Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

linka2017. 11. 12. 22:49:18#35284
Karakter: Floyd Rowland
Megjegyzés: Fotósomnak


{ Méltó, de nem alkalmas emberi szerepre,
aki csak kiváltja, amit érezni szeretne. }

 

 

Én, ki a megtévesztésig híven utánozza önmagát. Én, kinek már annyi arca volt, annyi mosolya, s döbbenete. Én, kinek csendje még új, megismételhetetlen, különleges és nem csak a környezetem számára, nem csak a rám bámulóknak, hanem még Önmagamnak is. Hát tessék. Újat nyújtani mindig képes az ember. Felfakadni és szirmot bontani, akárcsak egy rózsa, mi újra és újra lehullajtja virágát, s újra és újra szebbnél szebb bimbót hajt.
Hagytam már, s hagytak már el emberek, mégis megakasztja pillanatokra gondolataimat és összpontosításomat Wess távozásának ténye. Már pusztán amiatt, mert ez nem rá vall. Még ha migrénje is van, láz vagy betegség nyomja, akkor sem távozik ilyen hirtelen. Összevonom szemöldökeim, mégsem megyek utána. Egyrészt azzal csak a munkát állítanám le még az eddiginél is hosszabb időre, azzal pedig nem csak magamnak, de a többieknek is keresztbe tennék, másrészt mi okom volna rá? Ha baja van, úgyis mesél. Mesél, mert rajtam kívül nincs más, akivel megoszthatná a nyűgjeit.
Wess halvány, biggyesztett ajkait papírvékonyra szorította, mikor távozott és mégsem ezzel árulta el döbbenetét, csalódottságát, inkább a tekintete volt, ami túlontúl beszédesnek bizonyult. 

- Remek, gyönyörű! - A fiatal lány örömmámorral tapsol fel, majd gépét az arca elé emeli, s kattint néhányat.
Természetesen nem nekem örül, még csak nem is annak, hogy a kis közjáték után folytathatjuk végre. Az ő szemei előtt egyszerűen a pénz lebeg, annak ténye, hogy megint lesz egy jó bevétele, és persze ezt csakis nekem köszönheti. Az nem elég, ha csak a fotós jó, itt a modell is számít.

Néhány percre még visszahívnak a székbe, megigazítják a sminket, félretúrják homlokomba hulló tincseim, úgy igazítják azt, hogy jórészt a szemeimbe legyenek. Visszafogom magam és nem harapom be a számat, helyette az ujjaimmal babrálok arra várva, hogy befejezzük végre. Elegem van, legtöbbször élvezem, szeretek reflektorban lenni, szeretem a rám irányuló figyelmet, ahogy a vakuk villanását és a körülöttem molyoló üres embereket is. De most nincs hangulatom egyikhez sem, nem várok semmitmondó szavakat, bókokat vagy dicséreteket, ahogyan nem osztom őket én sem.


W


Jól tudom, milyen az, ha az ember mások elvárásainak igyekszik megfelelni. Haszontalan, ostoba cselekedet, hisz végtére önmagunkban is csalódunk újra és újra. Mit várhatnánk akkor másoktól? Mégis szórakoztató kívülállóként figyelni azt, ahogy Wess próbálkozik. Nem tanul a hibáiból és nem adja fel a hülyeségeit sem. Patthelyzet, ha élhetek ezzel a szóval. Elkeserítő, hogy pont ő marad teljesen egyedül, pedig ő tett eddig a legtöbbet a tulajdon családjáért. Ismerem őket, így pontosan tudom azt is, hogy noha kezdetben nem görcsöltek rá a tudatosságra, mégis minden adandó alkalommal szóvá tették a gyerekeik közti orbitális különbségeket. Wessley számukra mindig is kolonc volt, valaki, akit nem terveztek, éppen csak becsúszott és, ha már ott volt, nem dobhatták ki. Szeretetüket is csak a pénzben mérték, s számukra leglényegesebb elem az élethez mindig a hírnév volt. Az, hogy mivel gyarapíthatnák a vagyonukat, érdekbarátaiknak a számát. Mintha azzal bármit is szebbé vagy jobbá lehetne tenni. Hányni tudnék az ilyen emberektől, s ennek fényében miért is olyan érthetetlen, ha ódzkodom tulajdon tükörképemtől? Hisz mivel vagyok jobb azoknál? Ugyanazt teszem én is nap, mint nap, mint ők, tetszelgek a kamerák előtt, s olyan életet hazudok magamnak, amelyre mindenki vágyna.
Félreteszem az ételes dobozokat és unott, kifejezéstelen arccal meredek a konyhát uraló káoszra.
Az ajtó halk, óvatos csukódását lassú mosollyal konstatálom, mégsem sietek az üdvözlésére. A fotózásnak már órák óta vége, ő pedig jóval hamarabb lelépett, így pedig kimondottan érdekel, hogy hová mehetett.
- Merre jártál bárányka? - Dühös, ez lerí róla a mozdulataiból is. Kérdésemet, mintha meg sem hallotta volna, egyenesen a hűtőhöz megy, majd nagyokat kortyol a bioszarságából. Értékelem az életmódját, azt, hogy ebben a szennyezett, szmogos városban, ahol számtalan jobbnál jobb méreganyag jut az ember szervezetébe, még mindig törekszik arra, hogy egészséges tápanyagokat juttasson be. Hátha elintézheti magának azt, hogy valamilyen betegség helyett majd végelgyengülésében halálozzon el. Bájos. Igazán.
- Mi van veled? Kiakadtál? - vonom fel fél szemöldökeim, mosolyom mégsem lankad. Nem annak ténye szórakoztat, hogy nem szól hozzám egy szót sem, inkább az, hogy noha közel sem vágyja, vagy értene egyet a ténnyel, mégis kiakadt azon az egyetlen röpke csókocskán.
- Nem, Floyd... ugyan, mi okom volna rá? - húzza el összeszorított ajkait, majd újabb kortyot nyel.
- Pont ez az. Én sem értem – vonok vállat.
- Szórakozol velem?
- Kicsit.
- Örülök, hogy Te jól érzed magad! Mondjuk, miért is ne éreznéd...?! Megint hoztad a formád. MegFloydoztál! - emeli meg a hangját.
- Igeként használtad a nevem? - döbbenek le. - Mégis mit akar ez jelenteni? Kíváncsivá tettél – dőlök hátra a széken.
Látom, ahogy mély levegőt vesz, ez egyszer komolyan elszánta magát, és mégsem tudom kellően komolyan venni őt. Hisz ezt is számtalanszor eljátszottuk már. Van tippem, mit akar mondani, ahogy tudom azt is, hogy haragja pillanatnyi csupán.
- MegFloydozni azt jelenti, hogy kihasználni, játszani, szórakozni a másikkal, a saját érdeked előre helyezve. Már ismerlek, megszoktam, hogy ilyen vagy, de azt hittem, illetve Reméltem, hogy engem kihagysz a szórásból.
- Hülye vagy – nevetem el magam.
- Cseszd meg! Felelőtlen vagy és nem számolsz a következményekkel! - hajol hozzám közelebb, míg karjai megfeszülnek, ahogy rájuk támaszkodik.
- Ugyan, Wess, semmilyen következmény nem lett volna, ha nem kapod fel a vizet egy kis apróságon.
- Apróság?! - tántorodik hátra. - Megcsókoltál!
- Meg, és?
- Mindenki engem bámult! Nekem is van hírnevem, nem csak neked!
- Nem olyan vészes, ha velem hoznak hírbe – túrok hajamba.
- Áhh, dehogy! Miért is lenne? A farkaddal gondolkozol, piálsz, a drogokról ne is tegyek említést! A legjobb parti te vagy! - fakad ki, s szavai nyomán bennem is igencsak felmegy a pumpa. Nem a hangnem az, ami haragot ébreszt bennem, még csak nem is szavainak a jelentése, hanem önmagában annak ténye, hogy mindezt pont ő vágja a fejemhez.
- Ez a különbség köztünk! Én baszok, én szórakozok és én kosarazok ki embereket, te, Wess... Te magányos vagy, unalmas és nem te dobsz, hanem téged hagynak el!
Kabátomért nyúlok, majd a fogasról leakasztva magamra rángatom, és hagyom Wessleyt, hadd őrlődjön abban a pokolban, amit önként magának generált.


W



Tenyerembe támasztott állal hallgatom az emberek morajlását, figyelem, ahogy barátok csapódnak össze egy-egy asztalnál, s harsány nevetésbe törnek ki, mikor egyikük elejt egy ócska viccet. Megmosolyogtat az életük egyszerűsége, az, hogy míg mások azért is görcsölnek, hogy legalább még egy napra legyen mit enni és a számla fizetve legyen, őket anyu és apu támogat, megadnak nekik mindent, és sejtelmük sincs, milyen küzdelmek árán lehet fenntartani egy életet.

A farkaddal gondolkozol, piálsz, a drogokról ne is tegyek említést!

Ujjbegyeimmel simogatom le a pohár falán megülő párát. Érdekfeszítő, az én életemre még sincs hatással.
Számomra pusztán pénzkidobás az egész, az, hogy órák óta már itt ülök és mást sem csinálok, mint semmire sem kellő gondolatokat boncolgatok, közel sem vagyok annyira a foglya, hogy ész nélkül mindenem erre költsem, hasznát meg nem veszem, így marad az íze és az a bódult tompaság, amit általa a magaménak tudhatok.
Az, aki alkoholista, sosem az íz kedvéért veszi magához az üveget, nem bódulni akar, hanem felejteni. Ha csak néhány órára is, de kiszakadni abból a mocsokból, amit az életének tudhat be.
És én? Röhej ez az egész.
Mi a fészkes fenét keresek már megint itt?
Tényleg nem ez lenne az első ilyen alkalom, szakadtak már meg barátságaim a semmiért. Egy idő után mindenki pótolható, én pedig tudnék Wessley nélkül élni. Nem kerülne nagy erőfeszítésbe, hogy találjak a helyébe valaki mást. Bárkit, aki van akkora hülye vagy egyszerűen jótét lélek, hogy befogadjon magához.
Valakit, aki nem az én életemmel foglalkozik majd, hanem azzal, amit neki élnie kell.
Újabb maró kortyot nyelek, hogy aztán kínmosollyal toljam magamtól el a kiürült poharat. Egyszerűbb lett volna az üveget kérnem. Legközelebb talán majd így lesz.

A farkaddal gondolkozol...

Szavai emlékére is csak a fejemet ingatom.
Mégis miért fáj neki ennyire az igazság? Hiszen ez már a kezdetektől fogva is így volt. Az arcomba vágta mindazt, ami egyértelmű volt mindkettőnk számára, de ő még mindig csak azt látja, ami neki a legegyszerűbb. A mások feletti ítélkezés pedig mindig is egyszerűbb volt annál, mint pár pillanat erejéig belegondolni a háttérben nyúló valóságba. Mindenkiben ott tobzódnak a véleménycsonkok, s akaratlanul is aszerint fordulnak az emberhez, hogy mi mindent vontak le egyetlen kósza rezdülésből, tétova mosolyból és bizonytalan szócskából. Wessley élete pedig mindig is túlontúl egyszerű volt. Előre megterveztek neki mindent, még csak rá sem kellett volna görcsölnie az egészre, mert mindent a kezébe adtak. Neki sejtelme sincs arról, milyen nehéz a semmiből építkezni, a nyomorban is elhitetni mindenkivel, hogy semmiből sincs hiány. Igen, igaza volt, mert én piálok, én baszok, s én vagyok az, aki még a tudatmódosítóktól sem riad vissza, de én sem úgy kezdtem ezt, hogy egy reggel felkelve eldöntöttem, hogy igen, pontosan ilyen életet akarok majd élni.
- Baszd meg, Wess, hogy te vagy az egyetlen, aki percek alatt felbassza az agyam, és még csak rá sem görcsölsz a tudatosságra!


W



Nem kifejezetten az volt a cél, hogy egész éjszakára távol maradjak, nem akartam a kelleténél több gondot Wess nyakába sózni, hisz ismerem őt, s ezzel együtt tökéletesen tisztában vagyok annak tényével is, hogy túlaggódó típus. Nálam pedig se telefon, se semmi más, amin át elérhetne engem, noha alig hiszem, hogy akár egyszer is átfutott a fején, hogy keressen. Végtére ő is csak ember, valaki, akinek szüksége van egy kis időre ahhoz, hogy lehiggadjon és nyugodt körülmények között mindent átgondoljon.
Az ajtón belépve azonban kénytelen vagyok átgondolni mindent, mert bár úgy hagytam el a házat, hogy lelkileg mind a ketten feldúltak voltunk, azt mégis kizártnak tartom, hogy Wess egymaga ekkora felfordulást okozzon. Nem vallna rá.
- Mi a szar történt itt? Wess, megőrültél? - dobom le kabátom.
Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna így őt vagy a lakását.
- Wess!
Óvatosan érintem az egyik díszváza szilánkjait, darabkái a süppedős szőnyegbe ágyazódtak mind, mintha oda rejtőztek volna a káosz közepette.

- Wess! - érintem meg vállainál fogva.
Önszántából nem lökne el magától, és mégis hátrálásra késztet, mikor szavak nélkül áll fel mellőlem. Azt, amit első dühében hozzám vág, csak a szerencsének köszönhető, hogy sikerül még idejében elkapnom. Az újság címlapjára kerültünk, bódult csókkal egymásba feledkezve, időre van szükségem, míg tudatosodik, hogy hol is készült a kép.
És mindez a beleegyezésünk nélkül, de már annyira nagyon mindegy minden. Ha lépéseket is tennék az ügyért, nem számítana, mert a fotó már nyilvánosságra került.
- Honnan szerezted? - kérdem.

- Itt volt az apám – int körbe a romokon, ami ezek szerint akkor az apja műve. Ahogy az apja érdeme az is, ami Wess arcán lilul.
- Wess.. - kezdeném, és bár sejtésem sincs, mit mondhattam volna, meg sem várja, helyette a szavamba vág.
- Leszarom! Nem érdekel, mit akarsz mondani! - Erről beszéltem tegnap. Itt a következmény, amit „hiányoltál”. Megfelel?
- Állj le – szólok rá kimérten.
- Miért álljak le? Majd megütsz te is? Ja, nem! Te tettekkel és szavakkal bántod a másikat, mintha erre lenne szükséged, hogy életben maradj.
- Wess, figyelmeztetlek! Rohadtul fogd vissza magad. Ne játsszuk el a tegnapit újra.
- Ennek köze sincs a tegnapi vitához! Tegnap én éreztem magam hibásnak, míg te piáltál, vagy isten tudja kivel hemperegtél!
- Nem tartozom neked elszámolással! - lépek hozzá közelebb, s leheletnyit ugyan, de mégis megemelem a hangom.
Nem bántanám, őt soha, de ideje, hogy észrevegye végre magát, mert az én türelmem is véges, és ő igencsak feszegeti már.
- Nem! Senkinek nem tartozol, mert egyedül vagy, mint az ujjam!
- Nicsak, ki beszél – nevetem el magam éles gúnnyal.
- Igen. Ahogy tegnap felvilágosítottál, engem elhagynak. Te rosszabb vagy, te vagy az, aki elmenekül, aki fél bárkit közel engedni. Melyikünknek rosszabb?
- Én nem félek, Wess, nagyon tévedsz! - nevetek fel halkan. - Ez csak egy rohadt csók volt, semmi más, az, hogy az apád egy seggfej, arról nem én tehetek.
- De arról, hogy te is az vagy, arról igen!
- Megnyugodhatsz! Ez a seggfej többé nem fogja „tönkretenni” a „csodás” életed! - hagyom őt magára.
Kurvára nem így terveztem ezt az egészet. Időt akartam hagyni neki, hogy lenyugodjon, és teret, hogy alaposan átgondolja ezt az egészet. Hogy észrevegye magát, mert én soha, de soha nem leszek olyan, akire ő vágyik. Nem is értem.
A ruháim nagyrészt még mindig a bőröndben vannak, azokat meg, amiket korábban szétszórtam, hamar összeszedem. Olyan nagyon nem is hoztam magammal semmit, kevés olyan van, amit a magaménak tudhatok a házban, azokat pedig már a bőrönd mélyére száműztem.
- Cchhöö.. persze, menekülj el, ahhoz nagyon is értesz.
Ha azért jött, hogy véglegesen is felbasszon, elkönyvelhet magának egy kisebb sikert.
- Fogd be a pofád! - lököm oda a falnak, majd homlokomat az övéhez simítom, s mélyet lélegzek. - Nem tudsz te szart se – sziszegem tincsei közé.
Nem én vagyok az, aki világ életében elmenekült minden elől. Nem én vagyok az, aki csapot-papot otthagyva elköltözött hazulról, s még arra sem képes, hogy a szüleinek értelmes magyarázatot adjon a miértekről. Igen, az apja egy seggfej, míg az anyjának nincs egyetlen épeszű döntése sem, nincs önálló akarata, ahogy nemképes arra sem, hogy észrevegye, valami baromira nem okés az életében. Sajnálatos tény, de az ember nem választhatja meg magának, hogy kik legyenek a szülei.
- Ki fél, Wess? Úgy remegsz, mint a kocsonya – vigyorodom el.
Lélegzetének puha kis neszei egyre elevenebbé válnak, szaporán kapkodja a levegőt, s mellkasa hevesen emelkedik-süllyed, mintha maratonra tréningezné magát éppen. Tekintetem a szájára siklik, halvány, telt ívek, csókjába morgok, ahogy az ajkaimba mar, mégsem szakadok tőle el. Wess ujjai pólóm anyagába gabalyodnak, erősen szorít, mintha annak a puszta lehetőségét is elutasítaná, hogy akár fél centire is, de eltávolodjak tőle. Combjai közé lépve lélegzem be csókjának ízét, és az elfojtott sóhajait. Tenyerével a nyakamra simít, forró bőre felperzsel, aztán a hajamba túrva ujjai megfeszülnek tincseim között. Feljebb tornázom testén a pólót, majd az alját megragadva áthúzom azt a fején és félrelököm. Nadrágját bontogatva könnyedén megszabadulok tőle, ahogy aztán saját pólómtól is. Wessley a maga egyszerű módján gyönyörű, testén ugyan kiforratlan izmok futnak, mégis szépen feszülnek ujjaim érintései alatt. Szórakozott érdeklődéssel figyelem, hogyan játszadozik velem, a mozdulataiban rejlő bizonytalanság megmosolyogtat, ahogy minden egyes óvatos rezdülése is. Ujjbegyei nadrágom korcán pihennek, hozzá hajolva veszem ajkaim közé fülcimpáját, felsóhajt, mégsem mozdul, erőtlenül hagyja, hogy csókjaimmal nyakára tévedjek. Nadrágom megválásában készségesen, talán tudattalanul is, de segít. Újra belém mélyeszti a fogait, elbűvöl, mennyire áttudja magát adni az élvezeteknek, s, hogy mindezt milyen természetességgel teszi. Tenyeremmel forró ágyékát érintem, míg hüvelykemmel nedvedző makkját cirógatom. Csípőjénél fogva fordítom a fal felé, majd újra nekinyomom őt, és az ajkaihoz érintem ujjaim. Szükségtelen kérnem vagy parancsolnom, önként nyalja őket körbe, míg én ajkam egy pillanatra a lapockájához érintem, s hátához simulva a fenekéhez nyomom ágyékom. Elhúzom tőle a kezem, majd a fenekére simítva széjjelebb húzom a formás gömböket, s néhány pillanatnyi cirógatás után belé mártom egyik ujjamat. Görcsös megfeszülése átmeneti csupán, idővel ugyan, de ellazul és rásegít csípőjével. Idő, míg felkészítem annyira, hogy az általam okozott kínt minimálisra vigyem, két kézzel marok rá csípőjére, gerincének ívére csókolva hatolok forró testébe. Wessley felszűköl, ahogy csípőmet ringatva egyre inkább hozzásimulok, arcomat nyakának ívéhez simítom, aztán a hajába marva feszítem hátra a fejét, és fogaimmal veszek kóstolót hamvas bőréből. Társam minden mozdulatban, széjjelebb tárja a combjait, s előrébb nyomja fenekét, hagyja, hogy elvegyem, amit akarok. És ő önként adja át magát nekem, kitárulkozva, teljesen védtelenül adja át magát az élvezeteknek.
Megteszi mindazt, amire én soha nem lennék képes.
Teljes egészében megbízik bennem.


 

W



- Hol voltál?

Érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül fordítom felé az arcom, majd kénytelen vagyok megállapítani annak tényét, hogy míg én szórakozni voltam, ő újra visszasüllyedt az egészséges életmód gyönyöreibe. Testére majdhogynem teljesen rátapadt pólója, izzadtságának nyomai beékelték magukat a szövet rostjai közé, tincsei pedig csatakosan simulnak homlokához, s véknyítják amúgy is csontos arcát. Mintha lefogyott volna, vagy talán mindig is ilyen volt?
Arcán a véraláfutások élesen kirajzolódnak, élénkek, s fájdalmasnak tűnnek. Ha zavarja is nyílt bámulásom, nem tesz megjegyzéseket, keze azonban megugrik, mégsem érinti sajgó arcát. Önkontroll.
- Mintha nem tudnád – fordulok vissza a filmhez.
Olcsó horror, olyan, amilyenre csak késő délután lehet ráakadni, mert annyira nem jó, hogy mozikba vetítsék, valamilyen oknál fogva nézettsége mégis akad.
- Floyd..! - tekintetének villanása megmosolyogtat. Nem hagyhatom figyelmen kívül, nem igaz?
- Meddig tervezzük ezt a zuhanórepülést, Wess, hm? Most tényleg azt játsszuk, hogy hülyének nézzük a másikat? Részemről legyen, ismersz, tudod jól, hogy nem leszek lelkiismereti problémáim, ha most eljátszom bárgyún az idiótát, és elhiszem neked, hogy komolyan nem tudod merre voltam.
Leheletnyi lélegzetvétel, sőt, még annyi sem. Mindig is egyszerű ember volt. Olyan, aki nem csinál színházat az életéből, s nem játssza meg magát. Túlontúl kiismerhető, mert könnyen hagyja, hogy az érzései befolyásolják, ahogyan könnyen hagyja azt is, hogy mások ugródeszkának használják vagy éppen eltaposandó szemétnek.
- Miért? - tátogja döbbenten.
- Miért? – horkantok fel gúnyosan. - Ember, hallod magad te egyáltalán ilyenkor? Mit miért? Dugtunk, mert jól esett, mert akartuk mindketten, ennyi történt, mást ne láss bele.
- Talán igazak a pletykák rólad – mered rám sebzetten.
- Minden pletykának van némi igazságalapja, és ím lásd, visszaugortunk újra az alapokhoz, édesem. Ismersz, tudod jól, hogy ki vagyok. Tudod jól, hogy milyen vagyok. Mondd, mi meglepőt tettem vagy mondtam akkor?
- Azt hittem....
Ezzel felkelti az érdeklődésem, két szó csupán, mégis borzongató. Talán annak ténye, hogy ő még képes ábrándokba temetni magát. Naivnak gondoltam mindig hisz kettőnk közül ő az, aki örök álmodozó. Ő az, aki elméjének kicsinyke birodalmába menekül, ha már a valóvilág túlontúl fájdalmassá válik. Szánom őt, amiért lehetetlenre vágyik, mégis elkábít az az őszinte, vak reménye, ami a tekintetében lobog minden egyes kudarca után.
- Ugyan mit? - vonom fel fél szemöldököm.
- Hogy velem más leszel – susogja elárultan. Lehunyja szemeit, majd magát megemberelve rám néz újra. - Hogy velem nem játszod ezt el. - Itt magára int, aztán rám. Értem a célzást szavak nélkül is.
- Én nem vagyok egy szőke herceg típus, de ezzel tökéletesen tisztában vagy te is. Így újból megkérdezem, mit hittél? A csók nem neked szólt, hanem a kameráknak. Azt, hogy gerincre vágjalak, szavak nélkül könyörögted ki magadnak!
- Tényleg ennyit ér neked a barátságunk?
Felhorkantok. Szórakozott félmosollyal állok fel, majd sétálok elé. Teste megfeszül, míg vonásai megmerevednek, állkapcsának izmai szorosra zárnak, mindez önvédelem. Önmagát védi tőlem, mégsem tud meghatni. Már nem. Felcseszte az agyam ez tagadhatatlan, érintésem mégsem durva, puhán simítom arcára a tenyerem, hüvelykemmel alsó ajkát érintem, lágyan cirógatom, mosolyom pedig kiszélesedik, ahogy száját elnyitva felnéz rám. Az emberek veszte jobbára mégiscsak az, hogy ösztönből élnek, s nem a hideg ész, hanem a vágy hajtja őket.
- Te ezt még tényleg képes vagy barátságnak nevezni? - Ujjaim marokba szorulnak tincsei körül, mégis vigyázok rá. Figyelek még mindig a legapróbb rezdülésére is, mert nem akarok fájdalmat okozni. Nem nagyobbat annál, mint ami a szívét emészti majd.
- Nem tudom minek nevezzem – hajtja le fejét, de csak addig, míg hagyom neki. Aztán felszisszen, nem tiltakozik, egyszerűen engedi, hogy magamra irányítsam tekintetét.
- Na látod – biccentem - én sem.
Ellépek tőle, hagyok neki némi szabadságot és időt arra, hogy döntsön ő. Részemről nincs mit mondanom, nem mondhatja, hogy nem ismer. Nem mondhatja, hogy nem tudta már a kezdetektől, hogy milyen vagyok. Megcsókoltam őt, igen, mert abban a pillanatban ez tűnt jó ötletnek, de az még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy ő ezt félreértelmezheti. Soha egyetlen pillanatra nem tett úgy, mintha számára kettőnk barátsága többet jelentene. Az, hogy hibáztam, egyértelmű. Ahogyan hiba volt az ő részéről is minden pillanata annak, hogy végül engedett nekem. Nem kényszerítettem, nem erőltettem rá magam, még az utolsó pillanatban is megadtam neki a visszakozás lehetőségét.
Miért nem élt vele?
- Most meg hová mész?
Megakadok a lépcső aljában. Tűnődve meredek magam elé, majd egy fáradt sóhaj kíséretében felé fordulok, mégsem a szemeit nézem, egyszerűen elbámulok a válla felett. Jobb és egyszerűbb ez így mind a kettőnknek.
- Fáradt vagy, te is és én is.
- És akkor ennyi? El is van intézve minden?
A homlokát ráncolja, mérgesen, ami már önmagában szórakoztató. Már csak amiatt is, mert aligha volt alkalmam eddig őt mérgesnek látni. Az meg, hogy pont én váltom ki belőle, bámulatos. Idáig mindig úgy hittem, hogy mi ketten valóban tökéletesen átlátunk a másikon. Pedig ugyan, dehogy. Az évek múlásával én is éppen úgy, ahogyan ő, lassacskán azonosulni kezdtünk a rólunk alkotott elképzeléssekkel. Klasszikus esete ez annak, mikor a hírnév és a média még azelőtt elveszi az ember egyéniségét, mielőtt az esélyt kapna a kialakulásra. És most? Nem értjük egymás motivációit és magunkat is csak áltatjuk azzal, hogy a másik szemébe hazudunk.
- Mert mit szeretnél, mit csináljak? Vessem magam előtted térdre? Esdekeljek a bocsánatodért? Könyörögjek, valljam meg bűnként azt, amit te is legalább annyira akartál, mint én? Mit akarsz, Wess?
- Te tényleg nem érted...- suttogja hitetlenül.
- Nem, tényleg nem értem, és képzeld, nem is akarom tudni miféle irányelvek alapján működik az agyad. Érthetetlen vagy, logikátlan és kiborító. Férfi vagy te is, részed volt egy jó szexben, erre ahelyett, hogy örülnél a fejednek, egyszerűen kiakadsz és picsogsz, mint egy idióta.
Döbbenete ezúttal is őszinte. Tényleg, igazán megrendült. Meglepte, hogy meguntam a kedveskedést, hogy elegem van már a rám osztott szerepekből. Azt hitte, hogy tudja milyen vagyok? Tévedett. S tévedésére most fájdalmas a rádöbbenés. Én tényleg nem ezt akartam, vagy legalábbis nem pont így. Tudtam, hogy egyszer borul a kártyavár, de álmomban nem gondoltam volna, hogy majd ilyen módon teszi.
- Hát ilyennek látsz engem? - Ő maga a bizonytalanság, kétségbeesése pedig tapintható.
- Befejeztem, Wessley! - felelem figyelmen kívül hagyva a közöttünk szabadon függő kérdést.
Nem várom, hogy válaszoljon.
Nem várom, hogy bármit is tegyen.
Nem várom, hogy megértsen.


W



Elnyílnak ajkaim, a rúzs, amit ezúttal kapok, lágy, bársonyos, s egészen halovány árnyalata annak, mi számnak eredeti színe. Lehunyom szemeim, ahogy felkerülnek a legutolsó simítások is, aztán várakozom, hogy újabb ismeretlen arc lépjen hozzám. Felsóhajtok, mindig, mikor már meggyőzném magam arról, hogy szeretem ezt az egészet, eszembe jutnak a kapkodások pillanatai, a smink és ruhák kényelmetlensége, minden egyes utasítás, mi inkább hat parancsnak. A divat világában a szépség mulandó haszonárú. Itt mi csak gépek vagyunk, akik fáradhatatlanok és engedelmesek. Legjobb taktika elvegyülni és elérni, hogy a legkeresettebb modell légy, hogy bókolsz, elvállalsz minden szart és eléred, hogy a stáb tagjai is téged dicsérjenek.
Ha mások úgy gondolják, hogy jó veled együtt dolgozni, már nyert ügyed van.
- Milyen fotózás is lesz ez?
- Megkaptad az e-maileket?
- Nem néztem.
- Ezt úgy érted, hogy...
- Értsd, ahogy akarod – előzöm meg kifakadását.
Összevonom szemöldökeim, mikor a hajamba túrva elrendezi azt a hozzá értő gondos kéz. Felsóhajtok. Eddig nem utáltam, de most már fáraszt ez is. Megválok ingemtől, és szótlan érdeklődéssel figyelem, ahogyan fekete testfestéket visznek fel ketten is a karjaimra. Egyszerűbb lenne, ha én csinálnám, bár tagadhatatlanul mocskosabb is.
- Mi lesz az alapkoncepció? - érdeklődök.
- Te magad, a színek, a kontraszt. Nincs más dolgod, mint elbűvölni bennünket.
- Legyek önmagam? - horkantok fel halvány félmosollyal.
- Légy az, aki szeretnél – kacsint rám.
- Isten szerepe sajnálatos, de már foglalt – sóhajtom.

Lehunyom a szemeim, ahogy elvégzik rajtam az utolsó simításokat is, aztán megválok a nadrágomtól is. Ugyan, hogy is ne tudnám, milyen fotózásra vagyok hivatalos. Ez az első, amit megnézek, soha nem vennék részt valamin, amit nem akarok vagy éppen unalmasnak találok. Ez pedig kellőképp felcsigázott. Nem is annak a ténye, hogy aktot vállaltam, inkább az, aki majd a fotós szerepét játszhatja.
- Úgy hallottam te jóban vagy Burkel – túr hajamba ismételten, bár ez már csak időhúzás.
- Jóban vagyok vele – értek egyet.
Feketére festett kezeimet figyelem, vajon ha a lelkemet érinteném is ilyen lenne?
- Mit tudsz róla? - kérdez újra.
Akaratlanul is eléri, hogy ránézzek, hogy végigmérjem és ítéletet hozzak fölötte. Szép lenne, de önön hülyesége minden tönkretesz rajta. Az arca fakó, beesett, szőke haja fénytelenül simul koponyájára, és csak még inkább kiemeli kiálló járomcsontjait. Ha így folytatja, lassacskán olyan lesz, akárcsak egy kidíszített csontváz.
- Mit szeretnél, mit tudjak róla? - kérdem lágyan.
- Van családja? Barátnője, valakije?
Válla felett átpillantva figyelem Wessley éppen belépő alakját. Nagy vihar dúlhat odakint, ha rajta is ekkora pusztításokat végzett. Vagy talán inkább odabent van feldúlva minden? Ajkai megreszketnek, ahogy észrevesz, mégsem mond semmit. Nekem hátat fordítva pakolja le táskáját, majd előszed minden kelléket. Szemeimet árnyékolva hunyorgok bele a spotlámpák fényébe.
- Floyd, készen állsz?
Aljas vigyorral biccentek, kibontom köntösöm és a mellettem álló kezébe adva kilépek az éjfekete vászon elé.
- Mit szeretnél, Wessley, ki legyek most? Szeretnéd te is, hogy önmagamat adjam?
Ellép a kamerától, s hozzám sétálva megérinti a karom. Ő megteszi mindazt, amit az eddigi fotósok csak szerettek volna. Úgy formál, ahogy neki tetszik, ahogy ő szeretne majd látni a kamerán át. Engedelmesen hagyom neki, hogy egyik kezem a hátam mögé rejtse, jobb vállamat lenyomja, teljesen kifordít, mégsem nevezném kényelmetlennek a helyzetet.
- Így jó, és most hajtsd le a fejed és nézd a karod, az izmaid játékát vagy a kezedet elnyelő sötétséget.
- Mit szeretnél pontosan látni?
- Az arcodon? - mosolyodik el üresen. - Úgy hallottam te elég jó vagy, így hát lepj meg. Mutasd meg a gondolataidat, engedj betekintést, hadd lássam, mi zajlik benned. 



Szerkesztve linka által @ 2017. 11. 12. 22:50:00


Azami2017. 02. 11. 00:14:52#35016
Karakter: Wessley Burke
Megjegyzés: linkának, sohavégetnemérős Wess


 „Én nem tudom mi ez, de jó nagyon
fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés... legyen!
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem”

 

 Popcorn illata terjeng a lakásban, betölti orrüregem és megnyugtat. Valamiért nyugtató ülni a kanapén, valakivel, nézni egy szép filmet, vagy egy jó vígjátékot. Háborgó lelkemnek arra lenne szüksége, hogy ellazulhassak, hogy elfelejthessem a megaláztatást. A dobozok már a pince mélyén pihennek, elrejtik a múltam, azt a múltat, ami lehetett volna szép, nyilván nem tökéletes, de olyan pillanatokkal telített, amire szívesen emlékszik vissza az ember. Számtalanszor utaztam vissza képzeletben a sorsfordító pillanatokhoz és mindahányszor visszatértem nem volt kérdéses, hogy elég lett volna csak egy apró momentumnak másképp történnie, elég lett volna, ha apám nem vág grimaszt minden lépésemre, ha csak egy leheletnyit megértőbb lett volna, ha.. szeretett volna. Apró rúgások a víz felszíne alatt, amikből özönvíz kel életre évekkel később. A cunami létrejött, csak nem épp abban a formában, ahogy szerettem volna. Nem lett elsöprően erős családi kötelék, szeretet, büszkeség, csak pár doboz az életemmel, postára adva.. Az egyetlen értékes személy az, aki mellettem ül és tömi magába a pattogatott kukoricát. Az egyetlen, aki, bár igaz, mindig eltűnik, de még mindig része életemnek. Visszatér, hogy osztozzon magányomban, hogy társam legyen egy rövid időre, hogy Ő is érezze, ember, hogy valakinek igazán szüksége van rá. Erőt ad a túléléshez, ha elakad az élet kereke ő jön és megtolja a lepukkant autót, lendületet ad. Nem örökre, de valameddig elég muníciót.
- Ennek a filmnek az égvilágon semmi értelme – szám sarka lebiggyed, talán pont az előzőek miatt hagytam, hogy nézzük ezt a... még nem alkották meg azokat a szavakat, amik leírnák, mit érzek a filmnek Alig nevezhető förmedvény irányt. Csak a kedvében akartam járni, ez olyan nagy baj lenne?
- Az ember nem azért néz horrort, hogy értelmet leljen benne. - hangja mély, nem tör át semmilyen gátat, nem hivalkodó. Most érettebbnek hat, ahogy, így elnézem profiljának éles vonalait. Melegítőt visel, tartása laza, kényelembe helyezte magát, mégis, túl komoly.
- Hát akkor? 
- A léleknek nem csak békére és megnyugvásra van szüksége, ugyanúgy lételeme a borzongás is. - a képernyőre bámulva merengek el szavain. Nem értem őt, annyi mindenen ment már ő is keresztül, de ennek ellenére tudom, hogy nem is vágyja a békét, a nyugalmat. Nem is ő lenne, hisz, ha megállapodna valaki mellett, az szép lassan felemésztené lényének igazi valóját, azt, ami egyszerre vált ki döbbenetet és csodálatot egyetlen perc alatt. Lényének izgalmasan titokzatos, mégis egyszerű igazát. Igen, az az ember lenne Floyd gyilkosa.
- A te lelked is ezután áhítozik? - pillantok fel rá, de ő csak mosolyával ajándékoz meg, szemeivel a képernyőt pásztázza, vagy valahova azon túlra, a távolba réved.
- Lélek ... Miből gondolod, hogy nekem van olyan? 
- Az mindenkinek van.- válasz azonnal érkezik, számomra ez nem kérdés. Neki is van, ott bujkál a zöld íriszek játékos fénye mögött, túl a címlapfotókon, túl az orgiákon, partykon, túl mindenen van egy buszmegálló, elhagyatott, falai darabokban, szinte már csak egy keret, ott kezdődik az út, onnan indul a járat Floyd lelke felé, de megfizethetetlen a jegy, s még ha van is rá keret, nem biztos, hogy lenne elég bátorsága bárkinek felszállni arra a járatra.
- De nem mindenki hordja magával mindenüvé. - Nem. De vajon, hol lehet a végállomás?

 

~*~

 

Elvárások. Jelen vannak mind magánéletben, mind a karrierben, s az élet bármely területén. Nem kímélnek, nem nézik, hogy milyen napod van, hogy jó kedved van-e, hogy fáradt, netán éppen kipihent, esetleg jókedvű vagy. Csak vannak. Olyan, mint a levegő, amit beszívsz, mint az étel, amit elfogyasztasz, vagy mint az ital, ami kiszáradt torkod hűsíti. Az egyik ilyen elvárás, időben érkezni valahova. Nem a legfontosabb igaz, de mindent elmond egy emberről, hogy késik-e, vagy hamarabb, netán időben érkezik. Modelljeimtől viszont, mégis ezt várom el leginkább. Nyilván fontos a külső, a szép smink, a megfelelő öltözék, de ez mind a fotókért, a címlapokért vannak. Az, ha valaki megtisztel azzal, hogy időben megjelenik, az már csak rajta múlik, nem a stylistokon, a sminkeseken. Csak rajta. Talán ezért is ég hamuvá arcom a szégyentől, amiért ígéretem ellenére jócskán késve érkezek meg Floyd fotózására. Ismerem már a modellek kifogásait, így a sajátom sem érdemelne szót, de, belépőkártya nélkül sehová sem juthat be az ember, az enyém pedig hűségesen várta visszatértem a dohányzóasztalomon. Természetesen már csak akkor vettem észre hiányát, mikor megérkeztünk. Úgy érzem magam, mint egy idióta. Szétszórt vagyok, de ez betudható az elmúlt napokban bekövetkezett változásoknak. Bár a változás, lehet nem a legmegfelelőbb szó rá, hiszen ezek inkább tények, mindig is jelen voltak. Floyd mindig feltűnik, hogy aztán újra könnyed, légies léptekkel sétáljon ki az életemből. A családom... nevezhetem őket egyáltalán még családnak? Az ő felfogásuk velem kapcsolatban mindig is az volt, ami. Nem lettem orvos, nem született még meg az az ember, aki miatt az lettem volna és ez sértette a „hatalmas és mindent tudó „Professzor”, az apám önérzetét. Fotós lettem, azt csinálom, amihez értek és a legfontosabb, hogy szeretem is a munkám. Anyám, az ég áldja, mindig kiállt mellettem, de erő híján, mit sem ér gyenge akarata apámmal szemben. Faith? Ahh.. ő az a nővér, aki mindig mindent jobban tud, mindig mindent jobban csinál, és ez a kijelentés nélkülöz bárminemű iróniát, mert ez is tény. Robert más volt mint ők. Harcolt értem, értünk és nem volt gyenge, mint anyám. Tudom, hogy szeretett, de magát jobban szerette. Amint lehetősége volt rá, cselekedett szebb jövője reményében. Ez nyilván nem menti fel a megcsalás vádja alól, főleg, hogy saját két szemem a tanú rá, mégis valahol mélyen a gyász, a gyűlölet és a csalódottság mögött megértettem viselkedését. Mellettem nem lett volna jövője. Ismert fotós vagyok, tehetséges és fiatal, de még így is visszahúztam őt. Mellettem nem érhetett Everest-i magasságokba, csak egy kis domb tetejére... Ugyan, miért is ragadt volna le mellettem idelenn, mikor végeláthatatlan magasságokba is juthat. És jutott is. Befutott, megkapta amire vágyott.

 

Olvashatatlan kézírással töltöm ki a szokásos űrlapokat a portán. Ujjaim között forgatom a plasztikkártyát, melyen a „ Wessley Burke – fotós „ felirat szerepel dőlt betűkkel, fotóm mellett. Csak egyszerűen „fotós”. Semmi „profi fotós”, vagy „giga-mega”, esetleg „oltári szar” jelző, csak így snasszon, lealacsonyítóan. Olyan üresen... Pedig nem vagyok béna, sőt, tudom, hogy kidolgozom a belem egy fotózáson és akkor utána jön még csak az igazi munka, ott a sötét szobában. Precíz beállítások, hosszú órák, kimerültségiig hajszolt modellek és stábtagok leszedálása után, a hibátlan kép. Ami az én fotómról abszolút nem mondható el. Mogorva és egyben szigorú tekintet, szorosra zárt ajkak, pedig nem vagyok ennyire vaskalapos, mint aminek látszom. Borzalmas kép, s nem véletlen, hogy nem modell lettem, hanem fotós. Azt az utat meghagyom az olyanoknak, mint Robert, vagy Floyd. A szép embereknek...

 

- A negyedik emeleten zajlik a fotózás. - segít ki a fiatal recepciós lány. Mosolya elragadó, szempillái pedig olyan sebességgel rezegnek, mint a kolibri szárnyai. Kedvesen rámosolygok, és megköszönöm az útbaigazítást. Csalódott. Kevesli az érdeklődésem, ami egyenlő a nullával. Nem szeretem megjátszani magam, felesleges hitegetnem, hogy érdekel tökéletes frizura és az öt cm-s réteg smink alatt mi is rejtőzik. Majd beajánlom Floydnak, úgy is döbbenetesnek találom, hogy mióta nálam van, még senkit nem szedett össze. A végén még tényleg a nyakamon marad. Bár akkor talán nem csak átmeneti lenne az érzés, hogy élek...

   A remény hal meg utoljára., szokták mondani, de Floyd az enyémnek az utolsó szikráját is eltapossa, mikor besettenkednék észrevétlenül. Egyből felém pillant, leleplezi késésem én pedig bűntudattal telve vigyorgok rá bambán. Nyilván nem kommentálja, dolgozik, de szemeiből csak úgy süt a rosszallás. Letaglóz a látvány, amint alaposan végigmérem őt. Feszes farmer simul hosszú lábaira és fenekének kemény halmára. Csípőjén és felsőtestén a szálkás izmok vonalai precízek, mintha csak egy tehetséges művész faragta volna ki alakját. Bódító a látvány, a fények játéka a hajlakkok, púderek és testolajok illatának elegye. Szeretem ezt az összhatást, mélyeket szippantok az ismerős illatból miközben a kollegina kiadja Floydnak az utasításait.
- Dőlj előrébb! Lazán, ne feszülj! Nézz rám úgy, mintha el akarnál csábítani!

- Ribanc.. - szalad ki a számon, de sajnos nem elég halkan, hogy az előttem álló fiatal lány ne hallja meg. Gyakornokgyanús a leányzó, s úgy sejtem a modellek felé mutatott tolerancia okán anorexiás is. Összehúzott szemöldökkel jutalmazza megjegyzésem, de hamar felismerés csillan szemeiben, ő legalább tudja ki vagyok, ha már én nem ismerem őt, így csak egy halk "pszt" kíséretében fordul vissza. A "Ribi" grimaszolva fixírozza Floydot, mintha nem tetszene neki amit lát. Hülye ez a csaj? Ennél tökéletesebb modellt nem talál erre a fotózásra, ha valaki képes a csábításra a mozdulataival, zöld szemének pillantásával, kisugárzásával és mosolyával, az csakis Ő.
- Valami hiányzik - engedi le arca elől gépét. Floyd, mint, akit hidegen hagy a nő problémája, szokásához híven próbálja eltüntetni sminkjének tömegét. Rövid csend után viszont tekintetét rám emeli, valahogy ettől a pillantástól görcsbe rándul a gyomrom. Lassú ragadozó léptekkel halad felém, át a stáb és gyakornokok alkotta tömegen.

   Minden lépésére amivel közelebb férkőzik szívem hangosan dobban. Körbepillantok más is hallja - e az üvöltő szívverést, de úgy tűnik az ő füleik süketek erre a hangra. Kifut arcomból a vér mikor előttem megállva húzza széles vadmacska vigyorát még nagyobbra, ha ez egyáltalán még lehetséges. Szemében cinkos fény vibrál, amitől pillantása szinte felégeti lelkem. Mit akar? Üljön vissza! Sicc!!! Értetlenkedve vizslatom arcát, miközben áruló lábaim felé lépnek. Ijedten hátrálok vissza két lépést, de nincs hova bújni. Újszülött antilop vagyok, akit kinézett magának a vigyorgó hiéna. Nincs kiút, fel fog falni, darabokra szedi a testem és a lelkem egyetlen pillantásával.
- Floyd, a munka - hallom távolról a női hangot. - Nem rendeltek el pihenőidőt! - nagyot nyelek, igaza van, én sem értem mi történik, de nincs jó előérzetem.
- Nyugi, épp most tervezem megmenteni a napot, és vele együtt a képeket!
- Mégis hogy? - ha nem lenne olyan száraz a torkom ezt a kérdést én tettem volna fel. A válasz nem marad el soká, nem kell várjak, hogy kiderüljön terve. Már gyanítom, mindenki sejti mire megy ki a játék, csak nekem jut el túl későn tudatomig a felismerés. Már csak akkor döbbenek rá, amikor hosszú ujjait tincseim közé fúrja..

   Megremeg gyarló lábam a bensőséges érintéstől, libabőrözi tarkómtól indulva lábujjamig testem minden zugát. Karcsú, szakavatott ujjai nyakszirtemre vándorolnak, megmarkolják a rövid tincseket, s nehezemre esik visszatartani a sóhajnak öltözött kéj hangjait. Aprót ránt a hajszálakon, hogy fejem fentebb emelve tekintetünk találkozzon. Nem tudom őt nézni, képtelen vagyok nem az ajkait bámulni. Lassan nyílnak el az íves dombok, meglátom mögöttük a hófehér fogsort és a piros nyelv hegyét. Forró lehelet az előzenekar, s szárazra perzseli remegő ajkaim. Puhán simul össze a két száj, s mikor találkoznak a szív zenélni kezd. Félelemmel vegyített izgalommal születik a halk ritmus. A dal először csendesen dobol, majd szép lassan vált veszett tempóba. Ajka felfedezi enyém, s áram rázza egész testem, mikor összeér nyelvünk. Marasztalnám, élvezném a sosem hallott dallamot, a puha csókokat és bőréből áradó hőt. Orrom telíti púderének édes illata, leheletének mentolos aromája és ajakápolójának epres íze. Ő mégsem marad, elhúzódik arcomra simít, s mikor az ajkak elköszönnek a szív dobszava is elhal...

   Kegyetlen bánásmód. Nem nevezhetem másnak, nem találóbb rá semmilyen más kifejezés. Levegő után kapkodva szuszogni, lángoló arccal, testtel és lélekkel, miközben minden szem rám és távozó alakjára szegeződik. Ki őt vizslatja, végigköveti tekintetével, ahogy visszasétál előkészített helyére, a lencsék és fények kereszttüzébe, mintha, mi sem történt volna. Mások döbbent tekintete lyukat fúr mellkasomba. Irigy, és meglepett grimaszok. A fotós természetesen le lett taglózva a látványtól, nem a csók miatt, hanem annak eredménye spanolja fel. Floyd igazán csábítóan fest. Meg lett amit akartak, amit Floyd akart. Ez a baj. Mindig csak Ő. Az nem számít, én mit érzek? Mintha kirakati bábu lennék, vagy ketrecbe zárt vad, akit a gyerekek kedvükre bámulhatnak, vagy zajongva kopoghatnak a terrárium vastag üvegfalán..
  A terem apróra zsugorodik, a levegő kiszorul a tüdőmből, és már csak homályos arcokat látok. Hangok torzulnak, a reflektor elvakít. Levegőre van szükségem, tüdőm kétségbeesetten sikolt az éltető légért. Megfulladok.
   Vakuk villannak, utasítások hangja tölti be a termet, így nyugodtan távozhatok. Feltépem a nehéz ajtót. A folyosó padlója imbolyog, nem egyszerű eljutnom a liftig. Nyálas popzene kíséri utam a földszintig, s a sokszorosító tükörrel szemben állva meglátom szánalmas arckifejezésem több száz példányát. Nem vagyok képes ránézni arcmásomra, csak növelné a hányingerem. Nem tudom legyűrni a keserű gyógyszerízt a számban, hiába nyelek egyre többször, hasztalan a próbálkozás. Floyd világéletében ilyen volt, saját céljai, saját kényelme volt az elsődleges, mégis az elmúlt napokban, ott volt velem, amikor szükségem volt rá. A buli éjszakáján, megóvott a perverz alakoktól, otthon pedig mindent megtett, hogy jobban legyek. Gondoskodott rólam. Elviselhetővé tette a csomagok érkezését is, társam volt és nem hagyta, hogy elragadjon a keserűség. Naivan hittem abban az álomban, hogy Ő is képes empátiára, hogy a szíve mélyén, valahol legbelül jó barát. Tévedtem. Ez viszont annyira mindennapos. Tőle mégis kegyetlenül fáj...

 

~*~

 

  Elárultnak érzem magam, a barátságunkat, a testvérségünket, széttiportnak, s akárhogy akarom magam nyugtatni, valahogy nem akar zakatoló szívem csillapodni. Hiába a nyugtatónak szánt hideg zuhany, hiába a séta a kedvenc parkomban, nem sikerül felejteni. Hagyom, hogy a szél belekapjon hajamba, s felé fordítom arcom, hogy lehűtse bőröm. A tó vize lágyan fodrozódik, ahogy testem felől a szél arra veszi irányát. Narancssárgára festi a sötétkék vizet és a tavirózsákat a lemenő nap fénye. Kedvem támad megörökíteni ezt a varázslatos látványt, de bánatomra nem hoztam magammal a gépem. Emiatt is elönt a düh adrenalinja, pedig nagyon ritkán bosszantom fel magam. Hosszan nézem a párokat, akik a tó partján időznek lepedőiken. Egymásba karolva falják fel egymást szemeikkel és szó szerint, úgy habzsolják egymás ajkait, mintha az lenne szerelmük ambróziája. Akaratlanul is ajkamra simítok, ahogy visszaidézem Floyd csókját. Pár másodperc volt, mégis éveknek tűnt az a pár pillanat. Nem a Robert óta érzett magány volt ennek oka, nem. Akkor, ott, az utolsó, aki eszembe jutott az Robert. Sosem képzeltem el, milyen lehet Floyd csókja, ajkának érintése, nyelve súrolása. Mindig testvéremnek tekintettem, még ha ő nem is a legmegfelelőbb személy a pozíció betöltésére. Undorodnom kellett volna, elhúzódnom, hiszen ő a szememben sosem férfiként tetszelgett. Ennek ellenére, mint a hűséges kiskutya engedtem, hogy garázdálkodjon, kénye kedve szerint és akár tagadnám, akár nem, élveztem. Ezt nem lehet szépíteni, meg nem történté tenni, bár szerintem, ő már rég el is felejtette. Csak remélni tudom, hogy én is el felejtem egyszer.

 

  Valamivel nyugodtabban érek haza, remélve, hogy meg tudjuk beszélni a történteket. Ő már a konyhában van, eszik, vagy evett, minden bizonnyal, mert az üres ramenes dobozok szanaszét hevernek a konyhaasztalon.
- Merre jártál bárányka? - fordul felém. Nem válaszolok, csak benyúlok a hűtőbe és kiemelek egy répalevet, hogy enyhítsem vele a szomjam. Elterveztem, hogyan kezdek bele a beszélgetésbe, de most, hogy itt van előttem, viccelődik, mintha mi sem történt volna, nem tudom lenyelni a keserű gyógyszert. Ezt nem. - Mi van veled? Kiakadtál? - vonja fel vigyorogva sötét szemöldökét. Utálom, mikor ezt csinálja.
- Nem Floyd... ugyan, mi okom volna rá? -húzom el flegmán számat és beleiszok italomba.
- Pont ez, az. Én sem értem. - vonja meg vállát, de vigyora nem hervad le. Téved, ha azt hiszi, hogy ennyiben hagyom, mert megdob pár poénnal és egy mosollyal.
- Szórakozol velem? - teszem fel a teljesen egyértelmű kérdést.
- Kicsit.
- Örülök, hogy Te jól érzed magad! Mondjuk, miért is ne éreznéd...?! Megint hoztad a formád. MegFloydoztál! - emelem fel hangom keserűen.
- Igeként használtad a nevem? - döbben meg és látom nevetségesnek tartja. - Mégis mit akar ez jelenteni? Kíváncsivá tettél. - dől hátra széken, mint aki felkészült a műsorra. Nagy levegőt veszek, hogy legyen tüdőmben elég, mert szükség lesz rá.
- MegFloydozni azt jelenti, hogy kihasználni, játszani, szórakozni a másikkal, a saját érdeked előre helyezve. Már ismerlek, megszoktam, hogy ilyen vagy, de azt hittem, illetve Reméltem, hogy engem kihagysz a szórásból.
- Hülye vagy.
- neveti el magát. Kinevet, miközben én meg vagyok sértve, és borzasztó dühös vagyok.
- Csezd meg! Felelőtlen vagy és nem számolsz a következményekkel! - támaszkodok az asztalra, hogy közelebb hajolhassak.
- Ugyan Wess, semmilyen következmény nem lett volna, ha nem kapod fel a vizet egy kis apróságon.
- Apróság???
- hőkölök vissza. - Megcsókoltál!
- Meg, és?
- Mindenki engem bámult! Nekem is van hírnevem, nem csak neked.
- vágom oda az első baromságot, ami eszembe jut. Engem kicsit sem érdekel a hírnév, és ezt ő is tudja jól.
- Nem olyan vészes, ha velem hoznak hírbe. - túr hajába hiúan.
- Áhh, dehogy! Miért is lenne? A farkaddal gondolkozol, piálsz, a drogokról ne is tegyek említést! A legjobb parti te vagy! - kiáltom felé, ő pedig dühösen ugrik talpra.
- Ez a különbség köztünk! Én baszok, én szórakozok és én kosarazok ki embereket. Te, Wess... Te magányos vagy, unalmas és nem te dobsz, hanem téged hagynak el! - szavai mélyen lelkembe marnak. Mintha kígyó tekeredne körém úgy passzíroz össze mondandója. Döbbenten nézem, ahogy felkapja kabátját, és bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Itt hagy, egyedül, bánatommal.

 

~*~

 

  Kegyetlenül hosszú éjszaka. Kettesben a lelkiismeretem kínzóan igaz sugallatával. Megsértettem Floydot, igaz, ő is engem, de én tudom, hogy azért mondta, hogy visszavágjon, nem gondolta komolyan, ahogy én sem. Ő viszont ezt nem is sejtheti, én mindig azt mondom, amit gondolok, kivéve most. Kitartóan rág a bűntudat, belülről fal fel, mint féreg a masszív fa törzsét. Hajnali fény szűrődik be a szobába, amikor végre hajlandó kikapcsolni agyam és győz a fáradtság.
Nem sokáig lebeghetek az álmok tengerén, kis csónakomban, hallgatva a hullámok morajlását, bámulva a végeláthatatlan kék vizet, ringatózva ott, ahol semmi sincs és mégis, annyi minden. A csengő veszett sikítására ébredek fel. Először fel sem fogom, mi okozza ezt az őrjítő lármát. Vajon Floyd is felkelt rá? Mikor ért haza? Egyáltalán visszajött? Valahol mélyen, egy kis hang, azért rimánkodik, hogy ott feküdjön a vendégszobában. Ha nincs ott, az csak egyet jelenthet. Fekszik, de valaki karjaiban. Kiráz a hideg, ha elképzelem, ahogy két meztelen test simul egymásnak a paplanok halma alatt, Floyd és egy idegen, aki azt hiszi herceg jött el érte. Szobája ajtaja tárva nyitva, az ágy érintetlen, nincs nyoma, hogy itt töltötte volna az éjszakát. Féltékenység árad szét testemben, ereimben kering, nem is értem okát, csak azt érzem, hogy részegít, elvakít és keserűségbe taszít. A csengő újra sír, rendíthetetlenül. Valaki nagyon türelmetlen.. Talán, Floyd hagyta el a pótkulcsot, amit neki adtam, míg velem marad. Nem ő áll az ajtóban, amikor szitkozódva kitárom azt. Ijedt szempár egy magas váll felett pillant rám. Anya? Az előtte álló gonosz pillantású férfi, pedig Apám. Szemei eresek, halántékán lüktetni kezd egy ér, amikor bentebb taszigál, hogy átléphesse küszöbömet.
- Hol az a rohadék? Itt lakik veled? - lefagyok, nem értem kérdését, nem értem, miért van egyáltalán itt. Kit keres?
- Mi folyik itt? Felvilágosítana valaki? - nézek a megszeppent nő felé esdeklően, hátha hajlandó informálni.
- Az a nyomorult, akinek bedöntöd a segged! Ha itt van, hívd ide! - hangja távolról jön, a szobákba pillantva kutatja át az egész házat. A bútorokat félrelöki, minta akit keresne el tudna bújni egy kanapé alatt.
- Még mindig fogalmam sincs kit keres, de megköszönném, ha a holmimban nem tenne kárt. - ragadom meg a karját, mielőtt leverhetne egy értékes vázát. Ő undorodva kapja el kezét, mintha leprás lennék.
- Ne érj hozzám, te.. te homokos! Szégyentelen! Erről a rohadékról beszélek! - húsos ujjával egy magazin címlapjára mutat. Többször kell pislogjak, hogy felfogjam, amit látok. Floyd és én vagyunk rajta, ahogy épp ízlelgeti ajkaim, a tegnapi fotózáson. Az a rohadt kúrva, lefotózta és felhasználta. Döbbenten ragadom meg a magazint, remegő kezeim közül épp, hogy ki nem hull a súlyos laprengeteg. - Ezt érdemlem? Nem hoztál, már elégszer szégyent a családodra? Miért kell, mutogatnod, te hálátlan nyomorult, hogy beteg vagy?? - nem tudok ránézni, nem is érdekelnek a szitkozódásai, csak a képet vagyok képes bámulni. Eltekintve attól, hogy én vagyok rajta, akaratom ellenére, beleegyezésem nélkül, van benne valami, ami megragad. A fotó tökéletes, noha beállítások nélkül kaptak le minket. Ajkának látványa, ahogy az enyémen pihen, pedig jóleső érzést kelt bennem. Halvány mosolyra késztet az emlék az édes csókról. - Nem is szégyelled magad? Rohadt kis szemétláda! - hatalmas kéz tépi kezem közül a lapot, majd szinte egy másodperccel később már arcomon csattan a tenyér pofonja. Sajog helye, de időt sem ad, hogy feldolgozzam, mi történik, már nyakamat szorítja, keményen, szorosan, mint egy bilincs.
- Jézusom! Engedd el!. - hallom meg anyám kétségbeesett sikoltását. Kidülledt szemek néznek rám, nem lazít a szorításon, anyám pedig, életében először, mint egy anyatigris veti apámra magát. Próbálja lefejteni az ujjakat a nyakamról, én pedig hagyom, hogy szép lassan elsötétüljön a világ.
- Tönkreteszlek téged, és a buzi haverod is! Meglátod! - ordítás, távozó léptek hangja, egy ajtócsapódás és végül felbőg egy autó motorja. Elment... fekszem a földön zihálva, minél nagyobb levegőt véve, hogy teljen meg újra, égő tüdőm. Mellettem az összegyűrt kép a csókról, ami mindent tönkretett.

 

~*~

- Mi a szar történt itt? Wess, megőrültél? - a kanapén ülök, kezemben a magazin maradványaival. A szobában káosz, bútorok és számos érték félrelökve, szétdobálva, összetörve. - Wess! - nincs válasz – Wess. - megragadja a vállam. Nem nézek rá, de felállok. Hozzávágom a rólunk készült képet. Lepattan mellkasáról, de még idejében kap utána, hogy ne essen le a földre. Meglepettnek tűnik, tehát, nem tudott róla. Ez nem változtat semmin. - Honnan szerezted?
- Itt volt az apám. - mutatok körbe a lakáson, s pillantásunk találkozik, miután körbenéz a romokon. Elkomorult arccal figyel egy pontot az enyémen. Gyanítom belilult az ütés nyoma, de jelenleg ez a legkisebb problémám.
- Wess.. - kezd bele, de nem hagyom, hogy most beszéljen, hogy kidumálja magát. Vért pumpáltam tökeimbe az incidens óta, van erőm szembeszállni vele.
- Leszarom. Nem érdekel, mit akarsz mondani. - jelentem ki egyszerűen. - Erről beszéltem tegnap. Itt a következmény, amit „hiányoltál”. Megfelel?
- Állj le! - hangja kimért, tudja, hogy ideges vagyok és látom rajta, hogy ő is, de az egója nem engedi, hogy így beszéljen vele valaki.
- Miért álljak le? Majd megütsz te is? Ja, nem! Te tettekkel és szavakkal bántod a másikat, mintha erre lenne szükséged, hogy életben maradj.
- Wess, figyelmeztetlek! Rohadtul fogd vissza magad. Ne játsszuk el a tegnapot újra. - igaza van, de nem érdekel. Könnyebb lenne szemet hunyni, mint annyiszor már, de most képtelen vagyok görcsöt kötni a nyelvemre.
- Ennek, köze sincs a tegnapi vitához! Tegnap én éreztem magam hibásnak, míg te piáltál, vagy isten tudja kivel hemperegtél!
- Nem tartozom neked elszámolással! -
emeli fel hangját és lép ijesztően közel, de dolgozik az adrenalin, nem félemlít meg.
- Nem. Senkinek nem tartozol, mert egyedül vagy, mint az ujjam.
- Nicsak, ki beszél –
neveti el magát, de a mosoly csak szájáig ér, szeméig, már nem jut el. Tekintete lángol.
- Igen. Ahogy tegnap felvilágosítottál, engem elhagynak. Te rosszabb vagy, te vagy az aki elmenekül, aki fél bárkit közel engedni. Melyikünknek rosszabb?
- Én nem félek Wess, nagyon tévedsz!
- újabb cinikus nevetés. - Ez csak egy rohadt csók volt, semmi más, az hogy az apád egy seggfej, arról nem én tehetek.
- De arról, hogy te is az vagy, arról igen!

- Megnyugodhatsz4! Ez a seggfej, többé nem fogja „tönkretenni” a „csodás” életed. - tekintetében villámok cikáznak. Kettesével szeli a lépcsőfokokat szobája felé. Kis habozás után követem. Pakol. Tipikus.
- Cchhöö.. persze, menekülj el, ahhoz nagyon is értesz. - hangomból árad a közöny, még én sem hiszem el, hogy képes vagyok így beszélni vele. Fáj a gondolat, hogy elmegy, de fáj, hogy én sem érek neki annyit, hogy kivételezzen velem, hogy hagyjon ki a megalázottnak, a kihasználtak listájáról.
- Fogd be, a pofád! - szeli át a szobát és nekivág a falnak. Hátam nagyot dübben rajta, fejem pedig megbicsaklik a lendülettől. Homloka enyémhez ér, forró lehelete felperzseli szempilláim. - Nem tudsz te szart se.- veti oda.
Nem”. Mondanám, de hang már nem jön ki a számon. Szívem a fülemben lüktet, zihálásom összekeveredik az övével. Süt belőle a feszültség, az én ajkam is remeg. - Ki fél, Wess? Úgy remegsz, mint a kocsonya. - győzelmi mosolya látni engedi a nyelvét. A piros nedves húst, amit megízlelhettem tegnap. Emlékszem az ízre, emlékszem az illatra és emlékszem a dallamra is, amit szívem produkált. Vonz, mint a mágnes a rozsdás vasat, s mire észbe kapok, már ajkam az övére tapad. Meglepett hörgés hagyja el azokat, de nem húzódik el, nem is hagynám, oly erősen markolom mellkasán pólóját. Felfedezem szájának zegzugait nyelvemmel és ő partner ebben. Teste enyémnek feszül, neki szorít a falnak, mely nyomja a lapockám, de most nem zavar, nem érdekel a fájdalom, csak csípőjére tudok figyelni, ami az enyémnek feszül. Lábaim önkéntelenül nyílnak szét, hogy erős combját bepréselhesse enyéim közé. Újra szól a dal a szív mélyén, de most más a tempó, más a stílus. Vad fékezhetetlen, mintha egy Mustang száguldását hirdetné. Egyik kezemet nyakszirtjén dús hajának halmába temetem, míg az ő ujjai felsőm alá siklanak, hogy a bordáimon végigzongorázva emelje le rólam a könnyű anyagot. Forró érintése nyomán jólesően kiráz a hideg és lúdbőrösre festi testem. Elhúzódik, hogy könnyebb legyen megszabadítani mindkettőnket a felesleges ruhától. Egy pillanatig tekintete elidőz felsőtestemen és ez, az idő pont elég arra, hogy én is megnézzem őt magamnak. Rengetegszer láttam már, most mégis más a leányzó fekvése. Más szemmel nézem tökéletes mellkasát, lapos hasát és a hibátlan bőrét, ami lágyan simul izmaira. Bizsereg az ujjam, hogy megérintsem őt, s nem is hezitálok. Feszes bőrét ingerlem apró markolásokkal, becézgetéssel egészen le simítva nadrágjának derekáig. A szívem hevesen ver, s egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy nem hallja, annyira hangosan dobog. Ajka megtalálja fülcimpám és finoman rágva veszi birtokba az apró húst. Halk nyögés szakad fel torkom mélyéről. Kezem testem mellé hull, amikor ajkai továbbhaladnak nyakamra. Minden csók nyomán bizsereg a bőröm, zihálásom erősödik és lassanként a táncoló fekete foltok beterítik látómezőm. Édesen kínzó, minden mozdulat. Pár pillanat az egész, mégis ezer évnek élem meg a gyönyört amit ajkai és ujjai okoznak. Észrevétlenül kerül le róla a nadrág, fogalmam sincs én vettem le, ő, vagy segítettem -e neki benne. Már az enyém is bokámnál hever, s könnyed mozdulattal lépek ki belőle. Csuklyájának finom bőrébe vájom gyengéden fogam, amikor hozzáértő ujjai ágyékomra siklanak. Erősen markol merev péniszemre. Megremegnek áruló lábaim, kapaszkodnom kell erős vállaiba, hogy ne essek össze, miközben ujjbegyével a nedves makkra simít. Vékony nyögésem belefojtom vállába. Nekem merszem sincs végigmérni őt, nemhogy megérinteni. Az agy nem parancsol már a testnek rég, elvesztette az irányítást. Megtámadták és elfoglalták. Testem Ura itt áll előttem, lenyűgöző formáival. Megragadja csípőm és megfordít. Hassal nyom a falnak, melynek hűvössége lentebb viszi testem lázát, hűsíti és nyugtat. Ujját ajkaimhoz érinti, mire készségesen kitárom azokat, hogy nyelvemmel körbejárhassam azt. Lapockáim közé csókolva nyomja merevedését fenekemhez. Elemien ösztöni, amikor a hús a húshoz ér, alkotni sem lehetne csodálatosabbat. Benyálazott ujját elvonja számtól és fenekem halmai közé simít vele. Megkeresi a bejáratot óvatosan, hogy aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül hatoljon be vele. Nyögésem visszaverődik a falról, aminek homlokom támasztom. Megfeszülnek az izmok egész testemen. Nem finomkodik, nem beszélünk, de nincs is rá szükség. Jobban kívánom , mint a levegőt, ami visítva távozik tüdőmből. Szédülök, légszomjam van, remegnek a karjaim, amikkel támasztom magam a falhoz. Kétségbeesetten vágyom arra, hogy ujjait lecserélje, hogy helyét átvegye vágyának bizonyítéka. Nem kell sokáig várnom, tudja, netán hatodik érzék, vagy egyszerűen ő is türelmetlen már. Nekifeszül a bejáratnak hímvesszője. Két tenyerével markolja csípőmet. Lehelete hátam puha pihéit ingerlik, amitől elvesztem az eszem. A legérzékenyebb terület a testemen a hátam. Pár csók és a mennyekbe kerülök, hogy onnan leszánkázzak a pokol forróságába, hogy elégjek, hamuvá és, mint főnix szülessek újra a következő csóknál. Remegve csuklik meg a lábam, amikor csókot lehel gerincemre és végre behatol. Se sikolynak, se kiáltásnak nem lehet nevezni a hangot, ami ösztönösen tör elő belőlem. Körmeimet a falba vájom, a festéket kaparom, begyűlik körmöm alá. Floyd teljesen kitölt belülről, egyszerre feszít, mintha szét akarnék szakadni, és egyszerre ringat a kéjek tengerén. Halk nyögései visszapattannak hátamról. Nyakamba temeti arcát, harapdál, egyik kezével hajamba markolva feszíti hátra fejem. Nem diktál lassú tempót, csípője veszettül jár, és most erre van szükségünk. A felgyülemlett feszültséggel arányos lendülettel adja ki magából. Rég volt, hogy bárkinek is odaadtam magam, és közel sem így, ilyen vadul, gátlástalanul. Romlottnak kellene éreznem magam, hiszen Floyd a barátom, a testvérem volt. Annak tekintettem, de a csók.. mindent megváltoztatott, elindított valamit, de az is lehet, hogy csak a felszínre hozta, amit eddig nem vettem észre. Mindig is szerettem, mindig is fontos volt, talán a legfontosabb. Mégsem lehet szerelem ez. A szerelem lágy, nyugodt és boldogít. Nem szerelem egymásnak esni, kefélni, mint a nyulak. Nem tudom, mi ez, bárminek is nevezzem , hagyom... lehet tévedés, sőt, valószínűleg a legnagyobb, hiba, de talán épp itt az ideje kockáztatni.


linka2017. 02. 05. 15:48:14#35004
Karakter: Floyd Rowland
Megjegyzés: Fotósomnak


 { Rács? Fal? Bástya? Torlasz?
Nem véd meg magadtól!
- Amit másról mondasz: 
az is csak rólad szól }



Felzúgnak a csövek, ahogy a víz megindul. Államat megdörzsölöm, átállítom a hőfokot, majd leemelem a zuhanyrózsát. Ömlő, fagy-tiszta vízpermet. Cseppek szaladnak a kabin falára, teleszórják a csempék kockáit, és az állványokat a trópust idéző tusfürdőivel. Nem értem, milyen alapon választja ki a tusolózseléit, a  samponjait, mert nekem egyre megy minden. Sosem foglalkoztam azzal, hogy mi bőrbarát, és mi segíti elő a hajtövek regenerálódását. Ellenben Wessley mindent csoportosított. Samponok külön sort kaptak a polcon, s hozzájuk kerültek a balzsamok és pakolások is, míg a testápolók szintén más fokra kaptak helyet. Felkapaszkodtak egészen a csúcsig, oldalt a rácsról fehér szivacs csüng, bágyadtan, magára hagyatottan. Sanyarú egy sors, mégsem tudom átérezni. 
Fagyos cseppek szántják bőrömet, de tizenhat évem volt megszokni. Már nem didereg a bőröm, nem koccannak össze vacogva a fogaim. Már nem borzongok a hideg érintésétől meztelen testemen.
Wess ágyneműje puha, nem tekeregnek rajta minták, nincs bohókás színorgia, egyszerű, letisztult és stílusos. Semmi összefüggéstelen nyakatekertség, ami egyszerre teszi őt érdekessé, kissé tán fárasztóvá is. Megigazgatom a párnát, elsimítom a paplan redőit, és elrendezem az éjjeli lámpa zsinórját, ami beszorult a szekrény és az ágy közé.
- Ezek szerint sikerült letusolnod – jegyzem meg, ahogy felfedezem Wess karcsú alakját az ajtóban támaszkodva. Nyeglén áll, támaszkodik, mintha magát megtartani képtelen volna. Tincsei még nedvesek, végükből merész cseppek szánkáznak alá.
Biccent, botladozva indul el, lábai minduntalan beleszaladnak a szőnyeg puha bojtjaiba, esetleg bukdácsolására mégsem mondok semmit. Értelme se lenne. Figyelem és elemzem kócos alakját, buta kis mozdulatait. Az ágyra veti magát, és ahelyett, hogy nyugton maradna, feküdne, és elaludna, ugyanúgy izgága marad. Csapkod vagy hadakozik, nem is tudom melyik, mert ehhez hasonló mozgást leginkább gyerekeknél látni, ahogy hóba vetik magukat. Esetleg a merészebbek tengerparton a homokba. 
- Nah, hagyd abba és feküdj le végre!
Magától nem hallgatna rám, így segítek neki. Lefogom kezeit, fél fenékkel az ágy szélére telepszem, és úgy fogom le a matracra. Puhán, finoman, hátha akkor kevésbé fog majd ellenkezni, kevésbé hadakozik majd ilyen elszántan. De menni már nem hagy, kísérletezésem, hogy felálljak, kudarcba fullad, csuklómra markolva tart vissza. Lefejthetném magamról a kezét, az ő gyönge kis akarata nem nagy visszatartóerő, mégsem mozdulok. Várakozva pillantok ráncokkal telefuttatott arcára, csillogó, alkoholpárás szemeire. 
Szép. 
Még így is szép. 
Mindig szép. 
A kérdését már akkor tudom, mielőtt szavakba foglalná, s nyelve hegyére gördülnének hangként kibukdácsolva.
- Aludj velem!
Nem csak kér, könyörög. Nem szavaiban, hanem bágyadt hangjában van a sóvárgás. 
- Így nyújtson neked erkölcsi támogatást az ember – sóhajtom.
Unom már, hogy mindig, mindenki rám hárítja a döntéseket. Unom már, hogy az én kezembe adják a lehetőséget és annak elvetését, persze a következményekért is az én véremet szívják majd,  és bármennyire kényelmetlen belátni, ezen már aligha lehetne meglepődni. Egy barát azt akarja, feküdjek be mellé részeg bódulatában az ágyában. 
Nem ez lenne az első ilyen eset. 
Túl gyakori, túl élénk még a legutóbbi alkalom. Tristan, Thomas, Timothy. Nem tudom már, hisz a név nem lényeg. Az sosem számít, ahogyan a tulajdonosa sem. Mindig csak a meztelen test, a karcsú izmok játéka a puha bőr bársonyában. A gyönyör-lepte sóvár tekintet. Kéjbe fúlt nyögések, vágy-itta sóhajok, majd a felejtés, múlatlan, szüntelen állapot. Nincs kötődés, sem biztos pont. Nincs kolonc, mi nyakba akasztva fojt, szorít és feszít. 
Testem súlya alatt megroggyan a matrac, süpped, én pedig elhelyezkedem. Wess puhatolózó lélegzetvétele a nyakamat éri, lúdbőrzik tőle a bőröm, ahogy hozzám bújva arcát a kulcscsontomhoz simítja. 
„ Jó barát vagy.
Nagyon, nagyon jó. 
Köszönöm, hogy rád támaszkodhatok. 
Történjék bármi, te mindig itt vagy, nem ígérsz, nem vallsz, mégis bizonyítasz.
Újra és újra, örökké.
Mintha a testvérem lennél.”

Tétova, esetlen kis dünnyögéseivel nem tudok mit kezdeni. Világ életemben nem éreztem még olyan kiüresedettnek magam, mint mellette abban a pillanatban. Nem bűntudat, mert azt nem éreznék, egyszerű elzárkózás inkább. Nem tudok mit kezdeni az érzéseivel. Túl hevesek, túl sokszor nyílik meg nekem, és túlzottan kiszolgáltatottá teszi magát, és hiába tudom, hogy nem elvárás, mégis emészt, hogy ugyanezt nem tudom neki viszonozni. Ebben a bizalmi játékban nem én vagyok a legmegfelelőbb partner. 
Keserű igazság, ahogy keserű vallomásának őszinte fájdalma is. 
Légzésének hangos zöreje csöndes szuszogássá szelídül, elalszik. Lehunyt szemhéjának rebbenései a bőrömet csiklandozzák. Fura kis fintorral simítom tenyeremet meztelen hátára. 
Átölelem. 
Vajon ez is csak a vágy lobbanékony lángja? 


*-*-*-*-*


Reggeli napsugár rebbenő szikrái, mik szemhéjam mögött pattogzanak sápadt fényű csillámokká. Reggel, mi számomra nem fejfájással indul, a fülem sem zúg, ahogy nyelvem sem tapad szájpadlásomhoz. Fáradt, kiszáradt vattaként Nincs bűntudat, sem szégyellnivaló,  körbeölelnek az emlékeim, és a bársonyos forróság. A testemnek feszülő test nem kudarc, nem csak egy újabb skalpom, és ennek a gondolatnak a természetessége még engem is összezavar, meglep. Wessley az első személy, aki mellett nem haszonból vagyok, aki valamilyen szempontból fontosabb nekem annál, minthogy rajongását kihasználjam.
Sokan, sokszor mondják, hogy a szépség mulandó. Én is erre a sorsra jutok majd? S vajon ő mikor szűnik meg ragyogni a szemeimben?
Azt, ha figyelik az embert, ösztönösen megérzi a kiszemelt. Talán a tekintet miatt, eleven lobbanás, szégyentelen merészség. 
Felpillantok Wess arcára, érdeklődve figyel. Közel tíz perce, ha nem több. 
- Jó reggelt. - Nagyot nyel. 
- Szarul vagy? - érdeklődök halvány biccentés kíséretében. 
- Az nem kifejezés. 
- Meg is érdemled – vigyorodom el. Próbálkozása a felüléssel szánalmas. Fájdalmas fintorral hanyatlik vissza. 
- Annyira ég a pofámról a bőr a tegnap este miatt – fintorodik el. - Ne haragudj kérlek.
- Helyes, nagy hülye vagy, akárcsak egy óvodás – túrok hajamba, kócomat félretúrom homlokomból. Borzalmas látványt nyújthatok. Nyújtózva ülök fel.
- Nem felejthetnénk el? - kérlel elvörösödve, arcát a párnába fúrja. 
Elvigyorodom, szélesen, kissé tán gunyorosan. 
- Óóóhh, abban mi lenne az élvezet? 
Számomra semmi, neki minden pillanata. 


*-*-*-*-*

Hosszasan figyelem, ahogy pakol, reggelit készít, majd mosogat. Nem mer rám nézni, mintha félne annak következményeitől. Nem cukkolom, pedig megtehetném, válogatott módon piríthatnám kedvem szerint, mégsem teszem. Ennek ellenére sem enged fel, ugyanúgy feszengve mozdul mellettem. Kerüli a közelségem, ha teheti, és, ha én engedem neki. Néhány elvétett hecceléstől még így sem óvhatta meg magát, viszont tekintettel voltam a reggelére, és arra, hogy abszolúte másnapos. Van elég baja nélkülem is, még a reggeli kocogását is kihagyta, ami már több, mint bizarr. 
Mosolyom önként szélesedik ki, akárhányszor magamon érzem tekintetét, mégsem csinálok belőle nagy ügyet. Nem teszek megjegyzéseket, ahogy nem mutatom annak jelét sem, hogy felfigyeltem időnkénti érdeklődésére. Mindig csak akkor pillant felém, mikor úgy gondolja, nem figyelem. A figyelmét felkelteni a világon a legegyszerűbb, megtartani már kissé tán macerásabb, de az sem lehetetlen. 
Elképzelni sem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy bámészkodás címszóval engem mustráljon. Több modellje is van, szebbnél szebb emberek, így kötve hiszem, hogy a szépség ennyire letaglózhatja őt. 
- Nincs kedved megnézni egy filmet? - Vizes, mosogatószeres kézzel pakolássza az edényeket. Egyébként is, mi ez a mondat? Ha így kezd bármit is, akár el is könyvelheti kérdésében a válaszom. 
Kezeimet tarkómra simítom, összekulcsolom az ujjaimat, és felhúzom egyik lábamat a kanapéra. 
- Hozzam a kötőtűt is, Nagyi? - érdeklődök élveteg vigyorral. 
- Épp kérni akartalak rá, hogy tekerd már közben nekem a gombolyagot – mosolyog vissza. 
- Mit szeretnél nézni? - kérdem. 
Nem válaszol, hangját a csengő visítása akasztja meg. 
Fiatal fiúcska áll az ajtóban, jól látom ezt anélkül, hogy közvetlen melléjük állnék. A kapott dobozokat segítek bevinni, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem, mik azok, és miért kapja őket Wessley. 
- Mit kaptál? 
- Fogalmam sincs.
Tehetetlenül, értetlenül tárja szét a karjait, engem pedig valamiért lelkessé tesz az öt doboz látványa. 
- Bontsd ki – javaslom az egyikre bökve.  Van rajta egy drapp színű boríték is, abból hátha megtudunk valamit. 
Arca egyre inkább elkomorul, ahogy a levelet olvassa. Száját egyetlen vékonyka vonallá préseli, én pedig elveszem tőle a lapot, és átfutom a sorokat. Igazán nem hosszú, néhány mondat csupán, mégis találó a tálalás. Süt az egészből a csalódottság, a harag és a szeretet hiánya. 
- Rohadt gáz családod van – állapítom meg. 
- Nem számít, majd leviszem a pincébe a holmikat, vagy kidobom – von vállat hetykén. 
A dobozok tetejét feltépi, kihalássza a lomokat, szelektál, kutat, nosztalgiázik és közben egész végig világfájdalmas fintor ül az arcán. Követem példáját, és én is kotorászom. Albumok, kicsi kacatok, értékek, miknek inkább van nosztalgikus, érzelmesebb múltja, mint tényleges értéke. 
- Ezt nézd, mit találtam! - Kihalászom az albumot, ízléses bőrkötés, képek a gyerekkoráról, arról az időről, mikor csenevész kisfiúvá érett, vagy mikor serdült, aztán kamaszodott, s végül felnőtt férfivá vált. 
Elsápad, felém indul. Kiborítom az egyik dobozt, tartalma a lábai elé szóródik, s míg ő azokkal szenved, én fellapozom az életét. Képek egy újszülöttről, majd egy mosolyról, ragyogó szemekről. Képek egy pucér kisfiúról, aki ártatlanul vigyorog a kamerába, gondtalanul, boldogan. 
- Add vissza és töröld le az arcodról azt a bamba vigyort! - förmed rám. 
- Milyen kis gebe voltál! - nevetek fel. Mondhattam volna azt is, hogy csontváz, csőtészta. Még pálcikának sem mondhatnám. - Ohh, ez lesz a kedvencem – mutatom fel az egyiket, amin szintén meztelen, tele tejszínhabbal, és azon is úgy vigyorog, mint egy szabadnapos barackbefőtt. - Legalább elmondhatom, hogy láttalak meztelenül. 
- Felejtsd el! Azonnal! - szól rám élesen. 
- Hidd el, kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe a kép. Már sosem tudok úgy ránézni a tejszínhabra, hogy ne te jutnál eszembe róla.
- Akkor remélem, rémálmaid lesznek rólam!!!
- Egyet mondj meg – mutatom felé a képet. - Azóta azért csak megnőttél, nem?
Rám mered, majd a képre. Gondolkodik, elvörösödik, szinte ég az arca, aztán gátlástalanul felröhög. 
- Sajnos most is ekkora – kacag tovább. 
Felnevetek én is, majd hagyok neki időd, hogy letisztázza magában a történteket. Ismerem annyira, hogy tudjam, ilyenkor jobb neki a nyugalom. 
A film  kategóriáját végül is nem tudom belőni, hiába igyekszem megfejteni már a kezdés óta. Nem az a klasszikus horror, mert olyan igazán elemi erejű jelenetek nem szerepelnek benne, mégis egész jónak mondható. Kellemes. Legalábbis nekem mindenképp az, bár ugyanezt a mellettem ülő fiúról már aligha mondhatnám el. Nem szereti az ilyen filmeket. Tudom jól. Közölte velem ő maga is, mégis hagyta, hogy ez kerüljön végül terítékre. Hogy miért? Rejtély, ahogy rejtély ő maga is. Pont az a titka, hogy ennyire nyílt. 
- Ennek a filmnek az égvilágon semmi értelme – dünnyögi beletúrva a tálba. Néhány kukorica kiszóródik. Felszedegetem őket, majd egyszerre nyomom a számba mindegyik szemet. 
- Az ember nem azért néz horrort, hogy értelmet leljen benne – jegyzem meg nagy bölcsen. 
- Hát akkor? 
- A léleknek nem csak békére és megnyugvásra van szüksége, ugyanúgy lételeme a borzongás is. 
- A te lelked is ezután áhítozik?  - fordul felém érdeklődve. 
- Lélek – mosolyodom el lassan. - Miből gondolod, hogy nekem van olyan? 
- Az mindenkinek van. 
- De nem mindenki hordja magával mindenüvé. 



Csiklandozta bőröm a púder selymes tapintása. Elbűvölt a neonfény ragyogása, s közben mégsem tudtam mit kezdeni a ránk nehezedő csenddel. Idáig sosem éreztem kellemetlennek a rám vetülő tekintetek tömkelegét, nem zavart a reflektor s rivaldafény, mi mindig megtalált. Most sem az zavart. Inkább annak ténye, hogy ennél feltűnőbben még egyszer sem tudatták velem, mennyire mázlistának számítok a szépség világában. Hatalmam van, hatalom emberek felett, életek felett. Van ebben az egészben valami morbid, hisz egyedül csak a saját életem felett nem rendelkezhetek.  
Közelebb hajolok a tükörhöz, ahogy megszemlélem a remekművet. Arcomon a finom sminket. 
Orromat dörgölve hunyorítok. Zavarnak a smink mikroszkopikus szemcsék. 
- Megint elbaszod a munkámat!
Florette éles hangjára nem szeppenek meg, s nem rándulnak össze izmaim riadtan. Helyette elvigyorodom. Szótlanul hagyom, s teszem, amire kér. Hátrahajtom a fejem, lehunyom szemeimet, s még véletlenül sem hagyom ráncokba szaladni arcomat, ahogy újra bőrömhöz ér.  Türelmetlen, mégis roppant szakszerű minden mozdulata. 
- Rendben, készen vagyunk. Igyekezz nem tönkretenni azt, amin eddig fáradoztam. 
- Magyarán ne éljek annak lehetőségével, hogy használatba vegyem a tulajdon testemet? 
- Mehetsz a stylisthoz. 
Vajon nekik is ez volt gyerekkori nagy álmuk? Hogy felnőttként majd élő emberekkel babázzanak? Mulattat a helyzet reménytelensége. Az, hogy időről-időre kölcsönadom a testemet, az arcomat, a hajamat, hogy időről-időre hagynom kell, hogy ismeretlen kezek dolgozzanak rajtam, s aszerint formáljanak, mit más megálmodik. Kedvükre játszadozhatnak velem. 
Sóhajtva tápászkodom fel, lábaim belegémberedtek a hosszan tartó ücsörgésbe, a szék kicsi, s a lábaim kellemetlenül hosszúak. Nem nyújthatom ki őket, hisz nem akadályozhatom munkájában a sminkest. Értelme sem lenne. Újra elönt a késztetés, hogy nyelvem hegyét végighúzzam rúzzsal mázolt ajkaimon, nem az íz kedvéért, inkább, hogy letöröljem róla a színt. A gondosan felcímkézett állványokon ruhák árválkodtak, divatosak, márkásak. 
- Farmer – dünnyögöm számat elhúzva. - Megnyugtató, hogy ezúttal ténylegesen ruhában parádézhatok. 
- Jó képek lettek pedig – vigyorodik el bájosan a nő. 
Nem fiatal, ötvenes éveiben járhat, mégis majd kicsattan. A lendület, amivel az életét éli, megfiatalítja őt is. 
A címlapfotók átverések. Nevetséges, hogy vannak emberek, kik minden további nélkül bedőlnek a reklámoknak, s a hatalmas posztereknek. Nincs ruha, ami olyan tökéletesen állna a modelleken, mint, ahogy azt a képeken látni. Leginkább személyre szabják, csipeszekkel és biztosítótűkkel igazítják rá a test vonalára őket. 
Vetkőzni kezdek, majd elveszem tőle a leakasztott nadrágot, és belebújok. Óvatosan, vigyázva a ruha anyagára, nehogy bármi bántódás érje. Nem venném a lelkemre, és én sem örülnék neki, ha a képekért kapott összeg felét arra kellene elköltenem, hogy kifizessem a károkat. 
Ritka alkalom volt, mikor férfi fotós helyett egy nővel találom szembe magam, mégsem ért annyira váratlanul, hogy pár pillanatnál hosszabban letaglózzon a látvány.  A spotlámpa fénye elvakított, idő, míg hozzászokik a szem. 
- Késésben vagyunk, leülnél a székre? 
Szó nélkül cselekszem, tiltakozásnak aligha lenne értelme. Eleve nem amiatt vagyok itt, hogy felbasszam az egész stáb idegrendszerét. Fülem mögé simítok néhány tincset, a szék maga kényelmetlen, mégis tűrhető. Érdektelenül figyelem a rám szegeződő tekinteteket, valami ismerőst keresek, félénk, óvatos szempárt, mégsem látom sehol. Holott emlékeim szerint velem jött, és ígéretéhez híven most is idebent kellene lennie. Legalább kevésbé unnám magam halálra a jelenlétében. 
- Emeld fel a fejed és nézz rám. 
Megteszem. 
- Ne szorítsd össze annyira a szádat, lazíts. Jó! Maradj így! - Vaku villan, szemeimben a szikra felparázslik, sajog. Meglepetten kapom az ajtó felé a fejem, ahogy óvatosan beóvakodik rajta Wess. Elfintorodom, az elejéről jócskán lemaradt, pedig nekem nem azért volt szükségem rá, hogy a fotózást magát végigállja, hanem, hogy elszórakoztasson, míg kikennek, s eljátszadoznak velem. 
Szeretem, mikor nem a mosolyom kérik. Mikor nem azt várják, hogy ragyogjak, s tündököljek, hanem meghagynak a sötétségemben. 
- Dőlj előrébb! Lazán, ne feszülj! Nézz rám úgy, mintha el akarnál csábítani!
Mintha. Érdekelnek a képek negatívjai, érdekel, milyen hatalommal bír, milyen tehetség lakozik benne, ha gépet vesz a kezeibe. Túl sok arcomat mutattam már meg ahhoz, hogy még magamat is sikeresen zavarjam össze. Minden címlapfotó, minden reklámanyag kivett belőlem egy darabot. A vonások ismerősek, az ajkak vonalai, a tekintetek mélységei, mégsem ismerem fel magam bennük. 
- Valami hiányzik – leemeli arca elől a gépet. Gondolkodva mered rám, latolgat, hátha tehet valamit az ügy érdekében. 
Addig én megkísérlem szétbaszni újra a sminkemet. Lenyalom ajkaimról a rúzst, majd hüvelykemet számhoz érintve eltűnődöm a bőrömre mázolódott nyálas színfolton. 
Többször is voltak már hülye ötleteim, így már meg sem lep, hogy előbb cselekszem, mintsem tovább gondolnám az egészet. Értetlenül tapadnak rám a szemek, még akkor sem ért senki semmit, mikor a székről felállva elindulok a csoportosulás felé. Azt akarja, hogy csábítsak egyetlen fotóval? Mégis mit vár tőlem? 
Szenvedélyt? Vágyat? 
Wess arca elsápad, ahogy megtorpanok előtte, tétova lépést tesz előre, majd kettőt hátra. Követem, elvigyorodom arca fakóságán. 
- Floyd, a munka! - sziszegi halkan. - Nem rendeltek el pihenőidőt. 
- Nyugi, ép most tervezem megmenteni a napot, és vele együtt a képeket. 
- Mégis hogyan? - szól közbe a fotós. Nem látom rajta, hogy különösebben bosszankodna azon, hogy öntudatomra ébredtem, és magányjellegűen cselekszem. Inkább szórakoztatja, mint sérti. 
Vigyorom tovább szélesedik, ujjaimat Wess tincseibe fúrom, tarkójára simítom tenyerem, és hajába markolva hátrarántom a fejét. A szájára hajolva veszek kóstolót bőrének ízéből, a forró hús odaadóan nyílik meg. Az ő csókja már, mint az eddigiek, szájának forrósága, ízének émelyítő édessége, nyelvének simítása a nyelvemen. Kezdeti félénkségét levetkőzte, ódzkodott érintésemtől, és most mégis ő az, aki marasztalna. 
Tenyeremet az arcára simítom, ahogy elhajolok tőle, megnyalom ajkaimat, s újra elmosolyodom, majd visszasétálok a székhez, és helyet foglalok rajta ismét. Az, hogy miért Wessley-hez mentem oda, egyszerű. Őt ismerem, és kevesebbet rágódik a tetteim miértjén, mint egy idegen. Tettemet megindokolni pedig nem fogom, nem is kértek rá, egyszerűen elfogadták lépésemet. Arra kértek, hogy csábítsak. Szavuk sem lehet, hisz van annál vonzóbb, mint a  duzzadtra csókolt vöröslő ajkak?  Wess dermedt bambulása szánakozó mosolyra fakasztja ajkaimat, megkapó ezzel az idült bambulásával. Az ő ajkai is nyáltól fénylenek még mindig, arcát vöröses rózsalángok pirítják, mik egész nyakának ívéig leszöktek. Elbűvölő ez a fajta ártatlanság. 
- Tökéletes, ne mozdulj! 
Hagyom, hogy megörökítsék vonásaimat, életem legelső alkalma, hogy még én magam sem tudom, mire számítsak. Egyszeri eset, hogy magam sem tudom, mit fogok viszont látni, ha majd megjelenek a címlapokon. 


Azami2016. 12. 27. 02:45:38#34886
Karakter: Wessley Burke
Megjegyzés: Linkucimnak Wess karira


 
 Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok Linkucim <3
 


/Mindegy, hogy hol is van az otthon,
egy biztos: ott, ahol a szeretet van./


Kellemetlenné válik a tömeg, a zene, az izzadt testek érintései, ahogy csupasz karomhoz dörgölőznek. Minden zavar, kivéve Ő. Figyelem a zöld íriszeinek izgalmas játékát, ahogy villogó fényekkel táncot lejtenek. Hajának rövid tincsei homlokába borulnak, egybeolvadnak szép ívű szemöldökével. Halvány ajkának sarkai óvatos mosolyra húzódnak, ahogy szemkontaktust nem megszakítva bólint áldást kérésemre. Megadva azt, amire most a legnagyobb szükségem van. A társaságára, Rá...

 ~*~

  Olyan jó zenét hallok, ez a srác egyszerűen... király! Színpadon kellene állnia, nem pedig a lencse mögött kattintgatni. Elpocsékolni, egy ilyen tehetséget, vétek. Felcsavarom torkomban a hangerőt és dupla decibellel folytatom koncertem az éjszakában. Mert azt hiszem éjszaka van, mivel nem sok mindent látok. Ha az útmunkások csak fele annyira lennének tehetségesek, mint amennyire én az éneklésben, a járda sem lenne ennyire.... kanyargós, dimbes-dombos. Várjunk csak, mindig ilyen volt?
- Gyere el a padkától – hallom a grouppie-mat mögöttem. Fals vagy és nem jó a szöveg!!!
-I'm siiiingin ... - szökkenek, nekem légiesnek tűnő mozdulatokkal a padkán egyensúlyozva. Mit nekem, Sinatra! - in theee raiiinnn – bár eső nincs, mégis el vagyok ázva... 
Kellemes bódulatomból, fellépésemet megzavarva ránt Floyd gyengéden magához. Nehéz tartanom a tempót, de átkarolva rajtam, vállamnál fogva tart erősen, talpon, közel húz magához. Pihenek. Lehűlt kabátjára hajtom fejem válltájékán. Olyan, mintha ezt a helyet itt nekem találták volna ki. Mintha miattam formálta volna az élet őt ilyenné.
- Jó barát vagy, nagyon-nagyon jó barát. - szuszogom. Ha ez egyáltalán lehetséges, arcom még jobban vállába fúrom. Bódító az illata. Nem csak parfümje, hanem bőrének fűszeres aromája, mely szabadon hagyott nyaka felől árad felém, megtöltve orromat, elszédítve engem, repít mámoros állapotomba.
- Te meg részeg. - hallom hangján, hogy mosoly bujkál ajkainak sarkában, miközben beszél.
- Komolyan gondoltam! - tépem el magam testének óvó melegétől. Megtántorodom a lendület erejétől, meglep egyáltalán, hogy erre is képes vagyok. Megrökönyödve vizslatom arcát, miután visszanyerem egyensúlyom egy tűzcsapnak dőlve. Zsebre dugott kézzel figyeli darabos mozdulataimat.  - Kurva jó barát vagy, és hálás vagyok neked érte. - győzködöm igazamról. A düh, hogy Ő ezt nem érzi, érti, elkeserít. Megráznám, hogy elhiggye végre, megértse, mennyire fontos szerepet töltött be mindig szánalmas életemben. Olyan apa mellett, aki megvet, gyűlöl, olyan nővér mellett, akinek sosem érhetek a nyomába, olyan család mellett, akik inkább kitagadnak, nem maradt más nekem csak Floyd. Minden hibájával együtt szeretem és fogadom el, ahogy Ő is elfogad unalmasnak, szürkének, de társnak, ha szüksége van rám.
- Tekerj lejjebb a volumenen – csitít. Nem érzi bánatom? Floyd, kérlek nézz rám, láss belém igazán.. Ha te nem, akkor ki?? - Gyere, megérkeztünk. Add a kulcsot. - kér az ajtó felé lépve. Én széttárom karjaim és várakozón nézek rá. Nem mozdulok, keresse meg ő, ha annyira meg akar tőlem szabadulni. A hideg szél és ez a közjáték józanít, nem érzem, hogy szédülnék. Széles vigyorral, ám gyanúsan üveges tekintettel méregetem, latolgatom vajon megértette-e már, mire megy ki a játék. Várok, arcizma rándul, eléri a felismerés és dühös fújtatással húzza ki zsebeiből nagy kezeit. Szinte hallom, hogy belül őrjöng, tenyerét összedörzsöli és egészen közel megáll előttem.  
- Kabátba? - hangzik reszelős hangja. Megvonom vállam, mint akinek halvány lila fingja sincs, hogy merre az a nyamvadt kulcs. Átkutatja zsebeimet, természetesen eredménytelenül.
- Nadrág? - ráncolja össze, nem túl magas homlokát, hajszálai libegnek a mozdulattól. Felvonja szép szemöldökét és vár. Jót mulatok magamban, kissé fel is kuncogok, heccelve őt a végletekig. Minden mozdulatából árad a feszültség, amikor hosszú ujjai csípőmre simulnak és hihetetlen erővel ránt talpra a hideg tűzcsapról. Pillanatra nekiütközöm kemény mellkasának. Határozott mozdulatokkal kutatja át nadrágom első zsebeit, ám mikor rájön, hogy most sem járt sikerrel átcsúsztatja meleg kezeit fenekemre. Mélyen nyúl a nyílásokba, gyengéd és intimnek vélt kutatásba kezd. Zavarba ejtően érzéki érintésére megbicsaklik lábam és áruló karjaimat nyaka köré fonva pihegek, az ég felé emelve zavaros tekintetem. Csillagok százai mosódnak össze fáradt szemeim előtt.
- Itt sincs – mormolja értetlenkedve. Rápillantok, elmosolyodok zavarán.
- Szabad a gazda? - kérdem meg végül játékosan. Nem kínzom  tovább, pedig nagyon élvezem.
- Orrba váglak, ha kiderül, hogy végig olyan helyen volt, amiről tudsz is. - fakad ki, mire elönt a lelkiismeret furdalás. Lehajtom szégyenemben fejem és a földet bámulva válaszolok neki:
- A kezemben.
Kikapja markomból a kulcsot, olyan indulattal, hogy legszívesebben elbújnék. Matat a zárnál, kitárja az ajtót és szó nélkül tessékel be rajta. Bezárja, majd, mielőtt még kényelembe helyezhetném magam, megragad és a fürdő felé vezet. Megcsap a meleg a lakásban, a gyomrom táncot kezd el járni, szédülök és ami biztos, hogy én most semmiképp nem fogok fürdeni.
- Nem akarok fürdeni.
- Nekem jó lesz az is, ha csak zuhanyzol.
- Azt sem akarok. - jelentem ki a csempének támaszkodva.
- Nem tettem fel eldöntendő kérdést, Wess. Vedd le azokat a rohadt ruhákat, és állj be a víz alá!
- És, ha azt mondom, nem, akkor mi lesz? Lecsutakolsz te magad? - nevetek fel gúnyosan, ám a reakció nem marad el. Viszonozza gesztusom és felém lép. Járása légies, ijesztő, akár csak egy vadmacskának. Egy zöldszemű párduc. Remegve hátrálok előle, de nincs hova. Megáll előttem, érzem forró leheletét. Pillantása nem ereszt, miközben ingem gombjainál matat. Mikor végzett nadrágom övének feszítésén old. A ruháim most már lazák, én viszont egyre feszültebb vagyok. Zavarba hoz közelsége, mégis valahol mélyen belül, a lelkem mélyén, izgalmat érzek. Lassú mozdulatokkal nyúl el mellettem, hogy megnyissa a vizet, elidőz a hőfok beállításával, majd pillantását újra enyémbe fúrva paskolja meg lázas arcom.
- Tíz percet adok, igyekezz, mert ha addig nem végzel, visszajövök érted. - egyetlen kérdést suttog el a kisördög a fejemben. Ez fenyegetés, vagy ígéret?

~*~

Borzalmas hányinger kíséretében esek át a zuhanyzásnak csúfolt tortúrán. Sikerül elkerülnöm a közelebbi kontaktot a wc csészével, megúszom a rémes  színes ásítást... Fogalmam sincs részeg vagyok-e még, vagy már aznapos. Segített valóban a zuhany, de még mindig szédülök és nehéz megtartanom egyensúlyomat. Falmentén tapogatózva jutok el az emeletre. Friss pára száll a fenti fürdőszoba irányából. Tusfürdő illata kavarja fel újra a gyomrom. Floyd is letusolt.  Bekukkantok a nyitott ajtón, de már nincs bent. A szobám, az Ő számára fenntartott szobával átellenben van. Közel, mégis olyan messze.  Motoszkálás neszei érik el fülem. A szobám felől jön. Érdeklődve dőlök az ajtó keretének, iazából szükségem van egy támaszra ezért pihenek meg a küszöbön. Floyd az ágyam veti be. Valamiért olyan banális ez a kép. A házias, segítőkész Floyd, annyira ismeretlen számomra. Az, ahogy az éjjel vigyázott rám, ahogy segített hazajutnom, berakott a zuhany alá és most előkészíti az ágyam. Ohh, az ágy... Vágyakozón nézem a puha takarót, szinte már érzem, ahogy magam köré csavarom és eltűnök a rengeteg anyag alatt.
- Ezek szerint sikerült letusolnod. - fedezi fel ittlétem. Bólintok. Száraz a torkom, inkább nem beszélek. hálás vagyok neki, de még túl spicces, hogy szégyenkezzek akár. Botladozó léptekkel jutok el az ágyamig. Beleborulok, mintha csak vastag hólepel lenne, úgy imitálom a hóangyal készítését. - Nah, hagyd abba és feküdj le végre! - fogja meg karom és ágyba dug, mint, ahogy gyerekként az apámnak kellett volna. Ettől a gondolattól újra rám tör a családom hiánya miatt érzett magány. Megragadom csuklóját és homályos tekintettel nézek fel indulni készülő alakjára.
- Aludj velem! - hangom halk, fáradt, de semmiképp nem követelőző. Vágy ég benne a társaságára, hogy ne maradjak egyedül a gondolataimmal, rémálmaimmal. Nem látom arcát már, szemhéjam nehéz súlyként nyomul szemeimre. Mondd valamit, de már azt sem értem. A hideg ágy megrogyik tömege alatt, ahogy bemászik mellém. Elmerül a takarók tengerében én pedig ösztönösen bújok a forró testhez. Motyogok valamit arról ismét, hogy mennyire jó barát, hogy olyan inkább, mintha a bátyám lenne. Érzem orrom hegyénél nyakán a lüktető eret, bőrének friss illatát. Nyugodt sóhajjal ajkamon engedem, hogy az álom elragadjon tőle...

~*~

Leírhatatlan fájdalom hasít a halántékomba. Reflexszerűen kapnék fejemhez, hogy megmasszírozzam, de kezem nem akar engedelmeskedni agyam utasításának. Vagyis engedelmeskedne, csak éppen valami elállja az útját. Hunyorítva szállok szembe az ablakon beszűrődő fénnyel, hogy szemügyre vegyem az ismeretlen akadályt. Többször kell pislogjak, hogy felfogjam az elém táruló látványt. Floyd elnyílt ajkakkal szuszog mellettem. Az oldalán fekszik, szemben velem. Dús hajának kócos tincsei homlokába és szemei elé hullanak. Az első sokk után kutatni kezdek elmémben magyarázat után, hogy miért is fekszik mellettem. Hamar jön a válasz, ahogy a tegnap este emlékei lavinaként zúdulnak rám. Egyre több emlékkép, egyre nagyobb szégyenkezés. Undorodva magamtól és szánalmasan gyerekes viselkedésemtől kiráz a hideg. Megdörzsölöm arcom, óvatosan, lassan, most minden mozdulat fájdalmas. Beleszagolok a levegőbe, keresem a förtelmes bűz forrását. Sajnálattal állapítom meg, hogy bőrömből árad ez a borzasztó cefre szag. Miután fejben kellően megszidom magam a viselkedésemért újra Floyd felé pillantok. Megmosolyogtat a gondolat, hogy úgy vigyázott rám az éjszaka, mintha csak én tettem volna vele. Melegség járja át a mellkasom, ahogy alvó alakját figyelem. Van ilyen oldalad is? Arca sima, bőre puhának hat, vajon az is? Bizseregnek az ujjaim, arra vágyva, hogy megérintsem, leteszteljem, igazam van-e. Szemöldökét összehúzza, mintha érezné a feszültséget, de nem ébred fel. Alaposan megnézem őt magamnak. Ismerem arcának minden vonalát, mint a tenyerem, most mégis olyan más. Nyugodtnak tűnik, nincs az az önelégült mosoly szája szegletében, hosszú szempillái lezárják azokat a földöntúlian zöld szemeit. Elnyílt ajkai mögül kivillannak fehér gyöngyfogai és piros nyelvének hegye. Megborzongok egy pillanatra, de hamar lerázom magamról a rám törő fura érzést. Árad testéből a hő és csak most veszem észre, hogy nincs rajta felső. Annyiszor láttam már élőben vagy róla képet félmeztelenül, sőt, csak alsóneműben, még a csupasz fenekéről is, - aminek formáját nem mellesleg még az istenek is megirigyelnék – mégis, most teljesen letaglóz a látvány. Széles vállából enyhén gömbölyödve indul hosszú karja. Feszes bőr, finom mellkas erős izmok. Hihetetlen, hogy sportolás nélkül is ennyire tökéletes formában van. Legszívesebben lefotóznám és egy hatalmas montázshoz használnám fel, ezt a hibátlan testet. Kinyúl felé kezem, remegő ujjaimnak nem tudok parancsolni, meg kell érintenem. Szám szárad, ajkaim már rég összetapadtak és hiába nedvesíteném nyelvemmel, az is olyan, mintha vattát dugtak volna a torkomba. Megmozdul váratlanul mielőtt megérinthetném, én pedig úgy rántom vissza kezem, mintha megégettem volna. Szemhéja rebben, lassú, kínzóan hosszú ideig tart, mire kinyitja szemeit. Írisze világít arcából, miközben látom arcán, hogy ő sem érti mit keres itt, de csak egy pillanatra, amíg az álom végleg elszáll szeme elől.
- Jó reggelt - nyögöm és nyelnék egyet, ha nem lenne sivatag a számban.
- Szarul vagy? - kérdezi miután nekem is „jóreggelt” bólint.
- Az nem kifejezés.
- Meg is érdemled. - vigyorodik el, amitől egész fogsora előbújik. Felülnék, de ismét fájdalom hasít elmémbe.
- Annyira ég a pofámról a bőr a tegnap este miatt. - húzom grimaszba szám. - Ne haragudj kérlek.
- Helyes, nagy hülye vagy, akárcsak egy óvodás. - hajába túr, nyújtózik, felül. Testének minden izma táncol a mozdulatra.
- Nem felejthetnénk el? - kérdem szégyentől égő arccal, párnámat a fejembe húzom.
- Óóóhh, abban mi lenne az élvezet? 

~*~

Később sem kevésbé kínos, mint reggel, bár Floyd meglepetésemre nem vitte túlzásba a szekírozásomat. Azt hittem egész nap a tegnap este történtekről fogok hallani, de túlszárnyalta képzeletem és csak pár, viccesnek számomra abszolút nem nevezhető, poént nyomott el a káromra reggeli és ebéd közben. Nem futottam ma, igazából minden hangosabb szó, minden mozdulat erős fájdalmat okoz, így kihagytam a mai terepet. Szerintem Floyd nem is bánta, unatkozott volna megint egyedül. Ma azon kaptam magam többször is, hogy figyelem őt, mozdulatait, gesztusait. Élénken él bennem, hogy mennyire más volt tegnap, mennyire gondoskodó és ez elindított bennem valamit. Úgy érzem, hogy talán végre Floyd is képes kimutatni, hogy mennyire jó barát. Bár sosem lehet tudni, lehet csak beképzelem az egészet.
- Nincs kedved megnézni egy filmet? - kérdezem tőle mosogatás után. A kanapén elnyúlva nézte végig, ahogy elmosogatok. Egyedül. Ez már sokkal jobban hasonlít rá.
- Hozzam a kötőtűt is Nagyi? - pimaszkodik, de nem veszem fel. Már pattog a kukoricám a mikróban.
- Épp kérni akartalak rá, hogy tekerd már közben nekem a gombolyagot. - mosolygok rá vissza. - Mit szeretnél nézni? -kérdezi meg végül kis habozás után. Tudom, nem a legjobb program, de most, hogy egy harkály lakik a fejemben, többre képtelen vagyok. Válaszolnék, amikor megszólal a csengő. Homlokomba éles fájdalom nyilall. Ki a fene jött? Nem is várok senkit. Odasétálok a bejárati ajtóhoz, kikukucskálok, de egy hatalmas baseball sapkán kívül semmit nem látok. Kinyitom az ajtót, egy férfi áll a küszöbömön. Szállítócégének logója virít a sapkáján, ruháján és a háttérben parkoló autón. Átnyújt egy kitöltendő paksamétát, leinformál én vagyok-e az akit keres, majd miután minden hivatalos papírt aláírtam megkapok öt termetes dobozt. Borzasztóan nehezek, de a fuvarosnak esze ágában nem volt segíteni behordni a szállítmányt.
- Mit kaptál? - néz rám kíváncsian Floyd. Nógatnom sem kell, segít behozni a dobozokat.
- Fogalmam sincs.- tárom szét karjaim.
- Bontsd ki! - mutat az egyik felé, aminek a tetején egy boríték van. Letépem a boríték szélét és kiveszem belőle a rövid írást tartalmazó levelet. A levél anyámtól jött. A legutóbbi partin, a születésnapi vacsoráján tanúsított viselkedésem miatt, az apám kipakoltatta a holmim a családi házból. Minden, ami az enyém volt valaha, az most itt hever öt karton mélyén. Összefacsarja a szívem egy hideg kéz, melynek birtokosa az apám.
- Rohadt gáz családod van. - állapítja meg elolvasva a levelet.
- Nem számít, majd leviszem a pincébe a holmikat, vagy kidobom. - rántom meg a vállam, mintha nem hatna meg a dolog, mintha nem érezném úgy, hogy a családom egy emberként folyt meg, el akar pusztítani, letörölni a családfáról. Nem hisz nekem, de az most nem számít. Felbontom sorban a dobozokat, válogatok, szelektálok. Emlékeim között járnak ujjaim.
- Ezt nézd, mit találtam! - kiállt fel Floyd és meglenget egy hatalmas bőrkötésű albumot előttem. Azonnal elsápadok és megindulok felé, de elém borítja az egyik doboz tartalmát, hogy időt nyerhessen. Felnyitja súlyos könyvet és lapozgatni kezdi, egyre nagyobb lelkesedéssel és vigyorral az arcán.
- Add vissza és töröld le az arcodról azt a bamba vigyort!-kiálltok rá, de hiába. Vége van. Meglátta őket...
- Milyen kis gebe voltál! - nevet fel az egyik gyerekkori képemen. Összeszorított szájjal küzdök az ellen, hogy kitépjem az összes selymes hajszált. - Ohh, ez lesz a kedvencem. - mutat fel egy képet, amin anyaszült meztelenül ülök a konyhában, az egész testem csupa tejszínhab. Aznap mondta nekem egy szobalány, hogy tejben vajban fürdök. Akkor nem tudtam, hogy ezt az anyagi hátteremre érti és mivel nem volt otthon tej, beértem tejszínhabbal is. Évekig hallgattam a nővéremtől. - Legalább elmondhatom, hogy láttalak meztelenül. - mosolya ingerel, felpiszkálja, amúgy is szégyentől feszülő idegeimet.
- Felejtsd el! Azonnal! - szór szikrákat a szemem
- Hidd el, kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe a kép. - spanol, incselkedik ,én pedig egyre csak süllyedek a szégyen és az önutálat tengerénekfenekére. Úgy gyűlölöm, amiért kihasználja zavarom és csak tetézi, ahelyett, hogy hagyná, hogy elfelejtsük és továbblépnénk. - Már sosem tudok úgy ránézni a tejszínhabra, hogy ne te jutnál eszembe róla. - és lám, csak folytatja!!!! Megölöm!! 
- Akkor remélem, rémálmaid lesznek rólam!!!
- Egyet mondj meg! - mutatja felém a képet. - Azóta, azért csak megnőttél, nem? - galád mosolya megmutatja fogait, szeme csillog a zsiványság eme szintjétől. Ránézek a képre, eljut agyamig, mire gondol. Ég az arcom, de lenyugszom valamelyest. Nevetek a kérdés marhaságán.
- Sajnos, most is ekkora. - viccelem el, most már én is a dolgokat. Floyd csak a legjobbat akarja kihozni ebből a helyzetből. Tudja, nem érne semmit azzal, ha sajnálkozna a családom miatt. Miket is beszélek, hiszen, nekem Ő a családom. Az egyetlen, akire mindig is szükségem volt és lesz.

 



Szerkesztve Azami által @ 2016. 12. 27. 03:01:45


linka2016. 12. 21. 18:12:56#34857
Karakter: Floyd Rowland
Megjegyzés: Azaminak


  Ismerem a válaszát, mert ismerem őt magát is.
Vele kapcsolatban minden egyszerű, minden túlontúl könnyű, nem hátráltat, ha rám tőr a menni vágyás, nem marasztal könnyáztatta arccal és nem akadályozza, hogy tönkretegyem az életem. Úgy, abban a tempóban, ahogy nekem jól esik. 
Nem hibáztatott soha, egyetlen pillanatra sem, mikor elázva állítottam hozzá be hajnalok hajnalán. Ő nem. Sőt, hellyel kínált a maga szolid, bájos módján. Elfogadta jelenlétem annak ellenére, hogy nemvárt vendégként rontottam bele idilljébe. Nem vitázott, s nem fújta fel magát, nem küldött máshová, egyszerűen elfogadta, hogy bizonytalan időre társa akad a magányában. 
Türelmes, odaadó barát, olyan, aki képes csak a jót feltételezni az emberről ég tudja mennyi baklövés után is. Pontosan emiatt féltem őt a nagyvilágtól, mert ösztönösen családtagomnak tekintem, és amilyen kis ágrólszakadt tud lenni, nem csodálnám, ha jönne valaki, aki aztán kihasználva  a sarokba hajítaná, mint egy rongybabát. Mert tudjuk mind a ketten, hogy előbb vagy utóbb, de mindig megtörténik. Eldobják őt, mert túl lojális, túl kedves, túl tapintatos. Olyasvalaki ő, aki mellett csak akkor lehet megmaradni, ha az ember véglegesen tervez. 
Soha nem mondja egyetlen szóval sem, hogy visszavár. De tudom, hogy vár. Mindig van valaki az életében, aki hátrahagyja őt. Valaki, akinek a világ túl nyitott, túl színes, túl szép ahhoz, hogy Wessley a horgonya legyen. 
Pontosan ebből fakad mérhetetlen magánya is. 
Mert ő nem állomás, hanem mindig csak egy megálló. Alakalmi, pillanatnyi, van, hogy fontos kulcseleme az ember életében, bár ott is leginkább csak a múltat jelképezi. Valamit, amit jobb a hátunk mögött hagyni, mégis örömmel töltenek el az emlékek. 
Wessley magányos. Tudom ezt anélkül, hogy ő mondaná akár egyetlen szóval is. 
Rám néz, a szemeimbe. Van a tekintetében valami megfoghatatlan gyámoltalanság, bágyadtan keserű. Újra és újra lemegy ez a körforgás is. Rutinos köröket futunk, mert visszajövök hozzá, hogy lelkét felépítve hetek múlva majd újra porrá zúzzam tokját. 
- Addig maradsz, amíg szeretnél – súgja.

Tudom. Én tudom, hogy ezt a házat akár saját otthonomnak is tekinthetném. És mégsem tudom megígérni neki, hogy végül vele maradok. Nem is várná el tőlem. 

*-*-*-*

Unalmas, lapos környezet.
Tiszta, rendezett ház, de nincs benne semmi otthon. Nem érzem azt az idilli melegséget, azt a békét. 
Nem hivalkodóak a szobák, nincs giccs vagy fényűzés, pedig pénze meglenne rá. Alapvetően tehetséges, felkapott, és szeretik is az emberek, mégsem jár el, és a zártkörű partikon sem jelenik meg, hiába hívják.. nem keveredik vagy vegyül el a modelljeivel, nem élvezi az életét és na, mindenekelőtt, ami a legfontosabb; nem játssza meg, hogy akár fél pillanatra is érdekelnék őt a nők. A telt idomú karcsú alakok, a lágyan ondolált loknik és a édesen virágos parfümök. 
Az éjjel hangokat hallottam a szobájából. Nem volt zavaró, zajosnak sem mondhatnám, én is csak amiatt észleltem azokat a csöndes kis foszlányokat, mert éberen kémleltem a plafont. Az álom mostanság nehezen talál rám. Talán a túl sok frusztráltság, az emberek örökös érthetetlensége, az, hogy reggel hiába vártam rá, hogy megjelenjen a konyhában, nem tette mégsem. Helyette üresen hagyta a házat, benne velem. Az életem mindig valami olyasmi volt, ami könnyűszerrel csúszott ki az ujjaim közül. Nem, mert nem küzdtem eléggé, nagyon is céltudatos voltam, persze mindig a lehető legegyszerűbb módon. Nem tanultam, mert diplomákkal is kerülhet utcára az ember, és nem álltam be kétkezi munkát végezni, mert csak az éhenhalásomért küzdöttem volna vért izzadva. 
Éltem az életem. Egyszerűen, úgy, ahogy nekem megfelelt. Annak ellenére, hogy más naphosszat szenvedett, gürcölt azért, hogy életet építsen magának, engem csak az vitt előre, hogy napról napra élni tudjak. Hogy legyen elég pénz piára, dohányra, 
Hallom nyílni, majd záródni a bejárati ajtót. Hazaért a ház ura. Elvigyorodom, s felhúzom magamhoz egyik térdem. 
- Miért nem hívtál magaddal? 
Megrovom őt, pedig el se mentem volna vele. 
Tudhatná.
Tudja is. Mégis én vagyok az, aki berág, pedig csak azt tette, amit várok tőle. Ő az egyedüli, aki nem cselekszik feleslegesen, nem jár dupla köröket. Bosszantó, elragadó, idegesít, hogy nincs ami kiakasszon benne.
- Jöttél volna?
Nem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy nem hívott, nélkülem ment el. Anélkül, hogy szólt volna róla. 
- Sosem tudod már meg – ülök fel. - Nem tartasz itthon kaját? 
Ez is egy olyan kérdés, amire tudom már a választ. 
A hűtőt kitárva semmit sem láttam, a szekrényekbe nézve sem. Egészséges vackok csak, gyümölcsök, zöldségek, valahol a kettő közti átmenetek. Sehol semmi mirelit, édes vagy sós. Azt hiszem tévedtem ilyen téren vele kapcsolatban. Nem olyan, aki félvállról veszi az életét, így egyértelmű, hogy odafigyel az egészségére is. Továbbá ott van még az az apróság, hogy gyönyörű modellekkel van körbevéve, evidens, hogy figyelni fog magára ilyen szempontból is. Ha karcsúságok veszik körül, ő maga is azzá válik majd. Karcsúvá, finoman szálkássá. 
- Tele a hűtő – nyitja ki szemléltetve, hogy no lám, valóban igaza van. 
Közelebb lépek hozzá. Tele van, ez tény. Valami olyasmi, amibe még én sem köthetek bele. Abba már annál inkább, hogy a benne lévő vackok nekem csak vackok. Olyasmik, amikkel nem tudok mit kezdeni. 
- Az mind neked való. Bio marhaságok. Én normális kajára gondoltam... Sőt – mérem őt végig, ujjaimat karján simítom végig, rászorítok izomzatára -, össze vagy esve. Neked sem ezt... az izét – bökök rá az egyik akármire – kellene enned.
- Ez a Jack Fruit. Nagyon finom és rengeteg vitamint tartalmaz. Balinéz gyümölcs – lelkes, ahogy magyaráz, engem meg annyira, de annyira hidegen hagy a téma. Mégsem vágok közbe. Hagyom hadd lelkendezzen. - A pénteki modell egyik ajándéka volt. Korábban elmeséltem neki, hogy mennyire érdekelnek más kultú...
Tévedtem. Csak nem érdekel a téma. Még annyira sem, hogy az ő kellemes tónusú hangján hallgassam végig a kiselőadást. 
- Jól van na! Vásároljunk és főzhetsz valamit – csitítom el. 
- Milyenbb előzékenybbb vagybbb – fejti le ujjaimat -, de dolgoznom kell. Rendelj valamit.
Ez jellemző. Nem csak rá, de rám is. Pech. 
Rendelve tényleg íztelen förmedvényeket lehet itt kapni, semmi ehetőt, ízleteset. Az, hogy egészséges-e, hidegen hagy. Ő pedig nem ér rá. Dolgoznia kell. Gyönyörű. 
Grimasszal lejtek vissza a kanapéhoz. 
Vendéglátásból megbukott. Ha engem látogatott volna meg, biztos lehetne benne, hogy nem hagyom csak úgy magára x időre. 
- Rosszat álmodtál, vagy pont, hogy jót? - tudakolom élcelődve. - Hangos voltál az éjjel. Mi van azzal a faszival, hogy is hívták? - morfondírozom. - Egyszerű neve volt...
- Robert – segít ki.
- Ja, tényleg, egyszer meséltél róla, mikor találkoztunk egy bemutatón. Összejártok még? - harapom be ajkaim.
- Tavalyi hó...- feleli. 
Háta mögött hangosan döndül az ajtó.
Vajon ő tudja mindazt, amit én? Látja magát ilyen pillanatokban? Ismeri saját gesztusait? Mimikáinak örvényét? Mesés, többet beszél a teste annál, mint ahány hang elhagyja azokat a fáradt-rózsaszín ajkakat. 
Felsóhajtok, mert ezzel a sehová nem vezető beszélgetéssel nem tudok mit kezdeni. Menjen, készülődjön, futamodjon meg és húzódjon a menedékébe, én itt fogom őt várni. 
De ne várja, hogy annyiban hagyom majd örökké a megfutamodásait. 

Emlékek. 
Minden embernek fontosak, de nem amiatt, mert olyan drága kacatok lennének, inkább az eszmei érték teszi őket kincsekké. 
Emlékeket keresek a lakásban, átforgatok mindent, aztán elsimítom kutatásaim nyomát. Nincs ékszer, karkötő vagy... vagy akármi. Nyaklánc, köldök piercing..., vajon Wess hord köldökpiercinget? Rákérdezni nem fogok, legfeljebb lefogom és megnézem magamnak, esetleg választok valami humánusabb módszert a leselkedésre. Leveszem, majd átlapozom a könyveket, kihúzogatom őket sorra, majd helyüket átrendezve elmosolyodom. Ő és a mániákus rendszeretete. Felsóhajtok, s mélyet szippantok az egyik lap poros aromájából, de semmit sem találok, ami korábbi életét vetíthetné elém. 
Tudatlan vagyok, ha úgy vesszük. Ismerem őt, és közben mégsem. De nincs féltve őrzött képkeret, nincs közös, vidor fotó az ex kedvessel. 
Nekem legalább vannak apróbb kincseim, jobbára óvszergyűjtemény, idióta képek garmada, amik hamarosan iktatásra kerülnek, és néhány észbontóan jó pezsgő, bor, szeszes ital. 
Zenét kapcsolok, és feltekerem a hangerőt. Biztosítom magamnak a már megszokott környezetet, aztán kutatok tovább. Már nem is a céltudatosságra megyek, hidegen hagynak a kincsei, a kacatok, amiket valahol, valakitől őrizget. Az emberek zöme szentimentális bolond, nem létezik, hogy ne legyen valamije, amit megőrzött múltjának valamely mozzanatából. Talán egy képkeret, esetleg gyertya vagy annak tartója. Használt fogkefe, hajszálas fésű, elnyűtt ruha. 
Hallom csapódni az ajtót. Hallom a lépteit. 
- Floyd!!! - harsan ismerős hangja a zenén át. - Floyd! Halkítsd már le! Hol vagy?
Kinyomom a hangzavart, s a ránk boruló csend fülsértővé válik.  Kiborult szatyrokkal áll, tartalmuk a földön hever szerteszéjjel, és ő szitkozódik. Na persze válogatott szavakkal teszi.  A földön kuporog, igyekszik összekotorni a szerzeményeit. Szórakoztat az az elképedt arc, felnevetek és velem kacag ő is. 
- Csípd ki magad! Ma bulizunk! - áll talpra. 
Elidőzök arcán, vonásain, lelkesedésén, idült vigyorán. 
Mint már említettem korábban, sohasem láttam még, hogy ő valaha is bulizni ment volna. Elkerülte a munkahelyi bulikat, nem csapongott ki modelljeivel. Nem élt úgy, ahogy az elvárható lett volna tőle. Persze itt nem a füvezésre gondolok, azt még jó, hogy nem tette. Észre vall, józanra, és nem olyanra, mint az enyém. Nem vitte túlzásba az alkoholt, emiatt is aggaszt most ez a kis tervecskéje. Azt, hogy nem bírja az alkoholt, tudom anélkül, hogy ráigazolna gyanúmra. Ritkán iszik, nincs hozzáedzve a szervezete, a gyomra. Szerintem még egy vodka-narancs is kifogna rajta. 

*-*-*-*

Minden aszerint történik, ahogy elvártam. 
Már-már kötelezően menetrendszerűen dönti magába az erősebbnél erősebb italokat. Nem teketóriázik, nem vacillál, ahelyett, hogy kezdett volna valami lazábbal, kellemesebbel, ő egyből benyakalt jó pár pohárka tömény szeszt. Olyat, ami még az én torkomat is marná. Vele ellentétben viszont nem viszem túlzásba. Míg ő sorra üríti a poharait, én ugyanazt kortyolgatom mióta bejöttünk. A szórakozóhely eddig számomra ismeretlen, a neve nem mond semmit, ahogyan a benne tolongó emberek hada sem.  A félhomályban izzadtan egymáshoz simuló sziluetteket látok csupán, alakokat, akiket nem ismerik.  Az, hogy én is a tömegben állok, elhanyagolandó tény. Egy oka van csupán jelenlétemnek, az is az időnként hozzám feszülő testnek köszönhető. Wess életében talán legelőször elengedte magát, őszinte minden mozdulata, nem gondolkodik, nem túráztatja feleslegesen az agyát, egyszerűen él a jelenben. 
Nem az zavar, hogy többen rávetik a szemüket, hogy van olyan bátor, aki udvarol és hízeleg neki, nem az bosszant, hogy megpróbálják elcsábítani, a baj, azaz enyhe ideg bennem, ott kezdődik, abból indul, hogy mindezt olyan lezser eleganciával teszik, olyan hihetetlen önbizalommal, hogy felpiszkálja bennem az önérzetet. A dacot, hogy csak azért se eresszem át más karmaiba. 
No meg, mert teljesen elázott. Felkarját megmarkolva rántom magamhoz közelebb. 
Idiótán részeg, dülöngél, nevetgél, totyorog magának és olyan fordulatszámmal pörög a csípője, hogy beleszédülök. 
- Miért nem hagyod, hogy ismerkedjek?
- Túl részeg vagy!
- Nem baj – von vállat. - Te is!
Ezen elvigyorodom. Ugyan már. Nem látott még ő engem részegen. Aligha fog. 
- Akkor ma jó esténk lesz, gyere vadászni!
- Várj! - állít meg, közel hajol arcomhoz, perzselő lehelete fülemet cirógatja, felborzolódnak tarkómon az apró pihék. - Maradj még.. - sóhajtja kérlelőn. 

Elmosolyodom, ha arra gondolok mennyit hígított a vérén ahhoz, hogy ezzel elém merjen állni. Az alkohol feledtet, butít és gátlásokat öl. Van ebben némi igazság, s én rábólintok. Legyen akarata szerint, maradok, ha ez kell a lelki üdvéért. 


*-*-*-*


Dúdolgat, eleinte csak apró dallamfoszlányokat, majd egész torokhanggal, mintha csak szent meggyőződése lenne, hogy neki gyönyörű és remek hangja van. Nem én akarok az lenni, aki letöri gyermeki álmait és ábrándjait. Ahelyett, hogy módszeresen teletömködném valamivel a száját, példának okával az öklömmel, rágja vagy szopogassa azt, csak a hangját ne halljam, míg ki nem józanodik, nem teszek semmit. 
- Gyere el a padkától – szólok rá szelíden. 
Arrébb sasszézik, közelebb az úttesthez, a forgalomhoz. Megelégelem, karomat vállain átvetve húzom magamhoz egészen közel. Felszuszog, alkoholgőzös légvételekkel hajtja fejét vállamra. 
- Jó barát vagy, nagyon-nagyon jó barát. 
- Te meg részeg – biccentem. 
- Komolyan gondoltam! - húzódik el hirtelen, megbotlik, és nem kapok utána. Ott van neki támasztéknak a tűzcsap. - Kurva jó barát vagy, és hálás vagyok neked érte. 
- Tekerj lejjebb a volumenen – kérem csitítva. - Gyere, megérkeztünk. Add a kulcsot. 
Széttárja a karjait, vigyorogva, elégedetten figyeli látszólagos értetlenkedésemet. Ugyan, mit látszólagos? Tényleg, őszintén és komolyan nem vágom, hogy most mit akar ezzel. Nem tudja hol a kulcsa? Nagy szart. Az kizárt, hogy én visszamenjek ugyanazon az útvonalon kutatni, mint amin jöttünk idáig. Netalántán szórakozik velem? Tagadhatatlan? Motozzam meg? Vigyorát látva nem lenne meglepő, hogy ezt óhajtja. 
Kiveszem zsebeimből a kezeimet, és tenyereimet összedörzsölve elé lépek. 
- Kabátba? - kérdem. 
Megvonja a vállát. Fáraszt ez az idiótasága, mégis belemegyek a játékába. Először a jobb, majd bal sebébe túrok bele, nem találom egyikben sem, belső zsebe pedig nincs, így homlokomat ráncolva lepillantok rá. 
- Nadrág? - vonom fel fél szemöldökömet. 
Felkuncog, szórakozottan, látszólag élvezi, hogy lassan az idegeimen táncol. Másoknak még ennyit sem hagynék, ő pedig lassan szálanként bendzsózni kezd tűrőhatáromon. Csípőjénél fogva rántom magamhoz közelebb, nadrágja feszes, egészen rásimul izmos, formás combjaira, első zsebekben nincs semmi, rágón és némi aprón kívül. Hátsózsebébe nyúlva arca mélybordó árnyalatot ölt. Felszuszog és nyakamba karolva hátrahajtja a fejét. 
- Itt sincs – dünnyögöm értetlenül. 
- Szabad a gazda?
- Orrba váglak, ha kiderül, hogy végig olyan helyen volt, amiről tudsz is. 
- A kezemben – hajtja le fejét bűntudatosan. 

Elveszem tőle,  a kelleténél bosszúsabban, mégsem mondok semmit neki. Nem is nézek felé, mert vélek, beváltanám ígéretemet. Hülye idióta. Elfordítom a kulcsot a zárban, majd benyitva előreengedem őt, azt viszont nem várom meg, hogy a kanapén elheveredve otthonos álomba zuhanjon. Helyette karjánál vezetve a földszinti fürdőbe irányítom. 
- Nem akarok fürdeni – fintorodik el. 
- Nekem jó lesz az is, ha csak zuhanyzol. 
- Azt sem akarok.
Egek, mintha gyereket nevelnék. Egy nagyra nőtt, vonzó, ám annál dacosabb kölyköt. 
- Nem tettem fel eldöntendő kérdést, Wess. Vedd le azokat a rohadt ruhákat, és állj be a víz alá. 
- És, ha azt mondom, nem, akkor mi lesz? Lecsutakolsz te magad? - neveti el magát ezúttal gúnyosan. 
Viszonozom mosolyát, kedves gesztusát, és ő fülét-farát behúzva meghátrál. De csak egy lépést, esetleg kettőt. Közelebb sétálok hozzá, lassú léptekkel, majd előtte megállva kipattintom ingének gombjait, kioldom nadrágján az övet, majd mellette elnyúlva beállítom a víz hőfokát, és a zuhanyrózsát visszaakasztom tartójába. 
- Tíz percet adok, igyekezz, mert ha addig nem végzel, visszajövök érted – paskolom meg arcát. 


Azami2016. 11. 21. 22:04:40#34788
Karakter: Wessley Burke
Megjegyzés: linkámnak és Floydnak


 

"A gyémántot is csak gyémánt csiszolhatja,
minden más csak árt neki.”



- A-az jó, - eszmélek fel lassan - rendben, oké, maradj. Persze. De nincs semmi a vendégszobába. - jut hirtelen eszembe. Azonnal kapkodni kezdek, miközben be nem áll a szám. Nem vártam vendéget, főleg nem őt. Ez most úgy hangozhat, mintha nem örülnék neki, pedig de... azt hiszem. -Szükséged lesz takaróra, ágyneműre.
- Tedd magad takarékra. Irányíts, és én intézkedek.
- Jó, gyere. Miért vagy itt egyébként? - kérdem, bár egyértelmű, hogy nem fogok normális választ kapni. Az nem rá vallana. Inkább eljátssza a hülyét, de nem fogja megkönnyíteni a helyzetem.
- Hol itt? Itt nálad vagy itt a városban? - Ésss tessék! Nem modellnek, hanem színésznek kellett volna mennie. Bravúros szemöldök húzogatással körítve várja kíváncsian a folytatást.
- Tudod jól hogy értem.
- Tudom – persze hogy tudja.... - Erre akadt dolgom, a délutánomat egy stúdióban töltöttem, úgy kikenve, mint valami díszmarha. - nyom el egy fintort és ebben a kérdésben egyet kell vele értsek, mert hiába tudom fotósként, hogy szükséges a smink, ha tehetném szabályt hoznék annak érdekében, hogy ha valakinek ilyen tökéletes a bőre, mint neki, ne rontsuk el rohadt kencékkel. - Nem akartam szállodába menni, itt laksz, gondoltam nem bánnád.
- Nem bánom – ha kimondtam, akkor tényleg így van.
- Tudom. Te nem bánsz soha semmit.
- Most miért mondod ezt? - húzom össze szemöldököm.
- Mert te ilyen vagy. Nem bánod, ha olyanok használják átjáróháznak az életed, akikhez kötődsz valamilyen formában. Elfogadod, ha beléd rúgnak, ha semmibe vesznek. - imádom, amikor ilyen figyelmes. Már rég megtanultam, hogy egy szavát sem szabad komolyan venni és amúgy is nagyon álmos vagyok most ehhez. - Nem, mert megérdemled, vagy mert rossz ember vagy, és ilyen módon bünteted magad. Egyszerűen félsz attól, hogy végleg magadra maradsz. Attól félsz, amitől a társadalom nagy többsége. És ez elragadó, ugyanakkor szomorú is. 
- Ittál valamit, mielőtt idejöttél volna? - szagolok a levegőbe, de szesznek nyomát sem vélem felfedezni. Szóval csak egyszerűen megbuggyant. Remek..
- Nem, de tervbe van véve. Mit szólsz hozzá, betársulnál mellém meg egy üveg minőségi bor mellé? - megfontolom az ajánlatát, a mai nap egyszerűen botrányos volt, s bár nem kenyerem az italozás, most lehet jól esne. Rövid latolgatás után, viszont elvetem az ötletet.
- Nem tudom, nem hiszem. Neked sem tenne jót. - jól megnézem magamnak. Nem változott szinte semmit, talán csak frizurája, nyilván a fotózás miatt. Még mindig formában van, ruhái sem rejthetik el mennyire feszesek és kidolgozottak izmai, mégsem robusztus, egyszerűen tökéletes. Mosolya, mint egy ragadozónak, szeme pedig zölden világít. Párduc volt mindig, és az is marad.
- Nekem szükségem van rá. Azt meg nem utasíthatod vissza, ha a vendég invitál. - vajon elhiszi, amit mond?
- Az a házigazda – keservesen fáradt sóhaj hagyja el ajkam - Nem a vendég szava dönt ilyenkor, hanem a vendéglátóé. - zárom le a témát, miközben célba veszem a beépített szekrényt, a beígért ágyneműért. Kutakodás közben robotpilótára kapcsolom agyam, úgy folytatunk le egy jelentéktelen, pár szavas társalgást. Nincs energiám másra, többre. Már egy ideje csak a napok monotonságát tudom elviselni. A folytonos mókuskerék, csak a munka, mindig, minden ugyanaz, de legalább biztonságos. Legalább nincs mit veszíteni. Egyáltalán van még bármim is? Érhet veszteség, ha nincs semmid? Nem... és ez így jó. Nem bírnám elviselni és igen, most már tudom, miért voltam bizonytalan, hogy örülök-e a látogatásának; Ő van az első helyen, a legtöbbször hagyott el, vagy magamra listán.
- Ez jó lesz? - nyújtom felé, a nagy gonddal kiválasztott szettet.
   Természetesen nem felel meg neki, ami nem lep meg. Már nagyon fáradt vagyok, ki vagyok merülve testileg, lelkileg, de visszatérek a takarók dűnéi közé. Hosszas és felettébb megfontolt keresés után találok egy tökéletes darabot. Felé nyújtom és kérdőn pillantok rá. Pillanatig vár, majd mellém lép. Fűszeres parfüm keveredik bőrének tiszta illatával.
- Ha újra azt mondom, hogy nem... - hangja lágyabb, nem harcol, nem küzd, csak kérdez.

- Holnap kelnem kell. - szakítom félbe -Tudom, hogy neked is. Ne tagadd és legfőképpen ne hazudj nekem. - figyelmeztetem, mielőtt megszólalhatna. - Ismerlek már, még akkor is, ha nem tudom minek nevezhetem ezt az egészet.
- Méltó vagy a barátságomra, én pedig alkalmatlan a szerepre. Ne haragudj érte – nem tudom suttog-e, vagy csak halkan beszél, csak homlokát érzem az enyémen, bőrömön tenyerének puha bőrét. - Szia, Wess. Hiányoztál. Maradhatok estére?
   Felpillantok a jól ismert szempárba. Vajon tényleg igaz? Van ember, akinek hiányzom? Lelkemre köd borult nem is olyan rég. Hagytam, hogy valaki a mindenemmé váljon és mikor elment, nem maradt semmim. Floydot sohasem veszíthetem el, mert sosem volt az enyém. Egy kóbor macska, aki visszajár néha az ételt, fedelet nyújtó kézhez, de, amint ösztöne hívja tovább áll és vadászik. Néha visszatér, hoz valamit, egy kis reményt, de sosem marad örökké. Kérhetném tőle, hogy maradjon itt, soha ne menjen el? Érne valamit, ha könyörögnék most neki? Elmondanám, hogy amíg nem volt Robert, addig csak az ő mosolya gyújtott fényt az éjszakában, hogy az ő jelenléte éltetett? Megnyugtatnám, ez nem szerelem, ez csak szükség, de nem akármilyen, olyan, ami életben tart, mint a levegő, az étel, vagy a víz. Vajon megmerjem mondani?
- Addig maradsz, amíg szeretnél. - suttogom gyáván, amilyen mindig is voltam.

~*~

    Felkavart Floyd érkezése. Egyszerre voltam boldog és rettegtem. Álom is csak a rosszabb fajtából talált rám. Nem kímélt, mindent bevetett, hogy megkeserítse az éjszakámat. Foszlányok csupán. Ennyi, ami megmaradt, pár elmosódott arc, egy szőke férfi. Kék szemei mást néznek, ajkai mást csókolnak az én ágyamban. Egy árnyék a sötétben, egy kecses, karcsú, fekete démon, hegyesek fogai. Zölden villogó szemei a lelkemig látnak. Morog. Nem, nem is morgás, dorombolás. Félek, nem tőle, hanem attól, hogy elmegy. Némán sírok. Csak a szemem alatti duzzadt bőröndök árulkodnak arról, hogy a könnyek igaziak.

Megint futok. Szokásos terep, fák lombjainak suhogása, a tó illata, a szellő az arcomon. Valami mégis más. Nem a park, nem az emberek és nem is az állatok. Aggaszt, hogy nem találom mi az. Hiába figyelem meg az arcokat, akik mellett elhaladok, hiába szimatolok más illat után kutatva, hiába fülelek, nem hallok semmi olyat, amit máskor nem. Ahogy közeledem a lakásom felé, a bizsergés egyre csak nő gyomrom mélyén. A változás érzése erősödik, elveszi eszem.. átlépem küszöböm, leteszem cipőm, oda ahova mindig. Megtörlöm arcom nedves törülközőmbe. Valami más..

- Miért nem hívtál magaddal? - kanapén hever, egyik térde felhúzva, kezei feje alatt. Arca megrovó, de hangja korántsem az. Inkább játékos.
- Jöttél volna? - meglepne, ha igen.
- Sosem tudod már meg. - ül fel. - Nem tartasz itthon kaját?
- Tele a hűtő – nyitom ki a hatalmas jégszekrényt. Két karom keresztbe összefonom mellkasom előtt, úgy várom meg míg ideér. Borzasztó, hogy még bele se nézett és úgy hisztizik.
- Az, mind neked való. Bio marhaságok. Én normális kajára gondoltam... Sőt, - alaposan végigmér. Megmarkolja bicepszem vállam – össze vagy esve. Neked sem ezt … az izét – bök rá egy dinnyeszelet nagyságú fehér-zöld színekben pompázó gyümölcsre. - kellene enned.
- Ez a Jack Fruit. Nagyon finom és rengeteg vitamint tartalmaz. Balinéz gyümölcs. - magyarázom lelkesen – A pénteki modell egyik ajándéka volt. Korábban elmeséltem neki, hogy mennyire érdekelnek más kultú..
- Jól van na! Vásároljunk és főzhetsz valamit. - nyomja kezét szám elé.
- Milyenbb előzékenybbb vagybbb, - lefejtem ujjait - de dolgoznom kell. Rendelj valamit. -  Elhúzza száját és visszasétál a kanapéhoz.
- Rosszat álmodtál, vagy pont, hogy jót? - csillan meg pimaszul szeme. - Hangos voltál az éjjel. Mi van azzal a faszival, hogy is hívták? - keresi emlékeiben a nevet – Egyszerű neve volt...
- Robert..
- suttogás, annyi se, csak lehelet a név és mégis oly nagy ereje van.
- Ja, tényleg egyszer meséltél róla, mikor találkoztunk egy bemutatón. Összejártok még? - ajakira harap, büszke akar lenni rám. Azt akarja olyan legyek, mint ő...
- Tavalyi hó... - utánozom tegnap esti stílusát és eltűnök a fürdőszobában. Robert kitörölhetetlen... Vajon a pokolban rohadok el, amiért hazudtam?

      Még a fotózáson is csak ezen jár az agyam. Képtelen vagyok a munkámra figyelni, pedig ez az életem, imádom csinálni és jó vagyok benne. Nem csak én veszem észre, kollégáim értetlenkedve nézik végig bénázásom. Nem az az ember vagyok, aki megfutamodik, vagy félbehagy valamit, de magam is be kell lássam a képek 90 %-a homályos, vagy használhatatlan. Mindenkitől egyenként elnézést kérek, amiért raboltam az idejüket. Meglepetésemre, mint kiderült, mindenki értem aggódott, hogy ugye, nem vagyok beteg. Jól esik, de hamar elszégyellem magam, miért nem vettem észre, hogy ezeknek az embereknek is van lelkük, ráadásul kedvelnek engem. Azt hinné az ember, ha kihajtja a szart is a másikból, akkor az ellenszenvvel viseltetik iránta. Ők mégis engem féltettek.
     Ezen újdonságok felfedezése után jobb kedvem lesz és elhatározom, hogy meglepem Floydot egy finom vacsorával. Hazafelé beugrok egy bevásárlóközpontba. Nem hagyományos, inkább különlegességeket árulnak ott. Majd én megmutatom neki, hogy számára idegen hozzávalókból is lehet igazán finomat főzni. Nem tudok elmenni a friss gyümölcsök mellett és meg kell szagolnom a finom mangót. Gyümölcsszipuzó vagyok, ez van. Büszkén vállalom.  
      Nem kevés, de sok a bevásárlószatyor, amivel hazaérek. Fogalmam sincs, hogy sikerül idáig eljutnom, de mire észbe kapok, már a küszöbömet lépem át. A remek szigetelés miatt nem hallatszott kintre az a hangzavar, ami bent fogad. A hifiből üvölt a zene, fogalmam sincs ki az előadó, nem ismerem, szóval Floyd egyik kedvence lehet.
- Floyd!! - próbálom túlharsogni a zenét, ahogy beljebb verekedem magam és a súlyban abszolút több száznak tűnő bevásárlószatyrot. - Flyod! Halkítsd már le! Hol vagy? - a szoba közepén karom feladja a küzdelmet és elveszti a csatát a zsákok ellen. Vannak a Talk Showk-ban olyan jelenetek, amikor legalább egy percig sípszót hallasz, mert az illető olyan sokáig káromkodik. Valami ilyesmi történik, csak az én számból hangzó szavakat senki sem sípolja ki. Nyilván, ahogy ez lenni szokott, pont a legcsúnyább résznél szűnik meg a zene és meglátom Floyd arcát, amint épp nevetése ellen küzd. Sikertelenül. Rosszallóan nézem őt, majd én sem bírom ki és utat engedek saját nevetésemnek. Már az idejét sem tudom, mikor nevettem ennyire, igazán. Valami más... én lennék? Még nincs egy napja, hogy itt van és máris érzem, hogy élek. Tudom szenvedni fogok, mikor vége lesz és tudom, hogy vége lesz, de talán megéri. 
- Csípd ki magad! Ma bulizunk! - állok fel a szőnyegről a széthullott hozzávalók romjaiból. A fene ott egye meg őket, ahol vannak..

     Fiatal vagyok, mégsem emlékszem, mikor voltam utoljára szórakozni. Ha jól rémlik a legutolsó alkalom, ha az annak nevezhető, az Rob nővérével és annak kislányával egy közös vacsora. Szánalmas vagyok, mert fogalmam sincs, mit csináljak. Kezdeti feszültségem oldódni kezd a harmadik-negyedik tequila után. Már nem zavar a fény, a hangzavar, csak szabadnak érzem magam. Végre nem bánt semmi, végre felszabadulok és csak egy dolog számít, hogy Floyd velem van, csak velem... Zene ritmusára néha összeér testünk, máskor teljesen eltávolodunk és másokkal is táncolunk flörtölünk. Sosem voltam még ilyen felelőtlen, és a legjobb, hogy ez most cseppet sem zavar. Floyd megfogja alkarom közelebb húz, amikor egy nemkívánatos férfi táncol felém. Ért a szóból, vagyis a jelzésből. Lelép.
-  Miért nem hagyod, hogy ismerkedjek? – ordítok fülébe, hogy hallja a zenén túl.
- Túl részeg vagy!
-  Nem baj.
- rántom meg a vállam. - Te is! - válaszul zsiványul elvigyorodik.
-
Akkor ma jó esténk lesz, gyere vadászni!

-  Várj! - állítom meg egy pillanatra. Közel hajolok arcához, még közelebb füléhez, kezem csuklyájára csúsztatom. Az alkohol feloldja a gátlásaimat. Nem vagyok már gyáva elmondani, mit akarok. - Maradj még.. - inkább csak sóhaj, mint kérés, de ő érti, tudja. Látom szemében, ahogy hátrálok. Tudja, hogy nem a ma estéről, nem a mostról van szó.. Én is látom a választ a szemében és örülök, hogy erre nem fogok holnap emlékezni, vagyis inkább teszek róla, hogy ne emlékezzek... Csak van annyi tequila a világon, nem?



Szerkesztve Azami által @ 2016. 11. 22. 07:52:10


linka2016. 11. 19. 14:50:56#34778
Karakter: Floyd Rowland
Megjegyzés: Azaminak


 {Van, ki gyorsan fut.
Van, ki gyorsan olvas, ír.
Én gyorsan érzek.}


 Szikrázó mosoly villan, állarcmosoly, valószerűtlenül valós.  
- Emeld fel a fejed! Nézz a kamerába. De várj! Ne is oda. Ne  a kamerát nézd, hanem engem.
Újabb mosoly. De az már közelebb áll hozzám. Gunyoros, kekeckedő. Mégsem szól érte senki, mert nem kockáztathatnak. Értékes pillanatok egyike, ahol a modell már nem csak egy darab hús. Egy érték, amit kirakhatnak a polcra, díszszemlére állíthatják, hátha megakad rajta valaki tekintete. 
Helyesbítés: az öltözékén, nem magán a modellen. 
A modell csak egy ízléses kirakatbábú. 
Megdörgölöm az orrom, számat megnyalom, már nem borzaszt a rúzs íze sem. Minden megszokható. Elviselhető és ami azt illeti, időnként még élvezhető is. 
- Floyd! -  rivall rám a kamera másik oldalán álló férfi. 
Rápillantok, mosolytalanul, úgy, ahogy korábban óhajába belefoglalta. Noha régóta a szakmánkban vagyunk már mind a ketten, idáig ez a legelső  alkalom, hogy testközelből is tapasztalhatom rejtett profizmusát. A modellekkel nem érti meg magát a legjobban, sőt, hajlamos életre szóló ellenségeket szerezni pusztán azzal, hogy megszólal, de a képei egytől egyig profi anyagok. Pislogás nélkül állom, ahogy villannak a vakuk. Az évek és a rutin. Már nem rándul egyetlen arcizmom sem, azt hiszem erre mondják azt, hogy az ember hozzászokott sanyarú sorsához. 
- Remek képek lettek, jó voltál, végeztünk. Az elkészült anyagot majd továbbítom. 
Mindenkinél van egyfajta sorrend, ami prioritás szerint megy. Van, aki a haját túrja szét, azt a gondosan megalkotott csodakölteményt. Van, aki a ruhától szabadul meg, és van, aki – pont úgy, mint én – a sminkjét barmolja le legelőször. Kézfejemmel mázolom le a rúzsomat, az alapozót, ügyelek, hogy a szűk szabású ingre ne kerüljön semmi. 
Egészen szórakoztató, hogy az ebben a szakmából élő emberek mennyire tökéletesíteni tudják maguknak szavakban az életüket. Profi sminkesnek, profi fotósnak, sőt, már-már profi és kétségtelenül nélkülözhetetlen stábtagnak adják el magukat, és, hogy mi ebből a valós? Adott pillanatban fontosak, szükségszerű a jelenlétük, de soha, senkii ne higgye akár egyetlen percig sem, hogy nem lehet nélkülözni mindazt, amit nyújt. Megfizetett szerepet tölt be a reflektor csillogásában, de sosem nélkülözhetetlen. Mindig, mindenkinek van egy pótléka. 
Nekem is van, valahol, valaki. Bár ki tudja. Lehet még meg sem született a Floydutánzatom. 

****** 

Nyugis, tiszta, határozottan kellemetlenül idilli környék. Olyan, ahol a fiatal anyukák letelepedni vágynak, s békésen tologatják újszülött első gyermeküket. Zöldellő park, kéken feszülő tiszta víztükör, felpezsdült élővilág, vidám, bundás és bolyhosan lompos farkú mókusok a fák tetején, madarak a vízben, nem is beszélve a halak túlnépesedéséről. Nekem ez itt túlzottan... hogy is mondják? Letisztult. Túl szép és jó, nincs benne semmi izgalom. 
Mégsem fordulok sarkon, mosolyvillanással üdvözlöm az ifjú titánt, aki éjjeliőrként óvja a lakók álmait. Nem kétlem, hogy elégedett a munkájával, de abban már nem vagyok ugyanennyire biztos, hogy gyerekként valóban ez szeretett volna lenni. Bár kétségtelenül csalogató. Míg mások alszanak, ő az ablakokon bepillantva életekbe lophatja a tekintetét. 
- Szép esténk van, nem igaz? 
- Valóban, Uram, felettébb...nyugodt. 
Biccentek. Felettébb az. 
Ő pedig a kezdők kezdője. Nem kérte a nevem, nem kérdezte kihez jöttem, és miért ilyen későn, mikor minden épeszű ember az igazak álmát alussza már. 
Mi lenne, ha sorozatgyilkos volnék? Vagy ha simán csak egy gyilkos. Szükségtelen így túlmisztifikálnom még saját magamat is. 
Bekopogok az ajtón. Biztosra veszem, hogy már alszik, de szükségem van rá. A jelenlétére, mert ő az egyedüli, aki önként elhiszi, hogy nem várok tőle egy szabad ágynál többet. Nem kérem, hogy udvaroljon körbe, hogy keresse a kegyeimet, dicsérjen, hízelegjen. Pontosan azt adja, amire szükségem van. Csendet és nyugalmat, pihentető békét, egy sötét szobát és kényelmes pihenőhelyet. 
Mindezt cserébe a társaságomért. 
Tüneményes, rövidnek alig nevezhető szitkokkal lép az ajtóhoz. Halvány fény szűrődik csupán ki, az sem olyan messziről, telefonjával a kezében torpan le az ajtóban. 
- Látod? Én megmondtam múltkor, hogy csináltass nekem kulcsot. Most nem kellett volna felkeltselek. Na, menj arrébb, nem férek be!
Kezdhetnék finomabban is, közelebb ahhoz, ami valóban én vagyok. Mégis újra és újra eljátszom a gazdag marhát. Azt, aki mindent vár cserében a semmiért. 
- Floyd... te te... mit keresel itt? 
Mindössze egy bőrönd és egy kisebb táska. Ajándékot is hoztam, olyasmit, nem tudom annak számít-e az, amire nem is neki, hanem inkább nekem van szükségem. 
Beviszem a csekély mennyiségű holmimat. A nappaliban állva ér utol a hangja. 
- Mi lett J. -vel? 
Tudom a választ, mégis megjátszom, hogy elgondolkodom azon, vajon ki is lehet az a J. 
J, mint Jessica, Jennifer, Jordan, Jennette.
Mégis kire gondol? Melyik olyan kapcsolatomra, ahol aljas módon kidobtam azt, aki pár hónap után úgyis megunta volna a valóságomat? 
- Tavalyi hó – felelem, magamhoz ölelem, aztán a vállába ütök puhán. - Ha nem bánod, de tudom, hogy nem, itt fogok pecózni egy jó darabig. 
Bólint. Nem egyet. Egymás után többet is, inkább magát győzködi, mint engem. Felsóhajtok, mikor döbbent arcára esik a tekintetem. Tényleg jól aludhatott, ha most ennyire nincs képbe szinte semmivel. Szükségtelen úgy odafigyelnem a szavaimra így. Gyanítom holnapra a felére sem fog emlékezni annak, amit ma este neki mondok. 
- A-az jó, rendben, oké, maradj. Persze. De nincs semmi a vendégszobába. Szükséged lesz takaróra, ágyneműre. 
- Tedd magad takarékra – vigyorodom el. - Irányíts, és én intézkedek. 
- Jó, gyere. Miért vagy itt egyébként? 
Felemelem a szemöldököm, csak az egyiket, kíváncsian, közel sem gonoszul vagy értetlenül. Tudom, mire irányul a kérdése. Mégis játszom a hülyét. Mert hülyének lenni mindig egyszerűbb. 
- Hol itt? Itt nálad vagy itt a városban?
- Tudod jól hogy értem.
- Tudom – biccentem. - Erre akadt dolgom, a délutánomat egy stúdióban töltöttem, úgy kikenve, mint valami díszmarha. Nem akartam szállodába menni, itt laksz, gondoltam nem bánnád.
- Nem bánom – helyesel.
- Tudom – ismétlem meg magam fásultan. - Te nem bánsz soha semmit. 
- Most miért mondod ezt?
Homlokráncolása, de nem durván, csupáncsak apró, halovány mélyedések. 
- Mert te ilyen vagy. Nem bánod, ha olyanok használják átjáróháznak az életed, akikhez kötődsz valamilyen formában. Elfogadod, ha beléd rúgnak, ha semmibe vesznek. Nem, mert megérdemled, vagy mert rossz ember vagy, és ilyen módon bünteted magad. Egyszerűen félsz attól, hogy végleg magadra maradsz. Attól félsz, amitől a társadalom nagy többsége. És ez elragadó, ugyanakkor szomorú is. 
- Ittál valamit, mielőtt idejöttél volna?
- Nem, de tervbe van véve. Mit szólsz hozzá, betársulnál mellém meg egy üveg minőségi bor mellé?
- Nem tudom, nem hiszem. Neked sem tenne jót.
- Nekem szükségem van rá. Azt meg nem utasíthatod vissza, ha a vendég invitál. 
- Az a házigazda – sóhajtja keserűen, fáradtan és fásultan. - Nem a vendég szava dönt ilyenkor, hanem a vendéglátóé. 
Előre indul, én pedig pár pillanatnyi bámulás után követem őt. Fogyott, talán tudatában sincs annak, hogy mennyit és, hogy mennyire megváltozott. Nem tudom miben, nem tudom milyen módon és miért. De valami más lett, és érzem. Vagy talán a napja sikeredett ilyenre. Mélabús szomorúság. Lehet a szüleivel van valami.  
Ágyneműt vesz elő, válogat és kérdezget. Apró semmiségeket, elkerülve a komolyabb témákat, vagy azt, hogy valamin súlyosan összevesszünk. Olyan ez, mint tánc a késhegyen. Jelen van az elefánt a szobában, mégis úgy teszünk mind a ketten, mintha nem látnánk. És ez így van jól. 
- Ez jó lesz? - fordul felém.
Karján egy kockás ágynemű garnitúra. 
Szép színek, ízléses minták, összességében tökéletes lenne, mégis a fejem rázom.
Önzés. Vegytiszta és logikus. Ha rábólintok, akkor a kezembe adja, talán velem tart és megcsinálja az ágyikómat, és mára be is fejezzük a csevejt. De így még van rá lehetőség, hogy más merre billentsem az estémet. 
Újra elmerül a szekrényben, keres, aggasztóan precízen forgat át mindent, aztán újabb verziót vesz elő. Ez sima drapp, minimalista mintával. Szép, ő is az, és fáradt is. 
Mellé lépek. 
- Ha újra azt mondom, hogy nem...
- Holnap kelnem kell. Tudom, hogy neked is. Ne tagadd és legfőképpen ne hazudj nekem. Ismerlek már, még akkor is, ha nem tudom minek nevezhetem ezt az egészet. 
- Méltó vagy a barátságomra, én pedig alkalmatlan a szerepre. Ne haragudj érte – simítom tenyerem forró bőrére, homlokomat az övének döntöm, fellélegzem. - Szia, Wess. Hiányoztál. Maradhatok estére? 


Azami2016. 05. 25. 02:10:53#34344
Karakter: Wessley Burke
Megjegyzés: Linkának kezdés


 ~ Wess ~

  kezdés:

   Ezüst evőeszközök koccannak a porcelán tányérokra, éles hangjuk, de fülemnek csak tompa puffanás. Gondolataim igyekszem messze, távolabbra terelni ettől a már sokadjára lefolytatott csevegéstől, mi bemagolt szövegnek hat, s már kívülről fújom, hogyan vált Faith a legtökéletesebb gyerekükké. A „Professzor” - ahogy én hívom Apám - hangja reszelős a kortól és a bortól, amit étele mellé fogyaszt.

   Fennhangon mesél egy csak is számára vicces esetet, mely vele és Faith-el esett meg a minap. Áldom az allergiám, amiért reggel óta be van dugulva fülem, sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy a nyomás vacakolni kezd, de nincs az az isten, hogy beszedjem azokat az átkozott pirulákat, amiktől csak álmosabb leszek. Maximális figyelem hiányában pedig nem végezhetem munkám, pedig az a minimum, hogy én éber vagyok, ha már link modelljeim szinte elalszanak a kamerám előtt, s karikás szemeiket, melyeket a kialvatlanság és a drog tesz lilává csak a smink rejti el.

 

  Lomhán emelem pillantásom a leghangosabban nevető alak felé. Szőke oldalra zselézett tincsei olyan katonás merevséggel lapulnak fejéhez, hogy attól tartok, ha egy mégis kiszabadulna, akkor Jefferson jobb kezében lévő húskésével vetne véget a kósza tincs életének. Jeff a nővérem újdonsültnek nemigazán nevezhető pasija, elnézést, vőlegénye. Hat hosszú, siralmas éven vannak túl, de ezt Faith sosem ismerné be a szüleink előtt, mert a végén darabokra hullana a kristálytükör szüleink szemében. Lesajnálón nézek a kockás állú férfira, aki épp egy láthatatlan könnycseppet töröl le szeme sarkából erőltetett nevetése közben. A megjátszós kis seggnyaló!


- Wessley!
- kapja el a Professzor pillantásom – Most miben találtál kivetni valót? - kérdi rekedten, miközben lassan mozgó állkapcsomat követi szemével, míg én soha véget nem érő rágásba kezdtem ételemmel. - Csak nem a hús? - veti oda leszólóan.

  Lassan emelem rá tekintetem a mára idegenné vált férfi arcára. Bőre szája szegletében megereszkedett, homlokára, vastag szemöldöke fölött és táskás szemeinek szegletébe mély ráncokat vájtak az évek. Vagy számtalanságuknak én lennék az oka? Biztos vagyok benne, hogy a még most is a fülemben csengő vitáink gyarapították meg halántékánál a sötét hajba vegyülő ősz szálakat.

 

   Zavaros kék szempár mered rám, gyűlölettel vegyes gőggel vizslat. És miért is?

  Mert nem voltam hajlandó követni a családi hagyományt, nem lettem orvos? A saját álmaimat követtem nem az övéket? Mert meleg vagyok? Netán, mert fel is vállaltam büszkén, mert hittem szerelmem erejében, mint egy kis gyerek, aki még hisz a mesékben..?

 

   Nem. A pillantás annak szól, hogy vesztettem, elbuktam, mint mindig, mert neki lett igaza. Robert mindenemet megkapta, mégis eldobta, eldobott engem, megcsalt és tönkretett, hogy most apám lenéző és győztes arcát kelljen nézzem.

 

 

 

    - Szóra sem méltatsz, te hálátlan szarházi! -üvölti el magát, mitől szemei kidüllednek, mint a palotapincsiknek, mikor felbosszantják őket. Csak nehogy kiessen a szemed Professzor....

      - Nyers – közlöm egyszerűen, s csak akkor veszem észre, hogy már senki sem nevet, senki sem beszélget, az ezüst sem csörög a porcelánon, a poharak és villák felemelve pihennek a felénk pillantók merev kezeiben.

       - Akárcsak Te!
- dobja le kezéből sajátját apám tányérjára.
     
       - A legjobbtól tanultam
. - dőlök hátra székemben és túrok sűrű tincseimbe.
   
      - Semmi tisztelet nincs benned irányomban! Pedig minden a szétbaszott segged alá lett rakva, te kis.....
- őrjöngve borítja fel terítékét. Vérszínű itala az almazöld terítőre ömölve hagy barnás foltot a drága, arannyal szegett abroszon.

   Teste megremeg, szemei könnyesen düledeznek, s tátogó szájával együtt egy partra vetett halat juttat eszembe, aki utolsó erejével próbál levegőhöz jutni.. Csak az a különbség, hogy a halak nem szorítják kezüket mellkasukhoz hörögve, miközben az addig masszív térd engedni kezd és terhét ledobva magáról hagyja, hogy a test amihez tartozik a padlóra zuhanjon......


*


 

      - Szóra sem méltatsz, te hálátlan szarházi! -üvölti el magát, s ezzel ránt vissza a valóságba, felzavarva borzasztó képzelgésemből. Figyelem tovább szótlanul Őt. Szája szegletében nyál csillan. Gyűlöletének lángja marta pirosra arcát, s most az marja a lelkem cafatokra.

      Lassan állok fel székemről. Megtörlöm szalvétámmal ajkam, majd a mellettem ülő, ijedt pillantású nő arcára nyomok, immár tiszta ajkaimmal könnyed csókot.

 

 


      -  Boldog születésnapot Anya.

  

 

~*~


   Az apró kavicsok, az egyenetlen járda repedései tompítják hangját talpamnak, ahogy a talajhoz ér ritmusosan, a fülemben üvöltő zene ütemére, míg a basszust saját szívem vad dobogása szolgáltatja. Nem hallom lélegzetem, de érzem ahogy tüdőm feszül, mikor egyre gyorsabb tempót kezdek el diktálni magamnak. Izzadságtól nedves ruhám tapad hátamra és mellkasomra.


    A parkot körbeölelő rozsdafoltos vaskerítésnek vége szakad és tárt kapu fogadja a zöldet látogatni vágyókat. Bekanyarodok, egy szerelmes párt megelőzve vetem magam a mélységbe. Kezdek fáradni és a parkon át a legrövidebb az út a lakásomhoz. 


 

     A halvány félhold gyémántokat varázsol tó apró hullámaira, mely felől friss szellő hűti le arcom, hogy ezután innen suhanhasson át a lombokra, megmozgatva a leveleket, ijesztő külsőt kölcsönözve, az amúgy nappal barátságos, öreg törzsű fáknak. Rovátkáik közé számtalan szív lett faragva, vésőik neveiknek kezdőbetűikkel belsejében, akik az örök szerelmüket hírdetve „firkálták” össze az ősi hatalmasokat. A környezet csúfjaiként világítják be az ösvényeket a modern lámpák és villanyoszlopok, amik másai kísérnek hazavezető utamon egészen a kivilágított bejáratig.

 

 

    Az éjjeli őr még nem rég kezdett nálunk. Bizalmatlanul fürkészem a fiatal arcot, de ő szenvetlenül állja pillantásom, kék szemeivel végigköveti a liftig alakom. Vörös hajával és szeplőivel úgy néz ki, mint egy kis komisz kobold. A hideg futkos a hátamon tőle...


    A forró zuhany elmossa a rideg tekintet okozta rossz érzésem. Hagyom, hogy az állítható tusoló legerősebb fokozata masszírozza fájó izmaimat. Elgémberedett a nyakam a 4 órás vezetéstől. Szívből utálok vezetni, nem érzem magam kormány mögé teremtettnek, de tudtam, hogy hamar szeretnék távozni a „meghitt” családi ebédről, így muszáj voltam autóval menni. Sajnos a futástól sem lettem jobban, pedig az általában használ.


    -Megoldás, nem kell volán mögé ülni Wess! - magyarázom magamnak, már a kanapén pihenve, nyakam masszírozva.
 
   Pillantásom vezetékes fehér készülékemre esik. 
Megnyomom rajta rögzítő gombot és lehallgatom az üzenetet, melyen nővérem sopánkodik a mai napon történtekért, majd minden jót kívánva teszi le végül a kagylót. Nagy sóhaj szakad fel mellkasomból, ahogy lehunyt szemekkel hátradőlve idézem fel a mai napot, a vezetést az üzenetet, míg végül légzésem egyenletessé nem válik.

 

 

~*~


 

    Ütemtelen kopogás riaszt fel abszolút kényelmetlen alvásomból. Kitekeredett végtagjaim lelógnak a kanapé oldalánál a földre. Hunyorítva keresem a zaj forrását, s az újabb kopogtatás nem is várat soká magára. Telefonom előveszem, hogy tisztában legyek az idővel, ám a kijelző fénye hirtelen vakít el, így beverem a dohányzó asztal lábába a sajátom.

    -Basza meg a... - mordulok fel, s káromkodásom nem apad, míg az ajtóhoz nem érek, s nem nyitom azt ki.

 

 

     Sötét árnyék áll ajtómban, mikor kinyitom azt. Magas termetű, de egyáltalán nem nagydarab „árnyék” megmozdul, s ahogy közelebb lép megvilágítja arcát készülékem kijelzője. Vékony áll, hosszúkás arca és orr. Világos bőr és igéző, de sunyi zöld szemek néznek az enyémbe.



     -Látod? Én megmondtam múltkor, hogy csináltass nekem kulcsot. Most nem kellett volna felkeltselek. Na menj arrébb, nem férek be.! - utasít, de hangja könnyed lejtésű, nem parancsoló.

       - Floyd...te te.. mit keresel itt?. - fagyok le még félálomban. Végignézem, ahogy holmiját maga után hozva terül el könnyedén a kanapén, az én kanapémon. Oly ismerős szituáció, oly sokszor megesett már és még oly sokszor meg is fog... 
Mégis. Örülök, hogy itt van, hogy hosszú idő után újra látom. - Mi lett J.-vel ? - sosem tudom, azaz sosem jegyzem meg szeretőinek nevét, s idővel megtanultam, hogy elég, ha csak a nevük kezdőbetűit használom.

       -  Tavalyi hó. - áll fel és közel húzva magához boxol vállamba. - Ha nem bánod, de tudom, hogy nem, itt fogok pecózni egy jó darabig. - szám tátva maradt. Döbbenetemben csak bólogatni tudtam.

El sem hiszem, hogy hosszú idő után Floyd újra itt van...


Szerkesztve Azami által @ 2016. 05. 25. 02:14:18


Nanami Hyuugachi2013. 05. 20. 13:19:09#25850
Karakter: Sen Nosaka
Megjegyzés: Unokatesómnak


Elszívom a cigit, majd az ágyba megyek. Egész gyorsan sikerül elaludnom. Mikor reggel felkelek, gyorsan felöltözök, és lemegyek a konyhába. Az asztalon van a meleg gofri, amit én annyira szeretek. Viszont, ahogy eszem, gondolkozni kezdek, hogy mi történt tegnap este, de nem jut eszembe. Csak megvonom a vállam, mikor valaki beleborzol a hajamba.
 
-       Jó reggelt álomszuszék! – közben neki támaszkodik a konyha pultnak egy szál törölközőben és ő is enni kezd.
-       Ühmm… ma meg kéne, csinálom a feladott házi feladatokat! – mondom neki.
-       Rendben én itthon leszek, ha segítségre lenne szükséged!
 
Mondja mosolyogva, majd elpakol a reggeli után. Eléggé nehéz ez az anyagrész, így nem is tudom. Majd neki kéne állnom meg tanulnom, és nem csak úgy megírni a házimat. Segít nekem, de amikor már nagyon fáradt vagyok, csak berángat a konyhába és együtt megcsináljuk az ebédet. Majd megebédelünk, utána pedig a kanapén tévézgetünk. Jó egy kicsit vele lenni. Már nagyon hiányzott nekem, főleg a hülyeségei. Az ölébe dőlök, ahogy simogatni kezdi a fejem, és a hajammal kezd el játszani, hamar elalszom. Csak este ébredek fel, de már be vagyok takarva. Este már nem enged tanulni, csak közösen megvacsorázunk, majd elküld fürdeni. Magam sem tudom, hogy mért hívom be, de megteszem. Talán mert titkon vonzódom hozzá? Csak a jó ég tudja. Megmossa a hátam, de nem engedem még ki. Azt akarom, hogy mossa meg a mellkasomat is úgy, mint régen, amikor kicsik voltunk. A hasamat és a combomat is megmossa, de akkor váratlanul káromkodva a vízbe csapja a szivacsot és kiviharzik a fürdőből. Befejezem egyedül a fürdést, majd egy törölközőt magamra kapva lemegyek a konyhába, mert ilyenkor mindig odamegy.
 
-       Ano… Seichi…
-       Mi van? – szól rám, ahogy eddig még soha sem. – Bocsánat. – mondja és magához ölel. Nyílván megérzi, hogy mi a helyzet, ezért lenéz, de csak elmosolyodik.
-       Sa… sajnálom, amit a fürdőben csak kíváncsi voltam, de… de mikor kimentél, ezt vettem észre és nem tudtam vele mit csinálni! – suttogom lehajtott fejjel.
-       Hmm… ezen mindenképp segíteni kell!
 
Felkap, és a kanapéhoz visz, amelyre letesz. Éhesen csókol meg, amit viszonzok, de szinte rögtön vége is a csóknak, mert leveszi rólam a törölközőt és ráhajol legféltettebb kincsemre. A hajába kapok és görcsösen sikoltok fel a váratlan, furcsa, de egyben kellemesen bizsergető érzésre. Hangosan nyögök alatta, hisz jó az, amit csinál, de nekem még egyszer sem csinálták ezt.
 
-       Se… Seichi…
 
Egyre erősebben markolom a haját. Egy pillanatra elenged, mire kezdek egy kicsit megnyugodni, de ekkor újra rám bukik és folytatja azt, amit elkezdett. Remegve, kiabálva élvezek el, bele a szájába. Arcomat elönti a vörös szín, de csak a párnák közé hanyatlok. Elsőként rendezetlen szuszogásom lassan rendezetté válik és elalszom.
 
Reggel a saját szobámban ébredek. Csak nyújtózkodom egyet, de mint rájövök, hogy meztelenül aludtam, eszembe jut minden, ami tegnap este történt. Rágyújtok egy cigire, majd közben felöltözök. Egy sima csőnadrágot veszek fel, egy nagyobb pólóval. Cigivel a kezemben, mezítláb megyek le a konyhába és kezdek el reggelit készíteni. Egy könnyed salátát, pirítóssal, amire sajtot reszelek s berakom egy kicsit a sütőbe. Felszaladok a Seichi szobájába, de nem találom. A fürdőben sincs, és máshol sem a házban. Kicsit szomorúan ballagok le és veszem ki a reggelit a sütőből, majd egyedül eszek. Az ő reggelijét otthagyom az asztalon és a nappaliba megyek tanulni. Úgy délig tanulhatok, de még mindig nem jön haza. Így egyedül kezdek el tévézgetni, amit megzavar egy telefon. Felveszem és egy kellemes női hang szól bele. Beszélünk egy pár szót, majd rátér a lényegre.
 
-       Láttam egy portfóliót önről, és nagyon megtetszett. Szeretném, ha bejönne egy fotózásra.
-       Ezt komolyan mondja? – kérdezem boldogan, miközben felpattanok.
-       Igen. Teljesen komolyan. Ma kettőkor várjuk önt nálunk és megejtjük a fotózást. Tudja én szeretek rögtön bedobni embereket a mélyvízbe, így egy Calvin Klein ruhafotózás lesz.
 
Apróbb sokkot kapok, de csak megbeszélünk még pár részletet, majd gyorsan megyek lezuhanyozni és egy fekete csőfarmert veszek fel, amin fehér csíkok vannak vízszintesen és függőlegesen is, megy egy fehér inget, fekete nyakkendővel és egy sima, fekete Converse tornacipővel. Elrakom az irataimat és már sietek is a fotózásra.
 
Pontosan érkezem meg a helyszínre, ahol már ott vár az egész stáb. Rögtön az öltözőbe visznek, ahol rám adnak egy fekete, fehére szegélyes alsót, majd egy fehér, csipkeberakásos csőnacit, egy fehér inggel, fekete nyakkendővel és egy fekete fűzős, fekete sportcipőt.  Majd a hajamat elől egy kicsit felállítják és alapozót kennek rám. Egy tökéletes fiatal srácot hoznak ki belőlem. Persze majd a fotózáson többször át kell öltöznöm, de ez a kezdő ruha.
 
-       Szervusz. Ugye tegezhetlek téged? – fogunk kezet a nővel, akivel telefonon is beszéltünk.
-       Igen, persze. – mondom mosolyogva.
-       Rendben. Nagyon szép vagy. Izgulsz már? – kérdezi, amikor elindulunk a helyszínre.
-       Egy kicsit igen. Ez az első ilyen nagy hangvételű. Eddig csak kisebbeken voltam.
 
Megérkezünk a helyhez, ami egy kissé tavaszias hely. Sok zölddel a háttérben és még több természettel. Egy nagyobb híd, amin a levelek szépen el vannak rendezve és az egész egy kellemes, meghitt hangulatot árasztó hely. Elsőként egész alakos képeket csinálnak, majd utána jönnek a fél portrék, vagy amikor a virágokkal foglalatoskodom. Aztán jön egy átöltözés. Ez már egy kicsit vadabb ruha, hisz itt egy piros csőnadrágot adnak rám, fekete hosszabb szárú csizmával. A felső most egy sima fekete ujjatlan férfi póló és egy bőr mellény. Az egyik kezemre mindenféle fekete karkötőket aggatnak, a másikra pedig kapok egy fekete kendőt, amit rákötnek. A hajamat most összekócolják, és rosszfiúsra állítják be. Nagyon minimális szemceruzát is kapok a szememre, majd amikor kész vagyok, kimegyek a lakókocsiból és vissza a helyszínre. Ami egy kicsit változott, hisz most a fákon fekete szalagok lógnak, és a földön összetört diszkó gömbök vannak. Most viszont kapok egy szál fekete rózsát. Elsőként most is az egész alakos képek jönnek, majd utána a fél portrék, portrék. Majd jön a harmadik és egyben utolsó ruhakollekció, amiben engem fotóznak ma. A nadrág az marad, de kapok egy bakancsot, és a bal lábamra kötnek egy fekete bőrhatású anyagot. A felső rész most egy különlegesebb darab, hisz míg elől teljesen zárt, addig a hátulja teljesen hálós. Az egész felső egy kicsit bőrhatású, amit még megkoronáz a bőr gallér. A hajamat ugyanúgy hagyják, de egy kicsit több festéket kapok a szememre és sokkal ördögibben nézek ki. Ahogy kimegyek a helyszínre, már ismét megváltozott. Szárazjég gomolyog a földön, a törött diszkó gömbök még mindig ott vannak és a fekete szalagok is a fákon, plusz még a fákon fekete lampionok is vannak felaggatva. Kezd sötétedni, így tökéletes összhangban van az időjárás, a háttér és a modell, vagyis én. Egy szép nagy fekete dobermann vár rám a fotósnál, akivel hamar összebarátkozom. A kezembe adják a pórázt és most jönnek az egész alakos képek, majd a fél portrék. A kutyus nagyon jót tesz a képeknek. Az egész egy frenetikus képsorozat lett. A legjobban a kutyás képsorozatot élveztem. A végén visszavedlem arra a ruhára, amibe jöttem, majd beszélünk pár szót, hogy két nap múlva jöhetek vissza és akkor megnézzük az összes képet, amit ma készítettek rólam. Csak akkor majd egy kis retusálás és javítás után. Meg persze megbeszéljük, hogy melyek jelenhetnek meg az újságban. Majd elindulok haza. Egy szál cigivel a kezembe lépek be a házba, ahol már bent van, és a konyhába ügyködik, gondolom valami ehetőn. Nekidőlök az ajtófélfának és csendben cigizek tovább.
 
-       Hol voltál Sen? – kérdezi kicsit szemrehányóan.
-       Ezt én is kérdezhetném tőled. Reggel nem voltál itthon és még csak egy üzenetet sem hagytál, hogy hova mész! Vagy fel sem hívtál! – hisztizek be. – Direkt a kedvencedet csináltam reggelire! És semmi közöd ahhoz, hogy hol voltam!
 
Hisztizek be teljesen és felvágtatok a szobámba. Becsapom az ajtót és hangosabbra állítom a zenét, hogy ne halljam, ha szólni akar. Persze úgyis meghallom, mert mindig ez van, ha behisztizek. Eldőlök az ágyon és csak nézem a plafont, miközben cigizek. 


Kai2012. 11. 06. 21:11:59#24085
Karakter: Seichi Endo
Megjegyzés: ~Unokatesómnak


Csöpp kis teste remeg alattam és ez még jobban felizgat. Mivel nem mond, semmit úgy gondolom, hogy élvezi ez a csodás pillanatot. Sajnos a levegőhiány szétválaszt, minket kicsit vadabbul esek neki édes szájának. Lassan csúsztatok egyik kezemet a mellkasára mire megremeg.

Meg akarom mutatni neki, hogy nem bántom és finoman kezdem mellbimbóját dörzsölgetni, amire azonnal felnyög. Istenem hangja csak olaj a vágyra, ami most bennem tombol.

Túl türelmetlen vagyok és másik kezemmel már boxerén simítok, végig mire ijedten lök le magáról. Másodpercek alatt hallom, ahogy csapódik a szobaajtó.

Dühösen csapok a párnába. A fenébe én meg a hülyeségem és még kielégítetlen is maradtam. Forró kezemmel nyúlok magamhoz és Sen nevét nyögve juttatom, magamat a csúcsra miközben arra gondolok, hogy vadul szeretkezem vele és ő közben a nevemet kiabálja a kéjtől. A látomás ígéretesnek bizonyul ugyanis percek múlva kezemen folyik, le élvezetemnek bizonyítéka majd álomba merülök.

Reggel fáradtan és kialvatlanul ébredek. Halkan nyitok be Sen szobájába, aki az ágyon teljesen kitakarva alszik. A ruha felcsúszva rajta izgató látványban részesítve engem. Odasétálok és betakarom és egy pihekönnyű csókot adok az ajkaira. Azt hiszem ezt még megengedhetem magamnak végülis alszik és amiről nem tud az nem fáj neki.

Gofrit készítettem neki reggelire majd mivel még nem kelt fel elmentem lefürdeni.

- Jó reggelt álomszuszék!- borzoltam bele a nyammogó hajába. Nekitámaszkodom a konyhapultnak és egy szál törölközőben én is táplálkozásban kezdtem.

- Ühmm… ma meg kéne, csinálom a feladott házi feladatokat! - mondja nekem.

- Rendben én itthon leszek, ha segítségre lenne szükséged!- mosolygom, neki majd eltakarítom a reggeli maradványait és felhúzok magamra egy boxert és egy nadrágot.

Úgy tűnik Sen vagy nem tudta az anyagot vagy tényleg segítenem kellett neki, mert a délelőttöt azzal töltöttem, hogy mellette ültem a házi feladat írásánál. Mikor már nagyon ki volt akadva, hogy nem ment neki megfogtam a kezét és a konyhába hurcoltam ahol segített nekem ebédet készíteni.

A kiadós étkezés után a kanapén pihegtünk mindketten mikor az ölembe hajtotta a fejét.

- Sen…- lepődtem meg majd lágyan elmosolyodtam és a haját kezdtem simogatni mire hamarosan elaludt az ölemben. Óvatosan kikeltem alóla és betakargattam egy pokróccal. Csak este ébredt fel, de akkor már nem engedtem, hogy házit írjon ezért inkább elküldtem fürdeni.

- Gyere, segíts megmosni a hátam!- nyavajgott.

- Sen…- sötétedett el a tekintetem, ahogy elképzeltem hófehér bőrén végigsiklani a vízcseppeket- ez nem jó ötlet!- mondom neki vészjóslóan. Úgy viselkedik, mint aki nem emlékszik a tegnap estére.

Végül engedtem neki és belementem, hogy segítek. Engedett magának a kádba vizet jó kis párás levegőt képezve a fürdőszobában így kénytelen voltam egy szál boxerben feszíteni. Elfordultam a kérésére, amíg levetkőzött és hallottam, ahogy elmerül a vízben. Mögé léptem és kezembe vettem a szivacsot és elkezdtem megmosni a hátát.

Istenem az a gyönyörű hófehér, hibátlan bőr.

- Kész vagyok!- állok fel a kád mellől.

- Vá… várj i..itt is- mutogat a mellkasára vörös arccal. Mégis mire megy ki a játék? Engedtem neki. Fogtam a szivacsot és megmostam vele mellkasát majd hasfalát is és combja volt a következő kérés.

- Sen a rohadt életbe….- vágtam a szivacsot a kádvízbe és kimentem a fürdőből. Ha játszani akar, velem nagyon rossz emberrel akarja ezt művelni.

A konyhában kishijján feltépve a hűtőszekrényt veszek ki jeget és tarkómnak szorítom, hogy csillapodjak.

- Ano….Seichi…- hallom meg angyali mangját.

- Mi van?- szólalok meg és látom, ahogy összerezzen-, Bocsánat- ölelem magamhoz amiért ilyen durván bántam vele mikor megérzem hogy valami igencsak dudorodik a lába között. Lenézek és elmosolyodom. Ezt ő is észreveszi és magyarázkodni kezd.

- Sa.. sajnálom, amit a fürdőben csináltam csak kíváncsi voltam de…de mikor kimentél ezt vettem észre és nem tudtam vele mit csinálni!- suttogja lehajtott fejjel a végét.

- Hmm…-nyalom meg ajkaimat- ezen mindenképp segíteni kell!- kapom karjaimba és a kanapéra fektetem. Éhesen csókolom, meg forró ajkait majd a törölközőt félresöpörve hajolok rá szép férfiasságára. A hajamba kapva sikolt fel majd hangos nyögésekkel jutalmazza kényeztetésemet.

- Se….seichi….- markolja egyre erősebben a hajamat. Egy pillanatra elengedem és felnézek arcára. Nem bántam meg. Mellkasa szaporán emelkedett fel-le, arca teljesen kipirult és édesen sóhajtozó ajkai szélén apró fényes nyálcsík húzódott. Nem bírtam tovább újra nekiestem a szépségnek és kényeztetni kezdtem mire kiabálva adta tudtomra mennyire élvezi és hamarosan számban érezve forró magját csuklott a párnák közé.


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).