- Nem tudom – préselem ki magamból erõtlenül, az ajtóban szobrozó férfira pillantva, miközben fáradtan cibálom fel magamra az ingem. – Nem tudom, pontosan hogyan tervezi. Egyszerûen nem látom!
A rúnák még bizseregnek egy darabig, jelezve, hogy továbbra is izzanak, de végül szép lassan eltûnnek, mintha sose lettek volna. Megkönnyebbülök, ezek szerint most se léptem át erõmmel olyan határt, amibõl bajom lehet. Sajnos nincs lehetõségem megtanulni, hogyan bánjak a mágiámmal, így néha félek, hogy az elvárások miatt meggondolatlanságot csinálok, és bajba keverem magam.
- Annyi volt a kérdésem, hogy hányan vannak a hajóján, és milyen felszereléssel. Ezek alap dolgok Drain! – morogja a kormányzó hidegen. Felvillan a megalázottság dühe a szememben, de mikor ránézek, csak elutasítást mutatok ki.
- Már mondtam, hogy nem tudom irányítani mit lássak, ráadásul harmadik órája próbálkozom, minden erõm elfogyott. Miért nem elég az idõpont, és a hely, ahol elfoghatják? –Ritkán beszélek ennyit egyhuzamban, és talán pont emiatt lepõdik meg uram.
Azonban hamar rendezi vonásait, és lesajnáló pillantással int, hogy kövessem. Hálásan konstatálom, hogy mikor botladozva megmozdulok, már háttal van nekem, és mire hiányolna, már összeszedem magam.
Nem mondtam el neki mindent amit láttam, és ami mostanában rendszeresen bevillan. Nem véletlen, hisz még én se akarom elhinni, ráadásul ki tudja hogyan reagálná le…
- Ma este, a Kardhalban? – fordul felém számon kérõn, mire fáradtan bólintok.
- Sötétedés után valamikor – egészítem ki, és remélve, hogy ezzel eleget tettem a kötelességemnek, fordulnék el a következõ folyosón, ha a hangja nem állítana meg.
- Három órád van Drain, pihend ki magad, mert utána jössz te is!
Pár pillanatig mereven bámulok elõre, majd némán biccentek, elrejtve nem tetszésemet, és csak utána folytatom utamat.
Sose szegültem még szembe egy paranccsal se, de most majdnem megtettem. Kimerült vagyok, zavart egy bizonyos vissza-visszatérõ látomástól, és nem hiszem, hogy egy kalóz elfogásához annyira kellenék.
Persze hallottam már róla szóbeszédeket, de a legtöbb rettegést keltõ mesének nincs alapja. Démon… Rám is ezt mondják, pedig nem vagyok az! Ám ezzel pont nem lehetne meggyõzni a kormányzót, vagy a katonaságot, hogy nincs is rám és az erõmre szükség.
Fejemet megrázva lépek be a szobámba, közben sértett pillantást vetve az ajtóm mellett szobrozó õrök mindegyikére. Utálom, hogy úgy kezelnek, mint valami értéktárgyat, vagy rabot, akit õrizni kell. Nem reagálnak szúróstekintetemre, már annyira se, mint az átlagemberek. Azaz nem rezzennek össze, fogják menekülõre, vagy mormolnak imát az isteneikhez. Õk már immunisak rám.
Fáradtan dõlök be az ágyba, és magamra húzva a takarót, rögtön mély álomba süllyedek.

„Forró lehelete a nyakamat cirógatja, míg tenyere az oldalamon simít fel, bejárva meztelen testem minden porcikáját… Saját szívverésem õrült dübörgése se tudja elnyomni heves zihálásom, és a hozzá párosuló nyöszörgésem… Nem látom az arcát, még mindig nem, de közelsége megrészegít, és készségesen hagyom, hogy a hátamra fordítson… Sötétség, és homály fogad, a szemem, mint érzékszerv, elveszti a funkcióját, kiélesítve ezzel a többit… Erõteljesebb remegésbe fog egész lángoló testem, ahogy újra hozzám simul… Nem ellenkezek, képtelen vagyok rá, vagy talán nem is akarok… Megragadja a csípõmet, és abban a pillanatban, ahogy keményen magához ránt, és éles fájdalom nyilall a testembe… a látomás véget ér.

Zihálva, hirtelen ülök fel, mint akibe rugót szereltek. Ismét folyik rólam a víz, és testem csak azért nem reagált a képekre, melyeket a látomás vetített elém, mert nem ez az elsõ alkalom, volt idõm hozzászokni. Már amennyire egy ilyenhez hozzálehet…
Arcomat a tenyerembe temetve, igyekszem normalizálni a légzésem, erre a kis idõre mindent kiverve a fejembõl. Mikor sikerrel járok, visszadõlök, és kiterülve kezdem bámulni a plafont.
Pár hete kezdõdött az egész, de a többi látomásommal ellentétben, nem szûnt meg, és eddig nem is vált valóra. Hogy is válhatna?! Az egész képtelenség! Ráadásul utoljára, mindig egy démon szerû alak képe villan be… Hogy lehetne már ez valóság… jövõ?
Én, egy férfival… démonnal…
- Drain! Idõ van, készülõdj! – Az ajtómon határozottan dörömbölõ Gruz rántja vissza a gondolataimat a jelenbe, és ahogy elhaladnak a léptei, kipattanok az ágyból.
Nem mondanám, hogy kipihentem magam, de legalább már nem esek össze, ez is jó pont. Gruz pedig az õrség kapitánya, jobb nem megváratni, úgyse csíp… nincs egyedül.
Kiverem a fejembõl az ismétlõdõ látomást, mely mostanában teljesen megzavar, és egy alapos mosakodás után, felöltöm meleg, és jól elrejtõ ruháimat, az elhanyagolhatatlan sállal, és fegyvereimmel együtt.
Végül csatlakozom a katonákhoz, és mögöttük ballagva közelítem meg én is a külvárosi részen helyet kapó kocsmát. Már kiürítették a Kardhalat, és a város elhagyatottságát nézve, az embereket is hazautasították. Legalább nem kell elviselnem az undorodó, lenézõ, vagy gyûlölködõ pillantásuk.
- Drain, a pulthoz!  És szólj, ha megjelenik, és felismered! – utasít Gruz, én pedig biccentve foglalok helyet a számomra kiszabott pozíción.
A katonák az asztalokhoz telepednek le, a kocsmáros pedig buzgón kiszolgálja õket, valószínûleg a legjobb borával, sörével, hisz mégis csak a kormányzó közvetlen küldöttségével van dolga, ezt bizonyítja a jelenlétem is.

Már egy ideje csendben ücsörgöm, sõt a környezetem se túl zajos, mikor nyílik az ajtó, és könnyed gondtalansággal sétál be egy férfi. A szemem sarkából figyelem, ahogy a pulthoz sétálva, lazán lehuppan a mellettem üresen árválkodó székek egyikéhez.
Különös ember, és biztos, hogy idegen, ha helyi lenne, nem ülne közvetlen mellém, ha csak nem akar valamit. Mondjuk a megjelenése is egyértelmûvé teszi, hogy nem idevalósi. Ha nem tanultam volna meg szabályozni vonásaimat, minden bizonnyal meglepettség ülne ki az arcomra. Fura ilyet mondani egy férfira, de kifejezetten szép…
Rendel magának egy adag whiskeyt, majd olyan természetességgel fordul felém, amire nem igen vagyok felkészülve.

- Szeva' haver, mi a szitu? Nem visszafogott kissé a bagázs egy kocsmához képest? Vagy itt is olyan fagyos a hangulat, mint odakinn? – szólal meg lágy, közvetlen hangon. Némán fordulok felé, biztos vagyok benne, hogy ezzel el is veszti a lendületét a barátkozáshoz. Csakhogy ahelyett, hogy vágna egy hátraarcot, felvont szemöldökkel hajol közelebb.
A döbbenet és a zavar egy pillanat alatt önt el, egyáltalán nem ilyen reakcióra számítottam. Saját népem is tartja a távolságot, ha meglátja felemás szememet, miért pont egy idegen a kivétel?

- De vagány, a vörös vagy a kék az üveg? Tök élethû – vigyorodik el, bennem pedig kihuny a reménykedés. Ha azt hiszi mû, természetes, hogy nem undorodik.
- Mindkettõ igazi – ábrándítom ki, és húzódnék hátrébb.
- Komolyan? – lepõdik meg kissé, de mosolya csak szélesedik. - Akkor még szebb – duruzsolja, és nem csak a hangja miatt blokkolok le teljesen. Nem riadt meg, húzódott el, kezdett el undorodni… Sõt, bekötött kezével arcom felé nyúl, hogy végig simítva rajta, megszabadítson a kendõmtõl. Mikor azonban hozzám ér, mintha villám csapna keresztül rajtam, érintésébõl kiindulva. Reflexszerûen kapom el a csuklóját, és tolom el magamtól, miközben összeszûkült szemmel vizslat tovább.
A különös, még mindig bizsergõ érzés ellenére, valami szöget üt a fejemben… Találkoztam valakivel a látomásomból, hisz akkor van hasonló érzésem. Nem ilyen intenzív, de hasonló, márpedig akkor õ nem lehet más… - Õ az!

Kijelentésemre megelevenedik a sok sötét árnyék a teremben, a katonák egy emberként állnak fel, kezükben megcsillanó fegyvereikkel, melyeket egyenesen a kalózra szegeznek.
 - Torlyun Ingelnhand, le van tartóztatva, ha bárminemû ellenállást próbál kifejteni, azonnal végzünk önnel! – szavalja Gruz, a jól betanult szöveget.

Nem olyan hatást ér el vele, amilyet várna bárki. Torlyun arcára vigyor kúszik, és hangosan felröhög.
 - Sajnálom, fiúk, de az én halálom nem ezen díszletek közé van megírva – jelenti ki, teljes bizonyossággal, egyáltalán nem fordítva nagy aggodalmat arra, hogy még mindig markolom a kezét. Pedig ezzel nem csak a menekülésben akadályozhatom meg, harcolni is nehezebben tud.

Nem érdekli, szabad kezét kardja markolatára simítja, és mikor az elsõ katona ugrik neki, blokkolja a támadást. Ezzel támadási felületet biztosít a többieknek, de mielõtt õk sikerrel járhatnának. különös, földöntúli energiát érzek meg a kalóz felõl.
Megrándulok, ahogy a sötét energia kicsap a testébõl, és egy rakás démon szabadul el, egyenesen a harcosoknak támadva. Torlyun eddig lenyûgözõ tekintete egészen elsötétedik, és a kisugárzása is megváltozik, ember nem érhet a közelébe.
Még én is nehezen tartom magam, pont annál a kezénél erõteljes az energia, amit szorongatok. Látva, hogy mekkora pusztítást visznek véghez démonai, erõt veszek magamon, és rászorítva kezére, magamra vonom a figyelmét.
Mágiámat sûríteni kezdem, és megakadályozom, hogy még több démon törjön elõ. Pillantásom ekkor siklik a fölötte lebegõ, rémisztõ szörnyre, és némi farkasszemezés után, belém hasít a felismerés. A látomásom…

- Te vagy az?... – préselem ki magamból döbbenten, összevont szemöldökkel. Ez… lehetetlen! Nem kéne, hogy igaz legyen! És ha õ a démon, aki látomásaim árnyalakja fölött lebeg, akkor…
- Én – érkezik a felelet a kalóztól, mire rá kapom a tekintetem. Ahogy a zavar telejsen elönt, képtelen vagyok kontrollálni eddig gyûjtögetett energiámat, és mindet rázúdítom. Szépen ki is üti, valószínûleg õt is meglepte annyira a támadás, min engem.
- Ez tõled... igazán nem volt szép... – nyöszörgi, mielõtt elveszti az eszméletét. Ahogy tudata elhalványul, démonai visszahúzódnak, õ pedig rám nehezedik, egész testsúlyával.

Meg kell kapaszkodnom a pultban, hogy ne rogyjak én is össze. Egyrészt nagyobb nálam, másrészt nem túl pihentetõ mágia terén szembeszegülni egy halom démonnal.
- Hozzátok! – morran fel Gruz, intve életben maradt embereinek. Ketten mellém is lépnek, és átveszik tõlem. Némán, kimerülten figyelem, ahogy megindulnak vele az ajtó felé. Egyáltalán nem tölt el elégedettséggel, hogy kiütöttem, és uram kezére játszottam. Nem tudom miért érzem kellemetlennek, hisz semmi közöm hozzá…
A látomásom mégis elõttem lebeg, ahogy a tény is, hogy õ az elsõ, akit nem taszított az erõm fizikai megnyilvánulása, a szemem felemássága.
- Mi lesz vele? – kérdezem csendesen Gruzt, a szemébe nézve. Ahogy mindig, most is összerezzen, és látom, hogy legszívesebben elfordulna, de büszkesége nem engedi. Kelletlenül elhúzza a száját, és némi töprengés után válaszol:
- Kiszedjük belõle, hol vannak a társai! – feleli, majd elindul kifele a kocsmából. – Gyere! – morran még rám, én pedig a sálamat az arcom elé húzva, engedelmesen lépek utána. Tisztában vagyok vele, hogy a mai pihenésemnek lõttek, kezdenem kell valamit a démonokkal.

Kimerülten csúszok le a fal tövébe, elégedetten szemlélve a börtöncella szinte egészét behálózó rúnák és ábrák izzó seregét. Sose használtam még fel egyszerre ennyi erõmet, de biztos is vagyok benne, hogy ezen nem törnek át!
- Szép tapéta – szólal meg a cella lakója, mire riadtan kapom rá a tekintetem. Azt hittem, még lesz idõm eltûnni, mielõtt magához tér, vagy legalább visszahúzni az ingemet és a köpenyem. De jelenleg csupasz felsõtestemet a hûvös falnak vetve próbálom eltûntetni róla a megint izzó rúnákat.

Hangjára azonban felpattanok, és kis híján vissza is esem a kimerültségtõl. Annyira még futja, hogy az ingemet felhúzzam, és azzal együtt csússzak vissza a fal mellé.
- Az egészet te csináltad? – folytatja társalkodó hangon, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy keze-lába a falhoz van láncolva. Tud ugyan mozogni, de a pecsétjeimnek gyengíteniük kell, és biztos nem kellemes érzést váltanak ki.
Megint nem felelek, csak némán figyelem a rács másik oldaláról, a köztünk keringõ mágikus tûzgömbjeim fényénél. Nem tudom mi tart itt, egyszerûen hívnom kéne az õröket, hogy végeztem, és mehetnék aludni. Mégis ülök itt tök kukán, várva, hogy valami csoda folytán megvilágosodjak, mit is kéne tennem.

- Áh, nem vagy valami beszédes kedvedben, mi? Sebaj, akkor majd beszélek én! Tudod, nagyon meglepett ám a mutatványod. Hogy csináltad? Egyszer csak paff, és kidõltem… Persze nem kellemes, ne ismételd meg, de egészen érdekes volt. Összefügg a jövõbelátó képességeddel? – Csak mondja és mondja, de utolsó kérdésére felkapom a fejem.
- Honnan tudsz a képességemrõl? – csúszik ki a számon a kíváncsi kérdés. Természetesen tudom, hogy terjed a hírem a környezõ szigeteken, de õ jóval messzebbrõl érkezett.
- Csicsergik a madarak! – nevet fel, kihívó pillantást vetve rám. Mintha ezzel akarná jelezni, hogy ha én nem válaszolok, õ se ad rendes feleletet.
Sértetten húzom össze magam ismét, és szegezem pillantásomat tüntetõleg másfelé. Hallom, ahogy felkuncog, majd a láncok csörgése jelzi, hogy megmozdult. Oldalra sandítok, és közvetlenül a rács mellett pillantom meg, alig egy karnyújtásnyira tõlem.
- Most is látod, mi lesz velem? – érdeklõdik szenvtelenül. Tágra nyílt szemekkel, döbbenten veszem tudomásul, hogy még most sincs félelem vagy undor a tekintetében, ahogy rám pillant.
- Nem – bököm ki pár pillanatnyi csend után. – Még ha látnám, akkor se mondanám el.
- Fúh, de durcás lett valaki! – vigyorodik el, mire megrázom a fejem.
- Nem azért… Egyszerûen felesleges a közeljövõt kimondani, hisz az ingatagabb, mint a távoli. Minden percben, másodpercben változik. Nincs kõbe vésve, és elég egy döntés, egy cselekvés, hogy gyökeresen megváltozzon. A távoli jövõ mindig homályosabb képekben jelenik meg, és mivel határozott dolgokat ritkán lehet leszûrni belõle, a képlénységével nem visz rá a nagy tévedésekre. – Meglepetten hallgatok el, még a kezemet is majdnem a szám elé kapom.
Nagyon ritka, hogy én ennyit beszéljek bárkivel is, fõleg az erõmrõl. A kormányzót nem érdeklik a részletek az erõmrõl, már rég megtanultam, hogy még ha bizonytalan is, neki kész tényeket mondjak, hogy érezze, a hasznára vagyok.
És most mégis, egy egyszerû kalóz kérdésére, õszinteségi rohamot kapok, szómenéssel egybekötve. Magamra is dühösen harapok az alsóajkamba, hogy elejét vegyem a folytatásnak, és feltápászkodva a földrõl, megindulok kifelé a börtönbõl.
- Hé, hé, máguska! Mit gondolsz, meddig tartanak vissza a pecsétjeid? – szól utánam, gunyoros hangon.
Megtorpanok, és a vállam fölött hátrapillantva rá, halványan elmosolyodom.
- Ameddig én akarom – felelem egyszerûen, majd kitárva a súlyos ajtót, intek a kint várakozó õröknek, hogy mehetnek le hozzá, a démonok már nem jelentenek veszélyt.
- A kormányzó holnap kihallgatja, neked is meg kell jelenned! – figyelmeztet Gruz, mikor elhaladok mellette. Fáradtan bólintok, másra se vágyva, minthogy bedõljek az ágyba. – Most pedig hívat! – teszi hozzá.
Elkeseredetten dermedek meg, majd sóhajtva irányt váltok. Tudja, hogy teljesen ki lehetek merülve, mit akar még tõlem? A folyosón haladva, köpenyemet és sálamat is visszaveszem, majd a nagyterem elõtt megállok, míg az egyik õr bejelent.
Elmerengve bámulok ki az ablakon, a felerõsödõ hóesést figyelve. Megint hûlt a levegõ, az erõmnek hála ezt is világosan meg tudom mondani, bár ezúttal elég volt az üvegen terjedõ jégvirágokat látnom.
Hirtelen hasít bele a kellemetlen, mégis tompa fájdalom a fejembe, és megszédülve kapaszkodom meg az ablakpárkányban…

„Forró érintések, összemosódó, mégis érzékien lágy suttogások, egy test neheze az enyémen, nyögései keverednek az enyémmel… Mindenhol vér… tûz… forróság… Emberek sikoltanak, de hangjuk halálhörgésbe fullad… Dermedten állok a káosz közepén, a lángok felõlem csapnak fel, de a vér más kezén szárad… Õ pedig holtestek felett áll, sötéten, fenyegetõen, körülötte romok, rácsok rozsdamarta maradványa…”

Zihálva térek magamhoz, elfehéredõ ujjakkal markolva a hûvös követ.
- Mit láttál? – Riadtan kapom a kormányzóra lázasan csillogó tekintetem. Közömbösen, karba font kezekkel áll mellettem, látszik, hogy már figyelt egy ideje, nem most érkezett.
Megrázom a fejem, és levegõ után kapkodva, minden erõmet összeszedve lódulok vissza a börtön felé.
- Drain, állj! – kiált utánam uram, de ezúttal nem engedelmeskedem. Végig rohanok az úton, amin idefelé jöttem, és nem törõdve az õrökkel, akik pár pillanat erejéig megpróbálnak megállítani, kivágom a vaspántos ajtót, és a pár lépcsõfokot átugorva, megállok a rácsok elõtt.
- Mit akarsz tõlem? Ki a fene vagy te? – tör ki belõlem, ahogy ziláltan megragadom a hûvös fémet.
Meglepetten pillant rám a priccsérõl, majd felpattanva, elõttem terem. Nincs idõm elhátrálni, ujjai a csuklómra fonódva tartanak a közelében.
- Mit láttál? – érdeklõdik õ is, de a tekintetében van valami, ami ledermeszt. Félelem keveredik a kétségbeesettséggel, ugyanakkor a lélekereje háttérbe szorítja õket. Démonjai erõteljesen feszülnek a pecsétemnek, de még képes vagyok ellenállva nekik, megtartani a kötõvarázslatot.
Kérdésére megint csak a fejemet tudom rázni, de az én szemembõl kiolvasható a pánik, amit a látomás okozott. Az elejét nem értem, összezavar, elbizonytalanít, a vége pedig félelmet szül, és megdermeszt.
Csak képek… csak lehetõségek… még nem valóság…
Mégis, amikor felvillan elõttem a jövõ, átérzem azt, ami ott történik, úgy reagálok ahogy a látomásbeli énem. Márpedig a lángok között álló én, rettegett. Rettegett, de nem a saját életét féltette, hanem az emberiséget… és Valakit, akihez szoros szálak fûzték.
De engem nem fûz senkihez semmi!
- Drain! – A kormányzó érkezése zökkent ki káosz közeli gondolataimból, ahogy mellém ér. – Azt mondtam állj! Nem rémlik? – dörren rám, és mielõtt kitérhetnék elõle, lekever egyet.
Megtántorodom, é csak azért nem csapódok a falnak, mert Torlyun még mindig fogja a kezem, és visszaránt egyenesbe.
Felizzik bennem a düh, és a megalázottság, és mindez párosulva zavart félelmemmel, heves reszketésre késztet.
- Hagyod, hogy így bánjanak veled azok, akik az erõdnek köszönhetik a gazdagságuk? – horkan fel Torlyun megvetõen.
- Hallgass, mocskos kalóz! – morran rá a kormányzó. – Te meg nyögd ki, mit láttál! – fordul felém, de én még mindig a kimerültség, és a káosz határmezsgyéjén ingadozok.
A mágiám, velem együtt meginog és elbizonytalanodik. Elrántom a kezem a kalóztól, és erõvel próbálom magam lenyugtatni, de már késõ.
A démonok kihasználják pillanatnyi gyengeségem, és nekifeszülnek az õket elzárva tartó pecséteknek és rúnáknak.
Felnyögve esek térdre, ahogy egyre nagyobb erõfeszítésembe, és fájdalmamba kerül megtartani õket. Torlyun leizzadva, lemondó tekintettel lép a cella közepére, és szabad utat enged démonjainak.
- A pokolba…! – suttogja uram, majd az õrséget hívva, elrohan.
Kis híján felnyüszítek a fájdalomtól, mikor áttörik a mágiámat, ugyanakkor minden erõ is kiszáll belõlem, és elgyengülve terülök ki a kõpadlón. A cellát tarkító rúnák és pecsétek sisteregve vállnak semmivé, és a rácsos ajtó megadóan tárul ki.
Megpróbálom talpra küzdeni magam, de még a karjaim se bírnak el, lihegve rogyok vissza, a kalóz pedig mellém lépve guggol le hozzám.
Egyre kábább tekintetemet rávezetve pillantok fel rá, figyelmen kívül hagyva a szabaddá vált démonokat.
- Remek… visszaadtad… - préselem ki magamból, majd megadom magam az erõteljesen csábító sötétségnek, és elvesztem az eszméletem. Nem hiszem el, hogy innentõl az én lelkemen szárad majd a vérengzése is…

Lassan hajtok, és azon töprengek, hogy igazán… nassolnák valamit.

Valakit.

Leállítom a motort az egyik ingyengarázsban, és gyalog vágok neki az éjszakának. Egyszerû program, a szórakozóhelyek villanó fényei, a füst és a színes csóvák túlvilági fényt adnak a lényemnek. Komolyan, szinte komor arccal nézem végig a hömpölygõ, porhüvelybe zárt vértengert… örök és természetfeletti életem nem egyetlen hátránya, hogy életet veszek el, hogy magam éljek.

A kislány szõke, vad külseje mögött pirult és zavarban van. Barna szemeit erõsen kifestette, pandaszerû monoklik, szõke, vasalt tincseiben kék és zöld csíkok… de az illata a cigifüstön keresztül is étvágygerjesztõ, aranyosan ínycsiklandozó.

Egy órán belül az egyik üres mellékutcában a puha hátat felkarcolják a téglák, szemei kitágulnak, ujjacskáival a kabátom alá bújva a hátamon szorítja az inget, Reszketve, görcsösen…

Vére a szájpadlásomhoz ütõdik, édesen égetve a torkom, miközben lezúdul, és jólesõen haraptam bele erõsebbet a nyakába, aztán az ég felé emelem a tekintetem. A vér forrón lüktet az ereimben és finoman megnyalom a nyakát. Feje hátracsuklott, szétmart nyakából még lassan csordogál, vékony erecskékben a bíbor vércsermely… Apró csókot nyomtam a hideg ajkakra, és a lassan, szinte észrevehetetlenül mély lélegzetvétele után halvány mosollyal fektettem le a kövezetre. A harapás lila folt marad majd csupán, a kecske jóllakott, a káposzta is megmaradt…

Kézfejemmel megtörlöm a számat, és meglepve nyúlok a mobilom után, az autók hangját túlzengi a csengõhang.

Mmm, mik nincsenek…

-          Bocsásson meg, hogy ismételten zavarom… - Az öreg nem szokott ilyen gyakran zavarni. Szerencséje, hogy ettem és jóllakottan igencsak kegyes vagyok. Bólintok és párszavas válasszal elengedem. Ma neeeem… Lusta vagyok.

Felszállok a mocira és berúgom. A bömbölésre lassan elvigyorodok és végignyalom hegyes szemfogaimat.

-          Ham-ham, ham-ham – vicsorgom és hazahajtok.

***

Kinyújtózom, lábaimat a koporsó peremére dobom. Ahh, az öreg hívott – ha menni kell hát menni kell.

Felöltöztem, és most egyszerûen kisétálok a hatalmas erkélyre. Földig érõ bõrkabátomba belekap a szél, ahogy kitárom a karjaim, és hagyom, hogy a hideg szél átfújja a fekete pulóvert, átsiklik az ujjaim között, felborzolva a hajam…

Aztán egyenesen feszítve a hátam dõlni kezdek. Dõlni, zuhanni, süvít a fülem mellett a szél…

A hajamba túrok és lesétálok az antik korlát mellett, majd benyitok az üzletbe. A fejem le kell hogy hajtsam, nehogy a homlokom közelebbi ismeretséget kössön a fejfával…

Lenézek a kicsi fiúra. Oldalra biccentette a fejét, szeme szája szétáll…

-          Mi volt olyan sürgõs? – kérdeztem lágyan.

-          Uram, sajnálom, hogy máris zaklatnom kellett – lépett ki a pult mögött. Átható kék szemeimmel a kissrácot mérem végig, aki elvörösödve csavargatja a hajtincseit.

-          Nincs semmi gond. Mije van számomra? – érdeklõdök. A boltos a vállánál fogva felhúzza a kissrácot. Megrezzen a szemöldököm. Közelebb lépek a fiúhoz, és látom, hogy elsápad és meg is rezzen a mozdulatomra, ahogy ujjaimat az arcára simítom. A pofija meleg, zubog benne a vér, a szívecskéje hevesen ver… megsimítom a fehér bõrt és könnyedén leveszem a fekete sapkát a fejérõl. Két kicsi cicafül mered, megrebbennek, ahogy megrázza a fejecskéjét… Elmosolyodok, szemfogaim megvillannak.

-          Legyen – vigyorogtam. – Elviszem. Mit szólsz, cicus? – kérdeztem, tovább cirógatva az arcát.

-          Uram… - próbál megszólalni Jacob, de felemelem a kezem és elhallgattatom.

-          Ez tökéletes, nem lesz gond.

-          Tudom, van Dort uram – mormogja, mire felegyenesedek. A kicsi vörösödve süti le a szemecskéit, és a fülecskéire rángatja vissza a sapkát. – Menj, jó helyen leszel nála.

-          Köszönöm – motyogja, és fürgén mellém szegõdik. Kezet fogok a boltos bácsival, és kisétálok a boltból. Csengõszó, utánam fut. Leszegett fejjel sétál mellettem, körbepislog, láthatóan keres valamit.

-          Csak nem hiányolsz valamit? – sandítok le rá. Elvigyorodok. – Ma nem motorral jöttem.

-          Nem? – lepõdött meg. Nem ám, de ekkor felmerül a kérdés, hogyan jutunk haza és hol van az a haza?

Egyszerû. Elkapom a gallérját és macskaként felemelem, a karomra ültetem. A nyakamba kapaszkodik, a karja reszket, de hozzám búj. Hm, tényleg jó ötlet volt, hogy tegnap ettem, nyakacskája pont az ajkai elõtt lüktet. Átkarolom a derekát és lépek egyet.

Minden elmosódik, suhan, képek, hangok semmivé foszlanak, átható zúgás, mély, lelket rezegtetõ… Aztán megállok. Felnyikkanva imbolyog, de erõsen fogom.

Ott vagyunk, ahonnan elindultam, azaz a korláton, a tetõtérben, a lakásom erkélyén. Erõsebben kapaszkodik, ahogy lenéz a szörnyû mélységbe. Lelibbenek, és leteszem a nappali közepén.

-          Üdvözöllek nálam – mondom, és apró mosollyal elengedem, hogy nézzen körül nyugodtan.

-          Óóó… óóó! – pislog nem moccanva, a fejét forgatja, ül a szõnyegen és pislog. Ellépek mellette; majd megmoccan. A konyhába megyek, és öntök magamnak egy pohár orvosi zacskós vérrel dúsított bort, és leülök a karosszékembe, a mászkálását figyelve.

Ahogy halkan dübörög a zene, az elmém teljesen fellazultan lebeg a semmiben. Most nem kötöm le a gondolataimat egyetlen filozófiai témában, a teljes nyugalmi állapotba kötöm az agyam.

Mmmm, ez a zene kimondottan tetszik. Egyszerû, majdhogynem primitív dallam, a régi idõk gladiátorainak harci ordításaira emlékeztet. Kényelmesen kinyújtóztam, lejjebb csúszok a párnán, tarkóm alatt a kezeimmel. Elképzeltem, hogy nézhetek ki egy külsõ szemlélõ nézõpontjából. Szõke hajam kissé kócosan hullik az arcomba, mellkasomon flegmán nyitva van a fekete ing, fekete nadrág, mindehhez halottsápadt bõr…

Nos igen, zsír. Tetszik ez a kép. Lazán elmosolyodok, és könnyedén megérintem a hatalmas, ezüst-fekete fülhallgatót a fülemen. Nem rossz banda, snassz halandó létükre, bár a komolyzene, fõleg a németeknél rendkívül színvonalas lett. Fõleg a hat-hétszázas évekre. Felültem és kinyújtóztam. Még egy gomb kinyílik az ingemen, lehúzom a fülhallgatót a nyakamra, aztán visszadõltem a vörös selyem és bársonypárnázatra. Mára ígérték a kedvenc, kicsi, megbízható antikváriumomba egy igen ritka tekercset.

Ahh, de még nincs kedvem menni. Elkapott egy utálatos, még emberi kór, melyet az évszázadok sem tudtak kiölni belõlem, nevezetesen a lustaság. Nagy sóhajjal ültem fel és nyomtam ki magam két oldalról, és felálltam. Komótosan megroppantom a nyakam csigolyáit, és egyetlen intésemre becsukódott a koporsóm fedele. Hatalmas, ezüst és fekete fémmonstrum, rendelésre készült, nem a most használatos, rettenetesen egyhangú dobozformájú, hanem a régi, könnyed, az ember formáját követõ, egyedi darab.

Tökéletes, mint nálam minden. Engem is beleértve.

Könnyedén átvágok a hatalmas nappalin és elõszobán, a gardróbból kiveszem az egyik kedvenc bõrkabátom. Ezt imádom ebben a korban, akármilyen állatbõrbe öltözhetsz, mégsem tartanak érte vadállatnak.

Kint elõtoltam a motoromat, és könnyedén berúgtam.

Az élet olyan, mint egy motor. Ha nem megy, be kell rúgni. Elvigyorodok, és a beálló sötétség ellenére felteszek egy sötétlila napszemüveget. Hátradõlök a kényelmes ülésben és elindulok.

Ahogy végighajtók a városon, igyekszem figyelmen kívül hagyni a halandók körülöttem való áramlását. Milyen erõvel kapaszkodnak foggal-körömmel múlandó kis életükbe, kiélnek minden pillanatot, én pedig néha melankolikus depresszióval ülök hõn szeretett könyveim társaságában és az elmúlt évszázadokon merengek. Évszázadok, ha nem évezredek, ki számolja már…

Holnap és holnap és holnap: tipegve

Vánszorgunk létünk a kimért idõ

Végsõ szótagjáig, s tegnapjaink

Csak bolondok útilámpása voltak

A por halálba. Húnyj ki, kurta láng!

Az élet csak egy tûnõ árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmû

Meséje, zengõ tombolás, de semmi

Értelme sincs.

-   Nocsak, drága Shakespeare, ki megtalálta az élet mibenlétének titkát, ami nem más, minthogy semminek semmi értelme sincs – somolygok az orrom alatt, és felbõgetem a motort.

Két utcával odébb végre megállhatok. A szemüveg az orrom hegyére csúszik, és lassú, kimért léptekkel lesétálok az antik korlát mellett, és benyitok az üzletbe.

- Üdv – biccentek egyet, és az alacsony, engem mindig szórakozottan egy teknõsbékára emlékeztetõ férfibácsi siet elõ a pult mögül, vagy inkább alól.

- Uram, éppen magára gondoltam! – lelkendezik a seprû alatt, amit bajusznak próbált növeszteni.

- Ez hízelgõ. Milye van számomra? – vonom fel a szemöldököm, és feltolom a napszemüvegem. Tükörként ragyog a szemem a fakó lámpafényben. Néha elgondolkodom, vajon sejti e az öreg, hogy miféle szörnyeteggel üzletel. Pár hajtincs kilógott a lila üvegek alól, csiklandozva a homlokom, de nem zavartatom magam. Jacob, a boltos kitereget elõttem egy finom, az idõtõl már törékenyre kopott pergament, melyre csodálatos görög betûk voltak majdhogynem idõtálló tussal felfestve, alatta az egyiptomi hieroglifákkal való fordítása.

- Csodálatos. Nagyszerû, igazi ritkaság – mosolyodok el, hosszú, hideg ujjaimmal végigfutok a sorokon. Régi idõk illata körbelengi, érzem minden idegszálamban az oly rég érzett bizsergést. – Tökéletes lesz. Ha akad hasonló kincse, okvetlen szóljon.

- Feltétlenül, uram – hajbókol az öreg és kemény, díszes selyembe burkolt dobosba helyezte óvatosan a kincset érõ pergament, mintha az valamely ember lelkének porhüvelye lenne. Talán igaza is van, mennyi ember érinthette, mennyi vér szennyezhette be kezeiket… fényes aranyszalaggal körbefonta a vörös dobozt, és a kezeimbe helyezte, mint ahogy a római császár adhatja az immáron szabad gladiátor sóvárgó kezeibe a szabadságot jelentõ fakardot.

Biccentek egyet köszönetem jeléül, és a markomban tartva a kis koporsónak megfelelõ selyemdobozt kilépek a lámpafényben úszó utcára. Az emberek tömege végigáramlik körülöttem, mint egy nyitott büfé, tudatlanságuk súlya szinte már fárasztó. Nem mondom, van, aki maradandót alkot a világ számára, hogy neve örökké fennmaradjon és gondolatait egy világ emlegesse nyomatékul az élet értelmének vitatására, de a legtöbben csak tétován tengetik nyomorult napjaikat a végítélet harsonáinak hangjáig, sõt még utána is.

És én meg a fajtám kint marad, a pokolra jut, hogy a Pandemónium gyötrelmeit élvezze, mint a családi ház ölelõ melegségét. Halvány, szórakozott, talán kissé unott mosollyal fordulok meg, hogy a Harley-ra szállva hazaroboghassak, mikor egy fiatal srác ütközik a mellkasomnak. Valószínûleg lefejelhette az idõk során márványkeménységûre kövül mellkasom, mert fájdalmasan felkiált, és hanyatt esett. Nekem nem okoz maradandó lelki traumát az õ fájdalma, viszont az óvott-féltett doboz kirepült a kezembõl. Könnyed fordulattal kapom el, hihetetlen gyorsaságom magam is majdhogynem költõinek érzem, ahogy egyik tenyeremen a vörös doboz nyugszik, a másik kezem pedig a zsebembe van süllyesztve. 

Engem néz. Sajnos megint külsõ szemlélõként kell végiggondolnom, hogy vajon mit bámulhat, de már szinte egoistának tûnik a gondolat, hogy a vámpírlét adta szépségem nyûgözte le. Lassú félmosolyosra húzódnak az ajkaim, és csakazértis végignézem, ahogy feltápászkodik a földrõl. Milyen cuki kissrác... nagy, ijedt szemek,  kissapka... pedig meleg van...

- Óvatosan – látni lehet rajta, hogy töpreng, mit mondjon. – A legközelebbi viszontlátásig.

Azzal otthagyom. Valamit kiáltani próbál, de csak intek egyet, és felszállok a mocimra. Könnyed mozdulattal berúgom, és felbõgetem a motort. Egyetlen intésemre a napszemüveg az orromra csúszik, flegmán két ujjal a helyére tolom és laza kanyarral elindulok.

Nem kell aggódni, ha akarom, úgyis megtalálom ezt a díszmadarat. A kis édes... hehe.