Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Andro2019. 11. 16. 10:13:57#35675
Karakter: Kanagawa Yuuto
Megjegyzés: (Pókdémonomnak)


Nem tart sokáig, míg Shizuku-san kihozza az ételt. Igazán hamar elkészült, bár nem várok különleges bánásmódot. Harada-san azért viselkedik így velem, mert néhány éve megmentettem az életét egy veszélyes démontól. Igaz, ehhez kissé át kellett rendeznem az étterem berendezését, de ő ezt nem bánta. Vagy ha bánta is, sosem mondta. Azóta is hálás nekem, fenntartja nekem az asztalomat és mindig elsőbbséget élvezek a többi vendéggel szemben. Ugyan mondtam már neki, hogy erre semmi szükség, de nem tud leszokni róla. Én meg mostanra már ráhagytam a dolgot. 


- Jó étvágyat! - hallom meg Shizuku-san hangját, majd elém teszi az ételt. Majd el is megy, magamra hagy.
Ezt szeretem az itteni alkalmazottakban. Nem fecsegnek feleslegesen, nem állnak ott az ember felett arra várva, mikor vihetik már el a tányért. Az étel fenséges, ráadásul jól is néz, ezen kívül szép, nagy adag. Nem szeretem az ilyen látványkonyhákat, meg gourmet éttermeket, ahol csak odatesznek két falatot egy nagy tányér közepére és körbelocsolgatják valami szaftszerű izével. Az nem étel. Én azt maximum maradéknak nevezném, amit kérdés nélkül dobok a kukába. Itt azonban rendes adagokat adnak, részben ezért is imádom ezt a helyet. A hely is kellemes, ide nem a lármás, újgazdag kölykök járnak, akik azt sem tudják, hogy jó dolgukban mit is kezdjenek apuci pénzével. Itt ki tudom pihenni a küldetések fáradalmait. Mikor végzek, jelzek, hogy fizetnék.
- Remélem ízlett a fogás, egy kávét esetleg? - lép hozzám Shizuku-san, hogy elvigye az immáron üres tányért. 
- Igen hozzon egyet kérem! - mondom. Úgy döntök, ma nem kérek desszertet. Nincs ma rá szükségem. De egy kávéra igen, hiszen ki tudja, mit hoz még az este. Néha vannak kóbor démonok, egy-egy szexuálisan túlfűtött kitsune, aki nem bír magával, vagy esetleg egy részeg tanuki, aki épp rossz helyen és rossz időben változik vissza eredeti alakjába. 
Shizuku-san nem marad sokáig. Úgy tűnik, ma este ő ugrál körbe engem. A többi pincért nézem, és látom, hogy Akira-san ma nem dolgozik, az egyébként állandó pincérem, Kai-san pedig éppen két másik asztalt intéz. A többieket annyira nem ismerem, mivel általában vagy Kai-san, vagy Akira-san szokott az asztalomhoz jönni. Ők már régi motorosok, Harada-san mindig őket szokta megbízni, hogy szolgáljanak ki. Elvégre, ahogy mondani szokta, „Az életmentőnek mindenből a legjobb jár.” Bár leszokna róla. 
- Ha esetleg óhajtana még, szóljon nyugodtan! - teszi elém a kávét mosolyogva Shizuku-san, majd távozik is.
Meghökkenve nézem a pókhálómintát a kávéhab tetején. A legtöbb pincér szívecskét, virágot, vagy valami más, aranyos dolgot rajzol a kávéhabra. Összehúzom a szemem. Egy természetfeletti lényekkel teli városban a pókhálóminta nem feltétlenül jelent jót. De talán csak bemagyarázom magamnak az egészet. Elvégre, lehet, hogy a srác csak szereti a pókokat, esetleg van is neki otthon egy-két példány és így akarja tudatni velem a hobbiját. Végül is, miért ne lehetne pókrajongó? De akkor is fura, mindenesetre, amikor belekóstolok a kávéba, meg kell állapítanom, hogy nagyon finom. Kávét tud készíteni, az biztos, ráadásul remek pincér. Harada-san meg lehet vele elégedve. 


Lassan iszogatom a kávémat, amikor nyílik az ajtó, és egy férfi lép be rajta. Magas, izmos férfi, talán az ötvenes évei elején járhat. Őszes haj, sötétbarna szemek, az arcán már látszanak a ráncok, de még mindig jól tartja magát. Barna nadrágot és szürke színű pulóvert visel, felette egy sötét színű kabátot, és persze sötét színű cipő van a lábán. Kezében sötét színű, mahagónifából készült sétapálca. Első látásra nincs benne semmi különös, ahogy körbenéz, jobban megnézve… Azonnal kiszúrom, hogy vérfarkas. A teliholdig alig két nap van hátra, de kétséges, hogy portyázni jött volna. Ráadásul egyedül van. Talán egy idős volt vezér, aki elvesztette a helyét a falkában, vagy esetleg felderítőúton van. Talán felméri a terepet, de egyelőre nem teszek semmit. Ha nem csinál semmi butaságot, akkor ma este mindketten épségben megyünk haza. 
Szinte észre sem veszem, hogy a kezem önkéntelenül siklik a jobb combomra erősített pisztolytartó felé. Ezüstgolyók vannak benne, azok nemcsak a vérfarkasokra, de a legtöbb démonra is hatással vannak. Nem bírják az ezüstöt. A kezem megremeg, de a férfi áll az ajtóban, végigpásztázva a területet, a tekintete pedig megakad az éppen kilépő Shizuku-sanon. A vérfarkas szemei összeszűkülnek, mintha olyasmit látna, amit nem akart, aztán egy ugrással – olyan fürgével, amilyet az ember ki sem nézne egy ilyen rozogának tűnő emberből – nekiront a fiúnak. 


Egy pillanat alatt állok fel, kapom ki a fegyverem a tartóból és biztosítom ki. A férfi már majdnem eléri Shizuku-sant, miközben a vendégek és a pincérek vagy sikítva menekülnek, vagy dermedten ülnek, állnak a helyükön. Célzok, és lövök, mire a vérfarkas üvöltve torpan meg és a vállát markolássza. Szándékosan nem öltem meg, nem akarok még nagyobb pánikot, mint ami már kialakult. A lövés hatására a vendégek fejvesztetten menekülnek ki az étteremből, a pincérek pedig megbújnak az asztalok alatt, vagy a pult mögött.
- Mindenki menjen a konyhába! - kiabálom. - Én ezt elintézem!
Harada-sanra pillantok, aki remegve bólint, majd betereli az alkalmazottakat a konyhába. Már csak én vagyok kinn, a vérfarkas és… Shizuku-san?! Ő mit keres itt?
- Menjen a konyhába! - mondom neki határozottan, de ő nem mozdul. - Siessen! Úgy tűnik, magát vette célba.
Fél szemmel még mindig a vérfarkast tartom szemmel, akire még mindig ráemelem a pisztolyt, másik szememmel Shizuku-sant nézem, aki úgy tűnik, végre engedelmeskedik. De nem elég gyorsan. Alig lépne egyet, mire a férfi újfent támad, és ezúttal sikerül is elkapnia a fiút. Nekivágja a falnak, miközben én nem tudom, mit is tegyek. Ha lövök, akkor Shizuku-san is megsérülhet, de ha nem, akkor akkor biztosan meghal. 
- Most mit fogsz tenni, démonvadász? - kérdi röhögve a férfi. Mély, morgó hangja van, ami kissé reszelős. - Nem lőhetsz le, mert azzal a kis nyavalyásnak is ártanál.
- Jól tudok célozni – vigyorodom el, miközben pontosan tudom, mi forog kockán. - Te csak magad miatt aggódj, vérfarkas! Rossz emberrel kezdtél ki, errefelé nem tűrjük az ilyen mocskokat, mint te!
- Vigyázz, mert veled is végzek, ha ennek a fiúnak elroppantottam a nyakát, és megettem a húsát – vicsorog rám a farkas.
Célzok, de ez a bestia nem ostoba. Felém fordul úgy, hogy Shizuku-sant pajzsként tartja maga előtt. Összehúzom a szemem, így nem tudok lőni, mert félő, hogy lesz egy ártatlan áldozat is. 
- Velem ne törődjön – mondja Shizuku-san. - Csak lője le!
- Gyerünk, lőj csak, vadász! - röhög a fenevad. - Hátha sikerül őt is átlyuggatnod! Ti emberek olyan kiszámíthatóak vagytok. Mindig mások életét helyezitek előtérbe, kivéve, ha egy démonról vagy más lényről van szó.
- Sajnálom, Shizuku-san – mondom halkan, majd igyekszem a vadállat fejére célozni, és meghúzom a ravaszt. Lesz, ami lesz.


Ikiri2019. 11. 12. 17:56:51#35673
Karakter: Mito Shizuku



 [Leendőbeli üldözőmnek]

 

*Egyre unalmasabb ez a nap, de hát még is mit várok, ha hétköznap van? Az árva aztal igazából az első hetemen nem is tűnt fel, csak mikor már nem volt több szabad hely és két vendéget oda akartam leültetni. Legnagyobb meglepetésemre maga a főnök jelent meg és közölte, hogy a foglalt tábla nem véletlenül van rajta, így a hely fent van tartva. Persze az nap se ült ott senki és azóta sem. Az is megfordult már a fejembe, hogy az asztal lehet el van átkozva és nem ülhet ott senki.
Aztán mind derült égből a villám megtörtént a csoda. Két rendelés között megpillantok valakit, vagyis valakiket. Az egyik ismerős hisz a főnököm, a másik pedig az a bizonyos srác! Persze körbe kérdeztem a kollégák között, hogy mi van azzal a hellyel de mindegyik az mondta, hogy egy ritka vendégé, na de ennyire az lenne? Próbáltam többet kideríteni róla, de annyire nem erőltettem a dolgot nem akartam, hogy mindenki azt higyje, hogy az illető után kutakodok, így elég sokfajta dolgot hallottam róla, de mindegyik srác csak mosolyogva emlegette néhányan, még zavarba is jöttek, de az mind egyhangú volt tőlük, hogy helyes srác.
De térjünk vissza a jelenbe Harada-san ellép az asztalától ő pedig ülve marad. Tehát nem egy beszélgetésre ugrik be hanem maradni akar remek! Itt az alkalom, hogy megismerjem ezt az úgy tűnik, csak számomra titokzatos személyt. Lehetnek a többiek akármilyen gyorsak, engem biztos nem pipálnak le, egyszerre ketten is megindulnak, jobban mondva csak indulnának a fiú felé, de aggira én már étlappal a kezemben tartok felé.*
 
~ Bocs srácok. -Gondolom magamba, ahogy megközelítem az asztalt.- De rajtam kívűl már mindenki ismeri ideje, hogy én is megértsem, miért lehet egy ember annyira különleges, hogy akár egy fél éven is át saját asztala legyen úgy, hogy akkor is takarítani kell minden nap, ha senki se ül oda.*
 
- Igen? -Szólalok meg végül, mikor már ott állok melette és előveszem, a szokásos műmosolyt, ami minden vendégnek kijár a részemről.- Sikerült választania, Uram? - Kérdem, miközben előveszem a kis jegyzetfüzetem.-
 
- Értettem. -Bólintva írom fel a rendelését amit kért, végül pedig megerősítésként elismétlem, hogy biztos jól írtam e fel a dolgokat, ezt pedig ha lenyugtázza lentebb hajolok, hisz nem akarok kiabálni, ám a deszertett vissza utasítja.-
 
*Amikor elkapja a tekintetem, az egyszerre tölt el kínosággal és meglepetséggel. Nem is az, hogy kimondja a nevem, hisz az a kis névjegykártyán van hanem, hogy mögé teszi, hogy "-san". Így se hívtak még, jobban mondva nem illettek ezzel a titulussal. Egy pillanatra elvesztem a szerepemet, talán még a mosolyom is egyértelműen hamis, de megerősítem magam és újfent mosolyogva bólintok. Az étlapot ott hagyom az asztalán, hagy nézegesse továbbra is én pedig indulok, hogy a rendelését leadjam a szakácsoknak.
Ilyenkor általában van időm még legalább két asztalhoz kimenni, hogy felvegyek a rendelést, de mihelyest ezt eggyel megteszem már szólnak is, hogy kész is az étel. Ezt furának tartom, egy srác ennyire nagy népszerűségnek örvendene itt, esetleg a főnök személyes üzlettársa vagy jó barátja? Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, amikor kiveszem neki az ételt és mosolyogva elé rakom.*
 
- Jó étvágyat. -Azzal, ha nincs más hagyjom hagy egyen, de közbe a gondolataim végig körülötte járnak, nem tűnik veszélyesnek vagy ilyesmi, lehet csak az unalmas hétköznapjaimba szokatlan ez a jelenség?-
 
- Remélem ízlett a fogás, egy kávét esetleg? -Kérdem végül mikor jelzi, hogy fizetne.-
 
- Igen hozzon egyet kérem. -Egyezik bele, ha már ezek szerint desszertet nem kíván.-

*Így újabb mosollyal az arcommal távozom, háta be a konyhába. A koffeines italhoz, pedig nem kell nagy tudomány, hogy egyedül is eltudjam készíteni. Bár nem vagyok egy profi, de egy két trükköt ezért már ellestem a többiektől. Így még munkatársaim, szívecskét vagy hasonló dolgokat rajzolnak a vendégeknek, én úgy döntök önmagam adom és egy pókháló mintát, rajzolok a fehér hab tetejére a sziruppal, amit fel is szervírozok neki.*

 
- Ha esetleg óhajtana még, szóljon nyugodtan. -Teszem hozzá mosolyogva, majd távozok a pulthoz, hogy ellássam a további feladataim. Nem tett rám rossz benyomást a srác, de jelenleg nem akarok a Harada-santól fejmosást, hogy csak egy vendéggel törődöm, ezért csak lopva pillantgatok felé, miközben végzem a munkámat.-


Andro2019. 11. 10. 10:20:58#35668
Karakter: Kanagawa Yuuto
Megjegyzés: (Pókdémonomnak)


A tarkómat vakargatva lépdelek végig a Központ folyosóján. Éppen most érkeztem vissza egy küldetésről, ahol egy igen veszélyes denevérdémon kolóniát számoltam fel két másik vadásszal együtt. Mondanom sem kell, nem sok segítséget nyújtottak azon kívül, hogy sikítva rohangáltak és lőttek mindenre, ami élt és mozgott. A jelentésemet leadtam, és most pont azon gondolkodom, hogy vajon mihez is kezdjek magammal. Normális esetben ilyenkor bemennék a kórházba anyámhoz, de sajnos valami ostoba fertőzés van odabenn, ami miatt az egész épületet karantén alá vonták. Ez is azoknak az átkozott dögöknek a hibája! Mióta a démonok és más lények így elszaporodtak errefelé, új fertőzések, új betegségek jelentek meg. Az emberek meg nem elég immunisak rájuk. Ha minket, vadászokat nem oltanának be folyamatosan mindenféle ellenanyaggal, mi is elkapnánk ezt a sok szart. Akkor már valószínűleg régen halott lennék, vagy olyan lennék, mint a többi szerencsétlen, akiknek nem jut oltóanyag. 



Éppen a liftnél járok, amikor valaki a vállamra teszi a kezét. Aki elég épeszű, az tudja, hogy ezt ne nagyon csinálja, mert nem szeretem. De az érintésből ítélve tudom, hogy megint az az idióta amerikai az a harmadik emeletről. Bosszúsan fordulok meg, miközben egyik ujjammal lazán megnyomom a lift hívógombját.

– Yuuto, öregfiú, hát mi újság veled mostanában? – kérdi a meglehetősen kövér, barna szemű, barna hajú férfi. Rettenetes New York-i tájszólással beszél, de legalább nem akar japánra váltani. – Régen láttalak az utóbbi időben.

– Sok a munka, Larry – vetem oda angolul. – Egyébként sem szoktam a harmadikon lófrálni. Az nem az én munkaterületem.

– Ja, ez mondjuk igaz – bólogat. A lift hamarosan ideér, hála égnek. A huszonhetediken vagyunk, nem értem, mit keres itt ez az alak. – Engem is csak felküldtek valami dossziékért, hogy nézzük át őket – mutat a kezében tartott irathalomra. – Éjfélig itt leszünk megint a fiúkkal.

– Aha – nyugtázom. Larry egyszerű aktatologató, jámbor lélek, a légynek sem árt, de rettentő ostoba és túl sokat beszél. A lift végre megérkezik. – Nekem mennem kell, még sok a dolgom.

– Hát akkor, jó munkát! Aztán ne dolgozd agyon magad! Szükség van a magadfajta kiváló vadászokra, öregem – integet nekem bugyuta vigyorral, mire csak felsóhajtok.

– Ja – biccentek, majd beszállok a liftbe. – Viszlát!

Az ajtó becsukódik, én meg végre magamra maradhatok a gondolataimmal. Fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. És nem akartam megsérteni Larryt, de ki nem állhatom a hozzá hasonló embereket. Igazából, nem vagyok egy társasági lény mióta apa meghalt, anya pedig kórházban van. Tudom, hogy az orvosok nem sok jóval kecsegtetnek, de nem akarom elengedni anyát. Pedig talán ez lenne a helyes módszer, így ő sem szenvedne, csak elaludna szépen. Nem érezne semmit. De akkor is nehéz. 

Az utcára kilépve érzem meg hirtelen, hogy éhes vagyok. Igaz is, reggel óta nem ettem semmit, most meg már lassan estébe hajlik a nap. Késő délután van, ideje magamhoz venni valamiféle táplálékot. Végül úgy döntök, hogy meglátogatom az egyik kedvenc helyemet, ahol már hónapok óta nem jártam. Nincs is messze, a tulaj rendes ember, tudja, hogy mit szeretek és mit nem, hiszen évek óta visszajáró törzsvendég vagyok. Ráadásul mindig fenntartanak nekem egy asztalt.



Az étterem, ahová belépek, igen kedves hely, szépen berendezett, nem zsúfolt, mégsem túl elegáns. Szinte tömve van, de az én kis asztalkám az egyik ablaknál, szerényen meghúzódva a sarokban csak rám vár. Harada-san, a tulaj, amint meglát, máris siet felém, hogy üdvözöljön.

– Kanagawa-san, isten hozta! Jó régen járt már nálunk, attól tartottam, már el is felejtett minket – mondja, miközben a helyemre kísér és elveszi a „Foglalt” táblát az asztalról. Aztán étlapot ad a kezembe.

– Mostanában nagyon sok dolgom volt – mondom. – Nem volt időm betérni – folytatom, végigpásztázva a helyiséget.

Ekkor fedezem fel azt az alakot, akit még nem láttam. Érdekes jelenség, egyáltalán nem illik ide. A termete magas, izmosnak tűnik, mégsem izomkolosszus. Az arca megnyerő, inkább mondanám jóképűnek, mintsem bájosnak. Szemei lilák, haja hosszú, majdnem a földet söpri és rózsaszín, az elején két fehér tinccsel. Semmiképpen sem az a fajta ember, akit Harada-san alkalmazna az éttermében. 

– Új munkaerő? – kérdem a férfi felé mutatva.

– Igen, nemrég vettem fel – mondja a tulaj. – Nem mindennapi személy, a haját az istennek nem akarja rendben tartani és úgy kellett ráerőszakolnom az egyenruhát is. De jól végzi a dolgát. De kérem, nem is tartom fel tovább, válasszon nyugodtan, aztán ha kész van, szóljon!

– Köszönöm! – biccentek, majd a férfi elsiet, én pedig belemélyedek az étlapba.

A választék kibővült, így úgy döntök, hogy megkóstolom ezeket a fűszeres marhahúsgolyókat édes-savanyú szószban rizskörettel. Mikor döntök, intek és legnagyobb meglepetésemre az új pincér lép oda hozzám.

– Igen? – kérdi mosolyogva, nekem meg az az érzésem, hogy flörtölni akar. A modora mesterkélt. Elolvasom a kitűzőjét, amin a Mito Shizuku név díszeleg. Érdekes név, nem mondom. – Sikerült választani, uram?

– Igen – biccentek. – Fűszeres marhahúsgolyókat kérnék édes-savanyú szószban rizskörettel. Italnak pedig egy kis almalevet.

– Értettem – bólint még mindig mosolyogva. – Ajánlhatok esetleg desszertet? – kérdi közelebb hajolva hozzám.

– Talán majd később – nézek mélyen a szemébe – Mito Shizuku-san.

– Ahogy óhajtja. – Az asztalon hagyja az étlapot, majd látom, hogy a konyha felé indul.

Van valami ebben a férfiban, ami nem tetszik nekem. Valami gyanús. Vagy talán már mindenkit gyanúsnak látok, aki egy kicsit is másképp viselkedik velem. Annak idején mondták, hogy egy szép nap bele fogok őrülni a vadászatba, így csak megrázom a fejem, és igyekszem az este kellemesebb részére koncentrálni. 


Ikiri2019. 11. 02. 00:31:21#35667
Karakter: Mito Shizuku



 [Kezdés]

*Újabb nap, újabb nap ebben a dimenzióban vagy világban ki, hogy hívná. Távol az otthontól ami az én esetemben eléggé előnyös. Se honvágyam se túl sok szép emlékem nem fűz hozzá, talán azt a pillanatot mikor végre elhagytam és szabaddá válva, kiléptem a női uralomból. Így van azt szokták mondani, hogy a férfiak szeretik ha nők veszik körbe de mi van akkor, hogy ha azok a nők egytől-egyig arra várnak, hogy egy szép napon én legyek a reggeli fogásuk. Ebben a világban viszont hálisten nincsenek ilyen nők.
Ezért felkeltem gyorsan ettem valamit majd elindultam munkába. Így van szerény személyem felvette az emberek minden napját, hogy ne keljtsen nagy feltűnést. Odalent azt mondták, hogy itt kifejezetten erre szakosodott egyének járkálnak, akik elő szerettel fognak be démonokat, ha másért nem is azért, hogy visszatuszkolják őket az az világban.
Szerencsére eddig nem találkoztam ilyen jellegű, vagy beosztású emberekkel, pedig azért ebben a kis kávézóban eléggé sokan megfordulnak. Így van feltűnőbb helyen nem is dolgozhatnék de, hát éppen akkor nem veszi észre az ember mit keres, hogy ha pont a szeme előtt van.
Ami a munkaruhát illeti nem igazán az én világom és bár már próbáltam, hogy a főnököm meggyőzzem had öltözzek ahogy szeretnék, ő mindenhez ragaszkodott. Ezért kénytelenül kötényben, fehér ingben és fekete nadrágban szoktam szobrozni a pult mögött, hogy árgus szemekkel lessen a leendő vendégeket illetve, hogy a bent lévőknek segíthetek e valamiben.
Amint egy asztalhoz oda lépek, próbálok megnyerő mosollyal közeledni. Ez plusz pont általában, illetve megnöveli annak is az esélyét, hogy nagyobb borravalót hagynak az asztalon. Ezt illene elég gyakran és mindenkivel megtennem, de talán még az otthon ért kisebb traumák miatt félve lépek oda, a női nem tagjaihoz, ezért ha párba jönnek, mindig a fiúval próbálok szóba eledni a párosból, ha pedig egy lány egyedül van, akkor lehet furának tűnik, de az asztal túlsó végéről is képes vagyok felvenni a rendelést.
Első meglátásra nem tűnik bonyolultnak az életem, de én személy szerint élvezem ezt a nyugalmat. Elvégre ha a nyüzsgésre vágytam volna, akkor is az alvilágba maradok ha már őseim erdejét el is hagytam.

De azért ennek a helynek is megvan a maga kis varázsa. Ezt a varázst általában alkoholnak hívják és meglepő, hogy egy nem teljesen tiszta emberi szervezeten is, képes kifejteni a hatását és hát mit mondjak? Én eléggé élvezem, hogy ha jól érezhetem magam, csak arra kell vigyáznom, hogy elkerüljem a feltűnést ezért büszkén állíthatom, sose ittam még magam le a sárga földig.

Gondolat meneteim között pedig beindul a délutáni fogalom, ezért sűrgök és forgok a vendégek, illetve az asztalok között és igyekszem arra, hogy a hajzuhatagommal ne nagyon verjek le semmit. Rakoncátlan egy korona, ha nevezhetem így de mióta átléptem erre a világra olló még nem látta és bár sokan javasolták, hogy ez változzon, ha rajtam múlik senki se fog hozzá érni bántó szándékkal, még egy ujjal sem!*



Szerkesztve Ikiri által @ 2019. 11. 02. 00:34:24


Adriana2016. 10. 10. 21:54:38#34671
Karakter: Alec Brown
Megjegyzés: ~ Zico (kezdés)


 


Szeretem a megszokottságot, a minden napi rutint, de a származásomból adódóan nem maradhatok sokáig egy helyben. Így ismét szednem kellett a sátorfámat és tovább állni a szomszédos városba.

Habár úgy húsz évvel ezelőtt itt éltem, így régi ismerősként köszönthetem a várost. Persze ennyi idő elteltével jó pár dolog megváltozott.

A pékség ahova minden reggel betértem, a kávézó ahova néha beültem, illetve a bár ahova a munkatársakkal jártam mind bezárt. Helyettük nyílt egy kisbolt, gyorsbüfé és sztriptíz bár. Sajnálatosan hogy a szeretett helyek és emberek eltűntek, de a változás természetes.

 

Kivéve egy helyett, ami egy cseppet sem változott.

Veszélyes környék, a bérház lepukkadt, ahogy a lakás is. Egy szobás, ami magába foglalja a nappalit is, a konyhafülke mondhatni egy lyuk, a mosdó pedig egyben van a fürdővel. A dohos és penészes szag pedig nem sokat segít, hogy otthonos hatást keltsen.

Na igen, nem egy álom otthon.

- Ha kibámészkodtad magad, akkor ki is nyöghetnéd, hogy kibérled vagy nem – pöfékel a démon férfi, aki a házmester, s egyben egy régebbi ismerősöm.

- Jó lesz – Nem egy álom otthon, de amúgy is csak aludni fogok ide járni, erre pedig megfelel.

- Pazar – mondja egy csepp öröm nélkül. – A bérleti díjat, majd csúsztasd be az ajtóm alatt.

- Rendben – felelem végig mérve. Hosszú vörös haj, ami oldalt fel van nyírva, ami még inkább kihangsúlyozza a sármos arcát. A testét fekete bőr nadrágba passzírozta, míg felülről meztelen. Semmit sem változott ennyi idő alatt, ugyan úgy felhívja magára a figyelmet.

- Faszomat, hogy megint ide toltad a büdös pofádat – szív egy újabb slukkot. – És most meddig fog itt enni a fene?

- Még nem tudom – nem rajtam múlik.

- Csúcs – méreget, de nem szólal meg csak kifordul a lakásból és zárja az ajtót maga mögött.

Nos, nem csodálkozom a modorán, csúnyán váltunk el mikor elmentem. De mindegy is, bőven van mit pofozgatnom a lakáson és az nem kis idő lesz.

 

                                                                       ~

 

Pár napba beletelt, mire munkát szereztem, de van és ez a lényeg. Ugyan ez se valami biztonságos, építkezésen kell segédkeznem és munkavédelmi felszerelést nem kaptam, s mint közölték nem is fogok. De nem is lényeges, nehezen sérülök meg, s ha mégis gyorsan is gyógyulok. A fizetés pedig mesés, haza is tudok küldeni és mellette még félre is tudok rakni. Talán az egyedüli hátulütője, hogy nincs túl sűrűn szabadnap.

 

De az első szabad hétvégémen egyenesen a tópartra vezet az utam. Itt mindig ki tudtam kapcsolódni és fel is frissültem ilyenkor.

Persze ebben az is közre játszott, hogy ide igen kevesek jártak ki, s ha valaki erre is tévedt engem meglátva rögtön tovább állt. Kivéve most. Habár nem ember, a léptei túl könnyedek ehhez. S így nem is foglalkoznék vele, de egyre közeledő lépteit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Lustán a hangok felé pillantok, s abban a percben éberré is válok. Nem egy sima farkas, hanem egy vérfarkas – aminek megjegyzem igen kellemes illatava –, pontosabban vérfarkas kölyök.

Húsz évvel ezelőtt még nem voltak fajtabéliek erre és ezért nem is aggódtam azon, hogy mifélével fogok itt összefutni. De ez semmi jóval nem kecsegtet számomra. Ahány vérfarkassal is akadtam össze, mind verekedést provokált, hogy az erejét fitogtassa. De ez még csak kölyök, azokat pedig nem ütök meg. De akkor meg mégis mihez kezdjek vele?

- Menj haza – tanácsolom, de csak a füle rezdül meg. – Légy jó fiú és menj haza.

De erre se indul meg, csak oldalra billenti a fejét.

- Remélem tudod, hogy ebből csak baj lesz – közlöm és a továbbiakban nem fordítok rá több figyelmet.

S ez pedig nem tetszhet neki, mert közelebb settenkedik és onnan figyel. Egy darabig el is üldögél, de gondolom el unhatja magát, így valami játékot keres magának. Illetve játszótársat egy mókus személyében, azt kezdi üldözni, míg egy méternyire nem leszünk egymástól.

A kölyöknek is feltűnhetett, ismételten engem figyel, de közelebb már nem merészkedik.

Egy darabig a másikat méregetjük, majd valamit hallhat, mert fejét oldalra fordítja és fülel. Majd szaladásnak indul és amerről jött, arra távozik is.

 

                                                                       ~

 

- Brown, nincs több kibúvó – vereget vállon főnököm. – Ma velünk iszol – közli vigyorral a bajsza alatt.

Már benne jár a korban, de jól tartja magát. Kissé testes, nálam alacsonyabb ember. Vasmarokkal vezeti az embereket, de ha letelt a műszak igen jó kedélyű lesz.

- Főnök – ellenkeznék, de a szavamba is vág.

- Jössz és kész – vágja rá és a többiekhez fordul. – Fiúk, ötlet?

- A Kék Báró egész hangulatos – szólal meg Jonathan.

Nagytermetű, erős félvérű angyal. Le se tagadhatná a származását, jószívű és mosolygós egyén.

- Kizárt – vágja rá Eric. – Ilyenkor a pénzes kölykök lógnak ott és én kikapcsolódni akarok, nem pedig taknyosokat gyepálni.

Ő is nagytermetű, de valamivel alacsonyabb, mint Jonathan. Tiszteletlen és folyton a szórakozáson jár az esze, mint ahogy a démonoknál ez lenni szokott.

- Hogy-hogy? – kérdi meglepetten Jason. – Eddig sportot űztél ebből. Meguntad?

Emberhez képest egész magas és erős, habár ebben a szakmában ez nem csoda. Többnyire kötözködik a másikkal, ha pedig épp jó kedve van, akkor kész mókamester.

- Azt nem lehet megunni – vágja rá vigyorogva Eric. – Csak most nincs hozzá kedvem.

- Ja, vágom – ereszt meg egy cinkos vigyort Jason.

- Fiúk – ráncolja szemöldökét a főnök –, kirúgunk a hámból, de nem vadászgatni megyünk.

- Főnök, attól mert neked be van kötve a fejed, mi még felszedhetünk valakit – ellenkezik Eric. – És erre meg is felel a Vörös Oroszlán.

- Csúcs – szélesedik ki Jason mosolya, majd átkarol. – Kíváncsi vagyok a teljesítményedre.

- Elvileg inni megyünk – legalább is erre invitálnak már egy ideje.

- Az is lesz – vágja rá vidáman. – De majd később… – hagyja félbe a mondatot, s megereszt egy perverz vigyort.

- Sajnálom Alec – mondja sajnálkozva a főnök.

Nos, azt hiszem ez semmi jót nem ígér a számomra.

 

                                                                       ~

 

Az utat gyalog tesszük meg a Vörös Oroszlánig, s a fiúk közben egymást oltogatják, így mondhatni egész jó hangulatban érünk oda.

A hely, mint ahogy az a neve is elárulja, a vörös dominál. A fal mentén végig asztalok vannak, míg a pulthoz nem ér a sor. Középen van egy kiemelt rész, ami a táncolni vágyóknak van fent tartva.

Szinte fulladásig tele van emberekkel a hely, a tánctér tele van, üres asztal is alig akad. De némi körözés után hozzá jutunk egyhez.

- Az első kört én állom – mondja a főnök. – Menj fiam – nyújt át némi készpénzt Jonathannak

–, nekem a szokásos lesz.

- Rendben – bólint Jonathan, majd Erichez és Jasonhöz fordul. – Ti mit kértek?

- Nekem is a szokásos – feleli Eric, miközben a körülöttünk lévőket mustrálja.

- Csatlakozom – mondja Jason.

- Veled megyek – mondom, ahogy kérdőn rám pillant, majd szó nélkül követem a bárpulthoz.

Sokan a rendelésükre várnak, ami nem csoda. Csak kettő pultos van és ahogy elnézem jó pár koktél is le lett adva.

- Nos – fordul hozzám Jonathan –, legalább lesz időd választani.

Helyeselnék, ha valaki épp nem ütközne a hátamnak. Gyors fordulás és utána kapva megtartom, hogy ne essen hanyatt.

- Bocsánat – ismerős ez az illat. – Nem figyeltem. – halkul el a hangja.

- Semmi gond – felelem rezzenéstelenül.

- Te vagy az – lelkesedik. – El se hiszem!

- Magatokra hagyjalak? – kérdi előzékenyen Jonathan.

- Nem szükséges – attól, mert valószínűleg ez a fiú a tópartnál látott farkas kölyök még semmit sem jelent. Ahogy az sem, hogy az illata igen kellemes és a külleme sem utolsó.

- Hogy ismét találkoztunk – mosolyodik el, majd ahogy a mögötte levő fiú a fülébe súg valamit elkomorul. – Nem is.

- Nézzenek oda – jelenik meg Eric –, micsoda szépségek – intézi a farkas kölyökhöz és társaságához.

Ki elpirul, ki zavartan nevetgél, de mindegyikük pozitívan reagál Ericre.

- Ugye meghívhatunk titeket egy italra? – csapja tovább a szelet Eric, amit rosszallva figyelek.

- Eric – szólok közbe, de csak halkan, hogy a fiatalok ne hallják –, nézd meg jobban őket, mind kiskorú.

- Nincs is annál jobb – szélesedik ki mosolya, majd a társasághoz fordul. – Szóval?


Zico2015. 08. 17. 19:55:22#33316
Karakter: Anuriti Shol
Megjegyzés: Alec-nek.


 




Szinte a nap első sugaraival ébredek fel reggel. Lassan ülök fel az ágyamban, kezeimet ökölbe szorítva emelem a szemeim elé, és dörzsölöm ki belőlük az álmosságot, majd ásítok egy jót. Már megszokásból kelek fel ennyire korán. A törzsből általában mindig én kelek fel elsőnek, szóval az ébresztésért is én vagyok a felelős, különben még a végén képesek lennének és végigaludnák az egész napot. Azt pedig nem hagyhatom, mert ahogy ismerem anyámékat tutira hisztiznének utána amiért nem ébresztettem fel őket. Bár ha jobban belegondolok, ők azért is hisztiznek ha felkeltem őket… Pedig örülniük kellene hogy felkelnek! Ez ugyanis azt jelenti hogy még mindig élnek, az pedig jó! Az ébredés után csak az első pár perc a nehéz, utána elönt a jól ismert energia ami kitart egészen estig. Vagy akár még tovább is, bár ezt még nem teszteltem.

Kipattanok az ágyból, a szó legszorosabb értelmében, nyújtózkodok még egy utolsót és azon nyomban a szekrényemhez csoszogok. Azt hinné az ember hogy mivel nagyjából nomád életmódot folytatunk hisz mégis csak régimódi vérfarkas klán vagyunk, hogy barlangban élünk, nincs szekrényünk, nem fürdünk meg egyéb baromságok, de ez egyáltalán nem így van. Csak éppen áramunk nincs, meg meleg vizünk és ennyi. Amúgy mindenünk megvan és nekem ennél több nem is nagyon kell.

Kinyitom a régi bükkfa szekrény ajtaját, és hümmögve nézegetem végig a ruha választékot. Jobban mondva keresek valami használhatót a ruhakupacból ami összegyűlt. Nem szoktam összehajtogatva, rendezetten betenni a ruháimat a szekrénybe, egyszerűbb behajigálni és utána mehetek is tovább játszani a többiekkel. A hajtogatás hosszú meló és egyáltalán nem köt le. Halálra unom magamat közben, a múltkor is alig jártam még csak pár pólónál amikor észrevettem egy pókot a falamon, és inkább azzal szórakoztam hogy elkapom és kiviszem az erdőbe. Végül anyu hajtogatott össze helyettem.  Visszatérve a ruhákhoz, végül benyúlok az egyik ruhakupac közé, és kiveszem az első kezembe akadó felsőt. Egy kék, laza és puha pamut anyagú póló, az elején egy hatalmas sárga vigyorgó szmájlival. A pólóba egyébként vagy háromszor beleférnék, de a világért sem cserélném le! Nem-nem, ez így jó! Így szellőzik jól, és ha átváltozok farkassá így nem szaggatom szét sem, épp marad és használható.  Ezután legugolok és a szekrény alján valami használható nadrág után kutatok magamnak. Hamar rá is akadok egy kissé szűkebb szabású, szürke színű feszülős farmernadrágra. Ez a darab jó rég volt már rajtam, ideje megint hordani, hiszen ha már megvettük akkor ne porosodjon önmagában örökké. Gyorsan kapkodom magamra a kiválasztott ruhadarabokat, majd pattogok el az éjjeli szekrényemig, ahol felveszem a karkötőimet. Balomon két neon sárga szilikon karkötő, jobbomon pedig a jól megszokott, sakkmintás bőr karkötőm ékeskedik.

Öltözés után elégedetten rohanok a mosdóba, és rendezem el magamat. Gyorsa fogmosás, egy minimális fésülködés és haj igazgatás, aztán arcmosás hogy még jobban felébredjek, s már készen is vagyok. Céltudatosan indulok meg szüleim szobájába, s beérve azonnal kegyetlenül az ágyukra vetem magamat, csak úgy mint kisebb kölyök koromban. Akkoriban kezdtem el a reggeli ébresztgetést, azóta pedig már rutin szerűen űzöm ezt a „sportot”. Ahogy mindig,szüleim most is a farkas alakjukban vannak, és amint rájuk vetem magam, azonnal lemorogják a fejemet a helyéről. Szívem szerint most azonnal ölteném magamra én is ezt az alakot, de nem tehetem hiszen nemsokára indulnom kellene a suliba, és előtte még szeretnék futni egy jó nagy kört az erdőben, s picit játszani az erdei folyóban a többi állattal. Na meg, halakra vadászni. Az a kedvencem.

Alig egy fél óra múlva az egész családom talpon… vagy jobban mondva mancson van. Ki-ki morcosan, ki-ki mérgesen néz rám én pedig csak vigyorgok. Nem értem, ők miért nem pörögnek már kora reggel? Ez lenne a normális, nem az, hogy hulla üzemmódban vannak már most. Hiszen még nem is dolgoztak, nem is mozogtak, nem csináltak semmit, pont ilyenkor kellene túltengő energiával rohangálniuk, pont úgy mint én! Sorban elköszönök mindenkitől, majd hátamra vetem a táskámat és kirohanok a lakásból. Nyíl egyenesen kezdek el rohanni a bokrok takarásában, majd egy nagyobb bokor mögé bújva leveszem a ruháimat, a táskámba rejtem őket, és felöltöm farkas alakomat. Elégedetten vakarom meg jobb fülem tövét, majd veszem számba a táskát, és peckes léptekkel kezdek el ügetni lefelé a kis ösvényen. Áldom az eget hogy kis növésű vagyok még farkas alakban is, hiszen ezen a keskeny ösvényen bátyóim már nem biztos hogy elférnének. Kerülő úton megyek a folyóhoz, s odaérve ledobom táskámat egy fa tövébe. Farok csóválva, lógó nyelvvel, lihegve kémlelek körbe, hátha van itt valaki, s ekkor megakad a szemem egy férfin. A parton pihen, közvetlen közel a vízhez. Először picit ledermedek és oldalra billentem a buksimat, úgy figyelem őt. Ő vajon most ember vagy nem ember? Bántani fog vagy nem fog? Szabad odamennem hozzá vagy nem szabad? Bősz szimatolásba kezdek, s észreveszem hogy a hangokra időközben ő is felfigyel. Rám emeli hűvös tekintetét én pedig sűrű pislogásba kezdek és még jobban földbe gyökereznek mancsaim. Egy ideig csak bámulom őt, ahogy ő is engem. Próbálok valamit kiolvasni tekintetéből, de nem tudok rájönni arra hogy miféle, vagy kiféle ő és mit keres itt. Még nem láttam őt itt és most rettentően felkeltette az érdeklődésemet. Alig fél percnyi hezitálás után végül aztán megmozdulok, és elindulok felé. Ekkor jut eszembe hogy emberi alakban könnyebben tudnék vele társalogni, de mi a garancia arra hogy ő nem ember? Az emberek eléggé kiszámíthatatlanok, és nem sok minden marad mega  fejemben amit anyuéktól hallok, de azt nagyon megtanultam hogy nem szabad idegenek előtt csak úgy átváltozni farkasból emberré, vagy emberből farkassá. Ha ismeri a vérfarkasokat, esetleg ő maga is az (amit kétlek a szaga alapján) akkor rájön hogy én is az vagyok és akkor nem fog félni tőlem, vagy nem kezel kutyaként. Ha viszont ember, akkor könnyen lehet hogy megijed tőlem, vagy megpróbál elkergetni. Azonban amint közelebb érek egyből rájövök hogy ő nem ember. Gőzöm sincs micsoda, de egyáltalán nem emberi szagot érzek rajta és ez aggaszt. Leülök a fenekemre nem messze tőle és próbálok rájönni mi is ő valójában. 



Szerkesztve Zico által @ 2015. 08. 19. 15:57:48


narcisz2013. 08. 15. 12:05:15#26914
Karakter: Aaron Beerg
Megjegyzés: hótündéremnek


- Elmegyek, de bevallom, nem nagyon szeretem az ilyesmit. Veszélyesnek tartom, és ha bajod esik? – kérdésén nagyon meglepődöm. Mintha nem is egy fiatal lánnyal beszélnék, hanem az anyámat hallanám.
- Nem kell aggódnod, még sosem volt bajom. Szerencsés vagyok, mintha lenne egy őrangyalom. – huncut mosolyom hűen tükrözi magabiztos szellemem. Tudom, hogy a kedvenc sportom igen veszélyes, de minden sportnak megvannak a maga veszélyei, és számomra attól élet az élet, hogy élem. Jó, néha talán túlságosan is sebezhetetlennek érzem magam, amit sosem tudtam megmagyarázni, de belül, tényleg érzem, hogy valaki vigyáz rám.  Erről az érzésről, már rég nem beszéltem senkinek, és még mielőtt újra éledne bennem ez a régi gondolat, emlék a csöngő félbeszakít. Fájó szívvel, de eltávolodom tőle és együtt visszaindulunk a terem felé.
- Nem nagyon ismerem itt az embereket,bár mindenki nagyon kedves velem, én.. – félbeszakított mondatára felkapom a fejem.
- Igen? Megbántott valaki? – kérdezem, mielőtt a tornateremhez érnénk.
- Nem, nem, csak arra gondoltam, hogy nem ülhetnék melléd? – nemleges válasza megnyugtat. Nem szeretném, ha bántanák. Magam sem értem az okát, de az érzéstől, kényszert érzek, hogy megvédjem. A folytatás viszont igazán meglep és egy percre nem is tudom, hogy komolyan vehetem e. Végül elvigyorodom, és bólintok.
- Persze, örülnék neki. Most viszont itt elválunk, mert tesi óra lesz és nem mehetünk együtt egy öltözőbe, bármilyen csábító is az ajánlat. – kacsintok rá, de még mielőtt válaszolhatna, a mellettem lévő ajtón berongyolva magára hagyom.  Az öltözőben nagy a zsivaj, a srácok ökörködnek, mint mindig. Ahogy belépek, egy tornacipő repül felém. Jó reflexeimnek köszönhetően elhajolok előle, és utána nyúlva el is kapom.
- Idióták!! .. Ki akarod verni a szemem??...  – morranok fel és laza mozdulattal visszaküldöm a feladónak.
- Bocsi, nem téged céloztalak meg… - vigyorog a haverom, és nem bírja megállni, hogy jókedvemre ne kérdezzen rá. – Merre jártál? Sikerült becserkészni Arinát? – kérdésére felvonom a szemöldököm és lepakolva cuccaim elkezdek átöltözni.
*
A srácokkal beszélgetek, mikor észlelem, hogy a lányok mutogatva kuncognak valamin, és a velem társalgó srác szava is elakad. „Ebbe meg mi ütött?” Teszem föl magamnak a kérdést, és azonnal a másik irányba fordulok, megnézni a ledöbbenés tárgyát.
- Arina? - szólalok meg döbbenten, és hitetlenkedve. „Mégis mit művel?? Mindenki a formás testét nézi! „ Én magam is nagyot nyelek, és elmerülve csodás alakjában, figyelem, ahogy szende szűzként takargatja magát. Visszanézek a srácokra, akik még mindig ledöbbenve nézik. Féltékenység önti el a szívem. Nem akarom, hogy rajta legeltessék a szemüket ezek a vadmarhák. A pillanatnyi ledöbbenésemből, gyorsan felébredek és odasietve hozzá kapom le a pólóm, hogy eltakargassam, gyönyörű idomait.
- Köszönöm. – hajtja le fejét szégyenkezve. Ha így szégyelli magát, akkor miért nem vett föl pólót? Teszem föl magamnak a kérdést, mert kimondani nem akarom. Már így is megalázva érezheti magát. A lányok kuncogva mutogatnak ré, amiből egyenes következtetést vonok le. Emily keze van a dologban. Gondolhattam volna. Nagy hirtelen megyek oda hozzájuk, hogy alaposan helyre rakjam őket, de ebben még mindig a féltékenység munkálkodik, no meg egy cseppnyi harag.
- Most büszke vagy magadra?! – állok meg a lány előtt dühös tekintettel. Úgy tűnik, őt ez mégsem hatja meg és kacér mosollyal tovább gúnyolódik.
- Mi a baj?.. Nem tetszett a látvány? A kiszemelt kedvesed egy igazi lúzer, csak reméltem, hogy észbe kapsz, és rájössz… - simít végig karomon, de én haragosan ellököm. Ha nem lennék jól nevelt, és nem lenne alapelvem, hogy lányt nem ütök meg, most tuti akkorát kapna, hogy a fal adja a másikat. Ez a gondolat azért meg is rémít, hisz részben igaza van. A gondolataim mégsem Arina furcsa dolgai körül mozognak, hanem, hogy ennek a kis kígyónak a jóvoltából, most rosszul érzi magát, arról nem is beszélve, hányan látták azt ami az ENYÉM!! A gondolatmenetem egy pillanat alatt sokkol. Mióta vagyok ilyen féltékeny, és mi az, hogy az enyém?
- Csak féltékeny vagy és ezzel a kis húzásoddal nem bizonyítottál túl sok mindent! Maximum, hogy Arina, ezerszer gyönyörűbb és szexibb mint te valaha leszel! – vágom hozzá haragosan. Lenne még mit mondanom, de a testnevelés tanár félbe szakít.
- Itt meg mi folyik? Aaron, miért nincs rajtad póló? … - kérdezi meglepetten, és a sípba nagyot fúj, hogy a többiekkel is tudassa, lassan illene csendben maradni, hisz tanár lépett a színre.  Amint megfordulok, szememmel Arinát keresem, hogy értelmes válasszal tudjak szolgálni a tanárnak, de addigra már se híre se hamva.
- Elnézést tanár úr, csak az új lánynak adtam, mert … - agyam kattog, és szememmel pásztázom a terepet, hátha csak elvonult a sarokba, vagy tudom is én. Megígérte, hogy többé nem lép le, csak úgy, így egy pár másodpercig ez meg sem fordul a fejemben.
- Az új lány? Hallottam róla. Hol van? – néz körbe a tanár is. A haverom mellém lép, és odasúgja.
- Arina, lelépett… Szerintem elbújt valahol és sír… - nem nézek rá, nem is válaszolok, csak futásnak iramodva rohanok ki a tornateremből. A tanár hangját még hallom, hogy utánam kiabál, de nem érdekel. Rossz érzés kerít hatalmába. Rettegek, és újra kisgyereknek érzem magam, akinek az angyalkája ismét kicsusszan a markából. Berohanok az öltözőbe, de nem találom, csak a ruháját. A kabátján kívül mindent itt hagyott, ami csak tovább növeli bennem az idegbajt.
- Hová a fenébe mentél Arina?.. – állok meg az öltöző közepén, tétován mélázva, mikor a testneveléstanár jelenik meg az ajtóban felháborodva.
- Aaron, mégis mit képzelsz? Így lelépni, az óráról?... – még mondaná tovább, de túlságosan meg vagyok zavarodva ahhoz, hogy felfogjam mit mond. Csak az jár a fejemben, hogy el fogom veszíteni, ha nincs folyton a szemem előtt, és ez az érzés, szinte fojtogat.
- Elnézést tanár úr… - fordulok felé a szavába vágva, majd riadt tekintettel nézek rá, amitől kicsit meg is rökönyödik. – El kell mennem, meg kell találnom…  különben megint elveszítem!! - lépek ki mellőle, és ismét faképnél hagyva rohanok ki az iskola épületéből, úgy ahogy vagyok, egy szál semmibe. Rettentő hideg van odakinn, de nem érzem. Az érzékeim másra vannak kiélezve, és megállás nélkül rohanok, amerre a szívem súgja. Az utcán a megszokott forgalom fogad, annyi különbséggel, hogy most mindenki engem néz, és újjal mutogatnak. Nyílván azt hiszik elment a maradék sütnivalóm is, és talán nem is állnak messze a valóságtól. Eszemet vesztve rohanok, az ördög tudja merre és meddig. Nem figyelek semmire, sem az autókra, sem a járókelőkre. Mintha valami megmagyarázhatatlan erő húzna magával és irányítana a célom felé. A csípős fagyos levegő, egészen csontomig hatol, de a mellkasom jobban hasogat. Mégis mit művel velem ez a lány?! Teszem föl magamnak a kérdést, szinte fölháborodva. Ez nem én vagyok! Én Nem futok keresztül a városon, egy csajt üldözve, aki nem is viszonozza vonzalmam. Engem sem érdekel, hogy egy lánynak, kellek e vagy sem, hisz minden ujjamra, akár 10 másik is akad! De akkor mi ez a rettegés a szívemben? Szánalmasnak érzem magam és ez csak tovább növeli haragom, és csalódottságom.
Hirtelen ötlettől vezérelve váltok irányt és az erdő felé kezdek rohanni, pont arra amerre először láttam Arinát, vagyis amerre látni véltem, még gyerekkoromban. Furcsa, hogy párhuzamot vonok le, hisz már megmagyaráztam magamnak, hogy az csak álom volt és Arina, nem lehet ugyan az az álomkép. Na igen, csakhogy a tudatom és a szívem két külön úton jár, amik még véletlenül sem hajlandók keresztezni egymást.
Az erdőbe érve ösztönösen kezdem kiabálni a nevét, hátha meghallja:
- Arina!!!!! Arina!!! Merre vagy??? – hangom messzire viszi a szél, sejtelmes tompa hangzást kölcsönözve neki. A vastag hótakaró alatt pedig minden egyformának hat. Azt sem tudom eldönteni, hogy csak kőrbe-kőrbe bolyongok, vagy haladok is valamerre.  – Arina!!!! Válaszolj!! – kiáltok újra, de semmi.
- Aaron? – hallom meg nevem, halk. Talán csak a képzeletem játszik velem vagy a szél űz gúnyt sajgó szívemből?
- Arina!!  - a hátam mögött egy nagyobb kupac hó esik le, az egyik fáról. Odakapom a fejem, és a távolból egy alakot pillantok meg a hóban. Remélve, hogy Arina az, elindulok felé. Ahogy egyre közelebb érek az alakhoz, annál biztosabb vagyok benne, hogy Arina ai, és lépteim gyorsabbra véve lépek elé. Veszettül ki vagyok merülve idegileg, de a futás és a hideg levegő, az fizikai erőlétemből is jócskán visszavesz. Zilálva nézek csodás szemébe, de most még ez a szempár sem fogja megmenteni a beolvasástól. Mérges vagyok és átverve érzem magam. Nem is tudom mi bosszant igazán. Hogy lelépett? Vagy, mert meg akartam védeni, de ő nem hagyta?
- Arina! tudod mióta kereslek???! Van fogalmad róla, hogy itt bejártam utánad?- kiabálok mérgesen. Megpróbálok kiadni magamból mindent. – Megígérted, hogy nem csinálsz még egyszer ilyet! – megigazgatom rakoncátlan tincseim, miközben hevesen magyarázok.
- Aaron, nincs rajtad semmi! Te bolond hülye gyerek! hogy jöhettél ide, egy száll rövidnadrágban? megbolondultál? És ha beteg leszel?? – vág szavamba felháborodottan és még mielőtt válaszolni tudnék, hatalmas pofon csattan az arcomon.  Fejem oldalra biccen az erőtől, és mert elég váratlanul ért. Erre nem számítottam, egy pofon? Mégis mi ütött belé? Megszólalni sem tudok, de hát mit is mondhatnék erre? Megütött, el sem akarom hinni, de sajgó arcom meggyőz, hogy nem csak rémálom ez az egész. Nem is tudom eldönteni mit érzek. Talán harag? Nem kizárt, hisz nekem van okom és mérgesnek lenni, és mégis ő van fölháborodva.
- Én.. mélységesen sajnálom Aaron, nem tudom mi van velem. – magyarázkodik, most viszont nem hat meg. Rohadtul fázom, és magamban mérgelődöm. Kicsit szidom  is magam, amiért így eszetlenül ide rohantam.
- Menjünk vissza, fel kell öltöznünk mind kettőnknek rendesen. – közlöm ridegen, igyekezve minimálisra csökkenteni érzelmi kisugárzásom. Belül viszont vívódom, és szenvedek.
Megvárom, hogy összeszedje magát és együtt indulunk vissza az iskola felé. Nem beszélek, nem reagálok semmire, még a testemet kínzó hidegre sem. Csendben egyetlen szó, vagy érzelmi megnyilvánulás nélkül megyünk vissza az iskolába. Az öltözőnél el is válok tőle, de még most sem mondok semmit. Mintha nem lenne mondanivalóm, vagy haragudnék, pedig ez koránt sincs így. Mindössze szükségem van egy kis agyalásra. Össze vagyok zavarodva és nem tetszik, hogy a világom kifordul önmagából, egy idegen lány miatt. Ismét csak tévképzeteket kergetek, és ha nem leszek képes elszakadni tőlük, a végén diliházba jutok.  Már így is nagyon közel álltam hozzá annak idején, és Arina felbukkanása ót, úgy érzem ismét arra sodródom. Félelmetes érzés, mégsem tudok neki ellen állni, de ha elmondanám neki, talán csak hülyének nevezne és kiröhögne, ahogy sokan megtették már az elmúlt években.
Az öltözőben már nincs senki. A cuccaimon, egy üzenet vár, nagy betűkkel, hogy véletlenül se hagyjam figyelmen kívül. „A PÁLYÁN VÁRUNK, NÉLKÜLED NEM KEZDJÜK EL A VERSENYT! SIESS!!” Megcsóválom a fejem és összegyűrve a cetlit kidobom, majd öltözni kezdek. A mosdónál még megmosakszom, hátha kicsit felfrissülök. Most viszont nem erre lenne szükségem. Ki kellene ürítenem a fejem, és megnyugodnom, amire igen kevés az esély. A tükörbe nézek és megsimítom az arcom, ahol a pofon csattant. Arina ujjai vörösen égnek bőrömön.
-A francokért foglalkozom vele? Nem kellek neki, talán még idegesítem is, akkor meg mi a fenéért teperek?! – förmedek tükörképemre, majd hirtelen mozdulattal elfordulok és összeszedve a cuccaim, rohanok ki az öltözőből. Egy pillanatra megtorpanok, hogy talán meg kellene várnom őt, de elhessegetem a gondolatot, és ismét futásnak eredek.
***
A pályára érve, már mindenki rám vár. Matt a haverom, kézzel lábbal kapálózik, mikor meglát. Nagyot sóhajtva kapom a deszkát a hónom alá és indulok meg feléjük.
- Na felkészültél a nagy siklásra?.. – kérdezi, szemöldökét mozgatva, majd alaposabban szemügyre veszi az arcom. Na igen, még mindig ott éktelenkedik Arina összes ujja, jelezve, hogy rendesen a helyemre raktak. – Az meg mi? – mutogat ujjal.
- Közöd? Ne legyél oktonbi.. – morgom az orrom alá és felrakom a szemüveget.
- Jól van, azért nem kell undoknak lenni… - vált komolyra, majd elvigyorodik és közel hajol hozzám. – Csak nem Arina egyértelmű visszautasítása díszeleg a képeden?... – kuncog gúnyosan. Tudom, hogy csak viccnek szánja, de most nagyon beletrafált. Mérgesen nézek rá, jelezve, hogy szakadjon le a témáról, mert koránt sem olyan vicces, mint amilyennek hiszi. – Bocs haver, én csak vicceltem… - vesz vissza és még csak említenem sem kell neki, hogy mekkora tuskó.
- Tudom, de most már hagyjuk a dolgok oké? Visszautasításról szó nincs, csak… - harapom el a mondat végét, mert nem akarom kimondani, amit most a csalódottságom akar kicsikarni. HIBBANT LIBA! Nem, ezt sosem bírnám rá mondani hangosan, és valójában nem is érzem annak. Csak fáj, belül valami nagyon mar és sem az okát sem az értelmét nem látom. – Hagyjuk oké? Csak suhanjunk, el akarom felejteni az egészet… - zárom le a témát, és a rajthoz állva felcsatolom a deszkám. 
Nem beszélgetünk többet, és miután a sisak is a fejemre kerül, már nem is lenne értelme. A verseny elindul, és én nagy lendülettel siklom, a pályáén fej-fej mellett haladva riválisommal, egy Michael nevezetű sráccal, aki folyton azon fáradozik, mivel tudna a lehető leghatásosabban lealázni. Persze sosem adom meg neki az esélyt és ebben a lelki állapotomban, még inkább hajlok arra, hogy mindent bedobjak a győzelem érdekében. A fejem tele van zavaróbbnál zavaróbb gondolatokkal, amik nem a győzelmem hivatottak elősegíteni. A pálya szélén nagy az éljenzés, és a szurkolás, hol az én nevem, hol Michael neve hangzik el hangosan. Az egyik kanyarnál, viszont ledöbbentő látvány fogad.
-Arina?.. – suttogom magamnak. Mégis mi az ördögöt keres a pályán? Pillanatnyi ledöbbenésem azonnal rémületbe és pánikba csap át, mikor meglátom, hogy a lába alatt a talaj elmozdul és ő egész testében meginog. Gondolkodás nélkül váltok irányt és hagyom a versenyt a csudába. Még siklás közben veszem le a kesztyűt és csatolom le lábamról a deszkát. Ahogy Arina teste zuhanni kezd utána vetődöm. Fogalmam sincs, hogy beválik e vagy sem, esetleg én is odaveszem vele, de ez most nem is érdekel. Lábam elhagyja a deszka sík felületét, és az utolsó pillanatban megragadom a kezét.
Amint Arina súlya a karomra nehezedik, a vállam nagyot reccsen és testembe erős fájdalom hasít. Mintha a gerincemmel együtt akarna a karom kiszakadni. Felordítok, de el nem engedem a kezét. Görcsösen szorítom, és igyekszem elűzni gondolataimból a fájdalmat, hogy felmérjem a helyzetet. Amint ez nagyjából sikerül és letekintek Arina kétségbeesett arcára, no meg az alattunk tátongó mélységre, rájövök, hogy a fájdalmam eltörpül amellett a tény mellett, ha elengedem a kezét, biztosan meghal. Bár így elnézve én sem vagyok túl jó helyzetben. Egy párkányon fekszem és csak a csizmám merev talpával kapaszkodom. Lehet alattunk, vagy 5-6 m is, ami már magában is rémisztő.
- Aaron, neee..!! Engedj el… - szól rám Arina.
- Ne aggódj… eszembe sem jutott, hogy elengedjelek… - nyöszörgöm fájdalmasan.
- Pont azt mondom, hogy engedj el, mielőtt te is lezuhansz… - hangja kérlelő, szinte könyörög. Mégis, hogy mondhat ilyet? Ez ismét csak feldühít. Miféle embernek gondol engem?
- Te megőrültél?!! Már, hogy a francba engednélek el??!! – morgom és megpróbálom a másik kezemmel is megfogni a kezét, de amint elengedem a párkány szélét, előre csúszom vagy 10 cm-t. – Inkább maradj nyugton! – szólok rá ellentmondást nem tűrve. Nyílván valóvá teszem, hogy vagy kihúzom onnan, vagy vele együtt halok meg, így csendben marad. A szemei – azok a csodálatos szemei - könnybe lábadnak. – Jaj basszus ne sírj már, ezzel nem segítesz… - morgok tovább, de leginkább a fájdalom beszél belőlem, ami egyre kínzóbban marja vállam és egész hátam. Nem hiszem, hogy eltört, a reccsenés ellenére sem, de az biztos, hogy egy durva ficammal gazdagodtam.
- Sajnálom… - suttogja, de fogalmam sincs, mire gondol, és most erőm sincs ezt megvitatni. A hátam mögött a hó ropogására leszek figyelmes. Felénk rohannak, nyílván segíteni próbálnak, de figyelembe véve, milyen keskeny a párkány, az is csoda, hogy minket megtart.
- Ide ne gyertek!! – szólok rájuk. Azonnal megtorpannak.
- De akkor mit csináljunk?! – hallom meg haverom kétségbeesett hangját.
- Hívjátok a hegyi mentőket… egy nagyon vékony párkányon fekszem, és azt sem látom, hogy meddig tart a vége. Ha idejöttök, mind beszakadunk. – magyarázom, a lehető leg érthetőbben. A hideg ellenére patakokban folyik rólam a víz. A stressz és a fájdalom miatt, ami arcomra is egyértelműen kiül. Arina egyre kétségbeesettebben néz rám, de legalább már nem beszél.
- Oké, tartsatok ki!!.. – feleli Matt erőteljes pánikkal a hangjában.
- Aaron, kérlek engedj el… Nem eshet bajod…
- Elég volt!! … - vágok szavába dühösen. – Már eddig is ki kellett volna mondanom.  Te nem vagy az anyám! Ne is viselkedj úgy.. – ez rendesen nyomta a lelkem. – Arról nem is beszélve, hogy igazán eldönthetnéd végre mit akarsz. Egyszer mellettem ülnél, és úgy érzem vonzódsz hozzám… de egy pillanat alatt váltasz és ellöksz, felpofozol, kioktatsz. Azt hittem ezt már megbeszéltük, azt hittem érzékeled, mennyire tetszel nekem és mennyire meg akarlak ismerni. Te viszont ezt kicsit sem hagyod… őszintén nem tudom, miért ragaszkodom ennyire hozzád… - persze ez nem igaz. Érzem, hogy valamiféle kötelék van köztünk, és bár szívesen bevallanám, még mindig gátat szab a régi emlék, mikor mindenki bolondnak nézett az én szépséges angyalom miatt. – fura vagy… és fáj nagyon a karom.. – nyöszörgök egy fájdalmasat. – Sajnálom… csak amióta találkoztunk nagyon hülyén érzem magam. Nem is értem… Azt hittem már túl vagyok rajta… - gondolok vissza ismét arra a régi emlékre. – Ahogy rád nézek, pont olyan vagy, de mégsem lehetsz ő… Mindegy.. csak maradj nyugton, mert elengedni nem foglak… - zárom le inkább a témát, és úgy tűnik, ő sem akarja firtatni.
Nem kell sokat várni és helikopter zaja töri meg a háttérben motyogók és aggodalmaskodók hangját. Már épp ideje volt, mert a tűréshatáraim szélére értem. Már nem érzem a fájdalmat, mondhatni semmit sem érzek. Tagjaim elgémberedtek és, ha megpróbálnék megmozdulni, már biztos nem tudnám megtartani rendesen Arinát. Az egész esemény, alig 20 percig tartott, de nekem óráknak tűnt. A helikopter leereszkedik, és egy életmentő ereszkedik le, két hevederrel.
- Jól van gyerekek, most már nem lesz gond… - próbál minket nyugtatni, és Arina mellé ereszkedve, rárakja a hevedert. – Most már elengedheted… - haloványan elmosolyodom, és lassan elengedem Arina kezét. Pár pillanatra rá, testem feladja a küzdelmet és csak annyit látok, hogy Arina mond valamit. Kétségbeesett arca és potyogó könnyei elárulják, hogy nem lehetek túl jól, vagy legalábbis szarul festhetek.
- Nincs baj… jól vagyok… gyönyörű angyalkám… - suttogom erőtlenül, miközben a sötétség magával ragad és elveszítem az eszméletem.
***
Egy hangra leszek figyelmes, ami a sötétből egyre hívogat, valami fény felé, ami hol felvillan, hol eltűnik.
- Aaron… ébredjen… - kedves lány női hang, és hívogatására reagálva lassan nyitogatni kezdem a szemem. A látásom homályos, a fény. ami felőle árad pedig teljesen elvakít, így kénytelen vagyok hunyorogni. Ébredésemmel egy időben, a fájdalom is visszatér, elcsigázott testembe.
- Hol vagyok? – nyöszörgöm, és megpróbálok. felülne. A nő, akiből még mindig csak foltokat látok, visszafektet valami puhára. Nyílván ágy, valószínűleg kórházban vagyok. Vonom le a következtetéseket.
- Nem mozogjon fölöslegesen. Kórházban van… - jön a válasz a kedves hangtól, de még mindig túl kótyagos a fejem ahhoz, hogy felfogjam, a rendes reagáláshoz. Nagyon lassan tisztulnak gondolataim. Körbe nézek és alaposan felmérve a helyet, majd vissza a nővérkére, aki kedvesen mosolyog rám. Fiatal ápoló, csinos, szőke hajzuhataggal, és kék szemekkel. Erről a kombinációról, persze azonnal eszembe jut minden, de legfőképpen Arina.
-Hol van Arina!? – pattanok fel ismét ülő helyzetbe, de olyan lendülettel, hogy a sérült karom kötése elenged, és erős fájdalom kíséretében ordítok egy hatalmasat, majd visszahuppanok a párnára. Szinte csillagokat látok, miközben a nővérke sietve igyekszik helyre hozni a kárt, amit okoztam.
- Jaj fiatalember, ne ugráljon annyit! – dorgál meg. – Ha a fiatal hölgyre gondol, akit önnel együtt hoztak be, nos ő jól van, és az ön melletti szobában pihenget… Nyugodjon meg, mert a karja rendesen kificamodott, és a kulcscsontja is megrepedt… - magyarázza, de nem nagyon érdekel. Látni akarom Arinát! Belül attól rettegek, hogy ha nem látom folyamatosan, akkor eltűnik, és többé az életben nem fogom látni. Fogalmam sincs honnan ez a ragaszkodás, félelem, vagy – ki sem merem mondani – féltékenység, ami belülről mardos, de egy biztos. Ahogy sikerül vele beszélnem, konkrét válaszokat várok tőle.
- Értem, nem ugrálok, de valahogy tudnék vele beszélni? – kérdezem, némi önuralmat tanúsítva, ami valljuk be nem az erősségem.
- Később, de most pihenjen. Vannak az ajtó előtt páran, aki szeretnék látni… - mosolyodik el, mire felvont szemöldökkel, kíváncsian várom, hogy ki lehetnek azok. A nővérke elindul kifelé és kinyitva az ajtót beinvitálja rajta, barátaim, köztük legjobb haverom Matt és a gondjaim jelenlegi okozója Elily. Aggódva jönnek hozzám közelebb és kérdésekkel halmoznak el. Jelenleg viszont, csak egy dologra tudok gondolni. A nővérke mikor lép már le, hogy át tudjak szökni Arinához? Kedvesen mosolygok a hölgyre, miközben válaszolgatok a kérdésekre. Majd mikor úgy fest mindennel végez kimegy a szobából.
- Szüleim? – kérdezek rá Mattnél, a szavába vágva. Úgy is csak baromságokról beszél.
- Felhívtam őket, de mivel nincs komoly bajod, az utazást nem szakítják meg… - feleli, majd kérdőn néz rám. Ismer már annyira, hogy tudja, megint baromság jár a fejemben.
- Remek… Segíts felállni! Ti meg köszi, hogy aggódtok, de menjetek haza… Bocsi srácok, de dolgom van… - kezdek el feltápászkodni, mire Matt felháborodva tol vissza az ágyra, Emily pedig értetlenül pislog.
- Hová akarsz menni, te marha?! – förmed rám, Emily pedig helyeslően bólogat. Legszívesebben elküldeném őt, jó messzire, hisz ha ő nem szórakozik, Arina nem lép le, az önérzetem nem sérül és Arina velem jön ki a pályára. Hát igen, most minden gondom rá vetítem ki, még akkor is, ha csak részben igaz, vagy jogos.
- Segítesz, vagy megoldom egyedül. Beszélek Arinával, most azonnal, akkor is, ha itt döglök meg!.. – morgom, és további kísérleteket teszek, hogy felüljek. A többiek, jobbnak látják lelépni, mivel ilyen esetekben úgy is meggyőzhetetlen vagyok. Matt sem erőlködik, inkább átkarol és segít feltápászkodnom. Nagy nyögések kíséretében sikerül talpra állnom és már csak enyhe támogatással elindulok az ajtó felé. Emily persze nem bírja ki, hogy ne szóljon ismét közbe.
- Te nem vagy normális!! A hibbant csaj miatt majdnem meghaltál! – vágja a fejemhez, mire csak mérgesen nézek szemébe. Meg tudnám fojtani, pedig én még életemben nem bántottam nőt és bár mérges vagyok, most sem áll szándékomban. A neveltetésem és a viszonylagos jó modorom nem engedne meg ekkora szemétséget.
- Te csak fogd be! Ha nem trükközöl és szemétkedsz, Arina el sem fut, és ez meg sem történik! Fogd fel végre, hogy nem vagy a barátom, a barátnőm, meg még úgy sem leszel soha. Keress magadnak egy másik szerencsétlent, akit tönkre tehetsz, de rólam szállj le!! – morranok rá, és elfordulva tőle bicegek tovább a másik korterem irányába. Nem sérült a lábam, de teljesen elgémberedett a hidegben és mintha nem akarna engedelmeskedni. Persze az is lehet, hogy a kótyagos fejem miatt bizonytalan a járásom, de így vagy úgy segítségre szorulok. Matt kikukkant a folyosóra, hogy minden trendben van e, majd mikor nem lát egy nővért se átvezet a másik oldalra, Arina szobájához. Lassan nyitom az ajtót, és amint belépek, intek Mattnak, hogy hagyjon magamra. Matt fejét csóválja makacsságomra, de elmegy, én pedig bebicegek a szobába.
Arina az ágyon ül és szomorúan néz maga elé. Annyira bele van mélyedve a gondolataiba, hogy észre sem veszi jelenlétem, mind addig, míg odabattyogva hozzá, le nem ülök az ágyra vele szembe, a lábához.
- Aaron, mit keresel itt??!! Neked pihenned kell!! … A karod és azt mondta az orvos kihűlt a tested, hipotermiás lettél vagy mi… – dorgálna le, mint mindig. Nem is tudom, de a közelében mindig gyereknek érzem magam és ez bosszant. A fejemben koránt sem egy gyerek gondolatai fogalmazódnak meg. Ha ránézek, csodás szemeire, szépségesen telt ajkaira, kecsesen karcsú, homokóra vonalaira, legszívesebben magam alá fektetném, és letépve ruháit, minden apró porcikáját megízlelném. Na, egy gyerek tuti nem ezekre gondol. Dorgálására, még sem szólok, csak nézem, és várom, mikor fejezi be. Megszeppenve néz rám egy pillanatra, majd folytatja.
- Felelőtlen vagy, és önző gyerek… - mondja ki végül, és így be is bizonyosodik, hogy gyerekként gondol rám. De miért? Mi oka van egy velem egykorú lánynak, hogy anyucit játszon fölöttem.
- Nem Arina, én nem vagyok gyerek… Felelőtlen? Talán, de semmiképp sem gyerek. – felelem a lehető leg higgadtabban. – Most válaszolj. Miért bánsz velem gyerekként? Miért jöttél ki a pályára, és miért érzem úgy, hogy már nagyon rég ismerlek, és mégsem? Miért miattam aggódsz, mikor te is ott voltál? – sok kérdés, de elszánt vagyok és tudni akarok mindent. – Ami pedig a legfontosabb… Miért utasítasz el engem, folyton? Mikor megütöttél, az önérzetemnek és az érzéseimnek adtál egy jó nagy maflást. Azért mentem el, és hagytalak magadra, mert reméltem, talán rájössz erre, de ugyanakkor belül folyton mardos valami, hogy ha nem vagy a szemem előtt, akkor egyik pillanatról a másikra köddé válsz és soha többé nem látlak. Miért? Tudsz nekem őszintén felelni? – húzódom közelebb, de karom eléggé fáj ahhoz, hogy komoly mozdulatokra ne legyek képes. – Szeretnélek megcsókolni, megölelni, és mutogatni, hogy mindenkinek a tudtára adjam, te hozzám tartozol. Ez nem normális!! Megbolondítasz! – na jó, kicsit túl vagyok pörögve a fájdalomcsillapítótól, és a saját katyvasz érzéseim félelmet ébresztő mivoltától.


narcisz2012. 02. 24. 13:40:23#19394
Karakter: Aaron Beerg
Megjegyzés: Azaminak, és Jégvirágomnak.


 

Mindig makacs voltam, de ez most, hogy lassan férfikorba lépek, talán még inkább így van. A rendíthetetlen ólomkatona. Ez jut eszembe, ahogy a hóban dideregve, összekulcsolom karom mellkasom előtt, pedig csak egy gyerek vagyok, még mindig. Egy gyerek, aki áhítattal várja minden évben azt az apró, csodaszép és törékeny csodát, ami az ablaka előtt figyelte, még gyermek korában.  Nem akarom elengedni, úgy érzem, ha elengedem, felnövök, és többé nem leszek képes visszaemlékezni. Talán pont ezért csinálok, folyton ökörségeket, hogy ne nőjek fel soha. Talán ez lennék, a gyermek, aki nem nő fel soha? Nem tudom, de kitartok, mert akarom azt az angyalt, tündért, vagy lányt. Nem érdekel, ha bele pusztulok, de nem fogom veszni az álmaim. Ujjaim már nem érzem, elfagytak, szám lelilul, és kezd olyan árnyalatot ölteni, mint a hajam, amit a holdfény, lilás, kékes árnyalatban világít meg.  A fának dőlök, leheletem figyelem, ami fehér füstként hömpölyög ki ajkaim közül. A hőmérséklet egyre csak zuhan, de az is lehet, hogy csak én hülök ki egyre jobban. Hallottam már a hipotermiáról, és talán át is éltem, mikor legutóbb kósza útra indultam, a hóban. Kérlek szépséges tündérke, gyere elő. Könyörgöm magamban, de hang nem jön ki torkomon. Nem tudom meddig ücsörgöm a hóban, de végül meglátom őt magam előtt. Lassan emelem fel tekintetem, és teljesen ledermedek, csodaszép vonásaitól. Ő az, én biztos vagyok benne. Arca, mélyen belém égett azon a fagyos éjszakán.

 

- Nem szívesen jöttem vissza, de nem akarom, hogy a lelkemen száradjon, ha valami bajod esne. Félre ne értsd, nem téged féltelek, hiszen azt se tudom ki vagy. Sőt inkább itt kellett volna téged hagynom, hiszen üldözőbe vettél, letámadtál. Lehet hogy valamilyen baltás gyilkos vagy. – a lelkén igaz? Micsoda nevetséges magyarázat. Annak ideén hagyta, hogy egy gyerek a hóban fagyoskodva tüdő gyulladást kapjon, és mégsem jött elő, pedig annak a kisfiúnak szüksége lett volna rá. Miket gondolok? Nekem is szükségem van rá, még mindig csak őt akarom, soha, senki sem érdekelt. Egy lány sem tudott meghatni, mert folyton őrá gondolok.

 

- Baltás gyilkos??? Nem hiszek neked. - vonta meg vállát egyszerűen. - Áruld el ki vagy!  Hiába töröm a fejem, nem tudom, hogy lehet az, hogy még mindig ugyan úgy nézel ki.- rendesen megnézem, és állam alá rakva kezem agyalni kezdek. Talán tényleg össze keverem vele, de bárhogy legyen ez a lány teljesen úgy néz ki mint az a csodaszép teremtés álmaimból. A szeme, a haja és mindene. Persze ez lehetetlen, hisz már idősebbnek kellene lennie. Lehet megkattantam?

 

-  Keselyű voltál előző életedben, hogy így kerülgetsz??? – veti nekem, enyhe gúnyos mosoly kíséretében.

 

- Azt hiszed, hogy én vagyok az a lány akit évekkel ezelőtt láttál?- kérdezi, hatalmas szemekkel, majd nevetni kezd. Mégis mi vicces van ezen? Nekem nem vicc, és ez láthatóvá válik, mikor oldalra biccentem fejem. Gyakran láthatta ezt, az arcom, amolyan állítsd le magad, mert kicsit sem viccelek.

 

- Lehetetlen, hogy egy Ember ne öregedjen, vagy ugyanúgy nézzen ki akár 10, 15 év múlva is. Nem? – ez egy jogos kérdés, és persze magyarázatom nincs rá, de valahogy, mégis úgy érzem hazudik nekem és inkább csak ködösíteni próbál, de akkor mégis hogyan? Hogy lehet, hogy pont úgy néz ki? A tündérmesékből már kinőttem, most mégis kezd visszatérni az a furcsa érzés. Karba tett kezeit figyelem és mélázom, de veszettül. A gondolataim gyorsvonatként szántanak keresztül, agyamon.

 

 - Szóval kedves Aaron.... khöm... khöm – a köhögése, semmit sem takar el, a nevemen szólított, pedig voltam elég tapló, hogy leteperjem a hóba bemutatkozás nélkül. Szemeim felcsillanak.

 

-  Honnan tudod  a nevem??? – lépek közelebb hozzá és tekintetét kémlelem. Titkol valamit, ezt érzem, de vajon mit?

 

 - Honnan??? Ki vagy te??? Vagy mi vagy te??? – szinte vallatom kérdéseimmel.

 

- Az a lány azt kiabálta, hogy Aaron, amikor rajtam ültél. És mivel hallgattál  erre a névre, merem feltételezni, hogy ez a neved.  – hát igen, ez jogos, az a ribanc, tényleg a nevemet ordibálta, így erre nem is tudok mint mondani, de hirtelen el is felejtek mindent, és mellkasára nézek, ami véres. Megragadom csuklóját és magam felé fordítom.

 

- Mikor sérültél meg?- nézem mellkasát, és biztos vagyok benne, hogy ezt én okoztam. Kezdek megijedni, és mérges lenni magamra, hisz nem áll szándékomban bántani, csak tudni akarom, hogy ki is ő valójában.

 

- Miről besz....? – kérdez vissza, mintha fel sem tűnt volna neki a sérülése. Magára néz, és mellkasához kap. Fáj neki, ez nyílván való, és én okoztam fájdalmat. Haragom, érdeklődésem alább hagy, és aggódás veszi át a helyét.

 

- Ne is foglalkozz vele, semmi baj, csak egy kis horzsolás. – válaszolja, hangjában teli félelemmel és meglepettséggel. Még, hogy semmi, hisz rendesen megsérült, mégis, hogy mondhat ilyet?

 

- Nem! Akkor sérülhettél meg, mikor elkaptalak. Meg kell nézni, hogy nem e veszélyes a sérülés. Nem fertőződhet el. – nyúlok mellkasa felé, hátsó szándék nélkül.

 

- Neeeeeeeeeee!- kiált fel és egy szép pofonnal jutalmazza, amiért segíteni akarok. Most meg mi ütött belé, én csak meg akartam nézni, hogy milyen mély a sérülése? Komolyan nem értem a csajokat. Takargatni kezdi magát, mint aki az erényét félti. Arcomon végig kirajzolódnak ujjai, alapban is fáj már a képem a fagyos szél miatt, és ez a pofon most triplán okoz fájdalmat. Morcosan nézek rá, hogy ezt most miért kaptam?

 

- Oh, én s... sajnálom. Azt hittem..

 

- Mit??- kérdezem morcos képpel. Persze így, még gyerekesebb formám van, de még mindig jóképű. Ahogy végig nézek rajta, és meglátom, mennyire ártatlanul védi magát, mérgem ismét elszáll. A mai lányok, nem ennyire erkölcsösek, ez a csodaszép törékeny teremtés, annyira tiszta. Meg akarom ismerni.

 

- Felejtsd el, de most gyere velem. –fogom meg kezét, és húzni kezdem magam után a hóban. Felfelé, elég nyögve nyelősen megy, főleg, mert még ellenkezik is, de azt a sérülést el kell látni, és nem itt a hóban. 

 

- Mit képzelsz??? Én nem megyek sehová.!!- nem reagálok rá, és meg sem állok, már magyaráztam eleget, és amint azt már említettem, ezt a sérülést bizony el kell látni. Becsörtetek vele a házba és leültetem a kanapéra, a kandalló mellé, majd hozok minden féle holmit, kötszert és meleg vizet, hogy el tudjam látni sérülését.  Furán fest, ahogy csukott szemmel, mintha agyalna valamin.

 

- Ne játszd már itt a dúrcás kislányt!!!!! – rakom le mellé a kötszert.

 

- Bunkóóóóóóóó!!!!! – kiált rám, amitől felhúzom egyik szemöldököm. Még el is tol magától, pedig, csak azért szóltam rá, hogy ne bambuljon, hisz be szeretném kötözni.

 

- Ne játszam a sértődött kislányt??? Elrángattál magaddal egy számomra ismeretlen helyre. Azt se tudom ki vagy...  és még neked áll feljebb? Mégis ki vagy te???

 

- Ezt a kérdést én is rengetegszer tettem fel neked ma este, és még mindig nem válaszoltál! – felelem karba tett kezekkel, teljes nyugodt hangon. A reakciója viszont nagyon meglep, és teljesen elbűvöl. Annyira édesen harapja meg alsó ajkait, hogy szívem szerint megölelném, és könyörögnék neki, hogy árulja el ki is ő valójában, hogy vallja be, kisgyermekként nem csak álmodtam őt, és tényleg létezik. Persze a felnőtt, férfi énem meggátol ebben a gyermeteg cselekedetben.

 

 - Arina. Arina Nagase vagyok. – feleli, de még mindig duzzog.

 

- Remek. és mit csináltál Arina a házam előtt?

 

- Már ne haragudj, de az utca az közterület. Lakást keresek, mert ... mert ... a városi Gimnáziumba fogok járni, mint cserediák és a kollégium megtelt. Házakat néztem a környéken, amikor megijesztettél és bekergettél az erdőbe. -

 

- Szóval  giminkbe fogsz járni.... ?- vigyorodom el, hisz akkor sokat fogok vele találkozni. Ennek nagyon örülök, még akkor is, ha szemmel láthatóan őt ez inkább feszélyezi.

 

- Igen oda.- válaszolja, kissé nyugodtabban.

 

- Most pedig add ezt ide. - veszi ki kezemből a törcsit és indul el a fürdő felé.

 

 - Kellene egy kis kötés is majd .- fordul vissza, mire felállok és odaviszem neki.

 

- Tessék… Ha segítség kell csak szólj – vigyorgok, nagyon lehengerlően. Nem tehetek róla, csak feldobódtam, hogy nap mint nap láthatom ezt a csodás pofit, és villódzó szempárt. Vigyoromba bele is pirul, de morcin bevágja maga mögött az ajtót.  Kőrbe nézek és megborzongom. Most esik le, hogy teljesen átfagytam, és a hó a ruhámat eláztatta. Vetkőzni kezdek, és módszeresen dobálom szana szét ruháim. Na igen, még mindig trehány vagyok, ez sem változik már meg soha. Alsóban kerítek egy törölközőt magamnak és a kandalló elúőtt álva törölgetem magam, mikor Arina kijön a fürdőből. Csodás kreol bőrömön a pattogó tűz fénye, pont olyan helyzetben világítja meg, hogy sportosan izmos testem minden egyes részén, kiemelje. Hajam törölgetem, és felé fordulok.

 

- Kész is vagy? – érdeklődöm, mire elfordítja tekintetét.

 

- Én igen, de te nem… Miért vagy félmeztelen? – teljesen elpirul, ami kifejezetten tetszik. Most először élvezem, hogy egy lányt zavarba tudok hozni a testemmel.

 

- Talán nem tetszik a látvány? … Amúgy nem mutogatni akarom magam, csak hála neked, teljesen átfagytam, és le kellett vetkőznöm.

 

- Hála nekem? Nem kértelek, hogy üldözz keresztül a városon. Minden esetre, én most megyek… Köszönöm, hogy elláthattam a sérülést… - fordul meg és már menne is, de utána lépek, megragadom karját, és visszarántom. Nem akarom szem elől veszíteni, ezért kimondom ami hirtelen az eszembe jut.

 

- Nekünk van kiadó szobánk… - mekkora marha vagy Aaron, hisz nincs is kiadó szoba? Morgok magamban, de felé igyekszem a higgadt énem mutatni. Ha a szüleim hazaérnek, tuti kinyírnak, hogy kiadom a vendégszobát, de a közelemben akarom tartani. Ki tudja, milyen alakhoz költözne.

 

- Kiadó szoba?... – gondolkodik el, én meg nagyokat nyelek, hogy fogadja el.

 

- Igen, és nézd, nem vagyok én olyan bunkó, tudok viselkedni… - lépek hátra és leakasztok egy köntöst a fürdőből, majd magamra kapom, és vigyorogni kezdek akár a tejbe tök.

 

- Látod? Felöltözöm…  Gyere megmutatom. – ragadom meg csuklóját és a szobához viszem.

 

- Nem túl nagy, de szép és külön fürdője van… - nyitok be és vezetem be, a szobába. Tényleg szép, és barátságos, akár a ház többi része. Igazi otthon. Feloltom a lámpákat és a fürdőt is megmutatom, hogy meggyőző legyek. Belül viszont feszült vagyok, több okból is, hisz a szüleim nem tudják, hogy a szoba kiadó, ráadásul, ha visszautasítja, tuti a fejem a falba verem.

 

- Nos? – állok meg vele szemben. Elgondolkodik, és az ágyhoz sétálva végig simít törékeny kezével a paplanon. Felnézve rám, elmosolyodik.

 

- Rendben… Jobbat úgy sem találnék, de tartsd magad távol tőlem. – emeli fel kezét és ujjával mutatja, hogy eszembe se jusson. Kicsit gyereknek érzem magam ettől, bár lehet, tényleg az vagyok. Egy felelőtlen gyerek, aki szobát ad, a baltás gyilkos női változatának. Anyám ki fog csinálni. Merülök gondolataimba, de elmosolyodom.

 

- Mit gondolsz? Úri ember vagyok… - kuncogom.

 

- A cuccaid? – érdeklődöm.

 

- Azok a motelben vannak, majd holnap elmegyek értük, ma már eleget szaladgáltam, hála neked… és most menj… menj… pihenni szeretnék… - lökdös ki a szobából.

 

- Vacsorázni nem akarsz? – érdeklődőm, és remélem, hogy velem tart, de csak egy fejrázást kapok és becsukja az orrom előtt az ajtót.

 

- Oké, akkor majd eszem helyetted is… - kiabálok be neki, majd elindulok a szobámba. Gitárom magamhoz veszem és a konyhába készítek némi harapnivalót.  Tálcára pakolok mindent, és a nappaliba húzódva gitározva falatozgatok. Órákig gyakorlok, és nagyon jól megy, majd pár órára rá, kicsit elmélázom és a gitárral a kezemben alszom be a földön. Reggel mégis úgy ébredek, hogy a gitár mellettem és egy takaró van mellkasomra terítve. Elmosolyodom és a szoba felé nézek.

 

- Ezek szerint kijöttél hozzám? – suttogom magamnak, és feltápászkodva a fürdőbe megyek, hogy egy reggeli zuhannyal kényeztessem magam. Fürdés után felöltözöm, a szokásos fekete cuccomba, felemás tornacipővel, majd a vendégem ajtajához sétálok.

 

- Fenn vagy? Elkésel a suliból… Hallasz? – kopogtatok, de semmi választ. Benyitok, hogy nem történt e semmi baj. Az ágy rendbe van rakva, és Arinának semmi nyoma, már ha így hívják e egyáltalán. Eszembe jut, hogy lelépett, és elveszítettem örökre. Nagyot sóhajtok és Hátamra kapom táskám, majd elindulok a suliba. Haverom már a sarkon elkap, és a nyakamba ugrik.

 

- Na mi volt tegnap? Hallottam meglátogatott…

 

- Csönd, nem vagyok vevő most erre. – állítom le.

 

- Meglátogatott, de kiraktam, már megmondtam, nem kell egy ilyen ágybetét… - morgok, mint aki ball lábbal kelt fel, vagy inkább kivágta az ágy.

 

- neked meg mi a bajod?

 

- Hagyjuk, hosszú… csak ne szólj hozzám oké? – morgolódom tovább és mint egy zombi sétálok tovább a suli felé. Csak arra tudok gondolni, hogy megint átvert, pedig elvileg tisztáztuk, hogy ő nem az a lány akit annó láttam, most még is, átverve érzem magam ismét, és idiótának, hogy így kitól velem. Látni akarom, és már most hiányzik, ettől persze, mint egy durcás gyerek, csak mérges leszek, és haragom, ahogy haladok egyre csak nő. Már magamban morgok, de haverom nem szól egy szót sem. Ilyenkor jobb nem is foglalkozni velem, amíg le nem csillapodom. Beérve, mindenkit lökdösök, mintha az utamban lennének. Többen meg is jegyzik, hogy már rég nem láttak ennyire vacak hangulatban.  A szekrényemnél pakolászom, haverom mellet, mikor egy srác lép oda hozzánk. Nem túl nagy haver, de szoktunk dumálni.

 

- Képzeljétek, egy olyan csodaszép csaj jött a suliba… - magyaráz lelkesen, de már hallottam ilyet, és mérgem miatt, eszembe sem jut, hogy Arináról beszél. Már elkönyveltem, hogy csak átvert.

 

- Gyertek nézzétek meg, már minden srác kőrbe zsongja… Szőke, és akkora szemei vannak, amiket én még nem láttam, kedves és valami cserediák… - magyaráz tovább. Oda sem figyelek, de hirtelen egy ismerős hang üti meg fülem.

 

- Szia… bocs, hogy nem vártam meg, hogy felébredj, de össze kellett szednem a ruháim a suliba… - ledermedek, majd lassan megfordulok és tátott szájjal nézem Arinát. Valamiért kitör belőlem az igazi énem, amit már nagyon rég ismer.

 

- Arina…. Azt hittem leléptél… - egyik pillanatról a másikra ölelem magamhoz, és nagyot sóhajtok. A srácok kikerekedett szemmel néznek ránk, nem értik mi a fene folyik itt, és a viselkedésem sem minden napi jelenség, egy lánnyal szemben.

 

- Aaron… ismered Arinát? – kérdezi a nagydumás srác, aki a hírt hozta. Erre észbe kapok és elengedve lépek hátra tőle. Megigazítom ruháim és visszafordulok a szekrényemhez.

 

- Ja igen… nálunk lakik, elvileg… Tegnap este találkoztam vele… - fejtem ki lazán, majd elővéve könyveim visszafordulok. Tekintetem, zavart és kissé bánatos.

 

- Úgy lépett le, hogy azt se mondta, nyald meg a lábam… - nézek tekintetébe, majd egész egyszerűen elsétálok mellette, akár egy durcás kölyök. Órára megyek, és tovább duzzogom. Persze végig őt figyelem, és majd megesz a sárga penész, amiért mindenkivel olyan kedves, csak velem nem az. Legalábbis én így látom. Kezemen támaszkodom és úgy nézem, ahogy kőrbe ajnározzák. Féltékeny lennék? Fogalmazódik meg bennem a felismerés. Úgy negyedik szünetben, végül csak odamegyek hozzá, és megragadva csuklóját kihúzom a fiúk köréből.

 

- Bocs skacok, beszélnem kell vele… - a könyvtárba húzom, egy eldugott sorba, és a polcnak nyomom.

 

- Ne csinálj ilyesmit velem még egyszer oké? – nagyon közel vagyok hozzá, szinte már meg tudnám csókolni, de persze nem ez a célom, csak nagyon kivagyok érzelmileg. Újra és újra felszínre tör bennem az a kisgyerek, akit nem akarok elengedni. Arina szépséges arca kipirul, és elhúzódik.

 

- Már mondtam, hogy sajnálom… Aaron, túl közel vagy…. – suttogja.

 

- Nem érdekel… akkor is végig hallgatsz…. Talán nem te vagy az a lány, akit akkor láttam, talán tényleg csak egy megkattant őrült vagyok, de nem akarlak elveszíteni… Csak ígérd meg, hogy nem tűnsz el többé, egy szó nélkül jó? – simítok arcára, hogy haját kisimítsam, gyönyörű kék szemeiből.

 

- Megígérem… - suttogja, és eltol magától. Azonnal reagálok és ellépek, de nem túl messzire, csak, annyira, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Fejem kezd kitisztulni, de ettől még féltékeny vagyok, és önző mód sajátítanám ki magamnak. Nem értem igazán magam, vagy is értem, mert az agyam elhiszi, hogy ő nem az a lány, akire vártam, de az érzéseim mást súgnak, és az én érzéseim erősebbek az agyamnál. Mindig győznek felettem, és befolyásolják egész életem. Mondhatni az érzelmek rabja vagyok.

- Oké… Suli után, eljössz deszkázni? Van egy fedett pálya és örülnék, ha ott lennél. A srácokkal már pár napja megbeszéltünk egy versenyt, amolyan gizdáskodás…  a győzelem már a zsebemben… - mosolyodom el, haloványan, mert azért szégyellem magam, hogy így letámadtam ismét, de nem tehetek róla, nem bírok magammal, amióta megláttam. Pezseg a vérem és a világom kifordul magából.



Szerkesztve narcisz által @ 2012. 02. 24. 13:42:21


narcisz2011. 12. 17. 11:58:19#18111
Karakter: Aaron Beerg
Megjegyzés: Azaminak és csodás jégvirágocskájának.


Eljött a tél első napja. Ugyan már hetek óta fagy odakinn, de számomra, mindig az első hópelyhek hozzák meg az igazi telet.  Szüleim, már kora reggel elindultak a hegyekbe, hogy kipihenjék, egész évi fáradalmaikat, és az újévet, igazi téli környezetbe ünnepeljék. Engem is hívtak, de egy 17 éves srácnak, hol buli együtt mulatni szüleivel? Már nem vagyok gyerek, szoktam hangoztatni. Tavaly óta sokat nőttem, és izomban is jócskán gyarapodtam, amit edzőmnek köszönhetek. Azaz állat a belemet is kihajszolja, viszont mától tőle is nyugtom lesz néhány hétig. Az iskolapadból nézek kifelé, ahogy az első pelyhek, talaj érnek, majd mint egy megállíthatatlan zuhatag, egyre több és nagyobb hullik, elfedve a szürkés fekete tájat. Már jó ideje, csak az örökzöldek mutatnak igazi életet a környéken. A hótakaró, most új ruhába öltözteti a vidéket. Haverom oldalba bök, kizökkentve, gondolataimból, hisz én a tél igazi megszállottja vagyok, lélekben már a friss havat szántom, snowboardommal.
- Suli után nálunk oké? Beizzítjuk a motoros szánokat… - vigyorog akár a tejbe tök.
- Még szép. – koccoljuk össze öklünket. A tanár ránk dörrent, így inkább csöndben maradunk az óra végéig, ezt a pár percet már igazán kibírjuk csöndben. Eközben én végig kifele figyelek, a tanár mondanivalója nem köt úgy le, mint az egyre változó vidék. Izgatottságom egyre nő, ilyenkor olyan vagyok mint egy gyerek. A csöngetést szinte meg sem várva, kezdek pakolni és haverommal együtt indulunk hazafelé. Szórakozás előtt, még van egy kis dolgom, így hazafelé vesszük az irányt, miközben a lányokról csevegünk. Kamaszok vagyunk, így ez teljesen normális.
- Már tudod kit viszel magaddal? – kérdezi lelkesen, mire csak vállat vonok. Nekem egyik lány sem jön be igazán az iskolából, bár azzal tisztában vagyok, hogy jó páran várnak a felkérésemre.
- Nekem Hanna tetszik, már agyalok, miként hívjam meg, de nem hiszem, hogy velem akarna jönni. – húzza el kicsit száját.
- Én nem agyalnék ezen ennyit. Csak menj oda és kérdezd meg. Mégis mi bajod lehet? Maximum visszautasít. – vonok vállat. Na igen, én mindig ilyen félvállról veszem a lányokat, az én tökéletes ideálom nem létezik. Az arca, és vele minden egyes apró vonása, mélyen agyamba égett és, ha akarnám sem tudnám kikergetni onnan. Már elkönyveltem magamban, ha nem leszek képes kiverni a fejemből, azokat a csodás szemekkel megáldott szépséges pofikát, így fogok megvénülni, teljesen egyedül. Tudom, hogy csak álmodtam, hisz szüleim megmondták, de akkor sem vagyok képes kiverni a fejemből. Még a mai napig gyakran álmodom vele, de most már elkapom, és olyan szorosan ölelem, hogy többé moccanni se bírjon. A hó szakadatlan hullik, és már mindent befedett. Csodálatos, megunhatatlan látvány ez, mindig képes újat mutatni. A házunk utcájába fordulunk, mikor meglátom azt a két lányt, aki mint az árnyék követ az iskolában.
- Fene, ők most nem hiányoztak. – suttogom.
- Miért? Az hosszú hajú jól néz ki… tudnék mit kezdeni a combjai közt. – neveti.
- Akkor rajta, csapj a lecsóba, és koptasd le rólam, mert engem csak idegesít. – fejtem ki, véleményem a nyomulós, libáról.
- Szia Aaron… - köszönnek kórusba, mintha a haverom itt sem lenne, ez neki sem tetszik és azonnal felmordul.
- Aaron mi? Én már nem is létezem, ha ő a térképre föllép… - duzzog. Ilyenkor egész aranyos, akűr egy duzzog kutyuli, a lányokat mégsem hatja meg. Egy nem túl kedves fintorral köszönnek neki is.
- Szia Matt… - erre nagyot sóhajtok.
- Na mi járatban erre csajok?  Nem valamelyik plázában kellene múlatnotok az időt? – kérdezem, mintha érdekelne, mi van velük.
- Mi már megjártuk a plázát, egy olyan tündéri ruhát vettem a bálra, hogy csak ámulni fogtok.. – kuncogja Emili a hosszú hajú, aki már év eleje óta zaklat. Nyílván azt hiszi őt fogom hívni a bálba, pedig eszemben sincs. A ribancok nem az eseteim.
- Majd biztos ámulunk… - teszem hozzá semmilyen hangon.
- Nekünk viszont lépnünk kell igaz Matt? … Ki akarjuk használni az első friss havat… - noszogatnám haverom, hogy menjünk már, mielőtt rajtunk ragadnak, de az a marha csak nem mozdul és fűzni kezdi az agyukat, mikor nagy csattanással, egy hatalmas jégcsap hullik, közvetlenül a lábam mellé. Még megriadni sincs időm, csak odanézek majd föl. A lányok persze azonnal visongni kezdenek.
- Jól van, nem esett a fejemre fejezzétek már be… - mordulok fel, nem a megszokott kedves hangomon, de legalább ettől csend lesz. Kifújom a levegőt és megrázom a fejem.
- Ezt már tényleg nem hiszem lel… - suttogom, mert folyton ez történik velem. Persze nem pont ugyanez, de mindig valami felsőbb erő ment meg a nagy balesetektől. Matt is nagy nehezen észhez tér és vállon vereget.
- Neked mindig ilyen mákod van haver.  Pár centire esett le melletted. te mindig megúszod egy rohadt nagy mázlista vagy! – vereget hátba, de én le sem tudom venni szemem a jégcsapdarabjairól. Igaza van, én tényleg mindig megúszom, de mégis miért?.
- Biztos van egy őrangyalod. Ha dögös bemutathatnád – nevet tovább, mire a lányok szúros szemmel néznek rá, nekik nem volt olyan vicces. Mondjuk annyira nekem sem, de ismerem Matt fanyar humorát, tudom, ha bajom esne ő szarna be a legjobban és sikítozna akár a lányok. Már gyerekkorunk óta haverok vagyunk. Végül felé fordulok és vállára rakom kezem.
- Tudod barátom, ha létezik az őrangyalom és egyszer megtalálom… Te leszel az utolsó akinek bemutatom, mert megtartom saját magamnak. – nevetem el magam, mire ő  is nevetni kezd újra. A lányoknak kicsit sem tetszik a beszélgetésünk, de nem szólnak egy szót sem. Végül feléjük fordulok és intek neki.
- További szép napot lányok. – azzal el is indulunk, hisz várnak minket az előkészített motoros szánok, és azok valahogy jobban érdekelnek, mint ezek a hibbant libák. Az egész napot a hónak és a szórakozásnak szenteljük, mélyen az erdőben. Mint mindig, most is túl merész és vakmerő vagyok. Ez nem változott tavaly óta, szóval, ha létezik az én drága őrangyalom, nem hagyok neki egy perc pihenést sem. Este hulla fáradttan érek haza, ledobálom nedves cuccaim és egy forró csoki társaságában, gitárommal kezdek játszani. Egész jól bánok vele, bár ez alapban mindennel így van, hisz bármibe fogtam eddig, azt mindig sikerrel tudtam hasznosítani. Ez a legújjabb szenvedélyem, a gitárom. Játékom a csengő zavaró sipákolása szakítja félbe.
- Ki a fene lehet ilyenkor? – teszem föl magamnak a kérdést, majd gitárom a sarokba állítva elindulok az ajtó felé. Annak a valakinek nagyon sürgős lehet, mert szinte ráfekszik a gombra.
- Jövök már… nem vagyok gyorsvonat!! – kiáltom és mikor ajtót nyitok, legnagyobb megdöbbenésemre Emili áll az sajtóban.
- Hát te? Nem otthon kellene lenned, apuci anyuci társaságában? – kérdezem gúnyosan, mivel Emili, tipikusan az a lány akiről odahaza, azt hiszik a legerényesebb és legjobb kishölgy az egész környéken.
- A szüleim elutaztak, ahogy a tieid, gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit… - mosolyog.
- Mégis honnan tudod, hogy a szüleim elutaztak? – kérdezem tágra nyílt szemekkel, hisz nem vertem nagy dobra, valójában senki sem tudott róla az iskolában, kivéve Mattet.
- Matt árulta el. – kuncog. Megölöm, ezt az állatot. Rám szabadította ezt a fruskát? Idióta. Morgom magamban, majd megvakarom a fejem.
- Emili… bocs, de… - épp lerázni próbálom, mikor a bokor megrezzen, és mikor odakapom a fejem, egy árny suhan el a sötétbe. Nem sokat látok belőle, de valami azt súgja, most utána kell rohannom. Ez amolyan belső hang, és képtelen vagyok ellen állni neki.
- Bocs Emili… menj haza… szia!! – teszem hozzá, kissé kapkodva, amíg bakancsot húzok. Persze a kabátig ismételten nem jutok el, de azonnal rohanni kezdek. Valójában azt sem tudom merre, csak megyek az orrom után. Az egyik saroknál meg is látom karcsú alakját. Régi emlékek kavarodnak fel újra agyamban, és egészen gerincemig hatolnak.
- Ez ő… az lehetetlen… - suttogom, és ismét rohanni kezdek.
- Állj meg!! – ordítom utána. Hangom messzire viszi a kristálytiszta téli levegő. Biztos, hogy meghallotta, de csak úgy mint akkor gyermekkoromban, nem áll meg. Most nem lógsz meg olyan könnyen, erősebb és gyorsabb vagyok, mint akkor. Adok erőt magamnak, hisz a hóban elég nehéz a futás, és gyakran megcsusszanok. Nagyon gyors. Jegyzem meg magamnak. Mégis mitől fut ilyen sebességgel? Alig bírok lépést tartani vele, pedig már a tüdőm is majd kiköpöm. Letér az útról, hogy ismét eltűnjön az erdőben, de most gyorsabb vagyok. A lejtőnél, csúszni kezdek és így jókora előnyhöz jutva, megragadom derekát, mikor végre utolérem. Magammal rántom és egészen a lejtő aljáig csúszom vele, majd fölé kerekedve ráülök, hogy moccanni sem bírjon. Veszettül kapálózik és szabadulni próbál, de túl erős vagyok így feje fölé szorítom kezeit és végre megláthatom csodás arcocskáját. Egy pillanatra le is fagyok, és csak meredten nézem ezt a csodaszép teremtést.
- Engedj el… - suttogja, kérlelő hangon. Erre észhez térek és megrázom fejem, amiről egy rakat hó hullik szerte széjjel.
- Eszemben sincs… Ki vagy?... Miért leskelődtél nálunk? Emlékszem rád, régen mikor gyerek voltam, az ablakomban álltál, és engem figyeltél… Hogy lehet, hogy még mindig úgy nézel ki? – teljesen megzavarodva nézek szemeibe. Felötlik bennem, hogy most is csak álmodom, mint annyiszor, de az érzés. A bőre forró, a lehelete látszik, és minden zsigeremmel érzem őt. Túl valóságos, ez nem lehet álom, most nem.
- Összekeversz valakivel… én nem leselkedtem, csak sétáltam, azért rohantam el, mert megrémültem tőled… - hazudik, biztos, hogy hazudik. Épp a fejéhez akarom vágni ezeket, mikor a domb tetejéről Emili hangját hallom meg.
- Mit csinálsz Aaron… Gyere visza a végén megfagysz!! – kiáltja le nekem, mire felnézek és a lány, egy pillanat alatt dönt le magáról és tűnik el az erdőben. Erre nagyon mérges leszek, de leginkább Emilire és visszaordítok neki.
- Menj már haza… te abszolút nem veszed észre ha nem kellesz?! – morgom, majd körbetekintek. Tekintetemből duzzogás, harag és csalódottság olvasható egyszerre. Jó darabig kémlelem a környéket, hogy merre is mehetett, majd belevágok ököllel az egyik fába, amitől egy halom hó hullik a fejemre.
- Remek, még ez is… Hallasz engem? Itt fogok maradni, amíg nem vagy hajlandó előjönni, és ha reggelre megfagyok, az is a te hibád lesz! – ülök le duzzogva a hóba és kezem, hónom alá szorítom, mert már alaposan lefagytak ujjaim. Szemmel látható, hogy nem fogok tágítani, hisz mindig makacs fiú voltam és, ha álombéli tündéremről van szó akkor még inkább.



Szerkesztve narcisz által @ 2011. 12. 17. 11:59:35


Hiyahiya2010. 08. 21. 21:08:42#7079
Karakter: Crystal
Megjegyzés: Vége


Szerintem vége... sajnos.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).