Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2.

Andro2021. 07. 26. 09:54:32#35963
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (Aidennek) VÉGE!


Bocsi, de nem várok tovább. 


Andro2019. 08. 17. 17:35:49#35657
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (Aidennek)


- Nagyon szeretnék itt dolgozni… - motyogja végül halkan, lehajtott fejjel, nekem pedig valamiért nagyot dobban a szívem. Megkönnyebbülök, hogy beleegyezett, mert nem akarom, hogy úgy érezze, a terhemre van. 
- Akkor amint megerősödsz, nagyon szívesen látlak a boltomban – nyújtom felé a kezem, mire összerezzen. Úgy tűnik, fél a testi érintkezéstől, de nem is erőltetem, ami szemmel láthatóan megnyugtatja.


Az elkövetkezendő néhány órában végigmutogatok neki mindent a boltban. Mesélek magamról, hogy kik a kedvenc szerzőim, a kedvenc könyveim, hogy is indult a karrierem, már ha ezt annak lehet nevezni. Megmutogatom, hogy rendezem el a könyveket műfajok és szerzők szerint, amit Aiden nagyon figyel, mintha mindent egyszerre akarna megtanulni. De lesz még rá ideje, nem fogom siettetni. Arra semmi szükség, és egyébként is, az mindkettőnknek felesleges idegeskedést jelentene. Majd a saját tempójában jön bele a dolgokba. 
- Estére lenne kedved esetleg megnézni egy filmet? – teszem fel a kérdést, miután a túra végére érünk. Ő csak megremeg, majd meglepetten néz rám. – De ha nincs kedved, nyugodtan mondhatod – mondom komolyan, a reakcióját látva.
- De… azt hiszem lenne hozzá kedvem – motyogja egy halvány mosollyal, mint aki nem teljesen biztos benne, hogy ez a helyes válasz. Rettentően fél, és nem is csodálom. Borzalmasan bánhattak vele, ha az utcát választotta.
- Remek – mosolyodom el én is. – És mihez lenne kedved? – A kérdésre csak nagyot nyel, majd lesüti a szemét.
- Nem túl sok filmet ismerek… Szóval… azt hiszem válassz te… - feleli zavartan. Nem szólok semmit, de átfut az agyamon, hogy vajon hol és hogy „nevelhették”, ha a filmeket sem ismeri. Rám néz, de azonnal bűnbánóan süti le újra a tekintetét, mintha bizony valami rosszat követett volna el. 
- Semmi gond. Akkor majd keresünk valami olyat, ami tetszik neked – mondom szelíden, majd felé nyúlok, és mielőtt még reagálhatna, elsimítom azt a kósza tincset a szeme elől. Ledermed, de nem húzódik el, nekem pedig újfent átfut a fejemen a gondolat, hogy vajon milyen élete lehetett. Szívesen elbeszélgetnék azokkal az illetőkkel, akik így megnyomorították egy szinte még gyerekkorból ki sem nőtt fiú életét. Apám is megütött néha, de sosem kellett tartanom tőle, hogy agyonver. Míg Aiden… De elhessegetem a gondolatot. - Azt hiszem mára elég volt ennyi a boltból. Még pihenésre van szükséged. A munka pedig meg fog várni, és az is hogy beletanulj mindenbe – mondom lágyan, ő azonban csak bólint válasz helyett. Nem tudom, mit gondoljak erről a fiúról, de felzaklat, hogy milyen élete lehetett.


Amikor visszaérünk a lakásba, Aiden a pulóver kivételével mindent visszaad nekem. De a pulcsit hagyom, hadd tartsa meg, úgy tűnik, szereti és tetszik neki. Nekem még van egy pár másik. Erről jut eszembe, hogy el kell mennem neki ruhákat venni, hiszen csak az az egy gönce van, amiben megtaláltam. Ha pedig itt fog élni, akkor szüksége lesz saját ruhákra, törülközőre, fogkefére és még sok más dologra. A legjobb, ha holnap elmegyek neki vásárolni. 
A kanapé felé terelgetem Aident, majd beburkolom egy plédbe. Kényelembe helyezi magát, miközben én sürgök-forgok körülötte. Kihozom a laptopom, bekapcsolom, közben teát főzök, majd filmet keresek. Aiden csak arra riad fel, hogy lerakom a bögrét, majd látom, hogy félálomban van, mikor elindítom a Télapu című klasszikus karácsonyi filmet. Ez a kedvenc karácsonyi filmjeim egyike, mert kedves, humoros és a jóra, szépre tanít. Meg persze nincs benne trágárkodás és erőszak, mint sok mai karácsonyi filmben. A film felénél veszem észre, hogy Aiden békésen szuszog, nekem pedig nincs szívem őt felkelteni.


~*~


Mikor reggel felébredek, Aiden még mélyen alszik, halkan szuszog a pokróc alatt. Olyan békésnek, kicsinek és törékenynek tűnik, hogy a szívem akaratlanul is összeszorul a látványra. De sietnem kell, mert szeretnék még azelőtt visszaérni, hogy Aiden felébredne. Így kapom magam, majd a kulcsomat és elhagyom a lakást. 
A közeli bevásárlóközpontba megyek, amely ma a szokottnál korábban van nyitva. Rengeteg mindent veszek Aidennek a pólóktól kezdve a nadrágokon át egy jó meleg cipőt és egy pár csizmát, benti papucsot, télikabátot, sapkát, sálat, kesztyűt, fürdőköntöst, törülközőt, fogkefét, fogmosópoharat és fogkrémet is. Mindent, amire szüksége lehet és van is. Még bedobok egy fésűt is a kosárba, aztán megyek is. Sok a cuccom, két hatalmas táskát megtölt, az emberek meg csak néznek, hogy mi a fenét vásárolok én ilyen sok mindent. És ezek még nem is drága holmik, hiszen nem kell mindenből a legdrágábbat megvenni. Ennek ellenére minőségi dolgokat vásároltam, amik sokáig fognak tartani. Nagyjából megsaccoltam a ruhaméretét, és mivel az én cipőm jó neki, a lábunk azonos méret lehet.
Alig bírom hazacipelni a sok holmit a buszon, és most arra gondolok, jó lenne egy autó. De mivel amúgy sem járnék vele gyakran, így felesleges. A beszállítók meg idehozzák a könyveket, szóval erről is le van a gond.


Mikor hazaérek, Aident már ébren találom, amint éppen a szőnyegen ülve bámulja a karácsonyfát. De amint meghallja, hogy megjöttem, máris felém fordul és érdeklődve néz rám.
- Szia! – üdvözlöm lelkesen, miközben lerakom a két hatalmas táskát a kezemből. – Hoztam neked valamit, amire azt hiszem már szükséged van egy ideje.
- Nekem? - kérdi döbbenten, mire csak bólintok. - De nekem… nekem… nincs szükségem semmire… - hajtja le a fejét.
- Azért csak nézd meg, mit hoztam, hátha tetszeni fognak – biztatom, pedig látom rajta, mennyire fél. De muszáj kimozdítani a csigaházából.
Tétován áll fel, majd óvatosan lép a táskákhoz, amikor pedig megpillantja a tartalmát, a szemei elkerekednek és döbbenten nézik előbb a ruhákat, majd engem. Az arckifejezése egészen megváltozik, nem tudom, mit gondolhat, mert mintha nem lenne boldog. A teste megremeg, ahogy leül és nekilát kiszedni a ruhákat. Egyik sem márkás holmi, de kényelmesek, jó melegek és tartósak. Óvatosan tapogatja őket, mintha nem hinné el, hogy valódiak, mintha az összes egy pillanat alatt szertefoszlana a kezeiben, mint valami ábránd. Mindegyiket magához szorítja, majd mikor mindkét táskából kipakolt, csak ül ott tétován, mint aki még mindig nem fogta fel, mi történt vele.
- Tetszenek neked? - kérdem leülve mellé, mire óvatosan felém fordul. - Tudod, szükséged volt már saját cuccokra, mert csak az a ruhád van, amiben rád találtam. És gondoltam, neked is kényelmetlen folyton az enyémeket hordanod, így…
Fel sem tudok ocsúdni a mondat közepén, amikor két kar ölel át, Aiden pedig hozzám bújik, majd zokogni kezd. A könnyei hamar eláztatják a ruhámat, de nem törődöm vele. Gyengéden megölelem, majd lassan simogatni kezdem a hátát és a haját. Utóbbi nagyon gubancos, nem ártana kifésülni, de erre később is ráérünk. Egyelőre hagyom, hadd nyugodjon meg. Ez eltart pár percig, majd maszatos, könnyes arccal néz rám, és alig bír megszólalni.
- Én… köszönöm… - hebegi halkan, pipacsvörös arccal. - Én még… soha… soha nem kaptam… új ruhákat és… meg sem… érdemlem… Én… én…
- Dehogynem érdemled meg – mondom lágyan, miközben óvatosan letörlöm a könnyeit. Ezúttal nem húzódik el, de a tekintetében benne van a hitetlenkedés és rengeteg fájdalom, amiben része volt az életben. Csak most kezdem felfogni, mit élhetett át, ha ennyire örül néhány ruhának. - Ezek mind a tieid, és nem is kell hálásnak lenned nekem. Viszont örülök, hogy boldoggá tesznek.
- Köszönöm – suttogja halkan. - Nem is… nem is tudom… mit mondjak…
- Nem kell semmit sem mondanod – rázom a fejem. - Tudom, milyen érzés, amikor a legkisebb dolog is számít. Nemcsak neked voltak nehéz időszakok az életedben.
Kíváncsian néz rám, de nem kérdez semmit, én pedig még nem akarom megosztani vele a saját múltamat. Ráér még megtudni, ráadásul nem akarom ezzel traktálni, amikor ilyen állapotban van. Helyette inkább felállok, és nekilátok felszedni a holmikat a  földről, amiben Aiden is segít nekem. Együtt elpakolunk, a télikabátot a sapkával, sállal és kesztyűvel együtt felakasztjuk a fogasra, a csizmát az enyém mellé tesszük, a többit a hálószobai szekrénybe és a két üres fiókba, amik még megmaradtak. Hagyom, hogy Aiden maga rendezzen el mindent, hiszen mégis az ő cuccai. A fürdőköntös és a többi fürdőszobai holmi természetesen a fürdőbe kerül. Még a törülközőinket sem fogjuk összekeverni, mert az enyém sötétkék, míg Aidennek egy menta zöld színűt vettem. A pakolással elfoglalja magát, míg én ebédet készítek. Észre sem vettem, hogy így elment a délelőtt, de Aiden egy szót sem szól, pedig nem is evett reggel. Igaz, én is készíthettem volna neki valami harapnivalót, mielőtt elmegyek, de annyira megszoktam, hogy egyedül élek, hogy teljesen kiment a fejemből.
- Mit ennél szívesen? - kérdem hangosan, de Aiden annyira el van merülve az új cuccaiban, meg a pakolásban, hogy nem hallja meg. Megcsóválom a fejem, de nem haragszom rá.
Végül egy kis zöldséglevest készítek és hozzá fish&chips-et, azt mindenki szereti. Ráadásul gyorsan meg is van, nem kell vele sokat vacakolni. Mire kész az ebéd, Aiden is megjelenik. Szerintem megérezte az illatokat, mert tétován áll a konyhaajtóban, mint aki nem mer bejönni.
- Éhes vagy? - kérdem mosolyogva, mire félénken bólint. - Akkor menj kezet mosni, addig megterítek.
- Majd én… szívesen megterítek – mondja halkan, mire csak bólintok.
Látom, hogy megkönnyebbül, majd elrohan kezet mosni, aztán hamar megterít kettőnknek. Bűntudatom van, amiért nem készítettem neki reggel semmit, de ő sem hozza fel. Bár, amilyen természet, biztosan nem szól, de engem furdal a bűntudat, ám nem teszem szóvá. Leülünk, szedek mindkettőnknek, majd enni kezdünk. És úgy tűnik, ízlik neki minden, amit készítettem, mert jó étvággyal falatozik, aminek nagyon örülök. Jó, hogy kissé boldogabbnak látom, ami engem is örömmel tölt el.


~*~


A napok rohanvást mennek, és szinte észre sem veszem, hogy már csak egyetlen nap van a nyitásig. Ilyenkor szoktam elvégezni a nagytakarítást, hiszen másnap nyitok, nem maradhat poros, koszos a bolt. Mit szólnának a vevőim? Aznap reggel korábban megyek le, hogy befűtsek egy kicsit, ne a hidegben kelljen dolgoznunk. Aiden éppen akkor kel, amikor visszaérek és a szemeit dörgölve néz rám. De azonnal éber lesz, amint látja, hogy én már felkeltem.
- Jó reggelt, álomszuszék! - mosolygok rá, amit ő egy halvány mosollyal viszonoz. - Kialudtad magad?
- Igen… azt hiszem… - suttogja halkan. Az elmúlt napokban kissé kipihente magát, jobban is néz ki, a haja sem gubancos és már nem rezzen össze minden lépésemre. Sokkal nyugodtabbnak és egészségesebbnek tűnik, mint amikor rátaláltam. - Sajnálom, hogy elaludtam.
- Semmiség, a bolt még úgyis egy jégverem – mondom a fejem csóválva. - Mire megreggelizünk és minden összeszedünk, kellően felmelegszik odalenn a levegő. Nem kell kapkodnod, ketten úgyis gyorsabban végzünk, mintha egyedül csinálnám.
- Sosem gondoltál rá, hogy… felvegyél valakit? - kérdi óvatosan. - Úgy értem… mielőtt… megtaláltál…
- De igen – mondom őszintén, mire látom, hogy elszomorodik. - Csak rettentően nehéz olyan munkaerőt találni, aki nem lép le néhány hét után, mert kevesli a fizetést. De én sajnos nem tudok annyit adni egy alkalmazottnak, mint egy nagyobb, híresebb bolt. Bár eddig egyedül is ment a szekér, viszont tényleg örülök, hogy felvettelek. Ó, erről jut eszembe, hiszen még szerződést sem kötöttünk, igaz? Márpedig hivatalos papír nélkül nem dolgozhatsz nálam.
- De nekem… nincsenek irataim… - retten meg, én pedig felemelem a kezem.
- Tudod az adataidat?  - kérdem, mire bólint. - Akkor hol a probléma? Lakhelynek meg beírjuk az én címemet és kész. Ha valaki kérdi, akkor azt fogom mondani, hogy az unokaöcsém vagy, aki vidékről érkezett ide, mert a szüleid nagyon elfoglaltak. De nem szoktak kérdezősködni.
Látom, hogy Aiden végre megnyugszik, bár egy kis félsz még van benne. Én is tudom, hogy kockázatos a dolog, de nem tehetek mást. Ám ha kiderül, hogy Aiden egy szökevény tizenéves, akkor visszaviszik, engem meg le is csukhatnak emberrablásért, meg sok másért is. De vállalom érte a kockázatot, mert ez a gyerek érdemes rá.


Regi2019. 07. 06. 21:11:53#35635
Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: Andronak


Hogyan élhetnék vissza egy ilyen jó ember kedvességével? Befogadna úgy, hogy szinte semmit sem tud rólam… És persze én sem ismerem őt. Bármikor bajba kerülhetne miattam, már csak azzal is, ha igazolnom kéne egy hatósági személynek a személyazonosságom… Az ég világon semmilyen papírom sincsen.. Ha lebuknék, lebuknánk, én azonnal visszakerülnék a gyermekotthonba… őt pedig lehet le is csuknák.  Ezt pedig semmiképpen sem szeretném. Hiszen megmentette az életemet! Ha ő nem talált volna rám, és nem lenne ennyire jó ember, már biztosan nem lennék életben..
Viszont azt mondta megoldjuk… De mégis hogyan? Én nem értek ehhez az egészhez, nincsen semmilyen gyakorlatom ezekben a dolgokban… A rendőrség elől persze már bujkálok egy ideje, de az utcán, egyedül, ez nem olyan… Ott csak magamat tudom bajba sodorni… És neki aztán végkép nem akarok ártani…
Viszont ha meghúznám magam…? Nem kerülnék az emberek szeme elé, de ott segítenék neki, ahol és amiben csak tudok… Vajon így működhetne? Megérné ekkorát kockáztatni? Mind a ketten rengeteget veszthetünk, ha lebukunk… De valószínűleg az életem során még egy ilyen lehetőségem nem lesz, hogy bármilyen irányba is változzon az életem…
Egy pillanatra elszégyellem magam, még inkább lesütöm a szemeim. Hogy lehetek ennyire önző? De mégis… Mi lenne ha nem lenne rossz vége ennek az egésznek? Ha talpra tudnék állni, ha csak utólag is, de meg tudnám hálálni neki a segítséget… És addig is segítenék neki, amiben csak lehet…
 Bizonytalanul ismét kezembe veszem a már félig megrágott kalácsot és gondolataimba mélyedve harapok belőle egy újabb falatot. Igen, azt hiszem így megpróbálhatnánk ezt…
- Én… - suttogom halkan, lelkemben komoly szégyenérzettel. Talán még én magam sem hiszem el, amit mondani szeretnék. És talán mindennél jobban szeretném, ha nem csak ez az egy esélyem lenne az életben… és nem szorulnék rá a segítségre. - Én… szóval… ha… ha tényleg komolyan gondolod, akkor… akkor… talán… megpróbálom… Ha szabad – hebegek reszkető gyomorral, ami kifejezetten kellemetlenül érint, miután megettem mind a három szelet lekváros kalácsot.
- Egészen komolyan gondolom, Aiden – feleli lgy, biztató hangon. - Megoldjuk, ne félj! Nem hagylak cserben – Cserbenhagyni? Attól tartok, emiatt inkább neki kellene aggódnia… Túl sok jót remél tőlem… De én nem tudok semmit sem adni, még az sem biztos, hogy valaha képes leszek ezt az egészet meghálálni neki. De mégis… azt hiszem, ha cserbenhagyna, az életem hivatalosan is a végéhez érkezne… Nem tudom, hogy képes lennék-e még egy telet átvészelni.. Vagy képes lennék bármennyi időt eltölteni újra az árvaházban…
De ennek ellenére teljesen megérteném, ha meggondolná magát. Túl sokat veszthet miattam.
- Biztos? – szökik ki számon a kérdés akaratomon kívül. Egyáltalán nem lenne szabad ilyet kérdeznem.. Nem tartozik nekem semmilyen kötelességgel, nem kell semmit sem bizonygatnia. Nem lenne szabad a kétségeimmel traktálnom.
- Egészen biztos – bólint magabiztosan, amitől kissé összezavarodom. Nem értem, hogyan lehet ennyire határozott, ennyire biztos abban, hogy nem lesz semmi baj, és akár rá nem kényszerül arra, hogy cserbenhagyjon? - Szeretnélek boldognak látni, mert annak ellenére, hogy nem ismerlek, úgy érzem, van egy pár közös vonásunk. Valahogy… tudom, mit érezhetsz és eszem ágában sincs kihasználni téged. Persze, nem várom el, hogy egyből megbízz bennem, Aiden, a bizalomhoz ugyanis idő kell.
Bizalom. Volt már egyáltalán olyan életem során, hogy bíztam valakiben? Igen, azt hiszem gyerekként, amikor még nem is igazán fogtam fel, hogy nekem nincsenek szüleim, és amikor még természetes volt, hogy engem nem szeret senki. Amikor minden kis szeretetteljes, gyermeki megnyilvánulásomat lerombolták, elutasították. Akkor talán még bíztam a nővérekben, akkor talán még reméltem, hogy egyszer olyan reakciót kapok gyermeteg viselkedésemre, amilyet ösztönösen, teljes szívemből szerettem volna… Aztán felnőttem. És beleszoktam. Elfogadtam azt, hogy nincsen senkim, aki felé bizalommal fordulhatnék.
Hiszen ez az árvák sorsa: a teljes materiális és érzelmi nincstelenség.
Alsó ajkamba harapva próbálom visszarángatni magam a valóságba. És azt hiszem sikerül is – mintha valahonnan messziről szállnék vissza a testembe, szinte érzem a koppanást, ahogy lelkem „földet ér” testemben. Nem lenne szabad ilyeneken gondolkodnom… Nekem ez jutott. Én ezt érdemeltem. Felpattanok a székről és összeszedem a magam után szedett csetrest. Kissé bizonytalan léptekkel, de odaegyensúlyozok velük a mosogatóhoz. Ha már ilyen figyelmes és kedves velem, az a minimum, ha eltakarítok magam után.
- Én… én csak… nem akarok teher lenni – magyarázkodok motyogva, mikor megérzem magamon a tekintetét. - Szeretnék segíteni, ha… ha szabad.
- Persze, hogy szabad – feláll és mellém sétál. - Ha akarod, megmutatom a boltot is. Most ugyan kissé hűvös van odalenn, hiszen januárig nem nyitok már ki, de ha meg szeretnéd nézni, szívesen leviszlek.
- Szeretném – lehelem halkan, zavartan, közben már törölgetek. - Ha… ha nem okoz gondot – teszem még hozzá.
- Ha gondot okozna, nem ajánlottam volna fel – egy pillanatra felpillantok rá, és látom, hogy mosolyog. Valamilyen oknál fogva ezzel sikerül megnyugtatnia. - Azokat hagyd csak a csöpögtetőn, majd később elpakolom őket. Keresek neked valami ruhát, és van valahol egy másik télikabátom is.
Mire feleszmélek már egyedül is hagy a konyhában. Résnyire nyílik szám, hogy utána szóljak, megkérdezzem, hogy hol várjam meg, de végül nincs merszem megnyikkani. Így végül azt találom a legjobb döntésnek, ha nem moccanok el a mosogató mellől. Úgy biztosan nem okozok gondot és nem leszek útban. Mikor vissza ér mégis fejét csóválja, amitől megilletődöm.
- Nem kell ott állnod, mint valami faszent – mosolyogja felém, amit nem igazán tudok helyén kezelni a fejcsóválás után. - Tettem pár ruhát az ágyra, öltözz fel, hacsak nem akarsz pizsamában lejönni. A ruháim talán nagyok lesznek rád, de majd az ünnepek után elmegyünk és veszünk neked pár holmit, jó?
- Nem szükséges – hajtom le fejem azonnal. Sosem kaptam még ehhez hasonló ajánlatot. Sosem voltak új, saját ruháim… És most sem szeretném, hogy valaki miattam költekezzen. Pláne, hogy ő legyen az a valaki. - Én… Nekem… szóval…
- Megértem – hozzám lép, és olyan gyengédséggel érinti meg vállam, hogy szívem egészen belesajdul. - Hidd el, pontosan megértem, mit akarsz mondani. De talán mégis boldogabb lennél néhány méretednek megfelelő ruhával.
- A… régi ruháim is… jók lesznek… - suttogom halkan, továbbra is tiltakozva ajánlata ellen.
- Azokat még ki kellene mosni, nem veheted fel őket olyan mocskosan – mondja kedvesen, nyugtatóan. Egészen elszégyellem magam, hisz tudom milyen állapotban vannak holmim. Talán még mosással sem lehetne olyan állapotúvá tenni, hogy szívesen látna benne a lakásában. - Most menj, öltözz fel, rendben? Ha megmutattam a boltot, utána pihensz, oké? Szükséged van rá, mert ha te menekülni is akarsz, a testednek szüksége van rá, hogy feltöltődjön.
- Köszönöm… - lehelem felé halkam, s már érzem is, ahogy meghatódottság, kimerültség es ez a sok minden, ami ebben a rövid idő alatt ért, előcsalogatja könnyeim. Nagyokat nyeldesek, hogy visszafojtsam őket. Nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.
Nem tudom hogy látja e rajtam elérzékenyülésem, vagy sem, de csak kedvesen beirányít szobájába, hogy átöltözhessek. Finoman behúzza mögöttem az ajtót, én pedig – ha csak rövid időre is -, de egyedül maradok a kavargó érzelmeimmel. Nekem pedig nem is kell ennél több, hogy utat merjek engedni a mellkasomat szaggató zokogásnak. Próbálok csendes lenni, kezeimet számra tapasztom, úgy zihálok, s próbálok kissé megnyugodni – bár csak elég lassan sikerül. Egyszerre vagyok zaklatott, boldog, bizakodó… és egyszerre félek.
Lassan apadnak csak könnyeim, de mikor végre sikerül megreguláznom őket, óvatosan letelepszem az ágy végébe. Lábaimat magam alá gyűröm és akár csak valami kis tolvaj, olyan elővigyázatosan húzom le az ágyról a számomra kirakott ruhákat.  Ölembe veszem őket és nem csak szememmel, hanem ujjaimmal is alaposan átvizslatom őket. Végigsimítok a farmer durva varrásán, megcsodálom rajta a gombot, majd a korcán lévő, használattól kialakult gyűrődéseket is végigtapogatom. Ezt követően a pulcsi érzékszerveim következő áldozata. Rövid ideig eljátszadozom azzal, hogy ujjaimmal számlálom a kötés mintájában lévő szemeket, majd hirtelen ötlettől vezérelve arcomhoz emelem, hogy belefúrhassam orrom a ruhadarabba, hogy még inkább érezhessem puhaságát és illatát. Ez segít teljesen megnyugodni. Viszont az időből kifogyva elkezdek öltözködni is. Nem szeretném megváratni Keitht. Bár azt hiszem gyerekes butaságom miatt már sikerült…
Megszeppenve lépek ki a szobából, s szégyellem is magam, hogy ennyire elhúztam az időt. De amint meglátom Keith arán a mosolyt, kissé le tudok csillapodni. Azt hiszem nem haragszik… 
- Gyere! – mondja felkapva kulcsait, és int hogy kövessem. - Megmutatom neked az én kis büszkeségemet – szófogadóan eleget teszek kérésének, bár lépteim elég bizonytalanok. Lábai szokatlanul gyengének érzem, emellett a nadrág is kellőképpen nagy rám ahhoz, hogy amiatt aggódjak, hogy nehogy lecsússzon rólam.
 
~°*°~

Egy kis lépcsősoron követem végig Keitht, amin keresztül egy kis raktárszerűségbe érkezünk. Sosem jártam azelőtt ilyen helyen, így teljesen lenyűgöz a sok könyv, és a nyomdaszag.
- Itt mindennek megvan a maga helye – magyaráz jótevőm a polcokra mutogatva. - Itt van a sci-fi, amott a horror, ott hátul pedig a csajos könyvek. Mindegyik író szerint kategorizálva. Majd megtanulod, itt nincs olyan sok könyv azért, mint egy pláza könyvesboltjában. És a raktáram sem akkora, bár most már kezdek kifogyni. Januárban sok dolgunk lesz, amiben számítok a segítségedre – magyaráz lelkesen, egészen elragadtatva. Magatartásából azt érzem, hogy igazán szeretheti a munkáját. Figyelmesen hallgatom végig, iszom szavait, abban reménykedve, hogy mindent alaposan megjegyzek. Mert meg szeretnék jegyezni mindent.
- Értem – suttogom halkan.
- Gyere, azon az ajtón túl van a bolt – mutatja az irányt, majd ki is nyitja az ajtót. - A raktár ajtaját nyitás alatt rendszerint zárva tartom, hogy illetéktelenek ne mászkáljanak be. Néhány tinédzsernek ugyanis kedvelt szórakozása volt egy időben kipróbálni, hogy vajon bejuthat-e ide. Ezért ne feledd zárva tartani, ha éppen nincs odabenn dolgod, oké?
- Értettem – válaszolom azonnal. Szeretnék neki majd megfelelni, ha munkába tudok már állni.
A boltba kilépve még a lélegzetem is elakad. Ennyire szép helyet még életemben sem láttam. A falak világos, szemet nyugtató színt öltenek, a masszívnak tűnő fa polcok ezzel ellentétben egészen sötét fából készültek. Egészen magával ragad ez a fajta kontraszt, pláne az, ahogy a színesebbnél színesebb borítójú könyvek sorakoznak egymáson, egymás mellett és mindenfelé. Ha létezik Mennyország, azt hiszem én pont most csöppentem oda. Mindig is imádtam a könyveket, már akkor is, amikor még közöm sem volt a betűk világához. Amint olvasi is megtanultam ez az elragadtatottság csak egyre inkább fokozódott. Persze nekem sohasem voltak saját könyvem – nem hogy több, de még egy darab sem. Persze az otthonban voltak könyvek, elsősorban vallási témákban. Amikor csak lehetőségem volt rá, azokat bújtam. És mikor kiolvastam mindet, kezdtem előröl. A bibliai történeteket kifejezetten szerettem, annak ellenére, hogy maga a vallás sosem állt igazán közel hozzám. Te ezeket a történeteket szerettem. Persze gyerekként még könnyedén elhittem, hogy ezek az események mind megtörténtek… Aztán ez persze változott, ahogy idősebb lettem.
Aztán megakad valami olyanon a szemem, amitől lelkesen dobban egy nagyot a szívem.
- Mangák! – csúszik ki a számon, majd odalépek az említett alkotásokat tartalmazó polchoz. Pár évvel ezelőtt az egyik szobatársam álandóan ilyenekre költötte a nehezen összekuporgatott pénzét, és amikor jó kedvében volt, megengedte, hogy megnézegessem őket. Gyorsan magába szippantott a japán kultúra, és az a stílus, ahogy a mangákon keresztül történeteket meséltek el.
Aztán gyorsan észbe kapok, hogy mit is tettem. Elszégyellem magam, és feszülten csúsztatom vissza a helyére az egyik művet, amit meggondolatlanul kaptam le a helyéről.
 - Sajnálom… nem akartam… - kezdek zavartan szabadkozni, de gyorsan a szavamba vág.
- Semmi baj – mosolyog rám nyugtatóan, jelezve, hogy az ő szemében nem tettem semmi rosszat. - Három éve rendeztem be azt a részleget, de a nagy londoni mangaboltokkal természetesen nem tudok lépést tartani. Így itt inkább csak a legújabb, vagy legkelendőbb történeteket lehet megtalálni. Persze a fiatalok folyton kérik, hogy ezt, vagy azt rendeljem meg, én pedig sokszor eleget is teszek a kéréseiknek.
- Te is… szereted a mangákat? – kérdezem bizonytalanul, kissé félve, miután figyelmesen végighallgattam.
- Inkább úgy mondanám, hogy van, amelyik megfog, de inkább azt nézem, hogy melyik felkapott, melyiket keresik nagyon a fiatalok és az idősebbek is. Bár inkább fiatal vásárlóim vannak ilyen téren – magyarázom. - Nem vagyok egy nagy mangarajongó, de egy-kettő tetszik.  De úgy látom, te rajongó vagy.
- Nem sűrűn volt alkalmam ilyesmit olvasni – teszek vallomást szégyenkezve. - De… valahogy mindig… erőt adtak nekem.
- Értem – bólint, majd jelentőségteljesen elhallgat. Feszéjezni kezd a csend, érzem, hogy mondani szeretne valamit. - Nos, hogy tetszik a bolt? Szeretnél itt dolgozni? – teszi fel a kérdést, nekem pedig ismét elakad a lélegzetem.
- Nagyon szeretnék itt dolgozni… - motyogom lehajtott fejjel, mégis azt hiszem, izgatott vagyok. Talán ez életem legnagyobb lehetőség… és abban biztos vagyok, hogy az egyetlen…
- Akkor amint megerősödsz, nagyon szívesen látlak a boltomban – felém nyújtja kezét, én pedig az előbbi kellemes izgatottság ellenére összerezzenek. Ettől Keith is megtorpan, de talán egyre inkább könnyebben fogadja kellemetlen viselkedésem. Ennek viszont nem örülök… Nem szeretném, hogy neki kelljen alkalmazkodnia hozzám.
 
A következő pár óra azzal telik, hogy Keith körbevezet a boltjában, igaz én keveset beszélek, de szerencsére ő helyettem is mesél. Mesél arról, hogy kik a kedvenc szerzői, és hogy miért ragadta meg annyira a könyvek világa, hogy végül egy könyvesboltban kötött ki. É pedig csak kíváncsian figyelem minden szavát, majd egy-egy kisebb hallgatás közepette konstatálom, hogy igen érdekes ember. És jószívű… Feltétel nélkül árad belőle a jóság. Az a jóság, amit én is tanúsíthatok.
Mikor a könyvek elrendezéséről beszél, igyekszem minden mondatát magamba inni. Bár egyelőre elég ideg számomra az a szisztéma, amit ő logikusnak talál, ami szerint a művek helyét meghatározta. Remélem azért valamikor belejövök… Nem szeretnék neki csalódást okozni. Szeretnék megtenni minden tőlem telhetőt azért, hogy megháláljam kedvességét. És persze gondot sem akarok okozni tudatlanságommal, hozzá nem értésemmel…
- Estére lenne kedved esetleg megnézni egy filmet? – teszi fel a kérdést váratlanul, én pedig összerezzenek és csodálkozástól elkerekedett szemekkel nézek rá. – De ha nincs kedved, nyugodtan mondhatod – komolyodik reakcióm láttán.
- De… azt hiszem lenne hozzá kedvem – motyogom egy halovány mosolyt erőltetve az arcomra, bár a feszültségtől nem igazán sikerül. De azért igyekszem, hogy jóvátegyem előbbi udvariatlan viselkedésem.
- Remek – derül fel ismét. – És mihez lenne kedved? – erre a kérdésre nagyot nyelve sütöm le a szemem.
- Nem túl sok filmet ismerek… Szóval… azt hiszem válassz te… - felelem zavartan. Picit megemelve fejem, egy pillanatra rálesek arcára, de azt hiszem kár volt. Szemeiben valami olyat látok megcsillanni, amit még nem tapasztaltam. S ettől megrémülök. Mi van ha valami nagyon rosszat gondol rólam…?
- Semmi gond. Akkor majd keresünk valami olyat, ami tetszik neked – kezével egy pillanat alatt közelíti meg arcom, jóformán időm sincs felfogni, hogy mi történik. Már csak arra leszek figyelmes, ahogy egy kósza tincset kiigazít szemeim elől. Egyszerre melenget és ijeszt meg ez az apró gesztus tőle, de igyekszem leplezni kétségbeesésem. Csak remélni tudom, hogy nem veszi észre szégyenletes viselkedésem.
- Azt hiszem mára elég volt ennyi a boltból. Még pihenésre van szükséged. A munka pedig meg fog várni, és az is hogy beletanulj mindenbe – hangja lágyan cseng, de most mégis távolságtartóan hat. Zavaromban válasz helyett inkább csak beleegyezően bólintok.
 
A lakásba visszaérve leveszem és visszaadom neki a kabátot, sapkát és kesztyűt. Viszont a kötött pulóvert nem igazán akaródzik levenni magról. Valószínűleg ezt ő is észreveszi, és megkímél attól a kellemetlen helyzettől, hogy meg kelljen kérdeznem, az a ruhadarab maradhat-e – ő maga mondja, hogy hagyjam csak magamon. Nekem pedig ennél nem is kell több biztatás. Köszönet gyanánt haloványan rámosolygok, majd es kis terelgetés után a kanapén találom magam. Ismét takarókba burkolózva. A meleg kellőképpen eltompít, jóformán azt sem észlelem, ahogy Keith sürög-forog körülöttem. Már szinte félig alszok, mikor egy tompa koppanásra riadok fel. Ami nem más mint egy mázas bögrényi tea, amit Keith számomra készített. Ám ez a riadalom messze szegényebb inger, mint az engem körbeölelő melegség, és a plédek puhasága. Félszemmel látom, mikor Keith elindít egy filmet, majd leül mellém. De ekkor már nem sok mindent fogok fel a körülöttem zajló eseményekből, hamarosan elalszom.
 
~°*°~
 
A következő pár napot szinte teljesen végigalszom. Azokban a rövidke időintervallumokban, amikor sikerül ébren maradnom, jótevőm igyekezett minél több ételt belém diktálni. Amit többnyire igyekeztem visszautasítani, nem akartam udvariatlan lenni és kienni a vagyonából. De azt hiszem még így is sikerült túl sokat ennem. Viszont ő sosem tette szóvá. Sőt. Azt hiszem elégedett volt, hogy napról napra kicsit többe tudtam enni.
A karácsonyt követő első nap ismét a téli napsugarak cirógatására ébredek, ahogy játékosan beszűrődnek az ablakon. Mintha szándékosan az én arcomat céloznák meleg csiklandozásukkal. Nehézkesen tápászkodok fel, s nézek körül az egyre ismerősebbnek tűnő nappaliban. De hiába tűnik egyre megszokottabbnak, még mindig meglepődöm azon, hogy itt vagyok. Még mindig magával ragad a fa szépsége, és még mindig megmámorít a mindent körüllengő otthon-illat.
Szemeimet dörzsölgetve nézek körbe, de Keitht sehol sem látom. Pár másodpercre lélegzetemet visszatartom, majd fülelek, hátha hallok valamiféle neszezést, de végül bebizonyosodik, hogy egyedül vagyok a lakásban. Óvatos mozdulatokkal kitakarom magam, de mielőtt letenném lábam az ágyról, megigazítom az ujjaimat melengető zoknikat. Azt hiszem talán még sosem tudott annyira átmelegedni a lábam, mint az elmúlt pár napban. Négykézlábra ereszkedem, majd mint a kisgyerekek, odakúszok a padlószőnyegen a karácsonyfa elé. Lekuporodok törökülésbe, majd ujjaimmal piszkálni kezdem a szőnyeg világos szálait. A fa üvegdíszei nesztelenül függeszkednek egyszerű pompájukban a tűlevelek között. Meg-meg csillan rajtuk a fény, én pedig elragadtatva figyelem eme játék varázsát.
 
Nem tudom mennyi idő telhet el így, mikor kulcs csörgését hallom meg a bejárati ajtó zárjában. Hátrafordulok, és rövidesen megpillantom Keitht, két nagy táskával a kezében.
- Szia! – üdvözöl lelkesen. – Hoztam neked valamit, amire azt hiszem már szükséged van egy ideje. 


Andro2018. 09. 19. 11:14:44#35570
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (kis hajléktalanomnak)


Hallom, amikor visszajön, és amikor ránézek, csak egy megszeppent gyereket látok, aki nem igazán tudja, hogy kéne viselkednie, mit kéne mondania. A szemei könnyesek, de azonnal le is törli a kibuggyanni készülő könnyeket és inkább a karácsonyfát nézi. Mint aki nem mer sírni, vagy megszokta, hogy semmi jóra ne számítson. Várom, míg szemmel láthatóan kissé megnyugszik, csak akkor szólalok meg. Nem akarom felzaklatni, vagy megijeszteni, így is eléggé rémült már szerencsétlen. Nem akarom tetézni a gondjait semmivel sem. Holnap majd ráérek gondolkodni rajta, hogy mi is legyen vele… velünk. Mindenesetre most egy jó nagy alvásra van szüksége, hogy rendesen kipihenje magát.
- Jól esett a fürdő? – kérdem végül, mire megremeg, majd óvatosan felém fordul. Olyan, mint egy csapdába esett kis állat, minden apró neszre összerezzen.
- Igen – dadogja egy aprót bólintva, miközben én még egy takarót teszek az ágyra.
- Hoztam még egyet – mutatom. – Nehogy fázz az éjszaka.
- Köszönöm… De igazán nem kéne… már így is túl sok gondot okoztam – mentegetőzik, de én csak legyintek. Ez nekem nem gond, van pár plusz takaróm minden eshetőségre.
- Nem tesz semmit. Szívesen teszem – mosolygok rá biztatóan, de ezzel mintha csak olajat öntenék a tűzre. Aiden összehúzza magát, mintha ráüvöltöttem volna. 
- Már így is túl sok gondot okoztam, talán jobb lenne, ha elmennék – motyogja lehajtott fejjel, majd látom, hogy újra az ajtó felé pislog. Menekülni akar, vagy inkább csak készen akar állni rá, hogy ha szükséges, el tudjon futni.
- Én ezt egyáltalán nem tartom jó ötletnek, Aiden... – mondom halk, figyelmeztető hangsúllyal. – Nagyon hideg van odakint. Sovány és gyenge vagy… Amikor rád találtam, már alig éltél – mondom, próbálva nagyon lágyan beszélni hozzá, de csak összehúzza magát.
Elindulok felé, mire megremeg. Kinyújtom felé a kezem, hogy megveregessem a vállát, de végül nem teszem. Azzal csak megijeszteném, így inkább nem érek hozzá, amit hálás pillantással jutalmaz. Verhették vajon? Mert ha igen, az megmagyarázná a reakcióját. 
- Figyelj. Nem tarthatlak vissza, de én szeretném, ha itt maradnál. Magamnak sem bocsájtanám meg, ha most elmennél és esetleg történne veled valami – vallom be, mire felkapja a fejét. A szája megremeg, szemeit könnyek lepik el, mint akivel még sosem beszéltek így. Nem tudom, mit tehetnék. Legszívesebben megölelném, ha azzal nem rontanék a helyzeten. 
- Én… - kezd bele, de képtelen befejezni. Úgy érzem sok mondanivalója van, de képtelen szavakba önteni. 
- Feküdj le aludni. Kimerült vagy, rád férne. Reggel pedig kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek megfelel. Rendben? – kérdem, de ő a fejét fogja, mint akinek ez nem tetszik.
- Nem akarok teher lenni – suttogja, mire a vállára teszi a kezét. Nem néz rám, talán nem mer, talán fél. Sőt, biztosan fél.
- Nem vagy teher. Ezt elhiheted – paskolgatom meg kissé a vállát, mire egy picit mintha megnyugodna. Vagy én képzelek túl sokat, nem tudom. De segíteni szeretnék ezen a gyereken. 
A kanapéhoz vezetem, majd megvárom, míg elhelyezkedik. A takaróval is segítek neki, hogy mindenhol jól be legyen takarva. Nehogy megfázzon. Majd leülök egy pillanatra a lábához, könyökömet a térdemre támasztva, ujjaimat összefonom. Nem tudom, mit kéne most tennem. Ránézek, tekintetünk találkozik, ő pedig összerezzen. Olyan kis félénk. Itt kell tartanom, de nem tudom, hogyan is tegyem. Talán megtehetem segédnek, amúgy is fel akartam venni valakit, ő pedig talán megfelelne. De majd holnap, ma már késő van.
- Próbálj meg pihenni – veregetem meg óvatosan a lábfejét, majd felállok. – Ha bármi gond van, arra találod a szobám – intek a háló felé.
Még pakolászok egy kicsit, aztán beveszem magam a fürdőbe. Rám is rám fér egy alapos zuhany. Aiden mindent rendben hagyott, eltakarított maga után, így egy rossz szavam nem lehet rá. Gyorsan megfürdöm, és mire kilépek a fürdőszobából, ő már békésen szuszog. Ahogy nézem, olyan gyereknek tűnik, csak egy ártalmatlan kis kölyök, akinek nincs hová mennie. Egyszerűen nem hagyhatom a sorsára, muszáj segítenem rajta valahogy.


~*~


Mikor reggel felkelek, Aiden még nagyban húzza a lóbőrt. Nem zavarom, inkább halkan elkészítem a reggelit. Van egy kis kalács, meg tej és kakaópor is. Szóval megvan a reggeli. Megvajazok magamnak pár szelet kalácsot, majd készítek egy kis kakaót is. Remélem, ez megfelel Aidennek is. Reggeli közben pedig olvasgatok egy kicsit. Éppen Orwell 1984 című regényét olvasom újra, ki tudja már hányadik alkalommal. Sajnos a témája még mindig aktuális, de még mindig le tud kötni, pedig nem is tudom már, hányszor olvastam el tizenhárom éves korom óta. Éppen annál a résznél tartok, amikor Wilson és Julia először randevúznak, amikor mocorgásra leszek figyelmes. Amikor odanézek, Aident látom kikandikálni a takaró alól.
- Jó reggelt! – köszönök oda, mire Aiden felém fordul, de mintha nem engem bámulna annyira.
- Igen – feleli, nem tudom, hogy mire, de nem teszem szóvá. Felkel, majd megáll a kanapé mellett, egyik kezével átfogva saját magát.
- Gyere, reggelizz velem – invitálom az asztalhoz.
Szót fogad, de látom, hogy feszeng, ami főleg akkor látszik, amikor tisztes távolságban foglal helyet tőlem. Igazából majdnem velem szemben, talán mert még mindig tart tőlem. Meglep, de nem teszem szóvá.
- Kakaó és kalács megfelel? – kérdem, majd választ sem várva indulok, hogy elkészítsem neki a reggelit. 
Gyorsan elkészítem a kakaót, majd három nagy szelet kalácsot is vágok, amiket vastagon megkenek szilvalekvárral. Ez van itthon, és ezt remélem szereti is. Mikor elé tolom, nem nyúl hozzá, csak bámulja, mint aki még életében nem evett ilyesmit. Végül Aiden rám néz, én pedig bátorítóan közelebb tolom a tányért. Végre lassan az egyik szeletért nyúl, majd beleharap, aztán mohón enni kezd. Egy szót sem szólok, de valahol mélyen megrendít a látvány. Látszik, hogy régen nem jutott rendes ételhez szegény. Sőt, egyáltalán ételhez, elvégre az  utcán nem könnyű ilyenkor bármihez is hozzájutni. Iszik a kakaóból is, majd az első szeletet kivégezve a másodikért nyúl. 
- Örülök neki, hogy ízlik – nevetek fel halkan, majd hirtelen el is csendesedem. Nem illik rajta nevetni, ez nem mulatságos. Aiden felnéz rám, és tudom, hogy észrevette a változást. Inkább témát váltok. - Gondolkodtam azon, amit mondtál. Hogy nem akarsz teher leni – mondom komolyan, mire Aiden rám figyel. – Ezt az érzést azt hiszem megértem. De mindenek előtt szeretném még egyszer elmondani, hogy nem vagy teher – mondom gyorsan, mikor észreveszem, milyen kényelmetlenül érinti a dolog. Természetes, hogy nem akar az adósom lenni, ezt meg tudom érteni. – Arra gondoltam, hogy ha majd megerősödsz, és szeretnél itt maradni… Akár segíthetnél nekem a könyvesboltomban. Akkor talán nem éreznéd azt, hogy a terhemre vagy – mondom könnyednek szánt hangon, mire látom, hogy elkerekednek a szemei.
- Az nagyon jó lenne – mosolyodik el, én pedig egy pillanatig még örülhetek is, hogy ilyen boldog. De aztán gyorsan lehervad az arcáról a mosoly, mintha eszébe jutott volna valami. – Nem… Nem lehet. Nem akarlak bajba keverni – teszi le a kezében tartott kalácsot. Megint begubózott, megint retteg, de ez nem mehet így örökké.
- Mikor töltöd a tizennyolcat? – kérdem pár perc gondolkodás után. Hiszen kiskorú még, ha nem tudnám is látnám rajta. Aiden rám néz, mintha mérlegelné a választ.
- Novemberben… - suttogja halkan, mire halkan sóhajtok egyet. Az még tizenegy hónap, ami rövid idő, ugyanakkor elég hosszú is, hogy esetleg problémát jelentsen. De majdcsak lesz valahogy.
- Aiden, ha szeretnéd, én szívesen segítek neked. Megoldjuk valahogy – mondom komolyan mire felles rám. A szemében tisztán látom, hogy ugyan próbál nekem hinni, de nem megy neki. Még nem. – A döntés rajtad áll. De az biztos, hogy a támogatásomról garantálhatlak.


Aiden nem szól semmit, látom, hogy a gondolataiba merül, így hagyom. Nem akarom siettetni, mert azzal rontanék a helyzeten, amire nincs szüksége. Ha most beleszólok, akkor talán elrohan, amit nem szeretnék. Felelősnek érzem magam miatta, hiszen én hoztam haza. Ha elszökik, akkor nem tudnék nyugodni addig, míg újra meg nem találom. Végül lassan felveszi a félig megrágott kalácsot és enni kezd. Ezt jó jelnek veszem, és nem szólok semmit, még akkor sem, amikor befejezi az evést. Szemmel láthatóan ő is azon gondolkodik, mi lenne a legjobb. Persze, hogy nem mer megbízni bennem, miért is tenné? Idegen vagyok számára és a reakciójából ítélve, eddig nem lehetett túl jó élete. Természetes, hogy kétkedve fogadja a segítő szándékot. Én is ilyen voltam, amikor Robert felajánlotta, hogy mindenről gondoskodik és segít letennem a boltvezetői vizsgát. Én sem hittem neki, de ő mindvégig mellettem állt. Most ugyanezt szeretném megadni Aidennek is, pedig nem is ismerem. Talán csak saját magamat látom benne, a saját tizenéves lényemet, aki akkor voltam, amikor egyik diákmunkát kerestem a másik után, hogy ne okozzak gondot anyámnak. 
- Én… - szólal meg hirtelen Aiden, de nem néz rám, mintha azt is szégyellné, hogy egyáltalán megszólal. - Én… szóval… ha… ha tényleg komolyan gondolod, akkor… akkor… talán… megpróbálom… Ha szabad.
- Egészen komolyan gondolom, Aiden – mondom biztató hangon. - Megoldjuk, ne félj! Nem hagylak cserben.
- Biztos? - kérdi olyan hangon, ahogy csak a gyerekek képesek rá, mikor biztosak akarnak lenni valamiben.
- Egészen biztos – bólintok. - Szeretnélek boldognak látni, mert annak ellenére, hogy nem ismerlek, úgy érzem, van egy pár közös vonásunk. Valahogy… tudom, mit érezhetsz és eszem ágában sincs kihasználni téged. Persze, nem várom el, hogy egyből megbízz bennem, Aiden, a bizalomhoz ugyanis idő kell.
Beharapja az alsó ajkát, mint aki mélyen elgondolkodik a szavaimon. De a tekintetében ott rejtőzik a fájdalom rettegéssel keveredve. Nem is hibáztatom, hagyom, hogy önmagától nyíljon meg nekem, amikor eljön az idő. Aztán hirtelen felpattan, és a bögréjét a tányérral együtt a mosogatóhoz viszi. Mire kettőt pisloghatnék, már nekilát elmosni őket.
- Én… én csak… nem akarok teher lenni – mondja mintegy magyarázatként. - Szeretnék segíteni, ha… ha szabad.
- Persze, hogy szabad – állok fel én is. - Ha akarod, megmutatom a boltot is. Most ugyan kissé hűvös van odalenn, hiszen januárig nem nyitok már ki, de ha meg szeretnéd nézni, szívesen leviszlek.
- Szeretném – leheli halkan, miközben már a törölgetésnél tart. - Ha… ha nem okoz gondot.
- Ha gondot okozna, nem ajánlottam volna fel – mosolygok rá. - Azokat hagyd csak a csöpögtetőn, majd később elpakolom őket. Keresek neked valami ruhát, és van valahol egy másik télikabátom is.
Gyorsan a hálószoba felé veszem az irányt, és előkapok egy pólót, egy meleg pulcsit és egy farmert. A télikabátomat is megtalálom, fekete színű, jó meleg és bélelt. Milyen jó, hogy megtartottam, mikor tavaly vettem egy másikat. Ez ugyan nem olyan divatos, mint az új, de most nem ez a legfontosabb. Egy sálat és sapkát, valamint egy pár kesztyűt is előkapok, majd mindent az ágyra teszek. Mikor visszasietek, Aiden még mindig a konyhában vár rám. Meg sem moccant, mintha arra várna, hogy engedélyt adjak neki. A fejem csóválom.
- Nem kell ott állnod, mint valami faszent – mosolygok rá, ő pedig megremeg. - Tettem pár ruhát az ágyra, öltözz fel, hacsak nem akarsz pizsamában lejönni. A ruháim talán nagyok lesznek rád, de majd az ünnepek után elmegyünk és veszünk neked pár holmit, jó?
- Nem szükséges – hajtja le a fejét. - Én… Nekem… szóval…
- Megértem – lépek oda hozzá, majd érintem meg gyengéden a vállát. - Hidd el, pontosan megértem, mit akarsz mondani. De talán mégis boldogabb lennél néhány méretednek megfelelő ruhával.
- A… régi ruháim is… jók lesznek… - suttogja halkan, mire felsóhajtok.
- Azokat még ki kellene mosni, nem veheted fel őket olyan mocskosan – mondom gyengéden, mire végre hajlandó rám nézni. - Most menj, öltözz fel, rendben? Ha megmutattam a boltot, utána pihensz, oké? Szükséged van rá, mert ha te menekülni is akarsz, a testednek szüksége van rá, hogy feltöltődjön.
- Köszönöm… - leheli halkan, a szemei pedig telnek könnyekkel.
Tapintatosan nem szólok semmit, csak hagyom, hadd menjen be felöltözni. Én közben előkeresem a cipőmet és a kabátomat, felöltözöm, majd várok, míg Aiden is végez a maga dolgával. Mikor megszeppenve kijön, csak elmosolyodom. Jól állnak neki a ruháim, bár látszik, hogy beléjük férne még vagy kétszer, de nem teszem szóvá. 
- Gyere! - kapom magamhoz a kulcsaimat. - Megmutatom neked az én kis büszkeségemet.


~*~


A lakásból megyünk le a raktárba, ahol a polcokra ki nem tett könyveket tartom. Most nincs olyan sok, mert friss szállítmány majd csak január elején érkezik. Minden szépen kategorizálva van műfajok és írók szerint, hogy ne kelljen keresgélnem. A YA és a fantasy fogytán van, ahogy az úgynevezett „csajos” könyvek is, de ezekből már rendeltem frisset. Ráadásul januárban több sorozat új kötete jelenik meg, amiket már előrendeltem. Aiden ámulva néz körül, miközben magyarázok.
- Itt mindennek megvan a maga helye – mondom a polcokra mutatva. - Itt van a sci-fi, amott a horror, ott hátul pedig a csajos könyvek. Mindegyik író szerint kategorizálva. Majd megtanulod, itt nincs olyan sok könyv azért, mint egy pláza könyvesboltjában. És a raktáram sem akkora, bár most már kezdek kifogyni. Januárban sok dolgunk lesz, amiben számítok a segítségedre.
- Értem – suttogja halkan.
- Gyere, azon az ajtón túl van a bolt – mutatok előre, majd ki is nyitom. - A raktár ajtaját nyitás alatt rendszerint zárva tartom, hogy illetéktelenek ne mászkáljanak be. Néhány tinédzsernek ugyanis kedvelt szórakozása volt egy időben kipróbálni, hogy vajon bejuthat-e ide. Ezért ne feledd zárva tartani, ha éppen nincs odabenn dolgod, oké?
- Értettem – jön a válasz.
Végre kijutunk a boltba, ahol Aiden csak ámul és bámul. Az üzlethelyiség nem túl nagy, és most meglehetősen hideg is van benne, hiszen nem fűtök. A könyveknek hála égnek nem árt a hideg, így nem kell aggódnom. Maga a helyiség amolyan középméretű, nem kicsi, de nem is hatalmas, mégis mindenféle részleg megtalálható benne. Közvetlenül a pultnál a friss megjelenések foglalnak helyet, mellettük a csajos könyvek, kissé távolabb pedig tinédzsereknek szólók, majd a fantasy, a krimi és a horror. Hátul pedig a gyerekkönyvek. Ezen kívül még rengetegfajta könyvem van, ami csak befér ide, de természetesen a nagy könyvesboltokkal nem tudok versenyezni. Viszont nálam általában minden picit olcsóbb, így rengeteg a vevőm. A falak világos színűek, a polcok sötét színű fából készültek, ahogy a pult is. Van egy kis olvasósarkom is, ahol kényelmes kis puffokra lehet helyet foglalni. Sőt, a legújabb újítás, hogy az utóbbi években egy kis manga-részleget is berendeztem, ahol nem csak a fiatalok találhatnak olvasnivalót maguknak. Hiszen ezek a füzetecskék is igen kelendőek, bár egyelőre leginkább a tizenévesek veszik őket. 
- Mangák! - szólal meg meglepetten Aiden, miközben a kezébe vesz egy kötetet. Majd bűnbánóan vissza is teszi, ahogy megérzi magán a tekintetem. - Sajnálom… nem akartam…
- Semmi baj – mosolygok rá elnézően. - Három éve rendeztem be azt a részleget, de a nagy londoni mangaboltokkal természetesen nem tudok lépést tartani. Így itt inkább csak a legújabb, vagy legkelendőbb történeteket lehet megtalálni. Persze a fiatalok folyton kérik, hogy ezt, vagy azt rendeljem meg, én pedig sokszor eleget is teszek a kéréseiknek.
- Te is… szereted a mangákat? - kérdi döbbenten.
- Inkább úgy mondanám, hogy van, amelyik megfog, de inkább azt nézem, hogy melyik felkapott, melyiket keresik nagyon a fiatalok és az idősebbek is. Bár inkább fiatal vásárlóim vannak ilyen téren – magyarázom. - Nem vagyok egy nagy mangarajongó, de egy-kettő tetszik.  De úgy látom, te rajongó vagy.
- Nem sűrűn volt alkalmam ilyesmit olvasni – vallja be halkan. - De… valahogy mindig… erőt adtak nekem.
- Értem – bólintok, majd felteszem a kérdést, amin át kell esni. - Nos, hogy tetszik a bolt? Szeretnél itt dolgozni?


Regi2018. 08. 15. 19:15:23#35551
Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: Andronak


ZENE

Kétségbeesésemből csupán csak az képes visszarántani a valóságba, ahogy egy légiesen könnyed kéz vállamhoz ér. De ahelyett, hogy lenyugodnék, méginkább megrémülök. Akár egy űzött vad; még talán az érzékeim is élesebben reagálnak minden egyes történésre. Akkorát ugrok, hogy majdnem a kanapé mellett kötök ki. Rémülten pillantok a kéz irányába, de sajnos az a tény sem nyugtat meg, hogy „csak” a mellettem ülő férfi érintett meg. 
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – hangja egyszerre tükröz meglepettséget és rácsodálkozást. Valószínűleg nem számított reakciómra. De abban a helyzetben nem tudok bocsánatot kérni tőle, nem tudom moderálni viselkedésem; akárcsak egy rémült kisgyermek, összehúzom magam a kanapé sarkában, és próbálok minél apróbbnak tűnni. Mintha csak azt remélném, annyira kicsivé tudom összehúzni magam, hogy talán észre sem vesz. Minden porcikámban remegek, s nem tudom magam fegyelmezni. Eluralkodik rajtam a félelem.  - Ne félj, nem akarlak bántani. De kénytelen vagyok feltenni pár kérdést. Megengeded? Ha nem akarod, nem kell válaszolnod, csak bólints, vagy rázd a fejed, rendben? – próbál nyugtatni, egyelőre nem túl sok sikerrel. Csak elkezdem szégyellni magam... Hisz itt ez az ember… aki rövidke ismeretségünk alatt csak segíteni próbál nekem… Én pedig csak egy vadidegen kis utcagyerek vagyok, aki soha életében nem is remélt ekkora kedvességet… Joggal kíváncsi arra, hogy kiféle, miféle vagyok. És éppen ezért. Ez az egész annyira hihetetlen. Megtörténhet ez az egész velem is…? Érdemlek én ilyeneket…? De ha történne velem valami… és eltűnnék… senkinek nem hiányoznék.
- Rendben – válaszolom jelentősen határozatlanabb hanglejtéssel, mint ahogy szeretném. Hangom reszkető, csodállom, hogy egyáltalűn bármilyen hang képes elhagyni a torkomat. - De… de ugye… ugye nem fogja hívni a rendőrséget? – dadogom, reménykedve nemleges válaszában.
- Nem áll szándékomban, hacsak nem tulajdonítottál el valamit – mosolyog rám szája sarkából. S ez a mosoly végre egy picit megnyugtat. Vagy nem is a mosoly az… hanem a mögötte rejtőző kedvesség… De mielőtt rosszat feltételezhetne rólam, hevesen csóválni kezdem fejem tagadólag. Nem szeretném, hogy azt higgye, tolvaj is vagyok… Soha életemben meg sem fordult a fejemben. - Gondoltam. Egyébként is egész végig nem voltál magadnál, az is csoda, hogy életben vagy. Attól féltem, halálra fagysz, mire hazaérek veled. De egyáltalán, mit kerestél az utcán ilyen időben, pont karácsonykor? – Kissé megdöbbenek, mikor elárulja, mennyire rossz állapotban talált rám. Bár ha belegondolok… nem annyira meglepő. Talán az váratlanabbul ér, hogy létezik olyan ember, mint ő… Nem hagyott az utcán meghalni. Nem tudhatom, hogy a karácsony szelleme, a lelkiismerete vagy… valami egészen más miatt nem hagyott ott… de nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy még élek. És ezt neki köszönhetem. Egyszerűen el is sétálhatott volna  mellettem, ahogyan rengeteg másik ember, de nem tette. Megmentett.
De nem csak emiatt akad el a szavam – nem mintha eddig annyira beszédes és közreműködő tudtam volna lenni. Mégis mit mondhatnék neki…? A valóságot? Azt sajnos nem lehet szépen közölni. Nem biztos, hogy kíváncsi erre a maga csupasz, kegyetlen valójában…
Érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. Túl sok ez az egész. Túl . Túlságosan hihetetlen. Fájt visszazuhanni abba a valóságba, amiben élnem kell. Meg akarom törölgetni szemeim, nem akarok ennyire megtörtnek tűnni. De mielőtt célhoz érne kezem, a mellettem ülő úr egy textil zsebkendőt nyújt felém. Gondolkodás nélkül fogadom el, de szinte azonnal meg is bánom. Ezt nagyon nem illett volna… Megtörölgetem szemeim és arcom, de a műveletet befejezve sem adom vissza tulajdonosának a zsebkendőt. Félek, hogy túlságosan összekoszoltam nedves bőrömmel, nem akarom, hogy lássa. Túlságosan szégyellném magam… Emellett az illata is annyira jó. Akárcsak a takaróé, ami alá rejtőzve melegedtem fel.
- Nekem… nincs hová mennem… - suttogom végül, majd erősen számba harapok. Még a vérem is kiserken egy picit. Csupán lopva pillantok rá, hogy lássam reakcióját. Tovább nem vagyok képes ránézni. Szörnyen szégyellem magam, amiatt, amit mondtam, és valószínűleg ez volt még a legkevesebb. Ettől már csak szégyenletesebb dolgokat fogok tudni mondani neki.
- És hol vannak a szüleid? – Zúdítja rám a következő kérdést. Először olyan, mintha kést döfne belém. Fáj. Hogyan ne fájna? De gyorsan elmúlik. Aki így nő fel, annak egy idő után természetes, ha nincsenek szülei.
- Nincsenek szüleim – felelem őszintén. Még én magam is hallom benne a keserű hanglejtést. Attól, hogy valami természetes, nem biztos, hogy elfogadott…
- Elszöktél, igaz? – ez inkább kijelentésként érkezik, nem pedig kérdésként. Aprót biccentek helyeslően. - És gondolom, bárhonnan is szöktél meg, még az utca is jobb volt, mint az a hely. – Újból csak bólintok. Nem igazán tudnék mást tenni. Nehezemre esne megszólalni - Hány éves vagy?
- Tizenhét – motyogom fájdalmasan. Tizenhét. Ez a legnagyobb problémám… - Most vissza fog vinni? Hívja a Gyámügyet? – Szaladnak ki számon a kérdések. Hisz ez lenne a helyes. A törvényszerű. Teljesen megérteném, ha nem válalna miattam ekkora felelősséget. Hisz ki válalna egy ismeretlen kölyökért? Azt sem bánnám, ha most azonnal elküldene… Így is többet kaptam tőle, mint valaha reméltem, hogy kaphatok… Olyan karácsonyi csodát kaptam tőle, amit sohasem fogok elfelejteni… Csak hagyjon elmenni. Ha meg is fagyok pár nap múlva… Ha meneküléssel a halált választom – az sem érdekel. De oda nem akarok visszakerülni…
Hangom remeg, kezeim ökölbe szorulnak.
- Nem – válaszol végül egy sóhajt követően. Nekem pedig egy pillanatra eláll a lélegzetem is. - Ahogy rád nézek, úgy vélem, hogy nem bánhattak jól veled. Egyébként is, ha telefonálnék, valószínűleg árkon-bokron túl lennél, mire kiérkeznének. Tőlem egyelőre itt maradhatsz nyugodtan, engem nem zavar. Egyedül élek, és nem nagyon szoktam látogatókat fogadni.
- Komolyan… maradhatok? – nyögöm ki nagy nehezen. Nem akarok hinni a saját fülemnek, s egyre biztosabb vagyok abba, hogy ez az egész csak egy álom. Ez velem egyszerűen nem történhet meg. Az én életemben nincsenek ekkora szerencsék. Nincsenek ilyesfajta jó emberek.  - És… mi van, ha… ha éjjel… meglopom magát? – érkezik tőlem a teljesen logikus kérdés. Persze eszembe sem jutna meglopni… De bárki más erre gondolna a helyében. Bár ha ránéz… szerintem nem lenne kétsége afelől, hogy fizikailag is képtelen lennék bármilyen nehezebb tárgyat a hónom alá csapni, és eliszkolni vele…
- Akkor lesz egy kellemetlen emlékem – mosolyodik el kedvesen, bizalmat szentelve nekem. - Egyébként, itt nincs olyasmi, amit érdemes lenne ellopni, kivéve, ha szereted a könyveket. Bár könyvtolvajt még sosem láttam. Most pedig menj, fürödj le, szerintem szükséged van rá. Ugyan lemosdattalak, de nem sikerült tökéletesen. Adok valami hálóruhát, aztán alszol egy nagyot, jó? – Kissé elszégyellem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Nem kellett volna velem törődnie, bár megértem, hogy olyan koszosan nem akart a szép, tiszta kanapéjára fektetni.
Bólintok egyet, sokkal inkább azért, hogy egyáltalán reagáljak valamit arra, amit mondott, mintsem azért, mert felfogtam szavait. Amire észbe kapok, már egyedül vagyok a szobában. A dohányzóasztalon még mindig ott pihen a tálca az immáron üres leveses tányérral és a még teli bögrével. Először csak vonakodva pillantok rá, majd olyan mohón nyúlok utána, mint aki még életében nem ivott teát. Nagy kortyokkal ürítem ki teljesen Ezután tekintetem a fára téved. Olyan kis takaros. Minden fennhéjázás nélkül viseli ékeit. Lehet, hogy nem olyan nagy, mint amilyenek az árvaházban voltak… De milliószor szebb… A legszebb karácsonyfa, amit valaha láttam. Az árvaházban még a közelébe sem mehettünk többnyire. Féltek, hogy összetörjük a díszeket. Pedig az olyan gyerekeknek, mint amilyen én voltam, nincs szebb dolog a karácsonyban a feldíszített fánál… Nálunk sosem volt ajándék, nem volt karácsonyi vacsora… Hozzánk nem látogatott el a Mikulás és nem töltötte fel a zoknijainkat csokoládéval. Bár szerintem a legtöbbünk a narancsnak vagy az almának mégjobban örült volna. Nem nagyon futotta ilyenre az árvaháznak. Éppen ezért volt kegyetlenség még a fa szépségét is elvenni tőlünk. Akit meg rajta kaptak, hogy a fa közelébe ment, nem úszta meg olcsó a dolgot. Öt éves korom körül egyszer én is megtapasztaltam milyen karácsonykor rosszban sántikálni…
Mikor az úr visszaér a szobába, kissé összerezzenek. Kezében ruhákat és egy törölközőt tart. 
 - Gyönyörű az a fa – mutatok gyermekien a fa irányába, őszintén bevallva érzéseimet. - Egyszerű, de mutatós. Az intézetben mindig… nagy fa volt, de mi sosem mehettünk a közelébe – szalad ki a számon, de szinte azonnal meg is bánom. Nem csak azért, mert szégyellem a múltamat… Azért is, mert azonnal ki is veszik belőlem az a halovány, de mégis intenzív meleg érzés, amit a karácsonyfa látványa keltett bennem…
- Ha akarod nyugodtan megnézheted fürdés után. És ehetsz egy kis bonbont is. Igazság szerint csak megszokásból tettem ki – mosolyog rám barátságosan, én pedig nagyot nyelek.
- Köszönöm… Mr. Keith… - motyogom megilletődve. Bár nem hiszem, hogy lesz merszem venni a csokoládéból. Nem érezném helyesnek.
- Keith Bennet a teljes nevem, de nem kell a Mr. A Keith tökéletesen megteszi – magyaráz csendesen. Hanglejtése megnyugtat, talán még bizalmat is ébreszt bennem. Megindul az egyik irányba, én pedig óvatos, suta léptekkel követem.
- A ruháidat csak tedd a szennyeskosárba – mondja az említett tárgy felé biccentve. - És maradj, amíg csak jólesik. Szerintem rád fér egy forró zuhany – amint ezeket kimoondja, érzem, hogy arcomat elönti a forróság. Nagyon kellemetlenül érint, hogy ilyen kedves velem. Velem, egy koszos kis utcagyerekkel.
- Köszönöm… én… - makogok össze-vissza, de kezét felemelve csendre int.
- Ne köszönj semmit, Aiden – csóválja a fejét. Minden gesztusa… annyira őszintének tűnik. - Csak jókor voltam jó helyen – a kezembe nyomja a ruhákat és egy törülközőt, majd magamra is hagy a fürdőszobában.
Egy jó darabig csak állok a káddal szemben és bámulok rá. Mintha valami földön túli dolgot néznék. Az árvaházban nem hogy kád, meleg víz sem volt… Csak a néhol már törött csempékkel kirakott közös zuhanyzók, melyeknél a fugát már szinte teljesen felfalta a feketéllő penész. A zuhanyrózsák több helyen hiányoztak, mint ahány helyen voltak. És ahol volt, ott is többnyire el volt tömődve a vízkőtől vagy a rozsdától. De mindezek ellenére szerettem az esti fürdéseket. Szerettem tiszta lenni, még akkor is, ha sokszor nem is volt szappanunk, akkor is jól esett esténként lemosni magamról a koszt. Mintha azzal együtt le tudtam volna mosni magamról az aznap összeszedett rossz dolgokat.
Szégyent. Magányt. Megaláztatást.
Talán ez az egy hiányzott az utcán az intézetből…
Bizonytalan mozdulatokkal nyitom meg a forróvizes csapot, majd egészen lenyűgözve nézem, ahogyan egyre magasabbra száll a pára, lassacskán körbelengve az egész helyiséget. Meztelenre vetkőzve még állok kicsit a kád előtt, bizonytalanul toporgok, bemásszak e, vagy sem. Végül elengedem a gondolataimat és a szorongásomat. Egy nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogyan belekuporodok a kádba. Tenyereimből kis medret csinálok, eleinte csak úgy vizezem be maga. S szörnyülködöm, hogy már ettől mennyire koszos lesz bőröm után a víz. Egy koszos, árva csavargó vagyok…
Mikor úgy érzem, már kellőképpen leáztattam magamról a piszok nagy részét, bizonytalanul kezembe veszem a zuhanyrózsát, és átmosom hajamat is. Hihetetlenül jól esik minden egyes forró vízcsepp, ami végiggördül fejbőrömön. Hihetetlenül jól esik a tudat, hogy éppen mosakszom. És az is, ahogyan érzem életre kelni minden porcikámat a melegtől.
Mikor végzek, beburkolom magam a törölközőbe, és ahelyett, hogy elkezdeném felitatni bőrömről a vizet, hagyom, hogy megszáradjon magától. Addig is kiélvezem a textil puhaságát, amely olyan hatalmas, hogy körülbelül az egész testemet képes elfedni. Lopva belefúrom arcomat, és azt is megszagolom. Kissé más, de pontosan annyira jó illatú, mint minden más ebben a lakásban. Nem erőteljes, vagy tolakodó. Nem figyelemfelkeltő, de még csak diszkrétnek sem mondható. Egyszerűen csak… van. Létezik, a maga természetes valójában, túl az öblítő és mosószer mesterséges aromáján. Nem mintha azokban találhatnék bármiféle kivetnivalót…
Egészen eluralkodik rajtam az álmosság, mire eljutok odáig, hogy magamra vegyem a ruhákat. Egek, azokat a szép, puha ruhákat… Soha életemben nem volt rajtam olyan szép, jó állapotú ruha, mint ez a pizsama. Izgatottság és öröm száguld végig a testemen, mikor az első lábam beledugom a nadrág szárába. Mintha simogatná bőröm, egészen olyan érzés. Aztán következik a másik lábam is. Mire észbe kapok, már rajtam is van. Érdekes érzés viselni… Nem lehetek elég hálás azért, hogy Keith ezt is megengedi nekem…
Elidőzök egy darabig a nadrág zsinórjával. Muszáj magamra húznom, hogy ne hagyjam el az első lépésnél. Bár a művelet sem adja meg a várva várt eredményt; így is majdnem biztos vagyok benne, hogy lefog esni rólam. Gyorsan beleugrok a felsőbe is, orrom megakad egy pillanatra a ruhanemű nyaki korcán, de nem igazán hat meg, hogy kicsit bele is sajdul a rángatásba. Aztán jöhet a zokni is… Egy átlagembernek hány pár puha, téli zoknija lehet… ? Ez már a második, ezen az estén, amit kölcsön kaptam… Végigsimítok mellkasomon, hogy ujjbegyeimmel újra érezzem a rajtam lévő ruhanemű puhaságát. Annyira hihetetlen volt. Felsimítok végül arcomra. A tiszta arcomra. Mintha nem is az saját bőrömet éreztem volna. Egészen puhának tűnt, egészen ismeretlennek… 17 évesen egyáltalán nem volt szőrös az arcom, valahogy megmaradt gyermekinek. Ujjaim hajtincseim súrolják, melyek még egészen nedvesek voltak. Annyira jó érzés volt, hogy nem volt végre zsíros, poros tapintásuk. Még egy halvány mosoly is kiül az arcomra, ahogyan beletúrok loboncomban.
Bátortalanul, de a tükör elé lépek. Nem tudtom mire számíthatok. Már nem is emlékszem arra, hogy miként nézek ki. De még így is… egészen más ember nézett vissza rám, mint amire számítottam. Mint amit megszoktam. A szép pizsama, tiszta haj és bőr mellett… Mintha egy idegen nézne vissza rám. Arcom teljesen beesett, bőröm leszürkült a sok éhezéstől, vitaminhiánytól… Egészen szánalmasan festek.
Mikor kicsit feleszmélek a saját tükörképem nyújtotta döbbenetből, rájövök, hogy időszerű lennem végre összeszednem magam, és kimászni a fürdőszobából. Hisz nem otthon vagyok. Így is kihasználom Keith jóindulatát…
Óvatos léptekkel indulok vissza a nappaliba, ahol már a megágyazott kanapé fogad. Egészen meglepődök; nagyra felvert párna, ami már ránézésre is olyan puhának tűnik, akárcsak a tavaszi kék eget megtörő, vattaszerű bárányfelhők, és a takaró, ami alatt felébredtem – mindez a kihúzott bútoron. Annyira elég lett volna minden úgy, ahogyan volt… Én nem igénylek ekkora törődést, ennyi fáradtságot. Ekkora luxust. Egészen belesajdult, belefacsarodott a szívem. Addigi életem során, sohasem kaptam annyi figyelmességet, mint ezen az estén. Szemem kissé szúr, érezem ahogy megállíthatatlanul egyre inkább felszínre kúsznak. Kövérkés-sós gömbök formájában gördülnek le arcom élén, majd államin lecsöppennek. Gyors mozdulatokkal törlöm meg szemeim, kicsit kezemre húzva a felső hosszú ujját. Ahhoz szoktam hozzá, hogy nem szabad sírnom… Nem férfias, és emellett csak gond, ha nyugtatgatni kell – nem mintha bármikor is vigasztaltak volna. Így most sem hagyhatom, hogy talán ezzel gondot okozzak. Így is éppen elég gond, hogy itt vagyok… A karácsonyfa felé pillantok, hagyom, hogy magával ragadjon, elbűvöljön. Segít abbahagyni a sírást. Érzem, ahogy meg-megcsillannak könnyes szemeimben az égősor fényei, érzem, ahogy szinte belém ivódik az egész látvány. Életem legszebb karácsonyfájának látványa. Ha valós lenne a három kívánságosdi, amit a gyufaszálakkal játszottam, és lett volna harmadik kívánságom, talán egy ilyen szép fa lett volna az… Hogy részese lehessek, egy ilyen tündöklésének. De azt hiszem… ez különösebb fohász nélkül be is teljesült. Ez az este egy teljes karácsonyi csoda. Egy olyan, ami nekem sosem járhatna…
Rettegek, hogy ez nem valóság… S ha felébredek, ismét a Szent Annában leszek….
- Jól esett a fürdő? – érkezik hátam mögül a kérdés, én pedig kissé összerezzenek. Lassan, óvatosan fordulok meg a hang irányába.
- Igen – dadogom egy apró bólintást követően a velem szemben álló férfinek, aki éppen még egy takarót tesz le a megágyazott kanapéra.
- Hoztam még egyet – mutat a szóban forgó darabra. – Nehogy fázz az éjszaka.
- Köszönöm… De igazán nem kéne… már így is túl sok gondot okoztam – mentegetőzöm, de ő csak egy legyintő kézmozdulattal hárítja az egészet.
- Nem tesz semmit. Szívesen teszem – enged el felém egy biztató mosolyt, de ez most nincs túlságosan nagy hatással rám. Talán egy kissé még inkább elkezdek szorongni. Túlságosan jó hozzám. Én ezt nem érdemlem meg… És ez az érzés egyre csak elkezd fokozódni bennem.
- Már így is túl sok gondot okoztam, talán jobb lenne, ha elmennék – motyogom lehajtott fejjel, de szemem sarkából ismét a kifelé vezető utat keresem.
- Én ezt egyáltalán nem tartom jó ötletnek, Aiden... – mondja halkabb, kissé mélyebb hangszínen. – Nagyon hideg van odakint. Sovány és gyenge vagy… Amikor rád találtam, már alig éltél – próbált minél kedvesebben beszélni velem, de a tényeket nem lehetett finomabban tálalni, mint amik. Elszégyellem magam, s próbálom összehúzni a testem még kisebbre, mint amekkora. Ezt talán ő is észreveszi és tesz felém pár kisebb lépést. A keze megindul a levegőben, mintha meg akarna érinteni, de aztán meggondolja magát.
- Figyelj. Nem tarthatlak vissza, de én szeretném, ha itt maradnál. Magamnak sem bocsájtanám meg, ha most elmennél és esetleg történne veled valami – vallja be őszintén, mire felkapom a fejem. Érzem, ahogy megremegnek ajkaim és szemeim egyre nedvesebbek lesznek. Nagyon nehezen tudom tartani magam. Nem értem az egészet, nem tudom hová tenni. Addigi életemben sosem fordult elő még ilyen…
- Én… - kezdenék bele, de nem tudom befejezni.
- feküdj le aludni. Kimerült vagy, rád férne. Reggel pedig kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek megfelel. Rendben? – kérdezi, én pedig zavarodottan fogom meg fejem.
- Nem akarok teher lenni – suttogom, mire a vállamra teszi a kezét. Nem tudok ránézni. Túlságosan szégyellem magam.
- Nem vagy teher. Ezt elhiheted – megpaskolja kissé vállam. Érzem, ahogy tenyerének melege beleáramlik testembe, mintha haránt irányban kúszna le mellkasomba, körbeölelné szívem, és megszorongatná. Egyszerre fáj a kedvessége, és egyszerre olyan jó, mint amilyet életemben nem tapasztaltam még.
Odavezet a kanapéhoz, majd megvárja míg leülök és lefekszem. A takarókkal segít, hogy mindenhol rendesen be legyek bugyolálva. Zavartságomban nem biztos, hogy ez egyedül menne…
Leül egy pillanatra a lábaim mellé, könyökeivel térdein támaszkodik, ujjait szorosan összefonja – mintha csak imádkozna, de mégsem. Jól ismertem milyen, ha az ember imára zárja össze kezét, az árvaházban nem volt ritka jelentség. De ő ebben a mozdulatban sokkal inkább képviseltette a tehetetlenséget, mint a hitkeresést. És hogy én ennek mennyire örülök…
Rám veti pillantását, én pedig összerezzenek. A félhomályban lopva fürkészek vissza, szemeim találkoznak övéivel. Mintha jégkék szemei beleolvadnánk enyéimbe. Mintha egy pillanatig én szelídíteném meg őt, és nem fordítva…
- Próbálj meg pihenni – megveregeti óvatosan lábfejem, majd feláll és elindul. – Ha bármi gond van, arra találod a szobám – int a megfelelő irányba. Kicsit pakolászik még, végül beveszi magát a fürdőszobába. Hallom, ahogyan megnyitja a csapot, a víz hangosan csobog a kádban. Egészen belemerülök, ahogy figyelem a hangokat. Egyre tompában érzékelem magam körül a világot. Belesüppedek az ágynemű és álom puha világába. Az orromba bekúszik a „szokásos” illat, rám pedig ismeretlen nyugodtság száll.
 
~°*°~
 
Reggel nagyon nehéznek érzem minden porcikám, pedig meg sem tudnám mondani, mikor aludtam utoljára olyan jól, mit előző este. Még egy darabig csak fekszem, úgy kukucskálok ki a takaró alól. A téli nap fénye játékosan szűrődik be az ablakokon, megcsillannak a karácsonyfadíszeken, majd arcomra tévedve melegen cirógatnak. Jólesően nyújtózkodom egy kisebbet, majd felkászálódóm magam ülő helyzetbe. Olyan jól esik a meleg és a kényelem, nem is hittem, hogy ez ennyire jó…
- Jó reggelt! – kösz oda Keith, én pedig a hang irányába fordulok. Az ebédlő asztalánál ül, egy könyv és egy bögre társaságában. A szokásos mosolyával vizslat. Én viszont nem őt, hanem a könyvet fürkészem…
- Igen – felelek, amikor kicsit visszazökkenek a valóságba. Kikászálódóm kuckómból, és megállok a kanapé mellett. Talán kicsit túlzottan is sikerül kihúznom magam. Rossz megszokás… Egyik karommal zavartan fogom át törzsemet.
- Gyere, reggelizz velem – invitál meg maga mellé az asztalhoz. Hiába barátságos, mégis eléggé feszélyezve érzem magam. De szótfogadok, és lassan odabotorkálok hozzá. Bizonytalanul húzok ki magamnak egy széket, ami azért tisztes távolságban van jótevőmtől. Látom rajta, hogy ez kicsit váratlanul éri. Tudom, hogy nem bántan… Ha bántani akarna, már megtehette volna.
ZENE

Viszont szégyellem magam amiatt, ahogy visszaélek jóindulatával. Nem lenne szabad ennyire elfogadnom a segítségét. Túlságosan jó hozzám. Meg sem érdemlem…
- Kakaó és kalács megfelel? – kérdezi, de már indul is, hogy, elkészítse nekem. Én csak zavartan bólintok egyet. Nem igazán tudom felvenni vele a szemkontaktust.
Gyorsan elkészül és elém teszi a bögrét, melyben még gőzölög igencsak gőzölög a csokoládé színű forró ital, majd megérkezik a tányér is, rajta 3 nagy szelet tarka kalács, vastagon megkenve fahéjas illatú, sötétlila szilvalekvárral. Összefut számban a nyál, szinte érzem, ahogy felcsillannak szemeim. Nem mondhatom, hogy sohasem ettem még ilyen kalácsot, de tény, hogy nem sokszor jutott ilyen az asztalra. Ez inkább számított édességnek, mint alap élelmiszernek. A kakaóporról pedig ne is beszéljünk.
Keithre nézek, ő pedig csak bátorítóan közelebb tolja hozzám a tányért. Lassan nyúlok az egyik szeletért, de az első falat után nem nagyon tudom visszafogni magam. Mohón tömöm magamba, majd mikor elfogyott, iszok rá a kakaóból. Nem sok kell, hogy már nyúljak is a következő szeletért.
- Örülök neki, hogy ízlik – nevet fel halkan Keith, de szinte azonnal el is csöndesedik. Fellesek arcára, és kicsit meglep, amit látok – mintha megbánta volna azt a halk nevetést. Egészen merevvé váltak arcvonásai.
- Gondolkodtam azon, amit mondtál. Hogy nem akarsz teher leni – mondja viszonylag komolyan, én pedig kíváncsian kezdem figyelni. – Ezt az érzést azt hiszem megértem. De mindenek előtt szeretném még egyszer elmondani, hogy nem vagy teher – hadarja, mikor észreveszi, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam. – Arra gondoltam, hogy ha majd megerősödsz, és szeretnél itt maradni… Akár segíthetnél nekem a könyvesboltomban. Akkor talán nem éreznéd azt, hogy a terhemre vagy – nagyot dobban a szívem, egészen ledöbbenek. Nagyon is tetszik ez az ajánlat… Ezzel talán tudnám kicsit viszonozni a segítségét.
- Az nagyon jó lenne – mosolygok rá vidáman, de szinte azonnal meg is bánom. Úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna. – Nem… Nem lehet. Nem akarlak bajba keverni – leteszem a kezemben tartott kalácsot. Egy falat sem menne le a torkomon.
- Mikor töltöd a 18-at? – érkezik a kérdés pár perc csend után. Rá sem merek nézni az előttem töprengő férfira.
- Novemberben… - suttogom alig hallhatóan, ő pedig sóhajt egy kisebbet.
- Aiden, ha szeretnéd, én szívesen segítek neked. Megoldjuk valahogy . mondja komoly hangon, én pedig fellesek rá. Alig hiszek a füleimnek. Sőt… inkább semennyire sem hiszek. – A döntés rajtad áll. De az biztos, hogy a támogatásomról garantálhatlak.
Bármennyire is szeretném… Bármilyen hitetlen csoda ez az egész… Hogyan élhetnék vissza a jóindulatával…?


Szerkesztve Regi által @ 2018. 08. 15. 19:16:06


Andro2018. 08. 04. 17:16:36#35548
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (kis hajléktalanomnak)


Karácsony. Ez talán az év legszebb ünnepe, ráadásul hó is rengeteg esett. Ám úgy tűnik, az égen úszó hatalmas felhők még nem fejezték be munkájukat, mert hatalmas pelyheket ontanak magukból, pedig a puha, fehér takaró már vastagon áll a házak tetején, a fák ágain, az utakon és a füvön. A nap már lenyugvóban van, ilyenkor hamar sötétedik, mégis rengeteg ember járja még London utcáit. Szerelmespárok andalognak kézen fogva, kisgyerekes családok nevetgélnek, miközben szánkón maguk után húzzák az apróságokat. Egy kivilágított kirakat előtt pedig egy idős házaspár álldogál, nézve az üveg mögé kitett dolgokat. Kisgyermekként magam is imádtam a karácsonyt, a szépen feldíszített fát, az ajándékokat, a rokonlátogatásokat, az együttlétet a szüleimmel. Amíg minden meg nem változott. Ma már nem annyira rajongok érte, megszokásból díszítek fát, megszokásból teszem ki a bonbont az asztalra is. Hiszen úgysem látogat meg senki. Anyámék nem tartják velem a kapcsolatot, a többi rokonom pedig rettentően messze él, van, aki egyenesen Skóciában lakik, mások pedig Amerikában. De talán jobb is ez így. Így legalább senki sem zavar, igaz, néha nagyon vágyom egy kis társaságra, hiszen mégsem olyan nagy öröm egyedül lenni. Ráadásul pont karácsonykor. Igaz, ma még csak Szenteste van, az igazi karácsony holnap kezdődik, de ez semmit sem változtat a tényeken. 


Lassan sétálok hazafelé, a kirakatokat nézegetve, hiszen úgysem vár senki otthon. A boltok nagy része már régen bezárt mára, csak egy-kettő tart még nyitva az ünnepi roham miatt. De nem sok vásárlót látni, manapság mindenki az áruházakban, vagy a plázákban vásárol, a kisboltok kínálatai már kevés embert vonzanak. Néha félek, hogy az én kis könyvesboltomra is a bezárás vár, hiszen a plázák könyvesboltjaiban sokkal szélesebb a választék. Nem mintha nem tartanék lépést a divattal, de mégsem tudok annyi könyvet beszerezni, mint egy nagy könyvesbolt. De egyelőre még nem kell aggódnom, rengeteg rendszeres vevőm van, fiatalok és idősebbek egyaránt, hiszen mindenki igényét igyekszem kielégíteni. Csak hálás lehetek Robertnek, aki annak idején maga mellé vett, mikor munkát kerestem. Ha ő nem lett volna, talán már az utcán élnék, vagy én is beálltam volna a sorba, mint a legtöbben. De ő befogadott, majd rám hagyta a boltot a lakással együtt, ő maga pedig jelenleg vidéken tengeti boldog nyugdíjas éveit. 
Ahogy befordulok az egyik sarkon, nem messze a lakásomtól, hirtelen megpillantok valamit, ami nagyon vonzza a tekintetem. Mikor közelebb lépek, észreveszem, hogy egy fiatal fiú ül a földön, több, egymásra tett kartondobozdarabon. Körülötte elszenesedett gyufaszálak. A fiú nem lehet több tizenhat évesnél, de talán még annál is fiatalabb. Magas, de még így is látszik, hogy rendkívül sovány, kócos barna haja szinte már ráfagyott az arcára, ruhái vékonyak, ahogy próbálja magát melegíteni. Odasietek hozzá, és leguggolva óvatosan megrázom a vállát, de nem nyitja ki a szemét. Érzem, hogy a csontjai majdnem átdöfik a pulcsiját, bőre rettentően sápadt, majdnem szürkés. Gyengén lélegzik, valószínűleg az utcán él. Szerencsétlen. Körbenézek, de sehol senki, sem egy járókelő, vagy egy rendőr. Nem tudom, mit tegyek, de jobb híján nem hagyhatom itt, így óvatosan a karjaimba kapom, majd sietve indulok meg vele a lakásom felé. Csak remélhetem, hogy még nem késő. A kórház túl messze van, addigra talán ki is hűlne nekem teljesen, taxi meg ilyenkor nem nagyon jár erre, a buszmegálló is még három sarokra van. Én azonban csak egyre lakom. 



~*~


Szerencsésen felérünk a meleg lakásba, ahol levetem a cipőmet, majd óvatosan a nappaliba megyek, és az ájult fiút a kanapéra teszem. Levetem a kabátom, felakasztom a fogasra, majd gyorsan egy melegítőnadrágot, pólót és vastag zoknit kerítek. Tudom, hogy le kéne fürdetnem, de nem akarom felébreszteni. A végén megrémülne. Mikor óvatosan lehúzom róla a két réteg pulcsit és az alatta levő hosszú ujjú pólót, még engem is megrettent, hogy milyen sovány. A bordái és a kulcscsontja tisztán látszanak, a medencecsontja jó, hogy át nem szúrja a bőrét. Iszonyatosan sovány és alultáplált, bár a lábai és a kezei szálkásan izmosak. Az arca igen bájos, ajkai teltek, orra formás. Teljesen át van fagyva szegény, így gyorsan, amennyire tudom, lemosdatom, hogy ne legyen annyira koszos, aztán átöltöztetem, majd egy meleg takarót is terítek rá, hogy átmelegedjen, a ruháit pedig a szennyeskosárba teszem. A holmijaimba talán háromszor is beleférne, pedig én sem vagyok egy nagydarab ember. Nem tudom, mi történhetett vele, de talán majd elmondja, ha magához tér. Gyorsan bekapcsolom a mini karácsonyfámon az égőket, majd a konyhába sietek, hogy egy kis zöldséglevest főzzek a vendégemnek. Nincs is annál jobb. Meg egy kis teát, hiszen az  igazi varázsszer tud lenni ilyen esetekben. Éppen készen van a leves, amikor mocorgást hallok a nappaliból. Mikor odakapom a fejem, látom, hogy a fiú felébredt. Még kissé talán kába lehet, nézem, ahogy óvatosan körbenéz, csak ekkor szólítom meg óvatosan.


- Felébredtél? – kérdem, mire a hangomra riadtan rezzen össze, mint egy kis félős állatka.
Összehúzza magát, mialatt én egy merek egy jó tányér levest, majd egy kanál és egy bögre tea társaságában tálcára pakolva indulok el a nappali felé. A fiú idegesen ül a kanapén, a kezeit fixírozza és úgy bámul lefelé, mintha kötelező lenne. Szemmel láthatóan halálra van rémülve, mint aki valami rosszat vár. Odaérek mellé, de nem ülök le. Nem akarom még jobban megrémiszteni.
- Nem bánnád, ha leülnék melléd? – kérdem halkan, mire még jobban összehúzza magát, majd arrébb fészkelődik, mintegy jelezve, hogy leülhetek. Letelepszem, a tálcát pedig az asztalra helyezem. A vendégem idegesen bámul rám, de nem mozdul. - Főztem egy kis levest és készítettem teát. Úgy gondoltam, lehet jól esne. Kicsit átmelegítene – teszem hozzá, a tálcára mutatva, amelyen ott gőzölög a leves és a tea.
- Köszönöm – suttogja halkan, alig érthetően.
A gyomra hatalmasat kordul, mégsem nyúl az étel után, csak sóvárogva nézi, mintha nem neki tettem volna oda. Ezek szerint kemény élete volt, talán keményebb, mint gondolom. Végül  megfogom a tányért, és felé nyújtom, hogy ne higgye, nem neki hoztam.
- Egyél nyugodtan – adom a kezébe, majd türelmesen várom, míg enni kezd.
Mohón kezd enni, de a leves forró, mégis látom, hogy ízlik neki. Vajon mikor ehetett utoljára, ha ilyen gyorsan eszik most? A zöldségeket hagyja utoljára, és bár nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ki ő és honnan jött, várok, míg nem végez az étkezéssel. Nem szép dolog másokat evés közben zavarni, ezt már gyerekkoromban megtanultam.
- Engem Keith-nek hívnak. Megkérdezhetem, hogy neked mi a neved? – kérdem udvariasan, miután leteszi a tányért. Látom, hogy összerezzen. Valami rosszat kérdeztem?
- Aiden – feleli kurtán, lesütött szemmel. Csak most veszem észre, hogy milyen gyönyörű, csokoládébarna szemei vannak.
- Aiden… - ismétlem meg a nevét. Tetszik, szép hangzása van. – Aiden, kérlek ne érezd támadásnak, de szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot –  folytatom, mire látom, hogy pánikba esik.
Ide-oda tekintget, mintha támadástól tartana, vagy inkább, mint aki kijáratot keres, menekülő útvonalat. Ezek szerint megszökött otthonról, vagy bárhonnan is és nem akar oda visszamenni. Nos, ezt az érzést én is ismerem, de mégis fel kell tennem pár kellemetlen kérdést. Egész testében remeg, miközben a tekintete köztem és a konyha között jár. Végül cselekednem kell, így óvatosan megérintem a vállát, mire ijedtében akkorát ugrik, hogy majdnem leesik a kanapéról.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mondom riadtan, mire Aiden a kanapé sarkába húzódik, lábait magához húzza és úgy néz rám remegve.  - Ne félj, nem akarlak bántani. De kénytelen vagyok feltenni pár kérdést. Megengeded? Ha nem akarod, nem kell válaszolnod, csak bólints, vagy rázd a fejed, rendben?
- Rendben – válaszolja remegő hangon. - De… de ugye… ugye nem fogja hívni a rendőrséget?
- Nem áll szándékomban, hacsak nem tulajdonítottál el valamit – mosolygok rá halványan, mire hevesen rázza a fejét. - Gondoltam. Egyébként is egész végig nem voltál magadnál, az is csoda, hogy életben vagy. Attól féltem, halálra fagysz, mire hazaérek veled. De egyáltalán, mit kerestél az utcán ilyen időben, pont karácsonykor?
Aiden ha lehet, még jobban összehúzza magát és látom rajta, hogy halálra van rémülve. Legszívesebben kinyúlnék, és megsimogatnám a haját, de azzal csak rosszabbat tennék vele. Most hagynom kell, hogy megnyugodjon. A szemei könnyesek, így felnyúl, hogy megtörölje őket, mire én egyszerűen odanyújtok neki egy textil zsebkendőt. Remeg kezekkel veszi el, és törli meg a kezét, majd a zsebkendőt a kezében szorongatva végre válaszol nekem.
- Nekem… nincs hová mennem… - suttogja halkan, zaklatottan. Beharapja az alsó ajkát, miközben lopva rám néz, mintha azt méregetné, vajon barát, vagy ellenség vagyok-e.
- És hol vannak a szüleid? - kérdem, bár valahogy sejtem a választ.
- Nincsenek szüleim – feleli megtörten. Most már kezd összeállni a kép.
- Elszöktél, igaz? - pillantok rá, mintegy megállapítva a nyilvánvalót. Alig észrevehetően biccent. - És gondolom, bárhonnan is szöktél meg, még az utca is jobb volt, mint az a hely. - Újabb bólintás. - Hány éves vagy?
- Tizenhét – válaszolja megtörten. - Most vissza fog vinni? Hívja a Gyámügyet? - A hangja szinte kétségbeesett, ami szíven üt. A tekintete tele van fájdalommal, rettegéssel, félelemmel. Egész testében úgy reszket, mintha odakinn lenne a hidegben, kezei ökölbe szorulnak.
Tényleg retteg, valószínűleg nem bánhattak valami jól vele. Hallottam történeteket a nevelőotthonokról, és bizony nem egy helyen igen kegyetlenül bánnak a kiskorúakkal. Talán Aiden is ezért szökött meg. Az igazat megvallva, tényleg szólnom kéne a Rendőrségnek és a Gyámügynek, de nem visz rá a lélek. 
- Nem – válaszolom végül. - Ahogy rád nézek, úgy vélem, hogy nem bánhattak jól veled. Egyébként is, ha telefonálnék, valószínűleg árkon-bokron túl lennél, mire kiérkeznének. Tőlem egyelőre itt maradhatsz nyugodtan, engem nem zavar. Egyedül élek, és nem nagyon szoktam látogatókat fogadni.
- Komolyan… maradhatok? - kérdi döbbenten, kerekre nyílt szemekkel, mint aki nem akarja elhinni a dolgot. - És… mi van, ha… ha éjjel… meglopom magát?
- Akkor lesz egy kellemetlen emlékem – mosolyodom el. - Egyébként, itt nincs olyasmi, amit érdemes lenne ellopni, kivéve, ha szereted a könyveket. Bár könyvtolvajt még sosem láttam. Most pedig menj, fürödj le, szerintem szükséged van rá. Ugyan lemosdattalak, de nem sikerült tökéletesen. Adok valami hálóruhát, aztán alszol egy nagyot, jó?
Egy szót sem szól, csak bólint, mint aki nem fogta fel teljesen a dolgot. Én sem fogtam fel teljesen. Felállok, majd ő is, én pedig a hálóba megyek, hogy kiszedjek néhány ruhát a szekrényből. Egy alsónadrág, valamint egy sötétkék színű, hosszú ujjú férfipizsama kerül elő az egyik fiókból. Egy másikból pedig egy méregzöld színű vastag törülközőt veszek ki, majd ezekkel visszamegyek a nappaliba. Aiden már felhajtotta a teát, és türelmesen, talán kissé félve vár rám, mint aki nem számít rá, hogy betartom a szavam. 
- Gyönyörű az a fa – mutat a karácsonyfám felé, amely szolidan, minden felesleges feltűnést kerülve áll a sarokban. - Egyszerű, de mutatós. Az intézetben mindig… nagy fa volt, de mi sosem mehettünk a közelébe.
- Ha akarod nyugodtan megnézheted fürdés után – mondom. - És ehetsz egy kis bonbont is. Igazság szerint csak megszokásból tettem ki.
- Köszönöm… Mr. Keith… - motyogja halkan.
- Keith Bennet a teljes nevem, de nem kell a Mr. A Keith tökéletesen megteszi – magyarázom szelíden, miközben az apró fürdőszoba felé indulunk. Nem egy nagy fürdő, csak egy kád, mosdókagyló, egy kis szennyeskosár és egy vécé van benne. Más nem is fér el. A mosógép pedig a konyhában kapott helyet a csap alatt.
- A ruháidat csak tedd a szennyeskosárba – mondom. - És maradj, amíg csak jólesik. Szerintem rád fér egy forró zuhany.
- Köszönöm… én… - kezdi, de felemelem a kezem.
- Ne köszönj semmit, Aiden – rázom a fejem. - Csak jókor voltam jó helyen.
Azzal magára hagyom, a holmikat a kezébe nyomva, majd visszamegyek a nappaliba, hogy megágyazzak neki. A kanapé hála égnek kihúzható, így gyorsan kész is vagyok. Tudom, hogy telefonálnom kéne, az lenne a helyes, de valahogy nem visz rá a lélek. Csak az gyötör, hogy ha esetleg valaki rájön, hogy itt van, abból mindkettőnknek baja lesz. Őt visszaviszik, engem meg lecsuknak. De talán nem lesz belőle baj. Meg hát, karácsony van. Aiden kissé magamra emlékeztet, bár velem anyám nem volt durva. Apám viszont… Mégis, mindig úgy éreztem, hogy nem illek oda, még anyám is éreztette velem. De Aiden… Vajon milyen élete lehetett? A homlokom masszírozom. Mibe kevertem bele magam? De most már mindegy. Egyébként sem hagyhattam sorsára, én nem vagyok olyan ember. 


Regi2018. 07. 18. 00:21:23#35539
Karakter: Aiden Harris



ZENE

Bokáig gázolok a könnyed, piheszerű hóban. Minden léptemnél ropogva tömörödik talpam alatt, ezzel helyet engedve az égből szakadatlanul hulló pelyheknek. Vékony, szakadtas cipőm már rég átázott, ujjaimat alig érzem. Mintha már nem is saját testem részei lennének, oly idegen az az érzés, ahogy minden lépésnél nyomja őket cipőm. Emberek jönnek, s mennek mellettem, tudomást sem véve csontsovánnyá fogyott alakomról, hiába reszket vékony, rongyos pulóverekbe burkolt testem. Miért is foglalkoznának velem? Nem vagyok senkijük. Senkinek nem vagyok senkije… Csak egy magányos, koszos kis csavargó vagyok, akit inkább nagyívben kikerülnek, nehogy alamizsnáért könyörögjek. Karácsony koraeste van, mindenki a családjához siet haza, természetes, hogy nem az a legfontosabb dolguk, hogy egy hozzám hasonlóval törődjenek. Nem is várom el… Sőt. Sosem vártam… 
Az ablakokon áttűnik néhány karácsonyfát díszítő égősor fénye, néhol gyermekkacagás szűrődik ki az utcára, megtörve az autók monoton robogásának zaját. Lassacskán kigyúlnak az utcai lámpák fényei. Az út másik oldalán egy fiatal pár húzza szánkón maga mögött, a kislányukat. Jókedvűen beszélgetnek, össze-össze mosolyognak. Körbelengi őket az egymás iránti szeretet és törődés. Vajon milyen lehet szerető családban élni…? Hol tartanék most, ha engem is a szüleim nevelnek föl, ha elárasztottak volna szeretettel…? És egyáltalán milyen érzés lehet szeretve lenni, szeretettet adni…? Furcsa dolog az emberi lélek… Különös, hogy olyan dolgokért tud ennyire fájdalmasan áhítozni, ennyire nagyon vágyni, még akkor is, ha nem ismeri, milyen érzés lehet birtokolni őket…
Egyre későbbre jár az idő… Én pedig még mindig nem találtam egy olyan helyet, ahol meghúzhatnám magam estére. Aggódom, fázom… és kissé félek is. Az elmúlt napok hideg éjszakái nem tettek jót gyenge testemnek, jobban átjárt a hideg, mint amennyire még bírta volna egészségem. Fáj a tüdőm, s a szokásosnál még gyengébbnek érzem magam. Láb- és kézfejeim teljesen átfagytak, ujjaimon itt-ott felfedezni vélek néhány lilás foltot is. Ha nem találok egy hótól védett, száraz zugot, félek, nem vészelem át az éjszakát. Hajléktalan szállóra nem mehetek. Hiába nincsenek papírjaim, nem nehéz kitalálni, hogy még nem vagyok nagykorú… Akkor pedig értesítenék a rendőrséget, én pedig visszakerülnék az árvaházba… De attól még a halál is jobb…
Az utcák kezdenek kiürülni, én pedig egy zártabb területre érek – keskeny utcák, zsákutcák váltják egymást, barátságos kávézók sötét ablakai pislognak rám fáradtan karácsonyi dekorációjuk mögül, egy-egy pékség és kisbolt árválkodik magányosan várva, hogy vége legyen az ünnepeknek s újra megtelhessenek nyüzsgéssel, élettel. Elmegyek egy szemeteskuka mellett, melyből éktelenkedve meredezik pár összelapított kartondoboz. Boldogan vadászom össze őket, mintha csak kincsre leltem volna. S valóban – ilyenkor, egy olyan embernek, mint én, ez igazi kincs. Ha meleget nem is szolgáltat, de ideig-óráig száraz fekhelyet fog jelenteni. Hónom alá csapom őket, kézfejeimre pedig megpróbálom rárángatni pulóverem ujját. Mikor sikerül, várok még egy picit, hogy kiszálljon ujjaimból a fájdalmas zsibbadás, de nem örülhetek túl sokáig az élet ama kis apróságának, hogy újra érzem őket – ha egy porcikám kicsit átmelegszik, elkezd fázni egy másik. Muszáj tovább keresgélnem, muszáj találnom egy kis zugot. Hajt a túlélésre való ösztön, az életért folytatott küzdelmem. De milyen életért is küzdök…? Milyen lehetőségei lehetnek egy olyan nincstelen árvának, mint én?
Egy sikátorhoz érek, mikor már nagyon elfáradok. A tetőeresz védelmébe húzódom, s leterítem a földre a kartondobozokat. Próbálom úgy igazgatni őket, hogy a lehető legtöbb rétegben álljanak egymás hegyén-hátán. Letelepedek rájuk, s keserkés mosollyal az arcomon konstatálom, hogy még így is túl hideg az utca kövezete. Dideregve húzom fel lábaimat, s rejtem kézfejeim ruházatom alá, bedugva őket hónaljaim rejtekébe. Abban reménykedem, hátha testem melege csal beléjük némi életet. Így próbálom összeszedni magam egy darabig, miközben teljesen beesteledik. Eszembe jut, hogy zsebemben rejtőzik egy gyufásdoboz. Reménytől reszkető kézzel túrom elő, s mikor meglátom, hogy rejtőzik benne még három szál gyufa, elönt az izgatottság. Felvillan egy halovány emlékkép is, azokból az időkből, mikor egyszer-egyszer esélyem volt könyveket, mesekönyveket olvasni gyermekkoromban. Három gyufaszál – három kívánság a csodatevő dzsinntől, aranyhaltól, vagy a tündér keresztanyától… Amikor az elveszett árva fiú kap az élettől egy esélyt arra, hogy megváltoztassa az életét.
Akármennyire is gyermeki ötlet, úgy döntök, én is adok magamnak egy esélyt a három kívánságra. Lelkem mélyén tudom, hogy csodák nem léteznek, s feleslegesen áltatom magam ilyesfajta butaságokkal… De karácsony van… mikor, ha nem most engedhetném meg magamnak azt, hogy reménykedjek?
Halk sistergéssel gyullad meg az első szál, szívemben melegséget keltve. Narancssárgás fénye, lágy melegsége barátságosan cirógatja végig arcom. S mit is kívánhatnék először? Ekkor jut eszembe a nem olyan régen látott házaspár, akik kislányukat szánkóztatták. Jó lenne egyszer megtapasztalni azt, hogy milyen egy család része lenni… Sosem volt édesanyám, vagy édesapám. Soha, senki nem ringatott álomba gyermekként. Nem vigasztaltak, ha elestem és megütöttem magam. Nem volt soha senkim, aki oltalmazott volna. Gyermekként egy családnak sem kellettem. Nem voltam szép, bájos kisgyermek, nem akadt meg senki szeme rajtam. Csendes voltam, visszahúzódó, nem mertem közelíteni sem az árvaházba látogató szülőkhöz. Igazából nem is csodálom, hogy magam maradtam… Az árvaházi gondozók között sem akadtak olyanok, akiktől kaphattam volna több törődést, mint amennyi a munkaköri kötelezettségük volt. Ha pedig rossz voltam, nem felejtették el a büntetést. Talán meg is érdemeltem a veréseket, vacsora megvonást… Már nem tudom.   Igazából már nem is számít, csupán az a fontos, hogy ne kerüljek oda vissza.
Mire észbe kapok, a kis fa szálacska teljese elszenesedik, kialszik a gyufa fénye, s megégeti ujjbegyeim. Szisszentve kapom őket ajkaimhoz. Ez kissé visszahúz a jelenbe, a valósághoz – a hideg téli este talán most még ridegebben ölel körül. Az ég teljes sötétségbe burkolózott, csillag alig látható az égen, de az a kevés, amely kikandikál a hófelhők rejteke mögül, büszkén mutatja meg teljes pompáját. Biztosan nem csak én látom őket, biztosan nem csak az én szememben tükröződik vissza ragyogásuk… Viszont olyan, mintha csak nem nekem tündökölnének ezen a magányos estén.
Keserű sóhajjal gyújtom meg a következő gyufát, s gondolatban ismét máshol járok. Az első „kívánság” után már egészen ráérzek a dolog ízére, s hagyom szárnyalni a fantáziám. Másom sincs… Csak az álmaim és a gondolataim. Igaz nem kézzelfogható, nem tartják értéknek, de nekem mégis az. Nem szoktam hitegetni magam… Miért is tenném? Hiába bízom vakon a jó dolgokban, ha az álmaim nem tartoznak azok közé a jó dolgok közé, amiket én valaha megkaphatok. Én már annak is örülök, ha száraz a ruhám, tudok enni minden nap pár falatocskát, és van mire éjszaka lehajtanom a fejem… Nem remélhetek olyanokat, mint a legtöbb ember. Pedig egyszer szeretném érezni, milyen ha szeretnek… és milyen ha én is szerethetek valakit. Ez egy olyan fantasztikus kötelék lehet, aminek nincs párja…. Talán ez be tudná gyógyítani azokat a sebeket, a lelkemen, amelyek minden egyes nap emlékeztetnek arra, ki is vagyok, és ki az az Aiden, aki sohasem lehetek.
A hó talán még nagyobb pelyhekben kezd hullni, mint addig tette. Összébb húzom magamon a ruháim, mintha így rabul tudnám ejteni a meleget. Persze ez egy elég gyermeteg elképzelés volt már az első pillanattól kezdve. Egyre jobban fázom, és ezzel együtt egyre inkább félek is. Félreteszem inkább a kis kívánság-játékom, és azon kezdem törni a fejem, hogy miképpen tudnék némileg felmelegedni. Felállok, elkezdek mozogni. Dörzsölgetem combjaim kezeimmel, hátha felmelegszenek kicsit. Nyakam köré húzom pulóverem kapucniját, hajamat jobban rásimítgatom meztelen füleimre. De minden próbálkozás hiába… Hátamat a falnak vetve visszacsúszom a gondosan eligazgatott kartondobozokra és előhúzom újból a gyufásdobozt. De most nem holmi, buta álmodozás miatt. Kirángatom magatom magam alól az egyik, szárazabbnak tűnő papírt, majd amennyire tudom, szétszaggatom nagyobb darabokra. Rakok belőlük egy pici halmot, és reszkető kezekkel gyújtom meg – az agyam egyik apró szegletében pedig azért imádkozom, hogy senki ne vegye észre a tüzet és a füstöt.
Egyre gyengébbnek érzem magam; szemhéjaim egyre nehezebbek, tüdőm fáj a belélegzett jeges levegőtől. Próbálom tartani magam, de nem igazán sikerül. Mintha ólmot helyeztek volna minden porcikámra, végtagjaim csak lomhán, fájdalmasan mozdulnak, mikor összekuporodom. A kis tüzem melegét próbálom magamba szívni, abból energiát nyerni, legalább csak addig, míg megjelennek a Nap első sugarai. Muszáj kibírnom. Nem akarok meghalni…
Próbálom nem elsírni magam, de nagyon nehezemre esik. Miért ezt a sorsot szánták nekem? Miért vagyok kevesebb, mint a többi ember? Nem vágytam soha semmi anyagi értékre, még gyerekként sem, pedig akkor azért sóvárogtam néha könyvek, és egy plüssmackó iránt… Én egyedül csak szeretetet szerettem volna… Soha semmi nem fájt annyira, mint az, hogy én ezt soha nem kaphattam… kaphatom meg senkitől.
Ha létezik ezen a világon bármiféle isten… ha léteznek csodák... Vagy egy felső erő… Könyörgöm… küldjön nekem valaki egy angyalt, aki megment…
Lassan kihunynak a kis tüzem lángjai, én pedig azt hiszem, feladom. Lehunyom szemei, melyeket már ha akarnék sem tudnék felnyitni. Körülölel a hideg és a sötétség. Érzem, ahogyan apránként emészt fel belülről. Hideg hópelyhek hullanak az arcomra, én pedig elalszom.
 
~°*°~
 
Valami puha és meleg ölel körül. Még az illata is jó… A szemeim még mindig csukva vannak, jóformán moccanni sem merek. Ha ez egy álom, akkor nem akarok felébredni belőle. Érzem, hogy még a lábujjaim hegyeit is átjárja a kellemes bizsergés, ahogyan felpezsdül bennük a vérkeringés. Próbálom magam a lehető legkisebbre összehúzni. Halk zajokat is hallok, csörömpölést és sistergést. Mintha óvatos léptek zaja is felsejlene. Kissé megrémülök, kezdem felfogni, hogy valami nagyon is valós helyzetbe csöppentem. Összeszedem az összes bátorságom, de még így is félve nyitom ki a szemeim.
Egy barátságos szoba tárul elém, a fények kissé tompák és sárgásak, ami kifejezetten jól esik szemeimnek. Az arcomat félig egy takaró rejti, amely puhán cirógatja orrom. Veszek egy mély lélegzetet és magamba szívom megint kellemes illatát. Fogalmam sincs, hogy hol lehetek, és ez megrémít. Az biztos, hogy nem az árvaházban… De ez vajon jót jelent vagy sem…? Akármit is tartogasson ez a helyzet számomra, össze kell szednem magam. Nem tettethetem örökké, hogy alszom. Remeg minden porcikám, szívem majd kiugrik a helyéről, szinte fáj, ahogyan mellkasomban zakatol. Nehézkes és óvatos mozdulatokkal tornázom magam félig ülő testhelyzetbe. Így máris jobb kilátásom nyílik a szobára. Az egyik sarokban egy kicsi, de annál inkább takaros kis karácsonyfa áll, rajta piros és arany díszekkel. Bársonyosan törik meg rajtuk fény, ezzel még varázslatosabbá téve őket. Tovább kémlelek a helyiségben, szemem egy kis dohányzó asztalra téved, ami éppen mellettem áll. Pontosabban amellett a kanapé mellett, amin kuporgok. Az asztalon fonott kosárka pihen, amelyben csillogó csomagolásban bonbonok csücsülnek. Még soha életemben nem ettem olyan bonbont. Azt sem igazán tudtam, hogy a csokoládénak milyen íze van – nem sokat ettem addigi életem során.
- Felébredtél? – váratlanul érnek a szavak, ijedten rezzenek össze. Ha lehetséges, még kisebbre húzom össze magam. Lassan fordítom fejem a hang irányába, s csak akkor pillantom meg a konyhában tevékenykedő férfi alakját. Nem tudom mit mondhatnék. Félek és kétségbe vagyok esve. Mikor kicsit sikerül összeszednem magam, aprót bólintok válaszként. A férfi csak halványan elmosolyodik, majd egy tálcára pakol tányért, bögrét és elindul felém. Szemeimet lesütöm és szigorúan csak kézfejeimet kezdem fixírozni. Csak most tűnik fel, mennyire tiszta rajtuk a bőröm. És pulóvereim sincsenek rajtam. Amennyire tudom, észrevétlenül végigfuttatom magamon tekintetem, és felfedezek magamon egy ismeretlen fekete rövid ujjú felsőt is. Lóg rajtam minden irányba, háromszor, vagy talán négyszer is beleférnék. Nem mintha bármikor is foglalkoztam volna ilyenekkel. Pláne most. Pláne, hogy ebből is hasonlóan kellemes illat árad. Nem tudom, de valamiért megnyugtat.
- Nem bánnád, ha leülnék melléd? – kérdezi az ismeretlen, mikor oda ér a kanapé végébe. Nem igazán tudok mit felelni, így hát jelzésként csak jobban összehúzom magam, hogy kényelmesen odaférjen. Barátságosan rám mosolyodik, mintha így próbálna meg bizalmat kelteni bennem. És igazából sikerül is neki. Nem tudom miért, de csillapszik bennem a kezdeti félelem. Mielőtt leülne, letesz a tálcát az asztalra.
- Főztem egy kis levest és készítettem teát. Úgy gondoltam, lehet jól esne. Kicsit átmelegítene – hangja enyhén karcos, mégis mély és kedves.
- Köszönöm – suttogom alig érthetően. Elönt a hála. Nem ismerem ezt az embert, és ő sem ismer engem… Mégis képes volt egy ilyen figyelmességre. Az étel láttan hatalmasat kordul a gyomrom, mégsem nyúlok a tányér után. Valahogy nem megy. Nehéz elhinnem, hogy ilyen egyáltalán létezik. Hogy ez az egész tényleg megtörténik. A férfi valószínűleg észreveszi, hogy mennyire sóvárgom az ételért, így helyettem cselekszik. Megfogja a leveses tányért és a kanalat, majd felém nyújtja.
- Egyél nyugodtan – a kezembe adja és türelmesen megvárja, hogy elkezdjek enni. Próbálok nem mohó lenni, de így is megégetem párszor a számat. Nagyon ízlik és próbálom kiélvezni minden egyes kanállal. Talán még életemben nem ettem ennyire finomat. A főtt zöldségeket hagyom utoljára, hisz az a legjobb része. Azok ízére szeretnék a legtovább emlékezni…
- Engem Keithnek hívnak. Megkérdezhetem, hogy neked mi a neved? – intézi hozzám udvariasan kérdését, mikor leteszem a tányért. Kissé összeszorul a gyomrom.
- Aiden – felelem kurtán, s lesütöm szemei.
- Aiden… - ismétli meg, inkább magának, mint nekem. – Aiden, kérlek ne érezd támadásnak, de szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot – ismét kezdek kétségbe esni. Hisz nem is ismerem ezt az embert… Mi van, ha vissza akar majd juttatni az árvaházba? Vagy felhívja a rendőrséget, és ők visznek vissza? Hiszen még fiatalkorú vagy… Nem kell nekem segítenie, bármennyire is jól esett most az étel… Csak engedjen elmenni.
Kétségbeesve pillantok körbe a szobában, ajtót, vagy akármilyen kiutat keresve.
Aiden… Miféle bajba sodortad magad…?


Ophilia2016. 05. 08. 22:47:30#34281
Karakter: Cecil Silver
Megjegyzés: Eladva az éjszakának


A történet dallamokkal, és hangokkal elmesélve: https://www.youtube.com/watch?v=0bC-KABqDdU


                        Képekkel:

 

                                                                                  


                                                                                                                                                                                                                  
                                                                
Arcod varázs csordultig betölt
                                                                 S egy pillantásodért sorvadok;
                                                                 Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
                                                                 Csak amit t
őled kaptam s még kapok
                                                                      




A fickó csak fekszik ott megbékülve, a szemei alatt sós íz, a szájában hideg, a testében heroin, kokain, és – és? Keserűen húzza végig ujjait a feszült ereken, és az azokból kifolyó folyadék valahogy megnyugtatja. A kanapé előtt címkézetlen, üres gyógyszeres doboz, az mellett a feszült injekció. Az egészben mégis a háttér a legkomorabb. Pasztell rózsaszín és szürke, barna és fekete, zöld és jáde. Az ember, ha csak ránéz úgy érzi az ereiben pánik és magány csörgedezik. És ez a legijesztőbb. Nincs semmi az ágyad alatt, vagy a szekrényedben. Nem vár rád semmi, mikor végig mész egy ködös erdőn. Nincs semmi a halál után, vagy a sötétben. És a semmi a legijesztőbb dolog mindközül. A magány. Képzeld el. Egy pillanatra csak csukd le a szemed, komolyan. Képzeld el, hogy valamiért, mondjuk megtudni, hogy továbbra is ilyen fantasztikus életed marad, elmész egy jósnőhöz. Ugyan nem hiszel ebben, hogy is hinnél, de azért titkon reménykedsz, hogy csupa jót mond. Csak a biztonság kedvéért. Ott ültök egy sátorban, te, előtted a cigányasszony, közöttetek egy üveggömb. A nő varázsszavakat kántál, a gömb pedig nem mutat semmit. Nevetsz, te tudtad, hogy ez csak pénz kidobás. Ugyanakkor mi van, ha ez a nagy büdös semmi, a jövőd hű képét mutatja? Ezt az érzést akarom lerajzolni. Papírra vetni az összes gondomat, kifesteni magamból a magányt, a félelmet, és az ez miatt érzett haragot. Már csak pár apró részlet hiányzik, a férfi arcára kellenek ráncok, a körmei alá mocsok. Minden egyes részlet egy új történetbe vezethet be. A fogaim közé szorítom az ecset fás nyelét, egyszerre rágom a cigaretta csikkel a számban. Egy véknyabbat veszek kézhez, a másik túl vastag az apróságokhoz. A festék viszont vészesen csökken, nekem pedig nincs tartalékom belőle, sem pénzem, hogy esetleg elmenjek venni egyet.

Azt pedig megtanultam az évek alatt, hogy a pénzt nem dobják csak úgy oda neked. Dolgozol mindenestül, és szánalomból raknak eléd ételt. Dolgozol fulladásig, és talán kitudod fizetni a lakbért. Dolgozol végső kimerülésig, és betudsz ülni egy olcsó kocsmába fél órára, többre nincs időd, ugyanis munkába kell indulnod.

Ez alól kivételnek számítanak a nem-bölcsész diplomások, meg a prostik. Meg ugye akik beleszületnek a vagyonba. Talán a pornósok is; ők nem tudom mennyit keresnek.

Szóval. Dolgozni. Aha.
 Magamra kapom a nadrágom, ezen kívül még egy van. A másik egy hónapja nem volt kimosva, mert bedöglött a mosógép, ezen meg több a lyuk, mint maga a nadrág. Lényegtelen melyiket veszem fel. A keményre vasalt ingemet magamra gombolom, az felé sárga-bolyhos felsőt kapok. Elég nevetséges néz ki. Végül bekenem kölnivel a borostám, és becsapom magam mögött az ajtót. Bekulcsolni felesleges, úgy se akar ide senki betörni.

Lerobogok a lépcsőn, kopp és kopp, a cipőm sarka idegesen csattan. Ahogy megérzem a friss éjszaka ízét eldöntöm, hogy gyalog megyek. Sosem dolgozom a lakásom közelében biztonsági okokból, szóval villamossal mindig arébb utazok. De ma látni akarom a rothadó házakat, az izzó fényeket, a száradt fatörzseket. Hallani akarom a tücskök muzsikáját, látni akarom a temetőt. Újra és újra szerelembe akarok esni velük.

Fél óra séta után megállok egy kocsma előtt. Erre nem igazán járok, mégpedig a hely bizarrsága miatt. Nők árulják szerelmüket a halottas házak előtt, és részeg fiatalok rugdossák a bárok falai melett fekvő hajléktalanokat. Vajon ha nem telne az albérletemre, most engen rugdosnának? Vagy minden mindegy alapon megerőszakolnának? Az rosszabb lenne annál, mint ami most van.

Az ok, amiért ma mégis ide jöttem, nagyon egyszerű. Itt maguktól jönnek a kuncsaftok, nem neked kell szánalmasan könyörögned egy alkalom miatt. És ó a pech, a sors fintora, hogy egy kiskamasz áll elém.
Idegesen toporog lábaival, egyik kezével meg a nyakát dörzsöli. Oldalra néz, mindkét irányba, mintha ellenőrizni akarná nem-e figyeli valaki.
- Mit akarsz, kölyök? -szólalok meg végül rásegítve a dologra.
 - Te -kezd bele, majd köhint, hogy magabiztosabbnak tűnjön a hangja -te ugye kurva vagy? Izé, van pénzem, és hát tudod.
- Hány éves vagy?
- Mit akarsz, mennyi legyek?
- Srác -teszem a vállára a kezem. - Megbánod. Ha szűz vagy, akkor azért, ha csak kiakarod próbálni, akkor is. Hidd el. Keress egy kislányt, vagy fiút, mit bánom én, de ne mocskold be a megmaradt becsületemet, és főleg a sajátodét ne.
 Kérdőn emelem fel a szemöldököm, hogy megértette-e, de továbbra is masszívan figyel.
 -Bocs, öcsi -ütök a vállára és mentségül az első közeledőre embert letámadom.
 -Hé, uram, nincs kedve egy éjszakához velem?
A férfi gyors léptekkel halad, de int, hogy kövessem.
Volt már kiskorúval dolgom, de azonnal megbántam. Belédesnek, visszajárnak, féltékenyek, megzsarolnak. Nem kockáztatok. Most nem.
A férfit lassacskan beérem, átlagos embernek tűnik, veszélytelennek, komolynak. Pont jó.

-Itt jó lesz.
Egy öreg hotelhez érünk, nem túl drága, de pont annyira, hogy egy éjszakát sem állna módomban itt kifizetni. A bútorok rózsa- és fenyőfából készültek nagyrészt, a dekoráció giccses, az összhatás mégsem puccos. Lenyűgöző, én sosem értetten a lakberendezéshez.

-Jártál már itt korábban? -kérdem miután szobátfoglaltam.

Zsebre vágja az átadott kulcsokat, és csak ezután, a szoba felő vezető folyosón válaszol.

-Itt nem, számtalan másik helyen már igen.
- Gyakran találkozgatsz hozzám hasonlóakkal...?
- Nem.
- Akkor én most miért...?
- Nem tudom. Érdekesnek tűnsz. Döntsd el te magad, hogy ez jó hír-e vagy sem.

Oldalra pillantva végigmérem. Laza ing, laza nadrág, kósza tincsek, csak épp a viselőjük feszült.

Közben a szobához érünk, zárat nyit, előre enged.
- Rég volt olyan kuncsaftom, aki udvarias velem -nevetem el magam akaratlanul is.
- Mert mikor kezdted? -kérdi, miközben kabátját a fogasra akasztja. Lerúgja a cipőit, ingjén ránt egyet lazításként; az ujjai sárgák, repedezettek.
- Nem is tudom, őszintén. Hónapokkal ezelőtt, de néha éveknek tűnik. A kettő között valamikor.
Bólint, levonja a saját következtetéseit.
- Megviseltnek tűnsz -búgom, ahogy mögé lépve a kezeimmel belenyomom a fotelba.
- Sok stressz ért mostanában?
 A szeme megrándul, talán csalódott, talán nem erre számított.
- Nem azért fizetek, hogy a begyakorolt bájolgásod hallgassam.
- Persze –dőlök a fotel hátának - Milyen szolgáltatást szeretnél igénybe venni?
- Nincs valami sok lehetőség, nem igaz?
Hátrafordulva félmosolyra húzza száját, kezeivel lassan húzza közelebb ajkaim az államnál fogva, egészen magáig.
Vigyáz,  és óvatos ahogy belekóstol valami újba, valami másba.
Oldalról a fotelra mászok, szemből az ölébe. Bal kezem a mellkasára illesztem, a jobbat a nyakára.  Ráérősen feszülök neki, felveszem a ritmusát. A szex, olyan mint a tánc, ugyanazok a tulajdonságok kellenek hozzá. Egyensúlyérzék, ritmusérzék, a partneredre való ráhangolódás: meg kell találnunk a közös pontot. Nem tudunk forogni, ha ő tangózik, miközben én balettozok. 
Csuklóm ébredő erekciójának szorítom, ő pedig megunja a lassúzást. Gyorsabb ritmusra vált, a mellkasa hullámozni kezd, és piheként cipel fél kézzel az ágyba.
Felém tornyosul, alakja kékben izzik az ablakon beáradó holdfénytől.
Helyet cserélünk, nyakának ívét kóstolom, és puha harapásokkal próbálkozom.
- Ez tetszik?
Elégedett mormogását igennek veszem. Az a fajta, aki nem beszél szex közben.
Ruháinktól megszabadulva, lejjebb haladva testén, forrón veszem őt számba, és meglepően gyorsan elsülne, ha pár pillanat múlva nem állnék meg. Mondanám, hogy én vagyok ennyire jó, de valószínűleg rég nem volt senkivel.
A gumit ráhelyezve ráülök, körkörös mozdulatokkal párosítom a megszokott fel-le mozgást.
Miután a kuncsaft összes igényét kielégítettem csak kimerülten szuszogunk egymás mellett. Igyekszem gyorsan kifújni magam, egyrészt, hogy ne tartsam fel feleslegesen, másrészt, mert tényleg marha fáradt vagyok.
- Gond lenne, ha dobnék egy zuhanyt, mielőtt lelépek?
- Csak nyugodtan –válaszol, fejét felém fordítva.
Vigyorogva szájon puszilom, jelezve hálámat. Nem viszonozza. Kikecmergek az ágyból, és a szoba fürdőszobájához igyekszem. Kistubus tusfürdő meg sampon, de én csak az előbbit használom.  Jól esik végre lefürödni, érezni, ahogy a forró víz marja a bőrömet, látni, ahogy a fülke bepárásodik.
Megtörölközöm, a szobába visszaérve pedig magamra kapom a ruháimat.
- Mi lenne, ha megvárnád, míg én is lezuhanyozom? Utána lekísérlek, meg persze ki is fizetlek. Tényleg, mennyit kérsz ezért?
- 20 euró? –kérdem elgondolkodva.
Bólint.

Míg lemossa magát, én az ablakhoz megyek cigizni. Van még három szál a zsebemben, és igazán idilli most elszívni mindet. Majd holnap veszek.
A nikotin ismerősen kezdi marni a torkomat, és kezd kavarogni a tüdőmben. A csontjaim még sajognak, a bőröm alatt még ott vannak a szálkák, így a cigaretta kellemetlen íze a megszokottnál is jobban esik.
A harmadik csikket is elnyomom az ablakkereten, majd kidobom.
Az éjszaka kellemes, a levegő puha és bársonyos, az épületek fénye az itt eltöltött évek alatt pedig meghitté vált. Valahonnan zene szól, egy klasszikus darab átdolgozása. Tudom, mert biztos vagyok benne, hogy ezt már játszottam, de ha fegyverrel kényszerítenének, sem jutna eszembe a címe, vagy akár a szerzője.
Ha most itt kiugranék, megoldanám az életem. Ironikusan meghalnék akkor, mikor talán életemben a legboldogabb és legszerencsésebb vagyok.  Ez lenne az i-re a pont. A csúcs.
A körülmények adottak és kecsegtetőek, de nem eléggé. Ha magamat nem is, a halálomat sokra szeretném becsülni. Ennyit megérdemlek.
- Megkérdezhetem, –szakít ki gondolataim közül a férfi, immáron tisztán és üdén –hogy miért kurvaként dolgozol? Nem akarok udvariatlan lenni, csak nem értem. Nem értem a motivációt.
- Nem. Azaz, megkérdezheted, de ne várd el, hogy őszintén válaszoljak. Én sem várom el tőled egy pillanatig sem.
Meghúzza az orrait, ahogy levegőt vesz.
A vonásai megfeszülnek. Eddig fel sem tűnt, de elég szimpatikus külsővel megáldott ember. Mélysötét szemei, és barna tincsei vonzóak, a kisugárzása karizmatikus. Teste könnyed, annak ellenére, hogy megfelelően kidolgozott. Nem hiszem, hogy edzene otthon, nem olyannak tűnik, inkább csak szerencsés.  
- Éreztem.
- „Egy próbát megér” elven?
-  Mondjuk, valahogy úgy.
Elmosolyodom. Nem tűnik rossznak, könnyen beletörődött. Nem aggódok azért, hogy máskor még keresne.  És ez így jó.


linka2016. 04. 11. 15:35:20#34184
Karakter: Dr. Nicholas Conner
Megjegyzés: Kezdés


 { Elejtenél? Tán fölemeltél?
Te gyűlölnél? Sose szerettél! 
Érinthetetlenebb vagyok 
 neked, mint hullák, csillagok.}



Megfeszített izmokkal fordítom magam felé a testet, tenyeremet a férfi lapockájára simítom és megtartom, míg alóla kihúzom a pulóverét. Idelent nincsen segítségem, hiszen megoldom egymagam is mindazt, amin mások többen, kettesével vagy akár hármasával dolgoznak. Nem nehéz a test, s a forgatás sem vesz ki belőlem annyi energiát, hogy ne tudjak utána megmozdulni sem. A férfi ruhája drága márka, ahogyan a rászórt parfüm illata is tetemes összegről árulkodik. Sorra gombolom ki ingének gombjait, aztán nadrágját is megszabadítom az övtől és teljesen lecsupaszítom az asztalon fekvőt. A halál édes illata már betöltötte a helyiséget, fojtogat az ingem, de nem nyúlhatok hozzá, hogy meglazítsam és a kesztyűt sem vehetem le, míg nem végzek. 
- Haladsz vele?
Alison hangja kiránt a révületemből, s újból bosszantani kezd annak a ténye, hogy ezt a testet nem tudom felültetni és nem tudom róla úgy leszedni az ingét. 
- Adódtak némi merevedési problémák – bújtatom ki a ruha ujjaiból a kezeit, és ha már ott járok, tenyerét megfogva szemügyre veszem az ujjait is. A körömágyak tiszták, egészségesek és ápoltak. 
Megvizsgálom, hogy van-e bármi alattuk, de nem látom jelét annak, hogy bármi vagy bárki ellen is küzdött volna. 
- Segíthetek valamiben?
Nem. Leginkább.
- Aha.
- Csak mondjad, és megteszem – lelkesedik fel azonnal.
Magamhoz vettem, beleegyeztem, hogy tanítom és hagyom neki, hogy tevékenykedjen mellettem. De bosszant. Sőt, helyesbítek. Baszottul irritál a kicsike jelenléte. Nem tudok mellette olyan tempóban dolgozni, mint ahogy megszoktam. Azt szeretem, ha körülöttem csend van, hullaszag, nyugalom és béke. Nem pedig folyamatos csivitelés, mert ennek itt be nem áll a szája. Legutóbb is az volt a baja, hogy nem magyarázok neki. De mégis mit magyarázzak? Nem látja a saját szemével a történéseket? Vagy nem bírja felfogni? Akkor meg mit keres itt? Egyszerű megfigyelés az egész. 
- Kifáradnál? Szükségem van egy kávéra. Hozhatnál egyet. 
Megteszi. 
De ezzel nem nőtt a szememben még most sem. Ettől még ugyanolyan idegőrlő lesz a jelenléte, ha visszajön. A vért már levették, a vizsgálatok és a vérkép eredménye egybefügg. Nincs külső sérülésnek nyoma, de a fulladásos halál egyértelmű. Elgondolkodtató, viszont a megoldás kézenfekvő. Tovább vetkőztetem, aztán megvizsgálom a hullafoltokat is, azokból jól fel lehet mérni a halál beálltának időpontját. 
- Tulajdonképpen ő miben...
- Paralízis – felelem felvéve a steril szikét. - A neurotoxin ezen válfaja hatásosnak bizonyult a fiatalemberünknél.
Hamar visszajött, de hozott magával kávét is. Viszont a pohárba nincs az a kutyulóhülyeség, úgyhogy nyilván az épületen belül vette nekem. 
- Megmérgezték?
- Lazán – bólintok rá helyeslőn. - Méghozzá a világon létező leghalálosabb méreggel. 
- Azaz..?
- Botulinum toxin. 
- Ezt használják orvosi célokra is, nem? 
- Látom ragadt rád a koszon kívül más is – bólintok rá helyeslően. - Gátolja az izmok összehúzódását, nyilván hallottál már te is a Botoxról. 
- Ja, ezzel kezelve a megfelelő arcizmok ellazításával kisimíthatják a ráncokat.
- Pontosan. Ez itt a méregből halálos adagot kapott. 260 pg/kg elegendő is volt neki.
- Felvágod?
Biccentve illesztem a szike hegyét a szegycsonthoz. Skalpolni nem fogom, nem agyi eredetű a halála. Nem magyarázom el Alisonnak, hogy mikor mit csinálok, jó helyen áll, lát mindent... 



A testet fagyasztóba tettem, teljesítettem a feladat rám eső részét, megállapítottam a halál beálltának időpontját, megvizsgáltam a hullát és felvázoltam a halálának körülményeit. Nincs több dolgom, nincs miért tovább bent maradnom. Átöltözve kapcsolom le a villanyokat, az ajtót kulcsra zárom, aztán az épületet elhagyva rágyújtok. A nikotint már hiányolta a szervezetem, elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy alapvetően én is egy méregtől függök. 
Nem a saját kocsimmal jöttem, hanem behoztak, de hazafelé fuvart már nem ajánlott fel nekem senki. Nincsen táskám, nem hordok ékszereket, ahogyan jelen esetben nagy összegű pénz sem lapul a zsebeimben. Nem, mintha máskor előfordulna. A környék nem a legjobb, bűnözések, bandázások, több helyen is rossz fizimiskájú szerzetek árulják a szereiket, ide már tényleg csak az jön lakni, akinek minden mindegy. Negyedórája sétálok, de a környéken már kapásból öt stricit összeszámoltam és több éjszakai pillangót, mint ahány kezem lenne. Buja, gyönyörű lányok, hívogató mosollyal és sokat ígérő tekintetekkel.
- Hé, uram, nincs kedve egy éjszakához velem? 
Nem állok még és még csak a lépteimet sem lassítom le. Mindössze félkezemmel intek, hogy kövessen. Felzárkózik hamar, hajtja őt a pénz utáni vágy, ahogyan engem is a kíváncsiság. Tudni akarom, milyen...
Nem az érdekel, hogy milyen vele a szex. Nem érdekel, hogy fiú, hogy fiatal, hogy naponta átmennek rajta többen is. Az egyedüli, ami érdekel, az a gondolkodásmódja.
A környezetemben élők már untatnak, nincs bennük semmi egyedi, semmi különleges. Csak azt mondják, amit ÉN hallani szeretnék és nem azt, amit ténylegesen is gondolnak. Persze ennek a puszta feltételezését is sértőnek találják, ellenzik a feltevésemet, aztán folytatnak mindent ugyanúgy. Sóvárognak a figyelem után, kitartóak, vágyják, akkor is, ha tudják, hogy van, akitől nem kaphatják meg soha. 
- Itt jó lesz – tárom ki előtte az ajtót. 
Meglazítom végre az ingem, amíg a fiú szobát foglal. Ösztönösen bájolok, begyakorlott szavakat használ, és mindezt teszi anélkül, hogy akár fél percre is átgondolná az egészet. Van benne valami megkapó, az, ahogy a szavakat formázza, hangjának lehengerlő tónusa. Elbűvölő, de még mindig nem ez az, ami miatt itt kötöttem ki, pont az ő társaságában. 
- Jártál már itt korábban?
Nem felelek azonnal, helyette a szoba kulcsát átvéve zsebre dugom mindkét kezemet. Felelhetek neki úgy, hogy nem, és akár azt is mondhatom, hogy igen. Egész mindegy, mit felelnék, mert nem jönne rá egyik esetben sem, hogy mikor hazudok. Ezáltal haszontalan a kérdés maga is. 
- Itt nem, számtalan másik helyen már igen.
- Gyakran találkozgatsz hozzám hasonlóakkal...?
- Nem – felelem nyugodtan.
- Akkor én most miért...?
- Nem tudom – vonok vállat. - Érdekesnek tűnsz. Döntsd el te magad, hogy ez jó hír-e vagy sem.


Yume2014. 01. 17. 17:19:37#28961
Karakter: Aaron Lawson
Megjegyzés: (Raukonak)


 - Na de rendőr bácsi, ne legyen már ilyen begyepesedett! Csak egy kis ingyen műsort adtunk a népnek...
- Takarodjatok innen! Most! 
Röhögve rázzuk meg a fejünket, majd - nem kísértve a sorsot -, összekapjuk magunkat, és a bringákhoz futunk. Majdnem kétszer annyian vagyunk, mint a kis csodaszekereink, így a legtöbben felpattannak pár srác mögé a BMX-re. Köztük van az egyetlen csaj tag is a bandából. Pont az előttem lévő gyereket választotta ki arra, hogy elszállítsa a csinos kis fenekét, de látom rajta, hogy fél, ismeri a csávót, ahogy én is. Milliónyi balesete volt már. Mellettem a legjobb haverom van, aki az egyik idősebbet szállítja, mögöttem pedig még vannak páran, de nem fordulok hátra, annyira nem érdekel, kik azok. Inkább hatalmas vigyorral fordulok ki a csoportosulásból, és visszafele veszem az irányt, a rendőr legnagyobb meglepetésére. A pasas kikerekedett szemekkel figyeli, ahogy teszek egy kört az összegyűlt emberek körül, és fennhangon tájékoztatom őket, hogy lesz még alkalmuk megnézni a mi kis csapatunk utcai táncait. Amint nem lesznek itt begyepesedett fakabátok. 
- Aaron Lawson! 
Felnevetek, majd az igen is jól ismert rendőr bácsi felé kerekezve felpattanok a mögötte lévő korlátra. A fém csikorgására megremeg, szinte látom, ahogy libabőrös lesz. A tömeg felnevet, a haverok pedig a távolabbi lépcső tetejéről figyelik a kis műsoromat. A vaskorlát véget ér, a BMX-em kereke halk puffanással ér földet, de én nem hagyom abba a cirkuszt, inkább rájátszom, és a rendőr elé kanyarodom.
- Csókolom. Tetszik tudni, nagyon reménykedem benne, hogy tetszett a műsorunk magának is. Tudja - megnyalom az ajkaimat, és élvezettel figyelem, ahogy őszes haja alatt a feje egyre pirosabb. Azért remélem nem lesz rosszul. - Nagyon bejön nekem a kicsi fiacskája. Múltkor találkoztam vele az utcán. Azt ajánlom, vigyázzon, a végén még én is a család tagja leszek...
A pasi köpni-nyelni sem tud, én pedig, kihasználva az alkalmat, elégedetten fordulok meg, és egy nagy lendülettel felkerekezek a lépcső szélén lévő lejtőn. A banda csaj tagja vihogva tapsikol, a többiek pedig elismerően tartják a kezüket. Mosolyogva csapok bele a nyitott tenyerekbe, majd visszanézve még egy utolsó puszikát dobok a hátrahagyott tömegnek és az igen dühös rendőrfőnöknek. Azért azt nem vágom, miért kell ilyen dühös fejet vágnia. Vagy éppen ennyire félnie. A fia full uke, így teljeséggel lehetetlen, hogy ágyba vigyem. Azt majd megteszi helyettem egy kanos bika. 
- Köcsög vagy - kerekezik mellém az egyik srác, Dave. Mellesleg, az egyik legjobb haverom a bandából, mondjuk azért nem annyira menő, jó testű és jó táncos, mint én... Meg nem is annyira egós, de mindegy.
- Csak beszélgettem vele - rántom meg a vállam, és felpattanok az egyik út szélén lévő alacsony, de vastag kőkerítésre, rögtön, mikor kiérünk a sikátorból. Ott megyek tovább. A többiek mögöttünk, előttünk, vagy éppen az épületek másik oldalán folytatják az útjukat. Felesleges együtt mennünk, túl feltűnő, és amúgy is tudják a szokást. A Meki a cél, mint mindig, ha fellépés után megéhezünk. 
- Komolyan vette, hogy megdugod a fiát.
- Előbb fektetem meg a csapatunkból a csajt, mint azt a kölyköt. Uke, meg ronda is. Láttad, hogy néz ki?
- Szemüveges és szeret olvasni. Nagy ügy.
- És béna, csíkos ingeket hord, nyakkendővel - elvigyorodom, majd fél lábbal megállítom a bicót, hogy azért nem suhanjak ki a tömött autópályára. És még a lámpa is piros... Davere nézek. - Nekem egy aranyos kis kandúr kell, aki nem bőgi el magát minden beszólásomra. 
A srác elfintorodik, majd inkább elfordul, és nem firtatja tovább a dolgot. Kár, pedig vicces lett volna. Pár pillanataig még nézem Dave-t, de mivel látom, hogy idegesíti, inkább elfordulok, és a többieket keresem a tekintetemmel. A legtöbben a távolabbi útkereszteződésnél vannak, páran pedig a túloldalon várnak minket. A McDonald's már nincs messze, így annyira nem sietnek, meg amúgy is, megszoktuk, hogy egyszerre érjünk oda. Úgy nagyobb a hatás, pár 'rajongónkat" pedig könnyebb a tömegünkkel lenyűgözni. Látom, ahogy a csaj rácuppan az őt szállító srácra, amit még nézni is idegesítő. Azt sem értem, miért vettük be a bandába. Táncolni tud, de akkora kurva, hogy versenyt tudna nyerni. Ha róla van szó, egyáltalán nem érdekel, hogy netalántán utál. Én nem fogom csak azért imádni, mert kuki helyett lyuka van. Az előbbit úgyis jobban bírom. A lámpa zöldre vált, és mi pont úgy, mint egy felvonulás, egyszerre indulunk el. A kocsisok fékcsikorgások közepette állnak meg, és ránk dudálnak, de én egyszerűen csak bemutatok nekik. Nehogy már ha a rendőrt nem hagytam beszólogatni, őket fogom! 

***

A lány teste a zene ütemére mozdul. A kezei, mint a csápok, mozognak, a lábai pedig folyamatosan jobb-balra lépkednek. A feje sem marad tétlen, mozgatja azt is, a közönség pedig síri csendben figyeli. A sikátor gyenge fényei pont jó színpadi világítást adnak a beton színpadnak. A mobil, amiből a jól ismert pop szám szól, lassan elhallgat, a csaj pedig vigyorogva teszi magát az embertömegnek. A félhomályban lévő helyet felélénkíti a vastaps. 
- Nooos? - a vezetőnk hangja elhalkítja a zúgolódókat, ahogy belép a körbe, és megáll a táncos lábú liba mellett. Fél kézzel átkarolja, majd a nézők felé egy - egyelőre -, üres fullcapot nyújt. - Kit nyűgözött le Maria és a cuki kis fenékrázása? Csak nyugodtan, emberek, nem kell szégyenlősködni! 
Hogy nyomatékot adjon a szavainak, belemarkol az említette testrészbe, én pedig csak a fejemet rázom, egy halvány vigyorral az arcomon. Mint mindenki, a mi kis főnökünk is rájátszik az előadások végén a dolgokra, de ennek így kell lennie. Így szerzünk pénzt, ha már a többségnek nincs munkája. Meglepő dolog, hogy egy-egy ilyen kis mutatvány után mennyi lé folyik be, sokan nem is gondolnák, hogy néhány gyökér mennyi képes pénzt azért kidobni, hogy lásson tánc közben egy jó segget vagy egy kidolgozott mellkast. A sapi pedig már telik is, sokakra tett nagy hatást annak a libának a segge. 
- A következő táncos kis angyalkánk pedig... 
Leveszem a pulcsimat. Laza, pink pólóm egy rányomott, cuki mintával megvillan a tömegben, mire páran felém kapják a fejüket. Dave mellettem vigyorog, tudja, hogy a szokottnál is jobban tenni fogom az agyam, csakis Maria miatt. Leveszem a dísznek tartott szemüvegem, és a kezébe nyomom, majd nyuszinak beillő ugrásokkal szökkenek be a betonkörbe, hogy a tömeg megcsodálhasson. Akik már tudják, ki vagyok, eszeveszett füttyögésbe, tapsba kezdenek, a többiek pedig kíváncsian várják, mit fogok produkálni. Hah. Tetszeni fog nekik.
- Aaron L.!
A kevert mix rögtön felharsan, amint elhangzik a nevem, én pedig megmerevedem. Arcom kifejezéstelen lesz, a kezem pedig, mint egy robotnak, kezd mozogni. A térdem behajlik, kissé előregörnyedek, és először lassan mozgom. Aztán, ahogy a zene gyorsul, úgy gyorsítom én is a tempómat, és már a lábfejemet is bemozgatom. A többiekkel ellentétben, a tánc nekem nem csak egy hobbi. Sokkal több annál. Ez velem volt, még akkor is, amikor már a családom nagy része gyűlölt engem, és ez tartotta bennem a lelket. Még azt a fránya BMX-et sem imádom ennyire. Néha úgy érzem, ez valami csoda. Mármint az, hogy ebbe a helyzetbe kerültem. Ez a banda, ez az életstílus már a mindenséget jelenti nekem, és soha a büdös életben nem hagynám hátra ezt az életérzést. Túl sokat jelent ahhoz. Az ég felé pillantok, ahogy elérkezik a zene ahhoz a részhez. Mellkasom elé teszem a kezeim, majd lassan térdre ereszkedem. Teljes csönd leszel. Az emberkék, akik a nézőket testesítik meg ebben az életben, meg sem nyikkannak, majd pár pillanat múlva tapsolni kezdenek, de úgy eszeveszettül. Dave és a vezető mellém lépnek, és míg a mi kis főnökünk a béremet szedi be, Dave rám adja a pulcsimat, így a túlzottan virító szín eltűnik a félhomály mocskában. 
- Rosszabb voltál, mint egy dáma. Komolyan, látnod kellett volna pár pasas arcát! Totál rád izgultak.
- Az volt a cél - kacsintok rá, figyelmen kívül hagyva azt, hogy akik már feltöltötték az ismételten üres fullcapot, felém kapdosnak, bele-bele akadva a pulcsimba. Ismerkedés, level FreeStyle rajongó. Vagy Aaron Lawson rajongó? Nem mindegy. Mosolyogva fordulok a lánykák és fiúkák felé, és egy drámai csókot dobok nekik. - Puszi a pocitokra! A következő előadásnál még jobb műsort kaptok, ígérem!
Egy kiscsaj felvisít, nem lehet több tizenhat évesnél. Csodálkozom is rajta, hogy lehet itt. Bár Maria sem sokkal idősebb, csupán tizennyolc, szóval... Dave felé fordulok, és miközben felveszem a visszakapott szemcsimet, megkérem, hogy holnap majd adja át a pénzt. Már nincs kedvem ezekkel az ügyekkel foglalkozni, durván éhes vagyok. Kap egy puszit az arcára, majd surranok is ki a tömegből, egyenesen a sikátor elején elrejtett bicók felé, hogy megkereshessem az enyémet.  
Gyorsan meg is van, így már suhanhatok is, de ahelyett, hogy a lassan törzshelyünknek számító Meki felé venném az utam, teljesen más irányba megyek. Az egyik kisebb utcán van egy ázsiai kajálda, és mivel sosem próbáltam, most kedvem támadt hozzá. Lényegtelen, hogy életemben nem ettem még ázsiait. Ahogy kerülgetem a parkoló kocsikat, és az éjszakai műszakba igyekvő embereket, megakad a szemem a breakesek csoportján. Lelassítom a cangát, és figyelem, mit ügyködnek azok. A zene, amire mozognak, nem sokban, de különbözik a miénktől, de ami feltűnő, az a mozdulatok különbsége. A lábammal hajtva kissé közelebb gurulok, kussban, és a kormányra támaszkodva figyelem a táncnak aligha nevezhető valamit. Az egyik srác éppen a kezén egyensúlyozza magát, mert az olyan hű, de menő, mire felnevetek. Lehet, hogy szemétség volt, mivel azonnal felém fordulnak, én pedig kissé megrémülök a hozzám legközelebb álló tekintetétől. Bocs, bocs, de nekem ez nem tánc...!
A srác fél arcát egy fekete kendő takarja, és a félhomály ellenére látom, hogy hajában vörös részek villannak. Hátramenetbe kapcsolok, de nem húzom el a csíkot. A kíváncsiság miatt, talán, de... Még sosem láttam ennyire közelről breakeseket. És most itt az alkalom! Újra a kormányra támaszkodva nézek a gyerekre, és kihívó mosollyal jegyzem meg azt, ami először az eszembe jut.
- Csodálom, hogy nem fulladsz bele tánc közben abba a micsodába, ott az arcod előtt. Mondjuk ez inkább beillik tesinek... Tudod mit? Inkább vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót sem! 
Mintha meglepettség futna át az arcán, de látom, hogy kissé feldühítette, amit pofátlanul mondtam neki, így még inkább hátrálok, és a lábamat a pedálra teszem. Nehogy már a breakesek nyírjanak ki! A maszkos csávó közelebb lép.
 


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).