Én, ki a megtévesztésig híven utánozza önmagát. Én, kinek már annyi arca volt, annyi mosolya, s döbbenete. Én, kinek csendje még új, megismételhetetlen, különleges és nem csak a környezetem számára, nem csak a rám bámulóknak, hanem még Önmagamnak is. Hát tessék. Újat nyújtani mindig képes az ember. Felfakadni és szirmot bontani, akárcsak egy rózsa, mi újra és újra lehullajtja virágát, s újra és újra szebbnél szebb bimbót hajt.
Hagytam már, s hagytak már el emberek, mégis megakasztja pillanatokra gondolataimat és összpontosításomat Wess távozásának ténye. Már pusztán amiatt, mert ez nem rá vall. Még ha migrénje is van, láz vagy betegség nyomja, akkor sem távozik ilyen hirtelen. Összevonom szemöldökeim, mégsem megyek utána. Egyrészt azzal csak a munkát állítanám le még az eddiginél is hosszabb idõre, azzal pedig nem csak magamnak, de a többieknek is keresztbe tennék, másrészt mi okom volna rá? Ha baja van, úgyis mesél. Mesél, mert rajtam kívül nincs más, akivel megoszthatná a nyûgjeit.Wess halvány, biggyesztett ajkait papírvékonyra szorította, mikor távozott és mégsem ezzel árulta el döbbenetét, csalódottságát, inkább a tekintete volt, ami túlontúl beszédesnek bizonyult. 
- Remek, gyönyörû! - A fiatal lány örömmámorral tapsol fel, majd gépét az arca elé emeli, s kattint néhányat.
Természetesen nem nekem örül, még csak nem is annak, hogy a kis közjáték után folytathatjuk végre. Az õ szemei elõtt egyszerûen a pénz lebeg, annak ténye, hogy megint lesz egy jó bevétele, és persze ezt csakis nekem köszönheti. Az nem elég, ha csak a fotós jó, itt a modell is számít.
Néhány percre még visszahívnak a székbe, megigazítják a sminket, félretúrják homlokomba hulló tincseim, úgy igazítják azt, hogy jórészt a szemeimbe legyenek. Visszafogom magam és nem harapom be a számat, helyette az ujjaimmal babrálok arra várva, hogy befejezzük végre. Elegem van, legtöbbször élvezem, szeretek reflektorban lenni, szeretem a rám irányuló figyelmet, ahogy a vakuk villanását és a körülöttem molyoló üres embereket is. De most nincs hangulatom egyikhez sem, nem várok semmitmondó szavakat, bókokat vagy dicséreteket, ahogyan nem osztom õket én sem.

W

Jól tudom, milyen az, ha az ember mások elvárásainak igyekszik megfelelni. Haszontalan, ostoba cselekedet, hisz végtére önmagunkban is csalódunk újra és újra. Mit várhatnánk akkor másoktól? Mégis szórakoztató kívülállóként figyelni azt, ahogy Wess próbálkozik. Nem tanul a hibáiból és nem adja fel a hülyeségeit sem. Patthelyzet, ha élhetek ezzel a szóval. Elkeserítõ, hogy pont õ marad teljesen egyedül, pedig õ tett eddig a legtöbbet a tulajdon családjáért. Ismerem õket, így pontosan tudom azt is, hogy noha kezdetben nem görcsöltek rá a tudatosságra, mégis minden adandó alkalommal szóvá tették a gyerekeik közti orbitális különbségeket. Wessley számukra mindig is kolonc volt, valaki, akit nem terveztek, éppen csak becsúszott és, ha már ott volt, nem dobhatták ki. Szeretetüket is csak a pénzben mérték, s számukra leglényegesebb elem az élethez mindig a hírnév volt. Az, hogy mivel gyarapíthatnák a vagyonukat, érdekbarátaiknak a számát. Mintha azzal bármit is szebbé vagy jobbá lehetne tenni. Hányni tudnék az ilyen emberektõl, s ennek fényében miért is olyan érthetetlen, ha ódzkodom tulajdon tükörképemtõl? Hisz mivel vagyok jobb azoknál? Ugyanazt teszem én is nap, mint nap, mint õk, tetszelgek a kamerák elõtt, s olyan életet hazudok magamnak, amelyre mindenki vágyna.
Félreteszem az ételes dobozokat és unott, kifejezéstelen arccal meredek a konyhát uraló káoszra.
Az ajtó halk, óvatos csukódását lassú mosollyal konstatálom, mégsem sietek az üdvözlésére. A fotózásnak már órák óta vége, õ pedig jóval hamarabb lelépett, így pedig kimondottan érdekel, hogy hová mehetett.
- Merre jártál bárányka? - Dühös, ez lerí róla a mozdulataiból is. Kérdésemet, mintha meg sem hallotta volna, egyenesen a hûtõhöz megy, majd nagyokat kortyol a bioszarságából. Értékelem az életmódját, azt, hogy ebben a szennyezett, szmogos városban, ahol számtalan jobbnál jobb méreganyag jut az ember szervezetébe, még mindig törekszik arra, hogy egészséges tápanyagokat juttasson be. Hátha elintézheti magának azt, hogy valamilyen betegség helyett majd végelgyengülésében halálozzon el. Bájos. Igazán.
- Mi van veled? Kiakadtál? - vonom fel fél szemöldökeim, mosolyom mégsem lankad. Nem annak ténye szórakoztat, hogy nem szól hozzám egy szót sem, inkább az, hogy noha közel sem vágyja, vagy értene egyet a ténnyel, mégis kiakadt azon az egyetlen röpke csókocskán.
- Nem, Floyd... ugyan, mi okom volna rá? - húzza el összeszorított ajkait, majd újabb kortyot nyel.
- Pont ez az. Én sem értem – vonok vállat.
- Szórakozol velem?
- Kicsit.
- Örülök, hogy Te jól érzed magad! Mondjuk, miért is ne éreznéd...?! Megint hoztad a formád. MegFloydoztál! - emeli meg a hangját.
- Igeként használtad a nevem? - döbbenek le. - Mégis mit akar ez jelenteni? Kíváncsivá tettél – dõlök hátra a széken.
Látom, ahogy mély levegõt vesz, ez egyszer komolyan elszánta magát, és mégsem tudom kellõen komolyan venni õt. Hisz ezt is számtalanszor eljátszottuk már. Van tippem, mit akar mondani, ahogy tudom azt is, hogy haragja pillanatnyi csupán.
- MegFloydozni azt jelenti, hogy kihasználni, játszani, szórakozni a másikkal, a saját érdeked elõre helyezve. Már ismerlek, megszoktam, hogy ilyen vagy, de azt hittem, illetve Reméltem, hogy engem kihagysz a szórásból.
- Hülye vagy – nevetem el magam.
- Cseszd meg! Felelõtlen vagy és nem számolsz a következményekkel! - hajol hozzám közelebb, míg karjai megfeszülnek, ahogy rájuk támaszkodik.
- Ugyan, Wess, semmilyen következmény nem lett volna, ha nem kapod fel a vizet egy kis apróságon.
- Apróság?! - tántorodik hátra. - Megcsókoltál!
- Meg, és?
- Mindenki engem bámult! Nekem is van hírnevem, nem csak neked!
- Nem olyan vészes, ha velem hoznak hírbe – túrok hajamba.
- Áhh, dehogy! Miért is lenne? A farkaddal gondolkozol, piálsz, a drogokról ne is tegyek említést! A legjobb parti te vagy! - fakad ki, s szavai nyomán bennem is igencsak felmegy a pumpa. Nem a hangnem az, ami haragot ébreszt bennem, még csak nem is szavainak a jelentése, hanem önmagában annak ténye, hogy mindezt pont õ vágja a fejemhez.
- Ez a különbség köztünk! Én baszok, én szórakozok és én kosarazok ki embereket, te, Wess... Te magányos vagy, unalmas és nem te dobsz, hanem téged hagynak el!
Kabátomért nyúlok, majd a fogasról leakasztva magamra rángatom, és hagyom Wessleyt, hadd õrlõdjön abban a pokolban, amit önként magának generált.

W

Tenyerembe támasztott állal hallgatom az emberek morajlását, figyelem, ahogy barátok csapódnak össze egy-egy asztalnál, s harsány nevetésbe törnek ki, mikor egyikük elejt egy ócska viccet. Megmosolyogtat az életük egyszerûsége, az, hogy míg mások azért is görcsölnek, hogy legalább még egy napra legyen mit enni és a számla fizetve legyen, õket anyu és apu támogat, megadnak nekik mindent, és sejtelmük sincs, milyen küzdelmek árán lehet fenntartani egy életet.

A farkaddal gondolkozol, piálsz, a drogokról ne is tegyek említést!

Ujjbegyeimmel simogatom le a pohár falán megülõ párát. Érdekfeszítõ, az én életemre még sincs hatással.
Számomra pusztán pénzkidobás az egész, az, hogy órák óta már itt ülök és mást sem csinálok, mint semmire sem kellõ gondolatokat boncolgatok, közel sem vagyok annyira a foglya, hogy ész nélkül mindenem erre költsem, hasznát meg nem veszem, így marad az íze és az a bódult tompaság, amit általa a magaménak tudhatok.
Az, aki alkoholista, sosem az íz kedvéért veszi magához az üveget, nem bódulni akar, hanem felejteni. Ha csak néhány órára is, de kiszakadni abból a mocsokból, amit az életének tudhat be.
És én? Röhej ez az egész. Mi a fészkes fenét keresek már megint itt?
Tényleg nem ez lenne az elsõ ilyen alkalom, szakadtak már meg barátságaim a semmiért. Egy idõ után mindenki pótolható, én pedig tudnék Wessley nélkül élni. Nem kerülne nagy erõfeszítésbe, hogy találjak a helyébe valaki mást. Bárkit, aki van akkora hülye vagy egyszerûen jótét lélek, hogy befogadjon magához.
Valakit, aki nem az én életemmel foglalkozik majd, hanem azzal, amit neki élnie kell.
Újabb maró kortyot nyelek, hogy aztán kínmosollyal toljam magamtól el a kiürült poharat. Egyszerûbb lett volna az üveget kérnem. Legközelebb talán majd így lesz.

A farkaddal gondolkozol...

Szavai emlékére is csak a fejemet ingatom. Mégis miért fáj neki ennyire az igazság? Hiszen ez már a kezdetektõl fogva is így volt. Az arcomba vágta mindazt, ami egyértelmû volt mindkettõnk számára, de õ még mindig csak azt látja, ami neki a legegyszerûbb. A mások feletti ítélkezés pedig mindig is egyszerûbb volt annál, mint pár pillanat erejéig belegondolni a háttérben nyúló valóságba. Mindenkiben ott tobzódnak a véleménycsonkok, s akaratlanul is aszerint fordulnak az emberhez, hogy mi mindent vontak le egyetlen kósza rezdülésbõl, tétova mosolyból és bizonytalan szócskából. Wessley élete pedig mindig is túlontúl egyszerû volt. Elõre megterveztek neki mindent, még csak rá sem kellett volna görcsölnie az egészre, mert mindent a kezébe adtak. Neki sejtelme sincs arról, milyen nehéz a semmibõl építkezni, a nyomorban is elhitetni mindenkivel, hogy semmibõl sincs hiány. Igen, igaza volt, mert én piálok, én baszok, s én vagyok az, aki még a tudatmódosítóktól sem riad vissza, de én sem úgy kezdtem ezt, hogy egy reggel felkelve eldöntöttem, hogy igen, pontosan ilyen életet akarok majd élni.
- Baszd meg, Wess, hogy te vagy az egyetlen, aki percek alatt felbassza az agyam, és még csak rá sem görcsölsz a tudatosságra!

W

Nem kifejezetten az volt a cél, hogy egész éjszakára távol maradjak, nem akartam a kelleténél több gondot Wess nyakába sózni, hisz ismerem õt, s ezzel együtt tökéletesen tisztában vagyok annak tényével is, hogy túlaggódó típus. Nálam pedig se telefon, se semmi más, amin át elérhetne engem, noha alig hiszem, hogy akár egyszer is átfutott a fején, hogy keressen. Végtére õ is csak ember, valaki, akinek szüksége van egy kis idõre ahhoz, hogy lehiggadjon és nyugodt körülmények között mindent átgondoljon.
Az ajtón belépve azonban kénytelen vagyok átgondolni mindent, mert bár úgy hagytam el a házat, hogy lelkileg mind a ketten feldúltak voltunk, azt mégis kizártnak tartom, hogy Wess egymaga ekkora felfordulást okozzon. Nem vallna rá.
- Mi a szar történt itt? Wess, megõrültél? - dobom le kabátom.
Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna így õt vagy a lakását.
- Wess!
Óvatosan érintem az egyik díszváza szilánkjait, darabkái a süppedõs szõnyegbe ágyazódtak mind, mintha oda rejtõztek volna a káosz közepette.
- Wess! - érintem meg vállainál fogva.
Önszántából nem lökne el magától, és mégis hátrálásra késztet, mikor szavak nélkül áll fel mellõlem. Azt, amit elsõ dühében hozzám vág, csak a szerencsének köszönhetõ, hogy sikerül még idejében elkapnom. Az újság címlapjára kerültünk, bódult csókkal egymásba feledkezve, idõre van szükségem, míg tudatosodik, hogy hol is készült a kép. És mindez a beleegyezésünk nélkül, de már annyira nagyon mindegy minden. Ha lépéseket is tennék az ügyért, nem számítana, mert a fotó már nyilvánosságra került.
- Honnan szerezted? - kérdem.
- Itt volt az apám – int körbe a romokon, ami ezek szerint akkor az apja mûve. Ahogy az apja érdeme az is, ami Wess arcán lilul.
- Wess.. - kezdeném, és bár sejtésem sincs, mit mondhattam volna, meg sem várja, helyette a szavamba vág.
- Leszarom! Nem érdekel, mit akarsz mondani! - Errõl beszéltem tegnap. Itt a következmény, amit „hiányoltál”. Megfelel?
- Állj le – szólok rá kimérten.
- Miért álljak le? Majd megütsz te is? Ja, nem! Te tettekkel és szavakkal bántod a másikat, mintha erre lenne szükséged, hogy életben maradj.
- Wess, figyelmeztetlek! Rohadtul fogd vissza magad. Ne játsszuk el a tegnapit újra.
- Ennek köze sincs a tegnapi vitához! Tegnap én éreztem magam hibásnak, míg te piáltál, vagy isten tudja kivel hemperegtél!
- Nem tartozom neked elszámolással! - lépek hozzá közelebb, s leheletnyit ugyan, de mégis megemelem a hangom.
Nem bántanám, õt soha, de ideje, hogy észrevegye végre magát, mert az én türelmem is véges, és õ igencsak feszegeti már.
- Nem! Senkinek nem tartozol, mert egyedül vagy, mint az ujjam!
- Nicsak, ki beszél – nevetem el magam éles gúnnyal.
- Igen. Ahogy tegnap felvilágosítottál, engem elhagynak. Te rosszabb vagy, te vagy az, aki elmenekül, aki fél bárkit közel engedni. Melyikünknek rosszabb?
- Én nem félek, Wess, nagyon tévedsz! - nevetek fel halkan. - Ez csak egy rohadt csók volt, semmi más, az, hogy az apád egy seggfej, arról nem én tehetek.
- De arról, hogy te is az vagy, arról igen!
- Megnyugodhatsz! Ez a seggfej többé nem fogja „tönkretenni” a „csodás” életed! - hagyom õt magára.
Kurvára nem így terveztem ezt az egészet. Idõt akartam hagyni neki, hogy lenyugodjon, és teret, hogy alaposan átgondolja ezt az egészet. Hogy észrevegye magát, mert én soha, de soha nem leszek olyan, akire õ vágyik. Nem is értem.
A ruháim nagyrészt még mindig a bõröndben vannak, azokat meg, amiket korábban szétszórtam, hamar összeszedem. Olyan nagyon nem is hoztam magammal semmit, kevés olyan van, amit a magaménak tudhatok a házban, azokat pedig már a bõrönd mélyére számûztem.
- Cchhöö.. persze, menekülj el, ahhoz nagyon is értesz.
Ha azért jött, hogy véglegesen is felbasszon, elkönyvelhet magának egy kisebb sikert.
- Fogd be a pofád! - lököm oda a falnak, majd homlokomat az övéhez simítom, s mélyet lélegzek. - Nem tudsz te szart se – sziszegem tincsei közé.
Nem én vagyok az, aki világ életében elmenekült minden elõl. Nem én vagyok az, aki csapot-papot otthagyva elköltözött hazulról, s még arra sem képes, hogy a szüleinek értelmes magyarázatot adjon a miértekrõl. Igen, az apja egy seggfej, míg az anyjának nincs egyetlen épeszû döntése sem, nincs önálló akarata, ahogy nemképes arra sem, hogy észrevegye, valami baromira nem okés az életében. Sajnálatos tény, de az ember nem választhatja meg magának, hogy kik legyenek a szülei.
- Ki fél, Wess? Úgy remegsz, mint a kocsonya – vigyorodom el.
Lélegzetének puha kis neszei egyre elevenebbé válnak, szaporán kapkodja a levegõt, s mellkasa hevesen emelkedik-süllyed, mintha maratonra tréningezné magát éppen. Tekintetem a szájára siklik, halvány, telt ívek, csókjába morgok, ahogy az ajkaimba mar, mégsem szakadok tõle el. Wess ujjai pólóm anyagába gabalyodnak, erõsen szorít, mintha annak a puszta lehetõségét is elutasítaná, hogy akár fél centire is, de eltávolodjak tõle. Combjai közé lépve lélegzem be csókjának ízét, és az elfojtott sóhajait. Tenyerével a nyakamra simít, forró bõre felperzsel, aztán a hajamba túrva ujjai megfeszülnek tincseim között. Feljebb tornázom testén a pólót, majd az alját megragadva áthúzom azt a fején és félrelököm. Nadrágját bontogatva könnyedén megszabadulok tõle, ahogy aztán saját pólómtól is. Wessley a maga egyszerû módján gyönyörû, testén ugyan kiforratlan izmok futnak, mégis szépen feszülnek ujjaim érintései alatt. Szórakozott érdeklõdéssel figyelem, hogyan játszadozik velem, a mozdulataiban rejlõ bizonytalanság megmosolyogtat, ahogy minden egyes óvatos rezdülése is. Ujjbegyei nadrágom korcán pihennek, hozzá hajolva veszem ajkaim közé fülcimpáját, felsóhajt, mégsem mozdul, erõtlenül hagyja, hogy csókjaimmal nyakára tévedjek. Nadrágom megválásában készségesen, talán tudattalanul is, de segít. Újra belém mélyeszti a fogait, elbûvöl, mennyire áttudja magát adni az élvezeteknek, s, hogy mindezt milyen természetességgel teszi. Tenyeremmel forró ágyékát érintem, míg hüvelykemmel nedvedzõ makkját cirógatom. Csípõjénél fogva fordítom a fal felé, majd újra nekinyomom õt, és az ajkaihoz érintem ujjaim. Szükségtelen kérnem vagy parancsolnom, önként nyalja õket körbe, míg én ajkam egy pillanatra a lapockájához érintem, s hátához simulva a fenekéhez nyomom ágyékom. Elhúzom tõle a kezem, majd a fenekére simítva széjjelebb húzom a formás gömböket, s néhány pillanatnyi cirógatás után belé mártom egyik ujjamat. Görcsös megfeszülése átmeneti csupán, idõvel ugyan, de ellazul és rásegít csípõjével. Idõ, míg felkészítem annyira, hogy az általam okozott kínt minimálisra vigyem, két kézzel marok rá csípõjére, gerincének ívére csókolva hatolok forró testébe. Wessley felszûköl, ahogy csípõmet ringatva egyre inkább hozzásimulok, arcomat nyakának ívéhez simítom, aztán a hajába marva feszítem hátra a fejét, és fogaimmal veszek kóstolót hamvas bõrébõl. Társam minden mozdulatban, széjjelebb tárja a combjait, s elõrébb nyomja fenekét, hagyja, hogy elvegyem, amit akarok. És õ önként adja át magát nekem, kitárulkozva, teljesen védtelenül adja át magát az élvezeteknek.
Megteszi mindazt, amire én soha nem lennék képes.
Teljes egészében megbízik bennem.

- Hol voltál?
Érdeklõdés legcsekélyebb jele nélkül fordítom felé az arcom, majd kénytelen vagyok megállapítani annak tényét, hogy míg én szórakozni voltam, õ újra visszasüllyedt az egészséges életmód gyönyöreibe. Testére majdhogynem teljesen rátapadt pólója, izzadtságának nyomai beékelték magukat a szövet rostjai közé, tincsei pedig csatakosan simulnak homlokához, s véknyítják amúgy is csontos arcát. Mintha lefogyott volna, vagy talán mindig is ilyen volt?
Arcán a véraláfutások élesen kirajzolódnak, élénkek, s fájdalmasnak tûnnek. Ha zavarja is nyílt bámulásom, nem tesz megjegyzéseket, keze azonban megugrik, mégsem érinti sajgó arcát. Önkontroll.
- Mintha nem tudnád – fordulok vissza a filmhez.
Olcsó horror, olyan, amilyenre csak késõ délután lehet ráakadni, mert annyira nem jó, hogy mozikba vetítsék, valamilyen oknál fogva nézettsége mégis akad.
- Floyd..! - tekintetének villanása megmosolyogtat. Nem hagyhatom figyelmen kívül, nem igaz?
- Meddig tervezzük ezt a zuhanórepülést, Wess, hm? Most tényleg azt játsszuk, hogy hülyének nézzük a másikat? Részemrõl legyen, ismersz, tudod jól, hogy nem leszek lelkiismereti problémáim, ha most eljátszom bárgyún az idiótát, és elhiszem neked, hogy komolyan nem tudod merre voltam.
Leheletnyi lélegzetvétel, sõt, még annyi sem. Mindig is egyszerû ember volt. Olyan, aki nem csinál színházat az életébõl, s nem játssza meg magát. Túlontúl kiismerhetõ, mert könnyen hagyja, hogy az érzései befolyásolják, ahogyan könnyen hagyja azt is, hogy mások ugródeszkának használják vagy éppen eltaposandó szemétnek.
- Miért? - tátogja döbbenten.
- Miért? – horkantok fel gúnyosan. - Ember, hallod magad te egyáltalán ilyenkor? Mit miért? Dugtunk, mert jól esett, mert akartuk mindketten, ennyi történt, mást ne láss bele.
- Talán igazak a pletykák rólad – mered rám sebzetten.
- Minden pletykának van némi igazságalapja, és ím lásd, visszaugortunk újra az alapokhoz, édesem. Ismersz, tudod jól, hogy ki vagyok. Tudod jól, hogy milyen vagyok. Mondd, mi meglepõt tettem vagy mondtam akkor?
- Azt hittem....
Ezzel felkelti az érdeklõdésem, két szó csupán, mégis borzongató. Talán annak ténye, hogy õ még képes ábrándokba temetni magát. Naivnak gondoltam mindig hisz kettõnk közül õ az, aki örök álmodozó. Õ az, aki elméjének kicsinyke birodalmába menekül, ha már a valóvilág túlontúl fájdalmassá válik. Szánom õt, amiért lehetetlenre vágyik, mégis elkábít az az õszinte, vak reménye, ami a tekintetében lobog minden egyes kudarca után.
- Ugyan mit? - vonom fel fél szemöldököm.
- Hogy velem más leszel – susogja elárultan. Lehunyja szemeit, majd magát megemberelve rám néz újra. - Hogy velem nem játszod ezt el. - Itt magára int, aztán rám. Értem a célzást szavak nélkül is.
- Én nem vagyok egy szõke herceg típus, de ezzel tökéletesen tisztában vagy te is. Így újból megkérdezem, mit hittél? A csók nem neked szólt, hanem a kameráknak. Azt, hogy gerincre vágjalak, szavak nélkül könyörögted ki magadnak!
- Tényleg ennyit ér neked a barátságunk?
Felhorkantok. Szórakozott félmosollyal állok fel, majd sétálok elé. Teste megfeszül, míg vonásai megmerevednek, állkapcsának izmai szorosra zárnak, mindez önvédelem. Önmagát védi tõlem, mégsem tud meghatni. Már nem. Felcseszte az agyam ez tagadhatatlan, érintésem mégsem durva, puhán simítom arcára a tenyerem, hüvelykemmel alsó ajkát érintem, lágyan cirógatom, mosolyom pedig kiszélesedik, ahogy száját elnyitva felnéz rám. Az emberek veszte jobbára mégiscsak az, hogy ösztönbõl élnek, s nem a hideg ész, hanem a vágy hajtja õket.
- Te ezt még tényleg képes vagy barátságnak nevezni? - Ujjaim marokba szorulnak tincsei körül, mégis vigyázok rá. Figyelek még mindig a legapróbb rezdülésére is, mert nem akarok fájdalmat okozni. Nem nagyobbat annál, mint ami a szívét emészti majd.
- Nem tudom minek nevezzem – hajtja le fejét, de csak addig, míg hagyom neki. Aztán felszisszen, nem tiltakozik, egyszerûen engedi, hogy magamra irányítsam tekintetét.
- Na látod – biccentem - én sem.
Ellépek tõle, hagyok neki némi szabadságot és idõt arra, hogy döntsön õ. Részemrõl nincs mit mondanom, nem mondhatja, hogy nem ismer. Nem mondhatja, hogy nem tudta már a kezdetektõl, hogy milyen vagyok. Megcsókoltam õt, igen, mert abban a pillanatban ez tûnt jó ötletnek, de az még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy õ ezt félreértelmezheti. Soha egyetlen pillanatra nem tett úgy, mintha számára kettõnk barátsága többet jelentene. Az, hogy hibáztam, egyértelmû. Ahogyan hiba volt az õ részérõl is minden pillanata annak, hogy végül engedett nekem. Nem kényszerítettem, nem erõltettem rá magam, még az utolsó pillanatban is megadtam neki a visszakozás lehetõségét.
Miért nem élt vele?
- Most meg hová mész?
Megakadok a lépcsõ aljában. Tûnõdve meredek magam elé, majd egy fáradt sóhaj kíséretében felé fordulok, mégsem a szemeit nézem, egyszerûen elbámulok a válla felett. Jobb és egyszerûbb ez így mind a kettõnknek.
- Fáradt vagy, te is és én is.
- És akkor ennyi? El is van intézve minden?
A homlokát ráncolja, mérgesen, ami már önmagában szórakoztató. Már csak amiatt is, mert aligha volt alkalmam eddig õt mérgesnek látni. Az meg, hogy pont én váltom ki belõle, bámulatos. Idáig mindig úgy hittem, hogy mi ketten valóban tökéletesen átlátunk a másikon. Pedig ugyan, dehogy. Az évek múlásával én is éppen úgy, ahogyan õ, lassacskán azonosulni kezdtünk a rólunk alkotott elképzeléssekkel. Klasszikus esete ez annak, mikor a hírnév és a média még azelõtt elveszi az ember egyéniségét, mielõtt az esélyt kapna a kialakulásra. És most? Nem értjük egymás motivációit és magunkat is csak áltatjuk azzal, hogy a másik szemébe hazudunk.
- Mert mit szeretnél, mit csináljak? Vessem magam elõtted térdre? Esdekeljek a bocsánatodért? Könyörögjek, valljam meg bûnként azt, amit te is legalább annyira akartál, mint én? Mit akarsz, Wess?
- Te tényleg nem érted...- suttogja hitetlenül.
- Nem, tényleg nem értem, és képzeld, nem is akarom tudni miféle irányelvek alapján mûködik az agyad. Érthetetlen vagy, logikátlan és kiborító. Férfi vagy te is, részed volt egy jó szexben, erre ahelyett, hogy örülnél a fejednek, egyszerûen kiakadsz és picsogsz, mint egy idióta.
Döbbenete ezúttal is õszinte. Tényleg, igazán megrendült. Meglepte, hogy meguntam a kedveskedést, hogy elegem van már a rám osztott szerepekbõl. Azt hitte, hogy tudja milyen vagyok? Tévedett. S tévedésére most fájdalmas a rádöbbenés. Én tényleg nem ezt akartam, vagy legalábbis nem pont így. Tudtam, hogy egyszer borul a kártyavár, de álmomban nem gondoltam volna, hogy majd ilyen módon teszi.
- Hát ilyennek látsz engem? - Õ maga a bizonytalanság, kétségbeesése pedig tapintható.
- Befejeztem, Wessley! - felelem figyelmen kívül hagyva a közöttünk szabadon függõ kérdést.
Nem várom, hogy válaszoljon.
Nem várom, hogy bármit is tegyen.
Nem várom, hogy megértsen.

W

Elnyílnak ajkaim, a rúzs, amit ezúttal kapok, lágy, bársonyos, s egészen halovány árnyalata annak, mi számnak eredeti színe. Lehunyom szemeim, ahogy felkerülnek a legutolsó simítások is, aztán várakozom, hogy újabb ismeretlen arc lépjen hozzám. Felsóhajtok, mindig, mikor már meggyõzném magam arról, hogy szeretem ezt az egészet, eszembe jutnak a kapkodások pillanatai, a smink és ruhák kényelmetlensége, minden egyes utasítás, mi inkább hat parancsnak. A divat világában a szépség mulandó haszonárú. Itt mi csak gépek vagyunk, akik fáradhatatlanok és engedelmesek. Legjobb taktika elvegyülni és elérni, hogy a legkeresettebb modell légy, hogy bókolsz, elvállalsz minden szart és eléred, hogy a stáb tagjai is téged dicsérjenek.
Ha mások úgy gondolják, hogy jó veled együtt dolgozni, már nyert ügyed van.
- Milyen fotózás is lesz ez?
- Megkaptad az e-maileket?
- Nem néztem.
- Ezt úgy érted, hogy...
- Értsd, ahogy akarod – elõzöm meg kifakadását.
Összevonom szemöldökeim, mikor a hajamba túrva elrendezi azt a hozzá értõ gondos kéz. Felsóhajtok. Eddig nem utáltam, de most már fáraszt ez is. Megválok ingemtõl, és szótlan érdeklõdéssel figyelem, ahogyan fekete testfestéket visznek fel ketten is a karjaimra. Egyszerûbb lenne, ha én csinálnám, bár tagadhatatlanul mocskosabb is.
- Mi lesz az alapkoncepció? - érdeklõdök.
- Te magad, a színek, a kontraszt. Nincs más dolgod, mint elbûvölni bennünket.
- Legyek önmagam? - horkantok fel halvány félmosollyal.
- Légy az, aki szeretnél – kacsint rám.
- Isten szerepe sajnálatos, de már foglalt – sóhajtom.

   A remény hal meg utoljára., szokták mondani, de Floyd az enyémnek az utolsó szikráját is eltapossa, mikor besettenkednék észrevétlenül. Egybõl felém pillant, leleplezi késésem én pedig bûntudattal telve vigyorgok rá bambán. Nyilván nem kommentálja, dolgozik, de szemeibõl csak úgy süt a rosszallás. Letaglóz a látvány, amint alaposan végigmérem õt. Feszes farmer simul hosszú lábaira és fenekének kemény halmára. Csípõjén és felsõtestén a szálkás izmok vonalai precízek, mintha csak egy tehetséges mûvész faragta volna ki alakját. Bódító a látvány, a fények játéka a hajlakkok, púderek és testolajok illatának elegye. Szeretem ezt az összhatást, mélyeket szippantok az ismerõs illatból miközben a kollegina kiadja Floydnak az utasításait.
- Dõlj elõrébb! Lazán, ne feszülj! Nézz rám úgy, mintha el akarnál csábítani!
- Ribanc.. - szalad ki a számon, de sajnos nem elég halkan, hogy az elõttem álló fiatal lány ne hallja meg. Gyakornokgyanús a leányzó, s úgy sejtem a modellek felé mutatott tolerancia okán anorexiás is. Összehúzott szemöldökkel jutalmazza megjegyzésem, de hamar felismerés csillan szemeiben, õ legalább tudja ki vagyok, ha már én nem ismerem õt, így csak egy halk "pszt" kíséretében fordul vissza. A "Ribi" grimaszolva fixírozza Floydot, mintha nem tetszene neki amit lát. Hülye ez a csaj? Ennél tökéletesebb modellt nem talál erre a fotózásra, ha valaki képes a csábításra a mozdulataival, zöld szemének pillantásával, kisugárzásával és mosolyával, az csakis Õ.
- Valami hiányzik - engedi le arca elõl gépét. Floyd, mint, akit hidegen hagy a nõ problémája, szokásához híven próbálja eltüntetni sminkjének tömegét. Rövid csend után viszont tekintetét rám emeli, valahogy ettõl a pillantástól görcsbe rándul a gyomrom. Lassú ragadozó léptekkel halad felém, át a stáb és gyakornokok alkotta tömegen.

   Minden lépésére amivel közelebb férkõzik szívem hangosan dobban. Körbepillantok más is hallja - e az üvöltõ szívverést, de úgy tûnik az õ füleik süketek erre a hangra. Kifut arcomból a vér mikor elõttem megállva húzza széles vadmacska vigyorát még nagyobbra, ha ez egyáltalán még lehetséges. Szemében cinkos fény vibrál, amitõl pillantása szinte felégeti lelkem. Mit akar? Üljön vissza! Sicc!!! Értetlenkedve vizslatom arcát, miközben áruló lábaim felé lépnek. Ijedten hátrálok vissza két lépést, de nincs hova bújni. Újszülött antilop vagyok, akit kinézett magának a vigyorgó hiéna. Nincs kiút, fel fog falni, darabokra szedi a testem és a lelkem egyetlen pillantásával.
- Floyd, a munka - hallom távolról a nõi hangot. - Nem rendeltek el pihenõidõt! - nagyot nyelek, igaza van, én sem értem mi történik, de nincs jó elõérzetem.
- Nyugi, épp most tervezem megmenteni a napot, és vele együtt a képeket!
- Mégis hogy? - ha nem lenne olyan száraz a torkom ezt a kérdést én tettem volna fel. A válasz nem marad el soká, nem kell várjak, hogy kiderüljön terve. Már gyanítom, mindenki sejti mire megy ki a játék, csak nekem jut el túl késõn tudatomig a felismerés. Már csak akkor döbbenek rá, amikor hosszú ujjait tincseim közé fúrja..
   Megremeg gyarló lábam a bensõséges érintéstõl, libabõrözi tarkómtól indulva lábujjamig testem minden zugát. Karcsú, szakavatott ujjai nyakszirtemre vándorolnak, megmarkolják a rövid tincseket, s nehezemre esik visszatartani a sóhajnak öltözött kéj hangjait. Aprót ránt a hajszálakon, hogy fejem fentebb emelve tekintetünk találkozzon. Nem tudom õt nézni, képtelen vagyok nem az ajkait bámulni. Lassan nyílnak el az íves dombok, meglátom mögöttük a hófehér fogsort és a piros nyelv hegyét. Forró lehelet az elõzenekar, s szárazra perzseli remegõ ajkaim. Puhán simul össze a két száj, s mikor találkoznak a szív zenélni kezd. Félelemmel vegyített izgalommal születik a halk ritmus. A dal elõször csendesen dobol, majd szép lassan vált veszett tempóba. Ajka felfedezi enyém, s áram rázza egész testem, mikor összeér nyelvünk. Marasztalnám, élvezném a sosem hallott dallamot, a puha csókokat és bõrébõl áradó hõt. Orrom telíti púderének édes illata, leheletének mentolos aromája és ajakápolójának epres íze. Õ mégsem marad, elhúzódik arcomra simít, s mikor az ajkak elköszönnek a szív dobszava is elhal...

   Kegyetlen bánásmód. Nem nevezhetem másnak, nem találóbb rá semmilyen más kifejezés. Levegõ után kapkodva szuszogni, lángoló arccal, testtel és lélekkel, miközben minden szem rám és távozó alakjára szegezõdik. Ki õt vizslatja, végigköveti tekintetével, ahogy visszasétál elõkészített helyére, a lencsék és fények kereszttüzébe, mintha, mi sem történt volna. Mások döbbent tekintete lyukat fúr mellkasomba. Irigy, és meglepett grimaszok. A fotós természetesen le lett taglózva a látványtól, nem a csók miatt, hanem annak eredménye spanolja fel. Floyd igazán csábítóan fest. Meg lett amit akartak, amit Floyd akart. Ez a baj. Mindig csak Õ. Az nem számít, én mit érzek? Mintha kirakati bábu lennék, vagy ketrecbe zárt vad, akit a gyerekek kedvükre bámulhatnak, vagy zajongva kopoghatnak a terrárium vastag üvegfalán..
  A terem apróra zsugorodik, a levegõ kiszorul a tüdõmbõl, és már csak homályos arcokat látok. Hangok torzulnak, a reflektor elvakít. Levegõre van szükségem, tüdõm kétségbeesetten sikolt az éltetõ légért. Megfulladok.
   Vakuk villannak, utasítások hangja tölti be a termet, így nyugodtan távozhatok. Feltépem a nehéz ajtót. A folyosó padlója imbolyog, nem egyszerû eljutnom a liftig. Nyálas popzene kíséri utam a földszintig, s a sokszorosító tükörrel szemben állva meglátom szánalmas arckifejezésem több száz példányát. Nem vagyok képes ránézni arcmásomra, csak növelné a hányingerem. Nem tudom legyûrni a keserû gyógyszerízt a számban, hiába nyelek egyre többször, hasztalan a próbálkozás. Floyd világéletében ilyen volt, saját céljai, saját kényelme volt az elsõdleges, mégis az elmúlt napokban, ott volt velem, amikor szükségem volt rá. A buli éjszakáján, megóvott a perverz alakoktól, otthon pedig mindent megtett, hogy jobban legyek. Gondoskodott rólam. Elviselhetõvé tette a csomagok érkezését is, társam volt és nem hagyta, hogy elragadjon a keserûség. Naivan hittem abban az álomban, hogy Õ is képes empátiára, hogy a szíve mélyén, valahol legbelül jó barát. Tévedtem. Ez viszont annyira mindennapos. Tõle mégis kegyetlenül fáj...

- Mi a szar történt itt? Wess, megõrültél? - a kanapén ülök, kezemben a magazin maradványaival. A szobában káosz, bútorok és számos érték félrelökve, szétdobálva, összetörve. - Wess! - nincs válasz – Wess. - megragadja a vállam. Nem nézek rá, de felállok. Hozzávágom a rólunk készült képet. Lepattan mellkasáról, de még idejében kap utána, hogy ne essen le a földre. Meglepettnek tûnik, tehát, nem tudott róla. Ez nem változtat semmin. - Honnan szerezted?
- Itt volt az apám. - mutatok körbe a lakáson, s pillantásunk találkozik, miután körbenéz a romokon. Elkomorult arccal figyel egy pontot az enyémen. Gyanítom belilult az ütés nyoma, de jelenleg ez a legkisebb problémám.
- Wess.. - kezd bele, de nem hagyom, hogy most beszéljen, hogy kidumálja magát. Vért pumpáltam tökeimbe az incidens óta, van erõm szembeszállni vele.
- Leszarom. Nem érdekel, mit akarsz mondani. - jelentem ki egyszerûen. - Errõl beszéltem tegnap. Itt a következmény, amit „hiányoltál”. Megfelel?
- Állj le! - hangja kimért, tudja, hogy ideges vagyok és látom rajta, hogy õ is, de az egója nem engedi, hogy így beszéljen vele valaki.
- Miért álljak le? Majd megütsz te is? Ja, nem! Te tettekkel és szavakkal bántod a másikat, mintha erre lenne szükséged, hogy életben maradj.
- Wess, figyelmeztetlek! Rohadtul fogd vissza magad. Ne játsszuk el a tegnapot újra. - igaza van, de nem érdekel. Könnyebb lenne szemet hunyni, mint annyiszor már, de most képtelen vagyok görcsöt kötni a nyelvemre.
- Ennek, köze sincs a tegnapi vitához! Tegnap én éreztem magam hibásnak, míg te piáltál, vagy isten tudja kivel hemperegtél!
- Nem tartozom neked elszámolással! - emeli fel hangját és lép ijesztõen közel, de dolgozik az adrenalin, nem félemlít meg.
- Nem. Senkinek nem tartozol, mert egyedül vagy, mint az ujjam.
- Nicsak, ki beszél – neveti el magát, de a mosoly csak szájáig ér, szeméig, már nem jut el. Tekintete lángol.
- Igen. Ahogy tegnap felvilágosítottál, engem elhagynak. Te rosszabb vagy, te vagy az aki elmenekül, aki fél bárkit közel engedni. Melyikünknek rosszabb?
- Én nem félek Wess, nagyon tévedsz! - újabb cinikus nevetés. - Ez csak egy rohadt csók volt, semmi más, az hogy az apád egy seggfej, arról nem én tehetek.
- De arról, hogy te is az vagy, arról igen!
- Megnyugodhatsz4! Ez a seggfej, többé nem fogja „tönkretenni” a „csodás” életed. - tekintetében villámok cikáznak. Kettesével szeli a lépcsõfokokat szobája felé. Kis habozás után követem. Pakol. Tipikus.
- Cchhöö.. persze, menekülj el, ahhoz nagyon is értesz. - hangomból árad a közöny, még én sem hiszem el, hogy képes vagyok így beszélni vele. Fáj a gondolat, hogy elmegy, de fáj, hogy én sem érek neki annyit, hogy kivételezzen velem, hogy hagyjon ki a megalázottnak, a kihasználtak listájáról.
- Fogd be, a pofád! - szeli át a szobát és nekivág a falnak. Hátam nagyot dübben rajta, fejem pedig megbicsaklik a lendülettõl. Homloka enyémhez ér, forró lehelete felperzseli szempilláim. - Nem tudsz te szart se.- veti oda.
„Nem”. Mondanám, de hang már nem jön ki a számon. Szívem a fülemben lüktet, zihálásom összekeveredik az övével. Süt belõle a feszültség, az én ajkam is remeg. - Ki fél, Wess? Úgy remegsz, mint a kocsonya. - gyõzelmi mosolya látni engedi a nyelvét. A piros nedves húst, amit megízlelhettem tegnap. Emlékszem az ízre, emlékszem az illatra és emlékszem a dallamra is, amit szívem produkált. Vonz, mint a mágnes a rozsdás vasat, s mire észbe kapok, már ajkam az övére tapad. Meglepett hörgés hagyja el azokat, de nem húzódik el, nem is hagynám, oly erõsen markolom mellkasán pólóját. Felfedezem szájának zegzugait nyelvemmel és õ partner ebben. Teste enyémnek feszül, neki szorít a falnak, mely nyomja a lapockám, de most nem zavar, nem érdekel a fájdalom, csak csípõjére tudok figyelni, ami az enyémnek feszül. Lábaim önkéntelenül nyílnak szét, hogy erõs combját bepréselhesse enyéim közé. Újra szól a dal a szív mélyén, de most más a tempó, más a stílus. Vad fékezhetetlen, mintha egy Mustang száguldását hirdetné. Egyik kezemet nyakszirtjén dús hajának halmába temetem, míg az õ ujjai felsõm alá siklanak, hogy a bordáimon végigzongorázva emelje le rólam a könnyû anyagot. Forró érintése nyomán jólesõen kiráz a hideg és lúdbõrösre festi testem. Elhúzódik, hogy könnyebb legyen megszabadítani mindkettõnket a felesleges ruhától. Egy pillanatig tekintete elidõz felsõtestemen és ez, az idõ pont elég arra, hogy én is megnézzem õt magamnak. Rengetegszer láttam már, most mégis más a leányzó fekvése. Más szemmel nézem tökéletes mellkasát, lapos hasát és a hibátlan bõrét, ami lágyan simul izmaira. Bizsereg az ujjam, hogy megérintsem õt, s nem is hezitálok. Feszes bõrét ingerlem apró markolásokkal, becézgetéssel egészen le simítva nadrágjának derekáig. A szívem hevesen ver, s egyszerûen hihetetlennek tartom, hogy nem hallja, annyira hangosan dobog. Ajka megtalálja fülcimpám és finoman rágva veszi birtokba az apró húst. Halk nyögés szakad fel torkom mélyérõl. Kezem testem mellé hull, amikor ajkai továbbhaladnak nyakamra. Minden csók nyomán bizsereg a bõröm, zihálásom erõsödik és lassanként a táncoló fekete foltok beterítik látómezõm. Édesen kínzó, minden mozdulat. Pár pillanat az egész, mégis ezer évnek élem meg a gyönyört amit ajkai és ujjai okoznak. Észrevétlenül kerül le róla a nadrág, fogalmam sincs én vettem le, õ, vagy segítettem -e neki benne. Már az enyém is bokámnál hever, s könnyed mozdulattal lépek ki belõle. Csuklyájának finom bõrébe vájom gyengéden fogam, amikor hozzáértõ ujjai ágyékomra siklanak. Erõsen markol merev péniszemre. Megremegnek áruló lábaim, kapaszkodnom kell erõs vállaiba, hogy ne essek össze, miközben ujjbegyével a nedves makkra simít. Vékony nyögésem belefojtom vállába. Nekem merszem sincs végigmérni õt, nemhogy megérinteni. Az agy nem parancsol már a testnek rég, elvesztette az irányítást. Megtámadták és elfoglalták. Testem Ura itt áll elõttem, lenyûgözõ formáival. Megragadja csípõm és megfordít. Hassal nyom a falnak, melynek hûvössége lentebb viszi testem lázát, hûsíti és nyugtat. Ujját ajkaimhoz érinti, mire készségesen kitárom azokat, hogy nyelvemmel körbejárhassam azt. Lapockáim közé csókolva nyomja merevedését fenekemhez. Elemien ösztöni, amikor a hús a húshoz ér, alkotni sem lehetne csodálatosabbat. Benyálazott ujját elvonja számtól és fenekem halmai közé simít vele. Megkeresi a bejáratot óvatosan, hogy aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül hatoljon be vele. Nyögésem visszaverõdik a falról, aminek homlokom támasztom. Megfeszülnek az izmok egész testemen. Nem finomkodik, nem beszélünk, de nincs is rá szükség. Jobban kívánom , mint a levegõt, ami visítva távozik tüdõmbõl. Szédülök, légszomjam van, remegnek a karjaim, amikkel támasztom magam a falhoz. Kétségbeesetten vágyom arra, hogy ujjait lecserélje, hogy helyét átvegye vágyának bizonyítéka. Nem kell sokáig várnom, tudja, netán hatodik érzék, vagy egyszerûen õ is türelmetlen már. Nekifeszül a bejáratnak hímvesszõje. Két tenyerével markolja csípõmet. Lehelete hátam puha pihéit ingerlik, amitõl elvesztem az eszem. A legérzékenyebb terület a testemen a hátam. Pár csók és a mennyekbe kerülök, hogy onnan leszánkázzak a pokol forróságába, hogy elégjek, hamuvá és, mint fõnix szülessek újra a következõ csóknál. Remegve csuklik meg a lábam, amikor csókot lehel gerincemre és végre behatol. Se sikolynak, se kiáltásnak nem lehet nevezni a hangot, ami ösztönösen tör elõ belõlem. Körmeimet a falba vájom, a festéket kaparom, begyûlik körmöm alá. Floyd teljesen kitölt belülrõl, egyszerre feszít, mintha szét akarnék szakadni, és egyszerre ringat a kéjek tengerén. Halk nyögései visszapattannak hátamról. Nyakamba temeti arcát, harapdál, egyik kezével hajamba markolva feszíti hátra fejem. Nem diktál lassú tempót, csípõje veszettül jár, és most erre van szükségünk. A felgyülemlett feszültséggel arányos lendülettel adja ki magából. Rég volt, hogy bárkinek is odaadtam magam, és közel sem így, ilyen vadul, gátlástalanul. Romlottnak kellene éreznem magam, hiszen Floyd a barátom, a testvérem volt. Annak tekintettem, de a csók.. mindent megváltoztatott, elindított valamit, de az is lehet, hogy csak a felszínre hozta, amit eddig nem vettem észre. Mindig is szerettem, mindig is fontos volt, talán a legfontosabb. Mégsem lehet szerelem ez. A szerelem lágy, nyugodt és boldogít. Nem szerelem egymásnak esni, kefélni, mint a nyulak. Nem tudom, mi ez, bárminek is nevezzem , hagyom... lehet tévedés, sõt, valószínûleg a legnagyobb, hiba, de talán épp itt az ideje kockáztatni.

"A gyémántot is csak gyémánt csiszolhatja,
minden más csak árt neki.”

- A-az jó, - eszmélek fel lassan - rendben, oké, maradj. Persze. De nincs semmi a vendégszobába. - jut hirtelen eszembe. Azonnal kapkodni kezdek, miközben be nem áll a szám. Nem vártam vendéget, fõleg nem õt. Ez most úgy hangozhat, mintha nem örülnék neki, pedig de... azt hiszem. -Szükséged lesz takaróra, ágynemûre.
- Tedd magad takarékra. Irányíts, és én intézkedek.
- Jó, gyere. Miért vagy itt egyébként? - kérdem, bár egyértelmû, hogy nem fogok normális választ kapni. Az nem rá vallana. Inkább eljátssza a hülyét, de nem fogja megkönnyíteni a helyzetem.
- Hol itt? Itt nálad vagy itt a városban? - Ésss tessék! Nem modellnek, hanem színésznek kellett volna mennie. Bravúros szemöldök húzogatással körítve várja kíváncsian a folytatást.
- Tudod jól hogy értem.
- Tudom – persze hogy tudja.... - Erre akadt dolgom, a délutánomat egy stúdióban töltöttem, úgy kikenve, mint valami díszmarha. - nyom el egy fintort és ebben a kérdésben egyet kell vele értsek, mert hiába tudom fotósként, hogy szükséges a smink, ha tehetném szabályt hoznék annak érdekében, hogy ha valakinek ilyen tökéletes a bõre, mint neki, ne rontsuk el rohadt kencékkel. - Nem akartam szállodába menni, itt laksz, gondoltam nem bánnád.
- Nem bánom – ha kimondtam, akkor tényleg így van.
- Tudom. Te nem bánsz soha semmit.
- Most miért mondod ezt? - húzom össze szemöldököm.
- Mert te ilyen vagy. Nem bánod, ha olyanok használják átjáróháznak az életed, akikhez kötõdsz valamilyen formában. Elfogadod, ha beléd rúgnak, ha semmibe vesznek. - imádom, amikor ilyen figyelmes. Már rég megtanultam, hogy egy szavát sem szabad komolyan venni és amúgy is nagyon álmos vagyok most ehhez. - Nem, mert megérdemled, vagy mert rossz ember vagy, és ilyen módon bünteted magad. Egyszerûen félsz attól, hogy végleg magadra maradsz. Attól félsz, amitõl a társadalom nagy többsége. És ez elragadó, ugyanakkor szomorú is. 
- Ittál valamit, mielõtt idejöttél volna? - szagolok a levegõbe, de szesznek nyomát sem vélem felfedezni. Szóval csak egyszerûen megbuggyant. Remek..
- Nem, de tervbe van véve. Mit szólsz hozzá, betársulnál mellém meg egy üveg minõségi bor mellé? - megfontolom az ajánlatát, a mai nap egyszerûen botrányos volt, s bár nem kenyerem az italozás, most lehet jól esne. Rövid latolgatás után, viszont elvetem az ötletet.
- Nem tudom, nem hiszem. Neked sem tenne jót. - jól megnézem magamnak. Nem változott szinte semmit, talán csak frizurája, nyilván a fotózás miatt. Még mindig formában van, ruhái sem rejthetik el mennyire feszesek és kidolgozottak izmai, mégsem robusztus, egyszerûen tökéletes. Mosolya, mint egy ragadozónak, szeme pedig zölden világít. Párduc volt mindig, és az is marad.
- Nekem szükségem van rá. Azt meg nem utasíthatod vissza, ha a vendég invitál. - vajon elhiszi, amit mond?
- Az a házigazda – keservesen fáradt sóhaj hagyja el ajkam - Nem a vendég szava dönt ilyenkor, hanem a vendéglátóé. - zárom le a témát, miközben célba veszem a beépített szekrényt, a beígért ágynemûért. Kutakodás közben robotpilótára kapcsolom agyam, úgy folytatunk le egy jelentéktelen, pár szavas társalgást. Nincs energiám másra, többre. Már egy ideje csak a napok monotonságát tudom elviselni. A folytonos mókuskerék, csak a munka, mindig, minden ugyanaz, de legalább biztonságos. Legalább nincs mit veszíteni. Egyáltalán van még bármim is? Érhet veszteség, ha nincs semmid? Nem... és ez így jó. Nem bírnám elviselni és igen, most már tudom, miért voltam bizonytalan, hogy örülök-e a látogatásának; Õ van az elsõ helyen, a legtöbbször hagyott el, vagy magamra listán.
- Ez jó lesz? - nyújtom felé, a nagy gonddal kiválasztott szettet.
   Természetesen nem felel meg neki, ami nem lep meg. Már nagyon fáradt vagyok, ki vagyok merülve testileg, lelkileg, de visszatérek a takarók dûnéi közé. Hosszas és felettébb megfontolt keresés után találok egy tökéletes darabot. Felé nyújtom és kérdõn pillantok rá. Pillanatig vár, majd mellém lép. Fûszeres parfüm keveredik bõrének tiszta illatával.
- Ha újra azt mondom, hogy nem... - hangja lágyabb, nem harcol, nem küzd, csak kérdez.
- Holnap kelnem kell. - szakítom félbe -Tudom, hogy neked is. Ne tagadd és legfõképpen ne hazudj nekem. - figyelmeztetem, mielõtt megszólalhatna. - Ismerlek már, még akkor is, ha nem tudom minek nevezhetem ezt az egészet.
- Méltó vagy a barátságomra, én pedig alkalmatlan a szerepre. Ne haragudj érte – nem tudom suttog-e, vagy csak halkan beszél, csak homlokát érzem az enyémen, bõrömön tenyerének puha bõrét. - Szia, Wess. Hiányoztál. Maradhatok estére?
   Felpillantok a jól ismert szempárba. Vajon tényleg igaz? Van ember, akinek hiányzom? Lelkemre köd borult nem is olyan rég. Hagytam, hogy valaki a mindenemmé váljon és mikor elment, nem maradt semmim. Floydot sohasem veszíthetem el, mert sosem volt az enyém. Egy kóbor macska, aki visszajár néha az ételt, fedelet nyújtó kézhez, de, amint ösztöne hívja tovább áll és vadászik. Néha visszatér, hoz valamit, egy kis reményt, de sosem marad örökké. Kérhetném tõle, hogy maradjon itt, soha ne menjen el? Érne valamit, ha könyörögnék most neki? Elmondanám, hogy amíg nem volt Robert, addig csak az õ mosolya gyújtott fényt az éjszakában, hogy az õ jelenléte éltetett? Megnyugtatnám, ez nem szerelem, ez csak szükség, de nem akármilyen, olyan, ami életben tart, mint a levegõ, az étel, vagy a víz. Vajon megmerjem mondani?
- Addig maradsz, amíg szeretnél. - suttogom gyáván, amilyen mindig is voltam.

~*~

    Felkavart Floyd érkezése. Egyszerre voltam boldog és rettegtem. Álom is csak a rosszabb fajtából talált rám. Nem kímélt, mindent bevetett, hogy megkeserítse az éjszakámat. Foszlányok csupán. Ennyi, ami megmaradt, pár elmosódott arc, egy szõke férfi. Kék szemei mást néznek, ajkai mást csókolnak az én ágyamban. Egy árnyék a sötétben, egy kecses, karcsú, fekete démon, hegyesek fogai. Zölden villogó szemei a lelkemig látnak. Morog. Nem, nem is morgás, dorombolás. Félek, nem tõle, hanem attól, hogy elmegy. Némán sírok. Csak a szemem alatti duzzadt bõröndök árulkodnak arról, hogy a könnyek igaziak.

Megint futok. Szokásos terep, fák lombjainak suhogása, a tó illata, a szellõ az arcomon. Valami mégis más. Nem a park, nem az emberek és nem is az állatok. Aggaszt, hogy nem találom mi az. Hiába figyelem meg az arcokat, akik mellett elhaladok, hiába szimatolok más illat után kutatva, hiába fülelek, nem hallok semmi olyat, amit máskor nem. Ahogy közeledem a lakásom felé, a bizsergés egyre csak nõ gyomrom mélyén. A változás érzése erõsödik, elveszi eszem.. átlépem küszöböm, leteszem cipõm, oda ahova mindig. Megtörlöm arcom nedves törülközõmbe. Valami más..

- Miért nem hívtál magaddal? - kanapén hever, egyik térde felhúzva, kezei feje alatt. Arca megrovó, de hangja korántsem az. Inkább játékos.
- Jöttél volna? - meglepne, ha igen.
- Sosem tudod már meg. - ül fel. - Nem tartasz itthon kaját?
- Tele a hûtõ – nyitom ki a hatalmas jégszekrényt. Két karom keresztbe összefonom mellkasom elõtt, úgy várom meg míg ideér. Borzasztó, hogy még bele se nézett és úgy hisztizik.
- Az, mind neked való. Bio marhaságok. Én normális kajára gondoltam... Sõt, - alaposan végigmér. Megmarkolja bicepszem vállam – össze vagy esve. Neked sem ezt … az izét – bök rá egy dinnyeszelet nagyságú fehér-zöld színekben pompázó gyümölcsre. - kellene enned.
- Ez a Jack Fruit. Nagyon finom és rengeteg vitamint tartalmaz. Balinéz gyümölcs. - magyarázom lelkesen – A pénteki modell egyik ajándéka volt. Korábban elmeséltem neki, hogy mennyire érdekelnek más kultú..
- Jól van na! Vásároljunk és fõzhetsz valamit. - nyomja kezét szám elé.
- Milyenbb elõzékenybbb vagybbb, - lefejtem ujjait - de dolgoznom kell. Rendelj valamit. -  Elhúzza száját és visszasétál a kanapéhoz.
- Rosszat álmodtál, vagy pont, hogy jót? - csillan meg pimaszul szeme. - Hangos voltál az éjjel. Mi van azzal a faszival, hogy is hívták? - keresi emlékeiben a nevet – Egyszerû neve volt...
- Robert.. - suttogás, annyi se, csak lehelet a név és mégis oly nagy ereje van.
- Ja, tényleg egyszer meséltél róla, mikor találkoztunk egy bemutatón. Összejártok még? - ajakira harap, büszke akar lenni rám. Azt akarja olyan legyek, mint õ...
- Tavalyi hó... - utánozom tegnap esti stílusát és eltûnök a fürdõszobában. Robert kitörölhetetlen... Vajon a pokolban rohadok el, amiért hazudtam?

      Még a fotózáson is csak ezen jár az agyam. Képtelen vagyok a munkámra figyelni, pedig ez az életem, imádom csinálni és jó vagyok benne. Nem csak én veszem észre, kollégáim értetlenkedve nézik végig bénázásom. Nem az az ember vagyok, aki megfutamodik, vagy félbehagy valamit, de magam is be kell lássam a képek 90 %-a homályos, vagy használhatatlan. Mindenkitõl egyenként elnézést kérek, amiért raboltam az idejüket. Meglepetésemre, mint kiderült, mindenki értem aggódott, hogy ugye, nem vagyok beteg. Jól esik, de hamar elszégyellem magam, miért nem vettem észre, hogy ezeknek az embereknek is van lelkük, ráadásul kedvelnek engem. Azt hinné az ember, ha kihajtja a szart is a másikból, akkor az ellenszenvvel viseltetik iránta. Õk mégis engem féltettek.
     Ezen újdonságok felfedezése után jobb kedvem lesz és elhatározom, hogy meglepem Floydot egy finom vacsorával. Hazafelé beugrok egy bevásárlóközpontba. Nem hagyományos, inkább különlegességeket árulnak ott. Majd én megmutatom neki, hogy számára idegen hozzávalókból is lehet igazán finomat fõzni. Nem tudok elmenni a friss gyümölcsök mellett és meg kell szagolnom a finom mangót. Gyümölcsszipuzó vagyok, ez van. Büszkén vállalom.  
      Nem kevés, de sok a bevásárlószatyor, amivel hazaérek. Fogalmam sincs, hogy sikerül idáig eljutnom, de mire észbe kapok, már a küszöbömet lépem át. A remek szigetelés miatt nem hallatszott kintre az a hangzavar, ami bent fogad. A hifibõl üvölt a zene, fogalmam sincs ki az elõadó, nem ismerem, szóval Floyd egyik kedvence lehet.
- Floyd!! - próbálom túlharsogni a zenét, ahogy beljebb verekedem magam és a súlyban abszolút több száznak tûnõ bevásárlószatyrot. - Flyod! Halkítsd már le! Hol vagy? - a szoba közepén karom feladja a küzdelmet és elveszti a csatát a zsákok ellen. Vannak a Talk Showk-ban olyan jelenetek, amikor legalább egy percig sípszót hallasz, mert az illetõ olyan sokáig káromkodik. Valami ilyesmi történik, csak az én számból hangzó szavakat senki sem sípolja ki. Nyilván, ahogy ez lenni szokott, pont a legcsúnyább résznél szûnik meg a zene és meglátom Floyd arcát, amint épp nevetése ellen küzd. Sikertelenül. Rosszallóan nézem õt, majd én sem bírom ki és utat engedek saját nevetésemnek. Már az idejét sem tudom, mikor nevettem ennyire, igazán. Valami más... én lennék? Még nincs egy napja, hogy itt van és máris érzem, hogy élek. Tudom szenvedni fogok, mikor vége lesz és tudom, hogy vége lesz, de talán megéri. 
- Csípd ki magad! Ma bulizunk! - állok fel a szõnyegrõl a széthullott hozzávalók romjaiból. A fene ott egye meg õket, ahol vannak..

     Fiatal vagyok, mégsem emlékszem, mikor voltam utoljára szórakozni. Ha jól rémlik a legutolsó alkalom, ha az annak nevezhetõ, az Rob nõvérével és annak kislányával egy közös vacsora. Szánalmas vagyok, mert fogalmam sincs, mit csináljak. Kezdeti feszültségem oldódni kezd a harmadik-negyedik tequila után. Már nem zavar a fény, a hangzavar, csak szabadnak érzem magam. Végre nem bánt semmi, végre felszabadulok és csak egy dolog számít, hogy Floyd velem van, csak velem... Zene ritmusára néha összeér testünk, máskor teljesen eltávolodunk és másokkal is táncolunk flörtölünk. Sosem voltam még ilyen felelõtlen, és a legjobb, hogy ez most cseppet sem zavar. Floyd megfogja alkarom közelebb húz, amikor egy nemkívánatos férfi táncol felém. Ért a szóból, vagyis a jelzésbõl. Lelép.
-  Miért nem hagyod, hogy ismerkedjek? – ordítok fülébe, hogy hallja a zenén túl.
- Túl részeg vagy!
-  Nem baj. - rántom meg a vállam. - Te is! - válaszul zsiványul elvigyorodik.
- Akkor ma jó esténk lesz, gyere vadászni!
-  Várj! - állítom meg egy pillanatra. Közel hajolok arcához, még közelebb füléhez, kezem csuklyájára csúsztatom. Az alkohol feloldja a gátlásaimat. Nem vagyok már gyáva elmondani, mit akarok. - Maradj még.. - inkább csak sóhaj, mint kérés, de õ érti, tudja. Látom szemében, ahogy hátrálok. Tudja, hogy nem a ma estérõl, nem a mostról van szó.. Én is látom a választ a szemében és örülök, hogy erre nem fogok holnap emlékezni, vagyis inkább teszek róla, hogy ne emlékezzek... Csak van annyi tequila a világon, nem?

 ~ Wess ~

  kezdés:

   Ezüst evõeszközök koccannak a porcelán tányérokra, éles hangjuk, de fülemnek csak tompa puffanás. Gondolataim igyekszem messze, távolabbra terelni ettõl a már sokadjára lefolytatott csevegéstõl, mi bemagolt szövegnek hat, s már kívülrõl fújom, hogyan vált Faith a legtökéletesebb gyerekükké. A „Professzor” - ahogy én hívom Apám - hangja reszelõs a kortól és a bortól, amit étele mellé fogyaszt.

   Fennhangon mesél egy csak is számára vicces esetet, mely vele és Faith-el esett meg a minap. Áldom az allergiám, amiért reggel óta be van dugulva fülem, sajnos egyre gyakrabban fordul elõ, hogy a nyomás vacakolni kezd, de nincs az az isten, hogy beszedjem azokat az átkozott pirulákat, amiktõl csak álmosabb leszek. Maximális figyelem hiányában pedig nem végezhetem munkám, pedig az a minimum, hogy én éber vagyok, ha már link modelljeim szinte elalszanak a kamerám elõtt, s karikás szemeiket, melyeket a kialvatlanság és a drog tesz lilává csak a smink rejti el.

  Lomhán emelem pillantásom a leghangosabban nevetõ alak felé. Szõke oldalra zselézett tincsei olyan katonás merevséggel lapulnak fejéhez, hogy attól tartok, ha egy mégis kiszabadulna, akkor Jefferson jobb kezében lévõ húskésével vetne véget a kósza tincs életének. Jeff a nõvérem újdonsültnek nemigazán nevezhetõ pasija, elnézést, võlegénye. Hat hosszú, siralmas éven vannak túl, de ezt Faith sosem ismerné be a szüleink elõtt, mert a végén darabokra hullana a kristálytükör szüleink szemében. Lesajnálón nézek a kockás állú férfira, aki épp egy láthatatlan könnycseppet töröl le szeme sarkából erõltetett nevetése közben. A megjátszós kis seggnyaló!

   Zavaros kék szempár mered rám, gyûlölettel vegyes gõggel vizslat. És miért is?

  Mert nem voltam hajlandó követni a családi hagyományt, nem lettem orvos? A saját álmaimat követtem nem az övéket? Mert meleg vagyok? Netán, mert fel is vállaltam büszkén, mert hittem szerelmem erejében, mint egy kis gyerek, aki még hisz a mesékben..?

   Nem. A pillantás annak szól, hogy vesztettem, elbuktam, mint mindig, mert neki lett igaza. Robert mindenemet megkapta, mégis eldobta, eldobott engem, megcsalt és tönkretett, hogy most apám lenézõ és gyõztes arcát kelljen nézzem.

*

   Az apró kavicsok, az egyenetlen járda repedései tompítják hangját talpamnak, ahogy a talajhoz ér ritmusosan, a fülemben üvöltõ zene ütemére, míg a basszust saját szívem vad dobogása szolgáltatja. Nem hallom lélegzetem, de érzem ahogy tüdõm feszül, mikor egyre gyorsabb tempót kezdek el diktálni magamnak. Izzadságtól nedves ruhám tapad hátamra és mellkasomra.

    A parkot körbeölelõ rozsdafoltos vaskerítésnek vége szakad és tárt kapu fogadja a zöldet látogatni vágyókat. Bekanyarodok, egy szerelmes párt megelõzve vetem magam a mélységbe. Kezdek fáradni és a parkon át a legrövidebb az út a lakásomhoz. 

    A forró zuhany elmossa a rideg tekintet okozta rossz érzésem. Hagyom, hogy az állítható tusoló legerõsebb fokozata masszírozza fájó izmaimat. Elgémberedett a nyakam a 4 órás vezetéstõl. Szívbõl utálok vezetni, nem érzem magam kormány mögé teremtettnek, de tudtam, hogy hamar szeretnék távozni a „meghitt” családi ebédrõl, így muszáj voltam autóval menni. Sajnos a futástól sem lettem jobban, pedig az általában használ.


    -Megoldás, nem kell volán mögé ülni Wess! - magyarázom magamnak, már a kanapén pihenve, nyakam masszírozva.
 
   Pillantásom vezetékes fehér készülékemre esik. Megnyomom rajta rögzítõ gombot és lehallgatom az üzenetet, melyen nõvérem sopánkodik a mai napon történtekért, majd minden jót kívánva teszi le végül a kagylót. Nagy sóhaj szakad fel mellkasomból, ahogy lehunyt szemekkel hátradõlve idézem fel a mai napot, a vezetést az üzenetet, míg végül légzésem egyenletessé nem válik.

Csöpp kis teste remeg alattam és ez még jobban felizgat. Mivel nem mond, semmit úgy gondolom, hogy élvezi ez a csodás pillanatot. Sajnos a levegõhiány szétválaszt, minket kicsit vadabbul esek neki édes szájának. Lassan csúsztatok egyik kezemet a mellkasára mire megremeg.

Meg akarom mutatni neki, hogy nem bántom és finoman kezdem mellbimbóját dörzsölgetni, amire azonnal felnyög. Istenem hangja csak olaj a vágyra, ami most bennem tombol.

Túl türelmetlen vagyok és másik kezemmel már boxerén simítok, végig mire ijedten lök le magáról. Másodpercek alatt hallom, ahogy csapódik a szobaajtó.

Dühösen csapok a párnába. A fenébe én meg a hülyeségem és még kielégítetlen is maradtam. Forró kezemmel nyúlok magamhoz és Sen nevét nyögve juttatom, magamat a csúcsra miközben arra gondolok, hogy vadul szeretkezem vele és õ közben a nevemet kiabálja a kéjtõl. A látomás ígéretesnek bizonyul ugyanis percek múlva kezemen folyik, le élvezetemnek bizonyítéka majd álomba merülök.

Reggel fáradtan és kialvatlanul ébredek. Halkan nyitok be Sen szobájába, aki az ágyon teljesen kitakarva alszik. A ruha felcsúszva rajta izgató látványban részesítve engem. Odasétálok és betakarom és egy pihekönnyû csókot adok az ajkaira. Azt hiszem ezt még megengedhetem magamnak végülis alszik és amirõl nem tud az nem fáj neki.

Gofrit készítettem neki reggelire majd mivel még nem kelt fel elmentem lefürdeni.

- Jó reggelt álomszuszék!- borzoltam bele a nyammogó hajába. Nekitámaszkodom a konyhapultnak és egy szál törölközõben én is táplálkozásban kezdtem.

- Ühmm… ma meg kéne, csinálom a feladott házi feladatokat! - mondja nekem.

- Rendben én itthon leszek, ha segítségre lenne szükséged!- mosolygom, neki majd eltakarítom a reggeli maradványait és felhúzok magamra egy boxert és egy nadrágot.

Úgy tûnik Sen vagy nem tudta az anyagot vagy tényleg segítenem kellett neki, mert a délelõttöt azzal töltöttem, hogy mellette ültem a házi feladat írásánál. Mikor már nagyon ki volt akadva, hogy nem ment neki megfogtam a kezét és a konyhába hurcoltam ahol segített nekem ebédet készíteni.

A kiadós étkezés után a kanapén pihegtünk mindketten mikor az ölembe hajtotta a fejét.

- Sen…- lepõdtem meg majd lágyan elmosolyodtam és a haját kezdtem simogatni mire hamarosan elaludt az ölemben. Óvatosan kikeltem alóla és betakargattam egy pokróccal. Csak este ébredt fel, de akkor már nem engedtem, hogy házit írjon ezért inkább elküldtem fürdeni.

- Gyere, segíts megmosni a hátam!- nyavajgott.

- Sen…- sötétedett el a tekintetem, ahogy elképzeltem hófehér bõrén végigsiklani a vízcseppeket- ez nem jó ötlet!- mondom neki vészjóslóan. Úgy viselkedik, mint aki nem emlékszik a tegnap estére.

Végül engedtem neki és belementem, hogy segítek. Engedett magának a kádba vizet jó kis párás levegõt képezve a fürdõszobában így kénytelen voltam egy szál boxerben feszíteni. Elfordultam a kérésére, amíg levetkõzött és hallottam, ahogy elmerül a vízben. Mögé léptem és kezembe vettem a szivacsot és elkezdtem megmosni a hátát.

Istenem az a gyönyörû hófehér, hibátlan bõr.

- Kész vagyok!- állok fel a kád mellõl.

- Vá… várj i..itt is- mutogat a mellkasára vörös arccal. Mégis mire megy ki a játék? Engedtem neki. Fogtam a szivacsot és megmostam vele mellkasát majd hasfalát is és combja volt a következõ kérés.

- Sen a rohadt életbe….- vágtam a szivacsot a kádvízbe és kimentem a fürdõbõl. Ha játszani akar, velem nagyon rossz emberrel akarja ezt mûvelni.

A konyhában kishijján feltépve a hûtõszekrényt veszek ki jeget és tarkómnak szorítom, hogy csillapodjak.

- Ano….Seichi…- hallom meg angyali mangját.

- Mi van?- szólalok meg és látom, ahogy összerezzen-, Bocsánat- ölelem magamhoz amiért ilyen durván bántam vele mikor megérzem hogy valami igencsak dudorodik a lába között. Lenézek és elmosolyodom. Ezt õ is észreveszi és magyarázkodni kezd.

- Sa.. sajnálom, amit a fürdõben csináltam csak kíváncsi voltam de…de mikor kimentél ezt vettem észre és nem tudtam vele mit csinálni!- suttogja lehajtott fejjel a végét.

- Hmm…-nyalom meg ajkaimat- ezen mindenképp segíteni kell!- kapom karjaimba és a kanapéra fektetem. Éhesen csókolom, meg forró ajkait majd a törölközõt félresöpörve hajolok rá szép férfiasságára. A hajamba kapva sikolt fel majd hangos nyögésekkel jutalmazza kényeztetésemet.

- Se….seichi….- markolja egyre erõsebben a hajamat. Egy pillanatra elengedem és felnézek arcára. Nem bántam meg. Mellkasa szaporán emelkedett fel-le, arca teljesen kipirult és édesen sóhajtozó ajkai szélén apró fényes nyálcsík húzódott. Nem bírtam tovább újra nekiestem a szépségnek és kényeztetni kezdtem mire kiabálva adta tudtomra mennyire élvezi és hamarosan számban érezve forró magját csuklott a párnák közé.