Lassan egy hete esik megállás nélkül. Nem ritka a napokig tartó esőzés, de ez mindenen túltesz, amit eddig láttam. Mintha valaki megnyitott volna odafent egy csapot, de elfelejtette volna elzárni. A csatornák kezdenek túlterhelődni, a víz már hatalmas golyó módjára hömpölyög az úton. Az eső mindig is az életünk része volt, most mégis olyan, mintha megváltozott volna, mintha ez most más lenne. Igen, én állítom, hogy a Tanács keze van a dologban. Ők döntöttek úgy, hogy elárasztanak mindent, így próbálva minket kicsalni a menedékünkből. Mintha vakondok lennénk, akiket az üregükből próbál kiönteni valaki, hogy amint a felszínre ér, leüthessék egy lapáttal. Sajnos azonban közel járnak a terv sikerességéhez. Az alagútjainkba szép lassan beszivárog az eső, amit a talaj, és a szűrőink nem tudnak elnyelni. Ha ez még egy hétig így folytatódik, kénytelenek leszünk új rejtekhely után nézni, az pedig a végünket jelentené. Túl sokan vagyunk ahhoz, hogy minden holmikkal, feltűnés mentesen el tudjunk intézni egy költözést. Túl sok energiát fektettünk abba, hogy ez a hely felderíthetetlen legyen, nem hagyhatjuk, hogy ilyen könnyen elkergessenek minket onnan. Sajnos azonban nem tudom, mit tehetnénk. Az időjárást mi nem tudjuk befolyásolni, nem úgy, mint ők. Tissy szerint csak paranoiás vagyok, és ez is ugyanolyan eső, mint eddig bármikor. Hamarosan eláll, csak legyek türelemmel. Eddig semmi sem jelezte, hogy a Tanács képes lenne befolyásolni a természetet, pedig így van. Nem tudom honnan, de tudom, és egyszer ezt is el fogják nekem hinni. A kérdés már csak az, hogy minek kell történnie ehhez.
- Rehmy... – egy pillanatra összerezzenek, még ha halk suttogás is. Szinte el is feledkeztem a mellettem hasaló Selnáról, aki most aggódva tekint rám. Bólintva jelzem, hogy nekem is feltűnt. Az összekötő, aki miatt Tissy ideküldött minket, késik. Itt kellett volna vele találkoznunk, és elvinni őt a rejtekhelyre, hogy elmondhassa, amit tud. Állítólag feljegyzéseket talált a Bábokról, amik segíthetnének felvenni ellenük a harcot. Nem hiszem, hogy van bármi, amivel legyőzhetnénk őket. A Bábok erősek, okosak, és mindannyiunknál jobb harcosok. Menekülni képesek vagyunk előlük, el is tűnhetünk, ha szerencsénk van, ám a harcot sosem akarnám felvenni velük. Sokszor gondoltunk rá, hogy el kéne egyiküket fogni, megtudni hogyan is működnek, hogy miféle lények is ők, de az ötletet minden alkalommal elvetettük. Élve túl veszélyesek, mindig kapcsolatban állnak egymással, olyanok, akár egy óriási kaptár tudat. Amit az egyikük lát, azt mindenki más is tudni fogja, így hamar ránk találnának, ha lenne egy fogjunk. Az pedig, hogy megöljünk egyet… nos… sosem hallottam még olyan emberről, aki képes lett volna megölni egy Bábot. Sokak szerint halhatatlanok, mások szerint nem is élnek, egy holtat pedig nem ölhetsz meg még egyszer. Én még nem tudom miben is hiszek igazán, csupán az biztos, hogy gonoszak, könyörtelenek, és ha meg akarunk szabadulni tőlük, akkor a kaptárba kell betörnünk és lerombolnunk, amit csak lehet. Úgy pusztíthatsz el legkönnyebben valamit, ha levágod a fejét. Nekünk is ezt kell tennünk. Az egyetlen gond, hogy a fej egy hatalmas Toronyban pihen, ahová lehetetlen bejutni.
- Tudom. Ha öt percen belül nem érkezik meg, indulunk. Nem várakozhatunk túl sokáig, kockázatos – csoda az is, hogy a bábok eddig nem találtak meg minket, pedig rég óta hasalunk ezen a háztetőn, és bámuljuk az üres utcát. Késő van, az emberek már mind az otthonukban vannak, hiszen tíz után kijárási tilalom lép életbe. A Tanács egy új szabálya ez, amivel a mi találkozóinkat próbálta meg szabotálni. Nem tudjuk, honnan ismer minket ennyire, nem sejtjük, honnan tudhat a módszereinkről, csupán az biztos, hogy mindent megtesz, amivel megállíthat minket. A kémek lehetőségét régen elvetettük, hiszen rendszeresen átvizsgálok mindenkit. Az álmaik nem hazudnak, hiszen azok is csak az emlékeikből épülnek fel. Ha bárki kapcsolatban lenne a Tanáccsal, az kiderült volna már. Talán ezt is csupán túlaggódom.
- Azt az öt percet se kéne már megvárni. Teljesen eláztam, és egy tócsában hasalni sem éppen leányálom – megértem, de csak egy halvány mosollyal reagálom le. Selna mindig is ilyen volt. Kitartó, bátor, és sokszor sokkal harciasabb, mint bármelyik férfi, aki velünk küzd az elnyomás ellen, de kissé türelmetlen, gyűlöli, ha megvárakoztatják. Ő is különleges, a köznyelv csak „Radar” néven emlegeti a hozzá hasonlókat. Ez persze nem pontos megnevezés, de egészen közel áll hozzá. Selna képes megérezni az élőlényeket, akik bizonyos távolságon belül vannak. Ő maga sem tudta soha megfogalmazni, hogyan csinálja, mindig elvicceli a választ, egyedül akkor volt őszinte, mikor együtt kerestük a Hopeleket.
„Csak lehunyom a szemem, és tudom, hogy ott vannak. Érzem őket, hallom a szívverésük, a rezdüléseiket, szinte bizsereg tőlük a bőröm. Olyan, mintha mind ott állnának körülöttem, és ez… ez ijesztő. Bevallom, régen gyűlöltem használni, mindig féltem, és kicsiként minden alkalommal sírva fakadtam. A Báb, aki tanított minket, ezt gyengeségként kezelte, és sokat büntetett miatta. Furcsán hangozhat, de hálás vagyok ezért neki. Ez segített tisztán tartani a fejem, hiszen milyen jóságos hatalom büntetne egy gyereket, aki csak fél?”
Nagyjából ugyanakkor szökhetett meg, mint én, és csupán a szerencsének volt köszönhető, hogy találkoztunk. Mind a kettőnknek a nyomában voltak, de közösen már sikerült elrejtőznünk előlük. Akkor még sokkal kevésbé volt fiús. A haja hosszú volt, minden mozdulata gyengéd, és annyi borzalom után is kedvesen tudott mosolyogni. A hozzá hasonlókat nem harcra képzik ki, csupán felderítő és ellenőrző munkát végeznek a Tanácsnak, legalábbis ahogy mi tudjuk.
Azóta megszabadult a szőke tincsek nagy részétől, igazi sportos harcossá vált, hiszen ahogy ő mondaná, ez a külső sokkal jobban illik egy ellenállóhoz. Végülis, ha úgy nézzük, igaza van. De mindezek mellett is elmondhatom, hogy ő a legjobb barátom. Sosem zavarta, hogy zárkózott vagyok, hogy keveset beszélek, mert tudja, hogy a képességem miatt erre van szükség. Ha elragadnának az érzelmeim, az mindenkinek csak ártana, és ő ezt megértette. Amúgy szinte minden másban az ellentétem, sokan nem is értik, hogyan tudom elviselni, de mint már mondtam, nagyon jó a tűrőképességem.
Újra az út felé fordítom figyelmem, de az továbbra is üres, és mozdulatlan. Ha az eső nem bolygatná fel újra és újra a pocsolyákat, akkor olyan lenne, mintha a világ megfagyott volna egy pillanatban. Kicsit olyan is minden. Az emberek végzik a rutinjukat, élik szigorú szabályok közé zárt életüket, mintha minden nap ugyan olyan lenne. Ugyanolyan keserű, borús, érzelmektől mentes nap. Nem, ez nem teljesen igaz, hiszen a félelem minden lakos szívében ott van. Lehet hogy mélyen, lehet, hogy elnyomják magukban, hogy védjék ép elméjüket, de tudják, hogy valami nincs rendben. Rápillantanak a csuklójukon lévő számsorra, figyelik az utcán álló Bábokat, és összeszorul a torkuk. Félnek, mert tudják, hogy ennek nem így kéne lennie. Senki sem tudja, miért élünk így, de azt érzik, hogy nem volt mindig így. Cselekedni félnek, rettegnek a megtorlástól, hogy a Tanács a családjukon áll majd kegyetlen bosszút, így inkább meghúzzák magukat, és behódolnak. Nekünk viszont már nincs mit vesztenünk. A családunkat, a gyerekkorunkat, az életünket, mindent elvettek tőlünk. Már nem tudnak ártani nekünk, nem tudnak zsarolni, az egyetlen megoldás az, ha megölnek minket. Annál viszont értékesebbek vagyunk. A Bábok csak harcképtelenné tesznek minket, hogy aztán elhurcoljanak… valahová. Valószínűleg megpróbálnak mindent kiszedni belőlük az ellenállásról, amit csak tudnak. Őket ismerve az eszközökben sem válogatnak. Kínzás, vallatás, és a hozzám hasonlók bevetése. Szerencsére azonban ritkán tudnak bárkit is elragadni. Vigyázunk egymásra, hiszen már ők a családunk. Ha mégis megtörténik, akkor tudjuk, mit kell tennünk. Számos módon tudunk végezi magunkkal, és meg is tesszük, ha nincs más lehetőség. Senki sem akarná, hogy a Hopelek lebukjanak, az azt jelentené, hogy az egész világunk végérvényesen elbukott, hogy többé már nincs remény, és a Tanács győzött. A társadalmunk egy szakadék szélén egyensúlyozik, ahonnan, ha nem rántjuk vissza, hamarosan a pokolba fog zuhanni. Onnan pedig nincs többi visszaút.
- Megtaláltak minket – Selna szitkozódva ugrik fel, és kezd futni az ajtó felé, ami levezet a tetőről, én pedig azonnal a nyomába eredek. A képessége egyik nagy hátránya, hogy más Radarok egyszerűen semlegesítik a hatását. Olyan, mint egy apró, homályos folt a látóteredben, és ami ott van, azt nem tudod élesen kivenni. A Bábok néha magukkal hoznak egyet, hogy elrejtse őket, míg elég közel nem érnek. Ha nem koncentrál valaki eléggé, akkor az ellenséges Radar méterekre is megközelítheti, mire feltűnik az anomália. Minél több ember mozog azonban vele, annál hamarabb feltűnik a jelenléte. Két lehetőségünk van. Vagy kevés Báb közeledik, de akkor ők itt vannak a közelben, vagy rengeteget küldtek a nyakunkra, de akkor talán Selna még időben kiszúrta őket. Nem tudom, melyikkel járnánk jobban, de egyelőre inkább egyik csapattal se találkoznék. – Óne, ne, ne, ne… - a kilincstől pár centire megáll a keze, és hátrálnia kell egy lépést. Ez viszont azt jelenti, hogy a kevés, ám közel elvet követték, és most nagyon nagy bajban vagyunk.
- Erre – kezét megragadva húzom magam után a tető széléhez. Nincs más lehetőségünk, ha még nem jöttek rá, hogy észrevettük őket, akkor együtt mozognak, és a Radarral együtt felfelé tartanak a lépcsőn. Ők is csak annyit érzékelnek belőlünk, mint mi belőlük. Nekik is csak egy anomália vagyunk, viszont ha mozgásba lendülünk, rá fognak jönni, és azonnal a nyomunkba erednek. Akkor pedig ők lesznek a gyorsabbak, tehát előnyre kell szert tennünk.
- Ezt a részét utálom a legjobban – morogja halkan, miközben akaratlanul is megszorítja a kezem. Mindig izgul, pedig már számtalanszor csináltuk, és tudja mennyire veszélytelen.
- Ugyan, ez most csak három emelet.
- Ó igazad van, hogy is felejthettem el – gúnyos kis nevetéssel rugaszkodik el a peremtől, engem is rántva maga után. Valóban nem sok a három emelet, zuhanás közben mégis úgy érzi az ember, mintha az idő lassabban telne körülötte. Mindent úgy látsz, mintha valaki szándékosan lassítva tett volna be egy filmet, és akárhogy próbálkozol, nem tudod újra normál tempóra tenni. Furcsa érzés, de az ember egy idő után megszokja, főleg ha több mint tízemeletes épületekről ugrik le. Azt hiszem Selna ott haragudhatott meg rám igazán, azóta panaszkodik emiatt, pedig semmi bajunk sem esett. Egy bájos kis csúszdával mindent megoldottam. Lehunyt szemmel képzelek magam elé egy vastag, puha matracot, ami megvédhet minket a járdán való szétterüléstől. Hallom a rugók recsegését, érzem a puha anyagot az ujjaim alatt. Nincs más dolgom, csak megragadni, és magammal húzni a valóságba. Abba a világba, ahol én élek, abba, ahol menekülök, abba, ahol ez a tárgy menti meg az életemet.
Oké, nem a legjobban sikerült landolásunk, főleg mivel sikerült Selna karjára esnem, de most nincs időnk panaszkodni. Lekászálódunk a matracról, és már rohanunk is végig az utcákon, amilyen gyorsan csak tudunk. Maximum egy perc előnyt nyerhettünk ezzel az ugrással. Amint a Bábok felérnek, és meglátják, hogy nem vagyunk ott, többet nem fognak bajlódni a feltűnésmentességgel. Nekik nem kellenek matracok ahhoz, hogy tetőkről ugráljanak le, és autóra sincs szükségük az üldözéshez. Olyanok ők, mint valami szuper katonák. Még csak kifulladni sem láttam soha őket… ha egyáltalán levegőt lélegeznek.
- Elindultak – csak a válla fölött kiált hátra, és már kanyarodik is be egy mellékutcába. Könnyebb ha ő megy elöl, mert tudja melyik sarkon várhat ránk újabb őrjárat. Ha egyszer ránk akadtak, nincs szükségük tovább a Radarra, anélkülis képesek követni minket. Mintha vadászkutyák lennének, akik ha szagot fognak, addig üldözik az állatot, míg el nem kapják. Elkapják, és visszaviszik a gazdájuknak, várva a dicséretet és a jutalmat. Igen, ők a Tanács vadászkopói.
Érzem, ahogy egyre jobban szúr a tüdőm, lábaimra mintha minden lépésnél újabb és újabb súly kerülne. Egy jármű annyival kényelmesebb lenne, de azt sokkal könnyebben követik. Csak úgy maradhat meg az előnyünk, ha a kis utcákat, sikátorokat használjuk, és gyakran váltunk irányt. Viszont ez sem maradhat így sokáig. Selna is fárad, ráadásul neki a képességét is folyamatosan fent kell tartania, ami még jobban kimeríti. Ha így megy tovább, hamarosan utol fognak minket érni. Itt vannak a nyomunkban, szinte érzem, ahogy minden lépéssel közelebb kerülnek hozzánk, ahogy…
Nekiütközök Selna hátának, ahogy hirtelen lefékez. Kis híján mindketten a földön kötünk ki, de sikerül megtartanunk magunkat.
- Rehmy, bekerítenek minket! – a fenébe. Sosem próbáltak még ennyire elkapni minket, akkor meg mi változott meg? Ilyen szervezett támadást még sosem láttunk tőlük, mintha tudtak volna mindent a találkozóról. Hogy mikor lesz, hogy hol, és hogy kik jönnek el tőlünk. Másképp miért egy Radarral jöttek volna? Általában nem bajlódnak ilyennel, csak ha tudják, hogy az ellenfél észreveheti őket. Tőrbe csaltak minket, ehhez kétség sem fér, már csak azt nem szabad engednünk, hogy a csaló nyerjen. Nem fognak elkapni minket. Most még nem.
- Nem hagyjuk – tekintetemet a földre szegezem egy pár pillanatig, majd újra futásnak eredek. Lépteink visszhangot vernek a kihalt utcákon, mintha már csak mi maradtunk volna az egész világon. Ketten a mindent elpusztító szörnyek ellen. Mondhatom nem a legjobb kilátás.
Mire a csatornafedőhöz érek, a feszítővas már ott van a kezemben. A fém hamar megadja magát, félre csúsztatom, és Selna nyomában elindulok lefelé a szűk aknában. Amennyire tudom, visszaigazítom a fedőt, és csak remélni tudom, hogy nem fogják észrevenni. Legalább pár percig nem. A létra csúszós, minden lépésnél úgy érzem, most fog eltűnni lábam alól a nedves fok, én pedig a mélybe zuhanok. Olyan szűk az akna, hogy esélyem se lenne kiemelni valamit a tudatomból, halálra zúznám magam a nedves falak közt. Selna hasonló képen érezheti, mert egy szót sem szól. Csak akkor ilyen csendes, ha retteg. Ő is tudja, hogy kevés esélyünk van, ha a Bábok addig erednek utánunk, míg a létrán vagyunk, nincs esélyünk harcolni.
Szinte le sem veszem a tekintetem az akna tetejéről, várom, mikor jelenik meg egy sötét alak a tetején, de egyelőre semmi. A megkönnyebbült sóhajból tudom, hogy Selna leért, és pár lépés után én is megérzem talpam alatt a betont. A város csatorna hálózatában vagyunk, pontosan nem tudom merre, de most ez számít legkevésbé. A rengeteg eső miatt már itt is majdnem a térdünkig ér a víz, ami már régen kilépett a neki kijelölt mederből. Ha jól sejtem, egyre csak rosszabb lesz, de inkább ez, mint a halál. Ha a folyásirányt követjük, ki fogunk lyukadni a folyóhoz, onnan pedig már nem tart sokáig az út a rejtekhelyig. Csak érjünk oda.
- Nos, Selna, remélem nincs ellenedre egy kis úszás.
- Viccelsz? Mindig is arra vágytam, hogy egy csatornában próbáljam a fejem víz fölött tartani, miközben az áradat folyamatosan a falnak csapdos, és próbál megölni. Az pedig, hogy ezt veled tehetem meg, hab az amúgy is krémesen lágy torta tetején – nos, akkor vágjunk bele.
oOoOo
Kiérünk a partra, már mind a ketten borzasztó állapotban vagyunk. Számos horzsolás, amit a csatorna fala okozott, foltok, ahol a víz neki csapott minket a betonnak, de ami a legrosszabb, hogy szinte jéggé fagytunk. Utálok fázni, nem is viselem jól, és ez most minden eddiginél rosszabb. Legszívesebben összegömbölyödnék, amint a szárazföldre érek, de nem tehetem. Ha itt most megállunk, akkor sosem érünk haza, valószínűleg fagyunk, és maximum a holttestünkre akadnak rá. Az egyetlen, amit tehetek, hogy száraz, meleg ruhákat emelek ki a gondolataimból, amik kicsit javítanak az állapotunkon. A vizeseket is magunkkal visszük, mert nem akarjuk, hogy megtudják, hol jöttünk a partra. Azzal csak iránymutatást adnánk nekik.
- Soha többet nem jövünk ilyen küldetésre. És soha többet nem megyek víz közelébe se – Selna még rosszabbul fest, mint én. Odabent egy pillanatra az eszméletét is elvesztette, mikor a falhoz csapódott a feje. Még időben sikerült elkapnom és fent tartanom, de azt hiszem nincs jól. Minimum agyrázkódása van, vagy még annál is komolyabb. A gyógyításhoz nem értek, így csak annyit tudtam tenni, hogy letöröltem a fején lévő sebet egy kis fertőtlenítővel. A rejtekhelyig ki kell bírnia, nem adhatja fel előtte.
- Érzel bárkit is? – megrázza fejét, de lehunyt szemeit nem nyitja föl. Tudom, hogy ő is azon gondolkodik, hogy pihenni kéne. Megértem, alvásra lenne szüksége, de melegben és biztonságban. Átkarolva húzom fel a fölről, és hagyom, hogy rám támaszkodjon séta közben. Nem mintha én jobb állapotban lennék, de inkább viselem egy málhás szamár szerepét, mint hogy koporsókat kelljen képzelnem magunknak. – Kapcsold ki a képességed, és pihenj. Nemsokára odaérünk – biccent, és hagyja, hogy tovább vezessem.
A bázisunk jól el van rejtve, nehéz megtalálni, ha az ember nem tudja, hogy hol keresse. Sokat dolgoztunk rajta, hogy felderítetlen legyen a Radarok, vagy bárki más számára. A részletekről nem tudok sokat, az ilyen dolgokkal csak azok vannak tisztában, akik kifejlesztik. Minél kevesebben tudnak róla, annál kisebb az esélye az információ kiszivárgásának. Ez pedig, ha figyelembe veszem a mai alkalmat, egyre nagyobb veszélyt jelent ránk. Nem tudom, ki adhatta ki az este terveit, de ezzel gyakorlatilag a halálos ítéletünket írta alá. Csak a szerencsén múlott, hogy el tudtunk menekülni, és ha az informátoruk ezt megtudja, nem fog örülni. Valószínűleg ő is ugyanúgy holtan akar látni minket, mint maga a Tanács. A Hopel létezése szúrja a szemét a vezetőknek, ez nem kétséges. Eleinte talán nem hitték, hogy komoly fenyegetést jelenthetünk rájuk, de most már úgy tűnik, elhiszik. Máskülönben miért hadakoznának ellenünk ennyire? Ha nyerni akarunk, a Tanács Tornyát kell bevennünk, bármennyire lehetetlen vállalkozásnak is tűnik. Egyetlen egyszer láttam azt a helyet, még mikor a tanuló időmet töltöttem, de a Hopelek tábora messze van a fővárostól. Annyira ostobák mi sem vagyunk, hogy közvetlenül a sárkány orra előtt kovácsoljuk össze a fegyvert, amivel az életére törünk.
- Rehmy! – megkönnyebbült mosollyal fogadom a sötétből előlépő alakokat. A sok döbbent kiáltás, az aggódó szavak összefolynak, ahogy a biztonság érzete lassan szétárad tagjaimban, legyőzve a félelmet, és az aggodalmat. Ideértünk. Minden rendben lesz.
oOoOo
- Tissy, ez egy csapda volt! Nekünk állították, mert tudták, hogy odamegyünk, tudták, hogy én leszek ott, tudták hogyan cserkészhetnek be minket, ez nem elég neked?! – két napja értünk vissza, de még csak most jutottunk el odáig, hogy jelentést tegyünk. Mind a kettőnknek szüksége volt a pihenésre, és az igazat megvallva Selnának most is ágyban lenne a helye. Nem vagyok orvos, de szerintem a kiabálás, és a dühös sétálgatás nem tesz jót egy kimerült szervezetnek. Bár lehet, ő másképp van összerakva. Ezen sem lepődnék meg. Viszont az mélységesen megdöbbent, hogy Tissy nem hisz nekünk. Mikor a tanácsterembe hivatott minket, elmondtunk neki mindent, ami történt, és a gyanúnkat is, hogy valaki információt szivárogtat ki, de nem hitt nekünk. Tudtam, hogy csökönyös, és megbízik az embereiben, de ennyire vak nem lehet. Legszívesebben én is kiabálnék vele, sértéseket vágnék a fejéhez, amik tökéletesen tükröznék a róla alkotott jelenlegi véleményem, de nem tehetem. Ezt a részt kénytelen vagyok meghagyni Selnának.
- Elhiszem, hogy borzasztó volt, amin keresztül mentetek, de nem hiszem, hogy valaki önként árulta volna el a terveinket. Lehet, hogy az informátorunkat kapták el és belőle szedték ki ezeket az információkat, erre nem gondoltatok? – látom rajta, hogy feszült, hogy nagyon aggasztja valami, amit nem mond el. Tissy mindig is kemény volt, egyszerű embere létére ellenállást szervezett, hogy felvegye a harcot a Tanáccsal, és minden csatlósával szemben. Senki sem tudja, hogy mi volt, ami elindította ezen az úton, és nem is hiszem, hogy bárkinek elmondaná. Lojális az embereivel, szereti őket, de neki nincsenek barátai. Régen elzárta magát az efféle érzelmektől, hogy racionálisan tudjon gondolkodni. Az ő álmait sosem néztem át, így nem ismerem annyira, mint másokat. Talán engedné, de én nem érzem helyén valónak. Ő a vezetőnk, nincs okunk gyanakodni rá. Én érezném sértésnek, ha le kéne őt ellenőriznem.
- De ő honnan tudhatta, hogy én is ott leszek? – ugyanazokat a köröket rójuk újra és újra. Selna legszívesebben már felpofozná, amiért ilyen nyugodt, látom, ahogy megfeszülnek a kezei, ahogy minden porcikája remeg a dühtől. Ő már csak ilyen szenvedélyes. Nem tudom, miért csinálja ezt Tissy. Minden porcikám tiltakozik, mégis tudom, hogy bíznom kell a döntéseiben. Ő a vezetőnk, az, aki a leginkább törődik velünk, még ha úgy is tűnik, mintha most komolyan megőrült volna. Csak egy őrült lehet ennyire elvakult ilyen helyzetekben. Nem tudom, mit kéne tennem. Ritkán van ilyen pillanat, de tényleg nem tudom.
- Talán csak véletlen volt – Selna dühös horkantása jelzi, hogy nem igen hisz ebben az ötletben. Mielőtt még bármi sértőt tenne, inkább sarkon fordul, és kiviharzik a teremből. Legalább ennyi tisztelet van benne Tissy iránt. Érthető, hiszen mindkettőnk életét megmentette azzal, hogy befogadott minket. Ha akkor nem engedi, hogy csatlakozzunk a Hopelekhez, valószínűleg ránk találtak volna a Bábok, és visszahurcolnak valami agymosásra vagy hasonlóra. Hálával tartozunk neki, még akkor is, ha éppen nem értünk vele egyet.
- Sajnálom, de talán meg kéne fontolnod, amiket mondtunk – remélem, legalább elgondolkodik rajtuk. Talán ha minden lehetőséget számba vesz, be fogja látni, hogy állítunk akkora ostobaságot. Tissy okos, racionális, és…
- Most nem ez az elsődleges gondunk. Szükségem lenne a segítségedre Rehmy – sóhajtva pillant fel rám, miközben egyik tincsével kezd babrálni. Ideges, feszült, méghozzá nem is kicsit. Nem tudom, mi zaklathatta fel ennyire, de nem hétköznapi gond lehet. Inkább nem is szólok semmit, csak ahogy hogy összeszedje a gondolatait. Tudja, hogy bármikor segítek neki, bármilyen ügyről is legyen szó. Mindig azt mondta, hogy bennem bízik meg a leginkább, mert őszinte a tekintetem. Ebben lehet igazság, hiszen nem hazudok, sosem tennék semmit, amivel a társaimnak árthatok. Kiképeztek ugyan, de csak a Báboknak tudnék ártani, ám ennek sem jött még el az ideje. Olyan harcos vagyok, aki még sosem sütötte el a fegyverét. Néha inkább nevezném magam a menekülés mesterének, erre legalább számtalanszor volt már példa. – A Tanács egyre közelebb ér hozzánk. Már nem tudunk hová menekülni a karjai elől. Tapogatózik utánunk a sötétben, és hamarosan ránk is talál. Ha egyszer megkaparint minket, többé nem enged el. Addig fojtogat, míg mindannyiunkat ki nem végzi, vagy el nem ragadja. Nem mertem elmondani senkinek, de az informátorok folyamatosan arról hoznak jelentést, hogy valami készül. Nem tudjuk mi, de ha túl akarunk élni, nekünk kell előbb lépnünk. Eddig nem tudtam mit tehetnénk, de most… most szinte az ölünkbe pottyant a lehetőség – nem tudom hogyan kéne reagálnom. Mélységesen megdöbbent, amit hallok, mégis olyan, mintha már eddig is tudtam volna róla. Veszélyben vagyunk, és Tissy ezért ideges. Aggódik a biztonságunkért, és már azon is gondolkodik, vajon jól tette-e, hogy megszervezte az ellenállást. Ismerem, tudom, hogy ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében. Viszont tudja azt is, hogy nélküle mindenki elveszett volna, aki ellen mert szegülni. Ő csak egy esélyt adott nekünk a győzelemre. Egy olyan esélyt, amit nem szabad elherdálnunk. Élnünk kell vele, bármennyire nehéz lesz.
- Mi az a lehetőség? - vannak elképzeléseim, de egyik sem zárulhatna sikerrel. Ha Tissy fel meri ezt fedni előttem, akkor biztos benne, hogy véghez akarja vinni. Olyan terveket sosem mondd el, amikben nem egészen biztos.
- Meg kell támadnunk a Tanácsot. Ha bejutunk a Toronyba, és foglyul ejtjük őket, minden rendbe jöhet. Ha a tanács nincs többé uralmon, a Bábok sem üldöznek minket, és az emberek újra normális életet élhetnek. Most kell ezt megtennünk, nem várhatunk tovább – értem miért mondja ezt. Tudom, hogy igaza van, hogy nincs más lehetőségünk, de…
- A Tornyot lehetetlen bevenni. Te is tudod, hogy mindennél jobban őrzik. Bábok, különleges emberek, akiket erre képeztek ki, és még ki tudja mennyi csapda. Oda senki sem lenne képes bejutni – azt hittem tényleg van valami ötlete, de ez nem az. A Torony maga egy erődítmény. Sokat tanulmányoztuk, tervezgettünk, de mindig ugyanarra jutottunk. A támadás egyenlő lenne egy öngyilkossággal. Nem sokszor láttam élőben, de azt a pár alkalmat sosem felejtem el. Úgy tornyosul föléd, mint egy óriás, aki bármelyik pillanatban rád taposhat. Mintha a teteje már a felhőket érintené, mintha megpróbálna belőlük kiszelni egy darabot. Összeszorul a torkod és a gyomrod, ha csak ránézel, és átjár a fagyos hideg. Mintha ő maga ontaná azt a sötétséget, ami a világunkat ellepi. Nem, a Tornyot nem lehet bevenni.
- Kivéve, ha van valaki, aki ismeri, és be tud vinni minket – az asztal fiókjából elővesz egy képet, és felém nyújtja. Kissé kétkedve veszem át, és amit meglátom, kit ábrázol a fotó, döbbent nyögés szalad ki a számon. Nem, ez nem lehet. Ez egy ostoba, elkeseredett, reménytelen ötlet. Biztosan van más lehetőség, ezt Tissynek is be kell látnia. Ennél minden más csak jobb lehet. Ostoba ötlet, egy olyan elgondolás, ami mindannyiunk halálát jelentené.
- Tissy, ez egy Báb! – általában nyugodt vagyok, uralom az érzelmem, most még is kifakadok egy pillanatra. Nem értem, miért mutatja ezt a képet nekem. Nem gondolhatja, hogy pont egy Báb fog minket bevinni a toronyba. Ők azért vannak, hogy a hozzánk hasonlóakat távol tartsák, és elintézzék. Miért segítene nekünk egyetlen egy is? És nekünk miért kéne bíznunk benne? Hogyan tudnánk bízni egy olyan lényben, akit a Tanács irányít? Nem értem. Semmit nem értek.
- Tudom. Mármint ő nem egészen olyan, mint egy Báb. Más, de talán ezt ő jobban el tudja majd magyarázni – már nem is próbálkozom azzal, hogy visszafogjam érzelmeim, csupán döbbenten meredek a képre. Hogyan lehetne ő más? Nincs olyan, hogy egy Báb más. Úgy tűnik viszont, hogy Tissy ezt már eldöntötte.
- Úgy érted…
- Igen, már itt van. Azért nem akartalak rögtön hozzá vinni, mert féltem, hogy megtámadnád – bólintva áll fel az asztaltól. Ki veszi dermedté vált kezemből a fotót, és visszarakja a fiókba. Valószínűleg tényleg ezt tettem volna, hiszen ennél nagyobb veszélyt semmi sem jelenthet a rejtekhelyünkre. Elárul minket a többi Bábnak, ide hozza őket, és szépen elintéznek mindenkit. Biztosan ez volt a céljuk.
- Miért hoztad őt ide?! – kénytelen vagyok a nyomába eredni, bár van egy sejtésem hová mehetünk, és egyáltalán nincs hozzá kedvem. Minden porcikám üvöltve tiltakozik, sikítva könyörög, hogy most azonnal forduljak vissza, és menjek minél messzebb innen.
- Nem hoztam, magától jött – én… egyre jobban összezavarodok.
- Miért jött ide? Miért nem hozta magával a többi Bábot, és támadtak meg minket?
- Mert segíteni akar nekünk – nem kérdezek többet, csak némán követem a búvóhely egy elhagyatottabb része felé. Túl sok volt ez most egyszerre. Miért akarna segíteni nekünk, egy hozzá hasonló? Ők a hatalom szolgái, a sátán démonai, mi pedig, akik próbáljuk kiölni a rosszat a világból. Nem tudok hinni benne, hogy bármelyik is megváltozhat közülük. Ez csupán álca és mese. A céljukat ugyan még nem tudom, de biztosan semmi jó. Nem tudom, Tissy miért hisz neki, talán befolyásolják a gondolatait, vagy… vagy nem tudom. Össze vagyok zavarodva.
Nemsokára megállunk egy ajtó előtt, ám Tissy nem nyit be azonnal, inkább felém fordul, és tekintetében látom, a mostani válaszomon fog eldőlni minden.
- Ígérd meg, hogy nem bántod, hogy meghallgatod, és segítesz véghezvinni a tervet. Te vagy az egyetlen, akiben megbízom ennyire, akiről tudom, hogy nem hagyja a gyűlöletet eluralkodni a tettein – megtehetném, hogy nemet mondok, hogy megfordulok és elsétálok, de… de az mindenki végét jelentené. Tissy szerint ez az egyetlen esély, szerintem pedig ez lehet a bukásunk oka. Ha beleegyezek, talán tudok rá figyelni, és az árulás legapróbb jelére elintézhetem. Lehet, hogy pont ezért választott engem. Nem okozhatok neki csalódást. Nyugalmat erőltetek arcomra, és alig láthatóan biccentek. Bólintva lép be a terembe én pedig követem. Testem megfeszül, amint megpillantom a bent álló sötét alakot. Lassan felénk fordítja fejét, és tekintetünk azonnal találkozik. Lélektelen fekete szemek, amik csak fájdalmat és szenvedést ígérnek. Igen, ő biztosan egy Báb. Úgy érzem elvesztünk…
A létezés épp olyan sivárnak tűnik, mint ez a lakás. Unott, kopott, régen elfeledett hely, amit felemésztettek volna a patkányok, ha nem egy vámpír lakná. Bár arra sosem fanyalodnék, hogy rágcsálók vérét vegyem. Inkább csak elűzöm őket, hogy ne fészkeljenek az ágyamba, aminek roskadozó lábai és kényelmetlenül kifeküdt matraca már szemétre való kacat. Mégsem dobom ki, és a lakáson sem adok túl, pontosabban a lakást sem hagyom el örökre, mert hiányozna. Ez az enyém és Reese-é, az áruló Reese-é, aki egy átkozott levelet hagyva elment. Nem szólt, nem is beszélt róla, egyszerűen csak eltűnt. Mintha semmit sem jelentett volna neki az évszázados barátságunk, az, hogy a legrosszabb helyzetekben is egymásra támaszkodtunk, majd együtt kezdtük el élvezni az örökkévalónak ígérkező életet.
Reese semmibe vette, semmibe vett engem pedig nem volt hozzá joga. Hozzám tartozott és még most is, akárhol is van. Ő mindig az enyém lesz, bárhol is van.
A rozoga ajtó zsanérjait bámulva közeledő neszek ütik meg a fülem, apró koppanások, cipő súrlódása a padlón és egy sejtelmes illat, amire majdnem mosoly szökik az arcomra. Ironikus… éppen rá gondolok, mire betoppan, mint valami jelenés. De az illata valódi. Az az enyhén édes és citrusos illat ami körbelengi őt, ami vérének, s a testének sajátja.
Hányszor éreztem már az ízét táplálkozás közben, vagy miközben a testében elveszve csókoltam a bőrét… mindenhol Reese illata keringett. A bőrödbe issza magát és nem ereszt, függővé tesz iránta, mint az ópium, viszont még annál is jobban mérgezi a tested és lelked.
Lassan felállok a kopott székről, a nap már lenyugodott, éppen elmenni készültem, de most már nem. Most várok arra, hogy belépjen, de nem teszi. Ott van az ajtóban, érzem, de nem látom és látni akarom őt.
Feszült csendben nézem az ajtót, de nem nyílik, alig egy perc múlva pedig a távolodó léptek zaja kísért. Elmegy? Megint elmegy? Menekül? Megfutamodik? Miért?
Nem teheti megint! A harag végigszivárog az ereimen, de elfojtom mielőtt kitörne belőlem.
Kinyitom az ajtót és hangtalan léptekkel követem az illatát, le az emeleteken, míg meg nem látom őt az épület utolsó lépcsőfokán ülni.
Az első pillantás egyszerre taglóz le és kelt bennem megkönnyebbülést, ugyanakkor haragszom is rá. Elárult engem azzal, hogy szó nélkül elhagyott. Elárulta a barátságunkat.
- Ide be mersz jönni, de az ajtómhoz már nincs bátorságod? – megszakítom a némaságot, mielőtt még a következő száz évet így töltjük.
Feláll is felém fordul, a már jól ismert szempár az enyémbe fúródik. Más a haja. A barna tincsekben vörös és szőke csíkok vannak.
- Ide bejönni könnyű, az ajtó küszöbén átlépni könnyű. Te vagy a nehéz – mutat rám, mint minden problémája forrására.
- Akkor talán várjak itt kint? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
Egy pici mosoly jelenik meg a szépen ívelt ajkakon, régi csókok emlékét idézve, amik annyira hiányoztak, ahogyan Reese maga is.
Alig fél centit lépek előre, az inger, hogy a karjaimba zárjam, magamhoz szorítsam olyan erős, hogy majdnem engedek neki. De nem. Tegyek úgy, mint semmi sem történt volna? Mintha ez a két évtizednyi hiányérzet most megszűnne?
Mert megszűnt, de a harag és a csalódottság még itt van. Elszökött tőlem.
Hátrébb lépek a sötétbe, magam sem tudom mit akarok már, mit akarok tenni vele.
Csendesen követem őt, ahogy fölfelé halad a lépcsőn, a teste semmit sem változott, ugyanolyan formás, még mindig alacsonyabb nálam és az arca is épp olyan gyönyörű. Az ajkaival pedig csábít… mindig is fel tudott izgatni az érzéki mosolyával.
Figyelem, ahogy körbenéz a lakásban, ami már egy romhalmaz hisz gyűlölök takarítani. Nem szoktam és nem is tudok. Minden szétmállik, a vakolat pereg, a fa elkorhad, az egész koszfészket belengi még a tegnap éjjel idehozott férfi illata. A szex összetéveszthetetlen aromája.
A táplálkozás mindig felizgat és sosem fogtam vissza a vágyaim. Miért tenném?
A vámpírlét szépsége, hogy nincsen többé betegség, nincsenek korlátok és gátlások.
- Na, milyen?
- Semmi extra. Olyan, mint mindig – mondja halkan, érzelemmentesen.
Mindig ő tartotta rendben és ez lett az eredménye annak, hogy nem volt itt. Minden tönkrement.
Tönkrement…
- Esetleg kérsz valamit? Van vér, és vér, de azt hiszem egy kis nyers disznóhús és egy levágott ujjat is találsz a hűtőben. – a hűtő még működőképes.
- Már megint egy ujj? – rám pillant, feddőn, mint egy rossz gyerekre.
- Most önként egyezett bele a csaj, nem kell aggónod – az ember olykor mindent megadna a gyönyört.
- Nem aggódok.
Hosszan nézünk egymás szemébe, kerülgetve azt amiről beszélni kéne, de egyikünk sem akar. Ha beszélnénk róla, akkor lehet, hogy sosem lenne minden újra a régi. Ha kiereszteném a haragom, amit az eltűnésével okozott, a csalódottságot, amiért elhagyott, minden véglegesen darabokra törne.
A konyhába lép, úgy tűnik tényleg enni akar. Az emberi vér silány, de éltető. Csak egy-egy ritka személy éltető vörössége finomabb, mint egy vámpíré. Reese-vel egyik sem versenyezhet.
- Azt rögtön sejtettem – itt hagyott egy szó nélkül, tehát mindegy neki - És hol voltál?
- Mindenfelé. – jön a közönyös válasz.
Összeszorítom az ajkaim, de visszafojtom az emésztő dühöt.
- Mindenfelé? Kicsit bővebben?
- Brazíliában, Kínában, Peruban. Meg még ki tudja, alig emlékszem rájuk – suttogja maga elé bámulva - Brazília volt a legjobb, ott voltam először, majd oda is mentem vissza, onnan jövök.
Most már nem tudok visszafogni egy dühös szisszenést. Én itt vártam, hogy visszajöjjön, míg ő mindent hátrahagyva szórakozásból utazgatott a világban! És csak egy nyavalyás üzenetet volt képes hagyni!
- Miért nem maradtál ott? – minek jött vissza egyáltalán?! Ha olyan jó volt Brazíliában, akkor miért nem maradt ott?!
Rám mosolyog, fel sem véve a megváltozott hangulatot közöttünk, révetegen felsimítja a lecsüngő tapétát az pergő vakolatra.
- Kíváncsi voltam rád – mondja aztán, a szemembe nézve.
Valóban? És a két évtized alatt nem volt kíváncsi rám? Addig míg meg nem unta a szórakozást nem is érdekelte mi van velem. Én pedig még miatta rágtam magam, hogy hol lehet, biztonságban van-e és azért, hogy egyedül, vagy éppen egy másik vámpírral?!
A pokolba vele! Gyűlölnöm kéne! El kéne kergetnem, kitekernem a nyakát és kiszívnom a vérét, de nem megy! Akarom, hogy itt legyen, hogy újra az enyém legyen, mint régen!
Közelebb sétál hozzám, egyenesen a szemembe nézve áll meg előttem. Az illata az orromba kúszik, vonz, elárasztja az érzékeim és felpezsdít. Látom az éhséget a szemében, tudom mit akar, mert én is azt akarom, ezért is hagyom, hogy a tenyereit a vállaimra fektesse és hátradöntsön az ágyon.
Kifejezéstelen arccal nézem, ahogy fölém mászik és minden teketóriázás nélkül a nyakamra hajol.
A harapása maga a gyönyör forrása, a két tűszúrásnyi fájdalom, majd a forróság ami követi és elárasztja a tagjaimat, mintha csak egy meleg vizű forrás ölelne körbe. A férfiasságom azonnal megkeményedik, ahogy megszívja a sebet és magához veszi a vérem.
Az enyém. Ő mindig az enyém lesz, bármit csinál, bárhol jár. Megfizet még azért, amiért elhagyott…
Sóhaja izgatóan csendül a kopár falak között, körmei a vállam húsába mélyednek. Hangtalanul élvezem, bár nem adja meg amire vágyom. Pár korty után elhúzódik tőlem, hozzám sem érve kel föl az ágyról. Mintha csak leprás lennék… a kezével törli le a véremet az ajkairól, régen mindig élvezettel nyalogatta, a nyakamról és az ajkairól is.
- Büdös van – néz körbe a lakásban, mintha mi sem történt volna – Elhanyagoltad magadat, Warren.
A szégyentelen! Ezt merészeli mondani? Kritizál miután itt hagyott?! Minek jött vissza!? Minek?!
- Talán maradni akarsz?
- Nem – a válasz, amire számítottam, de mégis, mintha mellkason döfött volna – De a városban maradok. Ha leveszed a sötétítőket, és átnézel a túloldalra, ott leszek maximum száz karnyújtásnyira.
Gúnyolódik? Ez nem Reese… ő sosem volt ilyen. Nem értem őt…
Kitárja az ajtót, a sarokvasak nyikorognak, a padló recseg a léptei alatt ahogy elmegy. Nem megyek utána, félek attól, hogy mit tennék vele. Hogy nem bírnám visszafogni magam. Meg tudna állítani, hisz egy idősek vagyunk ugyanannyi erővel, de nem akarom még csak megtámadni sem. A vérem pedig szinte forr attól, hogy táplálkozott belőlem, a testem követeli tőle, amit mindig is megkapott. Hisz szeret vagy nem? Akkor nem kéne menekülnie… vagy a szerelem talán azt jelenti, hogy elhagyod, semmibe veszed és majd egyszer visszatérsz hozzá?! A pokolba vele!
A harag szinte kirobban belőlem. Amikor már elhalnak a léptei az első kezembe akadó tárgyat - egy éjjeli lámpát - teljes erőmből a falhoz csapok, hogy az ripityára törjön, de még mindig nem volt elég. A felgyülemlett feszültség a találkozás miatt, a két évtizednyi hiánya, amikor azt sem tudtam hol van, mi van vele, vagy hogy látom-e még valaha…
A lámpa mellé repülnek a csészék, tányérok és minden, amit a konyhában találok, míg már a karomból is csöpög a vér a visszapattanó szilánkok miatt. Egy két darab bele is fúródott a bőrömbe, ezeket gyorsan kirántom.
Én ostoba! Rég meg kellett volna szabadulnom ettől a háztól! Megérdemelte, hogy itt várjam minden nap?!
Van saját lakásom, még régebben szereztem egyet bejárónővel együtt, akit olykor megcsapolhatok, de a legtöbb időmet mégis itt töltöttem rá várva. Az átkozott pedig szórakozott! Belehalt volna egy telefonhívásba talán?!
Őrjöngve megyek a fürdőszobába, a tükörben látom, hogy még az arcomon is van pár karcolás, ahol a szilánkok eltaláltak. Vér kell, hogy begyógyíthassam.
Rögtön Reese villan az agyamba, de abban a percben száműzöm a képét. Azt már nem! Nem fogok belőle inni!
A szekrényemből előszedek egy fekete farmert és egy szintén fekete magas nyakú pólót, megfésülöm a hajam, végül is az embereknél a külső és a pénz az, ami számít. És most vadászni akarok…
***
A féktelen éjszaka az, ami a feledést hozza, a vér, az alkohol és a drogok mámora, amik egyike sem képes megölni, de a kellemes kábulat amit egy időre okoznak szinte felpezsdít. Tegnap haza sem mentem, nem volt kedvem, inkább az egyik éjszakai pillangónál töltöttem az éjszakát, remélve hogy a szakadatlan szex, majd kiűzi a fejemből Reese csábító testének még az emlékét is. Nem így lett.
Már harmadik éjszakája járom a város éjszakai klubjait, bárokat, diszkókat… szórakozni, felejteni, érezni akarok.
- Hová megyünk? Fáj a lábam! – nyöszörgi egy fekete hajú szépség, akit magam után vonszolok a sikátor sötétjében.
- Mindjárt ott vagyunk, csak még egy kicsit bírd ki édes. – csinos lány, fiatal, árad belőle a kiéhezettség érzése, ami jelenleg engem is ural. A lakás túl messzinek bizonyul, az övé is és az enyém is.
- Hideg van…
- Mindjárt felmelegítelek, csak még egy sarokkal odébb. – rámosolygok, hegyes fogaimat elrejtve, amik már előbújtak az izgalomtól.
Befordulunk egy másik sarkon, az emberek erre ritkán járnak, mert veszélyes lehet, de nekem nem számít. A nyirkos levegő és az áporodott szag is mellékes, csupán a meleget árasztó női test, az ereiben lüktető vér fontos.
A hideg kőfalnak nyomom, semmi kedvem tovább várni és morogva a szájára tapadok. A csókja eper ízű, biztos attól a fényes ajakbalzsamtól. A hajába markolva akadályozom meg, hogy elhúzódhasson, bár nem akar, mert még a fogaimat sem vette észre. Az ajkaimmal a nyakára kalandozok, apró csókokkal kábítom míg megkeresem a legtökéletesebb helyet a harapásra, de épp mikor belemélyeszteném a fogaim, hogy megízleljem, megérzem azt az össze nem téveszthető illatot.
- Reese… hogy kerülsz ide? – hátrapillantok a vállam fölött, a sikátor sarkában áll. Az arca felel árnyékba borul, mint egy sötét jelenés.
- Semmit nem változtál Warren. – mondja nyugodt hangon.
Felhúzott szemöldökkel fordulok felé, egyik kezemmel a kábult lányt tartva. – Nem tudtam, hogy kellett volna.
Nem válaszol.
- Miért vagy itt?
- Nosztalgiázom. Azt a bárt kerestem, amit annyira szerettem, de egy fitneszterem van a helyén. – sóhajtja.
- Tudom. Tizenkilenc év sok idő. – visszafordulok a lány felé, mert kezd egy kicsit magához térni a hűvös levegőtől. Rá másképpen hat a kokain, mert ember. Finoman a nyakát cirógatom, míg elgondolkodom. – Körülbelül hat éve zárták be. Csőtörés volt, a tulajnak viszont nem volt pénze rendbe hozni a kárt, így inkább eladta.
Eleinte én is hiányoltam a helyet, ahol annyiszor szórakoztunk együtt, annyiszor fetrengtünk az alkohol mámorában, hogy meg sem tudnám számolni.
- Tegnap nem mentél haza. – mondja halkan.
Rápillantok. – Csak nem kerestél? Mily megható, hogy hiányzom neked!
- Csak a gyűrűmet kerestem.
Összeszorítom az ajkaim, a haragtól elborult elmém elképzeli, hogy Reese előtt termek és a fejét teljes erőből a betonnak vágom, hogy a koponyája szilánkja úgy szóródjanak szét, mint pár napja a festett porcelán.
A gyűrű… amit még a mesterünk adott nekünk annak idején. Két rubintköves gyűrű. Az enyém mindig az ujjamon van, de ő nem igazán hordott ékszereket és azon a napon a levelével együtt az ágyunkon hagyta. Megőriztem mindkettőt, bolond módon visszavártam, de nem jött.
- Megtaláltad? – kérdem közönyösen. A hálószoba ágya alatt van két kilazult padlódeszka, az alá rejtem a fontos dolgaim.
- Nem.
Megvonom a vállam, eszembe sincs elmondani, hogy eltettem neki. Miért? Hogy jól szórakozzon azon, hogy hiányoltam?! Vigye el az ördög, amiért visszajött!
- Még pár perc édes, bírd ki. – mormogom a fülébe. Áradnak belőle a feromonok, mint egy tüzelő szuka. Szexéhes kis dög, pont megfelel a hangulatomnak.
Visszafordulok Reese felé, aki a nőt figyeli.
- Lehet, hogy kidobtam, nem emlékszem. Régen volt. – átkarolom a lány derekát, mert alig áll a lábán. Azt hiszem mégis elmegyünk a lakásáig, de aztán egész éjjel el sem eresztem. Szex közben a legfinomabb a vér, mert benne van az élvezet is.
Reese vére mámorítóan édes miközben elélvez. Nincs annál édesebb a világon.
- Ő ki? – nyögi a lány felpillantva.
- Nem is tudom… - mormolom neki - … a neve Reese. – de hogy mi is ő nekem most? Barát? Szerető? Ex-szerető? Ellenség…?
- Ő is jön?
Elvigyorodom, a kokaintól még mindig furcsán felszabadultnak érzem magam, ezért szeretem a kábítószereket. Mintha egy puha felhőben lebegne a testem, de a tudatom megmarad, mert vámpír vagyok.
- Nem tudom. Mit szólsz Reese? Éppen nosztalgiázni készültél, vagy nem? – a közös élvezet a legjobb módja, hisz annyiszor átéltük együtt a gyönyört. Egymással, vagy akár hárman, sőt négyen is. Egy női test elbír kettőnkkel is.
- Te is tudod mi lenne a vége, ha veletek tartanék. – sóhajtja végigpillantva rajtunk, a szemeiben enyhe csillogás váltja fel a közönyt.
Ó igen. Pontosan tudom mi történne, nem csak ezt a kívánatos nőt tenném a magamévá, hanem őt is. Újra és újra, míg a hajnal ránk nem köszönt és a fáradság el nem uralkodik fölöttünk. A vámpírok közötti szex mindent felülmúlón élvezetes és tüzes. Sosem elég belőle…
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem? – nézek vissza rá indulás közben. Engem nem zavarna a végkimenetel. Nem először csinálnánk már…
Az utcaseprők fölé magasodó paneltömbök gúnyos árnyékot vetnek rájuk, annak a pár fának finoman hajlanak meg gyönge ágai a szél erőtlen ostroma alatt. A legtöbb panelház ablaka sötéten mered maga elé, az elém táruló látvány komor, megszokott. Céltudatosan haladok előre, a lábaim maguktól visznek a régi panelház felé. Nem omladozik, mint a többi, de mégis fáradt és szomorú. Mintha telepakolták volna nagy, nehéz kövekkel, és már éppen hogy nem roskad össze a súly alatt. Néhány tégla már kipottyant belőle, mégis kitartóan küzd, akár egy gyermek az álmaiért, hogy űrhajós lehessen. A járda telis tele van mély repedésekkel, az utcalámpák haloványan pislákolnak ahhoz, hogy mindegyiket észrevedd. Könnyedén lépem át őket, ismerem a járást az utca összes kavicsával és bokraival együtt. A kapucsengő már rég rossz, a mai napig nem javította meg senki, de az ajtó sincs éppen a helyén. Az épület belül rozoga, mintha éppen összedőlne. A falakat sárgabarack színűre festették, de amaz már rég lekopott, a fal természetes szürkés színe átüti a sárgát. A lift nem működik, a lépcsők omladoznak, a kilátások elég gyérek. De az ember nem teszi erre a környékre a lábát, hacsak nem kilátástalan az élete és nyugodt körülményeket keres az érfelvágáshoz. Ide biztosan nem jön utána senki, ez a hely nem elátkozott, de elég rossz pletykák keringenek róla. Miközben lassan haladok a lépcsőn, ujjbegyeimmel folyamatosan simítom a kosztól ragadós falakat, az ajtókra pöccintek finoman, hangtalanul. A legfelső előtti emeleten, a hatodikon állok végül meg. A lakásszám rég eltűnt az öreg faajtóról, a csengő sem működik. Ez a hely romlott. A lakói is romlottak. Percekig állok egyhelyben, mintha nem tudnám, hogy ő tudja. Aztán sarkon fordulok. Elmegyek.
Nem mondanám megfutamodásnak, inkább csak kíváncsiság hajtott. Kíváncsi voltam az indulatokra, amik végül elmaradtak. Legbelül arra vártam, hogy mérgesen feltépje az ajtót, majd ordítson, hosszú ujjait nyakam köré szorítsa. Reméltem, de tényleg nem történt semmi, amit voltaképpen az ösztöneim is megsúgtak. Magamba szívom a panel dohos szagát. A földszinti utolsó lépcsőn ülve, az ismerős sötétséggel körülvéve elmálazok azokon az éveken, amikor még én is itt éltem. Kétségkívül a legcsodálatosabbak voltak, csakhogy emellett kibújik a feketelyukból a csalódottság is. Nem érzek bűntudatot, nem neheztelek senkire, éppen csak képtelen vagyok a nélkül élni, ami valójában a lényem.
- Ide be mersz jönni, de az ajtómhoz már nincs bátorságod? - Nem tudom mit kéne éreznem. Nem vagyok boldog, de szomorú sem, a közömbösséget sem lelem fel magamban. Olyan érzés lehet, mint amikor a katona hosszú idők után hazatér a családjához. A szívében a tátongó ürességét belepi, megtölti a hiányzó rész. Hangosan felszusszanok, csettintek egyet nyelvemmel.
- Ide bejönni könnyű, az ajtó küszöbén átlépni könnyű. Te vagy a nehéz - mutatok rá a problémámra.
- Akkor talán várjak itt kint? - kérdezi ártatlanul. Megejtek egy rövid mosolyt miközben hátrafordulok és szembekerülök vele. Nem változott semmit. Megnyugvással tölt el, pedig egyébként sem számítottam másra. Hosszan fürkésszük a másikat, egy pillanatig úgy tűnik, mintha mozdulna felém. Hátrébb lép egyet, elveszik a sötét sarokban. Nyelek egyet. Újra megismétlem a korábbi mozdulatokat: lassú séta, az ujjaim mozgása, a halk koppantás a fán, a megtorpanás. Lenyomom a rozsdás, érdes tapintású egykoron csillogóan fénylő kilincset. Az ajtó hangosan nyekken, ugyanolyan fülsiketítően nyikorog araszolása közben.
Félhomály fogad a kaotikus nappaliban. Amikor itt laktam, mindig én pakoltam el, nem mintha engem olyannyira zavart volna, de nappal javarészt unatkoztam, nem volt semmi teendőm, sehová nem tudtam elmenni. Most a zűrzavaron át nem látok mást, csak még nagyobb káoszt, Warren sötéten háborgó lelkét. Tekintetemet végigvezetem az elém táruló látványon. Az ódivatú virágos tapéta a legtöbb helyen már levált a falról, csak az ablak körül őrizte meg eredeti állapotát. A poros ablakok fölé, a karnison átvetve sötét takarók lógtak le egészen a parkettáig. Az egykoron egyenesen felrakott polcokból csak ferde csonkok maradtak, ahogy a régi, szép faragásos ruhásszekrény ajtaja eltűnt, és, mintha az egyik oldalából egy darabot kiharaptak volna. Érdeklődve húztam fel egyik szemöldökömet, ahogy megpillantottam az igen sok strapát kibíró ágyat, még mindig egyben van. Noha fel van túrva, és biztosan még mindig nyikorog, ha nem jobban. Érzem az izzadtság, az élvezetek őrjítő szagát.
- Na, milyen? - A konyhából kilépő alakra pillantok hosszan, majd beljebb lépek, vállat vonok.
- Semmi extra. Olyan, mint mindig - válaszolok halkan. Visszagondolok arra az időszakra, amikor beköltöztünk ide. Egy idős nénié volt, aki kilencven éves korában elhunyt. A lakás gyönyörű volt, igazi krémszínű függönyökkel, csillogó padlóval. Viszont, amint hozzánk került, lepukkanttá vált, rá se lehetett ismerni. Sajnáltam, és, ahogy visszagondoltam a nénire, még jobban elöntött a bűntudat. Sose érdekeltek az emberek, a pusztulás mértéke sem vonzott, de néha elméláztam rajta. - Legalábbis - tettem hozzá.
- Esetleg kérsz valamit? Van vér, és vér, de azt hiszem egy kis nyers disznóhús és egy levágott ujjat is találsz a hűtőben.
- Már megint egy ujj? - pillantok fáradtan Warrenre.
- Most önként egyezett bele a csaj, nem kell aggónod - mondata közben helyet foglal az ágyon. Rám szegezi gúnyos tekintetét.
- Nem aggódok - nézek vele farkasszemet. Elégedetten hümmög egyet, valójában pedig a lehető legbosszúsabb. Szórakozottan lépek a konyha felé, mintha tényleg vért akarnék, de felesleges az ilyesmi. Nagyon ritkán ittunk mások véréből, ha ott voltunk egymásnak.
- Azt rögtön sejtettem - a hangjából kihallani a fintorgást. - És hol voltál?
- Mindenfelé.
- Mindenfelé? Kicsit bővebben?
- Brazíliában, Kínában, Peruban. Meg még ki tudja, alig emlékszem rájuk - suttogom magam elé. - Brazília volt a legjobb, ott voltam először, majd oda is mentem vissza, onnan jövök.
- Miért nem maradtál ott? - régebben biztosan összerezzentem volna erre a mély dörrenésre, a számon kérő dühös hangsúlyra. Most viszont csak féloldalasan elmosolyodok. Megérintem az egyik lemállott tapétadarabot és visszasimítom a falra, pár másodpercig ott is marad.
- Kíváncsi voltam rád - mondom, egyenesen a szemeimbe nézve. Nem ismerném be a valóságot. Elhagytam azért, amiért visszajöttem. Kissé ironikus, felettébb hihetetlen, drámával átszőtt keserű tragédia. Sose kellettek a szavak, a különösebb erőfeszítések a mondatokkal, mintha egy néma csatornán kommunikáltunk volna mindig is. A helyzet az, hogy ezt most nem érzem, csak tompán érzékelem. Átlépek a törött üvegeken, egyenesen Warren előtt állok meg. Látom a haragot benne, a vadállatot, ami annyiszor széttépet, darabonként a szájába vett és megrágott.
Tenyereimet vállaira fektetem, erősebben megnyomom őket, Warren szó nélkül hátradől az ágyon, fekete haja sötét legyezőként terül el a fehér lepedőn. Egy percig sem gondolkodok, mikor térdeimet csípője mellé az ágyba nyomom. Kezeimmel a feje mellett támaszkodok meg. Aztán bódultan hajolok a nyakára. Nem ránt el magától, és csak akkor rezzen meg, mikor szemfogaimat belemélyeztem nyakhajlatába. Az ismerős érzés, az izgatottság, ami körülleng, ahogy megtölti számat édes vére. Mind-mind annyira hiányzott, annyira vágytam rá, mintha egyszer kóstolt tiltott gyümölcs lenne. Lehunyt pilláim alatt tűzijátékok pattognak, a vére íze szinte robban a számban, és az első korty lenyelése halk sóhajt csal ki belőlem. Vállába marok körmeimmel, egyre mélyebbre és mélyebbre nyomom őket, míg a sebekből vér nem csordul ki. Magam előtt látom a régi emlékeket, azt az időszakot, amikor még emberként semmire sem volt gondunk. Amikor a barátságunk valóban barátság volt, nem pedig egy kifordított, fejét vesztett kapcsolat. Bár kapcsolatnak sem nevezném.
Mindössze pár kortyot engedek magamnak, Warren vére mindig elkábított, mint valami drog. Elhajolok a nyakától, a cseppeket sem nyalom le, mint régen és a csípőjére sem ülök le. Határozott mozdulatokkal felkelek róla, kerülöm a felesleges érintkezéseket. Letörlöm szám széléről az elmaszatolt vörösséget.
- Büdös van – pillantok még egyszer körbe. – Elhanyagoltad magadat, Warren.
- Talán maradni akarsz?
- Nem – rázom meg fejemet. Az ajtó felé indulok, nem akarom látni az arcát. – De a városban maradok. Ha leveszed a sötétítőket, és átnézel a túloldalra, ott leszek maximum száz karnyújtásnyira. – Egy igazi rossz komikusnak érzem magamat. Nem nevetettek, de mégis van valami mulatságos a tetteimben. Könnyű mozdulattal tárom fel az ajtót, amennyire nehéz volt átlépni a küszöböt, mikor be akartam jönni, most annyira könnyű az egész kifelé menet. Magam sem értem, hogy a több tucatnyi lakás közül, miért pont a szembelévőt választattam ki. Gondoltam rá, hogy bosszantom Warrent, de a tudat, hogy szembe vagyunk egymással, engem is kellőképpen frusztrált, mintha egyszerre akarnék mellette, és jó pár mérfölddel arrébb lenni.
Karakter: Adam P. Lester Megjegyzés: A Pótszülőknek és a Tökfejnek
Adam
„…ettől a macskától származik az összes ma ismert hosszú szőrű macska; és bár jól lehet, hogy a Török Angorának hosszú, dús bundája van, nem igényel sok időt a karbantartása. Emellett vigyáznunk kell, hiszen ez a cicus hajlamos az elhízásra…”
Igen az AnimalPlanet előtt ülök és a 101 Kiscicát bámulom. Igazából szeretem a macskákat. Cikk-cakk az én egyetlen társam és csodásan kijövünk. Mindenhova elkísér, még a munkahelyemre is. Nagyon ragaszkodó típus és a világért sem hagynám magára soha. Ő az egyetlen lény ezen a bolygón, akihez nagyon ragaszkodom, és ha el kéne hagynom, inkább halnék meg.
Cikk-cakk egyébként egy csodálatos Himalájai macska. Hosszú szőre van és ezért naponta egyszer meg kell fésülni a bundáját. Ez a nap fénypontja. Neki is meg nekem is. Alig egy éve került hozzám, úgyhogy lényegében még csak egy kölyök macska. Ezt onnan lehet a leginkább észrevenni, hogy a kanapé, a fotel és egyéb szövet borítású bútor viseltes állapotban van.
A műsornak vége ezért úgy döntök, ideje vacsorázni. Persze hogy Cikk-cakk kap elsőként, úgy is mindig kiharcolja magának. Amint kinyitom a zacsit, a macsek már be is somfordál a konyhába. Mint valami cicakaja reklámban. Aztán összedobok magamnak is valamit és leülök enni. Ahogy végeztem lezuhanyozom és lefekszem aludni.
Rendszerető ember vagyok, de csak saját magam után takarítok. Szeretem, ha valami meg van tervezve és a tervhez igazodik minden. Na persze nem vagyok én maximalista vagy egy unalmas sznob alak. Legalábbis én nem tartom magam annak. Szeretek óvatos lenni, ezért mindennek utána olvasok és a korosztályommal ellentétben sokkal jobban szeretem a könyveket, mint az internetet. Mármint, megvan a varázsa annak, ha valaki könyvet olvas. A nyomdai festék, és az újrahasznosított papír illata semmihez sem fogható.
Egyszerű ember vagyok, aki a kis dolgoknak is tud örülni. Például, ha egy vihar után ismét kisüt a nap. Nem vagyok szentimentális és általában mindenki csak a kifejezéstelen pókerarcot látja, ha rám néz, de ennél azért én több vagyok. Ezzel ellentétben viszont inkább vagyok zárkózott és szűkszavú. A szervezetnél gyakran mondták, hogy koraérett vagyok, mert kölyök koromban sem sírtam soha, és szerintük mindig is túl komoly voltam. De ők nem tudták, hogy milyen nekem. Mert nem azt élték át, amit én. Nem fedezték fel apránként az erejüket, amit egy alkoholista nőszemély miatt kellett elviselniük. Sokszor éreztem átoknak, mint áldásnak az egészet. Mikor még nem tudtam kontrolálni, hallottam, mit gondolnak rólam mások. Betekintést nyertem lelkük legsötétebb részébe. Hallottam a fejemben a legkegyetlenebb gondolataikat. Nehéz volt kezelnem, de muszáj volt megtanulnom kordában tartani. A saját érdekemben. Ha továbbra is hallottam volna mások gondolatait, abba beleőrültem volna. Mára már köszönöm jól vagyok. Teljesen ura önmagamnak. És…
- Maga itt? – vonom fel szemöldököm, ahogy felnézek a pult mögül.
Carl nyilván valami melót akar rám sózni, de előtte még megszívatom egy kicsit.
- Adam! – biccent felém. – Pont Téged kerestelek.
- Tudja, hogy itt dolgozom. – tárom szét a karom. – Csak nem meggondolta a múltkori ajánlatom? Jöjjön, üljön ide. – választ sem várva kapom el a karját és ültetem le egy székre. – Ne aggódjon, lefújom lydocainnal és nem fog fájni egy cseppet sem. A balba lesz ugye? – nézek fel rá, miközben lefújom a fülét és előkészítek egy tűt. Persze eszem ágában sincs átbökni a fülét, még a végén belehalna szegény.
- N-nem ezért jöttem! – dadogja idegesen.
- Ó jaj! Nézze, remeg a kezem! Térjen a lényegre gyorsan, vagy a kórházban kötünk ki. – közben a tű már majdnem eléri fülcimpáját.
- Ne! – kiált fel és fel is pattan a székről. – Azért jöttem, mert beszélnünk kell.
- Miről? – teszem le a tűt.
Láthatólag kényelmetlenül érzi magát, hiszen egy nyilvános helyen nem beszélhet a szervezet ügyeiről.
- Ne aggódjon, vasárnap van. Ma csak én vagyok bent. – ezzel a székre mutatok ahol korábban ült és Carl engedelmesen helyet is foglal. – Szóval, mit akarnak tőlem?
- El kell költöznöd.
- Hova? – adok hangot őszinte döbbenetemnek.
- Van két emberünk, akiknek jól jönne a segítség, ezért a vezetőség úgy döntött, hogy Téged, illetve egy másik korodbelit küldenek hozzájuk. – táskájából elő vesz egy vastag, sárga borítékot. – Itt van mindhármuk aktájának másolata. Természetesen ők is értesültek erről, így nem lesz meglepetés számukra a jöveteled.
- Cikk-cakk nélkül nem megyek sehova. – jelentem ki komoran.
- Tessék? – kérdezi megütközve.
- A macskám. – felelem oda sem figyelve és gyorsan átlapozom az aktákat. – Pót szülőkhöz akar küldeni, hogy papás-mamást játszunk? Mi a franc ez? És miért lakik együtt ez a két fazon? Ez annyira homo!
- Hosszú történet, de nyilván elmesélik majd. Holnap estére várják…
- Se nekik, se nekünk nincs beleszólásunk, mi? – kérdezem keserűen.
- Attól tartok, hogy nincs. – sóhajt fel. – De ne neheztelj rám, én csak egy egyszerű ügyintéző vagyok.
- Felfogtam ott leszek. De álljon rendelkezésemre egy kocsi, hogy a cuccaimat tudjam hova rakni.
- De hát nincs jogosítványod! – fakad ki. – Vezetni se tudsz!
- Csak adja meg a címet és oda találok. – soha nem okozott gondot gyorsan megtanulnom valamit. – A kocsinak nem lesz baja és a szervezet visszakapja, amint átköltöztem az álompárhoz.
***
Szóval ennek a benga, ronda épületnek a legtetején laknak? Nem vagyok lenyűgözve. Sok a cuccom és segítség nélkül egész éjszaka rohangálhatok fel-le a dobozokkal…
- Király! – áll meg mellettem egy srác, és majd’ kitöri a nyakát annyira néz felfele. – Remélem enyém az erkélyes szoba… - már épp elindulna, mikor megtorpan és felém néz.
Tudom ki ő. Az ő aktája is a borítékban volt. Kezelhetetlen alak, aki rendszerint a saját feje után megy, és eléggé könnyelműen gondolkodik a világról. Sokszor sodorja veszélybe magát. Abszolút nem csapatjátékos…
- Te vagy a… - töri a fejét - …a sugárfertőzött! – kezet nyújt.
- Adam. – segítem ki a nevemmel és elfogadom a kézrázását.
- Ja. – hagyja rám a dolgot. – Billy vagyok. Felmegyünk? – tekint vissza az épületre vágyakozva.
- Fel. – bólintok és Cikk-cakk dobozával a kezemben elindulok én is.
- Jött ez a fazon. – kezd bele a liftben. – Ez a Carl, és minden további nélkül azt mondta, hogy költözzek ide. Először nem akartam belemenni, de azért egy luxus kecó egy felhőkarcoló tetején, mégis csak megér egy próbát.
- Nyilván. – felelem, miközben gondolataim a csomagjaim körül forognak. – Azért lejöhettek volna üdvözölni minket. Nem kaptunk kulcsot.
Az utolsó előtti emeleten kiszállunk a liftből, mert az nem megy tovább, hiszen a két pasas az egész szintet uralja, ezért nem kell, hogy oda is lift vezessen. Már épp emelem a kezem, hogy kopogjak, mikor bentről valaki felkiált.
- A rohadt életbe Gyufa! Mi a fene ez a förtelem?!
- Le volt árazva E-Bay-en. – érkezik a válasz.
- Aha… egy ocsmány vörös fotel hiányzott már csak ahhoz, hogy teljes legyen az életem.
- Jaj fogd már be! Én legalább nem zabálok egész nap –a nap 24 órájában- müzlit!
- Nem! Te hamburgerrel tömöd azt a hülye fejed!
- Na jó, Jeges, most volt elegem belőled! Mi a faszomért kell belekötnöd mindenbe?!
- Mert kurvára idegesít, hogy minden másnap rendelsz valami szar bútort, amit már nem is lehet mire használni, csak porfogónak!
Valami nagyot csattan az ajtón. Aztán sistereg és recseg, végül egy hatalmas égett lyukat hagy maga után. Háttal nekem a „Jeges” áll, velem szemben pedig „Gyufa”, aki elképedve néz velem farkasszemet.
- Ezek meg? – kérdezi Nicholastól.
- Az új lakótársak, gondolom… - von vállat, ahogy megfordul.
- Cső! – köszön nekik Billy széles vigyorral. – Te Izé, ez a tüzes trükk állati volt!
- Ácsorgunk még, vagy beengedtek? – kérdezem kimérten.
- Ah, bocs. – és az ezüst hajú már nyitja is az ajtót. – Nick. – kezet rázunk. Hideg a bőre, mint egy hullának.
- Max. – vele is kezet fogunk. Az ő bőre forró, mintha láza lenne.
Persze, hogy róluk is elolvastam mindent. Nagyjából tudom, hogy viszonyuljak hozzájuk. Könnyű lesz alkalmazkodnom, ha békén hagynak.
- Az mi? – mutat a macska hordozóra Nick.
- A macskám.
- Macska? – vonja fel a szemöldökét Max.
- Igen. Talán valami probléma van vele?
- Dehogy vagy! Imádom ezeket a szőrös kis dögöket! – karolja át vállamat Jeges. Hívjuk így, ez egyszerűbb. – Gyufa nem engedi, hogy macskát hozzak a házba, mert még a végén szegény elpusztulna.
Erre csak felvonom a szemöldökömet és szabadon engedem Cikk-cakkot.
- Senki, egy újjal sem érhet hozzá. – nézek végig a társaságon szigorúan. – Segít valaki felpakolni a cuccaimat?
- Én lemegyek a boltba! – Nick elrohan mellettem.
- Bocs haver, ismerkedek a lakással. – szabadkozik Billy.
- Menjünk. – sóhajt Max.
Nem vártam volna, hogy pont ő segít. Mogorvának tűnik. De talán jobb ez így. Nem tudom mennyire toleráltam volna, ha Nick véletlenül szófosást kap, amíg leérünk. Maxnél talán ez a veszély nem fenyeget. Felcsatolja a gázmaszkot.
- Állat! – vigyorog Billy. – Úgy nézel ki, mint egy terrorista!
A szőke elengedi a füle mellett a megjegyzést és elindul a lift irányába; én meg utána. Már majdnem leérünk, amikor megszólal.
- Mivel foglalkozol?
- Pearcingeket böködök.
- Aha.
És lényegében ezzel ki is merült a téma. Gondolom próbált empátiát sugározni, de ez nem nagyon jött össze. Mindenesetre eddig ő az, aki a legkevésbé idegesít. Leérve a kocsihoz felkap két dobozt, én viszont nem akarok többet fordulni, ezért körülnézek, hogy lát-e minket valaki. Amint megbizonyosodtam róla, hogy egy lélek sincs a környéken, az erőmet bevetve felemelem a többi dobozt és elindulunk a lifthez.
A liftben megint csak nem szólunk egymáshoz. Úgy tűnik Max nem is ebben a világban jár. A tekintete gondterhelt, és úgy tűnik valamin nagyon erősen gondolkodik.
Ahogy lebegő dobozokkal körülvéve belépek a lakásba Nick elkerekedett szemekkel mered rám.
- Szép trükk Gandalf. – vigyorog. – Megmutatom a szobád.
- Ugye nem kell közösködnöm?
- Hm?
- Nem szeretek másokkal egy szobában aludni.
- Ja. Ne aggódj, Billynek is és neked is külön szobát rendeztünk be. – aztán közelebb hajol. – Ha nem tetszenek a vörös bútorok csak szólj és átfestjük őket. – azzal rám kacsint és magamra hagy a szoba ajtaja előtt.
Miért érzem úgy, hogy ez a csapat gallyra vágja még az én megszokott és nyugodt életemet? Valahogy rossz előérzetem van. Mintha ez még csak a vihar előtti csend lenne. De az is lehet, hogy csak én vagyok túl pesszimista.
Szerkesztve LastBreath által @ 2013. 05. 07. 22:46:05
Karakter: Nicholas Flame Megjegyzés: Mordor tüzének~
Reggeli után, elpakolunk. Már ha elpakolásnak lehet nevezni. Gyufa magára vállalja a mosogatást. Ami igazából nálunk annyiból áll, hogy két pohár és két tányér mindig legyen tiszta. Aztán, ha a többi már túl sok helyet foglal a pulton, megy a kukába és veszünk helyette újat. A délelőtt további részét külön töltjük. Szőke dolgozik, én meg szokás szerint „lopom a napot”. Sokszor piszkált már azzal, hogy keressek valami melót. No nem azért, mert kevés az, amit ő megkeres, és amit a szuperhősködésből kapunk. Nem. Csupán nem szereti hallgatni, ha netán megemlítem, hogy mennyire tudok unatkozni nap közben.
De most kivételesen egyáltalán nem unatkozom. Egy üveg kólával a kezemben ülök a tévé előtt és valami természetfilmet bámulok. Igazából nem sokat fogok fel belőle, mert mostani szokásomhoz híven, a gondolataimba mélyedek. Egyre többször fordul elő, hogy azon gondolkodom, hogy kerültem én ide, ilyen helyzetben. No nem azért mert bármi problémám lenne a mostani életemmel. Egyszerűen csak néha még mindig hihetetlen, hogy Gyufával ilyen hosszú ideje kibírjuk egymás mellett. Az első közös szexnél, még kiröhögtem volna, ha azt mondja, nem fogom bírni nélküle.... Igazából mondta is... És ki is röhögtem. De erre ő már valószínűleg nem emlékszik. Amikor végeztünk az őrült dokival meg a mutáns seregével, kelletlenül ment a búcsú. Igazából egész jól kijöttünk a többiekkel is. A végére jó kis csapat kovácsolódott belőlünk. Azzal az ígérettel váltak külön az útjaink, hogy majd újra összeállunk, ha a világ nagy veszélyben lesz. De valahol legbelül éreztük, hogy talán soha többé nem látjuk egymást.
Megkedveltem őket. Lancelotot, a Kis Herceget, Winnetoot, ...Gyufát. Mindenkit másért kedveltem, és soha nem is mutattam ki feléjük.
Körülbelül fél évig tengettem újra egyedül a napjaimat, amikor az ARMOR ismét beparancsolt. Akkor találkoztam hosszú idő után ismét Gyufával. Ránk erőszakolták, hogy társak legyünk... Igen, akkor még nem igazán fűlött hozzá a fogunk, de a „küldetés” után, szinte minden ARMOR típusú munkát közösen csináltunk. Ez ment két évig, amíg jött a random ötlet -ki tudja már, hogy melyikünktől-, hogy költözzünk össze. És azóta köszönjük szépen, megvagyunk.
~*~
Egy újabb bútor, aminek a dekorativitáson kívül már megint semmi haszna nem lesz. Néha falra mászok Gyufa hóbortjaitól. Vidáman benyargal a konyhába, és büszkén kihúzza magát, mint aki épp az imént mentette meg a világot, méghozzá fél kézzel.
- Nem bírod ki, hogy egy napig ne rendelj valami szart? - kérdezem lesújtó pillantással.
- Na látod ezt eltaláltad, inkább segíts összerakni. - vág vissza szúrós tekintettel.
Nem tudom, hogy nézne, ha... Hmm. Ez nem is rossz ötlet. Egyszer ki fogom használni az időt és minden ágyneműt kékre cserélek. Sőt... -magamban lelkesen felkuncogok- egyetlen Gyufám örömére a falakat is kékre festem. Ó nem, nem kell nekem több fél óránál egy helységre. A festék folyékony, úgy irányítom, ahogy akarom. Majd meglátod apuskám.
Sejtettem, hogy ez is valami élénk színű darab lesz, de azért csak hangot adok „felháborodásomnak”.
- Jézusom ez is vörös? Milyen kommunista állat vagy te?
- De hát olyan szép ez a szín. - vigyorodik el lelkesen.
Na, nézzük hogy kell összerakni ezt a förtelmet. Kinyitom a kis füzetet és rögtön elvigyorodom. Persze, hogy reakciómmal felkeltem Szőke figyelmét is. Odacsüccsen mellém, én pedig diadalittasan rámutatok az egyik pálcika emberre.
- Ez vagy te. - enyhe fintor fut végig arcán, majd a másik firkára bök.
- Ez meg te.
- Jó. - bólintok. - Én legalább mosolygok.
- Én is mosolygok, csak én háttal vagyok. - vágja rá azonnal, majd egyszerre nevetjük el magunkat.
- Na de kezdjünk hozzá. - minél hamarabb kész vagyunk, annál jobb.
- Mi az első lépés? - hangzik fel a kérdés.
Az első negyed óra a füzetke forgatásával telik. Próbáljuk megfejteni a beleírt titkos információkat, végül nagy nehezen -és bizonytalanul- nekilátunk bútort barkácsolni.
Egy órányi szenvedés és kalapálás után már úgy vagyok a félkész vörös szörnyeteggel, hogy szarrá fagyasztom és ledobom az erkélyről.
- Te Jeges. - int felém a Szőke. - Arra gondoltál már hogy a leírást kezdtük a rossz felénél?
Fogja a füzetet és a hátuljánál nyitja ki. Érdeklődve hajolok közelebb, ahogy a következőket olvasom: „Első oldal:
Köszönjük hogy cégünk termékét vásárolta. Javasoljuk hogy termékünket a következő útmutató alapján szerelje össze:
1.lépés......” Egy hosszú percig bámulunk egymásra teljes megrökönyödésben, végül bombaszerűen robban ki belőlünk a nevetés. A végén szinte már fuldoklunk. Végül fél órán belül pik-pakk összerakjuk a szekrényt. Gyufa győzelmi esőtáncát is bemutatja, majd ismét jót kacagunk. Aztán olyan tizenegy felé rájövünk, hogy éhesek vagyunk.
- Mit kajázzunk? - indítok egy demokratikus kérdéssel.
- Hambi? - és ezzel kezdetét veszi a Ki-a-kitartóbb verseny.
- Gyors?
- Hambi?
- Gyors?
- Gyors? - próbálkozik fordított pszichológiával, de sajnos nem sikerül neki.
- Gyors. - bólintok rá elégedetten, mire elhúzza a száját.
Az ajtó előtt ácsorogva még magához ránt egy forró, szenvedélyes csókra. Tudom én, mire megy ki a játék.
- Akkor sem fogunk hambit vacsizni. - vigyorodok el.
Valamit mormog az orra alá, aztán elindulunk vacsoranézőbe.
~*~
- Hát ez jó volt. - sóhajtok elégedetten, immár hazafelé baktatva.
- Nem hambi, de ehető. - ismeri el ő is.
És ahogy az út túloldalára nézek, kit látnak meg szemeim? Na nem, ebből nem eszel. Gyufa szájára tapasztom a kezem és berántom magammal a sikátorba. Lelkesedése rögtön alábbhagy, mikor felhívom a „veszélyre” a figyelmét.
- Carl az. Tuti valami munkát akar ránk sózni.
Bólint egyet és lefejti kezemet ajkairól. Az ARMORos ipse, aki mellesleg régi, jó barátunk -idézőjelben-, mint egy őrült, úgy csenget a kapunál. Végül megunja és előkapja a kis kártyáját. Felháborító, mik nincsenek.
Úgy negyed óra elteltével arra gondolok, a kedves ügynök nekiállt takarítani a lakásban, és ezt már épp osztanám meg Szőkével is, mikor megjelenik, és sietősen elhagyja a terepet.
Felérve a lakásba, szembesülünk a vaskos borítékkal, aminek kibontását másnapra halasztjuk. Inkább bevesszük magunkat a zuhanyzóba, majd lefekszünk aludni.
Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy Szőke mellettem nyugtalanul forgolódik, nyöszörög, és izzad. Arca elgyötört és kétségbeesett. Nyugtalan leszek én is, hiszen olyan régen volt már rémálma. Fogalmam sincs mi idézhette elő ezt pont most.
- Max? - rázogatom vállát, hátha sikerül felébresztenem. Szerencsére felébred, bár először még ködös a tekintete és őrült módjára köhög és kapkod levegőért, de hamar magához tér. - Max, jól vagy? - ráncolom szemöldököm aggódva.
- Nehem... - köhécsel még mindig.
Átölelem és ő szinte úgy fúrja magát az ölelésembe, mintha az élete függne tőle. Hagyom, had nyugodjon meg. Közben arra gondolok, mennyire biztonságban érzem magam, ha vele vagyok.
~*~
A másnap reggel nehezen jön el. Bár a Szőke viszonylag hamar megnyugodott, és visszaaludt, én képtelen voltam rá. Hatkor kijöttem, mert már nem bírtam egy helyben ülni. Feszült vagyok és ha nem figyelek, remeg a kezem. Hazudnék, ha azt mondanám, fogalmam sincs, mitől van ez. Olyan régóta tudom már, és mégse voltam képes beismerni. Egyre azon voltam, hogy elfojtsam, elrejtsem, elnyomjam. Mert féltem tőle. Mert, ha beismerem, akkor képtelen leszek majd elengedni. És most, hogy végre elfogadtam, ennyi idő után... Az érzések pofon vágtak és én nem tudok velük mit kezdeni. Rádöbbentem, hogy nem is ismerem Maxet annyira, hogy ezekről beszélhessek neki. És ezzel valószínűleg ő is így van. Már, ha így van... Eddig mindig csak úgy gondoltam, hogy nincs szükség átbeszélgetett, átvirrasztott, buzisan romantikus éjszakákra, nagy lelkizős beszélgetésekre. Hiszen a magunk módján jól megvoltunk. És ez egészen idáig tökéletesen jól működött. Most meg... annyi minden kavarog bennem. Ez a dolog teljesen felzaklat.
Pont akkor lép be a konyhába, mikor végzek a rántottával. Nem hamburger, de talán most ezt is megeszi. Előveszek két tányért és kiporciózom az adagokat.
- Mit rejtegetsz előlem? - kérdezi keményen, ahogy az asztalnál ülünk. Már jó ideje azt fürkészi, hogy csak ímmel-ámmal eszek, jóformán csak tologatom az ételt.
- Ezt én is kérdezhetném. - felelem két falat között.
- Mit titkolsz? - engedi el füle mellett a válaszom.
- Titkolni? Én? - fakadok ki, de azonnal belém fojtja a felháborodást egyetlen szemvillanással.
- Látom rajtad, úgyhogy ne is tagadd!
Leteszem a villát és elhallgatok. Hosszú, mély és nyomasztó csend telepszik közénk.
Titkolok valamit? Igen, van egy titkom. Van egy különleges titkom, csak is Neked. Senki más nincs a világon, akivel szívesebben megosztanám az időm, és a szívem. Szeretnék veled megöregedni és leélni az életem. Minden véleményt, minden kedves emléket, minden mérföldkövet, minden elsőt. Veled akarom megélni a legcsodásabb dolgokat, és valóra váltani az álmainkat... Mert minden álmom veled kezdődik. Azok az éjszakák, amiket egymás karjaiban töltünk, azok a pillanatok, amikor a legfényesebbnek és a legerősebbnek érzem magam. Úgy érzem, bármi történhet a világgal, nem érdekel, amíg mellettem vagy. A szorongás eltűnik, a stressz tovaszáll, a depresszió elolvad. A szíved dobbanása, halk, nyugodt légzésed, szerető melegséged és bőröd puhasága, ahogy enyémhez simul, mindent helyettesít. Szeretem a mosolyod, és ahogy szemeimbe nézel, a tekinteted felmelegít legbelül. Az arcod mindig megnyugtató; és fáj, ha lehangoltnak látlak, pont ezért bármire képes lennék, hogy újra lássalak nevetni. Bárcsak képes lennék egyszerű szavakkal megmagyarázni, mit érzek irántad. Millió dolgot mondhatnék még, és remélem lesz rá alkalmam egytől-egyig elmondani őket... mert az egyetlen, akivel le akarom élni az életem, az Te vagy. De hogy a fenébe mondhatnám el ezt neki? Az igazat megvallva nem vagyok az a romantikus alkat. Az is megeshet, hogy előbb harapnám el a saját nyelvem, minthogy ezeket elmondjam. És igenis félek. Félek attól, hogy ha mindezt rázúdítanám egyetlen szóba sűrítve, teljesen elidegenedne tőlem.
- Jeges? - néz rám kérdőn.
- Nem mondhatom el. - rázom meg a fejem halkan. - Nem merem. - suttogom alig hallhatóan, azzal fogom magam és tányéromat otthagyva elvonulok zuhanyozni.
Hatalmasat ütök öklömmel a csempére. Dühös vagyok és kétségbeesett. Miért kellett hirtelen mindennek megváltoznia? Miért nem volt jó úgy, ahogy régen? Miért? Miért?!
Homlokomat a hideg csempének döntöm, és hagyom, hogy a forró cseppek monoton hulljanak bőrömre. De képtelenek felmelegíteni. Amint bőrömhöz érnek, mind kihűlnek. Egyáltalán nem úgy működnek, mint Gyufa teste. Ha hozzáérek, csak még forróbb lesz, képtelen kihűlni.
Ahogy kilépek a nappaliba ott találom a kanapén ülve Carl borítékát olvasgatva.
- Mit ír? - támaszkodom meg a kanapé háttámláján.
Nem felel, csak vállat von, mintha nem is mélyedt volna bele igazán a dologba.
Csak hümmentek egyet és már fordulok is a konyha felé, de elkapja csuklóm. Bőröm szinte fájón lángol fel érintése nyomán, de nem fordulok felé.
- Mi van veled Jeges? - kérdez rá kertelés nélkül, komoran. - Mostanában nem vagy önmagad.
- Te is elég sokszor merülsz a gondolataidba. - felelem. - Azt hiszed, nem tudok róla, de észrevettem, hogy valami nyomaszt.
- Most nem erről van szó. - mordul türelmetlenül. - Mi a faszomért vagy ilyen puhapöcsű barom? - fakad ki.
- Mert nem akarlak elveszíteni. - felelem alig hallhatóan, de még mindig nem fordulok felé, csupán lehajtom a fejem. - Félek attól, hogy egyszer egyedül maradok... - nagyot nyelek és ha lehet, most még inkább lehalkítom a hangom, szinte már csak suttogok. - Szeretlek Max... - tátogom, és legbelül imádkozom érte, hogy ne hallja meg. Keze lecsúszik csuklómról, és döbbent némaság zuhan ránk. Kihasználva az alkalmat az erkélyre iszkolok, ki a zuhogó esőbe, hogy kiszellőztessem a fejem.
Végül csak kimondtam. Azt hiszem, lassan nekiállhatok csomagolni. De talán jobb is ez így...
Karakter: Nicholas Flame Megjegyzés: Mordor tüzének~
Gyönyörű időre virradt a mai reggel. Borongós égbolt, zuhogó eső, kellemes tiszta víz illat mindenhol. Imádom az ilyet. Ilyenkor mindig jobb a kedvem egy kicsit, mint máskor. Egészen felszabadító hallgatni a hűs cseppek zenéjét az ablakokon meg az erkélyen. Andalító.
A kanapén ülve kapcsolgatom a csatornákat. Az egyiken valami idióta szuperhősről szóló film megy. Az emberek azt hiszik, ha tényleg léteznének szuperhősök, bizonyára nyilvánosságra is kerülnének. De miért lenne jó a rivaldafény, meg az a sok vércseként jajgató rajongó és fanatikus? A város porig rombolásánál sokkal ésszerűbb a megelőzést. Ezt csináltuk mi is anno, évekkel ezelőtt.
Összeszedtek öt hőst, akik majd megmentik a világot a pusztulástól. Eleinte csapatmunkáról hallani se akart senki. Mindenki ment volna a saját feje után, ha nem kényszerülünk össze. A végére persze egészen összekovácsolódtunk. De egyszer minden véget ér nem? A régi csapatból egyedül Gyufa az, akiről tudom, hol van és mit csinál. Történetesen épp bevásárol, mert elküldtem. Ó igen, miután a csapat szét széled egy darabig tényleg egyedül tengettük a napjainkat. Aztán újból összefutottunk. Azóta sok minden történt, és úgy adódott, hogy már egy éve együtt élünk. Még számomra is hihetetlen, hogy a francba kötöttünk ki egymás mellett, de jól megvagyunk. És ezt úgy kell érteni, hogy nem ugrunk egymásnak -olyan sűrűn. Az tény, hogy a lakás legalább hetente van felújítva tűzvész vagy épp áradás miatt, de jól bírjuk egymás mellett. Mindketten túlzottan temperamentumosak vagyunk. Ég és föld vagyunk... vagyis tűz és víz. De az ellentétek vonzzák egymást, nem?
Bár a Szőke sokat morgolódik, még mindig, azért viszonylag egész jól kijövünk. Viszont most haragszom rá. Tegnap este jobban összekaptunk, mint szoktunk és ennek fényében kegyetlenül megerőszakolt. Ebből következik az, hogy ma csak annyit beszéltem vele, amennyit muszáj volt. Ha erre gondolok, még mindig sajognak a porcikáim. Hülye barom állat, ha eldurran az agya, úgy viselkedik, mint egy dúvad.
Nyílik az ajtó. Rögvest a konyha irányába veszi az útját. Nagy sóhajjal kikapcsolom a tévét és utána megyek. Amint meglátom a két nagy szatyrot, azonnal kutakodni kezdek bennük a jogos tulajdonomért. Kávé, konzerv, tészta, hamburger hús.... Mind-mind unalmas cucc.
Eközben Gyufa végre megszabadul attól a förtelemtől.
- Hoztá' csokis müzlit? - kérdezem az értéktelen cuccokat kiszelektálva és igényesen félredobva az útból.
- Segíts elpakolni. - kapja el a kezem.
Érintése forró, mint mindig. És csókja is perzseli bőrömet nyakamon, melynek most csupán halványan adok hangot. Pedig aztán...
- Műűűzli? - kutakodok tovább, hátha reagál hangomra a doboz, de semmi. - Hoztál egyáltalán? - kérdezem immár Szőkétől.
- Ja, hoztam. - mormogja nyakamba, és egy mozdulattal előkap egy kék dobozt.
- Ez nem müzli. - tolom el magamtól őt is meg a dobozt is határozottan.
- Pedig az van ráírva. - bizonygatja, míg én derékig a hűtőben rendezgetem a mirelit kaját.
- Nem, ez gabonapehely. - felelem undorral. Az az undorító szar a müzli nyomába sem érhet. Hogy képes valaki összetéveszteni a kettőt?! Teljességgel érthetetlen.
- Legközelebb te mész el vásárolni. - fordul ki a konyhából.
Ennyivel aztán végképp nem úszod meg hapsikám. Elkapom a kezét és rászólok.
- Nem. Elmegyünk és veszünk normális müzlit. - jelentem ki ellentmondást nem tűrve.
- Franc fog veled az éjszaka közepén boltba menni. - nyögi elképedve. - Lefogadom, hogy már semmi nincs nyitva.
- De ha egyszer nem tudtál normális müzlit venni! Az a minimum, hogy elkísérsz. Tuti találunk egy éjjelnappalit. - adom ki a parancsot.
Beviharzok a szobába, kitúrok a szekrényből egy SPLAHS! feliratú pólót, meg egy egy kényelmes farmert. Villám sebességgel kapkodom magamra a ruhát. Aztán egy vastag pulcsit is felveszek, mert ugye mégis csak hülyének néznének, ha egy szál pólóban flangálnék a zuhogó esőben. Mert azt azért túlzás lenne mondani, hogy azért veszek pulcsit, nehogy fázzak.
Az új Converse cipővel kissé meggyűlik a bajom. Igen, tudom, hogy Szőke ellenezte, mert hogy kicsi, meg miegymás, de ez a cipő kellett! Ha nekiáll piszkálni érte, én megfojtom. De nem. Meg se szólal, nem is grimaszol gúnyosan, ahogy szokott. Csak valami bárgyú mosoly ül ki az arcára, ami bennem felbassza a vizet. És mostanában mindig ilyen. Azt hiszi, nem veszem észre, de sokszor kapom rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül és olyan rohadtul gondterhelt arcot vág, mintha legalább valami halálos betegsége lenne. Nos azért remélem nem erről van szó. De igenis bassza a csőröm, hogy nem mondja el...
Tényleg! Mi a francért bosszant ennyire a dolog? Eddig se nagyon vittük túlzásba a lelkizést. Majd pont most kezdjük el. Na persze... Nem vagyunk nyálas szappanopera szereplők, akik egymás vállára borulva sírnak. Egyikünknek sincs szüksége ilyesmire. Együtt élünk, jól megvagyunk, kellőképpen ismerjük a másikat. De mindkettőnknek megvan a magánszférája. És... ez tökéletesen jó így. Nem?
Mikor mindketten elkészülünk, kissé türelmetlenül fújok egyet.
- Jössz má' szöszi? Bezár a bazár, és akkor az agyadat fogom kikanalazni kiskanállal reggelire. - méregetem szúrós pillantással.
Ő csak morog valamit és felcsatolja arca elé azt a förtelmet. Aztán uzsgyi. Le a lépcsőn, le a lifttel, majdnem ki az ajtón. Igen, majdnem. Csakhogy se pénz, se kulcs, se más egyéb. Régebben is előfordult már. Mindig jól kiröhögtük magunkat, vagy egymást. Most egyikünk se nevet.
~*~
- Tudod, ha levennéd azt a szart a képedről, talán nem néznének terroristának. - sandítok rá út közben.
Először unottan néz rám, aztán sehonnan jött vehemenciával támad nekem. Bár mostanában gyakoriak az effajta hangulatingadozásai.
- Mi a fasz bajod van már megint, miért zavar az, hogy ha valahova maszkban megyek? Miért fáj ez neked? - morran rám ingerülten.
- Csak vedd le és megtudod, miért zavar. - dünnyögöm megsértve.
A hangulatingadozások nálam is gyakoriak az utóbbi időkben. De ki mondta, hogy az együttélés könnyű? Főleg a mi esetünkben? Van, hogy annyira gyűlölöm, hogy legszívesebben jégszobrot csinálnék belőle, de aztán mindig mond, vagy tesz valamit -akár teljesen akaratlanul is-, amitől rájövök, hogy igazából szeretem. Mármint nem olyan rózsaszín, mézes-mázas, „úgy-szeretlek-majd-elalélok” értelemben. De tény, hogy hozzászoktam már ahhoz, hogy mellette ébredek, hogy mellette alszom el, hogy vele együtt eszek és tévézek; hogy sokszor összekapunk és utána vadul esünk egymásnak. Fenébe is! Kötődöm hozzá... Pedig rohadtul nem akartam ezt. Hiszen semmi sem tarthat örökké, nem? Azt hiszem csak bepánikoltam ettől az egésztől... Túlságosan hozzászoktam a jelenlétéhez, amikor tudom, hogy ennek az ingatag kapcsolatnak akármikor vége lehet. Igen, kifejezetten én voltam a hülye. Szokás szerint.
Meglepődök, amikor leveszi a maszkot, bár ennek cseppnyi jelét nem mutatom. Körülnézek a kihalt utcán, aztán magamhoz vonom és szenvedélyesen megcsókolom. Ajkai meglepetten nyílnak el, s én rögtön birtokba veszem forró nyelvét. Rövidesen azonban átveszi az irányítást. Mint mindig, szívem most is vadul dübörögni kezd. Sosem leszek képes betelni ezekkel a forrón mardosó ajkakkal.
Végül elszakadunk egymástól. Az ő szemeiben is ég a vágy. Látom és érzem, hogy kíván. És ez elég is. Legalábbis eddig tökéletesen elégedett voltam ezzel. Pár pillanat telik el csupán, aztán már ismét lélekszakadva rohanunk a bolt felé, amiről jól tudjuk, hogy bezárt, mégse adjuk fel.
Már messziről látjuk, hogy zárva az üzlet, de azért közelebb megyünk, hogy az eresz alatt cövekeljünk le. Persze nekünk már teljesen mindegy, bőrig áztunk a zuhogó esőben.
- Ez a te hibád, Gyufa - lihegek. - ha te megtudod különböztetni az átkozott reggeliket akkor most nem lennénk ilyen kellemetlen helyzetben.
- Miért nem tudsz hambit reggelizni mint minden normális amerikai?? - kérdezi neheztelve.
Ó, igen. Ő meg az imádott hamburgerei. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy a hűtő felét a hamburgerhúsok teszik ki.
Röviden kifejtem neki, miért nem eszem annyi hamburgert, mint ő, illetve, hogy nem élem túl müzli nélkül. Mindezt pár percbe sűrítve. Ma nem akarok veszekedni. Nem vagyok itt teljesen. Túl sokszor kalandoznak el a gondolataim.
- Keressünk egy éjjelnappalit. - indítványozom az ötletet.
- Nem. - jelenti ki bosszúsan.
- De Gyufaaaaa, keressünk egy éjjelnappalit! - erősködöm tovább.
- Nem, és gyere szeretnék már otthon lenni és vacsizni. A kibaszott müzlidre úgy is csak reggel lesz szükséged.
- Hát jó. - egyezek bele nagyot sóhajtva.
Pár pillanatig megütközve néz rám, de aztán elindulunk hazafelé. Megint a gondolataiba mélyed. Nem zavarom. Nem is tudnám mivel. Ha rákérdeznék valószínűleg úgy válaszolna, hogy semmi közöm hozzá. Persze mikor már vagy öt perce ácsorgunk az ajtó előtt, és még ennél is jobban elázunk, rászólok.
- Már megint mivel zsibbasztod az agyad ember? - kérdezem könnyednek és nemtörődömnek szánva. Végre visszatér a valóságba és feleszmél. Szemeiből kiolvasom a kérdést, így kimondatnia sem kell, máris válaszolok r. - A kulcs nálad van. - vigyorodom el.
Előkapja a kulcsokat és beenged minket. Felliftezünk, aztán lépcsőzünk egy sort, és már haza is értünk.
- Nem válaszoltál. - jegyzem meg, miközben levedlem magamról a vizes ruhákat, hogy egy pokrócban leljek szárazságot.
- Mire? - kérdez vissza.
- Min gondolkodtál? - teszem fel újra a kérdést.
- Rajtunk. - feleli pár másodpercnyi csend után.
Szóval ő is...
- És mire jutottál? - kérdezem könnyedén, pedig igazából nagy gombóc van a torkomban.
- Hülyék vagyunk és mazochisták, hogy toleráljuk a másikat. - vonja meg a vállát.
Szóval ő így gondolja? Némán vetkőzni kezd, hogy mielőbb megszabaduljon csuromvizes ruháitól. Elvigyorodom. Tudom, hogy tereli a témát és egyáltalán nem neheztelek érte. Annyi idő után még most is kisfiús lelkesedéssel élvezem csupasz testének látványát. A mindig oly' meleg bőrt, azokat a szálkás izmokat, azt a pár heget és forradást, mindent. Kívánom őt. Veszettül kívánom.
Minden kommentár nélkül elvonul a fürdőbe. Pár percig némán meredek magam elé, majd utána megyek. Már a zuhany alatt áll, mikor benyitok. Belépek hát mellé a kabinba.
- Ne pazaroljuk a vizet. - mormogom, hogy aztán birtokba vegyük egymás ajkait.
Egymást simogatva és hergelve mossuk le egymásról a mai nap porát. Mint mindig, most is élvezettel tölt el minden érintése. Eszembe jut, milyen érzéseket keltett bennem az, amikor először ért bőre az enyémhez. Úgy éreztem csontig perzsel a forrósága. Persze, hogy akkor épp veszekedtünk és dühösen ragadta meg a csuklómat. Az ő reakciója se volt sokkal különbözőbb. Mindkettőnkben ugyanaz ment végbe. Ott ahol megérintett, apró elektromos pulzálások száguldottak az agyam fel, arra figyelmeztetve, hogy baj van. De mégis... Hihetetlenül bonyolult érzések villantak át rajtam a másodperc tört része alatt. A vita itt abba is maradt. Valahogy egyikünknek sem volt kedve tovább csatározni aznap. Nem sokkal ezek után feküdtünk le először.
Fél óra elteltével mindketten leroskadunk a kanapéra, immár tisztán és pizsamába bújva. A szokásos napirendi pont következik, vacsora és tévézés. A műsor szokás szerint halálosan unalmas. Kedvtelésből pakolom egyik lábamat az ölébe és kezdem ingerelni ágyékát. Testének alsó része pedig szinte rögtön válaszol is. Olyan kiszámítható.
- Vicces, hogy már ennyitől felizgulsz... - mosolyodom el, majd megfordulok és ölébe hajtom fejem, felnézve rá. Csak egy futó csókot kapok, s ez meghozza az újabb hangulatváltozást. - Mi a fasz bajod van? - bukik ki belőlem a kérdés ingerülten. - Rohadtul nem vágom, hogy miért lettél hirtelen ilyen csöndes kis pöcs. Köhögd ki szépen, hogy mi bassza azt a kőszívedet.
- Rám jött a havibaj, most pedig kuss és nézzük a tévét. - vágja hozzám türelmetlenül.
Igen, sejtettem, hogy ennyivel le fog rázni. De minek erőltessem, ha nem... ha úgy sem fogja elmondani?
- Lefekszünk? - kérdi végül.
- Ja. - felelem. - De várjál, síkosítót azért ugye hoztál a boltból? - méregetem gyanakodva.
- Kellett volna? - vonja fel egyik szemöldökét.
- Anyád. - válaszolom angyalian. - Akkor ma én leszek felül… engem te nem erőszakolsz me…
Számra tapasztja ajkait belém fojtva a szót és az ellenkezést is. Ma egyébként sincs olyan hangulatom, hogy lépten-nyomon veszekedjek vele, így hát engedek neki.
Felkap és becipel a hálóba. Néha egészen elcsodálkozom, hogy a fenébe bír el. De nem teszem szóvá a dolgot. Lefektet az ágyra és fölém mászik. Morranva veti rá magát ajkaimra, én pedig vaktában tapogatózva megtalálom a hifi távirányítóját, és bekapcsolom. A zene orkánként kezd bömbölni, de nem számít. Az egész felső szint a miénk, így szomszédok sincsenek, akiket zavarhatna. Szinte faljuk, marcangoljuk egymás éhes ajkait, aztán áttér nyakamra, mellkasomra. Hajamat megszabadítja a hajgumitól. Mellbimbóimnál megállapodik egy kis időre, nyalogatja, harapdálja, ingerli őket, én pedig hangosan és élvezet teli hangon nyögök fel. Végül elérkezik csípőm vonalához, és gonosz vigyorral az arcán néz fel rám. Ágyékom már lázasan lüktet a kielégülés utáni vágytól, így türelmetlenül nyögök fel.
- Gyerünk már Gyufa ha már ott vagy igazán csinálhatnál valamit.
- Mondd ki szépen a nevem. - kéri rekedten.
Mit kéri? Követeli! És hogy ez még ne legyen elég, combom belső felét izgatja forró nyelvével. Az átkozott!
- Nem. Nekem… te Gyufa maradsz. - lihegem akadozva. Szemét! Direkt húzza a... JÓ ÉDES ANYÁDAT HARAPSZ!!!
- Mondd, hogy Max. - parancsolja negédesen csöpögő hangon.
- Rendben van bazdmeg, Max csináld már! - csattanok fel bosszúsan.
Gonoszkásan elmosolyodik, végül ajkai közé fogad. A perzselő érzésre kéjesen, vágytól telve nyögök fel. Érti a dolgát, tudja hogyan izgasson fel még ennél is jobban. Nyelvével és ajkaival egyaránt kényeztet, egyszer-egyszer erősebben is rám szívva. Meg-meg vonaglok alatta a vágytól, és már csillagokat látok, de keményen rám markol és nem enged elélvezni.
- Még nem tartunk ott. - morogja fülembe mély hangon, majd bele is harap.
- Áh... átkozotth... - nyögöm szinte öntudatlanul.
A szex vele mindig frenetikus élmény. Minden alkalommal úgy érzem, ennél nem lehet jobb, de a következő alkalom erre mindig rácáfol. Az lényegtelen, hogy melyikünk van fölül.
Nyakamat kezdi harapdálni és szívogatni, míg egyik ujjával belém hatol. Természetesen síkosító nélkül, mert ugye azt nem vett ez a jógyerek... Fájdalmasan nyögök fel, de ismeri már testem minden apró porcikáját. Alig kell neki pár pillanat, és máris megtalálja bennem azt a pontot, amitől csillagokat látok, és ha nem szorítana ilyen kegyetlenül mások kezével, már rég elélveztem volna. Egy szemét szadista állat... Már jóformán azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Hangosan nyögve és sóhajtozva vonaglok alatta, szinte már teljes önkívületben. Egyszerre érzem mindkét kezét, és ajkait bőrömön. Felperzsel. Kívül és belül egyaránt. A csontomig égeti a húst és felzabálja minden porcikám.
Mikor második ujját is belém csúsztatja, nem bírom tovább.
- Engedj el! - könyörgöm neki remegő, gyenge hangon.
- Hol abban az élvezet... nekem? - kérdezi gúnyosan.
- Majd... kárpótollak. - zihálok rendszertelenül.
Pár másodpercig még fogva tart, végül elengedi fájdalmasan lüktető merevségem és én belesikoltok a tejfehér orgazmusba. Apró tűzijátékok pattognak idegeimen, ahogy testem minden porcikáját átjárja a gyönyör. Lehunyt szemekkel, zihálva fekszem pár pillanatig, mint egy rongybaba.
Aztán elkapom a gyanútlan Szőke vállát és fordítok helyzetünkön.
- Ilyet nem játszunk! - kiált rám felháborodva.
- Ssssh... - csitítom füléhez hajolva. - Mondtam, hogy kárpótollak, nem? - nyalok bele fülébe, mire felmorran.
Felegyenesedem és óvatos, lassú mozdulatokkal ráülök. Most már ő is felnyög. Eközben testem ívben megfeszül, fejemet hátravetem, az érzés hurrikánja pedig végigbizsergeti minden izmomat. Egy fél percig ezzel a testtartással ülök rajta és élvezem, ahogy kitölt a forróságával, aztán lassan, de határozottan kezdek mozogni rajta. Minden mozdulatom után felnyögök. Férfiasságom újult erőre kapva ismét teljesen kemény, hát magam köré fonom ujjaim és kezem ellentétes irányba kezdem mozgatni, mint ahogy testem mozog. Félig lehunyt szemhéjaim alól kilesve látom Gyufa arcán az elégedettséget.
- Én már nem is kellek ide. - kuncog fel, a következő pillanatban viszont maga alá gyűr és őrült tempóban kezd hajszolni mindkettőnket a kielégülés felé.
Egyre gyorsabban és egyre mélyebbeket lök, én pedig átkarolva vállait magamhoz szorítom. Közvetlenül füle mellett nyögök és sóhajtozok tovább, ezzel is tetézve élvezetét. Végül szinte tizedmásodpercre pontosan egymás ajkaiba marunk, s kiáltunk, ahogy egyszerre adjuk át magunkat az orgazmus által nyújtott gyönyörnek.
Lihegünk és zihálunk. Szőke rám dől és mormog valamit a nyakamba, aztán lassan kicsúszik belőlem és mellém gördül.
- Na? Kellőképp kárpótoltalak? - fordulok felé mosolyogva.
- Fogjuk rá. - vigyorodik el.
Újabb heves csókot váltunk, végül egymás karjaiban alszunk el.
~*~
Eszem ágában sincs felkelteni, így olyan halkan mászok ki mellőle az ágyból, amilyen halkan csak lehet. Gyorsan lezuhanyozom, aztán felöltözök és lerohanok a boltba müzlit venni. A biztonság kedvéért három dobozzal is veszek. Aztán futok is haza, hogy reggelizhessek végre. Persze a konyhába érve úgy gondolom, csinálok Szőkének is egy-két hamburgert, hogy mire felébred, legyen mit ennie neki is.
Épp leülök az asztalhoz, mikor egy lepedővel a dereka körül, álomittas arccal benéz a konyhába.
- 'Reggelt. - köszön még kissé kómásan.
- Neked is. - biccentek mosolyogva és tejet töltök a müzlimre.
Felkapja a pultról a hamburgereket és leül velem szembe.
- Kösz. - néz a kajára, majd enni kezd.
Pár pillanatig elkerekedett szemekkel nézek rá. Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. Olyan ritka, hogy megköszön bármit is... Végül csak halványan elmosolyodom és válaszolok neki:
- Nincs mit.
Sőt... Ahogy elsajátít dolgokat, szinte már hipersebességű fajtársaiéhoz képest. És... Annyira, de annyira élvezem, hogy nem olyan kis sírós... Ha szokásukhoz híven barátaim kérik is tőlem egy vagy két körre, se adom át nekik. Legalábbis, amíg ilyen marad, és ennyi örömöm lelem testében, addig biztos nem...
Mohó és igen kanos vagyok, hála ennek a picúrnak.
Úgyhogy nem is húzom az időt sokáig azzal, hogy megtanítsam tökéletesen csókolózni. Folytatom vele a játékot. Vagyis hanyatt döntöm, hogy érzékeny bőréhez teljes egészében hozzáférjek.
Finom. Nagyon, de nagyon finom... Nem győzöm kóstolgatni. Nyögései, sóhajai pedig csak még jobban megfűszerezik az ízét...
Egyre vadabbul falom, főleg amikor játékosan végigkarmolja a hátamat.
Kis testébe azonban nem tudok behatolni, mert mindkettőnk figyelmét egyszerre vonják el egymásról a kintről beszűrődő hangok.
Egyből az ajtó irányába nézek, hogy kiderítsem a zajongás forrását, de mivel messze vannak a hangot kiadók - vagyis nem látok semmit - muszáj kimennem.
- Maradj itt! – vágom ellenkezést nem tűrően a rámizgult kicsike fejéhez, majd elrobogok a hangok irányába. Szobám ajtaját természetesen bezárom, hogy még véletlenül se szökjön ki cicusom. Vagyis inkább attól félek, hogy valaki beszökik, és eltulajdonítja.
Hiszen ez, hogy elvesszük egymástól, ami nekünk kell, klánomnál igen gyakori.
***
Nagyon nem vettem komolyan eddig a háborút, de úgy érzem, ennek most jött el az ideje. A kisherceg apja... Ahhoz képest, hogy klánuk állítólag békeszerető, simán összegyűjtette rabszolgának, és megkínoztatta egy gyűjtögetésre kiküldött csoportunk minden egyes tagját. Pedig ezen csoportjaink többsége ártalmatlan, fegyver nélküli gyermek. És akkor még minket tart kegyetlennek…
Ilyet, hogy védtelen fiaik megkínozzuk, és rabszolgának idomítjuk... Soha, de soha nem tennénk. Én is mindig visszaviszem az elrabolt kicsikéket, akiket csak akkor bántok, ha megérdemlik.
Ennyire nem lehet oda kölyke eltűnésétől...
Grrr... Ki fogom deríteni indíttatását. Holnap meglátogatom.
Szomorú szemek kísérik dühödt utamat, már mindenki tud a történtekről. Nem is próbálnak vigasztalni, mindenki a visszavágó csatára készül.
Még most meg kell mutatnom tervemet apámnak, nem ér rá holnapig. Mert érdekelte elképzelésem, és lehet, hogy annak alapján fogjuk őket megtámadni, és gyermekeink visszaszerezni tőlük.
Igen, fogjuk. Ugyanis ezt az akciót nekem kell vezetnem, hiszen én tudhatom, hogy hol is lehetnek a kicsikék fogva tartva.
De gyorsnak kell lennünk. Ha eladják őket, és nem lesznek már egy csomóban, sokkal nehezebb lesz őket kiszabadítanunk.
Attól nem félünk, hogy elárulják, merre is rejtőzünk. Hiszen... Attól még, hogy fegyvertelenek voltak, már valamennyiük kemény kiképzést kapott.
Visszaérve szobámhoz egyből megfeledkezek a bosszúról. Ugyanis a nyitott ajtó, valamint szemeim nem tévedhetnek. A kicsike nincs benn, elcsavargott...
Ezt nem hiszem el. Mérgesen indulok meg a konyha felé. Hiszen nincs baja azon kívül, hogy beszorult, innen látom. De... Mivel beleevett az asztalra készített lepényekbe, nagyon megverem.
Az... Ezeknek a kicsiknek készült... És igaz, hogy már nem ehetnek belőle, mert nem élve tértek vissza, de attól még az övék...
Mérgesen kapom ki a hordóból, de nem tudom leszidni, miután kiemelem. Ugyanis eltüsszenti magát, de úgy, hogy még engem is beterít a liszt.
Nagyot sóhajtok, majd inkább nem mondok neki semmit. Legalábbis még. Száját be-, és kezeit lefogva, gyors léptekkel a szobámba viszem. Nem fedezhetik fel, mert bosszúból most biztos megölnék.
Pedig... Az erőszak csak újabb erőszakot szül.
Fáradtan dobom be a neki szánt fekhelyre, és csak akkor fordulok felé, amikor már bezártam az ajtót.
Sötét hangulatom érzi is, mert a lehető legmesszebb mászik tőlem, gondosan ügyelve arra, hogy körmeit és fogait villogtassa felém.
- Nem azt mondtam neked, hogy maradj itt?! – kérdem meg bosszúsan, miközben leverem ruhámról a lisztet. – Vagy ennyire nem értesz a szép szóból?! – az utolsó mondatot már a képébe mondom, miközben felemeltem a földről, és elkezdem leporolni róla is a lisztet.
Úgy tartom, hogy hiába is nagy igyekezete, se megkarmolni, se megharapni nem tud. Szabadulni meg aztán végképp nem.
- Éhes voltam! – próbálkozik azért a szökéssel. Bár ez reménytelen lenne neki, ha nem dobnám le.
Így fájdalmas nyekkenéssel ér a földre, de most nem tud meghatni nyafogásával. Az, hogy éhes, mindenre feljogosítja?!
- Rendben, elhiszem. Bár ha jól emlékszem, adtam neked enni, nem?! Miért nem abból ettél?! Még mindig ott van az ágy mellett. – nem értem, hogy lehet valaki ennyire felelőtlen... Vagy ez náluk természetes? Ha éhes, akkor azt eszik, amit szeretne?!
- Sütit akartam! És... És... – jajj, szegény... Csúnyán nézhettem rá, hogy így remeg a hangja?
- Én is sok mindent szeretnék. – mosolygok rá baljósan. – Például azt is szerettem volna, hogy itt maradj.
- De... De... – ezek a hatalmas könnycseppek az arcán! Hiába is próbálok vele kemény lenni, most nem megy...
Nagyot sóhajtok, mielőtt tovább beszélnék hozzá:
- Tudod, az a süti klánunk gyerekeinek készült, akik ma hagyták el először a barlangjaikat. Mindegyiküknek 1-1 darab. – még mindig szipog, de legalább már elkezdett elgondolkodni.
Otthagyom gondolatai között, hogy még egyszer átnézzem terveimet, és néhány dolgot átjavítsak bennük, mielőtt megmutatom őket apámnak. De alig fél perc után már lekonyult fülecskékkel és farkincával áll mellettem.
- Én ezt nem tudtam. Nagyon sajnálom... – ha nem kéne sietnem, úgy megzabálnám...
- Figyelj! – lehelem ajkaira a szavakat, hogy elkábítsam csókommal, mielőtt folytatnám:
-Azért mondtam, hogy legközelebb tudd. Azonban... Ha segítesz, akkor ezeknek a gyerekeknek drágább kincset adhatunk azoknál a sütiknél. Ugyanis az apukád elfogatta, és bántja őket. Szeretném, ha visszakapnák a szabadságukat.
- Nem... – rázza meg fejét, hogy szőke tincsei csak úgy röpködnek. – Az én apukám sose bántana senkit. – itt nevetem el magam. Mintha nem látta volna, mit csinált velem is az a vén bolond...
- Persze. Mert velem is csak kezet akart fogni, nem?! – itt a drága megint elgondolkodik.
- Te bántottál. És apa csak védeni akart.
- Rendben. Ezt elhiszem. – végre az összes papír, vagyis terv a kezeim között. Így nagy komolyan tudok rá nézni. – Viszont... Szerinted nálad kisebb fiúk, akik az erdőben gyümölcsöt szedtek, bántottak valaha téged vagy őt?! Főleg úgy, hogy most mentek ki először ezekből az alagutakból?
- Nem... De ez akkor is hihetetlenül hangzik...
- Velem jöhetsz meggyőződni az igazságról, ha rád aggathatok egy köpenyt, hogy ne lássa az arcodat, és ha megengeded, hogy bekössem a szád... Valamint meg kell ígérned, ha jössz, segítesz a kicsikéket megkeresni.
Amíg gondolkodik, én újfent bezárom, csak most nyomatékosítom neki, hogy nem mehet ki innen, mert ha megtalálnák, biztosan megvernék. Nagy szemekkel bólint, és lefekszik – már megint az én - ágyamra, de most nem foglalkozom azzal, hogy hova is bújik. Kemény nap lesz a holnapi, ki kell pihennie magát.
Addig legalább, amíg alszik, be tudom mutatni terveim apámnak.
***
Igen... Eddig is tudtam, hogy géniusz vagyok, de ezt már végre apám is elismerte. Most rögtön szedhetem is össze a csapatom, hogy a lehető leghamarabb el tudjunk indulni.
Csak szűk, velem egy idős haveri köröm hívom. Vagyis adok nekik öt percet a készülődésre. Gyorsnak kell lennünk.
A szobámban a kicsike is már indulásra készen vár, még a köpenyt is magára vette, csak száját nem tudta normálisan bekötözni.
Segítek neki, és elindulunk a mentőexpedíció tagjai után.
Ki kell szabadítanunk kicsiny fajtársainkat. Valamint a mangoravakaréknak is látnia kell, milyen jó szívvel is áldotta meg az ég drága apuciját.
-Csukd be a szád, mert még valami belerepül! –mondja vigyorogva, és megpöccenti orrocskámat, mire heves tüsszögő roham kap el. Ez nagyon goonosz volt! Tudhatná, hogy a Mangorák egyik legérzékenyebb testrésze az orra, és mit vált ki, ha molesztálják. Csúnyán nézek rá, legalábbis igyekszem. De nem tűnik valami ijedtnek.
-Ne undokoskodj velem folyton! –de csak kinevet. Ezt érzékeny önérzetem nem tűrheti, így igyekszem megkarmolni. Persze, hogy nem sikerül, ezért nagyon hisztis vagyok. De csak addig, amíg ölébe nem bukok. Na, onnantól kezdve zavarban vagyok, és igyekszem minél messzebbre elhúzódni tőle. Olyan...nagy.. és fura volt a pisilője, nem olyan, mint az enyém.
-Nem bántalak! –na persze.. én sem most estem le a falvédőről! Akkor minek nevezi, hogy ilyeneket csinál velem?- Csak felnőtteset játszok veled. Vagyishogy próbáltam. –folytatja a mondandóját, mire egyből elszáll haragom. Tehát ilyen egy felnőtt játék. Érdekes... eddig nem tetszik, de ha játék, csak jó lehet.
-Megint dühös lettél rám? Igen? Miért?!? Hiszen... Én mondtam neked, hogy ezt a fajta játékot nem ismerem, és nem is tudom, mit kell tennem... –hirtelen megtorpan, én pedig hátraesem. Érdekes látvány lehetek, ahogy meztelenül fetrengek, lábacskáim a levegőben kalimpálnak. Végül csak felsegít, amiért hálás vagyok.
-Nem lettem mérges. De... Ha nem akarsz velem játszani, akkor hagyjuk. - ezzel otthagy, és elheveredik az ágyikón. Nem tudom, mit mondjak. Persze, hogy szeretnék játszani, de nem úgy, hogy nem tudom a szabályokat. Így is mennyi félreértés volt, pedig még igazából neki sem kezdtünk. Végül gondolok egy merészet, és elé battyogok.
-De igen!
-Hmm? Mit de igen? –megint gonoszkodik velem! Ilyenkor úúgy, de úgy utálom!
-Szeretnék veled játszani. - mondom ki végül, lesz, ami lesz. Ha elszalasztanék egy jó játékot, ezt sosem bocsájtanám meg magamnak.
-Rendben, értem. De... Annak az elkezdéséhez ide kell ülnöd mellém. Ugyanis ez a fajta, ha távol vagyunk egymástól, nem olyan szórakoztató. – végül odaoldalazok mellé, és lecsüccsenek. Bizalmatlanul nézek rá, nem akarom, hogy megint gonosz dolgokat csináljon velem.
-Nyugi! Ha ügyes leszel, nagyon fogod élvezni! –puszit nyom szácskámra, ami picit csikiz, ezért elmosolyodom. Az apró résen becsúsztatja nyelvét, amin meglepődöm, és ösztönösen menekülnék, de persze nem hagy, sőt, ha lehet, még szorosabban ölel, ujjai tarkómat cirógatják. Lassan én is ellazulok, és kezdem élvezni. Talán tényleg jó lesz ez a játék… amikor abbahagyja, felmorranok, és igyekszem még ilyen puszikat kikövetelni tőle. Meg is adja, amire vágyom, majd hanyatt dönt az ágyon, és meztelen mellkaskám kezdi puszilgatni, néha-néha visszatérve nyakam fehér, érzékeny bőrére, amit ilyenkor megcsócsál. Ellazulva hagyom magam, a csöndet szinte percenként megtöri egy-egy hangosabb sóhajom, vagy nyöszörgésem. Érzem, hogy a lábam között készülődik valami, bár azt még nem tudom, hogy mi. Pisilőm kezd furcsán viselkedni. Összeszedem
Én is a bátorságom, és kis karmocskáimat végighúzom a hátán... majd fenekén. Már nagyon élvezem a játékot, amikor kintről hangos kiabálás szűrődik be, és játszótársam felpattan, majd ruháit magára rángatja, és egy „maradj itt” felkiáltással elrobog. Én pedig csak csücsülök az ágyon, és kezdek nagyon unatkozni. Végül, amikor már pocim is hevesen korog, elhatározom, hogy keresek sütit magamnak, ha már Akana nem akar adni nekem. Felöltözöm, és megpróbálok kijutni, de az ajtó zárva. Megvizsgálom a zárat, majd elmosolyodok.
Ezt könnyű lesz kinyitni. Biztos nem számoltak vele, hogy nevelőm fiatal korában profi tolvaj volt, így megtanított egy-két trükkre. Pillanatokon belül már ki is tárul az ajtó, és kilopakodok rajta. Farkincám izgatottan billeg, fülecskéim hegyesen állnak. Annyi új illat, meg hang van itt kint, hogy teljesen izgalomba jövök, ezért lefutok oda, ahol a szagok alapján a konyhát sejtem. Bingó! Ráadásul senki sincs itt, így elégedetten bevonulok, és rávetem magam az asztalon gőzölgő almás lepényre.
Két marokkal gyűröm be számba, majd megfulladok, de gyorsan akarok végezni, nem akarom, hogy leszidj, vagy esetleg ne akarj többet játszani velem. Ekkor közeledő léptek nesze üti meg érzékeny fülecskémet, és belevetem magam az első hordóba. Sajnos elővigyázatlan vagyok, így rám csapódik a fedele, Én pedig fogságba esem a lisztes hordóban. Panaszosan kezdek nyüszögni, mire nagy nehezen, jó fél órás panaszkodás felnyílik a tető, belenéz, én pedig ott kuporgok, mindenem csupa liszt, még az orrocskám is. Kivesz, és épp megszólal, amikor telibe tüsszentelek.
Áhh, igen! Villámgyorsan fordítom hátára a kicsikét, hogy meg tudjam csókolni… Bár nyelvem játékát nem viszonozza.
Sőt... Olyan szinten ledermed...
Mennyi idős lehet? Csókolózhatott már valaha is?!
Sóhajtva mászok inkább le róla, mielőtt még most felfalnám.
Hiszen azt nem szabadna.
Ez a kis vakarcs szebb ajándéka a sorsnak, mint gondoltam, úgyhogy rendesen ki kellene használnom. Elvégre nem elég, hogy hercegecske... Még olyan szinten érintetlen is, hogy immáron biztos... Befeketítése szigorúan az én feladatom lesz...
Örömmámorban indulok el vissza, a szobám felé, hogy eltervezzem, ténylegesen hogyan álljak neki. A kicsike miatt nem aggódom, mert ha nem is követ, hanem az előbbi miatt elkószál, akkor is meg fogom tudni találni. Ezekből az alagutakból csak én ismerem a kiutat.
- Nagyon sajnálom. – áll elém hatalmas, könnytől csillogó szemekkel, ezzel megállásra kényszerítve.
Hee? Mi van?! Mit sajnál??
Érdeklődve várom mondandója folytatását, ami hamarosan meg is érkezik:
- Én nem ismerem ezt a játékot, nem tudom, hogyan kell játszani. – motyogja el zavartan, egy szuszra.
Ohh, hogy egyem a kicsi szívedet, te drága!
Hát... Én még ilyen Mangorával nem találkoztam...
Most komolyan azért kért bocsánatot tőlem, mert nem tudja, mit is kellett volna tennie?! Mert akkor még egy pár hétig biztos nem juttatom haza családjához.
Sőt... ha így folytatja, még azt is eléri, hogy az első alkalommal ne csak egy kemény kínzás után tegyem a magamévá.
- Semmi baj. – simogatom meg kis kobakját, közelebb is húzva magamhoz.
- Ígérem, este megtanítalak, hogyan is játsszák ezt a felnőttek, rendben? De meg kell ígérned, hogy csöndben leszel, rendben?
Bólogatással adja tudtomra beleegyezését, majd kezemet megfogva, dorombolva rángat magával visszafelé.
Grr… De ha este nem lesz ilyen eleven, akkor tuti megfojtom.
Rábízom magam, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire jegyezte meg magának a barlang útvesztőjét, mennyire találna ki innen.
Az eredmény teljesen ledöbbent. Éjjel nem csak ki kell fárasztanom, reggel ki is kell kötöznöm, amíg én apámmal leszek.
Hogy egy út után ilyen eszméletlenül ügyesen megjegyezze, merre járt...!
Amint belépünk a szobámba, elengedi kezemet, és lefekszik az ágyamra aludni. Pedig a helye ott csak szex közben lenne...
Neki és társainak is az ajtó mellett jelöltem ki fekvőhelyet, egy kupac szénán, egy cuki kis lánccal. De mindegy... Most ennél az egy alkalomnál nem számít, mert már elaludt... De... Majd úgyis megtanítom a rendre...
Amíg a kicsike alszik, terveket eszelek ki a játékunkhoz. Majd - jobb dolgom nem lévén - teljesítem apám rám bízott feladatát is.
Vagyis egy haditervet eszelek ki arra, hogy hogyan is lehetne a legészrevétlenebbül bejutni vendégem családjának kastélyába. Erre azért van szükség, mert az öreg kíváncsi arra, ha ő nem lenne, hogy vezetném népem hadait.
Az apró bökkenő mondjuk csak ott van, hogy én utálom a csapatos támadást. Egyedül vagy kisebb csoporttal sokkal kivitelezhetőbb lenne minden, még itt is. Hiszen... Én is úgy hurcolok ki onnan magamnak játékszereket.
Hmm... És ha...
Igen, ez működhet.
Lázasan készítem a terveket, amik a „kevesebben többet” fedőnevet viselik, és már majdnem készen is vagyok velük, amikor az ágy felől érdekes hang üti meg fülem, és arra kell figyelnem.
A kicsike zajong... Nem csak, hogy gyomra kordul hatalmasakat, de éhségében ő maga a párnát eszi.
Nevetve lépek hozzá és cirógatom meg arcát, hogy megkíméljem a további tollevéstől, de nem ébred fel egyből. Csak morgáshoz hasonlító hanggal próbál elhessegetni.
Bár ezzel nem megy semmire. Igaz, hogy mocsok egy alak vagyok, de attól, hogy kieresztette rám hangját, még nem fogok róla lekopni.
És igen. Végre kinyitotta szemeit, és álmosan, de mégis kíváncsian néz felém.
- Ideje enned valamit. Álmodban olyan hangosan korgott a gyomrod, hogy csoda, hogy még nem jöttek rá, hogy itt vagy. És kell az erő az éjszakai játékunkhoz. – adom elő neki azt, hogy miért is keltettem fel, de semmi reakció, még mindig kábán fekszik.
Úgyhogy inkább nem is várom meg válaszát, kimegyek a vacsorámért, amit most ő fog megenni.
Apám hiába papol, hogy régen láttak, egyek már velük, kimentem magam kérése alól arra hivatkozva, hogy még most be akarom neki fejezni azt a tervet holnapra, amit már egy hónapja ígértem, mert a fejemben frissek az ötletek.
Egyből elenged. Még dicsekedik is a körülötte ülő hadvezéreinek, hogy ha így folytatom, még nagyon sokra viszem...
Azt apám nem is sejti, hogy én is így gondolom. Ha sokra nem is, akasztófára már biztos viszem.
Mosolyogva megyek vissza szobámba, és rakom le kicsi rabom elé az ételt, de legnagyobb bosszúságomra - a többiekkel ellentétben - ő alig eszik a tálcán lévő finomságokból. Arra hivatkozva, hogy inkább sütit szeretne...
Pedig... Ha tudná, hogy az elé rakott bőséges ételek milyen ritkaságszámba mennek itt nálunk, nem követelőzne.
- Ez van. – rakom arrébb a tálcát előle mérgesen, mert ha kidöntené ezt a sok kaját, biztos, hogy meg is pofoznám. - Ha éhes leszel, megeszed. És hidd el, az leszel... hamarosan. – nyugtatom meg megcirógatva pici nyakát.
Bár... Ha kifárasztom, lehet, hogy előbb fog aludni, mint enni.
Szép óvatosan terelném is az ágyam felé, hogy amit mondtam, azt bebizonyítsam neki, de az alvást még korainak tartja, nem hajlik a lefekvés ötletére. Helyette egy kád vizet követel magának, hogy pancsolhasson.
Hát jó... Csinálok neki fürdővizet. Így legalább megspórolom vetkőztetését... És még nedves is lesz a kicsike… grr...
Öröm nézni azt, ahogy szórja le magáról ruháit. Vagyis inkább testét, főként azt a popsit... Közelről, falon átnézés nélkül... Egyenesen mennyei...
Amíg el nem készítem neki a vizet, mellettem toporog, izgatottan várva azt pillanatot, amikor belemászhat. De amikor megteszi... Hirtelen hiányom lesz. Mellettem kell lennie! És különben is... Olyan jóízűen pancsol, hogy én is kedvet kaptam egy kis előjátékhoz.
Levetkőzök, és már indulok is hozzá.
Játékát egyből abbahagyva néz rám hatalmas, kék szemeivel - elrontva ezzel azt az esélyem, hogy ráugorhassak.
Bár... Vissza is tér jó kedvem, amikor meglátom, hogy igen, nem úgy szemez velem, mint ahogy azt kéne. És a nyitva felejtett szájacska is arról árulkodik, hogy testem látványa mélyen megérintette.
- Csukd be a szád, mert még valami belerepül! – mászok be mellé a vízbe nem elmulasztva azt, hogy bosszantsam, vagyis... Megpöckölöm orrát.
Arról már nem tehetek, hogy tüsszögni kezd szegényke...
De mindegy. Ennek a tüsszögésrohamnak a haszna, hogy legalább fél pillanatokra becsukja tátogóját. És... Addig jó neki. Így ugyanis nem tudok a szájába dugni semmi olyat, ami érzékeny lenne a harapásra. Azt ugyanis nem tolerálom, ha megpróbálják foglyaim...
Ezt legelső áldozatomnál tudtam meg... Azóta szegény... Kénytelen fog nélkül élni.
- Ne undokoskodj velem folyton! – fordul felém dühösen villogtatva fogait és körmeit, amikor abbahagyja a tüsszögést. Majd, mivel nevetek fenyegetésén, apró karmocskáival felém is kap.
Bár elérni most nem ér el úgy, mint legelőször, hiszen fel vagyok készülve támadására. Vigyorogva térek ki csapása elől, és kapom el kezét. Majd, ha már nálam van, meg is rántom az apró végtagot. De csak annyira, hogy tulajdonosa hasra essen, vagyis - találóbban fogalmazva - úgy, hogy egyenesen az ölembe essen.
Vörös fejjel ül fel, és húzódik a kicsi kádban a lehető legmesszebb tőlem. A kis duzzogi... Pedig... Ma még találkozni fog farkammal víz és habfüggöny nélkül is.
Az a pillanat... Már alig várom. Hiszen... Csak attól teljesen tűzbe jöttem, hogy teste legérzékenyebb pontomhoz ért.
- Nem bántalak! – próbálom meg magamra vonni a figyelmét, de mivel ez füstölgése miatt nem sikerül, inkább megmosom testem, és csak utána folytatom egy lemondó sóhajjal:
- Csak felnőtteset játszok veled. Vagyishogy próbáltam.
Fel is állok a kádban, amire már újra felém fordul. Bár most én teszek úgy, mint aki nem is figyeli őt, mert nem akarom, hogy észrevegye hatalmas vigyorom. Bekapta a csalit, a markomban van...
- Megint dühös lettél rám? Igen? Miért?!? Hiszen... Én mondtam neked, hogy ezt a fajta játékot nem ismerem, és nem is tudom, mit kell tennem... – jön utánam nyüszögve.
Hirtelen állok meg, és így, mivel szorosan mögöttem jött, nekem ütközik, majd a lendülettől hátra is esik.
- Nem lettem mérges. – fordulok vissza felé, és felsegíttem. – De... Ha nem akarsz velem játszani, akkor hagyjuk. – még egy színpadias sóhajtást is megeresztek, aztán kecsesen landolok ágyamon.
Ahol természetesen úgy helyezkedem el, hogy lássam tépelődését. Olyan aranyos a kicsike...
Főleg így, hogy mozgatja füleit meg farkincáját idegességében...
Lehet, hogy tényleg hosszabb távra megtartom, ha idegösszeroppanás nélkül túléli az éjszakát mellettem.
- De igen! – lép közelebb hozzám.
- Hmm? Mit de igen? – játszom neki az értetlent. Hiszen... Irányításom felette tényleg teljesen ki akarom élvezni.
- Szeretnék veled játszani. – tesz még egy tétova lépést felém. Én pedig vigyorogva, de mégis csigalassúsággal ülök fel.
- Rendben, értem. De... Annak az elkezdéséhez ide kell ülnöd mellém. – paskolom meg magam mellett az ágyat. - Ugyanis ez a fajta, ha távol vagyunk egymástól, nem olyan szórakoztató.
Bólint, és igaz, hogy lassan, gyanúsan végigmérve, de eljön ágyamig, és leül mellém. Szemeiben még mindig rémület ül, nem is bírom ki, hogy ne mosolyogjam meg.
- Nyugi! Ha ügyes leszel, nagyon fogod élvezni! – simítom végig arcát, majd állát megfogva magam felé húzom, hogy egy puszit nyomjak ajkaira.
Amikor pedig sóhajt egyet, nyelvem megint a szájába csúsztatom.
Hasonlóan reagál, mint ahogy azt a barlangban tette, vagyis menekülne előlem, ha nem akadályozná meg ebben másik, a tarkójára tett kezem.
Így csak annyit tehet, hogy összeszorított szemekkel tűri, hogy bebarangoljam egész szája belsejét. Most nem fogom abbahagyni a csókot. Nem is tudnám.
De... Szerencsére nem is kell. Egy kis idő elteltével már nem retteg annyira. Résnyire nyitott szemmel, tétován igyekszik viszonozni nyelvem játékát, ezzel is egyre jobban feltüzelve...
- Ügyes vagy! – suttogom nyaka bőrébe, amikor elszakítom tőle ajkaim. Boldogan pihegve tapad vissza számra újabb csókot követelve, amivel meg is lep.
-Ne félj kicsi, legkésőbb holnap, vagy holnapután, ha nem tartanak rád a barátaim is igényt, hazaviszlek. –ezt nem értem.. hogyhogy igényt? Talán Ők is szeretnének velem játszani kicsit? De akkor miért nem jönnek most? Sokkal érdekesebb a játszadozás, ha többen vagyunk. Megsimogatja buksim, mire én morogva kapok felé. Nem bocsájtom meg egykönnyen, hogy mintákat karmolt a popsimba.
-Rám csak senki ne tartson igényt, főleg ne te. Haza akarok menni! –majd, ha kiengesztel, akkor lehet szó közös programokról.
-De most... Itt az ideje annak, hogy megmutassam neked azt az izgalmas játékot, amit ígértem. Látod azt a szobámból kiinduló barlangot? –jujj! Vééégre. Felcsillannak szemeim, és fülecskéimet hegyezve nézek a mutatott irányba. - Menj előre, bújj el előlem. – fokozom tovább érdeklődését. - Ha sokáig nem talállak meg te nyertél jó? –bólintok és elindulok.
Sietek, hogy megtaláljam a legjobb, és legbiztosabb búvóhelyet, ahol soha, de soha nem talál rám. Minden kis négyzetcentimétert alaposan átvizsgálok, bebújok a nagyobb kövek és bokrocskák mögé, de egyik sem bizonyul megfelelőnek, így kissé letörve folytatom az utam. Végre, találok egy kis mélyedést, és összekuporodom. Még a körmöcskéim is rágcsálom, annyira izgulok, hogy ne találjon meg. Imádok bújócskázni, de veszíteni annál kevésbé.
-Hool vaaagy??? –hallom meg hangját közelről, ezért továbbállok. Szinte lapos kúszásban közlekedem, nem érdekel, hogy koszos lesz a ruhám. Anya mindig mondja, hogy túlteng bennem a versenyszellem. Érzékeny fülecskéimmel halk csobogást hallok, ezért arra rohanok, de ez a mocsok párszor belerúg a lábimba, így kiterülök, mint a gyalogbéka. Most már nagyon mérges vagyok! Fújtatva sietek tovább, de meglök, én pedig, azt veszem észre, hogy zuhanok. Neee! Anyukámat akarom! Nagy csobbanással érek a vízbe, de Akana már magához is ránt, és így ismét levegőhöz juthatok.. Amint elég oxigén jut a tüdőmbe, tel torokból kezdek hisztizni.
-Az ilyen játékból nem kérek többet! Egyáltalán nem volt vicces! Haza akarok menni. Most! –durcáskodom, de Ő nem törődik velem. Kiszabadulok, majd a partra mászom. Azt hiszem, végre megmenekülök, de ekkor rám ugrik, én pedig ismét elterülök a kemény földön, hogy csak nyekkenek. Időm sincsen durcizni, máris a hátamra fordít, és a szácskámba dugja a nyelvét. Mozdulatlanná dermedek, ilyen még nem történt velem.
Ez is valami játék? Egy ideig próbálkozik, nyelvével az enyémet simogatja, de nem viszonzom. Feladja, nagyot sóhajt, majd felhúz a földről, és elindulunk vissza. Azt hiszem, most mérges rám… - szemeimbe könnyek szöknek. Nagyon utálom, ha valaki valamiért dühös rám. Gondolok egyet, elé állok, így kényszerítve megtorpanásra.
-Nagyon sajnálom. –suttogom, lábacskámmal a barlang porát rugdosva. Zavarban vagyok… - Én nem ismerem ezt a játékot, nem tudom, hogyan kell játszani. –bár azt hittem, hogy szinte az összeset ismerem, így nehéz tévedésem beismerni.
-Semmi baj. –mosolyodik el, és beleborzol a hajamba. Ígérem, este megtanítalak, hogyan is játsszák ezt a felnőttek rendben? De meg kell ígérned, hogy csöndben leszel, rendben? –bőszen bólogatok, majd a kezét megragadva indulunk utunkra. Amikor visszaérünk, egyből lefekszem az ágyra. Ma korán keltem, és tegnap éjszaka is sokáig fent voltam. Nem vagyok hozzászokva ehhez, így elterülök az ágyon, és míg Akana a dolgait intézi, magamhoz szorítok egy párnát, majd álomba merülök. Hiányzik a saját ágyam, az alvókám, és a szüleim. Nem nagyon jó itt, idegenek a szagok, így csak felületesen szundítok.
Arra ébredek, hogy valaki az arcom simizi. Morgok egy párat elrettentésül, de nem ijesztem meg a molesztálót, így kénytelen vagyok kinyitni a szemem.Elrablóm ül az ágy szélén, én pedig zavartan veszem észre, hogy álmomban valószínűleg a párna csücskét rágcsálhattam.
-Ideje enned valamit, álmodban olyan hangosan korgott a gyomrod, hogy csoda, hogy még nem jöttek rá, hogy itt vagy. És kell az erő az éjszakai játékunkhoz. –furcsán csillog a szeme… valahogy nem tetszik. Hamarosan visszatér egy nagy tálca étellel, de én csak tologatom a villámmal. Nem ízlik.
-Sütit akarok!- jelentem ki ellentmondást nem tűrően, de ő csak elveszi a tálcát előlem.
-Ez van. Ha éhes leszel, megeszed. És hidd el, az leszel... hamarosan. –végigsimít a nyakamon, amitől borzongás fut át egész testemen. Mivel még korán van lefeküdni, így kikövetelem magamnak, hogy megfürödhessek, jó alaposan. Hamar kerül is egy nagy kád, benne illatos forró vizecske. Még be sem állítják, de én már ruha nélkül toporgok, és várom, hogy végre birtokba vehessem. Nagy vetődéssel érkezem bele, nem érdekel, hogy kifröccsen a víz, a habbal játszom, amikor hirtelen, valami sugallatra felnézek, és Akanát látom meg, meztelenül a fürdőkádam mellett. Végignézek rajta, majd szemeim elkerekednek, és számat is elfelejtem becsukni. Az Ő farkincája mennyivel nagyobb, mint az enyém! Szerintem több mint kétszerese… Végig sem jutok a gondolatmenetemen, már be is csüccsen mellém…
