hozzám.
- Figyelj. Semleges terülten beszélgessünk. Megbízhatsz bennem. Nem Andrew az aki, erre kért. Csak bizonyos dolog történt velem, ami segített abban, hogy megértselek. - mondja szomorúan. Vállam fölött hátra nézek, egyenesen a szemébe. Tényleg igazat beszél, én mégis félek vele barátkozni. Néma csend következik, Andrew liheg mivel hogy utánam sietett. - Na akkor, meghívhatlak egy kávéra, vagy üdítőre? - invitál újra. Pillanatnyi habozás után, bólintok. Még egy picit ácsorog, ott aztán elindul. Némi habozás után követem. Megáll egy cukrászda előtt.
- Ez jó lesz? - kérdez rám.
- Ühüm. - válaszolom, ugyanis még mindig nem hiszem el, hogy ennyire akar beszélni velem. Bemegyünk. Nagyon kellemes kis helyiség, és barátságos is. Leülünk az egyik ablak melletti asztalhoz. A pincér rögtön jön is. Én egy narancslevet rendelek Dominic meg egy üvegsört. Nem szól semmit, én zavartan ülök az asztalnál. Igazából nagyon feszengek. Várom, mit akar tőlem. Lenéz az asztalra és belekezd lassan.
- Nos. - nagyot sóhajt. - Az a helyzet, hogy meghaltak a szüleim egy autóbalesetben. - mondja ki egy szuszra, mintha így megkönnyebbülne. Felpillantok, erre nem számítottam.
- Sajnálom. - motyogom.
- Kösz. - hebegi. Bár egy kissé sem értem ennek mi köze van hozzám. Értetlenül meredek rá. Nem akarom megbánta, azzal, hogy ne tudom, mit akar. Arcán látom, hogy nagyon szomorú, bár nem sír. De érzem, hogy küszködik vele, és a fájdalmával. - Tudom, hogy el sem tudod képzelni, hogy mit akarok tőled. - mintha olvasna a gondolatomban. Félelmetes. - De nem akarok tőled semmi nagyot. - teszi, hozzá mielőtt megijednék. - Csak egyetlen kérdésem lenne? - néz rám. - Te hogyan éled túl, hogy nincsenek? - teszi fel egyből. Lehajtom a fejem.
- Egyszerűen. - mondom - Én sosem ismertem a szüleimet. - válaszolom őszintén.
- Sosem? - kérdez rám kissé meghökkenve.
- Nem. - mondom egyszerűen. - Az én családom az árvaház volt. Vagyis jobban mondva, csak ők neveltek fel. - teszem hozzá. Igazából, egyáltalán nem tartom őket a családomnak. Mindig csúnyán viselkedtek velem. Dominic zavartan néz rám. Néma csend üti fel a fejét, egyikünk sem szól semmit. Csak elmerülten bámuljuk az italunkat. Aztán végre megszólal.
- Sajnálom. - ennyi.
- Ühm. - vonom meg a vállam, halkan. Nem tudom igazából, milyen annak, akinek szülei vannak. Sosem éreztem még át azt, engem senki sem akart örökbe fogadni, amikor kicsi voltam. És most már meg túl nagy vagyok. Senki sem szokott nagy gyereket örökbe venni. Szóval nem tudom teljesen átérezni az ő helyzetét. Illetve csak annyira, hogy tudom, milyen ürességet érez.
- Nehéz lehetett neked. - mondja szomorkásan.
- Lehet. De neked nehezebb, mert te ismerted a szüleidet. Sőt velük nevelkedtél fel. - magyarázom. - De azért eltudom képzelni mit, érzel. - teszem hozzá, hogy ne tűnjek érzéketlennek.
- Igazad van. De te tényleg sohasem találkoztál a szüleiddel?- kérdez rám, hitetlenül.
- Nem. - mondom határozottan. Mért olyan nehéz ezt elhinni? Nem. Nem találkoztam a szüleimmel soha. De nem is akarok.
- Értem. - mondja csendesen. Ezután még néhány percig ülünk csendben, amíg megisszuk az italunkat. Mintha mindkettőnknek szüksége volna egy kis időre, hogy elgondolkozzon, mindazon ami ma történt. Ezután elköszönünk, és ki ki megy a maga útjára, vagyis haza.
A mai napom is nagyjából ugyanúgy telt el mint a többi, lassan és unalmasan némi kivétellel mint ez aDominic ügy. Valahogy nem várom a holnapot. Ahogy eddig sem vártam.
Sajnálom Dominic-ot nagyon. Szegénynek tényleg nagyon nehéz lehet, hiszen mindkét szüleit elvesztette. Fogalmam sincs mit kellett volna mondanom neki, hogy kissé megnyugtassam. Igazából nagyon furcsán éreztem magam. Nagyon régen nem voltam társaságban el valahová.
Lassan lefekszem és elteszem magam holnapra.
Szerkesztve loraneko által @ 2015. 10. 04. 21:24:49
|
| chris_wanderer | 2015. 08. 30. 21:41:24 | #33409 |
 Karakter: Dominic Bower
Megjegyzés: (Kezdés ~ Marionnak)
– Hé – pisszeg valaki mögöttem. – Hé, Nick!
Bosszankodva ráncolom a szemöldököm. Nem fordulhatok hátra, hiszen történelemóra van, Sommers tanárnővel pedig nem lehet szórakozni. Ha észreveszi, hogy beszélgetek, büntetődogát írat az egész osztállyal. Ki az a hülye, aki ezek után nem képes a szünetig várni?
Ja, persze, hisz Oliver csak ma jött a suliba – jut az eszembe. Ezt talán elfelejtettük megemlíteni neki, mielőtt Sommers belépett a terembe. Már átkozom a feledékenységünket.
A pisszegés csak nem marad abba. Ha így folytatja, akkor is írunk, én pedig semmit nem készültem mára. Nincs nagyon vesztenivalóm. Kicsivel hátrább dőlök a padban, és reménykedem, hogy Oliver veszi a lapot. Nem fogok megfordulni, de ha olyan sürgős a mondanivalója, hát tessék.
– Ki az a lány? – suttogja alig hallhatóan. Hűha! A srác elég profi. Sommers épp errefelé figyel, de egyszerűen átsiklik rajtunk a tekintete. Ha még tanulni is szokott, akkor azt hiszem, idén kitűnő leszek töriből. Milyen jó is lenne!
De mégis kiről beszélhet? Az óra előtt öt perccel amolyan „bemutatómaratont” tartottunk neki (megjegyzem: egész jó a névmemóriája). Akkorra pedig már mindenki megérkezik...
Kivéve egyvalakit – jut eszembe. Marionról beszélne? Komolyan? A kis különc, nevelőintézetes lányról, aki mindig az utolsó pillanatban érkezik, mert nem bírja, hogy a többiek folyton piszkálják? Így nyilván nem volt időnk rá, hogy őt is bemutassuk. Pedig biztosan szórakoztató lett volna...
– Nick! – hallom megint a hátam mögül. Jól van már, jól! De mégis hogy tudnék úgy válaszolni, hogy Sommers ne vegye észre? Egyébként is mintha sejtene valamit, egyre gyakrabban figyel errefelé.
– Niiiick... – A franc essen beléd, Oliver! Nyugi már!
Lekörmölöm a választ a füzetem legutolsó lapjára, és miután sikerült feltűnésmentesen letépnem a kis cetlit, jelentkezni kezdek.
– Igen, Bower? – Sommers rám szegezi a tekintetét, teljesen gyanútlanul. Sikerült. Amint a magasba lendült a kezem, az összegyűrt kis cetlit a mögöttem lévő padra ejtettem – remélhetőleg. A lényeg, hogy Sommers ebből semmit nem vett észre.
– Elnézést, tanárnő, de el tudná magyarázni még egyszer? Nem egészen értettem. – Nos, inkább bevállalom, hogy Sommers hülyének néz, mint hogy megírjam a gyilkos büntetődolgozatot. Tuti karót kapnék, anyáék pedig egy hónapra eltiltanának a nettől. Akkor pedig délutánonként csak egyedül üldögélnék, miközben a többiek mind a közösségi oldalakon lógnak.
Szerencsére épp valami adórendszerről volt szó, Sommers pedig még meg is dicsér, hogy ezek szerint már figyelek is az órákon, nem csak végigülöm őket.
***
– Hogy érted, hogy kicsit kattant? – kezdi Oliver azonnal, amint Sommers kilépett az ajtón. Kissé bosszantó, hogy nem tud békén hagyni, pedig ez még csak az első napja. Ilyenkor elvileg félénkebbek és szótlanabbak az emberek, nem?
De legalább az óra hátralevő részében csöndben maradt. Azt hittem, megelégszik a kis üzenettel, de már látom, hogy nem.
– Úgy értem, ahogy leírtam – mondom lassan. Mit kell ezen magyarázni?
– Nem tűnik olyan furcsának – gondolkodik fennhangon. – Szerintem csak egy kicsit félénk, nem?
– Oliver, higgy nekem. Az a csaj nem egészen normális. – Mielőtt újra megszólalhatna, sóhajtva belekezdek a magyarázatba. – Soha nem beszél senkihez, csak félrevonul, és bámul valami kisállatot, amit talál. Egy bogarat vagy valami más izét... Uh, kicsit ijesztő is néha, mert tök olyan, mintha beszélgetne velük. Mosolyog meg ilyesmi – mondom, figyelve, hogy úgy sikerüljön ezt tálalnom Oliver-nek, hogy végül ne engem nézzen fogyatékosnak. – De Andrew tudna mesélni.
– Miért, mit csinált vele?
– Hát, igazából nem olyan nagy sztori. Már az, ahonnan indult az egész. Tudod, Andrew-val már általános óta osztálytársak vagyunk, mondhatni ő a legjobb haverom. Marion is ide jelentkezett. Az első napokban még szótlanabb volt, mint most. El tudod képzelni? – Marionra pillant, aki most is csak egyedül üldögél a padjában, és látom Oliver arcán, hogy: nem. Nem igazán tudja elképzelni.
Elmesélem, hogy Andrew eleinte váltig állította, hogy Marion valami traumától szenved, amin csak mi tudunk segíteni. Én már akkor is megmondtam neki, hogy inkább hagyja békén a csajt, mert nem teljesen százas, mégis mindig odament hozzá, kérdezgette, próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem járt sikerrel. Marion csak zavartan hallgatta, megszólalt, ha muszáj volt, de nem volt egy lelkes társaság. Azt hiszem, tetszett is neki a lány, mert sokáig nem adta fel.
Azután egyik nap Andrew talált valami egeret, beszorulva egy egérfogóba. Tizennégy éves volt, és éppen olyan illemtudó, mint most, így hát felkapta, és Marion orra alá dugta, hogy megijessze – mert hát ez a normális reakció egy lánytól, nem?
Ehelyett Marion összepréselt ajkakkal, szó nélkül kikapta a fiú kezéből az egércsapdát, és kiszaladt a teremből. Az udvarra nyíló ablakból éppen láttam, amint elereszti a kis híján halálra ítélt állatot.
Azután nem volt hajlandó többé Andrew-ra figyelni. Úgy tett, mintha nem hallotta, nem látta volna őt. Erre a fiú megsértődött, és azóta ostromolja szegény lányt válogatott sértésekkel – valamiért mindig talál rajta olyat, amiből poént csinálhat, mi pedig jókat röhögünk rajta.
Szerintem Marion egyébként ebből az egészből nem nagyon fogott fel semmit, csak hogy Andrew valamiért ellenséges lett vele. Nem igazán tűnik úgy, mintha az állatkáin kívül más is létezne a világában – mondjuk mi, emberek.
– Ja, és árva is – lép oda hozzánk Andrew, épp mikor befejezem a sztorit. – De neki jobb így, egyedül, mint hogy vegyüljön az elkényeztetett pórnéppel – vigyorog Oliverre. – De ezzel ne is fáraszd magad, új fiú! Délután nem akartok átjönni hozzám? Nick már van tizennyolc, majd hoz valami vidítót – néz ezúttal rám. Azt hiszem, legjobb barátom létére túlságosan is kihasznál...
Egy hét. Egy hét, és akkor ő is betölti a tizennyolcat – gondolom megkönnyebbülten. Majd behajtom rajta a piavásárlást, ami miatt (a szülinapom óta, azaz mindössze két hete) már kis híján alkoholistának néz minden boltos... Nem mintha Andrew nem fizetné ki, de mindig én rohangálok helyette is, szimplán azért, mert nincs kedve előkeresni a hamis személyijét. Egy lusta dög, na.
***
Csörög a telefonom. Megint. Nem hiszem el. Megmondtam anyáéknak, hogy Andrew-éknál leszek, nem? Elmúltam már tizennyolc is, mi kell még, hogy végre békén hagyjanak?
– Szerintem elég lesz, Oliver – jegyzem meg, mikor a srác újabb adag whisky-t tölt a poharába. – Ma még haza kell találnod valahogy. – És ha a szüleid balhéznak amiatt, hogy totál eláztál, én leszek a felelős. Kicsit segíts nekem, kérlek!
Ismét csörögni kezd a mobilom. Ingerülten kapom ki a zsebemből, de indulatom egy pillanat alatt elpárolog, mikor megpillantom az ismeretlen számot.
– Halló? – szólok bele kissé meglepetten.
– Dominic Bower? – kérdezi egy nyugodt férfihang.
– Igen, én vagyok.
Andrew közbeszól: – Mi van, Nick, anyuék féltenek?
Bosszankodva rázom meg a fejem, és kisétálok a szobából. Most egyáltalán nem hallottam, mit mondott.
– Megismételné, kérem? Nem hallottam.
És akkor megismételte.
Bár ne tette volna!
***
Szinte beesek a terembe, mögöttem lassan csukódik be az üvegajtó. Levegőt is alig kapok, testemről csorog a veríték, a lábam remeg... egész idáig futottam. Andrew-éktól szerencsére nem volt olyan messze a kórház...
Megtámaszkodom (majdhogynem kapaszkodom) a recepció hosszú, fehér pultján, és szembenézek egy ijedt, talpig fehér ruhás nővel.
– Ri- Richard Bower-t... – úgy érzem, a tüdőm kiszakad, mire végre kinyögöm apám nevét.
– Igen – mondja a nő megszeppenve, mintha parancsot kapott volna. Gyorsan a számítógéphez fordul, ujjai sebesen száguldanak a billentyűzeten, azután vár, nyilván, mire betölt a gép...
– Nem lehetne gyorsabban? – Nincs időm... Nincs elég idő, Jézusom, mi van, ha nem érek oda? Azt hiszem, könnyek gyűlnek a szemembe a gondolatra, de bosszankodva nyelem le őket.
– Kérem, nyugodjon-
– Csak kérem, siessen – próbálok udvariasabb lenni, nehogy elküldjenek. Azt nem tudnám elviselni...
– Második emelet, huszonnégyes terem, Richard... – kezdi a nő, én pedig már ott sem vagyok.
Nem várok a liftre, még meg sem érkezne, mire én már odafönt vagyok. Második emelet...
24 – áll az egyik ajtón. Egy pillanatra megtorpanok. Ami odabent vár... Ez az utolsó alkalom. Az orvos megmondta...
Határozott mozdulattal belököm a fehér ajtót.
És meglátom apámat.
Nem is részletezném, milyen állapotban feküdt ott. Nem lennék rá képes. Így látni őt, aki ma reggel még vitatkozott anyával az esti színházról, aki büszkén ült be a kocsiba, hogy munkába induljon... Nem, ez nem lehet igaz – suttogta agyam egy eldugott része. Azonban tudtam (túlságosan is tisztában voltam vele), hogy ez a kőkemény valóság. Ez itt Richard Bower, az apám... összetörve, eszméletlenül, a halálra várva.
– Dominic? – egy pufók nővér néz rám. Fogalmam sincs, honnan került elő. – Te vagy Dominic, ugye? – Hangja szelíd, vigasztaló.
– Igen, én vagyok – felelem. Próbálok határozottságot mutatni, hogy elűzzem a hangjából azt a fojtogató szelídséget, ami nem engedi, hogy elfeledkezzem a tényről. A tényről, hogy az apám itt van, a kórházban, előttem... és hogy valószínűleg utoljára látom, hogy lélegzik. És anyám...
– Mi... mi történt? – kérdezem inkább.
– Autóbaleset – mondja kedvesen, mintha a telefonban már nem kaptam volna választ erre a kérdésre. És tudom, emlékszem is rá, de nem... még mindig képtelen vagyok teljesen elhinni. Valaki másnak kell megmagyaráznia újra és újra, különben beleőrülök. – A szülei éppen hazafelé tartottak egy színházi előadásról... – Ó, igen. A színház. Azt hiszem, soha többé nem megyek a közelébe. Talán még az említésére is felfordulna a gyomrom.
A nővér újra elmeséli, tapintatosan megválogatva a szavakat, szinte ékesszólással, ahogy az egyik kereszteződésnél beléjük rohant egy kamion. Hogy a sofőr és anyám is meghaltak rögtön a helyszínen, apám pedig itt van. De már nem sokáig.
Miközben beszélt, önkéntelenül is az ágy felé lépkedtem, ahol ő feküdt. Hirtelen azt veszem észre, hogy már ott térdelek mellette. A szív ritmusát mérő kis műszer (az, ami a filmekben is mindig ott van egy halálos beteg mellett) szabályos ütemben pittyeg. Ismeretlen, magas hangját nem tudom hova tenni.
Csak nézem őt, ahogy mellkasa nehezen, de láthatóan emelkedik. Önkéntelenül is követem légzésének ritmusát. Lassanként az én szívem is normális tempóra vált, és észreveszem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Az utolsó alkalom...
Megfogom a kezét... Nem is tudom, mire számítok. Hogy kinyitja a szemét, rám néz, és valami atyai bölcs tanácsot ad az élethez? Hogy elmondja, rendben lesz minden, és anyám már várja odaát? Vagy csak rám néz, és utolsó erejével még kimondja a nevem? Vagy hogy szeret? Nem...
Nem. Csak érezni akarom a keze melegét. Még egyszer, utoljára, mielőtt végleg kihűl. Az utolsó alkalom...
– Dominic? – teszi kezét a vállamra a nővér.
– Fel fog...? – Nem érdekel, hogy remeg a hangom.
A nővér egy pillanatig hallgat, majd szomorúan nemet int a fejével. – Azt hittem, már tájékoztattak, hogy talán érdemes megfontolnod...
– Az eutanáziát? Igen, mondták. – Kábult vagyok. Teljes testemben. Kicsinek érzem magam, gyermeknek, felelős döntésre képtelennek. A szüleimet akarom...
– Dominic – szól ismét a nővér. Szelíd hangja ostorként hasít belém. – Van testvéred?
A kérdés váratlanul ér. Pillanatnyi késlekedéssel rázom meg a fejem.
– A szüleidnek vannak testvérei?
Azt hiszem, azt próbálná majd mondani, hogy ez mindannyiuknak nagyon fáj, de közösen elbírunk majd a teherrel. De az az igazság, hogy nekem nem maradt senkim. Senki, akit megvigasztalhatnék, és senki, aki megvigasztalna.
– Én...
Én életben maradok – jut eszembe hirtelen. Nekem még van időm, hogy megtegyek dolgokat. Hogy túltegyem magam ezen... De neki már nincs. Nem maradt több.
Nem is felelek végül, csak visszafordulok. – Meddig? – teszem fel a kérdést. A nővér így is megérti.
– Még néhány óráig. Talán hajnalig...
– Nos, mit gondolsz – fordulok vissza megint –, apa?
Szinte mosolygok. Keserűen, igaz, de visszagondolok azokra a napokra, amikor még egymás után sütötte el bénábbnál bénább, fárasztóbbnál fárasztóbb poénjait, amiket akkor olyan idegesítőnek véltem... meg azt is, hogy anya egyre csak nevetett rajtuk... Akkor azt gondoltam, náluk nincsenek gázabb szülők a világon, de most... Ezek a pillanatok valóságból emlékké halványultak, jelenből múlttá. Kezdem elveszíteni őket, pedig egyikük még itt fekszik előttem.
– Egy gyorsabb utazás? – mosolygok, de képtelen vagyok anélkül kimondani ezt, hogy újra sírni kezdjek. Szánalmasan érzem magam, ahogy a vállamhoz szorítom az arcom, hogy elrejtsem a könnyeimet a nővér elől. De miért is próbálkozom egyáltalán?
És ekkor apa megmozdul. Semmi több, nincs csoda, nincs szó. Csak egyetlen erőtlen szorítás az ujjaimon. Egy hosszú pillanatig így maradunk: visszafojtom a lélegzetemet is. Azután vége, a varázs megtörik, az a szörnyű kis műszer kicsit gyorsabb tempóban pittyeg, apám légzése kicsit szaggatottá válik, azután minden ismét visszalassul.
Ezt szeretnéd, ugye? – Viszlát, apa – mondom, és a nővérhez fordulok. – Tegyék meg, kérem. Még most.
***
Kocsival megyek suliba. Ez az első ilyen alkalom, bár ezt egyáltalán nem így képzeltem el. Nem úgy, hogy vezetés közben alig figyelek az útra, és hogy éppen azért nem, mert a szüleimre gondolok közben. Elcseszett egy világban élünk – gondolom magamban.
Behajtok az udvar hátsó kapuján, és leparkolom az autót. Végiggondolom a napomat. Először is bemegyek az osztályterembe.
Már a gondolattól is rosszul vagyok. Bár az is igaz, hogy én akartam már másnap iskolába jönni. Haggers, anyuék ügyvédje azt mondta, nem muszáj. Kivehetem ezt a napot, és annyi mindent intéz el nélkülem, amennyit csak tud. Hálás vagyok érte. Így legalább nem kell annyi szánakozó arccal szembenéznem, akik mind részvétüket nyilvánítják. Talán ezért is jöttem ide. Mert hogy az osztálytársaimnak nem fogom ezt elmondani, az biztosabb, mint... nem jut eszembe jó hasonlat. Lassan forog az agyam.
Megrázom a fejem. Tele vagyok emlékekkel, alvás közben sem álmodtam, csak az emlékeim torlódtak föl az agyamban. De össze kell szednem magam... azt hiszem. Gondoltam rá, hogy felhívom Emma nénit, a keresztanyámat, anyám régi barátját. Úgy éreztem, talán egy beszélgetés vele segíthetne visszarázódnom; hogy talán nem érezném magam ennyire egyedül, ahogy a nővér is mondta. Talán könnyebb megosztani mással a terhet, még akkor is, ha az a más Anglia túlsó csücskében él, egy másik kisvárosban, ahol soha nem jártál. Még úgy is, ha az a más már évek óta nem beszélt azzal, akit vissza akarsz idézni.
Azután mégis inkább Haggers-re bíztam, hogy azért tájékoztassa, mi történt. Most egy kicsit bánom, hogy nem éltem a lehetőséggel. Talán tényleg segített volna.
Felsóhajtok. Ha így folytatom, soha nem jutok be. Inkább kiszállok a kocsiból, és az iskolaépület felé veszem az irányt.
***
Az osztályban Andrew a szokottnál halkabban üdvözöl. Nem csoda: nem túl eszes, de még neki is elég gyanús, hogy tegnap csak úgy elrohantam tőlük. Visszaadja a telefonomat is: tegnap kiejtettem a kezemből, és teljesen megfeledkeztem róla.
Mikor megkérdezi, mi történt, megkérdezem, mi lett a matekházi végeredménye. Olyan kérdések, amikre nem akarunk válaszolni. Bocs, Andrew – gondolom –, de most egyszerűen nem tudok veled beszélni. Legjobb barátom kissé sértetten otthagy. Egyszerűen nem tud zavarni.
Nyílik az ajtó, és belép valaki.
Marion... Tűnődve figyelem a padomból.
Ő is végigment mindezen, hiszen árva. Vagy neki már az elejétől kezdve sem volt senkije? Vajon mi lehet rosszabb? Elveszíteni, vagy soha meg nem kapni, ami másoknak természetes? Morbid gondolat. Nem kéne ezzel foglalkoznom.
Nem kéne Marionnal foglalkoznom. Egy félőrült lány, aki... nos, igen, aki az egyetlen itt, aki talán átérezheti a helyzetem.
Lehunyom a szemem. Fáradt vagyok. Nem tudtam sokat aludni, de az a kevés is inkább még fáradtabbá tett ahelyett, hogy pihentetett volna. Elegem van. Már most. De most már nem mehetek haza.
***
Egész nap Marionon töprengem, pillantásom minduntalan visszaröppen rá, miközben ültem az órákon. Mi mindent ki kellett állnia... Nem csoda, hogy beleőrült.
Ha akkor meggyőzöm Andrew-t, hogy továbbra is segítse Mariont, hogy próbáljon a barátjává válni, talán ma már könnyen nevetne velünk (ha a többiekkel nem is), talán hármasban mennénk bulizni, talán...
De nem így volt. Andrew feladta, én pedig még örültem is neki. Egy rohadék kis köcsög voltam – állapítom meg magamban. Nem szoktam így megnyilatkozni, de ezt most helyénvalónak érzem.
Órák után Marion azonnal felkapja a táskáját, és mindenkit megelőzve kisiet a teremből. Mindig ez van: a lehető legkésőbb érkezik, és a lehető leghamarabb távozik, mielőtt Andrew célba venné valami ostoba viccel. Én általában hátramaradok a többiekkel, de most semmi kedvem hozzájuk. És egyébként is: valamit meg kell tennem.
Felpattanok, és én is az ajtóhoz futok – éppen csak becsukódott előttem. Még látom, hogy Marion a főkapu felé megy, de azután a diákok kiözönlenek a folyosókra, és elveszítem szem elől.
Arrébb lökdösöm magam előtt az embereket – mondhatni átverekszem magam a tömegen. Végre kiérek a friss levegőre. A diákok itt már szétszóródnak, és sokkal átláthatóbb a helyzet. Marion pedig nincs itt.
Elönt a csalódottság. Pedig muszáj megmondanom neki. Ha nem ma, hát holnap. Bár jobb lett volna, ha minél előbb ki tudom adni magamból. Nem fogok tudni aludni.
Hirtelen Marion tűnik fel a kapuban. Alig hiszek a szememnek. Biztosan gyorsabban tudtam haladni, mint ő. Egyáltalán nem agresszív, nyomakodós típus, szerintem inkább megvárta, amíg elfért, ahelyett, hogy utat tört volna magának.
– Marion! – kiáltok neki. Felkapja a fejét, és keresi, ki szólhatott. Felé sietek, ő pedig megszeppenten pislog rám, mikor mellé érek.
– Dominic? – Meglepettnek tűnik. Nem csoda. Az elmúlt években nem emlékszem egyszer sem, hogy hozzá szóltam volna.
– Marion, én... bocsánatot szeretnék kérni.
Az értetlensége csak tovább fokozódik, ezt látom az arcán. Mint egy nyitott könyv... Ezt eddig nem is vettem észre.
– Bocsánat, amiért... nos, mindenért. Az elmúlt évekért. És legfőképp Andrew-ért.
– Andrew-ért? – Teljesen összezavartam.
– Igen, Andrew-ért. A... ez egy kicsit bonyolult – vakarom meg a fejem. – Nem lenne kedved máshol megbeszélni? Mondjuk... egy cukrászdában?
Most már szabadon költekezhetek, nemdebár? A szüleim teljes vagyona az enyém – gondolom komoran. Ismét visszatér a hiány – mintha egy darabot kitéptek volna a lelkemből. Mégis, miközben ezen a lányon jár az eszem, ha vele beszélgetek, ha próbálom elkapni tekintetét, amely túl gyakran kerüli az enyémet... mégis miért tűnik úgy, hogy ilyenkor az a friss seb azonnal beheged?
|
| darkrukia | 2011. 11. 29. 21:17:58 | #17941 |
 Karakter: Seijun Iwa
Megjegyzés: (hű tanácsadómnak)
- Felség a legnagyobb tisztelettel kívánnám megjegyezni – fordul felém, hogy mélykék szemeit az én íriszeimbe mélyeszti -, hogy egy kivizsgálás sosem árthat. – Neked!
- Mint már mondtam, ez teljesen szükségtelen. – Váálat vonva, ripakodva nézem arcát. Még mindig sápadt, gondolom, aggódik miattam. – De ha már itt van kedves doktor… YuiSeit igazán megvizsgálhatja… még a szeme sem áll jól. – Kuncogok fel, mire ő also ajkába harapva, vörösre forduló szemekkel figyel. Csak nem mérges az én főtanácsadóm?
- Nos… azt hiszem itt nincs mit tenni. – Karba tett kézzel fordul a doctor felé. Valamit tervez, érzem. – A király lelkivilága igen érzékeny, nem bírja ezt a sok stressz hatást. Doktor úr, ezt igazán megértheti elvégre az a táska, ami a kezében lóg, már önmagában felér egy hadsereg látványával. És ez a köpeny… rémisztő. Nem szégyen a félelem hercegem… - pillant rám mosolyogva. Arcom eltorzul, ahogy átlátom tervét és nekem nem igazán tetszik… Sem az ő szavai, sem ez a doctor, aki úgy néz, mint aki életében nem látott tündét.
- Na, ide azokat a gyógyfüveket doktor, essünk túl rajta. – Lehuppanok az ágyamra morcosan és ismét diszkréten köhögök fel. – YuiSei veled még beszélek… ne hidd azt, hogy azért, mert a jobb kezem vagy már mindent szabad! Az életed a kezemben van… - Komoly hangom megcsendül a szobában, majd tanácsadóm oldalra biccentett feje mutatja, hogy tuja, hogy a tűzzel játszik. Azzal én is szeretek. YuiSei, öreg bolondom, ne hidd, hogy ennyivel megúszod.
Vetkőzni kezdek, de ő csak néz. Tudom én, hogy elképesztő látvány vagyok, de azért ne bámuljon már ilyen feltűnően.
- YuiSei ahelyett, hogy engem bámulsz, intézkedhetnél valami fontos ügyben.
- Igen is. Ha szüksége van, rám csak hívjon.
- Rendben. Most elmehetsz.
~*~
Én drága tanácsosaim, hát azt hiszik, hogy engem olyan könnyen be lehet csapni? Megvan nekem az a pár kém, aki annakidején apámnak szolgált. Amíg ti csendben tanácskoztok, én jó nyugodtan kiterveltem, hogy kicsit megtréfálom YuiSeit. Tudom, nem szép, de... kölcsön kenyér visszajár.
~*~
Visszafogottan nevetek fel, ahogy a szöszi szórakoztat engem vicces gyakorlataival. YuiSei is felébred végre, fel is lép mellém. Kerek szemekkel nézi a szöszkét, mintha nem tudnás, hogy miért van itt.
- Nézd YuiSei… olyan mókás ez a Sevil. Nem is tudtam, hogy vendéget hívtatok tájékoztathattál volna. – Játszom a szerepem kitűnően, mintha semmit sem sejtenék.
- Öhm… igen. Bocsánat. – Kér elnézést, miközben közelebb lép.
- A hírhedt hadvezér, politikus, költő, testőr, tanár és persze nem utolsó sorban félig démon… - Nevet fel Sevil, majd odalép tanácsosomhoz. Nem szabadna erre a helyre lépnie, de most játszunk, ugye, YuiSei? Szemei vörös parázsként izzanak fel, imádom, ahogy dühét próbálja visszatartani. Csak nem idegesít? – De cuki, csak nem bosszant? Megértem…
- Idefigyelj! Te kis… - Na na, most szórakozni vagyunk itt, nem pedig azért, hogy levágd ezt a szőke fejet. Kezem felemelve hallgattatom el. Tudom, hogy ilyet sosem tettem vele, de most bosszút kell állnom az orvosos ügy miatt.
- Ugyan már, csak szórakozik. Szerintem vicces. Sevil, ha gondolod, megmutatom a palotát… mit szólsz hozzá?
- De mi lesz az államügyekkel?
- Na Sei, az ráér… ugye? – Magamban felkuncogok ezen. Tanácsadóm keze ökölbe szorul. Szerintem most gondolta át rendesen, hogy mibe is ment bele az este. – Menjünk! Kíváncsi vagyok! – jelenti ki és rácsap fenekemre, mire ha lehet, még a bíbor színű függönyöknél is vörösebb leszek. Azért ez már…
Látom, ahogy YuiSei szemei felparázslanak. Szórakoztató ez a kis játék, hehe.
~*~
Pár óráig hallgattam csak Sevil nyilvánvaló udvarlását tűrtem, aztán a náthámra hagyatkozva elmentem sétálni a kertbe, persze neki azt mondtam, a szobámba megyek. Nem hívatom magamhoz YuiSeit. Hidje csak, hogy Sevillel vagyok.
Alkonyatkor csak a tájat csodálom, gyönyörű ahogy a narancs színű napsugarak a fák lombjait simogatják. Igen, a hátsó kerti kisebb pavilonban vagyok. YuiSei amúgy is rámtalál, ha akar.
Nem is kell sokáig várnom rá. Vörösre fordult szemekkel, aggódó tekintettel fürkészi a királyi kertet, majd pillantása rám esik. Halk sóhajjal nyugtázom, hogy mára ennyi járt pihenőnek.
- Felség – hajol meg, de tekintete végigjárja minden porcikám -, tisztelettel megjegyzem, hogy már ágyban lenne a helye. – Erre csak megforgatom a szemem. – Az úrfi?
- Elküldtem – mondom és ismét a mélykék íriszekbe nézhetek. – YuiSei, nem maradhatnánk csak egy kicsit? Míg le megy a nap – kérlelem és próbálok olyan szépen rápislogni, mint a főpénztárnokom folyton kóborgó macskája.
Hallkan sóhajt fel és rámteríti a kezében lévő selyem takarót. Minek az? Pár másodperc múlva úgyis lecsúszik a vállamról, ahogy már a ruhám is megtette.
- A nevelői ismét meg fognak szidni, ha megint kint alszik el – dörmögi az orra alatt, mire huncutan csillan fel a szemem.
- Csak nem félsz tőlük?
- Ne nézzen madárnak, hercegem.
Felkuncogok, ahogy szemei egy pillanatra felparázslanak.
- Na gyere ide és maradj csendben, élvezni akarom ezt a naplementét – jelentem ki, majd mikor helyet foglal mellettem, visszafordítom a fejem és végignézem, ahogy a nap elbújik és a féltékeny Hold átveszi a helyét.
Az immár csendes békét az én halk hangom töri meg: - Yuisei, holnap választok magam mellé egy méltóságteljes királynőt.
Kijelentésere úgy megdöbben, hogy még a szája is tátva marad. Kuncogva simítom álla alá ujjaim, hogy becsukjam azt.
- Öhm... e...
- Ennyi az összes mondanivalód? – kétségbeesett hangomra hirtelen elpirulok. Most szégyellem magam, hogy ilyen gyengén lát.
- Nem, felség, csak... meglepett. Eddig dacolt a királynőválasztás ellen, mostmeg ilyen egyszerűen kijelenti. – Össze van zavarodva, nyiltan látom rajta.
- Belátom, nagyon gyerekesen viselkedem. Na meg Sevil ráébresztett, hogyha szabadon maradok, előbb-útóbb egy férfi ágymelegítője leszek – mondom elvörösödve és mielőtt felnevetve szúrósan nézek rá. Nem akarom elmondani neki, hogy a szöszi megcsókolt volna, ha nem sikoltok egyet ijedtembe. Az nem királyhoz méltó... Úgy szégyellem, hogy felsikoltottam ahelyett, hogy pofon vágtam volna...
- Rendben. Mikor szeretné átnézni a jelöltek listáját? – kérdi szórakozottan.
- Jól van, YuiSei, nevess csak – fonom össze a karjaim mellkasom előtt és büszkén emelem oldalra a fejem. Hallkan köhhintek egyet, majd visszaveszem az előbbi pozíciót.
- Honnan tudta, hercegem? – jön a ijedt hang, mikor rájön, hogy nem sikerült a „kiválló” tervük.
- Ugyan már, sosem tudnátok átverni. Meg mi az, hogy a feltett okok miatt nem választok magamnak feleséget?!
- Elnézést kérek az egész tanács nevében. Ostobák voltunk mindannyian – hajol meg és kezem önmagátólnyúl vállához.
- Nem a te hibád, hű tanácsadóm. Belerángadtak. Viszont neked lehetett volna több eszed főtanácsos lévén. – Dorgálom kicsit meg, aztán illedelmesen ásítpl egyet, mire megcsillan a szeme.
- Ideje lenne már, hogy ágyban legyen.
- Nem. Olyan jó idő van. Maradjunk még. – Bár elég hűvös van, testem néha megremeg, de inkább maradok kinnt, mint a szolgálók ide-oda rohangálását hallgassam.
- Ismét le fogják teremteni, így sem nagyon javult a köhögése.
- Ezt nem mernéd mondani, ha nem lennék ilyen álmos – ásítok még egyet, aztán mivel jobb párnát nem kapok, eldőlök és YuiSei combján pihenek le. Jobb helyet nem is kaphattam volna. Azonnal el is alszom.
Fogalmam sincs, hogyan fogom holnap kimenteni magam. Remélem, tanácsadóm ebben is segíteni fog, vagy nem? Ajj, hogy én mennyire nem akarom ezt a házasodásdit...
|
| darkrukia | 2011. 10. 18. 10:23:07 | #17322 |
Karakter: Seijun Iwa
Megjegyzés: (hű tanácsadómnak)
- Ez a kard védte már meg oly’ sokszor a birodalmat, nem igaz? Sőt a te… az én életemet is megvédte. YuiSei… nem vagyok képes rá. – hangom egyre hallkabb, tekintetem a kardot pásztázza szüntelen. – Még nem. Kérlek, te vagy az egyetlen, akiben megbízom a szüleim halála óta. Mindig mellettem vagy, ismersz… éppen ezért tudnod kell, hogy mi zajlik le bennem. Nem várom, hogy megértsd, de tudnod kell.
- Hát legyen, de egyvalamit azért meg kell tennie. – Tekintetem fagyos, mindt a téli égbolt, ahogy rá meredek. – A birodalom nemesei számára már előkészítettük az ünnepséget, a meghívókat kiküldtük. – Közelebblép. Nem lesz ez így jó… illata teljesen megrészegít. Fülemhez hajolva ejti a szavakat. – Az egyetlen dolga, hogy vegyen részt az ünnepségen, ahol jómagam bemutatom önnek a jelölteket. Csak nézze meg őket, én majd azt mondom választott.
- Hazudjak? – kapom fel a fejem. Ezt nem várhatja el tőlem!
- Nem, ez csak egy csel. A tanácsosok boldogok lesznek, a nép pedig még nem fog tudni róla. Várunk ameddig elérkezik az idő, míg felkészül… mert egyszer fel kell készülnie és akkor higgye el, bármelyik tünde önhöz megy. Bárki. Ezzel halaszthatunk, így mindenki boldog lesz.
- Ennyi? – kérdem egy gyanakvó pillantás kíséretében.
- Igen, de azért időről időre egy hölgynek a palotába kell látogatnia. Havonta mondjuk, teázik vele, megajándékozza.
- Tudtam, hogy van még valami. YuiSei, előttem te nem tudsz titkolózni… - húzom félmosolyra ajkaim. – De legyen, ez még mindig jobb, mint az előző verzió. Intézz el mindent, addig én koncentrálok a többi feladatomra. Most távozhatsz.
- Igen is, királyom – hajol meg. Vajon meddig lesz ez “jó” megoldás?
~*~ 5 nappal később ~*~
- Hercegem, ideje indulnia. – Lép be szobámba tanácsadóm. Vajon, miért nem szólít királynak, mint a többi alatvaló? Nem bánom, ha neki mindig is a hercege maradok, akkor sem fogom bánni. De…
- Úgy legelted rajtam a szemed, mint valami szerelmes kislány. Tán az vagy? – kérdem gúnyosan, mire tekintete egy pillanatra felparázslik, aztán meg ismét mélykékre változik.
- Kérem, komolyodjon meg. Csupán ellenőriztem az öltözékét, ugyan is úgy hallom ma egyedül öltözködött. Kifogástalanul fest. Gratulálok.
- Ne kezelj le YuiSei. Induljunk.
- Igen. És elnézést.
- Elnézem, neked elnézem. Nem mellesleg te is elég fess vagy, viszont nem egyedül öltözködtél. – dobom vissza a képzeletbeli labdát, mire sójat egyet.
Elindulunk, majd már a lépcsőhöz érve a nép elcsendesül és felhangzanak a harsonák. A szokásos felvezetés és formalitás után elérünk a trónhoz, ahol végre leülhetek.
- Meddig kell itt maradnom?
- Csupán néhány órát. De ha gondolja, még élvezheti is, felkérhetne valakit táncolni. Például Sova lányát, Firielt. Ő szívesen táncolna önnel, ahogy látom, ugyan is megállás nélkül önt nézi. – Az a lány, aki engem bámul? YuiSei, hová lett a jó ízlésed?
- Kérd fel te, megmulattatnál vele. Parancsoljam? – magamban elfojtok egy vigyort. Imádok vele tréfálni. Mindig olyan tisztelettudó. – Csak vicceltem. Maradj mellettem. Ebben a forgatagban elveszettnek érzem magam nélküled. – suttogom, majd a mulatozó népet kezdem nézni.
Szépen játszom a szerepem, hibátlanul alakítok, mikor valaki leborítja az egyik pultot. Mindek oda pult?
- Fenség vigyázzon! – órdít fel YuiSei, mire összerezzenek. Mégis mire vigyázzak? Elém áll, így nem sokat látok, csak azt, hogy vállábafúródik egy apró nyíl.
- YuiSei! – pattanok fel egyből emréműlten.
- Elfogni! A 3. osztag balról menjen a kapuk felé, a 2. jobbról. Az 1. osztag közvetlen az erkély felé! – kiabál fel a testőröknek, mire mindt az őrültek, mind rohangálni kezdenek. Istenek…, még ilyenkor is csak a munkájával törődik. Idióta! – Fenség bocsásson meg, de… - De? Annyit érzékelek, hogy felkep a karjaiba és elindul velem. Ez bolond, megsérült és még hősködik. Óvatosan, mégis szorosan szorítom karjaimmal nyakát, ő meg ugyanolyan szorosan ölel magához. Olyan, mintha mindig is itt lett volna a helyem…
Beérünk egy szobába, ami nemigen olyan, amihez én szoktam. YuiSei gyertyákat gyújt, hogy legyen némi fényi is, , ugyanis sehol egy ablak.
- Felség, jól van? Nem sérült meg? Bocsásson meg, nem gondoltam volna, hogy használjuk ezt a szobát… ezért ilyen poros és dohos. – Esküszöm, mindjárt leütöm!
- YuiSei! – kiáltok rá és bármennyire is visszatartom, mégis szemem sarkából elszabadul pár könnycsepp.
- Ne aggódjon, ide nem juthat be! – lép közelebb. Istenek…
- Nem érdekel az az ostoba merénylő. Te érdekelsz… megsérültél, miattam. Nagyon fáj igaz? – kérdem rekedtes hangon, majd lábaim összecsuklonak és térdre esem hallkan sírdogálva. Letérdel mellém.
- Hercegem, félig… démon vagyok. Hamar begyógyul, 3-4 nap és kutya bajom. Kérem… - Nem hagyom, hogy folytassa, karjait köré fonom. Ijedten reszketeg testem hozzásimul.
- Az mindegy, akkor is megsérültél. Nem azért ijedtem… meg… mert megtámadtak. Hanem… azért, mert… téged ért az a nyíl. Nem tudnám elviselni… ha téged is elveszítenélek. – Azt sem tudom szavaim hogyan tartanak össze…
Végül karjai körülölelik derekam és magáhozszorít. Arcom mellkasába fúrom és ott szippogok egyet-egyet. A hátam kezdi simogatni, ami kicsit tényleg megnyugtat.
- Ne… ne mondd el senkinek… hogy…
- Soha nem árulom el.
Tudom, hogy megérti mit akarok, akár egy szavamból is. Sosem akarok innen elmenni. Biztonságban érzem magam vele, illata is bódító. Reszketeg testem könnyedén illik karjaiba. Miért van az, hogy most úgy érzem, boldog vagyok? Tudom én egyáltalán, mi az a boldogság?
Pár perc múlva kibontakozok öleléséből és elfordulva tőle letörlöm könnyeimet, kihúzom magam. Visszafordulva felé pillantásom megakad fejdíszén, amit egy gyenge mozdulattal le is veszek helyéről és kezembeszorítom. Haja lágyan hullik vállára, szemei meglepettséget tükröznek, borvörösen izzanak. Ajkaim apró mosolyra húzom.
- Emlékszel? Alig voltam 9 éves, mikor ezt adtam. Csoda, hogy megőrizted és nem dobtad el, mint valami kacatot. Sosem gondoltam, hogy ilyen sokáig kitartassz majd mellettem, végülis én mindig egy elkényeztetett kölyökként viselkedtem veled. Te vagy az egyetlen, akiben teljesen megbízom, akivel bizonságban érzem magam, aki a legközelebb áll hozzám.
- Hercegem, honnan jönnek ezek a kétségbeesett szavak?
- Csupán boldog vagyok, hogy velem vagy, de ezek szerint még azt is elfelejtettem, hogyan kell boldognak lenni. Megtanítod nekem? – Hirtelen örült kérdések ezrei cikáznak át a fejemen, talán, ha kérdezek, megtudom rájuk a választ. – YuiSei, te kire gondolsz, mikor azt mondod egy nőnek, hogy szereted? – azt hiszem arcom kipirult, de a válaszokat már nem hallom, azt hiszem túlságosan hajtottam magam az utobbi időben. Testem elernyed, csak azt érzem, hogy puha anyag landol fejemen és valaki ölbevesz. Nem akarok most gondolkodni, túl hívogató a sötétség.
~*~
Napsugarak cirogatására ébredek, de inkább fejemrehúzom párnám és folytatom az alvást, mikor a lenge haloing, ami rajtam van félrecsúszik testemről és mivel voltam olyan jóságos magammal, hogy lebírkóztam magamról a takarót, érzem, ahogy a hideg végigsimít immár meztelen combomon. Sóhajtva nyitom ki szemeimet és visszaköszönök a nevelőimnek.
- Lea, hívd ide YuiSeit, beszédem van vele. – motyogom kissé álmosan, de mire tanácsadóm belép már ébren vagyok és reggelimet piszkálom, mert egyáltalán nem vagyok éhes.
- Jó regelt, hercegem!
- Neked is, YuiSei! Csak érdeklődés szintjén kérdem, hogy megkaptuk már az Északi tündenép szállítmányait? – Félretolom a tálcám, mire legszigorúbb nevelőm csúnyán néz rám. Elnézően pillantok rá. Megejt egy mosolyt, aztán kimegy.
- Ha jól tájékoztattak, akkor még nem. – Hmm…
- Küldjetek egy futárt és addig ne indítsátok útnak a mi szállítmányainkat. A merénylő?
- Elkapták. – Sóhajt fel.
- Védezzétek ki! Elmehetsz, fel szeretnék öltözni.
- Igen is, felség. – meghajolva kimegy. Csak most jutott eszembe, hogy nem kaptam választ a kérdéseimre.
~*~
Már a trónteremben osztogatom a parancsokat, mire ismét felhozódik a nősülésdi. Szinte kétségbeesetten nézek YuiSeire, de elkap egy kisebb köhögési roham, mire illedelmesen szám elé teszem tenyerem.
- Hívjak orvost? – kérdi kissé sápadtan. Ha magának hívatná még rá is bólintanék most.
- Jól vagyok – mondom egyből.
YuiSei valahogy, óriási küszködés árán elhalassza a témát, közben rám pillant, ha elkap egy újabb köhőgőroham, már vagy ötödszörre. Fáradtan dőlök hátra trónomban. Még csak dél van, de úgy érzem mindjárt elalszom. Tanácsadóm fülemhez hajolva suttog, illata orromba szökik és elbódítja érzékeimet.
- Talán mégiscsak jobb lenne orvost hívni, hercegem.
- Nem kell, jól vagyok – rázom meg a fejem.
- Én nem így látom – néz szúrós szemekkel.
- Vegyél szemüveget, a sok színváltogatástól biztos megromlott – huncut mosolyra húzom ajkaimat, mire megingatja a fejét.
~*~
Szürkönyedkor ő kísér vissza hálómba, mikor belébek és ő is, kattan a zár. He? Hátrafordulva nézek rá értetlenül, majd előttem meghajló udvariorvosomra.
- Mondtam, hogy jól vagyok. Nem kell ide orvos – bújok el YuiSei háta mögött és egy aprót köhintek.
|
|
