Egy újabb sikeres koncert szünete következett el. Jók a koncertek és egyszerűen imádom őket, bár azt imádom, hogy a bandával lehet… Mondjuk legjobban, akkor szeretem a koncerteket, hogy Damien is itt van. Ő van az eredeti felállásba és igaz, hogy jó a másik gitárosunk is, de azért olyannal csak szívesebben játszik együtt az ember, akihez érzelmi szálak fűzik, még akkor is ha a másik illető nem tud róla.
Amíg az énekesünk idióta történetekkel szórakoztatja a népet és tuti, hogy másnap az újságok is teli lesznek, de hát na… még szerencse, hogy nem csak ebből van a hírnevünk. Megrázom finoman a fejemet, miközben kicsit összébb szedem a hangszert, mert hát miközben dobolok távolodik tőlem és nem szeretem, mert a végére nekem kell közelebb mennem hozzájuk, főleg a mély dobhoz.
Ám ahogy hallgatom a közönség üvöltését Damien-re nézek. Próbálom kitalálni, hogy miként érezheti magát, de most még nem látok rajta semmit, hogy fáradna, vagy akár mi, amit nagyon jó jelnek veszek. Örülök, hogy velünk van itt és most. Egy kicsit szinte megbabonázva nézem… még szerencse, hogy a szemüvegtől és a hajamtól. Eléggé elmerülök a látványában, még ha csak hátulról is látom, de egyszer csak annyit látok, hogy valami fejen találja, amire kicsit szúrósabb tekintettel néznék a közönség felé, hogy így dobálni merjék.
- Hoppá! Szép dobás! – én fogom megfojtani az énekest, ha nem hagyja abba.
Kezdek kicsit aggódni, hogy ennek elég súlyos következménye lesz. Nem igazán csípi mostanában a kis dobosunk az ilyen meglepetések, pláne nem az állatokat. Látom, hogy nagyon keresgél a szemével, mire rám emelik a tekintetét, de én csak szúrós szemekkel nézek, és még a szemöldökömet is felhúzom. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit nem kéne, de végül szerencséjére, csak elveszi a mikrofont és megköszöni, aminek igazán örülök.
*~*~
Még egy számot azért leadunk a többieknek, de ebbe most Damien nem szerepel, hogy tudjon pihenni. Mondjuk ilyenkor aggódok érte, mert nem látom és nem vagyok vele, de szerencsére nem sokára még mi is az öltözőbe keveredünk, ahol szemre vételezhetve látom, hogy minden rendben csak pihen.
- Á, hát itt vagy! – Kyle soha nem tudta megtanulni, hogy miként kell csendben lenni és mivel még a koncert hatása alatt van, ami nekünk jó így még kiabálni is fog egy ideig… - Ezt otthagytad. – vágja hozzá a kis ormányost. Mondjuk szerintem cuki. Eltudnám képzelni Damient egy olyan kis fehérneműben, ahogy előttem flangál…
Egy kicsit viszont ezen igen elgondolkozhatok, mert nem fogok fel semmit abból, ami történik körülöttem, csak arra legyek figyelmes, hogy valami a vállamnál landol, majd az ölemből a földre esik. Onnan legalább nem eshet mélyebbre. Nézem az állatot, majd a többiekre, amikor viszont Damien kezd el jó ízűen nevetni. Imádom a nevetését és jó hallani, hogy ennyire felszabadult tud lenni. Ez engem is mosolyra szokott csábítani.
- Nem is érdemled meg! – morogja Kyle. Ott vagyok és figyelek rájuk, de nagyobb jelentőséget sosem szoktam tulajdonítani az ők kettejük vitájának. Nagy fiúk eltudják intézni maguknak a dolgokat. Nem kellenék oda vízválasztónak, vagy ha már olyan a szituáció, akkor a vitát előzőm meg. Átterelem a gondolataikat, akár csak a gyerekeknél… végülis, majd nem gyerekekkel vagyok összezárva az egyszer már biztos.
Ám abba már igen is beleszólok, amikor Daimen egy cigire akar rágyújtani, mert kiveszem a kezéből és összegyűröm. Ne cigizzen, amikor tudja, hogy beteg.
- Minden oké? – kérdezem meg tőle, mert nem akarom, hogy gond legyen.
- Aha, csak rohadt melegem volt fent. Most komolyan, a ti szupersztár búrátoknak már nem is jó a normális reflektor? – ez a kérdés szerintem nem nekem szólt így megint csak visszahúzódok a háttérbe.
- Nem hát. – nem szeretem ezt a fellengőz szöveget. Ilyenkor úgy adnék egy nyakast az énekesünknek. Nem értem, hogy mire fel van nagyra magával, amikor szokott rontani, csak senki nem tudja a közönségből, hogy az nem úgy lenne.
- Menni fog a ráadás? – érdeklődök tőle, mert azért ha azt nézzük ez a nap elég hosszú volt. Próbák, meg fellépést, meg tömeg, meg minden.
Látszik rajta, hogy ár nincs a bőrszínében sem annyi élet, mint amikor felmentünk és aggódok érte. Rengeteget olvasok a betegségéről, mióta megtudtuk és érdekel, így szinte mindent tudok róla, csak azt nem akarom, hogy ezt megtudja. Nagyon jól meg tanultam már figyelni az elmúlt években és ezt már tudom alkalmazni is. Voltam súlyos eseteknél szabadidőmben és az ő tüneteiket is megvizsgáltam amennyire megtudtam.
- Persze, miért ne menne? – válaszolja magabiztosan, bár gyanakodok abban, hogy mi a helyzet. - Akár holnap estig is bírnám! – ne ezt viszont borítékolni tudnám, hogy nem így lenne. Tekintve, hogy a mankói is itt vannak. Tudom, hogy próbálja a nagy menőt mutatni a fiúknak, de én nem vagyok akár ki Damien, ezt te is tudhatnád.
- Lesz még máskor is koncert, nem muszáj… - mondanám neki, de félbe szakít. Nem engedi, hogy végig mondjam.
- Ebbe bele se kezdj! – mondja és feláll. Pedig nagyon jól tudja, hogy igazam van.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy amikor feláll a térde megrogyik kicsit, és már ugrásra készen álltam, de amikor láttam, hogy egyenesben van hagyom, hogy had menjen.
- Ne aggódj, nem foglak leégetni titeket. – a faszom tart ettől, hogy leéget minket, én csak érte aggódok, hogy ne legyen baja.
A ráadás számok nagyon jól sikerülnek, de én még akkor is aggódok érte. Nem akarom, hogy baja essen. Lehet hogy túlságosan is féltem? Lehet félte kéne tennem az érzéseimet? Hasonló gondolataok fordulnak még emg a fejemben, ám amikor egy igen kicsit ront odakapjuk a fejünket és őt figyeljünk. Nagyon nincs rendben és ez látszik. Egyre szorosabban fogja a gitárt és már szinte elfehéredtek az ujjai. Nem jó nagyon jó. Remélem lesz egy kis esze, mert ha nem akkor én fogom leállítani koncertet és az akkor az egész banda lefog menni a színpadról.
Ám legnagyobb örömömre és megkönnyebbülésemre a színpadközepe felé megy, majd meghajolva hagyja el a színpadot. Szememmel figyelem, ahogy lesétál és látom, hogy mennyivel nehezebben megy most a sétálás, mint amúgy. Erről beszéltem, de nem fogom a szemére hányni, mint ahogy soha nem is tettem, ha igazam volt.
Végig játsszuk a dalokat, és a közönség élvezi, de én inkább Damien-nel lennék, hogy segíthessek neki. Szerencsére hamar le megy a maradék szám, és már mehetünk is le a színpadról, aminek kifejezetten örülök, mert így akkor legalább tudok segítek Damien-nek, már ha elfogadja.
Le is megyünk és odamegyek hozzá.
- Segítsek? – érdeklődök és a kezemet is nyújtom neki, mire elüti.
- Nem kell. Megtudom oldani magamtól is. – mondja makacsul, majd úgy áll fel és bár megkel kapaszkodnia nem engedi, hogy segítsek neki, amire nagyot sóhajtok. Mellette szeretnék lenni és segíteni neki.
- Had segítsek. – kérem meg.
- Alex nem vagyok kis baba menni fog egyedül is. – mondja továbbra is hajthatatlanul és már vitatkoznék is vele, amikor jön velünk szembe egy számomra ismeretlen alak. – Áhh. John. Jó hogy jöttél. – mondja neki. – Segítsél már. – az említett szépen lassan komótosan nem kapkodva el a dolgokat megy oda hozzá és kap a keze alá.
- És így hogy fogsz teljesíteni Damien? Remélem nem csak ezért hívtál, hogy támogassalak, mert akkor nagyon pipa leszek. – mondja neki olyan stílusba, amiért már leütöttem volna, ha nem lennének itt a biztonsági őrök, meg hát végül is Damien dolga, hogy mit csinál.
- Nyugi. Higgadj le. Csak menjünk innen és rendben lesz minden. – mennek be az öltözőbe, ahol Damien felkapja a mankóját. – Hozd a gitáromat. – mondja ő is neki úgy, mintha a kutyájával beszélne.
- Jól van. – felkapja, majd elindul kifelé.
- Köszi a koncertet skacok, majd próbán találkozunk. – veti még nekünk oda, de rám nem is néz, hanem úgy sétál el mellettem, mintha nem is lennék.
Hülye lennék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel és nem esik rosszul, de nem kezdek el miatta pattogni. Ha ő így jól érzi magát, akkor én nem fogom törni magam azon, hogy felfigyeljen rám és mindent megtegyek neki. Elegem van. Ha neki ennyire rosszul esik, hogy törődök vele, vagy csak a jót akarom neki, akkor nem fogok vele foglalkozni. Bár ahogy magamat ismerem ez kb egy napig fog tartani, vagy fél napig, de valahogy meg kell próbálnom tovább nem foglalkozni vele. Nem akarok a kis kutyája lenni, aki minden füttyentésre ugrik.
Összeszedem végül én is a cuccaimat, majd segítek elpakolni a többieknek és inkább haza megyek, hogy kitudjam pihenni magam, bár tudom, hogy Damien-nek fog járni az agyam és ezt utálom magamban a legjobban.
~*~
Két nap múlva éppen a próbatermünkben vagyunk. Várjuk a többiekkel Steve-vel, hogy megérkezzenek. Ő éppen hangol én meg a dobot állítom be.
- Minden rendben van Alex? – érdeklődik én meg a szokásos arc kifejezésemmel nézek rá.
- Persze, miért mi lenne a gond?
- Tudom, hogy mi a helyzet veled Damient illetően és gondolom a koncertes dolog nem éppen esett jól. – jegyzi meg és nem értem, hogy minek üti az orrát olyanba, amibe nem kéne, bár ha azt nézzük. Steve a legjobb barátom, aki megérti a dolgokat.
- Jól vagyok persze. Nem fogom magam rá erőltetni, ha ő nem akarja. – mondom megrántva a vállamat, majd úgy folytatom a dolgomat.
Nem telik el sok idő és már a többiek is szinte együttes emberként rontanak be a próbaterembe.
- Sziasztok mindenki. – köszön Kyle és jön még mögötte A másik gitárosunk és még Damien is, bár mankóval közlekedik és van egy olyan érzésem, hogy nem itt lenne a helye, de nem fogom tőle megkérdezni.
- Sziasztok. – köszön Steve. – Damien. Neked nem kéne pihenned? – gondolom ő is észrevette a mankót, amit nem lehet észre venni.
- Steve már te is kezded? – kérdezi, majd rám néz. – Alex, te nem szeretnéd megkérdezni? Az új gyerek is meg mindenki ezt kérdezi tőlem.
- Azt csinálsz, amit akarsz felnőtt ember vagy. – válaszolom neki majdnem azt, amit ő mondott nekem a koncert után és inkább elfordítom róla a tekintetemet.
- Amúgy meg csak hallgatni jöttelek titeket. Az ülésbe nem fogok bele halni. – mondja szarkasztikusan én meg inkább nem reagálok rá és helyet is foglal.
- Akkor kezdjük a próbát gyerekek. – kiabálja Kyle, majd előveszi a mikrofonját és beszereli.
Meg vagyunk mindennel és indulhat a menet. Jó pár zenét elgyakorlunk, mert pár nap múlva megint lesz egy koncertünk, ahova jó pár fejes el fog jönni, hogy megnézzenek minket, akikkel szerződésben állunk, mert nem sokára le fog járni a szerződésünk, és újra akarják kötni. Legalább is remélem. Még jó, hogy én intézem a bandának az ügyeit.
Ám a próbánk közben egy igen ismeretlen emberke jön be, akit már megint nem ismerek.
- Damien. – hallom meg, hogy őt keresi és ez nem igazán tetszik. A szabály, az szabály.
- Gyere csak be, Ken. – mondja, aki erre bejön és úgy ül le Damien mellé, én bennem meg előbújik a féltékenységi szörnyecske.
- Damien a szabály mindenkire vonatkozik. – hívom fel a figyelmét, mi szerint a próbaterembe senkit nem lehet behozni.
A szám végeztével- miközben ujjaim utoljára siklanak végig a húrokon- egy pillanatra lehunyom a szemem. A hatalmas közönség egy emberként zúg fel, a sikolyok, a füttyszók, a buzdító bekiabálások, és az eszeveszett tapsvihar észveszejtő elegye teljesen megrészegít. Mintha áthatolna a bőrömön, egészen a húsomig, hogy elképesztő energiával töltse fel minden egyes izmomat. Rég nem érzett,már-már teljesen idegennek tűnő erő árad szét az egész testemben. A hátam és a lábaim egyenesek, anélkül, hogy minden pillanatban oda kéne figyelnem rá és ujjaim is csak a húrokkal vannak elfoglalva, nem pedig azzal, hogy minden áron a kezeim közt tartsam a hangszert. Rég éreztem már ezt, lassan kezdtem elfelejteni milyen is színpadon állni. A fiúk mostanában vagy nagyon messzire mentek, vagy nekem nem volt alkalmas. Mert ugye úgy mégse állhatok színpadra, mint akit kifacsartak, miután egy kamionnal háromszor elütötték. Ha már csináljuk, csináljuk jól!
Lassan nyitom ki a szemem és kissé hunyorogva próbálok végignézni az előttünk tomboló embertömegen, miközben Kyle, az énekesünk a közönséget boldogítja az idétlen történeteivel. Vajon ő sem lát semmit? Olyan nagy lelkesedéssel magyaráz a közönségnek, hogy ezt nehéz elhinni.
Én szeretem látni az arcokat, a rajongással telt tekinteteket, ráadásul az aznap esti szórakozásomat is a színpadról szoktam kinézni, de ez a bazi erős reflektor teljesen elvakít. Ha nem hallanám ezt az észveszejtően hangos őrjöngést, simán elhinném, hogy az előttünk elterülő nézőtér teljesen üres.
Tekintetem a fiúkra vándorol. Tényleg jó ez így nekik?
A közönség távol van… Pedig tudom, hogy hozzám hasonlóan ők is azt szeretik, ha a rajongók minél közelebb vannak. Mint régen. A kis, füstös klubokban, mikor még én sem csak alkalmi tag voltam. Fellépés előtt és utána is együtt hülyültünk a többiekkel, nem kellett semmilyen hülye VIP jegy, hogy a közelünkbe jöhessenek. Úgy tűnik, a távolság köztük és a rajongók közt együtt nő a hírnévvel. Elég szar ügy. De még így is piszkosul szerencsések.
Mikor Kyle ismét feltesz valami tőle megszokott idióta kérdést a tömeg egy emberként kezd sikoltozni. Eszeveszettül jó érzés ezt hallgatni, annyi energiával tölt fel, mintha belém pakoltak volna legalább egy millió elemet. És, ha belegondolok, hogy reggel még alig tudtam felállni az ágyról. Szedhetem azokat a hülye bogyókat marokszámra, csinálhatom azt a nevetséges tornát akár naponta tízszer, de semmi sem használ annyit, mint egyetlen színpadon töltött perc. Úgy érzem, képes lennék háromszor körbefutni a várost.
Számat mosolyra húzom, mulattat, hogy így isszák Kyle minden szavát. Pedig, ha tudnák, hogy az az igazi áldás, ha néha napján befogja. Ám a szórakozott görbe hamar eltűnik az arcomról, mert az előttem kavargó fényfüggönyből egyszer csak egy sötét kis pont tűnik elő, ami még hihetetlenül gyorsan nő is. Ez…felém jön?! Váratlanul ér a támadás, nincs időm kikerülni, így valami nagy, de puha egyenesen fejbe talál. Mi a…
-Hoppá! Szép dobás!- visszhangzik Kyle kárörvendő nevetése a hangfalakból
Bosszúsan pillantok rá. Jókedvűen röhögcsél a közönséggel együtt, szemmel láthatólag nagyon jól szórakozik azon, hogy engem megpróbáltak kinyírni. Megható ez a bajtársiasság.Aztán tekintetem a tőlem néhány méterre heverő jókora plüsselefántra téved. Arcán idióta vigyor ül, mintha azzal beteljesedett volna élete célja, hogy engem lefejelhetett. Egyébként meg bugyirózsaszín. És ha már a bugyiknál tartunk, ez a dög is visel egyet. Egy fekete, itt-ott piros csipkével díszített darabot, ami bevallom nem rossz, de jobban szeretem, ha én hámozhatom ki belőle a viselőjét, minthogy dobáljanak vele.
Mégis ki hol, és melyen anyag hatása alatt találta ki, hogy én ilyen plüss dögökkel szoktam játszani? Ha már örömet akarnak szerezni nekem, dobáljanak valami lemezritkasággal, vagy cigivel, vagy ugorjon fel maga a csaj a színpadra, abban a bugyiban, de könyörgöm, hagyjanak ezekkel a szőrös szarokkal! Így is annyi van már belőlük, hogy ha kiszórnám őket egy húszemeletes ház elé, aztán leugranék a tetőről, esküszöm, semmi bajom nem lenne. Maximum akkor, ha földet érés után belefulladnék a plüsstengerbe, de ugye az is csak az igazamat bizonyítaná.
Reménnyel telve pillantok körbe a színpadon, hátha valahonnan megkapom az engedélyt a jószág földkörüli pályára állításához, de a szemem sarkából meglátom Alexet, aki a dob mögött ülve egy beszédes pillantással emlékeztet engem arra, mit ígértem. Chh..na jó. Az ígéret az ígéret.
Egy pillanat alatt átrendezem az ábrázatomat, majd elmarva a mikrofont a drága kis dalos pacsirtánktól széles mosollyal köszönöm meg az én mélyen tisztelt rajongómnak az ajándékot.
Kedves vagyok…kedves vagyok…kedves…. De ha még egyszer hozzám vágnak valami hülyeséget, esküszöm, a bakancsommal fogok fejbe dobni én is valakit.
*~*~
Nagyot szusszantva rogyok le az koromfekete bőrkanapéra. Anyám, de kényelmes, mint valami felhő. Az én szereplésemnek most egy ideig vége, a ráadásig itt, az öltözőben fogok tanyázni. Tekintetem a mennyezet felé mered, a hófehér, hideg neonfény egyhangúan világít a szemembe. Fejemet hátradöntve hallgatom a fiúk dübörgő zenéjét, szememmel pedig a cigimből lassan felfelé kúszó füstöt figyelem. Máris hiányoznak a reflektorok.
-Á, hát itt vagy!-hasít bele a csendbe Kyle hangja, miután kirobbantotta az ajtót, nyomában pedig ott vannak a többiek. Hogy a francba tud ilyen hangosan beszélni, mikor az elmúlt két órát végig énekelte? Átviharzik az öltözőn, majd kecsesen levágódik a felhőmre.-Ezt otthagytad. – azzal az ölembe vágja az ormányost. Miért jó mindenkinek, ha ezzel dobál engem?
Lapos pillantást vetek a fehérneműs dögre. Na jó, bevallom, simogatja az egómat, hogy én is kapok ilyeneket, nem beszélve arról, hogy idefele a gorilláknak bizony az ÉN elvetemült rajongóimmal is meggyűlt a bajuk. De akkor sem vagyok az a gyűjtögetős típus. A szekrényem alja már így is tele van ilyenekkel és nem hiszem, hogy bármi hasznukat venném ebben az életben, így nem vagyok hajlandó még egy plüssjátékot hazavinni.
De talán…ha engem már kétszer telibekaptak vele, lövedéknek azért csak jó lehet…
Óvatosan, ügyelve szándékaim leplezésére becélzom drága kis énekesünk búráját, majd egy ügyes dobással útjára engedem a jószágot. Telitalálat! Méghozzá duplán. Ugyanis az elefánt –azután, hogy művészi pontossággal telibe kapta Klyle fejét- csodás módon lepattant és Alexet is eltrafálta. Igaz, őt csak vállon érte a találat.
Robbanásszerűen tör elő belőlem a nevetés, ahogy végignézek merényletem áldozatain.
- Nem is érdemled meg!- morogja duzzogva Kyle, miközben kétségbeesetten igazgatja a haját. Aztán tekintetem Alexre téved, de ő csak egy szó nélkül maga mellé teszi az elefántot és mintha mi se történt volna, tovább babrálja a szemüvegét.
Válaszként az iménti kijelentésre egy nemtörődöm vállrándítás közben széles vigyorgássá fojtom el röhögésem. Pár pillanatot adok még magamnak, hogy kiélvezzem pazar dobásom gyümölcsét, majd –mivel nem látom, hogy ellentámadás készülődne- tekintetemet elfordítom a sértődött ábrázatról és szememet lehunyva dőlök ismét hátra, hogy kiélvezzem a füstölgő rúd nyújtotta élvezetet.
Vagyis csak kiélvezném, mert pár pillanattal később a cigi csak úgy, bármilyen előjel, vagy búcsúlevél nélkül eltűnik a számból. Volt, nincs.
Szememet újra kinyitva Alex tűnik fel előttem és végignézhetem, ahogy kezei által cigim korai halált lel a hamutartóban. Szép, mondhatom! Ó, ha nálam lenne még egy olyan elefánt…
-Minden oké?- pillant rám Alex szeme sarkából
Mármint azon kívül, hogy orvul kinyírta a bagómat? Egyébként meg teljesen felesleges volt, mert direkt ma estére vettem egy egész dobozzal! Ha-ha-ha!
De mindegy, nem teszem szóvá a dolgot. Tudom, hogy csak jót akar, de ez a néhány szál már nem oszt, nem szoroz. Az azért betenne, ha állandóan füstölnék, de annyira hülye nem vagyok.
-Aha-dörgölöm meg az arcom- Csak rohadt melegem volt fent. Most komolyan, a ti szupersztár búrátoknak már nem is jó a normális reflektor?
-Nem hát.- Feleli Kyle, közben a hatás kedvéért lábait nagy koppanással helyezi az asztalra, de azonnal fel is pattan a menőnek szánt pózból és elviharzik. Gondolom a fodrászt akarja megkeresni, hogy rendbe hozassa vele az isteni séróját.
-Menni fog a ráadás?- kérdezi Alex, olyan komoly ábrázattal, hogy kedvem lenne megint kiröhögni
Már kezdtem hiányolni ezeket a kérdéseket…na tessék, kellett nekem felhívni magamra a figyelmét a dobálózással.
Biztos látja rajtam, hogy az a kemény három szám, most jobban lefárasztott, mint máskor. Hát igen. Talán a szemüvegében lehet valami spéci érzékelő, vagy csak egyszerűen jó a szeme az ilyen dolgokhoz, de tény, hogy előle nem olyan könnyű eltitkolni semmit, mint a többiek elől. Ez mindig is így volt, és szerintem fejleszthetem bármilyen profi szintre a színészi képességeimet, ez már így is marad. Persze fordítva még véletlenül sem működik. Kicsit olyan, mintha én lennék a kihallgató szoba, Alex pedig az a tükör mögötti kis sötét zug, ahonnan minden jól hallható és látható, de az ott tartózkodók teljesen láthatatlanok maradnak. Kérdem én, ez nem szemétség? De.
-Persze, miért ne menne?- felelek egy kérdéssel, szemöldökömet felhúzva-Akár holnap estig is bírnám!-teszem hozzá, egy féloldalas mosollyal, mire hitetlenkedve néz a falnak támasztott mankóimra, majd ismét rám. Nem mond rájuk semmit, de ő is tudja, hogy ha hajlandó voltam azokkal jönni, akkor annak oka van.
-Lesz még máskor is koncert, nem muszáj…- kezdene el lebeszélni, de felesleges
-Ebbe bele se kezdj!- sóhajtom, miközben a karfára nehezedve felállok, hogy otthagyjam Alexet és vele együtt az isteni kényelmet
Amint a súlyom a lábaimra nehezedik, térdeim egy rövid pillanatra megrogynak, de azonnal kiegyenesítve őket próbálom leplezni a dolgot. Szó nélkül indulok az ajtó felé, és ő sem szól semmit, mintha semmi sem történt volna, de hülyeség abban reménykednem, hogy majd pont ő nem vesz ilyet észre.- Ne aggódj, nem foglak leégetni titeket.- teszem hozzá, már az ajtóból, majd otthagyom az öltözőt
A ráadás közben azonban kezd megkörnyékezni a gondolat, hogy Alex aggodalma most az egyszer talán mégsem volt teljesen alaptalan. Egyre nehezebben állok meg a saját lábaimon, és sikítson az előttem tomboló tömeg bármilyen hangosan, a gitár pillanatról pillanatra egyre nehezebbnek tűnik. Mintha láthatatlan kezek százai akarnának lehúzni a földre.
Nemnemnemnem! Már csak két szám. Erre vártam hónapok óta, nem fogok most csak úgy visszavonulót fújni!
Ahogy kezeim egyre súlyosabbnak érzik a hangszert, ujjaim annál görcsösebben szorítják. Egyszer sikerül is rontanom, de szerencsére azért nem akkorát, hogy mindenki észrevegye. Alexnek és a többieknek persze azonnal feltűnik és onnantól kezdve mindannyian fél szemmel engem figyelnek.
Oké, ennyi volt…
Az utolsó szám előtt intek Kyle-nak, hogy még ne kezdje el, majd pár lépést teszek a színpad közepe felé. Széles mosollyal, látványosan meghajlok, mintha csak így lett volna eltervezve. Néhány pillanatig még ünnepeltetem magam, aztán a tapsviharral kísérve levonulok a színpadról.
A fenébe! Ilyen még nem fordult elő.
Vagy tízen ugranak mellém a személyzetből, amint leérek a színpad mögé, de elhessegetem őket annyival, hogy teljesen azt hittem, hogy így volt megbeszélve. Nem kell nekem ez a nagy felhajtás.
Végül a színpad mögötti lépcsőre ülve hallgatom végig az utolsó számot. Nem tudom, bírtam-e volna borulás, vagy gitárleejtés nélkül még ezt az egy számot, de mivel itt elsősorban a fiúk hírnevéről van szó, nem akartam kipróbálni. Még a végén rám fogják, hogy drogos vagyok, az pedig megint csak nem nekem lenne rossz, hanem nekik.
Én lépek fel utoljára a színpadra. A lányok eddig is sikítottak, de most, hogy én is megjelenek még jobban neki kezdenek. Elégedetten elvigyorodom. Ezek a hangok zene füleimnek. Üdvözlöm közönséget mondok pár szót, majd játszani kezdünk. A koncert folyamán a lányok egyre jobban megőrülnek, de vannak itt pasik is, aki vagy elkísérte a hugicát vagy éppen neki tetszik és persze megtalálhatók köztük a melegek. Fellehet ismerni őket, ahogyan néznek rám szinte felfalnak a szemükkel. Nem egyszer volt, hogy vittem haza magammal pasi rajongóimat. Nem titok, hogy meleg vagyok. A menedzserem először azt mondta, hogy titkoljuk el, de én nem akartam. Egyrészt nem szégyenkezem miatta és leszarom, ha valakinek nem tetszik. Most ha emiatt nem hallgatja a tovább a zenénk, hát legyen ő baja. A másik meg nem akarom átbaszni a rajongóim és valljuk be azért a lányok szeretik a melegeket, akik még jól is néznek ki és ezt ki is használjuk. Az egyik gitáros is meleg szóval szoktuk tenni magunkat a színpadon egy kis simogatás vagy csók, de persze nincs köztünk semmi. Egyrészt neki van kapcsolata és nem zavarja mit teszünk színpadon, mert tudja jól odaszól csak másrészt meg bandán belül nincs kavarás ez mindenkinek jobb na meg nem is akarok például én komoly kapcsolatot Tom pedig ilyen. Szerencsére a bejelentés után csak némi felháborodás volt, de hát az emberek már csak ilyenek, de a rajongókat nem veszítettük el sőt szerintem még több is lett.
Ismét eljön egy pont és Tommal forró csókot váltunk és még a felsőm is lekerül, ahogyan máskor is többször. A csajok sikítoznak majd elájulnák. Elvigyorodom sexisen tudom jól, hogy kell velük bánni attól még, hogy nem vonzzanak. Bedobom a közönségembe az ingem a kis édesek meg szinte összeverekednek rajta. Imádom őket és azért rendszerint próbálkoznak én meg teszem nekik a szépet sőt még néha színpadra is felinvitálom egy csókot is kapnak hagyj legyen egy jó napjuk.
A koncert alatt előkerül a hegedűm is és még zongorán is játszok. Ezek a hangszerek ritkán jelennek meg az e fajta zenekaroknál és ezért is vagyunk olyan különlegesek.
Többször visszatapsolnak minket, majd amikor tényleg lejövünk a színpadról adunk pár autogramot meg csinálok pár fotót. Nekem sietnem kell, mert lesz egy interjúm. Most csak engem kértek előfordul ez is, de legtöbbször mindenki ott szokott lenni.
Elmegyek az öltözőmbe gyorsan felfrissítem az arcom. A sminkem lemosom és utána csak szemceruzával húzom ki. Hajamból kiszedem a csatokat és jobban összeborzolom a hajam. Másik nacit veszek fel konkrétan egy szűk farmert és egy lila pólót, amiből kilóg a csípőcsontom. Fújok még egy kis parfümöt magamra majd még megpördülök a tükör előtt és megyek is az interjúra. Nem kell pluszba elmennem sehova itt tartjuk a riportot. Elmegyek a szobába, ahova kell és bekopogok. Ennyi udvariasság belém is szorult. Kinyílik az ajtó és egy félistennel találom szembe magam. Jó helyen járok?
- Hello Mineki már vártalak. Gyere be. – enged be. Nos akkor tényleg jó helyen járok. Még nem csinált velem ennyire jóképű és fiatal és igen extrém kinézetű pasi interjút. Ez a nap egyre jobb.
- Hello idegen. – vigyorodom el.
- Inkább szólíts Lucasnak. – nyújt kezet.
- Nagyon örvendek Lucas. – fogok vele kezet.
- Szint úgy. Foglal helyet. – mutat az egyik fotelra.
- Kösz. – huppanok le és rágyújtok. – Remélem nem gond. – pillantok rá na nem mintha elnyomnám.
- Dehogy én is bagózok. Valamit inni kérsz? – látom előtte energiaital van az nekem is jól jönne.
- Egy energiaital jól jönne. – fújom ki a füstöt.
- Jó választás én meg lenni se tudok nélküle. Ez elmondható a cigiről és kávéról is. – vigyorodom el. Laza ez tetszik.
- Számból vetted ki a szót. – vigyorgok egyre jobban. Tetszik ez pasi. Hmm milyen jó lenne, ha vonzanák a pasik, de ha nem akkor is kipróbálhatná velem.
- Parancsolj. – adja oda és leül velem szembe. Érzem ez teljesen más interjú lesz, mint az eddigiek.
- Kösz. Mond hogy tetszett a koncert? – kérdezem kíváncsian.
- Nem volt rossz. – chhh még hogy nem rossz inkább rohadt jó.
- Jó koncerten voltál te? Remekültünk, mint mindig. – vigyorgok ezerrel. Na igen egóm volt főleg a külsőmre, de bandára is.
- Önbizalmad az van nem is kicsi. – nevet fel. Más erre volt, hogy a szemeit forgatta, de ő csak jót mulatozik rajta.
- Van hát, de ebben a szakmában kell is, mint a tiédbe nem de? – vonom fel a szemöldököm.
- Nos ebben van valami. – villant meg egy igazán szexi vigyort. Nem bírom levenni rólam a szemem és ez neki is feltűnik. – Mond mit nézel ennyire?
- Bocs csak tudod még sosem csinált velem hozzád hasonló fiatal, dögös és igen csak extrém kinézetű pasi riportot. – felelem őszintén. Mindig is nyílt vagyok ami a szívemen az a számon. – Nem szóltak még be soha a kinézettedre? Bár gondolom nem igen szoktál politikussal trécselni vagy mégis? – kíváncsiskodom mit se törődve azzal, hogy nekem kéne kérdéseket feltenni. Ráérünk vagyis akartam ma még bulizni menni és eltölteni valakivel egy vad éjszakát, de az illető itt ül velem szembe.
- Nem csak a zenéd szép – néz végig meztelen felső testemen a srác, ami nem nagyon tetszik nekem, így fogom magam, és berohanva a szobába, fölkapom a fölsőm, és magam elé tartom. Nem tetszik ahogy néz. Zavar…
- Ne bámulj így! – mondom komolyan, de olyan, mintha a falnak beszélnék. Folytatja tovább a bámulásomat.
- Nem bámullak, inkább csodállak – jelenti ki közelebb lépve hozzám. Nagyon nem tetszik, hogy itt van – egyáltalán hogy került ide?! Senkit nem engedhetnek be hozzám! -, kicsit ijesztő, ahogy mereszti a szemét a kivillanó bőrömre. Ahogy közeledik, én egyre hátrálok. Egyetlen baj van, hogy lassan neki fogok ütközni a falnak, és nem lesz több menekülési útvonalam.
- Ne csodálj, nincs hasznod belőle – vágom hozzá hidegen. Nincs is mit csodálni rajtam…
- Miért ne lenne? Hiszen azért zenélsz, hogy élvezzék a zenédet nem? – De. De ennek mi köze van a külsőmhöz?
- De – válaszolok.
- Én élveznélek téged is, nem csak a zenédet – Che… Nem csoda, hogy Lex szereti a zenéjét. Ha az ugyanilyen, mint a stílusa, akkor főleg nem. Ugyanolyan közönségesek mindketten. Egyetlen különbség köztük, hogy Lexet megszoktam, és ő a barátom, míg ez a srác it… Csak egy zavaró tényező.
- Ne légy ilyen közönséges, hagyd el az öltözőmet! Semmi keresnivalód itt – közlöm vele, de egyik fülén be, a másikon meg ki. Ráadásul amikor el akarok mellette menni, ő is követi a lépésemet. – Ne zaklass! – pillantok rá mérgesen, ami nem igazán látszik, de ez már olyan, mintha dühöngenék.
- Nem zaklatlak, csupán kifejeztem, mennyire vonzódom hozzád – súgja nekem. Nem érdekel. Miért pont engem talált meg?! – Már azóta, amióta megláttalak a klubban, ahol koncerteztünk. Alex barátod kedves figura, mutathatnál némi érzelmet te is az acélos páncélod mögül – Mit érdekli őt? És mit akar fogdosni engem?! Ne fogdosson! – lépek el a keze elől, de megint követ, egész a szekrényig, aminek az egyik fájós karom neki ütközik. Elég kellemetlen érzés, de a srác zaklatása még inkább az. Ingemet szinte görcsösen szorongatom, ez az egyetlen külső jele a zavaromnak és kényelmetlenségemnek.
- Rám törsz, és kukkolsz, és nem engedsz… ez zaklatás – válaszolom „vallomására” kimérten. Föl is jelenthetném…
- Eljönnél velem randevúzni? – hajol közel hozzám. Hogy mi? Dehogy! Én…
- Nem vagyok meleg – jelentem ki, de nem úgy tűnik, mintha valami törést okozott volna benne a mondanivalóm.
- Valóban? – kérdez vissza, és hasfalamra simítja kezét, végig, az oldalamon. Ah… Régen volt, hogy valaki így ért hozzám, ami egy pillanatra elvakít, és lehunyom a szememet. – Én pedig napkeleti bölcs vagyok – józanít ki szavaival. Tényleg nem vagyok meleg. Max biszex, bár az eddigi kapcsolataim, és partnereim visszajelzései alapján inkább aszexuális. De az biztos nem vagyok, főleg, hogy ennek a srácnak egy apró érintése is ilyen hatással volt rám.
- Ne érj hozzám – szólok rá hidegen, bár legszívesebben képen törölném. De emiatt nem érdemes magamat felhúzni.
- Gyere el velem randizni, és ha az után futva menekülsz előlem… akkor békén hagylak, addig viszont, amíg nem bólintasz rá, a nyakadra járok majd – mondja, és el is hiszem. Valahogy el tudom róla képzelni, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg randizni nem fogok vele. Megér annyit az, hogy nem megyek el vele randizni, hogy aztán tovább zaklasson? Nem.
- Aljas húzás lenne – vágok vissza. Hát, ebből már nem húzhatom ki magam…
- Nem igazán nevezném aljasnak, inkább azt mondanám… küzdő szellemű vagyok. Tetszel… - Tetszek neki. Persze… Én meg kurva vagyok, mi?
- Nem is ismersz… - morgom. Hogy tetszhetnék valakinek, aki nem is ismer engem?!
- Ezért kell, hogy találkozzunk még, hogy megismerjelek – lép el tőlem. Ez úgy hat rám, mintha most szabadultam volna a börtönből. Hát… Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz az a randi…
- Holnap… délután négykor a pláza előtti parkolóban… de utána hagyj békén… - fordulok el tőle, és végre-valahára eltűnik. Normális vagyok én, hogy beleegyeztem ebbe?
Nem. De inkább ez, mint az állandó zaklatása. Aztán meg ki tudja? Lehet, hogy még jól is fogom érezni magam… Fő a pozitív hozzáállás!
Időközben előszedem a szekrényből a pólómat, amit föl is kapok magamra.
- Mit keresett itt Henry? – kérdezi számon kérően Lex, mikor egy kopogás után belép a szobába. Egy pillanatra összezavarodok, hogy ki is az a Henry, de aztán kizárásos alapon rájövök, hogy a zaklatómra gondol.
- Jött zaklatni – mondom, és a nadrágomat is átveszem. Már régóta nem vagyok Lex előtt szégyenlős. Bár néha az idegeimre megy, mégis, én bírom a srácot. Ő a legjobb barátom, már jó régóta.
- Zaklatni?! – akad ki. Miért érzem úgy, hogy nem engem félt, hanem a zenésze jó hírét? – Henry nem olyan! – Na ugye… Közben minden ruhámat összepakoltam, és útra készen állok drága barátommal szemben. Egy nagy sóhajtás után elmagyarázom a dolgokat.
- … és most holnap randira kell vele mennem – fejezem be a magyarázást, mire – ha nem is sikítozó, de szívecske szemű – fanboy-já alakul át.
- Te… te… te! RANDIZOL HENRY JOSSHUÁVAL?! El sem hiszem! – örvendezik, amit nem is értek. Ennyire jó lenne a srác? És ennyire nagy szám lenne, hogy eljön velem randizni? Azt még megérteném, ha azon örömködne, hogyha őt hívná el randira, de hogy azon, hogy engem kényszerített rá…?
- Ezen mi olyan nagy szám? – kérdezem, mire óriásira kerekedett szemekkel bámul rám.
- Mert ő a legdögösebb, legmenőbb, leg… mindenebb srác a világon! – most én nézek rá kerek szemekkel, már amennyire merev arcom engedi. Ennyire nem is nagy szám! Jó, azt elismerem, hogy helyes. Azok az egzotikus, ázsiai szemek, a porcelán fehér bőr… De hogy ennyire? Na, mindegy. – És te nem is örülsz ennek?! – kérdezi kiakadva.
- Nem is ismerem őt! – mondom. Ehh… Legalább egy kicsit utána kéne tájékozódni. És ki más ismerhetné őt jobban, mint egy rajongója? Uram Atyám, el sem hiszem, hogy éppen Lex lesz az, aki valamit is jobban tud nálam… De muszáj… - sóhajtok egy nagyot, és megkérdezem: - Jól van, mit tudsz róla?
- Na azért, már azt hittem, meg sem kérdezed… - ál-morgolódik, a kocsiba pattanva, de aztán egyből folytatja is, dorgáló pillantásom láttán. – Nos, a neve Henry Josshua, de lehet Henjunak, vagy Josshának is szólítani. 24 éves, tehát egy évvel fiatalabb nálad, de ez igazából nem is számít. – Még hogy nem számít?! Mi a francot akarhat tőlem egy nálam fiatalabb srác?! - Egy Rockery nevű punk bandában játszik basszerosként. Meleg srác, de nem veri túl nagy dobra – szusszan nagyot, miután ezt az egészet eldarálta egy levegővel. Okké. Szóval ő bevallottan meleg. De egy helyes, fiatal srác mégis mi a francot akarhat tőlem – TŐLEM -?! Ráadásul még híres is. Én csak egy egyszerű hegedűművész vagyok, teljesen más még a stílusunk is. Nem értem én azt a srácot…
- Ja, Will, ÉN foglak felöltöztetni a holnapi randira! – jelenti ki Lex ellentmondást nem tűrő hangon. Ó, affene! Mibe keveredtem én?!
---*---*---*---
Másnap délelőtt, tizenegykor, mikor épp mennék a héten esedékes úszásra, megjelenik Lex, egy halom szatyorral a kezében. Mit keres itt? Azt mondta, hogy majd csak a randi előtt fog idejönni. A randiig viszont még van öt óra.
- Mit keresel itt? – érdeklődök.
- Mi az, hogy mit keresek itt? Mondtam, hogy én foglak kicsinosítani a randira!
- Igen, ezt értem, de azt nem, hogy MOST mit csinálsz itt – mondom, mire értetlen tekintet fogad.
- Idő kell a készülődéshez! – mondja, mintha ez természetes dolog lenne. Pedig nem az. Számomra legalábbis nem. De Lex számára igen, legalábbis úgy tűnik, mivel egyből maga után rancigál a fürdőszobába.
---*---*---*---
Sajnos a fürdőszobában sokkot kaptam, így inkább nem kommentálnám, milyen kínzásokon estem át. A lényeg, hogy fél négyre sikerült teljesen elkészülnöm. Hurrá…
Lex egy fekete, feszülős farmert adott rám, egy laza, vörös, és fehér mintás fölsővel. Ezekkel nincs is semmi gondom, csak azzal, hogy a hajam úgy áll, mint azoknak a nyálas ficsúroknak, magyarán menetelesen le lett vágva, és a fél szemem el lett takarva. De jó, így még kevésbé fogok látni… Nem értem, hogy gondolta Lex, hogy így megváltoztat! Ez nem én vagyok, ráadásul tuti, hogy Henry azt fogja hinni, hogy miatta csíptem ki magam. Áh, túlélem ezt a randit, aztán soha többet nem kell látnom. Hogy ez engem miért is nem nyugtat meg…?
Végre sikerül el indulni, és nem is kések el. A pláza előtt találkozunk, ő már ott vár rám. Eléggé feltűnő jelenség, így egyből meg is látom. Fekete hosszú haja lobog a szélben, passzentos halvány rózsaszín fölsője kiemeli kidolgozott alakját, fekete csőgatyájával egyetemben. Hát… Be kell valljam, tényleg nagyon jól néz ki. Eleinte nem vesz észre, vagy nem is ismer föl, de mikor megállok előtte, és enyhén zavartan ráköszönök, észbe kap.
- Szia! Huh… Igazán jól nézel ki! – dicsér meg. Na, ezt most hogyan vegyem? Úgy, hogy eddig nem néztem ki jól, és Lex jó munkát végzett a kikupálásommal, vagy csak simán értsem úgy, hogy jól nézek ki. Mindegy, hagyjuk. – Arra gondoltam, hogy most először sétálgatunk, és megismerkedünk, utána eszünk egyet, majd mutatok neked valamit – mondja titokzatosan. Hasam az „eszünk” szóra hangosan megkordul, amitől egy ici-picit talán el is pirulok. Ciki… De igaza van szegény hasamnak, reggel óta nem ettem semmit Lex átváltoztató „műsora” miatt. Francba. Henry meg csak nevet. Hát ilyet…
- Hát, akkor úgy hallom, először eszünk, és utána sétálunk! – mosolyogja, és maga után húz. Hát, kíváncsi leszek, milyen lesz a randi!
- Fogadjunk! – hallom meg magam mellől Alex hangját. Már megint mit talált ki az a fafej?! – Will, fogadjunk, hogy Jess és Chris lefeküdtek egymással! – mondja. Ránézek az említettekre, akik a velünk szemben levő kanapén ücsörögnek, és halkan beszélgetnek, miközben egyre közelebb, és közelebb kerülnek egymáshoz. Lehet, hogy tényleg megtörtént, de engem miért kellene, hogy érdekeljen, hogy lefeküdtek-e, vagy sem? Az ő dolguk, nem?
- Nem fogadok – mondom neki egyből. Mi értelme van a fogadásoknak?! Alex folyamatosan fogadni akar. Mi a jó benne? – Az ő dolguk, hogy mi van, vagy volt köztük.
- Mi van, gyáva vagy? – kérdezi gúnyosan. Választ nem kap rá mást, csak egy lesajnáló pillantást. Ezzel nem vesz rá a fogadásra. Nem érdekel, hogy azt mondja rám, hogy gyáva vagyok.
- Na jó, tudod mit? Ha fogadsz velem, és nyersz, akkor egy hónapig nem szekálunk azzal, hogy gyere el velünk bulizni! – mondja komolyan. Kicsit elgondolkozok, hogy megéri-e, de rájövök 1 hónap nem éri meg a fogadást.
- Legyen egy év! – javaslom, amit egyből elfogad. Nem tetszik ez nekem. Mi célja van azzal, hogy fogadást köt velem. És miért fogadta el egyből? - És ha te nyersz?
- Akkor ma este eljössz velünk az egyik legjobb klubba szórakozni! – válaszolja. Homlokomat ráncolva próbálok rájönni, hogy lehet, hogy nem kellett volna engednem az egy éves buli-mentes csábításnak. Valamiért úgy érzem, nem volt jó ötlet ez a fogadás… - Jess, Chriss! Lefeküdtetek egymással? – kérdezi, mire a két srác felé fordul mérgesen, és Alex arcába dobnak egy-egy párnát.
- Tudod jól, hogy igen, és hagyjál most már békén minket ezzel! – támadják le. Tudta?!
- Hééé! Csaltál! – vádolom meg, amit csak egy vigyorral tolerál. Nénikéje…
- Fo~gadtu~nk, és vesztetté~l! – énekli, mire legszívesebben agyonvágnám, de türtőztetem magam. Arcomon semmi sem látszik a bennem dúló agresszióból, csak annyi, hogy egy pillanatra lehunyom szememet. Nyugi. Nem halsz bele egy kis buliba, nem igaz? – győzködöm magam. Nagyot sóhajtva ismét kinyitom a szemem, és egyből hátra is hőkölök, a tőlem pár centire lévő arc miatt. – Na, öltözzünk, mert most buliba megyü~nk! – kiáltja. Mibe keveredtem én?!
---*---*---*---
A szórakozó hely, ahová hozott minket Alex, egyáltalán nem ismerős nekem. Jó, persze, ez nem igazán nagy dolog, mert szinte soha sem járok bulizni, de itt még nem voltam. De ahogy látom, Jess, Chris és Alex viszont igen, mert simán bemehetünk, nem állítanak meg minket, pedig Lex még a gitárját is hozta. Hogy minek, azt nem tudom. Vagyis de, mert mindig magánál tartja, csak éppen azt nem tudom, hogy miért. Talán azért, amiért én is mindig magamnál hordom a hegedűmet. Egyedül ilyen helyekre nem hozom, mert ki tudja, mit művelnének szegénykémmel ezek a barbár bulizók.
Bent zene, és jó pár ember fogad. Alex végigstíröli az egész helyet, és az irányomba fordulva fölcsillannak a szemei. Én is követem tekintetemmel, hogy hová néz, de én nem látok senki különlegeset. Csak két beszélgető srácot. Ha nekem nem ismerősek, akkor meg miért ráncigál oda?
- Szia! Ne haragudj! – siet egy fekete hajú sráchoz. – Nagyon szeretem, ahogyan gitározol, kaphatnék egy aláírást? – kérdezi a srác képébe nyomva a tokját, és egy alkoholos filcet. Ehh, értem. Tehát valamelyik kedvenc zenekarának az egyik tagja, igaz? Akkor ezért nem ismerős nekem… Valahogy nem kedvelem sem a dübörgő rockjait, sem más kedvencét. Vajon ők milyen zenét játszhatnak?
- És te ki vagy? – hallom meg felém intézett kérdését, amit nem értek. Mármint azt értem, hogy mit kérdezett, csak azt nem, hogy miért. Nagy nehezen azért válaszolok neki, de még hozzá teszem, hogy nekem aztán nem kell autógramm. Elfordulok tőlük, de szemem sarkából azért látom, hogy közelebb inti magához Lexet, aki szinte szárnyal a boldogságtól, hogy olyan közel lehet hozzá. Nem értem, miért, hiszen tök átlagos a srác. Na jó, talán kicsivel helyesebb, mint az átlag, főleg a keleties arca miatt, de ettől még nem kellene elszállnia Lexnek attól, hogy kapott tőle aláírást.
… Vajon miről sutyoroghatnak? Nem nehéz kitalálni. Abból, ahogy néha felém pillatgat a srác, lejön, hogy rólam beszélnek. De vajon miért is?
Egy kis idő múlva Lex szinte repülve jön felém, és a kijárat felé ráncigál. Talán meg kellene köszönnöm a srácnak, hogy itt volt. Alex az autógrammtól teljesen besózva nem is veszi észre, hogy Jessék már elmentek, és mi is a kijárat felé tartok. Hála az égnek, hogy nem kell itt maradnom!
---*---*---*---
A hetem nagyon gyorsan eltelt gyakorlás közben. Ilyenkor, koncertek előtt nem szoktam tanítást vállalni, hanem inkább éjjel-nappal gyakorolok. Muszáj, hogy minden rendben menyjen a színpadon.
A művközpontba érve még egyszer átgyakorlom azt a pár számot, amit nem tudtam tökéletesen eljátszani, majd beveszem a fájdalomcsillapítómat. Kezd megint nagyon fájni, ami nem jó, mert nem akarom leejteni a hegedűmet, így a gyakorlást abbahagyom mára, és átöltözök. Most egy fekete csőnadrágot veszek fel, egy hófehér, kicsit bővülős ujjú inggel, és hozzá magamra kapom a vörös mellényemet, a kabbalámat. Eddig, amikor rajtam volt ez a mellény, egyszer sem hibáztam, de amikor meg nem volt rajtam, mindig hibáztam párszor. Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak, de eddig ez a tapasztalatom.
Kate, az egyik itt dolgozó lány, aki segít abban, hogy ki mikor jön, szól, hogy hamarosan én jövök. Most csak szólóban fogok hegedülni, egyedül az utolsó dal alatt fog zongora kísérni. Én vagyok az utolsó fellépő, ezért nagyon ki kell tennem magamért, hogy én is hozzam az eddig hallott színvonalat.
Mikor felkonferálnak, egy nagy levegő után fellépek a színpadra, és meghajolok. Nem nézek körbe, mert ilyenkor nem szabad látni az embereket, különben izgulni kezdek. Amikor már benne vagyok egy-egy darabban, akkor már nézhetem az embereket, de addig nem. Egyszerű.
Becsukott szemmel vállamra rakom a hangszeremet, és kicsit hozzáérintem a vonómat. Fokozatosan érintem hozzá, egyre többször, egyre hosszabban, míg végül szinte föl sem emelem a húrokról. Az első darabok mind lágy, andalító dallamok, de az előadás vége felé kezdek lendületesebbeket is játszani. Az utolsó szám saját szerzemény, amit eddig még senki sem hallott.
Lágy, szerelmes hangokkal kezdődik, amire rásegít a zongora is, de a közepe felé vadabb, szenvedélyesebb formát ölt. Egész eddig csukott szemmel játszottam, most viszont kinyitom őket, és egy elragadó szempárba pillantok. Színét nem látom, egyedül csak a csillogását, ami magával ragad. A dalomat az ő szemébe nézve játszom végig, ami végül egy utolsó, erőteljes hanggal véget is ér.
Automatikusan meghajolok, és csak mikor fölemelkedek, akkor jut el hozzám a taps fülsüketítő hangja. Ilyen jó lettem volna?
Mielőtt lemennék a színpadról, megpróbálom megkeresni azt a gyönyörű szempárt, hogy láthassam, ki is a gazdája, de nem járok sikerrel, így egy kicsit csalódottan megyek le a színpadról, egy újabb meghajlás után.
Az öltözőmbe beérve kifújom magam, és megiszom a kikészített fél liter vizet, és leülök az egyetlen ülőalkalmatosságra, egy székre. Kicsit kipihenem magam, majd amikor már úgy érzem, meg tudok moccanni, elkezdem levetni magamról a fellépő ruhámat. Fárasztó komolyzenei koncertet adni, még ha itt nem is kell mozogni, mint egy – mondjuk – rock koncerten, akkor is. Az ingem teljesen átizzadt, így örömmel szedem le magamról, mikor meghallom, hogy kopogtatnak. Vacillálok, hogy gyorsan magamra kapjam-e a váltás fölsőmet, vagy se, de úgy gondolom, inkább ne, mert biztos Lex lesz az, szóval félmeztelenül nyitok ajtót…
… és szembetalálom magam annak a csillogó szempárnak a tulajdonosával – a múlt heti sráccal, akitől Lex aláírás kapott.
Sóhajt egyet, ami már nem olyan jó elő jel, mert akkor nem szívesen jön.
- Az a helyzet, hogy….
- Oké, megértem, hogy ha nem. – vágok mondatába. Hát akkor csak feleslegesen reménykedtem? Nem tudom, de el is szomorít rendesen.
- Hogy ráérek. – néz rám összehúzott szemöldökkel.
- Ohh.. akkor jó. – nem kicsit megnyugodok, amikor azt mondja, hogy ráér.
Kivesz a táskából egy törölközőt, amíg leülök a gyékényre és míg törölközik, addig gyönyörű felső testében gyönyörködök, ami olyan tökéletes és izmos, hogy arra csábít, érjek hozzá és simogassam meg. Nem sokkal később leül mellém.
- Mindjárt mehetünk sétálni is, csak előbb had száradjak meg. – néz rám.
- Oké, ráér. Itt is tudunk beszélgetni. – válaszolom mosolyogva.
Bólint egyet és elkezdünk beszélgetni. Nagyon jól esik vele beszélgetnem, viszont, mikor a fejére húzza a pólót és úgy beszélget, velem kicsit furcsán nézek, de azt hiszem, az ilyen furcsaságai miatt vonzódok hozzá. El is kezd nevetni. Mikor lehúzza, a pólót csak egy érdeklődő arckifejezéssel találja szembe magát.
- Akkor tetszett a koncert? – néz a vízre, ami nagyon szépen hullámzik. Annyira szép így minden. Mit ne mondjak még egy kicsit romantikus hangulata is lenne főleg, ha naplemente lenne.
- Igen, nagyon jó volt.
- Akkor… ma este is lesz koncertünk, van kedved eljönni? – tekintetét visszafordítja rám.
- Persze! De ha ma este van, akkor már biztos nincs rá jegy. – jegyzem meg és titokban kicsit elszomorodok.
- Hé! Elfelejted, hogy ki vagyok! – húzza ki magát büszkén. – Egy bizonyos banda gitárosa. – utal is magára, amire csak elmosolyodok. – Elintézem, szólok a biztonsági őröknek, hogy engedjenek be. – mosolyog rám.
- Ohh… hát akkor köszönöm. De nem probléma? – illedelmességből kérdezek vissza.
- Én ajánlottam fel, nem? Jó veled lenni, szeretném, hogy ha ott lennél. – válaszolja, ami nagyon jól esik, hiszen én is szeretek vele lenni.
Elmosolyodok és közelebb ülök hozzá. Annyira jó a közelében lenni, hogy az valami fergeteges. Mikor éppen merülnék bele egy újabb témába, felpattan és összeszedi a cuccait, mert estére kell készülődniük a bandával, ami jogos. Nem is tartom fel. Felállok, majd miután elbúcsúztunk egymástól mind a ketten hazamegyünk.
* * * * * *
Mikor megérkezek a helyszínre, már iszonyatosan nagy a tömeg. Kisebb nehézséggel, de a végén még is csak beengednek, aminek nagyon örülök, hiszen így tényleg láthatom megint Kazuo-t fellépés közben és még a zenéjük is nagyon bejön, ami külön dicséret nekik. Nem sokkal később meg is jelennek a színpadon én meg csak Kazuo-t figyelem. Mikro észrevesz utána egyfolytában ő is csak engem néz, és nem tudja levenni rólam a szemét, ami nagyon jól esik.
A koncert vége felé egy nagyon pörgős számot játszanak. Iszonyatosan tetszik. Kazuonak, van egy kis szabad perce, de akkor olyat csinál, amire nem számítok és teljesen lefagyok a látványtól, de be is indít teljesen. Lassan felemeli a gitárt a szájához. Megcsókolja, majd a nyelvét kidugva húzza végig a nyelvét a hangszer nyakán, mire csak nagyokat nyelek főleg, hogy közben rám pillant szexi nézésével. Azt hiszem az őrületbe fog kergetni. Mikor leengedi, a gitárt látom, hogy alsó ajkai harap, és előre nyomja csípőjét, amit már teljes fagyással nézek és próbálom feldolgozni az előbb látottakat, amik irtóra szexik voltak és teljesen felkorbácsolta vágyaimat. Teljesen letaglóztam, de csak annál jobban tetszik a helyzet. Mosolyra húzom ajkaimat és már alig várom, hogy befejezzék a koncertet.
Mikor végre befejezik, hátra megyek, majd mikor meglátom, odamegyek hozzá és egyből lekapom. Érzem, hogy visszacsókol, de meg is lepődik. Gondolom, hogy mit keresek ott és a tettemen is, de nem tehetek róla nagyon felforgatta a véremet és egyszerűen nem tudtam tovább türtőztetni magam. Szorosan ölelem magamhoz és úgy csókolom szenvedélyesen, amit viszonoz és a többiek közben eltűnnek a háta mögül, amit nem is bánok.
De sajnos minden jónak véget kell érnie. Levegőhiány miatt szakadok el édes és finom ajkaitól, majd lihegve nézünk egymás szemébe.
- Meg kaptam az üzeneted. – mondom mosolyogva, mire látom, hogy kicsit ő is elmosolyodik, de el is pirul.
- Meg kell, hogy valljam soha nem csináltam még ilyet. – mondja, mire azt hiszem, kezdem érteni a dolgokat.
- Ha vissza szeretnéd szívni a dolgokat, akkor szólj nyugodtan. – nézek a szemébe, mire kicsit megrázza a fejét.
- Eszem ágába nincs, hiszen olyan édes csókod van. – suttogja, szinte a számba és most ő csókol meg engem, ami annyira boldoggá tesz. Még a végén én is boldog lehetek végre és nem csak mások boldogságának kell örülnöm.
Szorosan ölelem magamhoz és nem akarom elengedni, miközben mélyítem a csókunkat, de látom, hogy neki is tetszik, mert karjait a nyakam köré fonja és finom hosszú ujjait hajamba túrja, ami olyan jól esik, és egyre jobban elkezdem kívánni őt, de nem lehet még nem.
Levegőhiány vet megint véget édes és mámoros csókunknak, és lihegve nézünk egymás szemébe.
- Haza kéne mennem. – mondja, de nem úgy néz ki, aki tényleg haza is szeretne menni.
- Biztos vagy benne? – kérdezem, mire megrázza a fejét. Helyes válasz. – Gyere. – meg fogom a kezét és elkezdünk sétálni. Összekulcsolom a kezünket és úgy sétálgatunk. Nem érdekel, hogy mindenki mindennek elmond minket magában, de hát ez vagyok én valójában.
Bemegyünk a parkba, majd leülünk egy eldugott részre, ahol sötét is van így még annyira nem is láthatnak meg minket. Magamhoz ölelem és megcsókolom, amit viszonoz. Kezem szinte azonnal felfedező útra indul, és ott simogatom, ahol érem. Kicsit a kezem a felsője alá is siklik, mire megfogja a kezemet.
- Ne most kérlek. – néz rám, mire csak elmosolyodok.
- Ne aggódj, tudom, hol vannak a határok. – suttogom, majd egy puszit adok orrára és magamhoz ölelem, elkezdem simogatni és élvezem, a pillanatokat közben beszélgetünk és örülök, hogy nem akar elszökni egyáltalán és nem akar haza menni sem a telefonja sem zavar be. Végre csak nyugodtság és minden egyéb.
Ahogy beszélgetünk, elkezdjük egymást belülről megismerni, hogy ki mit vár el egy társtól. Tartalmas beszélgetés, amit jól eltárolok, hogy ne okozzak csalódást Kazuo-nak, mert azt nem szeretném, boldognak akarom magam mellett látni.
Egy idő után viszont sajnos mennie kell. Felállok, és hazakísérem, nem akarom, hogy valami baja legyen. Út közben is folyamatosan beszélgetünk, és nagyon jól érezzük egymást. Sokat nevetgélünk is hála Kazuo-nak.
Mikor az ajtó elé érünk, a szemébe nézek, és a kezét simogatom.
- Holnap látlak? – kérdezem tőle, mire csak elmosolyodik.
- Majd meglátom, hogy érek rá és majd felhívlak. – mondja, amire csak elmosolyodok.
- Rendben. Várni fogom hívásodat. – mosolygok, majd közelebb megyek hozzá és édes csókot nyomok ajkaira, olyan édeset, amilyet csak tudok, közben simogatom, ahol tudom és érem. Nem akarok elmenni, de nagyon nem. Nem baj, majd holnap láthatom, remélem.
Nagy nehezen elválok ajkaitól, de látom a szemében, hogy ha lehetne, nem engedne el. Elmosolyodok, majd elbúcsúzunk egymástól és elindulok haza fele.
Egész úton csak ez a mai nap jár a fejembe, hogy milyen jó és mennyire tetszik. 20 perc után érek haza. Bezárkolok, majd fürdés után bevágódok az ágyba és Kazuo-val a fejemben elalszok és boldogan alszok mélyen.
- Nem volt nehéz rájönni, de az elején elkezdtem gondolkozni, amikor a színpadon láttalak. – vallja be. – De amikor a büfénél nem is figyelted mit kérek csak engem, innen kicsit elkezdtem reménykedni. – mondja ki őszintén.
- Mi a munkád, hogy ennyire nagy a megfigyelő képességed? – érdeklődők, amin csak elmosolyodik.
- Hát egy vállalatnál dolgozok, mint mindenes, mert mindent megcsinálok, de bármit elvállalok, már csak a magán életemben kéne ilyen szerencsésnek lennem. – magyarázza.
- Értem. – hirtelen eszembe jut, hogy nekem ma még haza is kéne jutnom Az órámra nézek és kicsit a szívroham kerülget, már rég otthon kéne lennem. – Ne haragudj, de mennem kell. – magyarázkodok, és már mennék is, de megfogja a kezem és visszahúz magához.
- Várj, kérlek. – néz a szemeibe. – Hol tudlak utolérni? – még mindig néz, én meg mindjárt meghalok, olyan szép szeme van. Na, ezért jó, ha van az embernél névjegykártya. Előkotorászok egyet és a kezébe csúsztatom.
- Tessék, ezen a számon bármikor elérhetsz. – mondom, és most már tényleg mennék, de hirtelen elém áll és megcsókol, utána, mintha mi se történt volna, mosolyogva néz a szemembe. Érzem, hogy rekordsebességgel pirulni kezdek, így ideje tényleg menni.
- Szi… Szia. – gyorsan elköszönök, bár kicsit dadogósra sikerült, és már menekülök is. Jólesően szippantom be az esti, hűs levegőt. Ez… egy kicsit érdekes volt. Csak úgy letámadott, bár nem mintha annyira bánnám, de…ummm. Tarkómat masszírozva gondolok vissza, hogy milyen volt mikor összeért a szánk és már megint elpirulok, de most a véremből nem csak az arcomba jut.
* * * * * *
Reggel egy méretes merevedéssel ébredek. Csodás! Jöhet a hidegzuhany. A fürdőben eltökölök egy ideig, mondhatnám, hogy szó szerint is, de inkább nem mondom. Jól kialudtam magam és ma nem akarok itthon ücsörögni, szóval ma irány a part! Úszni van kedvem. Felveszem az úszógatyám, mert a halál fog ott átöltözni. Veszek fel pólót is, mert nem akarok senkit megölni a csodás felsőtestemmel, pakolok törölközőt, meg ami a partra kellhet. Gyorsan kajálok valamit, elköszönök anyutól és gyííí neki!
Hála az égnek nincsenek sokan, nem szeretem, amikor tömeg van és egy másik ember szájában kell ülni. Lepakolok, levetkőzök, és már csobbanok is a vízben. Hmmm… finom. Ismerős dallamot hallok a partról. Ó, hogy mindig ilyenkor tudnak hívni! Kirohanok a cuccaimhoz, előkeresem a telefonom és felveszem.
- Igen tessék itt Kazuo. – szólok bele a telefonba.
- Fordulj meg. – válaszol, és nekem tökre nem ismerős a hangja és kezdek frászt kapni tőle. Érzem, hogy mögöttem áll.
- Ki vagy? – szólok bele, de nem fordulok meg. Mi van, ha egy véres fejszés emberke áll mögöttem, és én leszek a következő áldozat?
Gondolatban pofán vágom magam a hülyeségemért. Logikus, ha az előbb említett emberke állna mögöttem, már mindenki sikítozva rohangálna.
- Ha megfordulsz, megtudod. – válaszolja. Egy életem, egy halálom, nézzük ki az. Megfordulok és meglátom, hogy csak Hiro az. Nagyot sóhajtok megkönnyebbülve, és nem tudom, hogy örüljek neki, vagy megüssem.
- A szívrohamot hozod rám. – kinyomom a telefont és elrakom. Odamegyek hozzá, és még mindig azon gondolkozok, hogy mit csináljak vele.
- Ne haragudj, de nem tudtam kihagyni. – mosolyog rám, és engem figyel. Azt hiszem, inkább megütöm. – Ráérsz? – kérdezi olyan hanggal, hogy most már inkább megcsókolnám, mintsem megütném.
- Az attól függ mire és kire. – mosolyogok rá.
- Mondjuk egy kis sétára, beszélgetésre és esetleg velem? – néz megint a szemembe és látszik rajta, hogy érdekli, hogy mit fogok válaszolni rá.
Sóhajtok egyet.
- Az a helyzet, hogy….
- Oké, megértem, hogy ha nem. – vág szavamba és szontyolodik el egy pillanat alatt.
- Hogy ráérek. – nézek rá összehúzott szemöldökkel.
- Ohh.. akkor jó. – látom rajta, hogy megnyugodott.
Kiveszem a táskámból a törölközőt, megtörölgetem magam és közben hellyel kínálom. Leül a gyékényre, amin a cuccaim vannak, és miután kicsit szárazabb lettem, én is leülök mellé.
- Mindjárt mehetünk sétálni is, csak előbb had száradjak meg. – nézek felé.
-Oké, ráér. Itt is tudunk beszélgetni. – mosolyog rám.
Bólintok egyet, és beszélgetni kezdünk. Közben magamra kapom a pólómat. Pólóval a fejeden tök vicces beszélgetni, el is nevetem magam. Mikor végre leküzdöm a fejemről, látom, hogy kicsit érdekesen néz rám. Most mi van? Majd egyszer próbáld ki te is, fogadjunk, hogy te is nevetni fogsz!
- Akkor tetszett a koncert? – nézek a vízre, és csodálom, ahogy hullámzik.
- Igen, nagyon jó volt. – mosolyog rám.
- Akkor… ma este is lesz koncertünk, van kedved eljönni? – nézek vissza rá.
- Persze! De ha ma este van, akkor már biztos nincs rá jegy. – jegyzi meg.
- Hé! Elfelejted, hogy ki vagyok! – húzom ki magam. – Egy bizonyos banda gitárosa. – utalgatok – Elintézem, szólok a biztonsági őröknek, hogy engedjenek be. – mosolygok rá.
- Ohh… hát akkor köszönöm. De nem probléma? – kérdezi, de nem tudom minek.
- Én ajánlottam fel, nem? Jó veled lenni, szeretném, hogy ha ott lennél. – a végét már inkább halkabban mondom. Talán hülyeség volt ezt mondani, de valahogy kicsúszott.
Ő csak mosolyog, nem mond semmit, de közelebb ül hozzám. Jól esik a közelsége, ez vajon normális? Még mielőtt valami hülyeséget csinálhatnék, gyorsan felpattanok és arra hivatkozva, hogy ma még koncert előtt próbálnunk kell, elbúcsúzok tőle. Azt hiszem kezdek megőrülni.
* * * * * *
Izgatottan toporgok a színpad egye eldugott részén. Elvileg be kell, hogy engedjék Hirót, szóltam a jegyszedőknek, hogy engedjék be. Adtam személyleírást is, és ha nem biztosak, akkor kérjék el valami igazolványát. Int Benjiro, hogy én jövök, észre se vettem, hogy a többiek már fent vannak a színpadon. Idegesen lépkedek a helyemre, miközben a közönséget pásztázom. Benjiro is a színpadra lép, és ekkor szúrom ki Hirót, a második sorban mosolyog. Megnyugszom és visszamosolyogok rá.
Már a koncert vége felé tartunk, egész végig csak őt néztem. Nem tudom miért, és hogyan, de megfogott benne valami. Épp egy pörgős számot játszunk, a közönség tombol. Egy olyan részhez érünk, amikor nekem nem kell gitároznom néhány másodpercig. Nem tudom, hogy miért csinálom, talán a koncert hatása alatt vagyok, talán tényleg akarok valamit Hirótól, de úgy érzem, hogy helyesen teszem. Mélyen Hiro szemeibe nézek. Ez most neked szól! Lassan felemelem a gitáromat, és számhoz illesztem. Rányomom ajkaimat, kidugom a nyelvem, és jól láthatóan végig húzom a gitár nyakán. Persze néha ingerlően rápillantok, hogy tudja, ezt tényleg neki szól. Leengedem a gitárt, beharapom az alsóajkam, becsukom a szememet és lökök egyet a csípőmmel. Alig hallom a zenét a rajongók sikításától. Kinyitom a szemem, hiszen most már nekem is gitároznom kell. Tényleg nem tudom, hogy miért csináltam. Nem szokásom, ilyeneket csinálni. Ezzel meg konkrétan felajánlottam magam neki! Pengetni kezdek, és közben újra Hiróra nézek. Meg van döbbenve, nem is kicsit. Na, erre mit fogsz lépni? Kíváncsian várom!
Amikor a büféhez érünk, rendelek két koktélt, az egyiket alkoholosra a másikat mentesre, mert nem akarom titokban leitatni meg semmi, mert látom, hogy nem figyel, mit rendelek, csak engem figyel, amin elmosolyodok kicsit. Mikor megkapjuk, a szájához emeli, mire koccintanék vele és odatartja a poharat koccintás után meghúzzuk, és látom, hogy ízlik neki. Kicsit távolabb állunk a büfétől. Vállamat a falnak vetve figyelem mosolyogva, miközben az italomat kortyolgatom. Ahogy figyelem egyszer megszólal a telefonja. Előveszi a zsebéből, meg meglepődve veszi fel. Bocsánat kérően rám mosolyog, majd kicsit elvonul és felveszi a telefont.
- Shinji? – szól bele, mire kicsit meglepődök, de el is szontyolodok. Ezek szerint van pasija. Hallom, hogy egy mély hang szól bele, de nem értem miket mond. Nem nagyon hallom a beszélgetést és nem is akarok hallgatózni, hiszen lehet, hogy magánjellegű, ami már kiderült, hogy pasi hívta. Nem tudom, hogy mi van most akkor. Mikor jön, vissza fele meghallok egy mondatot, amiből már tudok mindent.
- Oké, de te is! Szeretlek. – mondja a telefonba. Ezek szerint akkor ezt is lőhetem.
Visszateszi a telefont a zsebébe és rám néz. Gondolom, észreveszi elgondolkodott arc kifejezésemet, mert érdeklődve néz rám. Én csak a zsebében lévő telefonra mutatok.
- Valaki, aki otthon vár? – érdeklődök.
- Nem, külföldön él. – sóhajt szomorúan, de ha szereti, akkor miért nincs vele?
- Távkapcsolat? – nézek szemeibe.
- Öhh… mondhatni, de azt, nem csak párkapcsolatra szokták mondani? – néz rám. Most vagy én vagyok, a hülye vagy ő nem érti, mit szeretnék kihozni a dolgokból.
- Miért ő nem a pasid volt? Hallottam, hogy férfi hangja van, vagy nő volt, nagyon dörmögős hanggal? – felhúzom a szemöldökömet.
- Nem, igen és nem. Nincs pasim, egyébként honnan veszed, hogy meleg vagyok? Igen, pasi volt, szóval ebből következik, hogy nem egy dörmögős csaj. A bátyám volt. – magyarázza. Mikor megtudod, hogy a bátya volt megkönnyebbülök, és csak elmosolyodok. Hogy lehetek ilyen marha, de végül is lehetséges, hogy legyen pasija, vagyis nem volt alaptalan a dolog.
- Nem volt nehéz rájönni, de az elején elkezdtem gondolkozni, amikor a színpadon láttalak. – vallom be az igazat. – De amikor a büfénél nem is figyelted mit kérek csak engem, innen kicsit elkezdtem reménykedni. – vallom be az őszintén.
- Mi a munkád, hogy ennyire nagy a megfigyelő képességed? – érdeklődik, amin csak elmosolyodok.
- Hát egy vállalatnál dolgozok, mint mindenes, mert mindent megcsinálok, de bármit elvállalok, már csak a magán életemben kéne ilyen szerencsésnek lennem. – vallom be őszintén.
- Értem. – az órára néz, majd meg lepődik. – Ne haragudj, de mennem kell. – mondja, és már menne is elfele, de megfogom a kezét és visszatartom kicsit.
- Várj, kérlek. – nézek rá. – Hol tudlak utolérni? – érdeklődök, és rá nézek. Elővesz egy névjegykártyát és a kezembe nyomja.
- Tessék, ezen a számon bármikor elérhetsz. – mondja, majd mielőtt elmenne, odamegyek és egy csókot nyomok ajkaira, majd mosolyogva nézek a szemébe.
- Szi… Szia. – elköszön kicsit dadogva, majd tovább megy. Elmosolyodok, majd én is hazamegyek, de útközben beírom a számát a telefonomba.
~*~
Másnap reggel szerencsére nem kell menni, melózni, amiért nagyon hálás vagyok főnökömnek. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból és rendbe szedem magam, majd úgy döntök, elmegyek egy kicsit sétálni. Valamiért a parton kötök ki. szeretek itt lenni. Olyan csendes és nyugodt minden annyira szép a táj és még szebb, ahogy a víz nyugodtan néha egy két kisebb hullámmal ringatózik. Leülök a homokba és csak nézelődök körbe, amikor egyszer meglátom Kazuo-t. elmosolyodok, majd felállok. Előveszem a telefonomat és a tegnap elmentett számot kezdem hívni. Hallom, hogy csörög a telefonja. Odaszalad és felveszi.
- Igen tessék itt Kazuo. – szól bele a telefonba.
- Fordulj meg. – válaszolom neki, mert azóta a háta mögé kerültem.
- Ki vagy? – szól bele, de nem mozdul.
- Ha megfordulsz, megtudod. – válaszolom neki, mire nagy nehezen megfordul. Mikor meglát nagyot sóhajt megkönnyebbülve.
- A szívrohamot hozod rám. – teszi le a telefont és odajön hozzám.
- Ne haragudj, de nem tudtam kihagyni. – mosolygom és csak őt figyelem. – Ráérsz?
- Az attól függ mire és kire. – válaszolja mosolyogva.
- Mondjuk egy kis sétára, beszélgetésre és esetleg velem? – nézek a szemébe és a választ várom, hogy mit fog mondani, mert szeretném megismerni, mivel tegnap nem igazán tudtunk normálisan szót váltani, amit sajnálok, de hát nem mindig jöhet össze egyből.
Reggel vigyorogva kelek fel. Ma koncert! Még jó, hogy ma nem kell suliba menni, úgyse tudnék figyelni. Egész nap az járna a fejemben, hogy milyen lesz ma a színpadon állni. Mivel ma nincs semmi dolgom, azt teszem amihez, a gitározáson kívül természetesen, a legjobban értek. Tehát egész nap lustálkodok. Jó, nem egész nap, azért olyan kettő körül felkelek, mert már lassan bepisilek. Már legalább három éves korom óta nem pisiltem az ágyba, szóval nem akarom megint elkezdeni. Mellékesen már éhen is halok, szóval miután megtámadtam a fürdőt és elintéztem, amit ott szokás, tehát pisi, fogmosás és zuhany, utána anyut kezdtem el nyaggatni, hogy csináljon nekem valami ehetőt. Anyu persze beleegyezett, kénytelen volt, mivel, hogy ha ő nem csinálja meg, biztos, hogy éhen hal egy szem fiacskája, tekintve, hogy még ahhoz is lusta vagyok, hogy megegyem a kaját, a kaját megcsinálni meg főleg nem fogom. Jó, nem én vagyok az egyetlen fia, de a bátyám nincs most itt, szóval…
Elégedetten simogatom pocakom a reggeli után, ami nem nevezhető reggelinek, mivel már dél is elmúlt. Még fetrengek egy ideig az ágyamban, aztán indulnom kell, mert még próbálni is kell a koncert előtt.
Jó kis hely, elismerésem! Már szinte látom is, ahogy tömve lesz a hely. Mindenhol boldog, mosolygós arcok, akik csak a zenénk miatt jönnek el. Áhh, teljesen felpörgök már csak a gondolattól is! Felsétálok a már összeállított színpadra és minden bandatagot körbeölelgetek.
- Akkor csapjunk a húrok közé! – áll be a mikrofonhoz Benjiro, az énekesünk.
Mindenki azt csinálja, amit előre megbeszéltünk, már ezerszer elpróbáltuk, szóval nagyon megy már nekünk.
A kezdésre már belőtt séróval és fellépő cuccban állunk a színpad mellett. A hely tényleg tömve van emberekkel, a többség kezében valami alkoholos ital van.
Először Ikemoto, a dobosunk megy fel a színpadra, aztán Katsumi, a basszusgitárosunk, Katsumit én követem és utána Benjiro zárja a sort.
- Hello mindenki! Hogy érzitek magatokat? – kiabál bele a mikrofonba Benjiro, mire a közönség még az eddigieknél is jobban őrjöngeni kezd. Még kicsit élvezzük a rajongók szeretetét, aztán elkezdjük az első számot. Végig nézek a tömegen, sok ember van, de szinte rögtön kiszúrok magamnak egy nagyon helyes pasit. Fekete rövid haja van és fekete szeme. Csak nehezen tudom magam rávenni, hogy elnézzek. Körbe nézek, de akaratlanul is állandóan vissza téved a tekintetem rá. Halványan rám mosolyog, jól áll neki, viszonzom neki a gesztust. Koncert alatt még egy párszor váltunk egy-két mosolyt, de olyan gyorsan vége lesz a koncertnek, mintha csak öt percig tartott volna. Levonulunk a színpadról, még egy ideig lehet hallani a rajongók sikítását, de sajnos több ráadás számot nem adhatunk.
Lehet, hogy hülye vagyok, de látni akarom azt a férfit testközelből is. El is indulok a helyszín felé, ahol utoljára láttam, de vagy már elment, vagy csak vak vagyok. Hiába tekergetem a fejem össze-vissza, nem látom sehol. Valami keménynek, de mégis puhának megyek neki a nagy nézelődésben. Isten vagyok! Miért kell nekem mindig mindenkit lesodorni a lábáról?! Bár ő nem esett el, csak magára borította a piáját. Most biztos nagyon örül nekem… Mikor megfordul, leesik az állam. Ezt a mázlit! Legalább azt borítottam fel majdnem, akit úgy is kerestem.
- Ú nagyon sajnálom. Kérlek, ne haragudj figyelmetlen voltam. – hadarom, mert azért elég gáz, hogy most találkozunk először és már leborítottam valami jó kis löttyel. Már venném elő a zsebkendőmet, hogy ledörzsöljem a foltot, legalább ennyit csináljak.
- Hagyd lényegtelen. Nem történt semmi baj. – mondja kedvesen és mosolyogva.
- Had hívjalak meg legalább akkor egy italra. – nézek rá. – Szeretnélek kárpótolni a történtek miatt.
- Akkor kérlek, a nevedet áruld el és én had hívjalak meg egy italra. – mondja nekem, mire nem kicsit lepődök meg. Hiszen, ki az az épelméjű, aki miután ráborították az italát, nem akad ki, sőt még ő hívja meg egy másikra. Furcsa egy alak.
- Hideyoshi Kazuo. – mutatkozok be illedelmes, ha már erre kíváncsi. – Téged hogy hívnak? – érdeklődök, mert úgy illik, és mert meg is szeretném ismerni. Ő csak mosolyogva néz rám.
- Szép neved van. Hiro Shuichi. – mutatkozik be ő is és kezét nyújtja felém, amit el is fogadok.
– Nagyon jól játszottatok, elismerésem. –dicsér meg minket, ami természetesen jól esik. Az egyik közeli büfé felé indulunk, gondolom ott akarja megvenni az italokat.
Rendel is két nem tudom mit, nem figyeltem, hogy mit mondott, arca tanulmányozása jobban lekötött. Mosolyogva a kezembe nyomja az egyik poharat, kicsit gyanúsan vizslatom az ismeretlen italt, de gondolom csak nem akarnak megmérgezni. Számhoz emelem a poharamat, aztán meggondolom magam, főleg mikor látom, hogy felém emeli a sajátját. Koccintunk, bár nem tudom, hogy minek, és aztán megízlelhetem ezt az ismeretlen akármit. Egész finom, majd meg kell kérdeznem, hogy mi ez. Kicsit messzebb állunk a büfétől, hogy az emberek tudjanak rendelni. Újdonsült „barátom” a falnak dől a fél vállával, másik kezében az ital és még mindig mosolyog rám. Már épp megkérdezném tőle, hogy mindig ennyit mosolyog, vagy csak simán be van szívva, mikor megrezeg a telefonom és néhány másodperc múlva egy dallam is megszólal. Sóhajtva bányászom elő a zsebemből és nézem meg ki hív ilyenkor. Kicsit meglepődök, hiszen a bátyám hív. Bocsánatkérően rámosolygok Hirora aztán megnyomom a zöld gombot a telefonomon és a fülemhez emelem.
- Shinji? – nem tudom minek kérdezem, hiszen más úgy se használja a telefonját.
- Én vagyok, öcskös – nevet a telefonba – hallottam anyáéktól, hogy ma koncerted van, így gondoltam megkérdezem, hogy milyen volt. – kérdezi kíváncsian, imádom a bátyámat, mondtam már?
- Nagyon jó volt, nem akarok kérkedni, de tömve volt a hely. – vigyorgok, bár ezt bátyám úgy se látja.
- Azt gondoltam, ha egyszer jó zenétek van. Én is úgy elmentem volna… - motyogja a végét.
- Tudom, de azt hittem, hogy már agyvérzést kaptál tőlünk, annyit hallottál minket gyakorolni. – nevetek fel az emlékek hatására.
- Bolond! Na, de most mennem kell, csak fel akartalak hívni, hogy tudjam, hogy milyen volt. – szusszant a telefonba.
- Oké, de te is jól vagy ugye? – kérdezek rá, hiszen eddig csak a koncertről beszéltünk.
- Persze, miért kérdezed? – mert ismerlek és tudom, hogy milyen vagy.
- Nem is tudom, mert talán enyhén munkamániás vagy? Nem akarom, hogy végkimerülésig dolgozz. – magyarázom.
- Nem fogok. Azért jól esik, hogy aggódsz. De tényleg mennem kell, szia és vigyázz magadra! – köszön el.
- Oké, de te is! Szeretlek. – mosolygok, tényleg imádom ezt a majmot.
- Én is szeretlek, öcskös. – hallom a hangján, hogy mosolyog, aztán bontja a vonalat.
Visszasüllyesztem a telefonom a zsebembe és Hirora nézek. Kicsit furcsa arca van, talán rosszul van? Megköszörüli a torkát és a nadrágomban pihenő telefonomra mutat.
- Valaki, aki otthon vár? – nem nagyon értem a kérdést, de azért válaszolok rá.
- Nem, külföldön él. – sóhajtom kicsit szomorúan.
- Távkapcsolat? – villannak meg fekete szemei.
- Öhh… mondhatni, de azt, nem csak párkapcsolatra szokták mondani? – nézek rá értelmesen. Hiába, azért most volt koncertem, nem vagyok a toppon.
- Miért ő nem a pasid volt? Hallottam, hogy férfi hangja van, vagy nő volt, nagyon dörmögős hanggal? – húzza fel a fél szemöldökét.
- Nem, igen és nem. Nincs pasim, egyébként honnan veszed, hogy meleg vagyok? Igen, pasi volt, szóval ebből következik, hogy nem egy dörmögős csaj. A bátyám volt. – magyarázom.
Ahogy arcát elnézem, rájövök, hogy tényleg azt hitte, hogy a pasim. De hát honnan tudja, hogy meleg vagyok? Akkor ezért vágott olyan érdekes arcot, miközben a bátyámmal beszéltem telefonon?
Éppen bent vagyok a munkahelyemen, amikor rám szól két munkatársam.
- Hé Hiro. Figyu már van három jegyünk a ma esti M.S.H. Banda fog játszani. Azt mondják nagyon jók.
- Ti hallottátok már őket? – érdeklődök.
- Még nem, de Angel szerint nagyon jók. Ő már volt az előző koncertjükön. – mondja Sota.
- Rendben. Egy próbát megérnek, ha nem tetszenek, akkor kérem vissza a szabadidőmet. – mondom nekik, mire csak elkezdenek röhögni, de velük együtt én is röhögök.
Még egy kicsit elmelózgatunk, majd mikor végre szabadulhatunk, akkor még a kocsiknál megállunk.
- Mit szólnátok, ha előtte még behajintanánk egy kis alkoholt a szervezetünkbe? – érdeklődik Kero.
- Én benne vagyok. – mondom vigyorogva.
- Nekem is oké. – egyezik bele Sota is.
Beszállunk a kocsiba és haza húzunk. Bemegyek s mivel elég kajás vagyok a hűtőhöz megyek és kirámolom, majd készítek valami ehetőt, mert azért még sem éhgyomorra kéne piálnom. Még fürdeni is elmegyek, mert hát csak tisztán és jó illattal kéne, menni, hogy ha meglátok valami helyes férfiút, aki esetleg megtetszene és esélyesnek látnám a dolgot nem kéne elriasztanom magam mellől.
~*~
Már a kocsmában ülünk, és éppen iszogatjuk a finom kis szakét. Nem akarunk túl sokat inni, csak hogy jó kedvünk legyen a koncertig. Mikor elkészülünk, felállunk és bemegyünk a helyszínre. Iszonyatosan nagy tömeg van, ami meg lep mindkettőnket, hiszen nem hittük volna, hogy ilyen sikeres és jó ez a banda. Nem tudom, hogy kik ők vagy mik ők, de már kezdek egyre kíváncsibb lenni rájuk, hogy milyen zenét adnak elő és milyet akarnak játszani.
Beállunk első sorba, ahogy tudunk és várjuk a kezdetét.
10 perc múlva, már meg is érkeznek és mindenki elkezd őrjöngeni. Ahogy felállnak és körbe nézek, a tagokon egy szőke hajú srácon akad meg a tekintetem. Nagyon helyes gyönyörű szemei vannak, és ami a legfontosabb tökéletes alakja, ami a ruha engedni látat belőle.
Elkezdődik a zene és végig őt nézem, egy idő után látom, hogy ő is kiszúrt magának, mert egy ideig néz, majd körbe tekint, de mindig visszatér a tekintete hozzám, amit egyáltalán nem bánom. Sőt mi több örülök is neki, hogy így alakul a dolog. Mosolygok rá kicsit, amire visszamosolyog, tetszik ez a kis mimikai játék nagyon is.
Iszonyatosan jó zenéket játszanak még engem is nagyon elcsábít, de hát mi várható egy ilyen pasitól, mint a gitárosuk. Teljesen magával ragad a látvány és nem akarom, hogy vége legyen a műsornak.
Egyszer viszont véget ér. A tömeg elkezd oszladozni. Én még nem akarok menni. Veszek egy kis innivalót, majd körbe nézve sétálgatok. Egyszer csak nekem jön valaki, mire rám borul az összes itókám. Megfordulok, és már készülnék lehordani a sárga földig, mikor meglátom a szépségemet, akit a színpadon is láttam. Teljesen megváltozik a véleményem és inkább kedves szavakat kezdek el neki mondani, mint gorombákat.
- Ú nagyon sajnálom. Kérlek, ne haragudj figyelmetlen voltam. – hadarja a srác és már venné elő a zsebkendőjét, hogy letakarítsa a foltot, de teljesen felesleges.
- Hagyd lényegtelen. Nem történt semmi baj. – mondom kedvesen és mosolyogva.
- Had hívjalak meg legalább akkor egy italra. – néz rám. – Szeretnélek kárpótolni a történtek miatt.
- Akkor kérlek, a nevedet áruld el és én had hívjalak meg egy italra. – mondom neki, mire látom, kicsit meglepődik.
- Hideyoshi Kazuo. – mutatkozik be. – Téged hogy hívnak? – érdeklődik, mire csak mosolyogni tudok és mosolyogva nézek rá.
- Szép neved van. Hiro Shuichi. – mutatkozok be én is és kezet nyújtok neki, amit elfogad. Nagyon selymes keze van, de még is erőteljes kézfogása. – Nagy jól játszottatok elismerésem. – kezdek valami beszélgetés félét és remélem, hogy be fog válni, közben elindulunk az egyik büféhez, hogy vegyünk valami inni valót és esetleg jobban megtudunk ismerkedni, mert nagyon tetszik és hát szeretném megismerni milyen belülről is, minden féle értelemben…
