Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5. 6. 7.

Andro2014. 10. 23. 12:20:24#31676
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (faunomnak)


-- Ami azt illeti... én is éreztem a jelenléted... sőt mi több, láttalak is. Tegnap éjszaka az álmaimban...

-- Nahát, ezek szerint nem ért váratlanul az érkezésem – nevetem el magam könnyedén.-- Ennek igazán örülök

- És pontosan mivel is foglalkozol... mármint... mi a fő mutatványod?... Beszélhetünk emberi nyelven is, megértem, igaz, néha meggyűlik a bajom egy-egy szóval – vált az én nyelvemre.

Meglep egy kicsit, mert bár hallottam, hogy a legtöbb mágikus lény képes emberi nyelven is beszélni, de ritkán volt még alkalmam Masaruhoz hasonló lényhez. Egészen jól beszéli a nyelvet, bár érezni rajta, hogy nem ez az anyanyelve. Közben kifelé terelget a nagysátorból, én pedig nem tudom, hová is megyünk.

- Engem nem zavar, ha faun nyelven beszélünk, de pontosan hová is viszel most? – állok meg előtte végül, mikor sikerül kibújnom a karja alatt.

- Körbevezetlek! Gondoltam egy sokat látott túravezetővel érdekesebb lesz a kirándulás, na meg amúgy is arrafelé lenne dolgom – ragadja meg a karom és futni kezd. Pár pillanattal később már mellette futok. Jó kondiban vagyok, nem puhultam el úgy, mint némelyek, hiszen az erőnlétemre szükségem van a fellépésekhez.

A nagy sátor közepén állunk meg. Még semmi sincs kész, ahogy látom, minden odakinn vár a sorára, a nézőtér székei, a kötelek, hálók, minden. De a sátor így is lenyűgöz.

- HAHÓÓ!! – kiáltja el magát Masaru, mire az egész sátor visszhangozni kezd. Aztán felém fordul. - Mond... mióta ez a foglalkozásod?... Úgy értem... mióta vagy artista? – kérdi kíváncsian. - Ha minden igaz, ma este lesz itt az első fellépésünk. Új produkcióval készülök, megnézed majd?

- Eddig azt hittem én is fellépek majd – mondom döbbenten, mire felnevet. Nem értem a dolgot.

- Ne... ne haragudj… - törölgeti a szemét. - Az újoncok első héten még nem lépnek fel. Csak figyelnek, besegítenek, kell egy kis idő, mire össze szoknak a társulattal, de úgy érzem neked ez nem jelent majd gondot. – Vállon vereget, mire kissé megrogyok, és a vállamhoz kapom a kezem. Ez fájt, bár egy faun erősebb az embereknél. - Hoppá... Bocsika! Néha elfelejtem, hogy az emberek gyengébbek nálunk... – mondja zavart vakarózás közben. – És lakhelyed van-e már? – jön az újabb kérdés. Megrázom a fejem, hiszen erről még nem beszéltem Mr. Tinkellel.

- Ami azt illeti, még nincs.

- Remek! Akkor, megyek és intézkedem, addig meg csak ismerkedj!

Mielőtt kettőt pislanthatnék, már magamra is hagy az üres, hatalmas sátorban. Ezek a faunok tényleg gyorsak, mert mire kisétálok a szabadba, már sehol sem látom. Sóhajtok egyet, majd nekilátok, feltérképezni a helyet. Beszélgetek az emberekkel, sok mindenkivel megismerkedek, megtudom, mi hol van. Aztán összefutok Mr. Tinkellel is, azt mondja, van egy kis megbeszélnivalónk, hiszen még alá sem írtam a szerződést. Így hamarosan a lakókocsijában találom magam.

~­*~

-       Nos, úgy látom, minden rendben, fiam – mondja Mr. Tinkel. – Mától fogva te is a társulat tagja vagy, de fellépni csak jövő héten fogsz, mert még ez a műsor van napirenden. Addig majd besegítesz a takarításba, rendrakásba, csomagolásba. A főzést és mosást az asszonyok intézik, amiatt nem kell aggódnod. És lakhelyed is van már, az a bolond faun pár perccel azelőtt járt itt, hogy érted mentem.

-       Masaru? – kérdem megdöbbenve.

-       Jaja, erősködött, hogy vele és Magnusszal lakhass. Én nem tudom, mi ütött bele, általában kerüli az embereket, és vannak kétségeim, hogy Magnus szívesen fogad-e majd téged. Tudod, ő egy elég fura szerzet, nem tudjuk pontosan, hogy miféle, és szerintem ő maga sem – világosít fel a porondmester.

-       Nekem megfelel, szeretem az érdekes személyeket, találkoztam már fura szerzetekkel, hiszen nem egy cirkuszban dolgoztam – vonok vállat. – Nincs kifogásom, hogy velük lakjam.

-       Ennek örülök – mosolyodik el a férfi. – Ha nincs semmi dolgod, akkor gyakorolj szorgalmasan, mert az az ugrás valóban fantasztikus volt. Megtaníthatnád a többieknek is, bár sejtem, hogy ez a te saját magánszámod, aminek a titkát senkivel nem akarod megosztani.

-       Ez így van, uram – biccentek.

Még eldiskurálunk egy pár percig, aztán Mr. Tinkel utamra enged azzal, hogy segítsek összeszerelni a nagysátorban a nézőteret. Nem merem megmondani neki, hogy életemben nem csináltam még ilyesmit, inkább csak bólintok, aztán megyek is. Előtte azonban úgy döntök, megkeresem Masarut, elvégre mégiscsak tudnom kéne, hogy hol fogok aludni. De mintha a gondolataimba látna, alig teszek vagy öt lépést, máris felbukkan, de olyan hirtelen, hogy a szívbajt hozza rám. Hátra is hőkölök, ő pedig csak vigyorog rám.

-       Megijesztettelek? – kuncog vidáman.

-       Csak nem vagyok hozzászokva a meglepetésekhez – sóhajtom, és automatikusan váltok az ő nyelvére. – És mivel úgy hallom, térden állva könyörögtél, hogy veletek lakhassak, megmutatnád, hol van a lakókocsink? Le akarok pakolni, mert utána segítenem kell a nézőtérrel.

-       Szóval a vén csóka beadta a derekát? – nevet fel Masaru. – Gyere velem, nincs messze. Kíváncsi vagyok, hogy Magnus mit fog hozzád szólni.

-       Magnus? Mr. Tinkel azt mondta, hogy fura figura, bár nálad nem lehet furább – jegyzem meg, ahogy elindulunk.

-       Hát… Ő nem gyújtja fel magát – röhög fel a faun, mire megütközve nézek rá. – Ez a számom, piromániás vagyok és fel szoktam gyújtani magam. A közönség imádja.

A fejem csóválom, de egy szót sem szólok. Piromániással is volt már dolgom az előző cirkuszban, ahol dolgoztam. De ő sajnos belehalt az egyik mutatványába. Borzalmas volt, a rendőrség hetekig szimatolt nálunk, de végül balesetként zárták le az ügyet.

-       Mi a baj? – hallom meg hirtelen Masaru hangját, mire felocsúdok. – Az arcod egészen megváltozott.

-       Csak eszembe jutott egy nem túl kellemes emlék – vallom be halkan. – A tűz nem jó emlék számomra. Az előző cirkuszban, ahol dolgoztam, szintén volt egy hasonló szerzet, mint te. Bár, ő ember volt, de volt egy tüzes száma. Az egyik este… nos… a dolgok kicsúsztak a kezéből és… meghalt. Azóta nem nagyon szeretem a tűzzel kapcsolatos mutatványokat, mindig Francist juttatják eszembe, ahogy sikított, és mi nem tudtunk neki segíteni. Mire el tudtuk őt oltani, addigra olyan súlyosan megégett, hogy a kórházba szállítást sem élte túl. Persze, a shownak ettől még folytatódnia kellett, de a nézők jó része elmenekült, nem bírták a látványt. Nem tudom, miért mondom el ezt neked. Talán nem kéne, de már mindegy. Jobb, ha tudod, de ettől még nem foglak utálni, Masaru, nyugi. Egyszerűen csak… érted, nem?

Látom, hogy Masaru elgondolkodva néz rám, de fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Remélem, nem utáltattam meg magam vele. Nem az ő hibája az egész.


Sado-chan2014. 09. 15. 11:07:29#31318
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)



 Már kezdtem kissé megunni a monoton utazást, a rossz minőségű, hepe- hupás utakat, és persze a tényt, hogy itt szenvedek egy rakás szerencsétlennel, holott ha gyalog vagy futva mennék már rég odaértem volna... igaz, halvány lila gőzöm sincs hová tartunk, de most nem ez a lényeg.

Ma van a tizedik évfordulója annak, hogy a Grand World társulathoz kerültem. Úgy hittem, lesz valami szép, valami emlékezetes ebben az évfordulóban, hogy történik majd valami nem mindennapi, de ehelyett... hajnalok hajnalán a rögös úton kocsikázunk, ahelyett hogy mindenki békésen aludna!

A következő buckánál nagyot dob a kocsi. Dühösen lerúgom magamról a takarót majd az ablakhoz megyek. Kivágom az ablak két fából eszkábált szárnyát és kidugom rajta a fejem.

-Hé! Nem lehetne csendesebben, és esetleg nem belemenni minden lyukba?! Valaki aludni szeretne!- zsörtölődök. Nem szoktam ilyen lenni, igazság szerint elég sok kell ahhoz, hogy felhúzzam magam, de a két hete tartó utazástól már pattanásig feszültek az idegeim.

- Nyughass és aludj kölyök! Örülj inkább annak, hogy fekhetsz és húzhatod a lóbőrt, de ha nem tetszik nyugodtan kijöhetsz és átveheted a munkám!- ordítja az egyik tagbaszakadt fickó, akit társával együtt a mai napra osztottak ki hogy éjszaka is tartani tudjuk a tempót.

Idegesen vissza zárom az ablakot, majd bevetem magam az ágyamba.

- Masaru....mi történt már megint?...- nyöszörgő, halk hang csapja meg a fülem. A lakótársam... biztosan ő is felébredt..

- Magnus...sosem tudtam megérteni, hogyan vagy képes még a leggöröngyösebb utakat is végig aludni...

- Sehogy... csak én nem húzom fel magam ilyeneken- fordul át a másik oldalára- Inkább aludjunk. Ha minden igaz holnap elérjük a következő várost és végre letáborozhatunk.


 

Nehezen ugyan, de sikerül nekem is vissza aludnom. Álmaimban egy furcsa helyen járok. Egy helyen, ahogy még nem voltam azelőtt, mégis úgy érzem hazatértem, mintha minden porcikám ujjongana az örömtől. Hirtelen egy feketébe burkolózott alak tűnik fel. Karcsú, szép vonalú testét elegáns fekete ruhába burkolja....jó ránézni. Lassan, aprólékosan mérem végig, de mikor arcához érnék az álom szertefoszlik.

Lassan nyitom ki a szemem. Magnus az, a vállamat veregetve ébreszt, mint mindig. Hajnali 5 lehet, de a beszűrődő hangokból ítélve mindenki talpon van már, ezek szerint megérkeztünk. Szemeimet dörzsölgetve ülök fel az ágyban és azzal a lendülettel verem is be a fejem a fölöttem lévő másik ágyba.

- Mi a?...- dörzsölgetem a fejem-megnőttem volna? - eddig pont elfértem az alsó ágyon, de most...leugrom az ágyról, mire koppanást hallok. Körbe nézek, de nem vertem le semmi törékenyet.

- öö... Masaru... - Elkerekedett szemekkel mutat rám, mire lenézek és én is ledöbbenek. A lábaim helyén paták, és emiatt kicsivel magasabb is lettem mint emberi testben.

- mi a franc?!... -forgok körbe. Álmomban vissza változtam, holott az emberi test megtartását még álmomban is a kisujjamból rázom ki. Valami történni fog... csak tudnám mi az...


 

- Srácok! Ideje... veled meg mi történt?- Áll meg az ajtóban a porond mester. Magam sem tudom miért, de mióta ide kerültem így bánik velem, ilyen... közvetlenül, mintha csak valami régi, gyerekkori játszópajtása lennék... talán amiatt ami vagyok, talán csak szimplán megkedvelt... igazából magam sem tudom, és nem is nagyon érdekel.

- Őszintén... fogalmam sincs. Mikor felébredtem már ilyen voltam- Túrok bele a szénaboglyaként szanaszét álló hajamba.

- Mindegy. Gyertek, megérkeztünk, segítsetek kipakolni - Meg sem várja a választ, igazából nincs is rá szükség. Akármennyire is kedves és közvetlen, amit kiejt a száján az parancs, és a parancsokat ugyebár teljesíteni kell.

Seperc alatt vissza változom, majd egy nadrágot magamra kapva otthagyom a még kótyagos kölyköt. A többiek mér javában dolgoznak, ki-ki a maga szakterületén persze. Valaki reggelit készít, hatalmas adagokban, mások az állatokat etetik vagy épp a ketreceket takarítják, megint mások hatalmas terheket cipelve szlalomoznak az akadályok közt.


 

.oOo.


 

Késő délelőttre jár már, de a nagy sátrat leszámítva csak káoszba botlok mindenfelé. Hiába, a társulat már nem a régi a rengeteg tanonc, újonc meg isten tudja honnan érkezett jövevények miatt. Ha a régi, jól összeszokott banda lenne már rég állna az összes sátor, bódé és jurta, ehelyett a romhalmaz helyett.

Nem erősségem sem a pakolás, sem az főzés, így hát megint az egyik fa lombjában verek tanyát magamnak. Az árnyékból, kényelmesen hátra dőlve figyelem ahogy alattam zajlik a cseppet sem zökkenőmentes élet.

Röhögve figyelem ahogy a bohócok egymással pörlekednek, valószínűleg még mindig a múltkor balul elsült tortás-ágyús improvizációjuk a téma. Tőlük nem messze Madam Fabia kergeti az egyik kiszökött kutyát, akinek a szájából lóg ki az egyik kendője. Chö.... házsártos boszorka... menne vissza inkább szajhának a bordélyházba ahonnét jött. A porond mester csábította el még három éve, de hamar ráunt, mint itt a legtöbben aztán... mindenkinél bepróbálkozott már legalább egyszer.

Elégedett mosollyal a szám szélén dőlök még hátrébb, majd veszem elő az új szerzeményemet, egy pakli kártyát. Még reggel csentem el Magnustól, nem nagy érték, de arra pont jó hogy ne unjam magam halálra itt a nagy semmittevésben.


 

Kevergetem, forgatom, kisebb trükkökkel szórakoztatom magam amiket még tőle lestem el, de a nagy részének azóta se tudtam megfejteni a titkát. Ki lehet az a kölyök? Ember egyáltalán?

Hirtelen valami furcsa érzés jár át, pont olyan mint reggel, csak sokkal erősebb, sokkal intenzívebb. Zsebre vágom a kártyákat és az ág vége felé mászok, hogy jobban kiláttak a lombok alól. Egy férfi halad el, közvetlenül alattam, de nem vesz észre. Pont az a férfi, akiről tegnap éjjel álmodtam, azonban az arcát még most sem látom.

Mikor kellő távolságba ér kecses mozdulatokkal leugrom a fáról majd tisztes távolságot hagyva követem az ismerős idegent. Szóba elegyedik az egyik böhömmel, majd az ő útbaigazítása után egyenesen a mester kocsija felé veszi az irányt. Mit akarhat?


 

Nem telik el sok idő, nyílik az ajtó és újra az a férfi jelenik meg, ezúttal már tornász ruhában. Közelebb megyek. Mire sikerül átvergődnöm magam a tömegen, addigra ő már a trapéz tetején áll, ugrásra készen. Egy pillanatig még vár, körül néz majd leveti magát a mélybe. Olyan könnyedén szárnyal a levegőben, mintha láthatatlan apró szárnyak segítenék őt. Látszik, hogy nem kezdő...


 

- Most figyeljen, Porondmester uram! – Kiáltja miután levegőhöz jutott. Most végre a hangját is meghallottam, még ha csak törten is a sok susmustól – Most olyat mutatok, amit még nem láttak errefelé!

- Nos, örömmel várom, mert amit eddig mutatott, fiam, az ugyan jó volt, tetszetős, de nem egyedi.

Valóban... még ha csodálatos is volt, de ezek nagy részét, még ha nem is ilyen mesterien, de én is meg tudnám csinálni... azt hiszem nem is igazán az eddig látottak, inkább az előadás módja, a kisugárzása, maga a férfi az ami lenyűgözött.

Hátat fordítok és indulok is vissza, mikor a tömeg egyszerre kiált fel. Mi van megint? Talán leesett? Vissza fordulok majd tátva marad a szám. Repül...tényleg...szinte már látom a szárnyait....csodálatos.


 

Percekig állok még meredten, bámulva a férfit akinek ezúttal az arcát is láthatom. Milyen szép arca van...

Akkor zökkenek csak vissza mikor az egyik félnótás nekem jön. Megrázom a fejem, kitörlöm a kábulatot a szememből és újra rá nézek. Ő is észrevett. Döbbenetében elengedi a trapézt, majd felkiáltva esik a biztonsági hálóra. Ennyire azért csak nem lehetek rémisztő, főleg emberi alakban...oké, látszanak a szarvaim, de istenem! Ez egy cirkusz!

Közelebb megyek hozzá. Zilált fejjel néz rám, majd lassan elkerekedett szemekkel mér végig, én ugyanezt vigyorogva teszem.

--Mi olyan vicces? --teljesen ledöbbenek amikor meghallom.

--Te beszélsz a nyelvemen?-- lemászik, majd megáll előttem-- Ó, ez remek!-- Újra mosolyra húzódik a szám. --Te vagy az első ember, és artistának sem vagy utolsó, ahogy láttam.

--A nevem Devlin Keane -- mutatkozik be. -- Te pedig egy faun vagy, ha jól sejtem, igaz?-- oooh... szóval ismeri a fajtámat? Még csodálatosabb!

-- A nevem Akuo Masaru -- nevetek fel -- És igen, faun vagyok.

--Nos, örvendek -- mosolyog. Milyen szép a mosolya...persze, maga az egész is gyönyörű, de a mosolya... -- Ezek szerint, téged éreztelek, miközben Mr. Tinkel lakókocsiját kerestem, igaz?-- mi van? Ezek szerint nem csak én éreztem őt? Talán nem is egy közönséges ember, vagy valami új faj....

-- Ami azt illeti... én is éreztem a jelenléted... sőt mi több, láttalak is. Tegnap éjszaka az álmaimban...

-- Nahát, ezek szerint nem ért váratlanul az érkezésem -- neveti el magát-- ennek igazán örülök

- És pontosan mivel is foglalkozol...mármint...mi a fő mutatványod?...beszélhetünk emberi nyelven is, megértem, igaz, néha meggyűlik a bajom egy-egy szóval- látszik az arcán, hogy meglepte a gyors váltásom. Háháá! Ha ennyivel meglepem, szívrohamot fog kapni ha műsor közben lát majd. Széles vigyorral az arcomon indulok el, magam előtt terelve az új üdvöskét.

- Engem nem zavar, ha faun nyelven beszélünk, de pontosan hová is viszel most?- bújik ki és áll meg előttem.

- Körbe vezetlek! Gondoltam egy sokat látott túravezetővel érdekesebb lesz a kirándulás, na meg amúgy is arrafelé lenne dolgom- megragadom a karját majd futni kezdem. Pár lépés után már mellettem fut, pedig nem vagyok az a lassú fajta és a legtöbben nem is bírják az iramot, de ahogy látom neki nem esik nehezére.

A nagy sátor közepén állunk meg. Még nincsenek fenn se a hálók, se a kötelek, az összeszerelhető nézőtéri padsor is valahol odakinn vár a sorára, így az egész még nagyobbnak és veszélyesebbnek tűnik.

- HAHÓÓ!!- kiáltom el magam. Visszhangzik az egész. Annyira szeretek ilyenkor itt lenni...- Mond... mióta ez a foglalkozásod?... úgy értem... mióta vagy artista?- felé fordulok. Úgy tűnik ő is élvezi.- ha minden igaz, ma este lesz itt az első fellépésünk. Új produkcióval készülök, megnézed majd?

- eddig azt hittem én is fellépek majd..- erre akaratlanul is felnevetek.

- ne...ne haragudj..- törölgetem a szemeim- az újoncok első héten még nem lépnek fel. Csak figyelnek, besegítenek, kell egy kis idő mire össze szoknak a társulattal, de úgy érzem neked ez nem jelent majd gondot- bíztatásúl vállba veregetem, talán kicsit erősebben is mint ahogy szántam mivel vállához kapva rogynak meg kissé a térdei- hoppá... bocsika! Néha elfelejtem, hogy az emberek gyengébbek nálunk...- zavarodottan kezdek vakarózni – És lakhelyed van-e már?- terelem el a témát gyorsan

- Ami azt illeti, még nincs...

- Remek! Akkor, megyek és intézkedem... addig meg csak ismerkedj...-olyan gyorsan hagyom ott, ahogy érkeztünk.

Egy félre eső kocsi mögött fújom ki magam. Mégis mi ütött belém? Úgy viselkedek mint egy ideges kiscsikó! Valami nagyon nincs rendben velem...


Andro2014. 09. 14. 10:31:16#31309
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (Masarumnak)


Egy újabb nap, ami utazással telik, de úgy tűnik, ma végre rám mosolyog a szerencse. Mióta lassan három hónapja szétszakadt a Repülő Tigrisek – ki ad ilyen hülye nevet egy brit társulatnak, nem tudom -, nincs munkám, így a városokat járva, mutatványokkal keresem a kenyerem. Viszont úgy hallottam, hogy egy vándorcirkusz érkezik a következő városba, és hátha ott szerencsém lesz. Az emberek mindenhol erről beszélnek, mert állítólag egy piromániás is van velük, aki felgyújtja magát. Sőt, egyesek szerint az illető nem is ember, hanem valami fenevad, aminek szarvai vannak. Erre már felkapom a fejem, ahogy a helyi kisváros kocsmájában iszogatom a sörömet. Egy szarvas fenevad? Talán valami legendás lény, amit pénzért mutogatnak? Ez egyre kíváncsibbá tesz, így a kocsmároshoz fordulok.

-      -  Mit tudsz erről a fura lényről, aminek szarva van, és azzal a vándorcirkusszal utazik? – kérdem a nagydarab férfit.

-       - Nem sokat, csak afféle szóbeszéd – von vállat a férfi, miközben a poharakat törölgeti. – Egyesek szerint egy lidérc, mások szerint az egész csak átverés, hogy jobban fogyjanak a jegyek. De biztosat senki sem tud. Te miért kérded?

-     -  Artista vagyok – mondom egyszerűen -, és éppen munkát keresek. Talán az a cirkusz jó hely lenne nekem, tudod, kocsmáros uram, próba cseresznye. Meg aztán, ír lévén érdekelnek az ilyen legendák és babonák.

-     -  Te tudod – mondja a kocsmáros. – A cirkusz holnap érkezik, de vonat hajnalig nem jön. Ha gondolod, maradj itt, idegen, van egy pár üres szobám odafenn.

Nem tehetek mást, el kell fogadnom a javaslatot, amúgy is jól fog jönni a pihenés. Nagyon kíváncsivá tett, amit hallottam. Odahaza rengeteg történetet hallani manókról, koboldokról, tündérekről, faunokról, meg egyéb lényekről. Láttam is nem egyet, a nyelvüket is beszélem valami fura módon. De erről rajtam és a lényeken kívül senki sem tud. A végén bolondnak néznének, és diliházba csuknának. Alig bírok aznap éjjel aludni, annyira izgatott vagyok. Meg persze, amiatt is, hogy vajon lesz-e számomra hely a cirkuszban. Még nemigen dolgoztam vándorcirkuszban, az eddigi társulataim általában helyhez kötöttek voltak, ritkán utaztunk. De mindig kíváncsi voltam, milyen lehet egy mozgó családdal élni. Család… Eszembe jut apám, hogy milyen mérges volt annak idején, amikor a tudta nélkül felvételiztem az artistaképzőbe. Aztán, hogy milyen nehéz szívvel engedett utamra, amikor állást kaptam az első társulatomnál. Sosem mondta, de tudtam, hogy minden előadásomon ott ült, ha a szülővárosomban léptünk fel, ami évente két alkalommal fordult elő. Azt hiszem, a szíve mélyén azért büszke rám, de nem mondta soha. A büszkesége meggátolta ebben. Bezzeg a testvéreim nagyon örültek, gyakran felhívnak, hogy mi van velem, merre járok. Anyám haza akar hívni, azt mondja, hogy jobb lenne nekem otthon, még nem késő tisztességes szakmát tanulni. Ő még mindig nem békélt meg vele, hogy holmi mutatványos vagyok. Sóhajtok egyet. Nekem ez az életem, én ilyen vagyok, szabad szellemű és nyughatatlan.

~*~

Még elérem a vonatot, és táskámmal együtt – általában nem hordok magammal sok ruhát, vagy semmi mást, mert csak gátolna – kényelmesen elhelyezkedem. A szomszéd városka mindössze két órás vonatútra van innen, és ha szerencsém van, mire odaérek, a cirkuszosok is megérkeznek, vagy talán már fel is húzzák a sátrat. Izgatott vagyok, nálam vannak az ajánlóleveleim, a bizonyítványaim, az eredményeim, amik ugyan nem sokat számítanak a szakmában. Itt a tudás számít, ami nekem megvan, és amit én tudok, senki sem tudja utánam csinálni. A híres hármas szaltó, ráadásul hátrafelé a trapézon. Mikor ezzel kísérleteztem, mindenki ostobának, vakmerőnek, vagy mi több, öngyilkosjelöltnek hívott. Többen biztosak voltak benne, hogy belehalok, és bizony, voltak esetek, amikor közel jártam a halálhoz. De sosem adtam fel, és sikerült tökéletesítenem a mutatványt. Ha ezzel sem nyűgözöm le majd a porondmestert, akkor semmivel. Így próba szerencse alapon szállok le a vonatról, amikor befut a következő városba, majd gyalogszerrel indulok el. Hamar megtudom, hol van a cirkusz, amelyet nemsokára meg is pillantok egy hatalmas réten, a város túlsó határában. A nagysátor már áll, ám mindenhol hatalmas a sürgés-forgás. Bohócok, mutatványosok, állatszelidítők, kötéltáncosok, tűznyelők, kardnyelők, erőművészek és megannyi más ember. Valamint rengeteg állat, mint egy színes forgatag. Mindenki serénykedik, senki sem figyel rám, mígnem végül elszánom magam, és egy tagbaszakadt fickóhoz lépek, aki éppen holmi hatalmas súlyzókat cipel. Gondolom ez egyik erőművész lehet, mert pont úgy néz ki.

-       - Elnézést, de merre találom a főnököt? – kérdem, mire a nagydarab férfi rám néz.

-      -  Miért? – kérdi kissé barátságtalanul.

-       - A nevem Devlin Keane, artista vagyok, és munkát keresnék – mondom udvariasan.

-     -  Te munkát? – nevet fel a nagydarab, aztán végigmér. – No, jól van, fiú. Mr. Tinkelt abban a nagy kocsiban találod, ami ott áll. Az a csicsás ottan – mutat egyik kezével az említett lakókocsi felé.

-      -  Köszönöm, Mr… - mondom tanácstalanul.

-      -  Hívj csak Herculesnek – nevet a nagydarab. – Mindenki így hív.

-      -  Akkor örvendek – biccentek mosolyogva, majd elindulok.

Ahogy a kocsi felé sétálok, úgy érzem, mintha valaki figyelne, mintha valaki szemmel tartana, de nem tudom biztosan. Oldalra pillantok, de nem látok senkit, maximum a többi mutatványost. Néhányuk jól megnéz magának, látom, hogy összesúgnak maguk között. Sötét ruhámban igencsak feltűnő jelenség vagyok a sok színes ruhás ember között. Megrázom a fejem, majd egyenesen a lakókocsihoz megyek, amelyen cirádás betűkkel ez áll: Alfred Tinkel Porondmester. Bekopogok, mire egy mély, rekedtes hang szól ki, én pedig az ajtót kinyitva belépek. Odabenn minden olyan, mint egy miniatűr lakás, legelőbb egy asztalt és egy ágyat veszek észre, majd a rengeteg ruhát a fogasokon, és persze a sok-sok posztert, mindenféle csillogó holmit, amikkel tele van a lakókocsi. Az asztalnál egy idősebb férfi ül, aki jöttömre rám néz. Nem lehet még túl az ötvenen, és érdeklődő, de barátságos tekintettel pillant rám.

-       - Jó napot! – mutatkozom be. – A nevem Devlin Keane, Írországból jöttem, artista vagyok és munkát keresnék – térek a lényegre.

-     -  Örvendek! – biccent a férfi, és feláll, majd kezet nyújt, amit elfogadok. – Alfred Tinkel, a Grand World Cirkusz tulajdonosa és porondmestere. Szóval artista, igaz? – kérdi, mire biccentek. – Nos, jó helyre jött, fiam, éppen a múlt héten mondott fel az egyik légtornászunk, és keresünk valakit a helyére. Mutassa meg, mit tud, és ha elég jó a cirkusz számára, akkor felvehetjük. Remélem, bírja az utazást.

-    -   Nem lesz vele probléma – mosolyodom el magabiztosan. – Hol öltözhetnék át, hogy megmutassam a tudományom?

~*~

Mr. Tinkel megengedi, hogy a lakókocsijában öltözzek át, majd hamarosan már a trapéz magasában állok. Persze az egész cirkusz odacsődül, hogy megbámuljanak, hiszen kíváncsiak az új fiúra, aki vagy nevetségessé teszi magát, vagy felveszik. Úgy döntök, néhány könnyebb mutatvánnyal kezdek, a legjobbat persze a végére tartogatom. Neki is lendülök, néhány egyszerű ugrás a trapézon, félkezesek, pörgések, ami belefér. Látom, hogy Mr. Tinkelnek tetszik, amit lát, így úgy döntök, bevetem a Nagyágyút.

-      - Most figyeljen, Porondmester uram! – mondom, mikor picit megpihenek. – Most olyat mutatok, amit még nem láttak errefelé!

-      -  Nos, örömmel várom, mert amit eddig mutatott, fiam, az ugyan jó volt, tetszetős, de nem egyedi – mondja Mr. Tinkel.

Csak biccentek, majd háttal állok, és megfogom a trapézt. Háló van alattam, ha nem sikerülne az ugrás, akkor sem halnék bele, a háló felfogja az esésem. Ritkán hibázok az utóbbi időben, és nem akarom most elkezdeni. Elrugaszkodom, majd belengetem magam, miközben magamon érzem a tekinteteket. Ám egy másik jelenlétet is érzek, amit már a cirkuszon átmenve is éreztem, de most nem foglalkozom vele. Jól belengek, és pontosan kiszámítom, hogy mennyi is a távolság a következő trapézig. Aztán, mikor a sebességem már megfelelő, elengedem a trapézt, és nekikezdek a három hátraszaltónak. Egy… Kettő… Három… Még picit meg is fordulok, így fél lábbal érem a következő trapézt a tripla hátraszaltó után, miközben hallom a döbbent hörgéseket, sikkantásokat, és a hatalmas tapsot. Mr. Tinkel gratulál, fel vagyok véve, azt mondja, hogy menjek a lakókocsijába, aláírjuk a szerződést, hiszen ezt így illik. Köszönetet mondok, majd mindenki lelép szép sorban, miután gratulálnak nekem. Ezt még napokig fogják tárgyalni, szerintem, mert már hallom is, ahogy a cirkuszosok egymás között trécselnek. Mosolyogva nézek utánuk, még mindig fejjel lefelé lógva, amikor észreveszek egy alakot, amely engem bámul. A meglepettségtől elengedem a trapézt, és egy rémült nyikkanással esem a hálóba, amely felfogja a zuhanásom. Halk kuncogást hallok, és mikor végre sikerül felnéznem, az alakot látom. Hosszú, fekete haj, amely a derekáig ér, ravaszul összeszűkülő, szürke szempár, vigyorgó száj, de ami a legjobban meglep, az a két, csavart szarv a fején. A szarvas lény, amiről a szomszéd városban is beszéltek. Ez… Ez egy… faun!

-     -  Mi olyan vicces? – kérdem, akaratlanul is a mágikus lények nyelvén szólva, miközben lekecmergek a földre.

-     -  Te beszélsz a nyelvemen? – kérdi őszinte csodálkozással a hangjában a faun. Bólintok. – Ó, ez remek! – vigyorodik el. – Te vagy az első ember, és artistának sem vagy utolsó, ahogy láttam.

-      -  A nevem Devlin Keane – mutatkozom be. – Te pedig egy faun vagy, ha jól sejtem, igaz? – Újra végignézek rajta. A faunok képesek majdnem teljesen emberi formát ölteni, ahogy ő is, mert kecskepaták helyett emberi lábai vannak, amelyeket egy farmerba gyömöszölt. Felsőteste gyönyörű, bőre csillog, mint a bronz. Igazán csodás jelenség, még sosem láttam igazi faunt. A faun még szélesebben vigyorog rám. Hallottam, hogy játékos és szabad szellemű lények, nem lehet őket irányítani, ha nem akarják.

-      -  A nevem Akuo Masaru – mutatkozik be nevetve. – És igen, faun vagyok.

-     -  Nos, örvendek – mosolyodom rá barátságosan. – Ezek szerint, téged éreztelek, miközben Mr. Tinkel lakókocsiját kerestem, igaz? – döntöm oldalra a fejemet érdeklődve. 


Eshii2013. 09. 14. 14:20:15#27334
Karakter: Lizbeth Sledge
Megjegyzés: ~ Nehdoriannak


Szerencsére mindig is jó alvó voltam, így nem okozott gondot este az álomba merülés. A következő napi izgalom pedig csak még segített rajta. Bevackoltam magam a puha párnák közé, lehunytam a szememet s máris álomország köszöntött. Egészen addig, míg valaki eszeveszettül nem kezdett el az ajtómon dörömbölni. Nagy nehezen sikerült kimásznom az ágyból, majd az ajtóhoz léptem.

- Keljen, Miss. Hamarosan indulnak – közölte velem röviden és tömören a komornyik az információt, míg én diszkréten csak utána ásítottam egy mandulamutogatóst.

A bőröndjeim érintetlenek voltak, egyedül az aznapra kikészített ruháim hiányoztak belőlük. Gyorsan átöltöztem, a lehető legkényelmesebben. Gondoltam, hogy aznap még nem vetnek be minket élesen Mexikó dzsungelében, de ettől függetlenül hajamat felfogtam egy kontyba. Gond nélkül indultam el a két bőröndömmel lefelé a lépcsőn. Mindenhol égett a villany, szerencsére nem magamnak kellett kapcsolót keresnem. Biztosan agybajt kaptam volna, főleg, hogy már égtem a munkaláztól. Imádtam a mexikói, guetamalai és belizei esőerdőket. Apával rengetegszer voltunk már azokon a részeken, sőt, már egyedül is sokszor megjártam a veszélyes égig érő fák országait.

Mosolyogva lépdeltem a lépcsőkön, mindkét kezemben két nagy bőrönddel. Az előszobában azonban nagyokat pislogtam a két férfire, akik engem vizslattak. Miután összeraktam a képet, miszerint ők lesznek a sofőrök, széles mosollyal az ajkamon sétáltam oda hozzájuk.

- Jó reggelt! – köszöntem nekik vidáman, mire ők összenéztek. Nem baj, kivételesen nem érdekelt, hogy furcsán néztek rám. Mexikó, jövök!

- Miss Sledge? – szólalt meg a kopasz, mire én bólintottam. – A csomagjai? – Újabb széles mosollyal kísért bólintás. – Ideadná? – Szó nélkül nyújtottam oda mindkettőt, mire ő elvette. – A kocsinál megvárjuk önöket – dörmögte majd intett a fejével társának, hogy menjenek.

- Önöket? – dünnyögtem értetlenül, majd néztem körbe. Rajtam kívül csakis a műkincsek voltak még a helyiségben, senki más. Talán negyedórát is ácsingóztam ott, mikor a komornyik tévedt arra. Gondterhelt arccal mérte végig egyedül ácsingózó alakomat, míg én küldtem felé egy zavart mosolyt. Azonban ahelyett, hogy bármit is szólt volna nekem, felment a lépcsőn. Elégedetlenül dünnyögtem az orrom alatt egyet, majd inkább odaálltam egy vitrin elé. Gyönyörűen csillogó páncélok voltak benne, méghozzá a spanyol felfedezőké. Miután meguntam a nézelődést inkább kimentem az udvarra. A lámpák égtek, de ettől függetlenül még mindig nagyon sötét volt.

Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Valaki leviharzott a lépcsőn, lábait erősen a földhöz csapva. Húgom is mindig így járt otthon, nem figyelve arra ki van ébren vagy éppen ki alszik. Csak szerintem őt nem hallottam volna zárt bejárati ajtón keresztül is… Szemöldökömet ráncolva néztem oldalra, s lám, ott állt az előző napi nagyképű pasi elkent pofával. Úgy kellett neki! Miatta kellett várnunk, én pedig sosem a türelmemről voltam híres. Főleg nem hajnali háromkor. Miért nem tudott időben felkelni?

- Elkésett – közöltem vele a nyilvánvaló tényt, de mintha meg sem hallotta volna, tovább sétált. Pár lépéssel utolértem, majd estem is volna neki úgy igazán, mire megszólalt.

- Hidegen hagy, Miss Sledge – mosolyodott el – jobban kellek én a lordnak, mint ő nekem.

- Micsoda…! – akadtam ki a mondatán olyannyira, hogy megálltam egy pillanatra. – Miket nem képzel magáról, Mr. Seavers! Lehet, hogy fontosak vagyunk Mr. Westinghouse-nak, de ne feledje, már hét milliárd ember él ezen a földön, s biztosan találna helyettünk mást, ha nagyon akarná – osztottam neki az észt bőszen, míg ő rendíthetetlenül sétált a sötét kocsi felé. Én sem voltam rest, rögvest utána iramodtam.

- Á, K és J ügynök – köszönt nekik, nagyobb lelkesedéssel, mint előtte nekem. – Értik? Men In Black.

- Már a múltkor is értettük, Columbia – jött a válasz a kopasz felől -, de már akkor sem volt vicces.

A hangsúly, az arckifejezés, no meg maga a tény, hogy benézte bunkósága felejthetetlen volt. Kuncognom kellett rajta, hiába próbáltam visszatartani. Nem volt túl szép dolog, bár… nem mintha Mr. Seavers nem érdemelte volna meg. Mikor pedig sértődötten bevetődött a kocsiba, hangosan felröhögtem. A két öltönyös férfi is jól szórakozott rajtam, de különösebb képen nem zavart. Beültem én is a kocsiban, közben fel-felkuncogtam, de már érezhetően jobb volt, mint előtte.

- Ennyien megyünk? – érdeklődtem miután sikeresen leküzdöttem a vihorászást. A kreolbőrű tagadóan megrázta a fejét, míg a kopasz úr beindította a kocsit.

- Most autókázunk öt órát a floridai Pensacolába, ahol már a kikötőben várja önöket egy hajó, fedélzetén Hetah Kavangh műveleti parancsnokkal, aki a góréjuk lesz és a csapatuk többi tagjával is találkoznak – közölte velünk az anyósülésen ücsörgő, amit én döbbenettel hallgattam. Addig nem hallottam még, hogy beszélt volna. Egy lap vigyorgott rám, egyenesen az előttem ülőtől, amit egy halk köszönömmel el is vettem tőle. – De tessék, ezt amúgy is oda kell adnom. További információk.

Rögtön tudtam hova megyünk, ahogy ránéztem a lapra. A jól ismert tengeri utak, zötykölődés a kocsikon majd dzsungeltúra Sledge módra… Örültem, hogy senki nem figyelt rám, arcomra elégedett vigyor ült ki. Ijesztően elégedett.

-  Az öreg… khm… Mr. Westinghouse nem jön? – érdeklődött a reggeli keléssekkel harcoló útitárs, mire odaadtam neki a papírt, hátha akkor döbbenetében vagy éppen a földrajzi tudás hiányában befogja a száját.

- Most nem tart önökkel, dolga van – jött a válasz a többet kommunikáló kopasztól, mire a mellettem ülő férfi hangosan felsóhajtott. Na azért ez annyira nem szörnyű…

- Majd keltsetek fel, ha odaérünk – tudta le a dolgot, míg én rosszállóan felé néztem. Ennyi bunkóság után még szívességet is várt volna! Na szépen vagyunk… Komolyan fontolóra vettem, hogy az apa által emlegetett szakadékba őt fogom beledobni.

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~

Én is el-elbóbiskoltam a hosszú út alatt. Valahogy az út menti farmok, erdők és rétek a sötétben nem voltak túl érdekesek, s mivel a két férfi nem szólalt meg, Seavers horkolása pedig nem volt szórakoztató az első fél perc után néha a fejem oldalra bicsaklott, a hideg ablaküveg térített újra magamhoz.

 

A hajnali derengés már engem is felébresztett. Tudtam nézelődni, mosolyogva álmodozni a dzsungelről. Alig vártam, hogy menetfelszerelésben utat vághassak magamnak az növényzetben. Egy halk sóhajjal az ajkamon mozgolódtam kicsit a kocsiban, mire a kreol hátrasandított rám. Nem törődtem a dologgal, halovány mosollyal az ajkamon nosztalgiáztam. Egyszer  például majdnem közelebbi találkozásba kerültem egy néma csörgőkígyóval, vagy ahogy a helyiek hívják egy szurukukuval. Szerencsére ő jobban megijedt tőlem, mint én tőle. Két méterével „csendesen és észrevétlenül” tovasiklott, míg a társaim férfi tagjai is nyüszítve bíztatták, hogy menjen haza.

Nem kellett szólni, hogy megérkeztünk. Jól ismertem a floridai Pansacola várost, párszor én magam is ott szálltam hajóra. A kikötőbe gond nélkül beengedtek minket. A lezsírozás jól ment a gazdagoknak, pedig biztos voltam benne, hogy a mellettem békésen alvó fiatalember annyira volt szent, mint a sofőrünk. Semennyire.

- Felébresztené Columbiát? – dörrent hátra a kopasz, miközben a visszapillantón keresztül rám nézett. Lassan bólintottam egyet, majd az ablaküvegre felkenődött Silashoz fordultam.

- Ébredjen, megérkeztünk. – Válaszolni se válaszolt. – Mr. Seavers, megérkeztünk. Keljen fel, különben itt hagyjuk és nem kapja meg a pénzét. Sőt! – Horkantott egyet, majd mocorogva felém fordult. Haladás volt, legalább nem az ablaküveget nyálazta össze.

- Nem sikerül? – érdeklődött a kreol, mire felmordultam.

- Hacsak nem engedik meg, hogy képen tenyereljem, nem – válaszoltam, mire mindkettő felröhögött.

- Ez nincs benne a munkaköri leírásában, ahogy a miénkben sem.

- Akkor nem sikerült – csúsztam vissza a helyemre, majd sóhajtva kinyitottam a kocsi ajtaját. Megcsapott a tenger jellegzetesen sós illata. Nagyon szippantottam belőle, majd miközben becsuktam a kocsiajtót futó pillantást vetettem a hátsó ülésen alvóra. Nem volt rosszképű, szóval nem hívhattam Mr. Zacskónak. Sőt, szunyálás közben határozottan békésnek tűnt.

- Megjöttünk Columbia – tért a tettek mezejére a kopasz, míg én érdeklődve figyeltem a karráncigálását.  Nekem is ment volna… bár nem akartam így indítani. Agresszívan. Inkább a hajókat kezdtem el nézegetni. Hamar felfedeztem a Duquesa felirattal ellátott monstrumot. Ekkor újabb hangokra lettem figyelmes, így újra visszafordultam a kocsifelé.

Nagy nehezen csak felkelt Mr. Seavers, majd lassan kikászálódott a kocsiból. Mikor két lábra állt, azt tűnt csak fel, hogy összerogyott a kocsi mellé. Rögvest megkerültem az autót, hisz a röhögés nem arra utalt, hogy segítettek volna az urak. Megsajnáltam szegényt, még ha nagyon is jól tudtam, milyen éles nyelve van. Lassan csak sikerült felállnia, majd miközben leporolta magát közelebb léptem.

- Jól aludt, Mr. Seavers? – érdeklődtem halvány mosollyal az arcomon. Igen Lizzi, király vagy. Összeesett,  neked meg a horkolási fázisáról kellett kérdezned. Gratula!

- Remekül, Miss. Sledge – felelte a nagyon erőltetett vigyor után. mit ne mondjak, nagyon kómás feje volt… - Na de – nézett körbe felemás szemeivel, amikre újra rácsodáltam -, hol van a ladikunk?

- Azt hiszem az ott – mutattam a nem messze álló, csatahajóra hasonlító szépségre.

- Az szép… - jött a válasz pár pillanatnyi csodálkozás után. Ajka széles vigyorra húzódott, majd rám nézett. – Remélhetőleg nem a Nagyláb ellen kell ez a nagy dög – grimaszolva bámultam rá. Ugye ezt ő sem gondolta komolyan?

- Szerintem meg Nessie szabadult ki Loch-Nessből. Melegebb vizekre vágyott és a Mexikói-öböl pont megfelelt neki – feleltem unottan, mire Silas még szélesebben rám vigyorgott. – Van humorérzékem, Columbia – tettem hozzá. Most én vigyorogtam, ő pedig grimaszolt.

- Honnan is jött? Mit is mondott?

- Felejtse el, engem nem fog Amerika egyik csillagáról elnevezni – indultam el a hajó felé.
 
- Nincs Madonna alakja – jött utánam, mire rögvest felé fordultam. „Tényleg? Nekem fel sem tűnt!” – dünnyögtem magamban.

- Jó tudni – mosolyogtam haloványan, majd váltottam át komolyra. - De nem erre céloztam. Hanem arra, hogy nem fog se Virginiának, se Floridának se semmi másnak becézni roppant humortalanul, Mr. Seavers – válaszoltam komoran.

- Maga mindig ilyen? – vágott közbe, mire én kifújtam a levegőt.

- Imádkozzon, hogy élve hozzam ki a dzsungelből. Vagy ha nem is ott, az elkövetkező három állomáson még boldogan be vagy le esetleg kilökhetem. A lényeg az, hogy darabokban fog feküdni egy szakadék alján – fenyegettem meg, mire legnagyobb döbbenetemre jóízűen felkacagott.

- Aludnia kellett volna a kocsiban, nagyon harapós ma. Hé, fiúk! – szólt oda a két férfinak, akik épp az én két bőröndömet hozták. – És az én sporttáskám?

- A csomagtartóban – jött a tömör válasz a kopasztól, míg én ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. „Ennyit erről, uraság. A kigyúrt izomfiúk inkább az én bőröndömet cipelik…”

Ettől függetlenül rendes voltam, megálltam egyhelyben és megvártam, míg a pórul járt szájkaratés előkerült  a vállra akasztható sporttáskájával. Egy pillanatra megállt mellettem, majd fejével a hajó felé intett.

- Jöjjön. Essünk túl rajta – sétált tovább, míg én csendben, szó nélkül követtem. Kissé elkomorodott, lehet helyrerázta a gondolat, miszerint ha felszáll a hajóra már tényleg nincs visszaút. A hangulat hamar rám is átragadt, ugyanis a hajón szaladgáló emberek látványa hiába volt ismerős, de nem vonzott. Nem szerettem vadidegenek között tartózkodni. Pontosítok. nehezen megnyíló személyiségemnek hála ők nem szerették, ha ott tartózkodom.

A két kísérőnk már odalent vártak, üres kezekkel. Mellettük egy középkorú férfi álldogált, roppant komor képpel. A két nagyfiú hozzá képest kedves bácsik voltak. Miután odaértünk visszatértek a kocsikhoz, míg én és Silas kettesben maradtunk a mogorva úrral. Nem szólt semmit sem, hátast fordítva nekünk elindult a lépcsőn felfelé. Rögtön éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkült, s felvillant a vörös belsőlámpám. Tekintélyt parancsoló, szigorú, maximalista. Ezek ugrottak be róla, s mikor végül a fedélzetre értünk, végignézett rajtunk, még egy dolog beugrott: szadista.

- Szóval maguk lesznek a csoportvezetők, vagy mik – szólalt meg mély, bariton hangon. – Én vagyok a parancsnok, Declan Henderson. Tőlem fogják kapni az utasításokat, amikor Mr. Westinghouse ad ki. Most maguk jönnek – bökött fejével felénk, mire a gyomrom vészesen megremegett. Igen, minden jelző bevált rá. Egy kisebb csapat ember lépdelt felénk, míg én fél szemmel a bőröndjeimet kerestem. Abban volt mindenem. Az mp3 lejátszómtól kezdve a műholdas telefonomig. A csodakütyü – ahogy apa hívta – amin minden térképem, könyvem rajta volt.

- Hölgyeké az elsőbbség – szólt hozzám Mr. Seavers roppant udvariasan. Addigra már minden odaért a kellemes tempójában. Rendezve magamban a zűrt, s azt apámnak igaza volt pár ponton, belekezdtem.

- Lizbeth Sledge vagyok… - folytattam volna, mire a parancsnok összevont szemöldökkel közbeszólt.

- A világjáró William Sledge nem a rokona?

- Az apám. Ha pár éve nem szenved balesetet biztos nem én lennék itt – közöltem a nyilvánvaló tényt.

- Remélem feleannyira jó, mint az örege – dörmögte Mr. Henderson, mire csapattagok közül páran felnevettek.

- Biztosíthatom róla, Mr. Henderson, ha nem így lenne, nem lennék itt – feleltem nyugodtan. Már hozzászoktam, hogy előszeretettel sértegettek, beszólogattak. Természetesen ez addig ment, míg valamelyikkőjük el nem tévedt a dzsungelben vagy épp egy mérges kígyó nem tekergett a lábaiknál. Utána örömmel fogadták Miss. Sledge segítségét is.

- Silas D. Seavers, ex-haditengerészeti tag, most pedig történész.

- Akkor maga lesz együtt Teddyvel – fordult az egész csapat egy férfi felé, aki komor képpel vizslatta Silast. Magas volt, de nagyon vékony, csapzott vörös hajjal, tipikus őrülttudós szemüveggel, amelyek mögött fáradt szemek figyeltek.

- Teddy? – nyögte Silas, látszódott rajta nagyon szórakoztatta a férfi furcsa becézése.

- Theodore Clooney. Csak azért nem doktor, mert a dokinak meghagyom ezt a villogási faktort – jött a válasz a férfitől.

- A doki meg én lennék, leendő pácienseim. Dr. Isaac Brown vagyok, s alig várom, hogy kezelésbe vegyem önöket – tolakodott előre egy néger, Teddyhez képest testesebb férfi, széles vigyorral. – Ne féljenek, Brown doki majd helyrerázza önöket, ha egy kígyó megmarja a lábukat, vagy…

- Doki, ne kezdje megint – szólt közbe egy női hang. Középhosszú, szőke haj, hosszú szempillák, telt ajkak, pajkosan csillogó kék szemek… Reméltem a körmeit nem féltette kórosan. – Ne féljetek, amúgy nagyon rendes ember, csak… A vigasztalási módja roppant érdekes. Adeline Jones vagyok.

- Várjatok, várjatok, várjatok meg engem is! – Az orosz akcentus letagadhatatlan volt. Egy húszas éveinek végén járó, barnahajú, koszos munkásruhában lévő férfi kocogott oda hozzánk. – Nem szólt nekem senki, hogy parti van.

- Mert nincs ezen mit szólni, Yuri – dörmögte a parancsnok. – Eligazítás vége, oszolj!

- De… de…! – értetlenkedett az orosz, miközben mindenki a parancsot követve elindult a dolgára.

- Lehet mégse lököm le egy szakadékba – dünnyögtem, mikor mindenki hallótávolságon kívülre esett,  mire Silas ajkára széles vigyor ült ki.


Szerkesztve Eshii által @ 2013. 09. 14. 14:21:11


Eshii2013. 07. 30. 00:41:22#26614
Karakter: Lizbeth Sledge
Megjegyzés: ~ Nehdoriannak


- Én igazán örülnék neki, ha nem mennél – szólt hozzám apám, míg én vigasztalóan rámosolyogtam. – Kedves ember, ez tény, csak tudod nincs ki mind a négy kereke. Nem szeretném, hogy lelökjön egy szakadék mélyébe, mert akkor talán a Szent Grál kirepül az egyik nyílásból és megment.

- Nem a Szent Grált keressük, apa – feleltem apró mosollyal a szájam szélén. – Legalábbis nem említette ezt a dolgot. Biztos valami elveszett város lesz.

- Miért hangzik még örültebbnek?

- Mert az –zártam össze a bőröndömet. – De lassan mennem kell. Indul a gépem. Mr. Westinghouse volt oly kedves és még azt is lefoglalta. Biztos be fog dobni egy szakadékba, ha ennyit költ rám. Első osztályon fogok utazni – csipkelődtem még egy kicsit apámmal, aki erre felsóhajtott.

- A cipője drágább, mint a te repülőjegyed.

- Én csak mutatom az utat és jó kislány módjára majd megállok a barlang, szakadék, maja, azték vagy inka templom mellett és a közelébe nem megyek. Megfelel? – érdeklődtem, miközben apám mellett álltam. Szürkés szemeit rám emelte, majd legyintett egyet. – Komolyan kérdeztem.

- Megfelelne, ha én is mehetnék – mordulta. – Ez másabb, mint a többi. Veszélyesebb. Itt őrültekkel leszel összezárva, ki tudja meddig.

- De őrült jól fizet – simogattam meg őszülő haját. – Tudod, hogy vigyázok magamra. – Mordult egyet, kezem után kapott, majd megszorította.

- Ettől nem is tartok – mosolygott rám.

Pár pillanatig csak álltam ott, kiélveztem a családdal töltött utolsó perceket. Húgom iskolában volt, édesanyám dolgozott. Tőlük még reggel elbúcsúztam, már csak apa maradt, aki túravezetés híján otthon ült és engem bolondított készülődés közben.  Tudtam, hogy csak az aggodalom jött így ki rajta, de mikor a ruhahajtogatási módszerembe is belekötött az agyvizem felszaladt. Beletúrtam gyér hajába, míg ő lehunyt szemekkel felsóhajtott.

- Ajánlom, hogy egyben és épségben gyere haza, Lizbeth Sledge. Most pedig adj egy csókot és menj, mert még sírni fogok.

 

~*~*~*~*###*~*~*~*~


A repülőutam alatt nem történt semmi rendhagyó. Mint a két poggyászomat feladtam, átmentem a vizsgálatokon, vártam egy kicsit, majd felszálltam a megfelelő gépre, ami repített is a másik part felé. Egész lényemet átjárta egyfajta várakozás, mint minden meló előtt. Szerettem, amit csinálok. Nagyon.

A repülőtéren Mr. Westinghouse egyik embere már várt.Nem volt se beszédes, se kedves. Röviden bemutatkozott, hogy miért van ott, majd elvette tőlem mindkét poggyászomat, s megkért, tartsak vele. Eszembe ötlött pár védekező fogás, de mikor kivillant az oldalán a fegyvere, inkább elvetettem a gondolatot. S amúgy is, a munkáltatóm, apám régi jó ismerőse volt. Semmi okom nem volt a félelemre, hacsak az emberi gyarlóságot nem vettem figyelembe.

Talán fél órát, ha utaztunk a kocsival. Hamarosan Birmingham külvárosában voltunk, ott ahol az anyagilag eleresztett férfiak és nők tengették unalmas mindennapjaikat. Irigykedve figyeltem a kovácsolt vaskapukat, vagy esetleg a kőkerítés mögül kikandikáló palotaszerű tornyokat. Mind gyönyörű volt. Azonban a lélegzetelállító birodalom akkor tűnt fel, mikor a kocsi már ráfordult a feljáróra. Hatalmas villában lógatta öreg lábait Mr. Westinghouse, pazar kerttel körülvéve, ahová kimehetett sétálgatni. Hosszú sétákra.

Nagy megdöbbenésemre kísérőm nem szállt ki a kocsiból, csak kitessékelt fekete járművéből, hogy átadjon a lépcső alján várakozó öltönyös komornyiknak. Hebegtem és habogtam a csomagtartóban hagyott bőröndjeim miatt, mire egy halovány mosollyal kísérve megkaptam a megnyugtatásomat.

- Felszállítják a szobájába, Miss.

Az ajtón belépve a légkör inkább egy csendes múzeuméra emlékeztetett, mint egy gazdag öregúri lakáséra. Szememmel ittam a festmények, szobrok, vitrinekbe zárt fegyverek és egyéb gyönyörűségek látványát. Mind lenyűgöző volt és roppant értékes. Ezt még én is meg tudtam mondani, s ezt csak erősítette bennem a minden sarkon álló őrség is. A lépcsőn felfelé menet egy éppen lefelé vonuló, tipikus zsoldos kinézetű férfiakkal futottunk össze.  Az elől haladóval egy pillanatra összeakadt a tekintetem, amitől teljesen libabőrös lettem. Hozzá hasonló figurák szabotálták egyszer a Venezuelában történő túrámat…

- Itt is vagyunk, Miss. Sledge. Menjen be, az úr már várja. – Nekem sem kellett kétszer mondani, rögvest nyúltam a kilincs után, nem törődve az illem által előírt kopogással. A dolgozószoba érdekes fényforrása egy pillanatra elterelte a figyelmemet az ott lévőkről, egészen addig, míg az ismerős öregúr meg nem indult felém.

- Lizzi! Hát megérkeztél!  - Mosolyt csalt ajkamra a szívélyes fogadtatással. Kedveltem, mert olyan művelt és okos férfi volt. Karjait körém fonta, én sem voltam rest, viszonoztam a gesztust.

- Meg, Mr. Westinghouse. Sajnálom, ha megváratattam... – kezdtem bele a szokásos mentegetőzésbe, tudván, hogy rögvest megcáfolja.

- Oh, nem várattál meg, Lizzi. Tudod jól, hogy a komoly ügyekben képes vagyok várni, és ez az.

- Ha ilyen komoly ügy, belekezdhetnénk. Nekem nincs sok kedvem itt várakozni – a morgós férfihangra összerezzentem. Nem számítottam arra, hogy más is lesz bent, rajtunk kívül. Értetlenül néztem leendő munkáltatóm arcára, aki halványan elmosolyodott.

- Igaza van, Mr. Seavers. Az idő pénz, ahogy nekem úgy magának is. Ülj le Lizzi az úr melletti székbe. – Látva arcomon nemtetszésemet, még gyorsan hozzátette: - Ne félj, nem harap.

- Harapok, ha kell – felelte a férfi, míg én arcomra erőltetve egy halovány mosolyt lehuppantam mellé. Kedvem lett volna közölni vele, hogy harapdálja a szék lábát, de inkább jó kislány módjára csendben maradtam. Messziről lerítt róla, hogy nem az úriemberek körét bővítette.

- Miről is van akkor szó? Félő, hogy a kocsimat már rég lenyúlta valamilyen tahó – kotyogott újra közbe a mellettem ücsörgő, mire én felbuzdulva azon, mekkora egy bunkó közelről végigmértem.  Jóképű férfi volt, s ezen nem rontott az állán meghagyott kis szakállféleség se. Fülében tágító, fülbevaló meg miegymás volt, nem nagy figyelmet szenteltem a dolognak. Azonban mikor újra az arcára néztem, fejét úgy fordította, hogy kelletlenül bár, de a pajkosan csillogó, felemás színű szemeibe kellett néznem. Zöld és kék… és kihagyott a szívem egyet, annyira szépek voltak.

- Szeretne valamit, kisasszony? – érdeklődött mézes-mázos hangon, ajkán széles vigyorral, mire én észbe kapva inkább a hasonlóan mosolygó Mr. Westinghouse felé fordultam. Kissé elpirultam a dolgon, nem szerettem magamból bolondot csinálni, utáltam, ha kinevettek. Idegenek meg főleg.

- Csak annyit, hogy inkább legyen egy kicsit csendben, míg az úr elmondja miért is vagyunk itt – motyogtam, miközben ide-oda mozgolódtam a székben. Már előre éreztem, hogy az útjaink alatt a mellettem ülő ipse az idegeimen fog kötéltáncot járni. Sikeresen.

- Ahogy már Mr. Seaversszal is beszélgettünk a dolgokról, amiről lemaradtál egy kissé, de ne aggódj nem lényeges, szóval. Mind a ketten tudják, hogy régiséggyűjtő vagyok. Ha nem is tudták, mikor beléptek a lakásomba, rájöttek. Nemrégiben hozzájutottam egy igen értékes térképhez, amin egy ereklye négy részét jelölik. Lizzi, maga azért kell, mert tudom, hogy ezeken a terepeken legalább már egyszer járt az apjával. Maga pedig, Mr. Seavers… Maga lesz az én vezető régészem, úgy készüljön fel. Mind a ketten kapnak pár embert, jó, kicsit többet, de az én utasításaimat fogják követni. Nem kívánok beleszólni a maguk szakmájába, de szeretném átvitatni a dolgokat…

- Közbevágnék. Mit keresünk? – Ezt a kérdést én is feltettem volna, azonban Mr. Seavers névre hallgató úriember megtette helyettem.

- Az angyalok kardjának darabjait.  – Hümmögés jött mellőlem, neki mondott valami ez a dolog, nekem nem nagyon. Sejtésem volt róla, vagyis a nevéből következtettem, de… túl merész volt. A fennmaradó időben információt kaptunk a fizetésünkről, mit-mikor kapunk meg. A negyedét már akkor átutalta nekünk, mikor beléptünk az ajtón. A másik negyedét akkor tervezte átutalni, ha már elindultunk, a fennmaradó felet pedig a küldetésünk sikeres zárásával. Azt is hozzátette, hogy minden megszerzett darab után újabb pénzt ad majd nekünk.

Fejben már osztottam és szoroztam. A házunk ára volt a negyed része a pénznek, vagyis négy ugyanakkora lakást tudtunk volna venni, ugyanazon a jó kis környéken, közel a városközponthoz…  A bónuszból pedig, ha mind a négyet összeszámoltam újra kijött egy. A pofám égett, máris olyanokon törtem a fejemet, de muszáj volt. A pénz nem boldogított, de nélküle nagy szószban volt az ember… Az már meg sem hatott, hogy felsorolta hova is megyünk. A mexikói őserdőben megszámlálhatatlanul sokat voltam már.

- Ennyi lett volna az eligazítás. Kérdésük van?

- Intézett már csapattagokat? – böktem ki, ami először az eszembe jutott.

- A lehető legjobbakat, Lizzi. Bár sajnos a legjobb nem lehet itt. Az apád nagy veszteség a számomra, de szerencsére itt vagy te. Más kérdés?

- Komolyan gondolja? – szólalt meg a karosszékben gondolkozó férfi. – Nem biztos a dolog, veszélyes és lehetséges pénzkidobás is. Komoly pénzkidobás.

- Örülök, hogy aggódik, de ez legyen az én gondom, Mr. Seavers. Holnap indulunk, addig érezzék magukat itthon! – állt fel megbízónk, majd indult el az ajtó felé. Lassan én is felálltam a székből, ahogy a férfi is. Magasabb volt tőlem, karjain látszódott, hogy igenis sportos volt.

- Hölgyeké az elsőbbség – engedett előre, míg én a hangsúlyától teljesen libabőrös lettem. Csipkelődött!

- Ha már így összehozott minket a sors, Lizbeth Sledge vagyok – mutatkoztam be illendően kilépve a folyosóra.

- Silas D. Seavers, kislány. Remélem érti a dolgát, nem szándékozom a maják templomai között csatangolva megdögleni – villantott rám egy széles vigyort. Próbáltam megtartani hidegvéremet, s mikor a komornyik mindkettőnket elvezetett a szobánkig –amik mellesleg egymás mellett voltak -, alig vártam, hogy egyedül maradjak. Hiába jegyezte meg Mr. Westinghouse, hogy nyugodtan járkálhattunk, nem volt ínyemre a dolog. Meg akartam arról bizonyosodni, hogy a csomagjaim a helyükön voltak. S lám, tényleg ott voltak…


Hentai Chibi2013. 03. 01. 08:53:05#25247
Karakter: Seika
Megjegyzés: Daniel-nek ~ Airia-nak


 A napok mind olyan egyhangúak, kell nekem a kaland, hogy felfedezzem a "világot". Az emberek a faluban nem foglalkoznak velem, az se érdekli őket élek e, így bárhova csavaroghatok, ahova csak szeretnék.
A táj gyönyörű és szinte vonzz, hogy újabb és újabb helyeket fedezzek fel.
- Akumu... Tudom, hogy menni szeretnél, de várj egy kicsit... - kérem kiscicámat és meg is simogatom a fejét.
Megigazgatom fehér ruhácskámat és kifésülöm hosszú hajamat. Így ni, már mehetünk is.
Ahogy nyitom az ajtót Akumu már fut is ki, én pedig utána iramodok. Nem lenne túl jó ha az egyetlen barátom  elkóborolna és nem találnám meg. Hiányozna a kis pamacs. Olyan kis fürge, alíg győzöm követni.
Aztán lassít és én kuncogva érek mellé.
- Akumu. Hát te aztán tényleg örülsz annak, hogy kijöttünk. - folytatjuk immár lassabb tempóban sétánkat.
Halkan dúdolászok. A táj gyönyörű. Vonzz a növények kellemes illata, a magas fák, melyek zölden pompáznak. Igaz az idő nem annyira szép, mert csúnya fekete felhők gyülnek, de amíg nem esik az eső, addig jó idekint.
Akumu végig előttem halad kicsivel és én követem őt. A táj szebbnél szebb növényeket mutat, bár az erdő megrémít.
Ott mindig könnyű eltévedni, bár bízok cicámban. Olyan még nem volt ne jutottam volna haza.
Bár nem is baj most így kint egyedül lenni ... Addig se vagyok a falusiakkal. Nem értem miért nem szeretnek engem. Pedig én semmi rosszat nem tettem és Akumu sem. Tényleg .... Akumu! Hol van Akumu???
- Akumu... Merre vagy? - keresem aggódva cicámat. Sűrűen vannak a fák és nem tudom merre jöttünk.
Egyre sötétebb van a felhők miatt. Félek!
- Akumu ne játszd ezt, kérlek ... Gyere szépen elő ... Akumu .... - hangom erőtlenül cseng. Kissé már reszketek a félelemtől.
Hová tűnhetett a kiscicám? Olyan hatalmas ez az erdő... Mi van ha megtámad valami vagy valaki? Vagy ha nem találom meg Akumu-t?
Vagy ha nem jutok haza? Egyik se jó ... Nagyon nem jó ... Hangos dörrenés ... Te jó ég! Hamarosan esni fog...

 

Az eső szakad és csak úgy villámlik. Ruhám már vizes, fázok is. Akumu ... Kérlek... Arcomon könny folyik végig. Hová lettél kiscicám? Halk nyávogás... Megindulok a hang irányába.
Akumu! Rögtön futni kezdek felé, de ő meg előlem. Nem értem.
- Akumu várj... Aku.... Áá... - ajkamat rémült sikoly hagyja el a hirtelen csattanás miatt. A közelben csapott be egy villám.
Csak állok és próbálom szíven őrült zakatolását vissza fogni. Ez közel volt ... Túl közel...
Lassabb tempóban követem Akumu-tm de igyekszek utolérni őt. A vihar lassan csendesedik, de a villámlás továbbra is nyugtalanít és fázok is. Jobban mint ezelőtt. Akumu megáll és vár engem az erdőből kiérve.
Hol vagyunk? Ez nem az otthonom... Mikor közelebb érek hozzá ismét elindul. Már reszketek.
- Akumu hova megyünk? - tudom, hogy nem válaszolhat nekem, hiszen a macskák nem tudnak beszélni. De hátha jelez nekem valahogy. Hasam halkan korog egyet ... Éhes is vagyok és fáradt is, meg szomjas ... Most vajon hova jutottunk? A táj változik és már sötétedni is kezdek.
- Akumu ... Haza kell menünk. Forduljunk vissza .... - de nem fordul felém, csak megy. Nem akarom itt hagyni az egyetlen barátomat. De már menni se bírok. A fűbe ülök.
Fáj... és fázok .... Halkan sírok, Akumu hozzám sétál. Nyávint és megböki kezemet fejével. Hozzám dörgölődzik. Megsimogatom fejecskéjét. Csurom vizes vagyok és hűvösödik az idő.
Kiscicámat ölelem... Álmos vagyok, de itt aludni se merek. Már sötét van, de még nem annyira. Valami puha meleget érzek a vállamon. Kissé ijedten fordulok meg. Egy férfi áll mögöttem, fehér bőre és világos haja van.
A szemei pedig viharos szürkék. Olyan fehér mint én... Az ijedtséget valami más érzés helyettesíti, a meglepettség talán.
- Ki vagy te? - bököm ki az egyetlen dolgot ami elhagyja ajkaimat. Nem értem... Mint a hó olyan a bőre ... Ki ő?
Hol vagyok? És mit akar? Ő terítette rám a kabátot, de ... Miért? Nem értem és válaszokat szeretnék kapni. Akumu csak nézi.
Az ő reakciója is furcsa, hisz nem szereti az idegeneket. Ki ez a férfi?


Thalia2012. 12. 10. 21:55:05#24452
Karakter: King Hunter III.
Megjegyzés: Lillynek


 -          Nem is kellett sokat várnom, királyom. – tűri el a haját kissé zavartan.

Nagyon helyes módon bőséges étel érkezik. Amiből emberes adagot válogatok a tányéromra. Jól esik enni az ilyen hosszú éjszakákon. Lilly ezzel szemben alig eszik és ha teheti nem néz rám. Úgy néz ki valami aggasztja

-          Királyom, kérdezhetek valamit? – kérdezi halkan.

-          Mit szeretnél?

-          Ön nem kedveli Cherity-t igaz? De, akkor miért hagyta, hogy mellettem maradjon? Hisz’ nem hiszem, hogy egy ostoba, felelőtlen kislány kedvéért életben hagyta volna…

Még mindig nagyon fél tőlem. Valóban nem érti miért tettem. És miért tartja magát ostobának? Mellesleg nem tenne jót a királyságnak visszaengedni ez a kis szolgálót. Nem épp erőt sugárzó lenne. És talán olyan nehéz lenne elhinni, hogy nem akarom hogy ne bírja ki az itteni életet vagy öngyilkosságba hajszolja magát? Az emberek olyan gyengék. Másrész miért kérdőjelezi meg a tettemet?

-          Bocsánat királyom már megint csacsogtam. Meg kellene tanulnom, mikor fogjam be a számat. – ijedten néz a szemembe, én csak nézek rá. És akkor mi van ha nem akarom hogy meghaljon?

-          Jogod van kérdezni. És nekem jogom van megtagadni a magyarázatot. –válaszolom egyszerűen.

-          Igen, királyom.

Csendben eszünk tovább. Pontosabban én eszem, mert Lilly csak piszkálja az ételt. Egy fél óra múlva megelégelem.

-          Lilly – a nevére ijedten kapja fel a fejét. – Ha már nem kívánsz étkezni nem kell itt ülnöd.

-          Csak arra gondoltam megvárom amíg végzel, királyom. Az etikett nem engedi elhagyni az asztalt amíg a ház ura étkezik.

-          Ahogy gondolod. – emelem a számhoz kecsesen a poharat. – De attól tartok az éjszaka többi részét sem tudom rád szánni. – Kissé megnyugodni látszik, de nem mozdul a helyéről.

Csak velem együtt távozik a helyiségből, vissza a szobájába. Dannek megüzenem, hogy gondoskodjon arról hogy Lilly a lehető legjobban érezze magát. Ehhez használhatják a könyvtárt,a zenetermet, a fürdőt és a vívó helyiséget is ha úgy akarja Lilly.

Aztán ételt küldetek fel Lilly szobájába, hátha később kér.

Visszamegyek a munkám mellé. A segítőt a papírok közé bújva találom bár azonnal feláll és meghajol amint észrevesz.

-          Van jelenteni valód?

-          Igen, királyom. Ahogy kérte értesítettem a 2 peres ügy érintetteit, az egyik oldalsó teremben várakoznak, az ahhoz kapcsolatos iratokat az asztalára tettem és egyenlőre kihoztam azokat amikkel étkezés előtt foglalkozott de ha úgy kívánja természetesen visszavihetem, ha azzal kíván foglalkozni.

-          Fogadom a pereket. Készítsen elő mindent hozzá.

-          Már megtettem Uram.

-          Rendben az első ügy érintettjei várjanak a 2. trónteremben, szokás szerint.

-          Máris, intézkedem Uram. –hajol meg és megy el. Gyorsan átolvasom az anyagot, majd hozzákezdek a meghallgatásokhoz.

***

Lassan már alkonyodik, a peres ügyeket nagy nehezen sikerült elrendezni, de csak egy fél órával ezelőtt végeztünk. A szolgálók még készítik hozzá a megfelelő okiratokat amiket át kell néznem mielőtt lezárom az ügyet. Addig is más ügyek feladataiban bonyolódom bele.

Daniel szólít meg gondolatban. Azért érdeklődik készítse-e Lillyt ma is a királyi lakosztályban alvásra. Végignézek az előttem lévő papírhalmon és visszaüzenem Dannek hogy ma nem tartok rá igényt.

Délelőttbe nyúlóan dolgozom. Majd 10 óra tájt én is pihenni indulok.

A másnap hasonló. Meghallgatom az audienciásokat és a katonaságot. Lillyvel fogyasztom el a főétkezést, aki továbbra is szótlan és aggódó, majd megint munka. 


Thalia2012. 10. 07. 18:36:09#23667
Karakter: King Hunter III.
Megjegyzés: Lillynek


 Lilly nyugtalanul fekszik mellém az ágy legtávolabbi sarkába. A szeme sarkából pillantgat rám. Úgy teszek mintha nem venném észre és a kiabáló gondolataira sem reagálok. Kettőnk haját figyeli, a hajtincsek érdekes elegyet alkotnak a párnán. Észrevétlenül figyelem ahogyan lassan megnyugszik, majd elalszik mellettem. Alig telik el egy fél óra máris látszik, hogy Lilly álmában felém araszol.  Valamikor a nap közepén felébredek arra, hogy Lilly hozzám bújt de nem tanúsítok neki nagyobb jelentőséget. Korábban ébredek mint ő. Jó ideig figyelem ahogy hozzám bújva alszik. Hallom a lélegzetét a szíve dobogását és érzem az erekben fotó vért.  Ahogy felébred észreveszi hol van ijedten bámul rám majd kiszalad a szobából. Feszültsége érezhető a szobában. 

Felveszek egy királyi köntöst. Kényelmes de elegáns darab. A palota bármely részén megjelenhetek benne. Lilly már egy kicsit megnyugodva tér vissza hozzám. 

-          Elmehetek a szobámba, királyom? – kérdezi félénken.

Bólintok majd elindulok a palotában Lilly szobája felé. Az a kis idegesítő szobalány Lilly szobájában mászkál. Már a folyosó közepéről érzem.

-          Lilly!!!! – ugrik a nyakában az én nőmnek amint kinyitja az ajtót. Kissé mérgesen de a háttérben maradok. Azt hiszem szólnom kell valakinek, hogy beszélgessen el ezzel a kis szolgával a jogairól és lehetőségeiről.

-          Megfojtasz.

-          Hiányoztál. – ó milyen édes. Ha nem lenne Lillynek olyan fontos már rég a falhoz vágtam volna ezt a kis tiszteletlent – Mindenki hiányol. Főleg Kain.

-          Ki az a Kain? – szólok közbe.

-          A kovács nagyobbik fia, akivel gyerekkorunk óta jó barátok vagyunk. – fordul hozzám Lilly. Ezt már jobban szeretem. – Kain sokat segített nekem. Ő húzott ki az úgymond a sötét korszakomból, úgyhogy sokkal tartozom neki.

-          Sötét korszak? – szól bele a beszélgetésbe Dan.

-          Lillynek meghaltak a testvérei. – mondja Dan-nek Cherity majd átöleli Lillyt.

-          Daniel légy szíves beszélgess el a mi drága Cheritynkkel úgy hogy fel is fogja, hogy mit szabad neki és mit jelent számára az én közelségem, és hogy mire köteles velem szemben. Ne kelljen még egyszer azt látnom, hogy megérinti Lillyt vagy beszél az én jelenlétemben. Főleg az engedélyem nélkül. És erről Lilly ne tudjon. – mondom Daniennek úgy, hogy a két lány észre se vegye.

-          Lilly, ha megbocsátasz én most magatokra hagynálak titeket egyéb teendőim miatt. Ha bármire szükséged van Daniel segít és a főétkezésen számítok a társaságodra. A főétkezés olyan mint nálatok az ebéd. –teszem hozzá. Majd elhagyom a szobát.

 

***

Amikor visszatérek a szobámba Madeleine már vár rám.

-          Uram, előkészítettem a mai öltözetét és a reggelijét 10 perc múlva tálalják a kisebédlőben, ahogy megszokta.

-          Köszönöm. Ma a dolgozószobámba kérem a reggelit és légy szíves szólj a szobalányomnak, hogy ne cseréljen most ágyneműt, csak vesse meg az ágyat.

-          Igen, királyom.

-          Most elmehetsz.

Madeleine fejet hajt és elhagyja a szobámat. Azonnal elindult végrehajtani az utasításokat amiket kapott. Felöltözöm és már megyek is a dolgozószobámba. Az itteni segítőm meghajlással köszönt.

-          Hogy van ma Királyom?

-          Köszönöm, jól. Mi várható ma?

-          3 alattvalója kért mára audienciát, illetve mai napra tett 2 peres ügyet, amelyben önnek kell döntenie. Át kéne olvasnia a tanács 2 rendelettervét, a katonaság a hét valamelyik napján tenné meg az ehavi szokásos jelentését ha önnek megfelelő. Hoztak 4 örökléssel kapcsolatos ügyet…

-          Köszönöm, elég lesz. Írd össze kik szeretnének találkozni velem és milyen időpontokat tartasz erre megfelelőnek, amíg ezt elkészíted addig megnézem a rendelet tervet.

-          Igen is királyom. – felveszi az asztalára stócolt halomból az egyik szépen tokba tett írást és máris követ a dolgozószobámba. – Köszönöm, hogy ennyit törődik velünk Uram. – fejet hajt, majd kimegy.

Ez a szolgáló annak idején még apámnak is segítségére volt. Aki valljuk be fele ennyit sem foglalkozott a vámpírtársadalom ügyeivel. Persze királyról jót vagy semmi, én is csak azért tudom, mert segítettem apámnak. Én viszont apámmal ellentétben szeretem tudni, hogy mi történik a királyságomban. Persze ennek az az ára, hogy az időm jó részét íróasztal mellett töltöm, de az erős királyság csak erős kezű uralkodóval lehetséges.

Az éjszaka fele el is megy a sok papírmunkával. Kicsit már kezdek dühössé válni. Bár hányszor végzek egy adaggal a szolgáló mindig behoz egy újabbat. A két peres üggyel az éjszaka második felében foglalkozom majd, de a többi átcsúszik más éjjekre.

-          Uram mikor óhajtja elfogyasztani a főétkezést? – szólal meg Danien hangja a fejemben. – Lilly kisasszony elkészült. – káromkodom egy sort magamban, amikor az órámra nézek. 

-            Mióta vár rám Lilly?

-          Alig több mint fél  órája Uram.

-          Hol van most?

-          Az ebédlőben vár önre, ahogy kérte.

-          Mondd meg neki, hogy 10 percet még mindenképp kell dolgoznom. Előbb nem tudok menni. De nem muszáj várnia addig, elkezdheti az étkezést.

Negyed órával később érkezem az ebédlőbe. Lilly még mindig ott ül a helyén az üres teríték előtt. Megvárt engem. Tényleg jó a neveltetése, ahhoz képest, hogy ember.

-          Elnézésedet kérem, hogy megvárakoztattalak. – ülök le vele szemben a helyemre és azonnal intek, hogy hozhatják az ételt.


Thalia2012. 08. 29. 14:46:42#23206
Karakter: King Hunter III.
Megjegyzés: Lillynek


 Elengedem Lilly vállát, készen arra, hogy elkapjam, ha összeesne. Tudom, hogy kemény voltam. De ez egy királyság és ha nem uralkodom úgy ahogy egy királynak kell abból csak még több ilyen eset lesz. Lilly a könnyeit próbálja letörölni, nagyon zaklatott. Mindegy, a kis barátnője él és meg fogom engedni, hogy együtt maradhassanak. De Cherity többé nem hagyhatja el ezt a palotát és a két lány érdekében remélem hogy nem lesz még egy rossz húzása.

-          Gyere. – morgom Lillynek és elindulok a magánlakosztályom felé.

Egy ideig velünk van Danien, de a lakosztály határát elérve megáll és vár. Senki sem léphet a magánlakosztályomba az engedélyem nélkül, és ezt most Danien nem fogja megkapni. A hálószobába megyek és beengedem magam előtt Lillyt.

-          Mi lesz vele, királyom? – teszi fel rettegve a kérdést.

-          Mennyit kockáztatnál meg érte? – ülök az ágyra.

-          Mindent. – kicsit csodálkozom a válaszán. Érzem, hogy szereti de ezek súlyos szavak.

-          Mégis miért csinálnál ostobaságokat a cselédlányodért?

       Ő jelent nekem mindent a világon. Olyan, mint a húgom.

-          Hmm… Ez érdekes… - elmosolyodom amikor megérzem Madeleine kérdését az ajtó elől. Itt van és meglepődött amikor megérezte Lillyt. Tudni akarja kívánom-e ma társaságát. Gyere csak, üzenem neki vissza. Ő és a személyi szolgálóim az egyetlenek akiknek nem kell engedélyt kérniük a belépésre. Lilly kővé dermed amikor Madeleine belép a szobába, hozzám sétál és fél térdre ereszkedve kezet csókol nekem.

- Lilly a hölgy Madeleine. – mutatom be őket egymásnak. Madeleine diszkréten bólint Lilly felé. Egy vámpír nem szokott tiszteletet mutatni egy ember felé, Madeleine is csak azért tesz kivételt mert pontosan tudja ki Lilly és ez nem a királyi származására vonatkozik.

- Uram, feszületnek érezlek. Engeded, hogy kicsit kellemesebbé tegyem a lakosztályodat?- fordul hozzám Madeleine.

- Igen. – válaszolom és intek Lillynek, hogy üljön mellém. – Cherity nagy bűnt követett el azzal, hogy idejött és te azt kéred tőlem adjak kegyelmet neki. – nézek Lillyre. Közben Madeleine végig járja a helyiséget és mindenhol meggyújt bizonyos gyertyákat, amelyektől kellemes illat kezd terjedni.

- Igen. – suttogja Lilly félve.

- Tisztában vagy azzal, hogy milyen súlyú dolgot kérsz tőlem?

- Igen- válaszol határozottan.

- Előkészíthetem a fürdővizét, Uram. – kérdezi Madeleine, amikor végzett.

- Igen Madeleine, köszönöm.

- Mindig öröm téged szolgálni. – mosolyog rám majd kimegy.

- Igen, ő is vámpír. – válaszolok a Lilly fejében kavargó félelemre. – És nem a párom.

- Akkor miért van itt?

- Szeret engem szolgálni.  

- Kívánod, hogy én is szolgáljalak? –kérdezi nehezen.

- Azért vagy itt. – nevetek fel. Közben pontosan tudom, mire gondol. Tudom, hogy szűz és ezzel azt ajánlotta fel nekem. – Nem fosztalak meg ma este az erényedtől. Ezért nem kell aggódnod.

- Akkor miért akarod, hogy nálad töltsem a napot? – az állam megkeményedik. Mi jogon von engem kérdőre.

- A fürdővize elkészült Uram. – szól közbe Madeleine Lilly szerencséjére.

Otthagyom Lillyt és átlépek a másik helyiségbe. Madeleine leveszi a ruháimat.

-          Csatlakozz hozzám. – mondom neki amikor a kádba ülök.

-          Igen uram. – Madeleine repes a boldogságtól miközben megszabadul a ruháitól. Érintése most is mint mindig ellazít, élvezem ahogy lemossa a testem és a hajam. Mintha megszabadítana az uralkodás súlyától is. Lágy köntöst öltve térünk vissza a hálószobába.

Lilly még mindig az ágyon ül. Feszeng, bár már nyugodtabb mint volt.

-          Madeleine, mosdasd meg őt is. – ettől az egy mondatomtól mindkét nő feszültté válik, de engedelmeskednek.

Hosszú ideig fekszem az ágyban mire visszaérnek. Lilly is köntöst visel. A halványkék hímzett anyag igazán jól áll neki.

-          Madeleine köszönöm hogy a szolgálatomra voltál, most elmehetsz. Lilly gyere aludni. 


Thalia2012. 08. 13. 17:15:41#22878
Karakter: King Hunter III.
Megjegyzés: Lillynek


A szertartás befejeződött. Érzem őt. Imádom ezt az érzést. Bármikor a fejébe látni, érezni a félelmét. Jelzem Daniennek, hogy jöjjön Lillyhez. Mordred lép közelebb. Danien azonnal elállja az útját Lilly felé.

-          Ne szólalj meg hangosan. –szólal meg a hangom egy olyan hangsíkon amit Lilly nem hall.

-          Miért Királyom? Had rettegjen csak a lány.  – persze nem merne így ellenállni ezért az ő hangja is a másik síkon szól. – A lány nem közénk való. És aki nem közénk való annak meg kell halnia.

-          Kétségbe mered vonni a döntéseimet Mordred?

-          Nem királyom.

      - Engedelmetekkel én visszamennék a szobámba. – szólal meg Lilly. Bólintok. Néhány alattvalómmal még beszélnem kell. Jobb ha Lilly nincs útban. Lilly meghajol majd Danienhez fordul. – Danien visszakísérnél?

-          Persze. –válaszol.  

-          Végig maradj mellette. – küldöm a parancsot Dannek.

-          Tudom a dolgom Királyom.

Helyes. Vissza a vendégekhez. Mindenki gratulál az új játékszeremhez. Néhány halaszthatalan ügyet megbeszélek az elém járuló alattvalókkal, majd visszavonulok. A zenészek játszanak, az ételek jók és a társasággal is minden rendben. Így én is mehetek. Az alattvalókkal tudni kell bánni és máris nem akarnak változást.

Belépek Lilly szobájába. Nem is veszi észre az érkezésemet. Az ajtónak támaszkodom és nézem. Egy kis nyakláncot figyel. Majd megpróbálja felvenni. Sikertelenül.

- Segítsek? – érzem ahogy megváltozik a szívverése és ahogy a vár másképp kezd áramolni benne.

- Boldogulok magam is, köszönöm. – néz rám mérgesen.

Még jó két percig ügyetlenkedik, majd végre sikerül beakasztania. Mögötte termek és felemel selymes tincseit. Összerezzen az érintésemre, de engem nem zavar. Eljátszadozom a hajával.

-          Finom a véred íze. – suttogom a fülébe hátulról. Nyel egyet, láthatóan ideges. Egy vámpír nő erre felajánlaná a nyakát de ő természetesen ezt nem érti, hisz csak ember. Ellépek tőle. – Miért vannak összevissza a holmijaid? Ne hagyj rendetlenséget a palotámban.

-          Sajnálom. – suttogja ijedten. Lehajol és ügyetlenül elkezdi visszatenni őket a bőröndbe.

-          Nem így. A szekrények be szokás pakolni. Vagy azt ti nem használtok?

-          De igen.

-          Igen királyom. – förmedek rá- és rám nézz ha beszélsz hozzám.

-          Igen, királyom.

-          Sokkal jobb. – mosolyodok el, amikor feláll és szembenéz velem. – A férfi akitől Danien megvédett. Tarts távolságot tőle. Minél messzebb vagy tőle annál jobb. Ne keresd őt és ha mégis a közeledbe menne ne nézz a szemébe. Értetted?

-          Igen királyom. Van okom félni tőle?

-          Ha nem csinálsz ostobaságot nem. Csak engedelmeskedj nekem és nem esik bajod.

-          Igen királyom. Ha ilyen veszélyes miért van itt?

-          Nem mintha tartoznék neked bármire magyarázattal, de az egyik legjobb harcosom. – már érzem a hangomban az indulatot. Idegesítenek a kérdései. – Ezt meg takarítsd el. Vagy szólj Daniennek és ő elintézi. – mondom és otthagyom. Nem tanácsos törékeny lényt a közelben tartani, amikor dühös vagyok.

Miután lenyugodtam visszamegyek a vendégeimhez. Az ünneplés majdnem hajnalig eltart. Több nővel is táncolok. Néhánynak párja is van. Ők közben dühösen méregetnek. Egyikük sem merne akár csak szót is emelni. Még ha letépném a párjuk ruháját sem. Néha imádom a hatalmamat. Később anyám is hozzám lép.

-          Üdvözöllek drága anyám. –köszöntöm.

-          Én is téged fiam és királyom. – mosolyog rám. Ő és az apám az egyetlen aki nem köteles térdet hajtani előttem. Illetve királyomnak szólítani. Anyám is csak büszkeségből teszi.

-          Egészen ragyogsz ma. Elégedett vagy mindennel?

-          Mint mindig fiam. Csodálatos ízlésed van. Mindig is szerettem mindent amit csináltál.

-          Kedves tőled anyám.

-          Uram – hajol a földig az egyik szolgáló. – Hiaron és Landon fontos ügyben kérik, hogy beszélj velük. – mi a fene, a két legfőbb tanácsosom kér. Ilyenkor.

-          Menj csak fiam. –látom anyám szomorú mosolyát.

-          Mondd meg nekik, hogy azonnal megyek amint táncoltam egyet anyámmal. Már ha megtisztel vele, hogy elfogadja. –nézek rá.

-          Igen fiam- sugárzik a boldogságtól.

***

-  Mit akartok? – lépek be köszönés nélkül dühösen az egyik oldalterembe. Ott kellett hagynom a vendégeimet. – Ajánlom, hogy fontos legyen.

- Természetesen királyom. Úgy tűnik az emberek nem tartják az ígéretüket. – válaszol Hiaron.

- Micsoda?

- Két embert fogtunk. A város keleti bejárata közelében. Királyom.

- Élnek még? – kérdezem dühösen.

- Igen, Uram. Úgy véltük nem lenne bölcs döntés azonnal végezni velük. – szólal meg Landon. – Ráadásul az egyikük egy nő.

- Hozzátok be őket. – néhány másodpercen belül a két vámpír berángatja a két koszos embert, akiken több seb is van. – Miért ilyenek?

- Vallattuk őket. Úgy gondoltuk kíváncsi leszel a szándékaikra is és az elméjük túl gyenge. Eddig nem okoztunk nekik komoly sérüléseket.

- Emeld fel a fejét. – szólok a nőt tartó katonának. – Szóval te vagy a híres Cherity.

- Danien hozd ide Lillyt most. – küldöm a mentális üzenetet.

- Tudod-e drága kis Cherity mi jár a betolakodóknak? Halál. És mi jár azoknak, akik megsértik a békét? Nem tudod? Az egész népükre halál. Meglehetősen ostoba húzás volt idejönnötök.

Halk kopogás hallatszik az ajtón.

-          Gyere be Danien de fogd meg Lillyt. –okos volt a parancs. Lilly Cherityhez akar rohanni de Danien visszatartja. 

-          Ne… Cherity. – sikítja Lilly, miközben próbál kibújni Danien szorításából.

-          Lilly drágám, mint látod a kis barátnőd meglátogatott minket. - fordulok Lillyhez amikor kissé lenyugodott. – Persze ezzel sok mindenkit nehéz helyzetbe hozott. Főleg, hogy besurranni próbált mint egy tolvaj. Mivel is bűntethetném meg ezért? Landon?

-          Halállal, királyom.

-          Ne. Könyörgöm. Ne tedd. – omlik Lilly a lábam elé sírva. –Megteszek bármit. Csak ne öld meg őt.  

Elmosolyodom. Felhúzom Lillyt a vállánál fogva, majd a fogjok felé fordítom. Egy karommal átfogva a vállát.

-          Hiaron, kérlek mutasd meg a férfin mit teszünk a kémekkel.

-          Igen, királyom. – Hiaron szélesen mosolygott majd a férfihez lépett. Tökéletes vágásokkal kínozta, majd ölte meg. A terem negyedét beterítette a férfi vére. – Hiaron, te viszed el azt a férfi, vagyis ami megmaradt belőle az emberekhez. Csak, hogy tudják meg kivel húznak ujjat és mondd meg, hogy ezután nem leszek ilyen könyörületes. Senkivel. – érztem ahogy Lilly reszket a kezemben. Alig bírta tartani a súlyát. Rettegésének illata mindent beterített.

-          Könyörgöm- suttogta elhaló hangon, amikor magam felé fordítottam. –Könyörgöm. – a szeméből patakokban folytak a könnyek.

-          Az egyik női szolgáló mosdassa meg azt a nőt és tegyék be Lilly szobájába. Lilly ma az én szobámban alszik.

 

 


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5. 6. 7.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).