- Abigail, tegnap este te bújtál hozzám. Tudtam, hogy az a bogyó meg fog zavarni téged, de legalább, már picit jobban nézel ki. Szeretném, ha ennél. Tegnap bealudtál mielőtt kész lett volna. – Még hogy én bújtam hozzá! Oké, lehet valamilyen hatással volt rám a gyógyszer, na de, hogy rögtön a karjaiba vessem magam? Bár, őt elnézve, annyira nem is rossz. Jól néz ki, fekete haja túlságosan szép egy férfihoz, teste is csodás, szinte minden izom kivehető. Szeme pedig… mintha világítana a sötétben, annyira kék.

Na, de álljunk meg egy szóra! Hiszen ő tart fogva. Hiába néz ki így, ahogy, mégis csak egy fogoly vagyok… Minden rezdülésemet figyeli, ki tudja, milyen perverz dolgokat akar velem csinálni. Megborzongok a gondolatra.

- Nem bántalak ígérem. Remélem, szereted a halat, jelenleg mást nem nagyon tudok főzni, de van itt mellette párolt répa és cipó.

Végszóra elém rak egy fatányért, benne az étellel. Megvizsgálnám én alaposabban is, azonban túl éhes vagyok, hogy a józan eszemre hallgassak, elkezdem enni. Ahogy futólag felpillantok rá, engem néz, és szélesen mosolyog. Biztos tett bele valamit, különben minek örülne ennyire? Hacsak nem hiszi azt, hogy ami tegnap volt… Azt én komolyan gondoltam, és valójában élvezem ezt a helyzetet.

- A tegnapi hiba volt. Nem, Igazából semmi sem történt. Az egész a gyógyszer miatt volt, nem fordul elő még egyszer – próbálom tudatosítani benne, és egyrész magamban is. Attól, hogy össze vagyok zárva vele, nem kell rögtön a karjaiba hullanom… Még ha figyelembe is vesszük, hogy mióta nem volt kapcsolatom.

- Aby, mindkettőnknek segítesz azzal, ha nem zársz ki. Megszeretnélek ismerni. – vallja be, és reménykedve néz rám. Már nem csak perverz, őrült is. Azt akarja, hogy Stockholm szindrómás legyek, és beleszeressek? Ezért tart hát fogva?

- Úgysem engedsz ki innen akkor sem, ha megbízom benned. Akkor legalább hagy legyen méltóságom – kötöm az ebet a karóhoz. Nem fogok neki behódolni, csak mert a szép szemei azt kívánják. Ha meg kell halnom, hát tegyem úgy, ahogy azt én akarom. Lerakom az üres tányért.

- Aby, lenne olyan helyzet, hogy elengednélek – elengedne?

Tényleg ezt mondta? Mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik szemem elől. Napok óta itt vagyok, vagy hetek, nem is tudom, és csak úgy szélnek eresztene? Valamiért nem hiszek neki, egyáltalán nem. Lehet így gondolja, de mikor elindulnék, mennyi ideig tartana neki visszahoznia?

Vajon kint keresnek engem? A többiek hazamentek nélkülem? Mostanra biztosan lejárt a szabadságom, és a munkahelyen kellene lennem. Lehet már nincs is munkám. Ez a beteg fickó miatt elveszítek mindent, állásom, lakásom, barátaim… Csak azért, hogy neki legyen kivel szórakoznia. Mérges vagyok rá, és jó okkal. Egyedül akkor próbálnék megbocsátani neki, ha most azonnal hazavinne. Mert még ha ki is jutok, kocsi nélkül vagyok, erre pedig a madár se jár…

Egész sokáig egyedül maradok, így van lehetőségem körbe nézni kicsit, amennyire a lábam engedi. Bár már nem duzzadt, és kevésbé fáj, még mindig érzem, és egy hegyi menetet nem tudnék végig csinálni. Mégis, a kíváncsiságom nyer. A barlang sokkal tágasabb, mint amennyire a sötétség látszatni engedi. Külön van konyharész, és még mintha kezdetleges fürdőt is észre vennék. Felsóhajtok az emléktől, annyira hiányzik a rozoga zuhanykabinom. Jól esne egy forró fürdő, az imádott illatú tusfürdőmmel, de ahogy elnézem a helyzetem, egy ideig ez a hideg víz marad.

Visszaültem a helyemre, vagyis ahol eddig aludtam, nem tudom, mihez kezdhetnék magammal. Semmi nincs, ami lefoglalna, a telefonom pedig vagy lemerült, vagy nincs térerő, így rá sem próbálok. Van kint egyáltalán valaki, akinek hiányozom…? Magamtól is tudom a választ, amire még gondolni sem akarom.

- Hoztam neked egy kabátot – hallom meg a hangot mögöttem.

A hátam közepére sem kívánom, még a nyavalyás kabátja sem érdekel. Azt sem tudom, hogy hol volt eddig, és mit csinált. Egyáltalán mit tudott csinálni ennyi ideg? De nem, ebbe annyira sem akarok belegondolni. A ruhadarab, amit fogott, rendkívül ódivatú volt. Bundás, hímzett, fényes gombú. Tudom, hogy néhány divatdiktátor oda lenne érte, nekem viszont egyáltalán nem a stílusom, de úgy néz ki, hogy válogatni sem tudok, hiszen ezeken kívül nincs itt másom.

- Tulajdonképpen miért vagyok én itt? Régóta követsz? Voltak itt, már mások is? – fakadnak ki belőlem a kérdéseim. Kezdek belefáradni, hogy semmit sem tudok, és már nem is érdekel, mennyire tűnik szánalmasnak, hogy mindig ezeket kérdezem.

- Sosem követtelek. Nagyon régóta élek itt egyedül, Abigail. Senki más nem tette be ide a lábát hosszú évek múlása óta. Most pedig itt vagy, én pedig ettől boldog vagyok.

- Oh, szóval konkrétan vagyok, olyan szerencsétlen, hogy besétáltam egy szociopatához – nevetek fel nyomorúságomon. Csak én lehetek ilyen… Miért nem volt elég nekem az unalmas életem, a lakásom, a bolt? Mindig a bajt kell keresnem. Mérges vagyok magamra, hiszen ezt az egészet magamnak köszönhetem.

- Idegen szavakkal ékeskedsz állandóan. Honnan származol?

- Nem én használok furcsa szavakat, hanem te. Mintha a középkorosdit játszanál – mutatok rá az egyértelműre. Ha itt valaki fura, az biztos nem én vagyok. - Nem akarom elmondani honnan jöttem, csak hagyj békén, ha már nem mehetek haza.

- Te ezt nem érted, Aby. Nem tudod, miért csinálom, csak szeretnélek megismerni... Ha ez segít, akkor én Bedford mellett nevelkedtem. Atyám halász én pedig... 

- Hagyj békén! Nem érdekel! Ölj meg, nem akarok itt lenni! – fakadok ki, mert még mindig hallom hangját.

Egyszerűen nem akarok itt lenni vele, ki tudja meddig. Semmit nem tudok csinálni, és minek is csinálnék, mikor nem tudom melyik pillanat lesz az utolsó? Bármikor kattanhat valami a fejében, aminek köszönhetően pillanatok alatt kicsinál. Talán az előbb is ezt tervezte, mikor nem volt itt. Már zokogok, amiért ennyire tehetetlennek érzem magam. Körém zárulnak karjai, és én csak ellenkezni tudok, mert mindenem ezt súgja, hogy ez lenne a bölcs döntés. Azonban hiába próbálom eltávolítani magam mellől, nem enged, de csak addig, amíg nem fáradok el a sírásban és ellenkezésben, mire elalszom.

- Nem akarlak bántani – hallom valahonnan a távolból, és valamiért még mindig nem hiszek neki.

- Ne kezdj el menekülni és ne sikíts! – suttogja fülembe a hang, mikor már ébredezni kezdek.

- Gyenge vagy még, de talán holnap, már lábra tudsz állni – teszi hozzá, mire zavarba jövök. Nem túl jó, hogy látja mennyire gyenge vagyok, azonban ez még inkább az előnyére válik, mikor körbe nézek, és látom, hogy hol vagyunk.

Szemembe könny szökik, mert az utóbbi időben ennyire nem éreztem magamhoz közel a szabadságot. Kint vagyunk a barlangon kívül. Felettem a kék ég, amiket fehér felhők úsznak, alattam pedig a puha fű.

- Kérlek, ne sírj, azért hoztalak ki, hogy boldog legyél. Nézd! – erre hirtelen az ölembe pottyant egy kis vadnyuszit.

Kicsit remeg, egyértelműen fél tőlünk. Gyengéden megsimítom a puha szőrt, mire eszembe jutnak a benti prémek. Ilyenek vannak ott, kisebb és nagyobb, több féle színű.

- Ugye nem akarod megfőzni?- nézek rá. 

- Nem, nem fogom bántani. Viszont bevihetjük, ha társaságot szeretnél... – ajánlja fel kedvesen, de nem akarok tőle semmit sem kérni. Megrázom a fejem.

- Ő neki itt a helye, bizonyára van családja is, nem veszem el a szabadságát saját magam boldogsága miatt – halkul el a hangom a végére. Remélem, hogy eljut neki az üzenet, de nem látom rajta, hogy bármit is felfogott volna belőle. Bele kellene törődnöm, hogy itt maradok? De miért büntetnek, ha nem is követtem el semmit?

- Szólj, ha visszamenjünk. – szól halkan, és tekintetét az ég felé fordítja.

Próbálok nem foglalkozni vele, de akárhogy másra fordítom a figyelmem, nem hagyja nyugodni az elmém, hogy ki fekszik mellettem. A nyuszi nem sokkal később eloldalgott, így ölemben nyugtatom a kezem. Próbálok mindent magamba szívni, a friss levegő illatát, puha fű érintését a kezem alatt és a nap melegét a bőrömön. Fel sem tűnik, hogy a szememből néma könnycseppek hullanak, mikor alaposabban körbe nézek. Egy erdő van előttünk, és minden civilizáció valahol messze, ugyanis síri csend van körülöttünk. Arthegallo az elején még minden mozdulatomra figyelt, láttam, ahogy füle minden neszre megmozdult. Ahogy azonban kialakult a fejemben a terv, és próbáltam lazulni, mintha ő is lazább lenne.

Hátra dőltem két kezemre, és az ég felé néztem. Próbáltam legyőzni a torkomban dobogó szívverésem. Mellettem lévő egyenletesen lélegzik, szeme lehunyva. Elaludhatott? Haján csillogott a napfény, és bár biztos vagyok benne, hogy egész idejét bent tölti, bőrén egyáltalán nem látszik. Mintha csak két napja költözött volna be. Pár évvel lehetett idősebb tőlem. Gyengéden félre simítok egy tincset arcától, és mivel látom, hogy nem reagál rá, rájövök, hogy itt az idő.

- Sajnálom – suttogom halkan.

Amennyire tudok, nesztelenül felállok, és először bár lépésenként haladok, a második fa után szaladni kezdek. Nem foglalkozom a fájdalommal a lábamban, hiszen most az életem forog kockán, sem azzal, hogy még az én fülemnek is bántó a zaj, amit futásom okoz. Azonban ezek összessége sem állít meg, hogy előre haladjak. Pontosan nem tudom, merre vagyok, csak az időt tudom behatározni, ahogy a nap ereszkedik lejebb. Már bánom, hogy nem tartottam magamnál a telefont, itt kint már lehet, van térerő. Mikor már úgy érzem, hogy kellően messze vagyok, megállok, és térdemre támaszkodok, levegőért kapkodva. Homlokomra kiüt az izzadságom, amit a kézfejemmel törlök le, és mire bármi mást fognék fel, egy hangos üvöltés, már-már állatias hasít a levegőbe, és madarak reppenek fel. Nem kell több, hogy tudjam, ha tovább maradok, utánam jön, így rögtön futásnak eredek.

Már nem tudom, mióta mehetek előre, hol futok, hol pedig csak sétálok, de a lábam sajog, és ki vagyok száradva. Noha úgy érzem, hogy csak egyre beljebb jutok a rengetegbe, hirtelen egy út terül elém. Egy sima kis közútnak tűnik, és rögtön szemem elé villan a térkép. Nagyjából el tudom helyezni, hogy honnan jöttünk, és hol parkoltunk, azonban a barlang térképezetét nem, sem azt, hogy a térkép melyik pontján áll a kijárat, ahol távoztunk. Így hiába jó a tájékozódási képességem, fogalmam sincs, hol vagyok. Sajnos azt sem, merre érdemes elindulnom.

Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy nem jött utánam. Fizikumát tekintve, és hogy milyen jól alkalmazkodott a barlanghoz, szóval az erdő terepe sem jelente neki akadályt, hogy könnyedén utolérjen. Lehet, hogy el sem indult? Hagyta, had meneküljek, mert tudta, hogy mindjárt sötétedik, és visszatérek hozzá? Azt várhatja! Inkább faljanak fel a medvék mint, hogy visszamenjek. Viszont olyat is mondott, hogy rég nem hagyta el lakhelyét… Talán mert nem tudja? Fizikailag képtelen lenne rá? De hát kint voltunk, és semmi baja nem volt!

Össze vagyok zavarodva, és képességeimre sem számíthatok ilyen terepen, így egy vállrándítással fordulok jobbra, s indulok el az úton. Egyhelyben mégsem várhatom a csodát.

A férfi végignéz rajtam, szemében meglepődöttség és értetlenség villan.

- Rendben, semmi baj – tartja fel két kezét, és a kilincshez nyúl.

Hallom, ahogy kattan a zár, de az ajtó nem mozdul. Meglepetten pillantok a saját kezemre, ahogy szorítom azt. Hirtelen elkapom, és hátra lépek, hogy ki tudjon szállni az illető, de rossz lábamra helyezem a testsúlyom, és hátra esem. A tüdőmből kiszalad az összes levegő, és ahogy vízszintes állapotba kerülök, érzem, ahogy a fáradtság beszippant magába.

- Na, jöjjön – hallom közelebbről a férfi hangját, de nem látom őt.

Mintha alám csúsztatná a kezét, és megemelne, nem számít neki mennyit is nyomok. Nyílik egy ajtó, én pedig sok idő után valami puhán fekszem. Ez után már csak a távolból hallom az autó egyenletes zúgását, és a rádió zümmögését. Azonban mielőtt felfogom, hogy kinek a nevét hallom benne, végleg a sötétségbe zuhanok.

Válaszra sem méltatja a hálám.

- Jól vagy? Kérsz még egy kis vizet? – kérdezi, és kezemben lévő üvegre téved tekintete.

- Köszönöm – bólintok szemlesütve.

Kifordul, és maga mögött behúzza az ajtót, így esélyem sincs a kinti, világos teret megfigyelni. Próbálnék felállni, de nyögve huppanok vissza a lábamba hasító fájdalom miatt. Azonban nincs időm sajnáltatni magam, ugyan is a férfi visszatér.

- Hoztam egy szendvicset is – mondja, és felém nyújtja a tányért és az üveget is. – Gondolom, éhes lehetsz.

Hangja kedvesen és óvatosan cseng. Egyáltalán nem olyan, amit a napokban hallgattam. Ráadásul nem mondja állandóan a magáét, és ezért is hálás vagyok neki. Beljebb lép, és egy pillanatra világosság tölti meg a szobát, ahogy eláll az ajtóból, ahogy azt becsukja maga mögött, utána viszont visszatér a félhomály. Egy széket húz közelebb a szoba másik végéből, amire leül kényelmes távolságba tőlem.

- Elmeséled mi történt veled? – kérdezi gyengéden.

A tányérba lévő szendvicsre nézek, majd a férfi sötét szemeibe, végezetül a szobát pásztázom körbe. Csak remélni tudom, hogy nem egy újabb pszichopata karjai közé sikerült szaladnom.

Megint ott térek magamhoz a barlang közepén. Hát akkor ez nem csak egy rossz álom volt… Tényleg itt vagyok, fogva tartanak, és még csak azt sem tudom, mit akarhat tőlem. Vagy akarhatnak, mert nem látom, hogy hányan vannak, vagy kik azok. Abban biztos vagyok, hogy nem ismerem korábbról, és ő sem engem.  

- Ha szomjas vagy tőled jobbra van egy folyosó ahová befolyik a folyó. Van ott néhány növény is, ha legközelebb egyedül szeretnél lenni arra menj, ott úgy is zsákutca van tovább, nem tudsz eltévedni – összerezzenek a hangjára. Úgy néz ki, most már nem fog soha egyedül hagyni. A sarok felől jön a hang, de még mindig nem látszik. Vajon miért nem mutatja magát? El akar engedni, és nem akarja, hogy feladjam?

- Szeretnék tőled kérdezni pár dolgot, ha őszinte vagy saját magadon segítesz – mondja, és próbálok meglátni, ki is ő. A neve sokat nem mondott, szerintem nem is igazi, így arra nem támaszkodhatok. Bólintok csak, és várom a kérdéseit.

- Véletlenül sem hordasz a szíved alatt gyermeket, igaz? – Micsoda? Hogy én terhes lennék? Ki van zárva. De ki mondja így? Mintha nagyanyámat hallanám, elég régies kifejezéseket használ…

- Nem, gyermekem sincs – vallom.

- Bármi, amit nem ehetsz, súlyos betegség? Ne tagadd, ha pestis! – Pestis! Felnevetek. Nagyon beleéli magát a barlangban lakó remete szerepbe.

- Évszázadok óta nem létezik pestis, úgyhogy nem, ebből sincs semmim.

- Megakarsz szökni? – kérdezi. Hát hogyne akarnék! Ki az, aki azt mondja, hogy „jaj, de jó, foglyul ejtettek egy barlangban”? Azonban eszem ágában sincs elmondani, hogy igen. Ki tudja, mi történik, ha ideges lesz.

- Nem értem miért vagyok itt – kerülöm ki a válaszadást.

- Jól van. Okos vagy, Aby – idegen tőle hallanom a nevem, olyan furán ejti ki. Meg is borzongok, és csak most tűnik fel, hogy fázom.

- Fázol? – kérdezi, mire csak motyogok egy igent. Nem szeretnék kiszolgáltatott lenni, és kérni tőle dolgokat.

Sok mindent nem látok, csak mikor felvillan egy kis parázs, majd feléled egy kis lángocska, ami tűzzé duzzad. Meleggel és fénnyel tölti be a termet, ahol vagyok, és bátran megyek közelebb, hogy felmelegítsem tagjaimat. Próbálok úgy helyezkedni, hogy a legtöbb részemet érje a meleg, és lehunyt szemekkel élvezem.

- Hord át a takarót, ha majd aludni szeretnél, nehogy meghűlj. Jó éjszakát Aby, azt hiszem most megérdemled, hogy egyedül maradj egy keveset – mondja az elrablóm, de nem hallom, hogy távolodna. Most vajon tényleg egyedül maradtam, vagy csak el akarja hitetni velem?

Miután kicsit melegedtem, áthordom a takarókat a tűz mellé. Rendes állatbőrnek és szőrmének érzem, így igyekszem nem belegondolni, hogy honnan van, és mikori. Csak nem hurcolt be állatokat, vágta le itt és nyúzta meg őket… Ugye nem?

 Nagyon sokáig csak fekszem, és a tüzet figyelem. Néha dobok rá egy-két faágat, amit találtam nem sokkal mellette. próbálom végig gondolni az elmúlt napot, de nem tudok rájönni, hol rontottam el, vagy mit tettem, hogy ezt érdemlem. Lassan azonban elnyom az álom.

~*~

 Mikor kinyitom a szemem, kiszökik az álom belőle. Még mindig egyedül vagyok, betakarózva fekszem. Nem hallok és látok semmit, csupán a folyó vagy patak csobogását. A tűz is kialudt, már csak az elszenesedett fa és hamu néz vissza rám. Talán ő is alszik? Felülök, és körbe nézek, de még mindig senki sehol. Itt a lehetőség, most talán ki tudok jutni innen. Csak gyorsnak, és csendesnek kell lennem.

Óvatosan felállok, és elindulok a kijárat felé. Folyosókon vezet az utam, és egyre tovább megyek, úgy érzem, csak beljebb kerülök, nem pedig kifelé. Egyáltalán nem ismerősek a falak, össze vissza kanyarognak, semmi rendszer nincs benne. Gyorsabban szedem a lábam, mire észhez kapok, már szaladok, és nem foglalkozok vele, hogy halk legyek. Azonban már nem csak az én lépéseimet hallom, hanem valaki másét is. Már nem kiszabadulni akarok, hanem tőle menekülni. Ki tudja mit művel velem, ha elkap. Már pörögnek is a szemem előtt képek, mikor kibicsaklik a bokám. Próbálok nem törődni vele, és tovább menni, de elkap hátulról, átfog a karjával, és megint azt az édes illatot érzem…

-Ne-ne bántson! – kiáltok rá, miközben lüktet a lábam. Érzem, hogy arcom fájdalmas grimaszba megy át, de nem foglalkozok vele.

Gyorsan felpattan mellőlem, és megáll pár lépésnyire. Csak most tudom megnézni magamnak rendesen. Bár még kezét az orránál tartja, azt meg tudom állapítani, hogy magas, izmos a srác. A srác! Olyan 30 körülinek tippelem, a borosta és félhosszú haj miatt lehet idősebbnek is nézem kicsit. Szemei világosak, innen nem tudom megmondani, hogy milyen lehet pontosan. Bőr nadrágot visel, és valami régies már szürke felsőt, mezítláb van. Mintha a középkorba lennénk.

És itt feküdt mellettem, miközben aludtam! Gyorsan magamon is végig nézek, de a ruházatom normálisan ál, és a bokámon kívül nem érzek semmi szokatlant. Nem csinált velem semmit, de ki tudja mi történik, ha nem kelek fel…

- Nem akarlak bántani – mondja, mikor elveszi a kezét az orra elől. Semmi baja, még csak el sem törtem neki. Kicsit szomorú vagyok emiatt.

Legugol és úgy hajol közelebb hozzám. Már látom a szemét, kék. Akármennyire vagyok rossz helyzetben, el kell ismernem, hogy vonzó személy.

- Ki vagy te? – kérdezem tőle. Bár hangja hasonlít a másik személyre, mégis egy kicsit más… Olyan, emberibb. – Hol a másik?

Körbe nézek, de nincs senki más rajtunk kívül.

- Arthegallo. Én vagyok csak. Miért próbáltál megszökni? Mondtam, hogy nem tudsz!

Nem válaszolok neki, csak összeszorítom az ajkaim. Nem szeretném, hogy olyasmit mondjak, amit nem kellene. Hirtelen felpattan, szeme haragosan csillan és eltávolodik tőlem, be a sötétbe.

Próbálok én is felállni, de a bokám miatt nem megy. Bár feldagadva nincs, mert valami fajta borogatás van rajta, rettentően fáj. Valószínűleg meghúzhattam valami izmomat.

- Meddig tartasz itt? – kérdezem dühösen a sötétség felé nézve, ahol beleolvadt a környezetbe. Azonban a hátam mögül jött a hang.

- Ameddig akarom.

Megfordítom a fejem, azonban már nem ott van, hanem előttem. Én vagyok ennyire lassú, vagy ő lenne ilyen gyors? A lábamnál guggol, és a bokámat nézni. Meg akarja fogni, azonban elrántom tőle. A fájdalom hirtelen hasít bele, és a fogaim között szívom be a levegőt. Ez nem jó jel.

- Meg kell bíznod bennem. Segíteni akarok – mondja lágyan, de nem mozdulok. Eleget segített már így is. Miatta történt ez is.

- Hol a táskám? – nézem szét.

- A táskád? – kérdez vissza értetlenül.

- Igen, a cuccaimmal benne. Nagy táska, szíjakkal, sok zsebbel…

Mintha eszébe jutna, hogy miről beszélek, elindul, majd rövid időn belül ledobja mellém.

- Nincs benne semmi fegyver, némber! Már átnéztem, nem fogsz tudni megszökni vele.

Karbatett kézzel nézi, ahogy beletúrok. Kell legyen nálam csomó gyógyszernek, mindig rakok el. Biztos van benne valami fájdalom csillapító.

- Te átkutattad a táskámat? – esik le hirtelen a tantusz. Úgy néz rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez. Megvonja a vállát, jelezvén, hogy mit problémázok ezen, teljesen okés a dolog.

Megtalálom a kis gyógyszeres táskámat. Kiveszek, kinyitom, ő pedig kíváncsian közelebb hajol. Körbe túrom, a csendet hangosan töri meg a csomagolások hangjai. Megtalálom, majd kiveszem, és kipattintom a tenyerembe. A csodás megváltás! Azonban mielőtt bedobnám a számba, hirtelen mozdulattal kiveri a kezemből.

- Mi a fenét képzelsz? – kiabálok rá.

- Nem hagyom, hogy ilyen bogyókkal mérgezd magad! Ki tudja honnan szedted! – válaszolja mérgesen.

- A gyógyszertárból, te idióta! – keresni kezdem, de nem találom, hiába tapogatok. – Az egyetlen gyógyszer, ami csökkenti a fájdalmam – sóhajtok fel, mikor nem találom meg. Újból a táskámhoz nyúlok.

- Gyógyszer?

- Igen! – csattanok fel. A fájdalom kezd elviselhetetlen lenni. – Orvosság, patikaszer, ha ennyire ragaszkodsz a középkori képzelgéseidhez.

Megtalálom, és gyorsan beveszem, mielőtt bármit is tehetne. Kiveszem a pulcsimat is, amit nem tudtam még felvenni, és ültömben magamra rángatom. Közben érzem magamon az elrablóm tekintetét, és örülök, hogy már nem a testhezálló garbóban kell legyek. Félreteszem a táskámat, és az oldalamra fekszem, háttal neki. Túlságosan haragszom most rá. Miatta kell itt legyek, miatta zúzódott meg a bokám, miatta nem lehetek az ágyamba. Magamra húzom az egyik takarót, és a nyakamig betakarom magam. Mereven előre nézek, mikor két meztelen lábfej jelenik meg az arcom előtt. Átfordulok, de újra ott terem. Lehajol, és a fülem mögé simítja a hajam, így látható a sérülésem. Nem hódolok be neki, nem mozdulok, és nem is nézek rá. Még mindig dühös vagyok.

- Éhes vagy? – kérdezi, oldalra döntött fejjel.

A gyomrom korogni kezd, de még mindig nem mozdulok. Minden szívverésem érzem a lábamban, és emiatt dühös is leszek, magamra. Hogy lehettem ilyen balfék, hogy ilyen kiszolgáltatottá tettem magam? Ki tudja mit akar velem csinálni, mikor legközelebb elalszom, és most még menekülni sem tudok tőle.

Még látom, ahogy a két láb eltávolodik tőlem, majd már hátulról az egész alakját meg tudom figyelni. Széles válla van, erős karjai és izmos lábai. Tüzet gyújt, majd elkezd pakolászni egy polc-szerű izénél, nem nevezném bútornak azt a tákolmányt, néha rám pillant, olyankor találkozik tekintetünk, de nem látom, mit csinál.

Érzem, hogy a fájdalom tompul, és a gyógyszer hatni kezd, így lehunyom a szemem, nem ellenkezem, hogy hatni kezdjen.

Félálomban lehetek még, mikor lassan kinyitom szemem. Sóhajtok egyet, és szorosabbra húzom a takarónak szánt anyagot. Mögöttem valami vagy inkább valaki megmodul. Nem fordulok meg, jól tudom ki az. Szemben velem ég a tűz, és mintha valami edény lenne felette, de nem látok el odáig olyan jól. Egy gőzcsík száll fel belőle, kellemes illatot hordoz magával.

- Hmm, de jó illata van – motyogom.

- Nemsokára kész – mondja a mély hang mögöttem, amire jólesően megborzongok. Kellemes baritonja van, tetszik. Valószínűleg észreveszi, hogy megrázkódtam kissé, ugyanis közelebb csúszik. Még a takarón keresztül is érzem a meleget, ami a testéből árad. Így nem is csodálom, hogy nem fázik ezen a helyen úgy, mint én.

- Remélem olyan jól főzöl, ahogy kinézel.

Óvatosan hátrébb helyezkedek, amíg meg nem érzem testét az enyémnek nyomódni. A közelségétől ellazulok, és lehunyom a szemem. Elképzelem, hogy az ágyamban fekszem, és a kemény szikla nem töri a hátam. A karja a derekamnál átfog, tenyere a hasamra simul. Nem ellenkezek, hiszen miért is utasítanám el a törődést. Most így jó, magamba szívom a meleget, amit átad, a bokámat egyáltalán nem érzem, csupán az álmosságot, ami lepelként hullt rám. Hüvelykujjával simogatni kezd, mire elmosolyodok, és még közelebb simulok hozzá. Megfeszülnek izmai, mintha a falhoz értem volna, majd lassan ellágyul, és szorosan fog magához.

- Olyan jó meleg vagy – motyogom, még lecsukott szemekkel. Nincs erőm kinyitni. – Olyan jó így.

- Itt maradunk örökre - mondja, és érzem ahogy a szavak cirógatják a tarkómat. - Abigail... 

Mély levegőt vesz, mintha a hajamból áradó illatot szippantaná be, de biztosan tévedek. Hiszen ki kezdené szagolgatni a másik haját?

Azonban sokáig nem tudok ezen gondolkozni, mert a lepel ólomsúlyként nehezedik rám, és mély álomba taszít.

Mikor felkelek, erős kéz húz magához. Nem tudom mennyit aludtam, de a gyógyszer rendesen kiüthetett, mert furcsát is álmodtam.

- Mi a fene… - motyogom, és húzódok el tőle. A közöttünk keletkezett helyre hideg levegő tódul. – Ne tapogass mikor alszom! – mondom, és ledobom magamról a kezét.

Hátranézek, és meghökkent arca közelsége, de uralkodok arckifejezésemen. Összezavarodva néz rám, mint aki nem érti, mi van velem.

- Már alvás közben nem érezhetem magam biztonságban – motyogom, és felülök. Bár még felállni nem tudok, de jóval könnyebben mozgok.

Az pedig… Biztos csak álom volt.

A csoportot az interneten ismertem meg. Gyakran csinálnak ilyet, felteszik az útvonalat, aki akar az pedig csatlakozik hozzájuk. Többször is láttam a nevüket, de még nem volt hozzájuk szerencsém személyesen. Egyenlóre hatan leszünk, három srác és három lány. Van közülük olyanok, akik ismerik egymást. Remélem, hogy gyorsan egymásra hangolódunk és jól elleszünk. Jó lenne már egy végleges csapathoz tartozni, akikkel kiismerjük egymást, és tudunk együtt új helyekre barangolni.

Otthon előveszem a túra táskámat, és kirázom belőle a cuccokat, amik az előző kalandról maradtak. Csak besöpröm a túrás dobozba, és elkezdem összeszedni a holmim. Lámpa, váltózokni, kötél, bicska, pár müzliszelet és minden, ami még kellhet a naphoz. Reggel indulunk, így a vastagabb ruhát, mint a pulcsi, felhúzom, de hagyok neki helyet a táskában, hátha el kell raknom. Izgatottan fekszem le, húzom fel az ébresztőmet, és most nem is bánom, hogy nem alszom annyit, amennyit szoktam.

Reggel kipattan a szemem, gyorsan tusolok le, és veszem fel a ruhámat. Le ellenőzök minden ablakot, kapcsolót és konnektort, majd mikor rendben találom a dolgokat, bezárom az ajtómat, szaladva megyek le a lépcsőn. Öt perccel korábban érek a megbeszélt helyre, és még senki nincs ott. Aggódva nézem meg, hogy jó helyen vagyok-e, mire szinte mindenki egyszerre jelenik meg. Bemutatkozunk egymásnak, majd berakjuk a csomagokat a kocsiba. Egy hét személyes autóval indulunk, én ülök leghátul egyedül. Mosolyogva hallgatom a többiek sztorijait. Tapasztaltaknak tűnnek, ami jól tud jönni, ha olyan helyzetbe kerülnénk. Senki nem tud többet a helyről, mint én, ez pedig megnyugtat egy kicsit.

Egy közeli pihenőhelyen állunk meg, ahol megejtjük az utolsó mosdólátogatást, reggelit, pakolgatást. Telefonszámot cserélünk és neki indulunk az útnak. A barlang bejárata nincs messze, viszont elég eldugott, így megértem, miért nem fedezték fel jobban. Ha nem keressük, nem is találjuk meg. Pár szikla között egy keskeny bejárat van, éppen, hogy beférünk.

Magasan van a bejárat, még beszűrődik a fény a fejünk fölött, ezért egyenlőre nem is veszem elő a lámpámat. Kissé lemaradva megyek a többiek után, akik hangosan csevegve mennek, nem is igazán néznek körbe. Eddig nagyon jól elvoltunk, és szimpatikusak voltak, most pedig egyre kevésbé örülök, hogy velük jöttem. Volt, akivel nagyon jól elbeszélgettünk, egészen csak este értünk ki, annyira elszaladt az idő. Mindent rendesen körbe néztünk, megvizsgáltunk. Most, csak szinte szaladunk előre, mintha csak egy insta postért jöttünk volna. Sokkal többet vártam tőlük.

Nem is igyekszem nagyon utánuk, még látom és hallom őket, de külön megyünk, és úgy érzem, lefele megyünk. Egyre sötétebb és hidegebb van. Elő kellene már vennem a lámpát, hogy könyebben tudjam követni a többieket, de ahogy kezd hozzászokni a szemem a sötéthez, nem érzem szükségét. Számos elágazás kerül elém, mindig azt választom, ahonnan jobban hallom a hangjukat, azonban az utam végén két felé lehet menni. Nem tudom merre mehettek, most még tippelni sem tudok.

- Hahó! – szólalok meg, hátha eljut hozzájuk a hang, de nem kapok választ.

Próbálom összerakni a fejemben a barlangrendszer térképét, az alapján, amit eddig láttam, de nem sikerül egységes képet kapnom. Megindulok visszafelé, legalábbis azt hiszem arra van. Még sosem tévedtem el, ennyire bonyolult helyen még nem jártam.

- Ez a barlang behatározhatatlan – motyogom magamban.

Most már tényleg elő kellene vennem lámpát vagy a telefont, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni a többiekkel. Azonban a barlang, valamiért magával ragad, teljesen más a levegője, mint a többinek.

Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a falat, hogy érezzem a kő érdes felületét, hirtelen valaki vagy valami megragad, és édes illatot érzek. Próbálok sikítani, hangot adni annak, hogy ez nem tetszik, de ahogy újabb levegőt gyűjtenék hozzá, elsötétül előttem az a kevés is, amit eddig láttam.

~*~

Lassan nyitom ki szememet, bár még mindig sötétség vesz körül.

- A boszorkány küldetett? – szólal meg messziről egy hang. Nem látom, ki mondja, és azt sem, hogy pontosan honnan jön. Próbálom behatárolni, és gyorsan körbe nézek, de egyáltalán nem ismerős a hely.

- Miért van rajtad férfi ruha? – szólal meg újra, mire felülök.

Nem közvetlenül a kövön fekszem, hanem egy pokróc-szerűn. Körbe mindenhol, minta valamilyen össze-eszkábált bútorok lennének. Ez biztos csak valami vicc. Biztos a többiek találták ki, nem véletlen voltak el olyan jól együtt és mentek előre.

- Srácok hagyjátok abba ez egy nagyon rossz vicc! – mondom hangosabban, hátha ezt komolyan tudják venni.

- Hagyja a férjed, hogy így öltözz és veszélyes helyekre kóborolj? Még fegyver se volt nálad, megnéztem némber! - mondja töretlenül a hang, de nem mindent értek meg azonnal. Nem ismerem fel az akcentusát, és érdekes szavakat használ. Mintha száz évvel korábbról lenne.

- Ki-ki maga? – suttogom, és lassan felállok. Nem tudom melyik helyen lehet, és kicsoda egyáltalán, így próbálok nagyon lassan felállni. Mennyi idő telhetett el? Meddig voltam kiütve? Mikor unják meg ezt a játékot?

- Mi ez a hely? - kérdezem, de nem kapok választ, csak egy zacskót dobnak elém. Belenézek, és mintha gyümölcs lenne benne. Alaposan megvizsgálom őket, igazi-e, és komolyan gondolja-e ezt.

- Edd meg és ne próbálj meg megszökni! Úgysem tudsz innen kijutni és pusztán mérges leszek. Illetve még egy dolog, ne keress semmit amit nem mutatok! – hirtelen valami végigsimít a karomon, amitől bepánikolok.

Mi van, ha nem is a többiek tették, hanem valami perverz elrabolt? Ezért nem volt információ a barlangról. Lehet valami sorozatgyilkos lakik itt, mi pedig egyenesen besétáltunk hozzá. Vajon a másik öt emberrel már végzett? Kijutottak? Kerestek egyáltalán, vagy csak elmentek innen, mert azt hitték, már hazamentem? Hívtak segítséget?

- Ki vagy te? – kérdezem, hátha megtudok valamit az elrablómról.

- Arthegallo – mondja halkan.

- Elég régies név – válaszolok, csevegő hangnemben. Hátha több mindent mondd el, ha közvetlenebben viselkedem. – Én Abigail vagyok, de nyugodtan szólíts Aby-nek.

- Egyél! – parancsol rám.

Lassan visszaereszkedem, és törökülésben leülök a pokróc-szerűre. Nem puha, de egyáltalán nem értem hidegnek a padlót, amiért hálás vagyok. Megnézem, mik vannak a kis zsákban, de nem igazán látom jól. Talán egy almát felismerek. Megtörölgetem a pólómba, majd beleharapok.

Az íze közel sincs a boltiéhoz, de nem is érződik nap sütöttének. Elmajszolgatom, addig pedig körbenézek jobban, és igyekszem a halk mozgás hangra figyelni. Mintha a terem szélénél lenne, és körbe-körbe menne. Szándékosan nem jön előre, nem mutatja magát.

Miért nem? Talán ismerem, és nem akarja, hogy bajt hozzak rá?

- Hol vannak a többiek? Itt vannak valahol? – nézek szét látványosan, és figyelem, ahogy a hang megy körbe-körbe.

- Nincsenek itt – mondja tömören.

- Mit csináltál velük? – kapom oda a fejem, ahol úgy gondolom, hogy lehet.

- Nem láttam őket, csak hallottam. Egyedül voltál. De hozzád se nyúltam, nem kell félned tőlem.

Próbál megnyugtató lenni, de hangja furcsán cseng. Nem tudom megmondani miért, de még nem hallottam ilyet. Nagyon sok emberrel találkozom a munkám során, mégsem találkoztam ilyennel még.

- Egyedül szeretnék lenni – mondom, és újból felállok.

- Nem tudsz innen elszökni! – vágja rá azonnal – Nem mehetsz sehova innen!

Elindulok előre, ahonnan valami más zajt hallok, nem törődve vele, hogy mit is mond. A harmadik lépésnél ismerem fel a folyóvíz hangját. Egy patak lehet? Vajon melyik folyóba torkollik? Azonban mielőtt újabb lépést tennék, újra megérzem az édes illatot, és lecsukódnak szemeim.

*Talán mert a gondolataim a fiú körül mozognak, vagy talán más okból de nem igazán veszem észre a férfit, hisz jönnek mennek itt az emberek és nem intézhetek minden vendéget én magam egyedül.

Ezért csak az utolsó pillanatba kapcsolok, mikor a Yuuto fegyvert ránt, meg is dermedek, te jó ég ilyenekkel lövöldöztek rám, mikor ebbe a világba érkeztem. Dermedten nézem az idősebb férfit is aki nekem ront, szemeim elkerekednek hallom a szavakat de a testem nem reagál, mielőtt pedig fel is fogom mi történt már késő, fájdalmasan szisszenve csapódok neki a falhoz, ami észhez térít. Megrezzenve próbálok szabadulni a másik karmaiból és elkerekednek a szemeim, ahogy felfogom engem akar pajzsként használni.

Nagyot nyelek, ha felfedem magam és megpróbálok védekezni, a Yuuto minden bizonnyal szemrebbenés nélkül kilyukasztja az én bőrömet is, ha pedig nem teszek semmit ez a fenevad minden kétséget kizáróan elroppantja a nyakam. Végül mintha a vadász meginogna így megpróbálom ezt kihasználni.*

-          Velem ne törődjön. –mondom neki- Csak lője le!

*Abban a pillanatban mikor megint látom, hogy a Yuuto habozik körmeimet, mintha ellenkezni próbálnék az idősebb férfi kezébe mélyesztem, aki ezen csak felröhög hisz gyenge próbálkozásnak méri. Ha tudná, hogy mérget juttattam a testébe, persze nem nevetne. Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy a méreg halálos legyen, de néhány pillanatra megbénítja ahhoz, hogy a lövés pillanatában, meg se tudjon rezzeni, én pedig lehunyom a szemem és elrántom a fejem.

Érzem, ahogy a golyó éppen csak súrolja az arcomat, a vérem pedig kiszökken a seben te jó ég, még szerencse, hogy nem tudja, hogy én sem vagyok ember! A vérfarkas élettelen teste, pedig elernyed és én lihegve borulok a földre, négykézláb megtámaszkodva ott.*

-         - Shizuku-san! –Rohan oda Yuuto hozzám és megérinti a vállamat- Jól van Shizuku-san nem esett baja?

*Mély levegőket veszek, ahogy hallom amint szólítgat ez pedig újra visszahoz a valóságba. Kissé megijedek a barátságos tekintete láttán majd nem kapcsolok, hogy ő nem tudja én valójában mi is vagyok, csak adja az isten, hogy ne boncolják fel a vérfarkast!*

- Én igen… azt hiszem… köszönöm jól vagyok. –mondom ahogy meglepetten pislogok, mivel az ujjaival végigsimít az arcomon-

- De hisz Ön vérzik! –mutatja elém az ujját, rajta  a vörös folyadékkal és hirtelen egy kicsit megszédülök- Várjon, hozok valamit amivel letörölhetem.

*Azzal mielőtt még szólhatnék valamit, hogy megállítsam már látom ahogy el is siet a konyhába és őt Harada-san váltja fel, ahogy odarohan hozzám, hogy segítsen felállni miközben én a mögöttem lévő holtestre nézek és összerezzenek.*

- Ne foglalkozzon vele, szerencséje volt, hogy Yuuto-san itt volt és elintézte, különben most maga heverne ott, inkább jobb lenne ha hazamenne és lepihenne, ha gondolja megkérhetem a megmentőjét, hogy kísérje el.

- Ugyan Uram erre semmi szükség, inkább maradok hisz ha kijönnek a rendőrök akkor valakinek…

- Nem erről szó sem lehet! –Vág bele a szavamba- Maga most hazamegy és kipiheni magát, jobb lesz ha ezt a profikra bízza.

*Azzal én csak bólintok egyet hisz mi más tehetnék és kint várakozom, amíg Harada-sama átsétál a konyhába és közli Yuuto-val a kívánságát.*

- Jobb lenne ha vigyáznál rá amíg hazaér lehet, hogy a baj nem csak itt keresi őt.

*Végül megpillantom amint kijön a konyhából és odalép hozzám. Elsőnek letörli az arcomról a vért, majd valami csípőssel, gondolom alkohollal keni be ne, hogy elfertőzzön, végül pedig nyom rá egy ragtapaszt.*

- Ezzel meg is vagyunk, úgy tűnik, hogy egy darabig együtt megyünk, remélem nem okozok gondot Shizuku-san! –Mondja barátságosan rám mosolyogva-

- Ugyan nem dehogy. –Nevetve vakarom meg a tarkómat- De jobban szeretem a Mito-t használni. –Mutatok is rá a kis névjegykártyára majd elindulunk.

*Nem lakom valami messze, de úgy érzem ez a séta többnek fog hatni a szokásos negyed óránál, mint általában szokott lenni. Egész úton mereven bámulok magam elé, még a másikra sem nézek rá, de még is időközönként magamon érzem a tekintetét. Talán neki a sokknak tűnhet, amit az előbb éltem át, de valójában azon gondolkodom, hogy mit tenne velem, ha rájönne, hogy mi is vagyok én valójában.

Hosszasan harcolok magamban, hogy rátudjak nézni vagy megtörni ezt a csendet, biztos ő azon gondolkodik, hogy miért pont rám támadott a vérfarkas, miért nem valamelyik közelebbi jelenlévőre, talán paranoiás lennék? Nem kétlem, hogy ilyeneken gondolkodna jól célzott, de neki is volt egy pillanati megingása. Végül hirtelen átgondolatlanul megállok és felé fordulva, hajolok meg kissé.*

-          Köszönöm, hogy megmentette az életem, tartozom önnek tisztelt… -Itt elakad a szavam, hisz most jövök rá, fogalmam sincs, hogy hívják a másikat-

 [Leendőbeli üldözőmnek]

*Így újabb mosollyal az arcommal távozom, háta be a konyhába. A koffeines italhoz, pedig nem kell nagy tudomány, hogy egyedül is eltudjam készíteni. Bár nem vagyok egy profi, de egy két trükköt ezért már ellestem a többiektől. Így még munkatársaim, szívecskét vagy hasonló dolgokat rajzolnak a vendégeknek, én úgy döntök önmagam adom és egy pókháló mintát, rajzolok a fehér hab tetejére a sziruppal, amit fel is szervírozok neki.*