-          Hogy hol?

-          Az a szék Robert törzshelye… kiakad, ha más foglalja el. Hisztis lesz.

Elég volt a szolgaságból. Felegyenesedve söpröm hátra a fehér hajzuhatagot, vöröslõ szemeim a férfiéba mélyesztem.

-          Valóban? Ezt tõle magától szeretném hallani.

-          Megtehetném, de abban semmi szórakozásom sem lenne.

A helyzet az, hogy ez nem kívánság mûsor. Fenyegetõ mozdulatok sorozatának következménye a férfi felegyenesedése. Könyve vészjóslóan csukódik be, tekinteté az enyémbe válja. Örökkévalóságnak tûnõ pillanat mely a hatalmi pozíciókért folyik. És persze eközben errõl senki sem tud semmit, hiszen csöndben maradunk. Aztán tovább áll.
Bevéve megszerzett boldogságom jelképes várát trónolok, csöndesen nézem a hószállingózást és valahol agyam leghátsó zugában én…vagy talán Robert arra gondolunk: „Mikro jönnek már értünk végre”. A válasz persze bárkinek kézenfekvõ lehetne…. De a remény hal meg utoljára.

***

Éberen alszom amióta egyik éjszaka egy ápolóval magammal ébredtem tudatomra. Azóta minden apró neszelésre, moccanásra felriadok. Most sincs ez másként. A székes férfi az, csontos ujjai a hosszú, sápadt nyakra fonódnak. Ismét farkasszemet nézünk. Nem hiszem, hogy mindössze az ablak elõtti hely motiválná, egészen másról van szó úgy hiszem.

-          Álmomban támadsz? Nem szép dolog…fõleg, hogy még a nevedet sem tudom.

-          Benjamin… - Ugyan. HA egy ilyen egyszerû kérdésben is hazudsz mégis hogyan bízhatnék meg benned…? Mégis hogyan hagyhatnálak életben…?

-          Ugye nem gondolod, hogy ezt elhiszem…

A nyakamon szorulna az ujjak egy pillanatra, aztán megenyhülnek. Diadalmas vigyor ül ki az arcomra, egészen addig míg a különleges pengéjû tõr rúnái fel nem izzanak ahogy a mellkasomhoz ér. Szinte éget az acál ezért is kezdek fészkelõdni, a vérem is kiserken.

-          Tíz másodperced van…- zihálom.

-          Mire?

-          Hogy elkotródj innen. Aztán sikítok az ápolókért.

-          Hát sikíts. Nekem talán van tíz másodpercem, neked másfél sem.

-          Nem mered megtenni…nincs benned elég..

A mondatomat nem tudom befejezni. Lépések zöreje hallatszik a távoli folyosóról. A bérgyilkosra meredek, széles, elégedett vigyor terül el az arcomon.

-          Elfelejtettem volna mondani? Robertnek és nekem…minden áldott este látogatónk van.

-          Hogy…mi?

-          Mondtam, hogy tíz másodperced sincs.

Sikítani kezdek ahogy a torkomon kifér egy szempillantást követõen pedig már az ajtóban ácsorog a nagyra nõtt hegyomlás aki kúrogat, ha ahhoz szottyan kedve. Elég neki egy mozdulat, hogy a földre teperje a férfit. A kezébõl kisodródó pengét egyhamar a párnám alá is rejtem így soha senki sem tudja meg.

-          Bántott…megkarmolt…meg akart fojtani!- nyafogom még inkább belehergelve az ápolót. Morpheus egyhamar eltûnik a színrõl, engem pedig elönt a boldogság. A disznó pedig aki mindezt megtette értem…? Aznap estére nem kell már fájlalnia a fejét.

***

Közel két hétig nem látom a vadászt. Valószínûleg magánzárkába tették míg észhez nem tér. Persze senkinek sem mondtam el valójában mi is történt, nem szeretném ha rossz kezekbe kerülne például a penge. Aztán gyógyszerosztást követõen megpillantom az ismerõs barna tagot. Felegyenesedve székembõl sétálok a maga elé meredõ férfi mellé, a vállára téve kezem hajolok be mellé, meredten bámulva az elõtte sakkozó nõt suttogok a férfi fülébe.

-          Visszakapod a pengéd egy feltétellel…

-          Még pedig?

-          Segítesz innen kijutni. Az elmegyógyintézetbõl. 

Tavaszodik, az idõ mégis inkább az esõs õszre emlékeztet.
Itt valahogy minden más, mint ahonnét én jöttem, másak az emberek, más a levegõ is… sokkal… nem is tudom, mi lenne rá a megfelelõ szó.
- Ez lenne az az intézet? - hallom meg fejem fölül társam hangját. Nem nézek fel rá, így is tudom, hogy az egyik vastagabb faágon ül, hátát a törzsnek támasztja és ismételten azt az émelyítõ, olcsó cigarettát szívja, aminek szagától az én sokat látott gyomrom is felfordul.
- Frederik… megtennéd, hogy legalább nem felém fújod? Szeretném még most az egyszer, utoljára érezni a friss levegõt…
- Odabent is ugyanez a levegõ kering..
- Tudom. De akkor is… ki tudja, mennyi idõt kell eltöltenem e falak közt…

Alig egy hónapja levelet küldtek valamennyiünknek.
Se feladó, se cím, és mindössze egy pársoros szöveg állt benne és ennek a pokoltanyának a címe. A szövegben is mindössze az állt, hogy bizonyos források szerint egy démon tanyázik ezen a helyen, de sem besorolás, sem a bestia neve nem szerepelt a papíroson. A többiek szerint kész öngyilkosság lenne ezt elvállalni, nyilván ezért röhögött fel mindenki és nevezett idiótának amikor közöltem, elvállalom a megbízást. Még a társam, Frederik is, igaz a mi kapcsolatunkban semmi bajrátsiasság, semmi együttmûködés, de még barátság sincs túl sok.
Megtûrjük a másikat, mert nincs választásunk. Meg is lepett, amikor közölte, hogy elkísér, hiszen lényegében mondhatta volna, hogy nem viszi miattam vásárra a bõrét… kíváncsi vagyok, ha ennek vége, hányszor fogja ezzel húzni az agyamat.

- Üdvözlöm, miben segíthetek?- kérdi nyájasan az egyik ápoló. Alacsony, fiatal nõ, kontya rendezett, akárcsak fehér uniformisa, de azért a szeme alatti táskák elárulják mennyire kimerült. Ezt még a csinos mosoly sem tudja elrejteni.
- Õ itt az öcsém, Benjamin- kezd bele a mesébe- Mióta a menyasszonya elhunyt, szörnyû rémálmok és víziók gyötrik… a család fél tõle, féltik a gyerekeket is, fõleg mióta egyszer a tetõn találtak rá..
- Oh, sajnálom uram- teszi a vállamra a kezét- Megígérem önnek, mindent megteszünk annak érdekében, hogy enyhítsünk a fájdalmán- mosolyog rám, de tisztán kivehetõ vonásaiból a kényszer és az undor, a keserûség átjárja az egész lényét…pedig nem lenne csúnya teremtés, sõt!

A szobámhoz kísér, majd az ágyra ültet, míg kipakolja a táskámat. Egy pillantást vetek még Frederikre, aki egy másik, kevésbé formás ápolóval intézi a papírokat, majd mindenféle búcsúzás nélkül hagyja el az intézetet.
- Jól van, látom semmi olyan nincs magánál, ami veszélyes, vagy szabálytalan- sóhajt fel fásultan, majd marokra fogva vissza gyûri a ruháimat a táskámba. Hát igen… most, hogy a társam elment, nincs szükség a színjátékra. Minden mehet úgy, mint régen… Apropó színjáték... az igazgató az egyetlen, aki tudja valódi kilétemet, és ittlétem okát, ennek ellenére egyszer sem láttam, mióta itt vagyok.
Gondolataimból az ajtó nyikorgása ránt vissza és egy méretes melák látványa, aki a nõhöz hasonlóan talpig fehérben díszeleg
- Felállni!- mordul, majd meg sem várva hogy reagáljak rendesen felránt és kifelé terel, egészen a folyosón kígyózó sorig… gyógyszer osztás.
Az évek alatt hozzá szoktattam a szervezetemet ezekhez, így szinte alig érzem meg a hatásukat, mindeneserte jobb lesz vigyáznom, mit nyelek le.

Mire a sornak vége, egy újabbat harácsolnak össze az ápolók. Én magam az ablak alatti fa karosszékbe telepszek, innen tisztán láthatok mindent és mindenkit, de a biztonság kedvéért azért egy könyvet is hoztam magammal…ki tudja, még jól jöhet.
Ahogy a második sor a feléhez érv feltûnik valami, jobban mondva valaki
Egy fiú
Haja hosszú, hófehér palástként omlik le a vállán és a hátán, tekintete szórakozott, de nem úgy, mint az itt lévõ õrülteké… van benne valami furcsa. Mikor felén néz elkapom a tekintetem, de a következõ pillanatban már elõttem reszket, erõsen markolva a karomba.
- Segíts! Szedd ki belõlem… kérlek!- zokogva kapaszkodik belém, homlokát a kézfejemhez szorítja, így, ilyen közel hozzá még nyilvánvalóbbá vált, ennek a fiúnak nem itt van a helye.
- Segítek, mi a neve? – kérdem, de alig egy pillanat múlva felkacag, hangszínt és testtartást váltva.

- Robert-  a feje hátra bicsaklik, szemei az enyémekbe vájnak és a belõle áradó energia is teljesen megváltozik- és a székében ülsz.

- Hogy hol?- Értetlenül nézek rá.
- Az a szék Robert törzshelye… kiakad, ha más foglalja el. Hisztis lesz- felegyenesedik, most látom csak igzán milyen karcsú és törékeny valójában. Csont és bõr, annak ellenére, hogy a ráadott hálóing talán ha két számmal nagyobb mint õ maga. Arca beesett, bár a mosolya kissé hátborzongató, a szemei sarkában még ott csillog pár könnycsepp
- Valóban? Ezt tõle magától szeretném hallani- össze csukom a könyvet és felállok, közvetlenül elé. Egy fejjel, vagy másféllel alacsonyabb nálam, de látszólag ez õt cseppet sem érdekli.
- Megtehetném, de abban semmi szórakozásom sem lenne. – valami megcsillan a szemében, talán a démon…Vagy Robert lenne az? Mellettünk alig pár méterre már készen áll pár kétajtós szekrény, nyilván hogy szétválasszanak minket, ha egymásnak esnénk.
- Ne siess azzal, ráérünk még, hisz csak most jöttem- intek búcsút könyvvel a kezemben, majd átülök egy másik asztalhoz, ahogy egy fiatal nõ egymaga sakkozik…méghozzá nem is olyan rosszul.
Egyszer még hátra pillantok, ott ül a székben, lábait felhúzva és csak figyel. Jobb lesz, ha szemmel tartom õt…


Késõ este, talán 11 lehet..
A legtöbb beteg már a szobájában pihen…vagy épp ordítozik mint akit éppen nyúznak. A zárak kulcsra zárva, az ajtó tömör vas, de ez sem tud vissza tartani. Egy egyszerû rúnával nyitom ki, majd csendes léptekkel osonok ki a folyosón, majd le két emeletet és át a folyosó túloldalára. Mintha tudta volna hogy jövök… a lehetõ legtávolabb tõlem… de végül csak megtalálom azt a szobát. Belesek az apró ablakon. Ott alszik az ágyon, ezüst haja szinte ragyog, és az egész lénye olyan…olyan más. mint egy egyszerû gyermek, kinek semmi keresnivalója egy ilyen helyen.
Kinyitom az ajtót és besurranok. Az ágya mellett állva figyelem õt, ahogy szuszog…ujjaim már az atheme markolatára simul. Nem menthetem meg a fiút, és pusztíthatom el egyszerre a szörnyeteget…de így jobb lesz mindenkinek. Ujjaimat a nyakára fonom…meglepõen puha a bõre, a körülmények ellenére.
Hirtelen pattannak ki a szemei, de nem mozdul, csak ajkai futnak széles mosolyba
- Álmomban támadsz? Nem szép dolog…fõleg, hogy még a nevedet sem tudom- duruzsolja rémisztõen nyugodt hangon
- Benjamin..- vágom rá azt a nevetem amivel Frederik mutatott be.
- Ugye nem gondolod, hogy ezt elhiszem- csóválja a fejét, már amennyire a szorításomtól képes rá. Hihetetlen, hogy még nem kezdett el fuldokolni és öklendezni, de még a hangját sem emeli fel. Nem csinál mást, csak fekszik, kiszolgáltatottan és csillogtatja azokat a bántóan kék szemeit. Meg kell ölnöm õt, de… nem megy. Nem jellemzõ rám a habozás. Felkuncog, de ezzel csak tovább hergel. Mellkasához szorítom a pengét, elég egy mozdulat ahhoz, hogy felhasítsam ruhája anyagát, kezemnek apró rezzenésétõl pedig a vére is kiserken.

- Nem – reagálom le nemes egyszerûséggel, és mikor kiselõadásba kezd az épületrõl, úgy bólogatok, mintha figyelnék, de közben tekintetemmel az utcát figyelem. Nem kis megkönnyebbüléssel fogadom végül a megérkezést, és Brannenberg grófot hátra hagyva, beslisszolok a mûvészbejárón.
Mehetnék a vendégek számára kitárt, impozáns ajtón keresztül, de sokkal közelebb áll hozzám a hátsó nyüzsgés hangulata, ráadásul kíváncsi is vagyok.

A koncertcsarnokot is megkukucskálom hátulról, majd a színfalak mögött kerülgetem az izgatottan készülõdõ zenészeket. Vidám vigyorral segítek hangolni az egyik hegedûsnek, majd még beljebb somfordálok. Lenyûgözõ az összhatás, alig várom, hogy én is koncertezhessek itt. Brannenberg gróf szerint, ez már csak idõ kérdése, az uralkodónál már sikerült kieszközölnie egy bemutatkozást számomra.

- Nem semmi ez a koncertcsarnok! – adok hangot gondolataimnak, lelkesen pillantva végig a színfalak mögötti rész minden kis sarkán. Fél szemmel a mellettem állóra is odapillantok, és mivel elég érdekesnek tûnik ezüstös frizurájával, végül több figyelmet is szentelek neki. Õ is végigmér, de olyan savanyú képpel, hogy azt kell hinnem, éppen temetni készül valakit.
Valahogy ismerõs… Igeeeen! Õ a darab szerzõje és karmestere, Antonio S. Al… ömm Alvalami… Tök jó, csak reméltem, hogy vele is összefutok még az elõadás elõtt!

- Szabad tudnom, mit keres itt? – érdeklõdik arcjátékához tökéletesen passzoló hangnemben, de ez engem egy cseppet se izgat. Mindenkinek lehet rossz napja, a kérdés az, hogy ezen napok száma hányad részét teszik ki az évnek.

- Ohh elnézést! – villantom rá jókedvû vigyorom, és közelebb lépve, a kezemet nyújtom a bemutatkozáshoz.  - A nevem Sebastian M. Theophilus. Igazán örvendek! Már nagyon kíváncsi vagyok a darabra, sokan dicsérik. Azért... – A szavamba vágva fordul félre, hogy elkapjon egy háttérmunkást.
- Elnézést!  Az úrnak semmi keresnivalója a kulisszák mögött, kikísérné? – kérdezi mások számára idegborzoló hangon, de én csak vállat vonva követem a megrettent fiút, aki kerekre tágult szemekkel kísér Brannenberg gróf páholyához, mikor megtudja, hogy vele vagyok.

* * *

Amint felcsendülnek a darab elsõ hangjai, a lélegzetem is eláll. Régen hallottam ilyen csodás kompozíciókat, többnyire mindig találok a zenemûvekben olyan részt, amit szívem szerint gyökerestül átírnék, de ezúttal maradéktalanul tetszik az egész.
Maga a karmester is lenyûgözõ, egészen a páholy párkányára könyökölök, és jobban bedõlök a nézõtér felé, hogy lássam minden mozdulatát. Egy hangot s mulasztok el, és már most tudom, hogy tökéletesen az emlékezetembe véstem õket.

* * *

- … és akkor közölte velem, hogy többet ne kerüljek a szeme elé, ha jót akarok magamnak. Persze mondtam neki, hogy pont azért fogom elkerülni messzirõl, mert nem rontom az ízlésem a látványával!
- Tényleg ilyet mondtál egy egyházi méltóságnak? – sikkant fel az egyik kisasszony, mire vigyorogva bólintok. – Hihetetlen, nagyon bátor vagy! – jelenti ki, én pedig halk nevetéssel fogadom a bókot.
Szép kis társaság gyûlt össze ebben a díszes teremben, hogy ünnepeljenek az emlékezetes bemutató után, és gratulálhassanak a mûvészúrnak, akit még nem láttam az elõadás befejezte óta.
El is terelték a gondolataim az új élmények és emberek, csak akkor eszmélek, mikor Brannenberg gróf hirtelen mellettem terem, és elkezd terelni valamerre.

Rosszkedvûen hagyom magam mögött a hölgyek társaságát, de biztosítom õket arról, hogy hamarosan visszatérek.
- Az uralkodónak már megmutattad délután amit tudsz, de más véleménye is számít, úgyhogy ne fogd vissza magad! – veregeti meg a hátam, és még mielõtt megkérdezhetném, hogy mégis kié, az uralkodó mellett találom magam, aki egy nagyon ismerõs figurával beszélget.
- Antonio, hagy mutassam be neked Sebastian M. Theophilust! – mutat be neki, és felém fordítja, mire az illetõ arcán érdekes érzelmi felvonulás zajlik le, pohara pedig a földön landol. Ojj… kár a finom italért.
- Te?! – kiált fel olyan hangerõvel és indulattal, hogy ténylegesen sikerül magára vonnia a figyelmem, ami nem kis szó, hisz eddig sokkal jobban izgattak a közelben lebzselõ kisasszonyok, és a kifolyt alkohol. Ráadásul erre az egész teremmel egyetemben, a hölgyek is felénk kapják a tekintetüket.

Egy egész pillanatig fürkészem a velem szembenállót, majd felismervén, felcsillanó szemekkel kapom el felém nyújtott kezét. Lelkesen rázom meg, és már ömlik is belõlem a szó.
- Hé, maestro, de örülök, hogy újra látom… ömm látlak, ha már a tegezés mellett döntöttél! – hadarom jókedvûen, és csak akkor engedem el a kezét, mikor kihúzza az enyémbõl. – Még nem volt alkalmam gratulálni, de lenyûgözõ volt az elõadás, egyenesen beleborzongtam!
Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, ám az uralkodó, akirõl meg is feledkeztem a nagy összetalálkozásban, megelõzi.
- Nocsak, ti már találkoztatok? Micsoda meglepetés! – zendül fel a hangja, majd meglapogatja a hátamat, és felnevet. – Antonio, barátom, ez a kölyök egy igazi kincs, hallanod kell, mit tud!

- Köszönöm Felség, de ön túloz – hajolok meg, enyhe hanyagsággal, és bár jólesik a dicséret, ettõl még nem fogok hátast dobni.
- Hát persze, feltétlenül meg kell hallgatnom – szólal meg kissé fojtott hangon Antonio is, mire villantok rá egy jókedvû mosolyt. Mivel zeneszerzõ, az õ véleménye kicsit jobban érdekelne. Nem jobban, minthogy mehessek szórakoztatni újra a kisasszonyokat, de eszembe véstem Brannenberg szavait, miszerint nyûgözzem le ma este az udvartartást, és biztos helyem lesz az udvarnál. Nem lenne rossz, egész szórakoztatónak tûnik ez a közeg.
- Hát akkor fiam, mutasd meg nekünk, mit tanultál ma! – veregeti meg a vállam pártfogóm, és leszûröm szavaiból, hogy mit is kéne pontosan tennem. Nekem aztán mindegy, mit vezénylek le, bár jobban élveztem volna, ha én magam zenélhetek.

Széles mozdulatot téve megpördülök a sarkamon, és a sarokban muzsikáló zenészekhez sietek. Egyeztetek velük pár dolgot, és bár látom az arcukon a kételyt, magabiztosan pattanok a karmester helyére, és ragadom meg a pálcát.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és felidézek mindent, amit az este hallottam, onnantól kezdve, hogy beléptem a koncertcsarnokba. Veszek egy mély levegõt, és meglendítem a kezem a helyes irányba, a zene pedig felcsendül.
Ahogy kinyitom a szemem pár mozdulat után, a zenészek meglepett tekintetével találom szembe magam, de közben azért lelkiismeretesen követik az irányításom. Mögöttem a vendégek is izgatott morajlásba kezdenek, de kizárom a zsivajukat, és csak arra figyelek, hogy mindent a helyes sorrendben csináljak, tökéletesen visszaadva az esti darab minden hangját. Tény ugyan, hogy nincs elõttem akkora zenekar, de a lényegét képes vagyok emlékezetbõl leutánozni.

Kinn felsegíti rám a könnyû, õszi kabátot, s már kinn is vagyok, hogy beülhessek a kocsiba, amelyet maga az uralkodó küldet mindig elém, mint udvari karmesternek, ennyi dukál.

Nyugodtan dõlök hátra az ülésen, s hallgatom a lovak patáinak kopogását a macskaköveken. Kellemes dallam, egyszer fel kellene használni valami nagyobb lélegzetû darabhoz. De ma este másra kell koncentrálnom. Ma debütál a legújabb nagyobb szabású darabom, a Europa riconosciuta. Nem kételkedem a sikerében, igazi mûremek a formák és dallamok legjavából, egy hosszabb lélegzetû olaszországi út terméke.

Igaz, ezt majd még színpadi elõadássá kell dagasztani, és ez ügyben tárgyalásokba is kell majd bocsátkoznom megint azzal a nyomorék színházi ügyekért felelõs balfékkel, de ma este csak a zenéé a fõszerep, tekintve, hogy az uralkodó türelmetlen volt, és egyfajta elõpremiére-t akart.  Bõ két hónap múlva pedig feláll belõle a színdarab is. Igazi diadalmenet lesz megint, és egy jó ideig errõl beszélnek majd a bécsi körök. Nem csoda, hogy olyan elégedett vagyok, egész kisimultam tõle. Most per pillanat szerintem még az sem tudna kitaszítani lelki egyensúlyomból és önérzetességembõl, ha összedõlne a világ a bemutató felé menet. Egyszerûen zseniális vagyok, történhet akármi, ehhez kétség sem férhet, s aki mégis megkérdõjelezné, abból úgyis csak a féltékenység beszélne. Mert bármihez nyúlok, az tökéletes, s ennek egyetlen oka van: magam is tökéletes vagyok.

* * *

Már messzirõl látom a Jahn's Hall-t, karcsú, elõkelõ formái kellemesek a lágy, õszi, koraesti fényben.

Már akkor tetszett az épület, mikor elkészült, de mikor megtelik, ezerszer hangulatosabb, mint egyébként bármikor bármilyen más funkcióban képes lenne. Mivel színpadi elõadás most nem lesz, a zenekart felköltöztették a színpadi térre, így még ki is élvezhetem majd a tömeg látványát, igaz, csak pár percre, de nem lehetek telhetetlen, elvégre az elõadás után külön bál vár majd csak arra, hogy tiszteletem tegyem rajta, és mindenki kifejezhesse véleményét. Azért jó lenne, ha az az idióta Brannenberg gróf otthon maradna, állandóan a legújabb felfedezettjeivel traktál, akikkel már tele van a padlás. Szerencsétlen flótás valóban jóindulatú, de az igazi tehetséghez annyi érzéke van, mint az öltözködéshez, márpedig a bohócok is megirigyelhetnék ruhakompozícióit.

Ahogy megérkezünk, azonnal nyílik a kocsi ajtaja, s az igazgató nyújtja a kezét, hogy lesegítsen. Mókás fazon, nem gyõzi mindenkinek kinyalni a seggét, hogy betámogassák az ingatag lábakon álló "uralmát" az uralkodónál, mert nagyon kifelé áll a rúdja.

Aztán jön a színfalak mögötti minimális nyugalom, a ráhangolódás ideje. Ez a kedvenc részem, már érzem a közönség vibrálását minden sejtemben, és felpezsdít, egész transzba ejt, s magamban már hallom, hogy kel életre a muzsikám.

- Nem semmi ez a koncertcsarnok! - lép mellém egy fura, fiatal fazon csillogó szemekkel vizslatva körbe. Fogalmam sincs, kicsoda, de még egy szó, és kidobatom a fenébe. Hogy jön ahhoz bárki is, hogy megzavarja az átszellemülésem?! Mintha nem hangsúlyoztam volna annak a pojácának már eleget, erre milyen szinten kényes vagyok!

Lealacsonyodó pillantással mérem végig szedett-vedett öltözékét, amelyen csak egy fél fokkal javít a fekete madárfészke alatti tipikusan "anyucikedvence" pofikája. Csak épp nem az én szememben.

- Szabad tudnom, mit keres itt? - érdeklõdöm cseppet sem udvarias és még kevésbé kedves hangnemben. Itt mindenféle jött-ment söpredéknek nincs helye!

- Ohh elnézést! - vigyorog rám, és komolyan megfordul a fejemben, hogy nemes egyszerûséggel beverem a képét, s ettõl csak az a gondolat tart vissza, hogy igen kellemetlen lenne bedagadt ököllel vezényelni. De amit mûvel, az szabály szerint lesokkol: közelebb lép, és a kezét kinyújtva mutatkozik be a legnagyobb nyugalommal. - A nevem Sebastian M. Theophilus. Igazán örvendek! Már nagyon kíváncsi vagyok a darabra, sokan dicsérik. Azért... - folytatná az önfeledt és egyoldalú csicsergést, de a szavába vágva fordulok félre.

- Elnézést! - intem le az egyik alkalmazottat. - Az úrnak semmi keresnivalója a kulisszák mögött, kikísérné? - kérdezem olyan hangszínnel, hogy a fiú annak ellenére rezzen össze, hogy nem üvöltöttem, én pedig, miközben a lótifuti kitessékeli a Sebastian névre hallgató félnótást, nemes egyszerûséggel elhagyom a színteret a beljebbi öltözõbe vonulva, és durrogva. Remek, úgy feldobták a hangulatom, hogy ölni tudnék.

* * *

Mivel nem sikerült túlzottan megnyugodnom, leordítom az igazgatót, majd még egy-két szembejövõt, belekötve az élõ fába is, és minden apróság miatt problémázva. Ezzel legalább elértem, hogy nem remegek a méregtõl, és végre kezdek visszatalálni a nyugalmi állapotomhoz, pedig ilyenkorra már rég fel kellett volna, hogy tüzeljen az elõadás gondolata...

Viszont lassan idõ van, és mivel nem szeretem megvárakoztatni a közönségem, és mivel a pontosság az egyik legfõbb erényem, mély levegõt véve lépek ki a színpadra, hogy a már beült zenekar elé lépve és meghajolva megkezdhessem az elõadást. Vonulásom taps kíséri, s ahogy tekintetem a nézõtérre téved, végre elkap az érzés, és a lepkék röpködni kezdenek a gyomromban. Az érzés utolérhetetlen, és ilyenkor kifejezetten úgy érzem, a világ tetején járok, mikor eme csarnok színpadának deszkáit taposom.

Ahogy a zenekar felé fordulok, a taps elhal, s olyan csönd telepedik rám, még a saját szívem dobogását is hallom, amely fürgén dolgozva pumpálja ereimbe a vért. Felemelem a kezem. Minden szem feszülten mered rám, s ahogy egyészt a kezdõütemet megadva, másrészt kézmozdulatommal mintegy be is számolva némán a zenekarnak adom meg a kezdõlökést, s ahogy a negyedik mozdulatnak is vége, a zene lágyan felcsendül, hogy elénk rajzolhassa egy tengeren hullámzó hajó békés képét.

<<Zene>>

* * *

Hatalmas tapssal vonulok ki. Az elõadással meg vagyok elégedve, bár az egyik hegedûst és az egyik fuvolást le kell majd ordítanom, mert egy helyen félrefújtak durván. A darab viszont tökéletesen vizsgázott, ezt mutatják az öltözõbe özönlõ dicsérõ levelek és virágok, apró ajándékok. Hanyagul vágódom le a székemre, hogy kifújhassam kissé magam a bál elõtt, és rendbe hozhassam magam. Hiszen leizzadtam és a hajam is szétjött kissé.

* * *

Fél órával az elõadás után érkezem, s ahogy bejelentve belépek, rögtön körbefognak a nevesebb urak, hogy közöljék gratulációjuk, amíg még lehet, mielõtt az uralkodó kisajátít magának, ugyanez igaz egy halom fiatal lánykára is, akiknek “feltétlen” el kellett kísérni a kedves papákat. Ugyan jószerivel idegesít ez a fajta képmutatás, de a rivaldafényben sütkérezés részét élvezem, azért meg még nekem sem kell elvennem senkit, mert megeresztettem egy kétes mosolyt felé.

- Albietri barátom, csak, hogy megérkeztél! - jelenik meg a szalon ajtajában a nagy tömörülésre az uralkodó is. Igen nagy megtiszteltetés, hogy külön elém jön, hogy üdvözölhessen, s kimentve a tömegbõl beljebb vezessen a nagyterembe.

- Fenség, enyém a megtiszteltetés, hogy itt lehetek - üdvözlöm válaszul, míg követem, s hallgatom dicsérõ szavait, és lelkesedését a hamarosan megrendezésre kerülõ, immáron színpadi darabbal is kiegészített bemutatóval kapcsolatban.

- Tudom, hogy elfoglalt vagy mostanában - folytatja a csiripelést, s ez a része azért kelti fel igazán az érdeklõdésem, mert az ilyen jellegû megjegyzései mindig valami melót rejtenek magukban, amire nem lehet nemet mondani.-, nem is akartalak ilyesmivel zargatni, de egyszerûen elképesztõ gyöngyszemre bukkantunk, akit mindenképp szeretnék neked bemutatni.

- Gyöngyszem? - emelem fel az egyik szemöldököm gyanakvón. Már megint mi az Istenrõl kell majd véleményt alkotnom?

- Barátom, Brannenberg gróf, mutatta be nekem - jó, innentõl kezdve készülhetek a kardomba dõlésre... -, igen tehetséges fiatalember, és szeretném, ha alkotnál vele egy közös operát a születésnapomra.

- Uram, nem akarok akadékoskodónak tûnni, de egy mû önálló alkotás, nem tesz neki jót, ha többen fércelik össze - vetem ellen, de nem figyel rám, ez abból is látszik, hogy az arca felderül, és máris hosszabbra veszi a lépteit, és üdvözli a barátot, Brannenberg grófot. Hogy én hogy gyûlölöm ezt a kövér disznót a bohócruhájában! Tuti biztos vagyok benne, hogy õ ültette el a bogarat az uralkodó fülébe.

- … persze, már is megkeresem! - érek a “körbe” végszóra.

- Egy pillanat és itt lesz a fiú, biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog, ha megismered a képességeit - vigyorog rám a császár. Ja, biztosan...

Mérgemben kihasználom, hogy épp erre jár egy pincér, és egy pohár fehérbort veszek magamhoz lelki támaszként. Kortyolok is egyet, kihasználva, hogy még megtehetem. Mert ha csak a kezemben fogom, hatni nem fog... A hátam mögött persze összesúgnak az agyatlan libák, hogy milyen erotikusan tudok még mindig inni, s csak önuralmamnak köszönhetõ, hogy nem köpöm ki azonnal a magamhoz vett kortyot.

- Antonio, hagy mutassam be neked Sebastian M. Theophilust! - ragadja meg a karom az uralkodó, s már mikor fordulok, feldereng az agyamban, hgy mintha én ezt a nevet már hallottam volna, de ahogy megpillantom, szabályszerûen gombostûhegynyire szûkülnek a pupilláim, s elegáns, nem elegáns, elejtem a poharat.

- Te?! - szalad ki a számon sokkal hangosabban és indulatosabban, mint amennyi beleférne rideg és érzéketlen imidzsembe, s most kivételesen akaratlanul érem el, hogy az egész terem ránk figyeljen. Marha... Gyorsan megköszörülöm a torkom, majd a lehetõ legridegebb mód nyújtom felé kényszeredetten a kezem egy kézfogásra, miközben magamban ordítok kétségbeesett dühvel az ég felé, hogy mégis mit vétettem?!