- Nem olyan nehéz mint gondolja, de sajnos magának még ez is az. Ha gondolja sétálhatunk egy kicsit itt bent.

- Az nagyszerű lenne, de kérlek tegezz. Igaz idősebb vagyok mint te de én is most szolga vagyok úgy mint te.

- Rendben, de jó itt nekem. A gazda megmentette az életemet amikor farkasok támadtak rám. Ha ő nem lenne nem lennék én sem itt. - hihetetlen. Még a végén kiderül, hogy egy jó démonnal élek. Ezen a gondolatomon el is mosolyogtam ami Slam figyelmét sem kerüli el.

- Tudod, nem volt mindig ilyen. De erről inkább nem beszélek, ha akarja majd ő elmondja. De most sétálunk, hogy szokjad.

Talán tíz perce sétálhatunk de én el fáradtam. Slamet is elhívta a kötelessége, ami a főzés. Sajnos nem eszem meg azt az ételt amit nem előttem készítenek. Egyszer megmérgeztek és majdnem egy hónapig élet halál között lebegtem. Mint mondtam amint Slam kiment a szobámból mezítelenre vetkőztem, nem bírom elviselni. Ez a kis séta kimerített, le fekszek az ágyba és azonnal elalszok.

- Silen, kelj fel kész a vacsora.- óvatosan ébresztget Slam. Milyen kedves, de sajnos nem mehetek enni, pedig már nagyon éhes vagyok. Ezt el is mondom neki de az okát nem. Megérti majd magamra hagy.

Éppen csak vissza fekszem az ágya amikor megjelenik a gazdám. Másik oldalamra fordulok, hogy még véletlenül se lássam, de le rántja rólam a takarót aminek hangot is adok.

- Hé!! Ezt most miért kellett? - kissé mérgesen szolok hozzá, de meg sem hatja. Ehelyett fölém mászik amitől meglepődök. Nálunk ilyet nem szokás, nem zavarjuk a másikat mikor nem kíváncsi rá. De őt nem érdekli, egyik kezével fejjem mellett támaszkodik a másik keze a fejemre teszi majd meghúzza a hajam, nem erősen de mégis fel szisszenek. Nem marad sokáig keze a hajamba, lassan lejjebb vezeti kezét majd a fülem mögötti részre simít. Nem értem magam és őt sem de ez a gyengéd simogatásra felnyögök. Ez nekem ismeretlen.

- Mit csinálsz? - kérdezem tőle, közben a mellkasát ütögetem de feleslegesen, meg sem érzi. Folytatja újra, most a nyakamat simogatja. - Hagyd abba!! - most már kiabálok vele, de ez sem érdekli, csak nem hagy nekem békén. Altestét hozzám szorítja ami ugyan úgy furcsa érzéseket kelt bennem, de ezzel nincs vége. Ujjával ajkamat cirógatja, ezt megunva a vállaimat majd a mellkasomat simogatja. Nem tudok semmit tenni ellene, főleg amikor a mellbimbómat megcsípi. - Ne! - nyögök fel könnyes szemmel. Hát nem érti? Nekem minden új, most még a saját testemet sem értem, nem hogy őt. Nem tudom mit láthatott a szemeimben de le mászik végre rólam.

- Öt percen belül lent legyél, vagy én magam jövök fel érted, és akkor nem állok meg itt. - de én nem akarok vele lenni, sőt még rá nézni sem.

- Megértetted, sellő? - csak bólintani vagyok képes, hangom az most cserben hagyna. - Válaszolj, ha kérdeztem valamit! - kiabál rám.

- Igen.

- Igen, uram. - hát persze.

- Igen….uram. - mondom ki neki, hogy legyen boldog. Miután a varázs szavak elhagyták ajkaimat elismerően bólint majd magamra hagy végre-valahára. Mivel nem szeretnék úgy járni mint az előbb így elkezdek öltözködni, nehezen de sikerül. Mivel csak egy utat ismerek eddig így arra megyek. Az ajtón be nyitva szembe találom magam vele, az asztal legtávolibb, vagyis tőle a legtávolibb helyre ülök.

Slam igazán kitett magáért, a nyálam csak folyik, de mivel nem láttam készítési menetet így nem merek enni belőle, csak az asztalt bámulom. Bezzeg a gazdám vígan falatozik, neki úgy sem árt semmilyen méreg.

- Talán nem hercegnek való az étek, amit az asztalon látsz? - de, éhes is vagyok rendesen, de nem mondhatom el mi okból nem eszem.

- Nem eszem meg olyat, amiről nem tudom, hogy micsoda.

- Úgy látom, Ranvir arra sem tanított, hogyan illik viselkedni egy asztalnál.- néz rám kihívóan, de én csak felfújom az arcomat. Hogyan meri apám nevét a szájára venni, semmit sem tud róla.

- Slam, a sellőnk nem éhes, így kérlek holnap vacsoráig ne adj neki semmit enni. - azt ne, éhean fokok halni.

- Igen, uram.

- Hogy…..- pattanok fel ültömből majd elé sietek. - hogy képzeli ezt? Maga nem viselkedhet így velem. - ordítom neki de ez nem volt a legjobb ötletem, hajamnál fogva a falnak vág. Alig kapok levegőt, most megtanultam, hogy nem szabad vele ordibálni.

- Azt én házam, az én szabályaim. Nem tudom, mit képzelsz magadról, de örülj, hogy nem hagytalak a remek kalózbarátaid kezei közt. Ott rosszabb sorod lenne. - na persze, minden hol jobb mint itt. Sajnos nem gondoltam ezt át jól.

- Ennél bármi jobb lenne.- feleselek fele, na ennyit arról hogy át gondolom, hogy mit mondok.

- Tűnj a szobádba! - parancsolja nekem amit késegesen teljesítek neki. De még mielött elhagynám az ebédlőt még vissza szolok neki.

- Sosem leszek a magáé. - ezzel el hagyom a helységet. Mérgesen megyek vissza a szobámba, ahol megpróbálok megnyugodni. Ami persze nem sikerül olyan könnyen mint szeretném. Körbe-körbe sétálok a szobába és gondolkozok. Ha így folytatom nem hogy a bosszúmat nem tudom véghez vinni, de meg is ölnek. Vagy be hódolok neki, vagy meghalok. Muszáj lesz higgadtabban viselkednem, ha nem akarok idő előtt meghalni. De hogy csináljam amikor maga a létezése is szúrja a szemem. Gyerünk Silen te ennél okosabb vagy. Lassan lenyugszom, az éhség és a fáradság megint alvásra kötelez.

Éjszaka közepén felkelek aminek hálát adok. Megint ez az álom, ahogy megölik a testvéreimet. Ahogy ott fekszenek vérbe fagyva, és miért? Mert ez az elme beteg tombol, még száz év múltával is felzaklat. Még mielőtt a szomorúság elragadna a hasam hangosan adja tudtomra, hogy kéne egy kis étel. Halkan oson ki a szobámból, egyenesen az ebédlőbe, ahol remélem a konyhát is megtalálom. Szerencsére nem kell sokat keresgessek, az első ajton amin be nyitok a konyhába találom magam. Zajt nem szeretnék csapni így csak egy kis kenyeret és egy kis gyümölcsöt veszek magamhoz. Már éppen bele harapnék a kenyéreb amikor világosság lesz a konyhába.

- Te mit keresel itt? - meg sem kell fordulja, hogy tudjam ki van az ajtóban. Lassan megfordulok mejd szembe találom magam vele. Alváshoz van felöltözve, vagy nem. Felülre semmit nem vett fel így remek rá látásom van felsőtestére, haja kiengedve kissé kócosan.

- Én.. én csak megéheztem. - mutatom meg neki amit elvettem. - Tudom, hogy nem lett volna szavad le jönnöm, de tényleg éhes voltam.

- Nocsak, mire fel ez a változás? Korábban nem így viselkedtél. - most sem akarok másképp de ha túl akarom élni, muszáj lesz engedelmeskedni.

- Igazad volt korábban a kalózokkal kapcsoltadban. Itt sem jó, de jobb ha itt maradok mint, hogy megöljenek azért ami vagyok.- ami részben igaz. Hallottam már dolgokat.

- Látom megjött az eszed, ha engedelmeskedsz, nem lesz itt semmi bajod. Most eltekintek attól, hogy nem fogadtál szót. De legközelebb nem leszek ilyen rendes. - örülnöm kellene? Nem!!

- Köszönöm, uram. - a hideg is kiráz, hogy így meg kell alázkodjak előtte egy kis ételért.

- Megy ez neked. Most viszont menj vissza a szobádba, holnap reggeltől elkezdjük gyakorolni az emberi test működését. - mosolyog rám de a szemében meg csillan valami. Egy pillanatig látom, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tűnik.

- Engedelmeddel akkor én távoznék. - nem mond semmit csak el áll az ajtóból. Viszonylag hamar vissza érek a szobámba ahol megeszem a kenyeret és a gyümölcsöt. Hamar el telit még ez a kis étel is, mivel jól laktam így el is álmosodom újra.

Másnap Slam ébresztőjére kelek ami abból állt, hogy elhúzta a sötétítőt és így a nap pont a szemebe sütött.

- Jó reggelt Silen. Ha felkeltél és átöltöztél kérlek kövess, gazdám már vár az ebédlőben. - ha csak a tegnapira gondolok hideg futkos a hátamon, így viszonylag gyorsan felöltözök. Persze Slam sgít megint meret a fejemen nem nagyon akart át menni a felső.

- Várjál, azt nem abba a lyukba kell tenni a fejed, ide a kezedet kell. - mosolyogva magyarázza nekem amin én is mosolygok.

- Készen is vagyunk, gyere reggelizni, gazdánk már vár. - most sokkal jobban megy a menés, nem akar egyfolytában össze csuklani a lábam. Amint le érünk Slam nyitja ki nekem az ajtót, gazdánk megint az asztalfőnél ül, és nekem is oda van készítve a reggeli.

- Jó reggelt, uram. - köszönök neki, ő mutatja, hogy üljek le mellé amit meg is teszek. Még le sem ültem igazán de reggeli előttem, semmit sem ismerek fel. Nálunk teljesen más a reggeli.

- Nyugodtan megehetsz mindent, nincs benne méreg. - megdöbbenek amit mond, honnan trudja? - Látom megleptelek, hogy honnan tudom? Slam kiderítette nekem, hidd el itt nem kapsz olyan ételeket amiben méreg van. Slam maga termeszti a hozzávalókat, néha jár le csak a piacra. De most már együnk. - neki nem hiszek így Slamre nézek aki csak bicent egyet. Nem akarom megsérteni őt így neki látok az ismeretlen reggelinek. Először valami szárazat eszek, amire teszek valami kenhető sárga valamit, Ragnartól lestem el. Az íze mennyei, így gyorsan kenek még egyet, kaptam valami forró folyadékot is. Csak hát én nem tudtam addig míg nem ittam bele, így megégette a nyelvemet. Persze ezen jót nevet Ragnar.

- Ne nevess kérlek, én nem tudom mi micsoda. Tudod jól, hogy nálunk nem ilyenek az étkezések.

- Tegnap is mondtam neked, hogy ma az emberi test működésével tanítalak de úgy néz ki, hogy az ételeinket is meg kell tanítsam neked. De ha jó tanítvány leszel, akkor kapsz jutalmat is. De hogy mit az majd megtudod ha engedelmes szolga leszel.

Amint felérek vele a vendégszobába, mely mostantól az otthona lesz, mindennemű finomság nélkül hajítom az ágyra. Kezd sok lenni a szitkozódása.

– Ha jót akarsz magadnak, megtanulod befogni a szádat – figyelmeztetem komor hangon. – Itt nem vagy herceg, mint mondtam, egy szolga vagy, aki nekem engedelmeskedik. Most pedig szépen itt maradsz, míg hozok neked ruhákat – mondom felegyenesedve, de mielőtt még elindulhatnék, természetesen szájalni kezd velem.

– A nevem Silen – morogja. – Nem rabszolga vagy hercegecske. Silen! – nyomatékosítja ismét, mintha nem tudnám pontosan ki is ő.

– Rendben, Silen – lehelem az általa óhajtott nevet az ajtóból. – De ameddig nem tanulod meg, hol a helyed, csak uramnak szólíthatsz.

– Nagyon is tudom, ki vagy, Ragnar, a pusztító, aki végigsöpört a világon. Mindenhol csak pusztítást és holttesteket hagytál magad után. Senkivel sem törődtél. Csak a bosszúval. Mondd, hány életet vettél el? Megmondom neked, rengeteget, csak a gyászért... – Szavai hallatán egyre dühösebb leszek. Hogy merészel így beszélni velem? Semmit se tud a történtekről, nincs szemernyi joga sem úgy beszélni, minta bármit is értene. Nem tudok az indulataimnak parancsolni, ahogy eszembe jut a családom. Az ágyhoz lépve akkora pofont keverek le neki, hogy teljesen az ágyra rogy, de nem hagyom annyiban. A tarkójára markolok, úgy húzom közelebb magamhoz.

– Fogalmad sincs, milyen elveszteni azt a személyt, aki mindennél többet jelent neked – morgom dühtől szikrázó szemekkel. – Milyen érzés, mikor a vérbefagyott holttesteiket találod meg, fogalmad sincs… – Az erőm forrni kezd az ereimben, szemeim zölden fénylenek. Vissza kell fognom magam, különben még nagyobb kárt teszek benn, mint amit szeretnék.

– Azt hiszed, nem tudom, milyen, dehogynem... A kistestvéreimet vesztettem el. Szóval kvittek vagyunk. De ne hidd azt, hogy majd a lábaid elé vetem magam, annál többet érek, de ezt te is tudod – magyarázza mindentudóan, pedig fogalma sincs semmiről. Csak hiszi, hogy látott valamit, a gyermeki agy már csak kitölti a lyukas emlékeket és sokszor olyat képzel a helyére, amely a valóságban meg sem történt.

– Nem érsz te semmit, most már itt vagy velem, és most nem érsz többet, mint egy szolga. Jó lesz, ha mihamarabb belevésed az eszedbe. Itt az van, amit én mondok – morranok fel. Semmi kedvem a gyerekes viselkedéséhez. Egyértelműen nem tanították meg a tiszteletre, de mellettem rá fog jönni, hogy nem éri meg ellenkezni a feljebbvalóival.

– Mégis mit műveltél velem? – kérdezi végül furcsa hangon. – Valami fura akar kijönni innen – mutat férfiasságára, ami miatt alig tudom visszafogni gonosz mosolyomat. Addig örülj, amíg csak az akar onnan kijönni.

– Semmi furcsaságot azon kívül, hogy emberré tettelek. Neked most pisilned kell – magyarázom, mintha egy kisgyerekhez beszélnék. – Az lesz a legjobb, ha szólok Slamnek, majd ő segít neked és ruhát is hoz. – Ha én tenném, még véletlenül magam alá találnám gyűrni, azt viszont nem akarom. Ki akarom élvezni a betörését. Már alig várom, hogy vágytól égő szemekkel könyörögjön nekem.

– Slam – szólítom meg inasomat, aki épp a konyhában serénykedik.

– Igen, nagyuram? – kérdezi rögtön felém fordulva.

– Vigyél a sellőnknek ruhát, és kérlek, világosítsd fel az emberi test működéséről. Úgy tűnik, nem ismeri ezen faj vonásait.

– Máris, uram – hajol meg lágyan, majd elsiet a dolgára. Helyes, nekem ehhez most nincs türelmem. Mindössze néhány szavával sikerült az őrületbe kergetnie. Kíváncsi vagyok, meddig fogja tudni tartani ezt a fennhéjázó viselkedést.

Az irodámba megyek, ahol elintézek néhány papírmunkát, ki hinné, hogy egy démonnagyúrnak is van dolga? Valójában elég sok tennivalóm van a területeimmel, amik a háború során hozzám kerültek. A legtöbb élére megbízható embert neveztem ki, olyanokat, akikre a feleségem is büszke lett volna, akik nem vettek részt a varázslények üldözésében és védik azok jogait.

Jelenleg három területtel akadnak gondjaim, ezek vezetésével nem vagyok megelégedve. Legalábbis nem tetszik az, amit az odaküldött kémeim jelentettek. Pár hét múlva megrendeznek egy árverést az egyik városban, kifejezetten a különlegességeket részesítik előnyben. Azt hiszem, meg kell látogatnom ezt a helyet. Ha én megjelenek, akkor a többség amúgy sem mer licitálni, talán ezért is felejtenek el olykor szólni nekem. A többség szerencsére azért már megtanulta, hogy velem nem érdemes kikezdeni.

Halk kopogást hallok, épp akkor, amikor az utolsó jelentést is elolvastam.

– Tessék? – szólok az illetőnek, valószínűleg Slam lesz az, lassan vacsoraidő van.

– Nagyuram – lép be az előbb említett férfi. – A vacsora tálalva van az ebédlőben.

Biccentek felé egyet. – Azonnal megyek. – Tudja, hová kell teríteni, hacsak nincs valami eget rengetően fontos dolgom, akkor mindig az aktuális játékszereimmel étkezem, ebből nem engedek.

Lesétálok a lépcsőn, ám amikor belépek, nem az a látvány fogad, amiben reménykedtem.

– A sellő hol van? – nézek szigorúan inasomra, hiszen az ő dolga lenne lehozni ide.

– Bocsássa meg nekem, nagyuram… de Silen úrfi nem volt hajlandó velem tartani – magyarázza lesütött szemekkel.

– Majd most megtanulja, hogy nem fogadok el semmire nemleges választ… – Kicsörtetek az ajtón, egészen fel a szobájáig. Valószínűleg tudja, hogy jövök, mert tüntetőlegesen a másik fal felé fordulva fekszik, a takarót majdnem teljesen magára húzva.

Megfogom a paplant, és egy lendülettel lerántom róla. – Hé – tiltakozik azonnal maga elé kapva a karjait. Meztelen… ez a kis csábító dög… – Ezt most miért kellett? – vicsorog rám, ám engem nem hat meg.

Felmorranva mászok fölé, amitől egészen megszeppen. Kerek szemekkel bámul rám, ami csak még kívánatosabbá teszi. Figyelmen kívül hagyom korábbi kérdését, egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom meg, a másikkal felfedezőútra indulok a testén. Először a hajába markolok bele, nem túl erősen, de nem is annyira gyengéden. Felnyög, ahogy a füle mögötti részen simítok végig.

Ennyi kellett neki ahhoz, hogy felocsúdjon a döbbenetéből.

– Mit csinálsz? – kiált rám, miközben a mellkasomat kezdi püfölni, de olyan gyenge, hogy szinte meg sem érzem azt. Nyakának szépen ívelt vonalán cirógatok végig, amitől csak még nagyobb tiltakozásba. – Hagyd abba! – kiált erőteljesebben, a lábaival is rúgkapálni próbál, de mivel altestünket teljesen egymáshoz szorítom, nem sokra megy vele. Hüvelykujjammal az alsóajkát simítom végig, pihegve nyílik szét a szája, hm, milyen érzéki. Lentebb haladok, a vállait járom be, majd belecsippentek az egyik mellbimbójába. – Ne! – nyög fel könnyes szemekkel, a vállaimba markol, próbál eltolni, de nincs hozzá elég energiája.

Lepillantok rá, szemeiben félelem ül, ajkai el-elnyílnak ziháló légzésétől. Azt hittem, tetszeni fog ez a tekintet, de valamiért inkább csak bosszússá tesz. Még egyszer végigsimítok ajkain, mire remegve hunyja be a szemeit. Megrázva a fejemet állok fel róla, és szépen eligazgatom a ruháimat, melyek tiltakozásától kissé rendezetlenné váltak.

– Öt percen belül lent legyél, vagy én magam jövök fel érted, és akkor nem állok itt meg – nézek rá hideg tekintettel, de ő még mindig csukott szemmel piheg az ágyon. – Megértetted, sellő? – mordulok rá, mire végre felnyílnak pillái és bólint egyet. – Válaszolj, ha kérdeztem valamit! – kiáltok rá, amitől megrezzen.

– Igen – leheli remegő hangon.

– Igen, uram – ismétlem meg, milyen választ szeretnék kapni.

– Igen… uram – nyögi ki végül. Egyértelműen nincs ínyére a megszólításom, de nem is mer tiltakozni. Abban viszont biztos vagyok, hogy ennyitől még nem tört meg. Ha felocsúdott első döbbenetéből, valószínűleg visszatér az idegesítő lénye.

Elismerően bólintok, majd visszamegyek az ebédlőbe. Régi inasom jó szolgáló módjára nem kérdez semmit, ő legalább tudja, mit tehet meg és mit nem. Épp csak helyet foglalok az asztalfőnél, amikor becaplat az ajtón, immár ruhában, habár eléggé szedett-vedetten néz ki.

Leül a tőlem legtávolabb eső helyre, és feltűnően az asztalt kezdi bámulni. Ez az első napja, így kegyes módon még nem kötelezem arra, hogy mellettem egyen. Még…

Nekilátok a vacsorának, Slam ma is kitett magáért. Ha nem lenne, néha nem is tudom, mihez kezdenék. Csak ő szolgál ebben a kastélyban, ami elég nagy feladat a számára, de egyszer sem panaszkodott még. Nem várom el tőle, hogy minden szobát rendben tartson, elég azokat, amiket napi szinten használunk. Ő amolyan mindenes, egyedül a kerttel nem kell foglalkoznia. Arra van egy emberem, aki havonta egyszer eljön rendben tartani, legalábbis a legközelebbi részeket.

Az árverésen gondolkodom, amikor rájövök, hogy a kölyök egy ujjal sem nyúlt az ételhez.

– Talán nem hercegnek való az étek, amit az asztalon látsz? – kérdem, mire szikrázó szemekkel pillant rám.

– Nem eszem meg olyat, amiről nem tudom, hogy micsoda. – Már megint ez a gőgös viselkedés… ez fog a sírba vinni.

– Úgy látom, Ranvir arra sem tanított meg, hogyan illik viselkedni egy asztalnál – nézek rá kihívóan, amitől mérgesen fújja fel az arcát. Én azonban nem hagyom szóhoz jutni. – Slam – nézek rá az inasomra, aki még mindig az asztal mellett áll, hátha szükségünk van még valamire. – A sellőnk nem éhes, így kérlek, holnap vacsoráig ne is adj neki semmit – mondom ellenkezést nem tűrő hangon. Kelletlenül bár, de beleegyezően bólint.

– Igen, uram – válaszol tisztelettudóan. Na, ezt a viselkedést szeretem.

Silen hápogni kezd, majd felpattan a székéből és idecsörtet hozzám.

– Hogy… hogy képzeli ezt? Maga nem viselkedhet így velem! – ordítja teljes erőből, mire én is felpattanok és a karjaira markolva nekivágom a falnak. Vicsorogva hajolok fölé.

– Az én házam, az én szabályaim. Nem tudom, mit képzelsz magadról, de örülj, hogy nem hagytalak a remek kalózbarátaid kezei közt. Ott rosszabb sorod lenne – morranok rá, és egészen becsülöm, hogy ezúttal képes állni a tekintetemet.

– Ennél bármi jobb lenne – felesel vissza, mire csak még dühösebbé tesz, de tudom, hogy le kell nyugodnom, pedig legszívesebben a hajánál fogva ráncigálnám az ágyba és tenném a magamévá. Ehelyett azonban elhátrálok tőle, még nincs itt az ideje.

– Tűnj a szobádba! – parancsolom neki a folyosó felé intve, amit kivételesen teljesít is, ám az ajtóból még visszaszól, mélyen a szemeimbe nézve.

– Sosem leszek a magáé – mondja szinte suttogva, de szavai visszhangzanak a csendes szobában.

– Azt majd meglátjuk – morranok fel, azt azonban nem tudom, hogy hallotta-e még a válaszomat, hiszen szavai után rögtön kilépett a helyiségből.

Idegesen ülök le befejezni a vacsorámat, hiszen nem akarom Slam munkáját semmissé tenni. – Ez a kölyök lesz a halálom – motyogom magam elé. Inasom jól nevelten nem mond semmit, nincs is szükség rá. Talán ő is érzi, hogy a sellővel folytatott vitáim még csak most kezdődtek.

- Slam, add az uraknak a szokásos zsákot, addig én ezt elintézem. - az inasa egy jól meg rakott erszény nyújt át a kapitánynak. Amaz meg mintha nem lenne elégedett vele.

- Arra gondoltunk..Esetleg a sellő többet is érhetne, mint… - hahó. Én is itt vagyok!! Nem igazán kapok levegőt!!

- Valami gond van az árral? - kérdezi a kapitányt, velem nem is törődik. Szép kis gazda mondhatom, még meg sem nézet rendesen, de már meghalok.

- Saj… ná… lom…

- Akkor ezt tisztáztuk is. -morogja a gazdám. Kezdenek jelentkezni a tüneteim, testem remeg, a farkammal csaptam egyet, hogy végre figyeljenek. Kopoltyúim le záródtak, lassan de biztosan megfulladok. Ekkor hirtelen ott terem ő, a karján kezd el valamit csinálni, nem nagyon értem. Könyörgöm csinálj valamit, esdekelve nézek rá. Percek telhetnek el mire dűlőre jut. Karmait használva valami jelet karcol a hasamba majd szemei felvillannak, és mindent sötétzöld fénycsóva terít be. Érzem, hogy a testem változik, könnyedében kapok levegőt. Mire megszűnik a zöld fény végig nézek magamon. Döbbent nézek a lábaimra, mit csinált velem? Szerencsémre a közelemben van, így nemes egyszerűséggel neki esek.

- Mit… mit tett velem? – ordítok rá. – Azonnal változtasson vissza – követelőzök, vissza kell változtatnia. Azonnal. – Nem hallotta? -sikítom, de őt meg sem hatja. Inkább két ujja közé fogja államat és mélyen a szemembe néz.

- Lehetetlen. - és van képe mosolyogni.

- Nem hiszek magának… – mondom, de végére már én is bizonytalan a hangom. Ha tényleg igaza van, és nem tud vissza változtatni, akkor soha többé nem láthatom a családomat.

- Hiszel vagy nem, ez így igaz. - biztos, hogy hazudik.

- Nem! Változtasson vissza, most! Hallja?! Azonnal… - kezdek megint bele az örjöngésbe, de a kezeimet lefogva, mérgesen néz rám.

- Csak egy szolga vagy. – morogja nekem. – Neked itt nincsenek jogaid követelőzni, ha szeretnéd túlélni a mai napot, jobb, ha befogod a szádat – emelem fel a hangját amitől nem csak én rezzenek össze, hanem a többiek is. A többiekre pillant, ők meg fülüket-farkukat be húzva eliszkolnak. Gőgösen nézzek rám, majd nem lenézően, ezért felránt magamhoz, és a nyakamra fonja ujjait.

- Nálam tanulsz majd legalább egy kis tiszteletet, herceg. - veti oda nekem, de ledöbbenek azon, hogy tudta a rangomat. Nagyon kevés lény tudja megállapítani ki is vagyok. Sokaknak csak egy egyszerű sellő, de ő tudta, hogy herceg vagyok.

Leereszt a földre, de lábaim összecsuklanak alattam. A karjaiba kapom, mire természetesen ismét üvöltözni kezdek, hogy én nem vagyok lány, és ne érjen hozzám. Fel visz egy szobába ahol le dob az ágyra.

- Ha jót akarsz magadnak, megtanulod be fogni a szádat. Itt nem vagy egy herceg, mint mondtam egy szolga vagy, aki nekem engedelmeskedik. Most pedig szépen itt maradsz, míg hozok neked ruhákat. - mintha el tudnék innen bárhova is menni. Nem gondoltam ezt teljesen végig. Drága testvéreim, kérlek adjatok erőt nekem ehhez a démon elviseléséhez.

- A nevem Silen. Nem rabszolga vagy hercegecske. Silen. - nem várok tőle semmit, még is megáll az ajtónál és vissza fordul.

- Renben Silen. - amikor elhagyta a nevem ajkait, megborzongtam. Mikor megláttam, akkor éreztem így. - de ameddig nem tanulod meg hol a helyed, csak uramnak szólíthatsz.

- Nagyon is tudom ki vagy Ragnar, a pusztító, te aki végig söpört a világon. Mindenhol csak pusztítást, és holtesteket hagytál magad után. Senkivel sem törődtél. Csak a bosszú. Mond hány életet vettél el? Meg mondom neked, rengeteget, csak a gyászért. - pillanatok alatt ott terem mellettem, majd egy hatalmas pofont kever le nekem, majd a tarkómra szorítva húz magához közel.

- Fogalmad sincs, milyen elveszteni azt a személy aki mindennél többet jelent neked. Milyen érzés mikor a vérben fagyot holttesteiket találod meg, fogalmad sincs. - ereje egyre jobban felszínre akar törni, szemei már zölden világítanak. Ez az én formám sosem tudom mikor kell be fogni a számat. 

- Azt hiszed nem tudom milyen, dehogynem. A kistestvéreimet vesztettem el. Szóval kvittek vagyunk. De ne hidd azt, hogy majd a lábaid elé vetem magam, annál többet érek, de ezt te is tudod.

- Nem érsz te semmit, most már itt vagy velem, és most nem érsz többet mint egy szolga. Jó lesz ha mihamarabb bele vésed az eszedbe. Itt az van amit én mondok. - miközben szónokol, nagyon furcsán érzem magam, mintha ki akarna valami jönni belőlem. Feszít és fáj. Nem akarom m ezt.

- Mégis mit műveltél velem? Valami fura akar ki jönni innen. - mutatok egy logó valamire a lábaim között. Furcsa nekem ez az emberi test, még szoknom kell.

- Semmi furcsaságot azon kívül, hogy emberré tettelek. Neked most pisilned kell, az lesz a legjobb ha szólok Slamnek, majd ő segít neked, és ruhát is hoz. - és kimegy. Magamra hagy, amikor semmit nem tudok erről a testről.

Halkan nyílik az ajtó, majd bejön rajta az inas vagy mi. A kezeiben ruhákat hozz, furcsák, nagyon. Szépen le rakja az ágyra, majd hozzám lépve felemel, és kisegít egy helyre. Azt mondja ez a fürdő, és ezentúl mindig használnom kell, ha kisdolgom van ha nagy. Én meg nézek rá mi az a nagy dolog. Ő meg elmagyarázza, én meg pirulok a dühtől.

- Pfuj, ilyen undorítóak az emberi testek? Elnézést nem rád étertettem, csak én most ismerkedem vele.

- Nincs semmi baj, de ha jót akarsz magadnak, szót fogadsz a gazdának, hidd el ő tényleg tud kegyetlen is lenni. - nem válaszolok semmit, de szerintem érzi, hogy tudom. Mikor elvégeztem a dolgomat. - Slam segítségével. - vissza megyünk a szobába, majd felöltöztet.

Bosszantó… Utálom a butaságot, a hûtlenséget, a lassúságot, lényegében mindent, ami nem úgy megy, ahogy azt én szeretném. Pár hónapja elengedtem el a vízi elf ágyasomat, hogy miért? Mert láttam rajta, hogy a megtörésem ellenére kezdett mélyebb érzelmeket táplálni irántam. Szerelem? Szeretet? Soha többé nem leszek képes ilyen érzelmekre… Nem akarok mást, csak egy kis szórakozást, míg az élet úgy nem dönt, hogy nincs már rám szüksége a világnak.

Épp a könyvtáramban olvasok, amíg Slam, az inasom be nem kopog, hogy vendégem érkezett. Az egyik hajó kapitánya, akkor ha valami érdekességet fog ki a tengerbõl, rögtön hozzám jön. Legutóbbi szeretõmet is neki köszönhettem, de mostanában kezd a fejébe szállni a hatalom, úgy érzem, baj lesz még vele.

- Mit hoztál, Ben? – morranok a lépcsõ tetejérõl, de ahogy közelebb érek, már én is jól látom a jövevényt. Érdekes… kétlem, hogy egy ilyen gyors sellõt ezek a mihaszna kalózok képesek lennének elfogni, gyanús nekem ez az egész, mindenesetre nem vagyok rest kihasználni a lehetõséget, ha már a kezembre akadt a tengernek ilyen ékköve.

- Uram, pár napja igen különleges hal akadt a horgomra. Nagyon jól tudom, hogy maga gyûjti a különleges dolgokat, legyen az bármi. Fiúk, öntsétek ki a halunkat.

Mindenféle óvatosság nélkül öntik ki õt a padlóra, remegõ alakja, gyönyörû haja és arca igen kedvemre való. Mikor odaérek hozzá, leguggolok elé, hogy jobban szemügyre vehessem, ám mielõtt hozzáérhetnék, suttogása megállásra késztet.

- Gyönyörû – ámul el, és amint rájön, hogy kimondta a gondolatát, már vörösödik is el.

- Köszönöm – vigyorgok rá, egész jókedvem lett, a mai napon új játék indul.

Dühösen fordítja félre a fejét, ez nem tudom, hogy magának vagy nekem szól-e, mindenesetre jót mulatok rajta.

- Slam, add az uraknak a szokásos zsákot, addig én ezt elintézem – mondom az államon dobolva, inasom csak engedelmesen bólint.

- Arra gondoltunk… - szólal meg a kapitány. – Esetleg a sellõ többet is érhetne, mint…

- Valami gond van az árral? – emelem fel a nyakánál fogva, rögtön fulladozni kezd, de kicsit sem érdekel. Az emberei hátrálnak egy lépést, ám közbeszólni nem mernek.

- Saj… ná… lom… - hörgi kapálózva, mire a legénysége közé vágom.

- Akkor ezt tisztáztuk is – morgom, de egy csattanás térít magamhoz. Az ezüsthajú sellõ teste reszket a földön, a kopoltyúihoz kapva kezd pánikba esni. Ó, igen, róla egy pillanatra meg is feledkeztem. A karomon dobolok, miközben a megfelelõ varázson gondolkodom, kétségbeesetten néz rám, és még inkább az lesz, ahogy a karmaimat elõvéve egy õsi jelet karcolok a hasára, majd minden energiámat abba koncentrálom.

Szemeim felvillannak, majd mindent sötétzöld fénycsóva terít be, amikor pedig lepillantok, egy nagyon is emberi alak bontakozik ki elõttem. Nos, a levegõvétel megoldva. A sellõ döbbent tekintettel vizslatja a lábát, majd meglepetésemre nekem esik. Tekintve, hogy végig mellette guggoltam, elég könnyedén elér.

- Mit… mit tett velem? – ordítja kétségbeesetten. – Azonnal változtasson vissza – követelõzik, harcias modora csak még kívánatosabbá teszi. – Nem hallotta? – sivítja, de én két ujjam közé csippentem az állát, hogy mélyen a szemembe nézzen, miközben beszélek.

- Lehetetlen – lehelem vigyorogva.

- Nem hiszek magának… – mondja, de a végére egyre bizonytalanabbá válik a hangja.

- Hiszel vagy nem, ez így igaz – hazudom neki. Ha nagyon akarnám, ismét sellõvé tehetném, habár tény, hogy rengeteg energiámat emésztené fel, legalább tízszer akkorát, mint amennyibe az emberré válása került.

- Nem! – kiáltja. – Változtasson vissza, most! Hallja?! Azonnal… – kezdene ismét õrjöngeni, de lefogom a kezeit, és zord tekintettel nézek rá.

- Csak egy szolga vagy – morgom nyugodt hangon. – Neked itt nincsenek jogaid követelõzni, ha szeretnéd túlélni a mai napot, jobb, ha befogod a szádat – emelem fel kissé a hangomat, mire nemcsak a sellõ rezzen össze, a még bámészkodó emberek is. Szemeim rájuk villannak, erre szinte kiiszkolnak a kastélyomból, helyes, féljenek csak.

Gõgösen néz rám, szinte lenézõen, ezért felrántom magamhoz, és a nyakára fonom az ujjaimat.

- Nálam tanulsz majd legalább egy kis tiszteletet, herceg – vetem oda neki, szemei döbbentem kerekednek el. Csak nem azt képzelte, hogy nem ismerem fel? A királyi vér a hajszínében mutatkozik meg a leginkább, de az apjának vonásai is tükrözõdnek benne. Hogy mit keres nálam, azt nem tudom, de ahogy látom, van mit megtanítani neki az etikettrõl és a helyes viselkedésrõl. Fõleg, ha egy nála feljebb állóval találkozik…

Leeresztem a földre, de lábai összecsuklanak alatta, jó lesz, ha hozzászokik a járáshoz, nem fogom mindig hurcolni magammal. A karjaimba kapom, mire természetesen ismét üvöltözni kezdi, hogy õ nem lány, és ne érjek hozzá, stb. Jót mulatok rajta, a teste igazán csábító, öröm lesz betörni õt, igazán szûk és forró lehet, már alig várom… Éhesen nyalom meg a számat, érdekes hetek elé nézünk, azt hiszem.

- Anyám, hiába is akarsz az ellenkezõjérõl meggyõzni, nem fog menni. A haragom még mindig forr, és addig nem fogok nyugodni, míg az a szörnyeteg a világon van.

Anyám fejcsóválva hagyja a szobámat, mindig ez van. Nem értem hogyan voltak képesek túl lépni a múlton? Nekik nem hiányzik a gyermekeik? Mert nekem igen, még most is magam elõtt látom a rémült arcukat, ahogy segítségért kiáltanak. És én csak néztem õket, néztem ahogy annak a démonnak a haragja elveszi tõlem õket.

De most talán van remény a bosszúmnak, ez elõzõ játékszerét éppen most unta meg. És itt jövök én a képbe, a halászhajó tõlünk nem messze merítik habjaink közé a hálóikat, és ha jó az idõzítésem, ami tökéletes, akkor én is a hálójukba fogok kerülni. Csak kérdés, hogy utána közvetlenül hozzá, vagy nem.

*

Másnap reggel elsõ dolgom volt, hogy elússzak a hajóhoz. Nem is kellet sokat várjak, és már indulhatott a tervem. Amint be dobták hálóikat, és a halak is szépen gyûltek beléjük, én is be úsztam. Nem is kellet sokat várjak, már húztak is be a fedélzetre. Amit a levegõre értem elkezdtem fuldokolni, sajnos rossz szokásom elfelejtkezni dolgokról. Most például, a tüdõm hiányáról. Az emberek meg csak néztek, mint ha még nem láttak volna sellõt.

- Hozzatok neki vizet, még a végén megfullad. - csak van valami aki ért is a fajtámhoz.

- Kapitány, szerintem Ragnar urunknak pont tökéletes lesz, ez a sellõ. Mindig azt hangoztatja, hogy minél különlegesebb, annál jobb neki.

- Igazad lehet, patkány. - a tervem be vált. Mosolygok magamban. Akiket elküldött vízért egy hatalmas dézsát hoznak fel a hajó aljáról, amint le rakják elém engem be le tesznek, s a tengerbõl merítenek vizet bele. Legalább otthonosabb víz lesz a közelemben.

- Én nem mosolyognék a helyedben halacska, Ragnar nem éppen a legbarátságosabb lény a földön

- A nevem Silen, és nem halacska.

*

Egy éjszaka s egy nappal telik el mire a kikötött meglátom, serényen dolgoznak rajta mindenféle jött ment. Van itt elf, vámpír és még ember is. Ha jól tudom akkor a hajó kapitánya is ember, aki nem csak ételt de különleges embereket is szállít ennek a démonnak.

- Mindent rakodjatok le a hajóról, erre a kis szépségre, viszont felettébb vigyázzatok. Ragnar Úrnak lesz. - mint aki jól végezte dolgát ott hagy, egy csapat éhes tekintetû alaknak. Szerencsére egyik sem mer hozzám érni, vagy beszélni velem. Amit le raktak egy szekérre, már indulunk is. Csak tudnám, hova ez a sietség, már száz éve várok, pár nap ide vagy oda már teljesen mindegy.

Mivel pár napja nem aludtam így elnyom az álmosság.

*

Mikor felébredtem, egy nagyon hûvös és zord helyen jártunk. Egy erdõben, ami teljesen kihalt, sûrû köd ereszkedett az egész tájra, alig láttam valamit. De ahogy közeledtünk célunkhoz, úgy egyre jobban ki vettem egy kastély jelenlétének. Nem sokszor láttam, ilyen félelmetes kastély. Megérkeztem hozzá, innen már nincs vissza út.

- Hamarosan megérkezünk, és én kapok egy szép kis összeget érted.

Semmit sem fûztem hozzá, inkább az elõttem lévõ épületet figyeltem, nem sok mindenki lakhatja. Vagyis inkább csak egy valaki, az a démon. Amikor elértük a hatalmas kapukat, azok maguktól kinyíltak, mondtam én, ez a démon ereje. Lassan közeledtünk a kastélyhoz, a lovak is megérezhették a gonosz jelenlétét, alig akartak szót fogadni gazdájuknak. Sajnáltam szegény állatokat, mert én is félni kezdtem.

- Szólj a gazdádnak, hogy Ben hozót neki valami különlegeset. - persze, én vagyok itt a különlengessék. Az akinek szolt, az azonnal indul be az ajtón, nem kell sokat várnunk, már engednek is be minket. A szekérrõl négyen vesznek le, Majd nagy nehezen bevisznek oda ahol a „gazdám” található.

- Mit hoztál Ben? - kérdezi tõle, hangjára a gerincem kocsonyásodik. Nem ismerem ezt az érzést, és megrémít. Apámtól sem hallottam ilyet, de még anyámtól sem, pedig kérdeztem pár dologról.

- Ura, pár napja igen különleges hal akadt a horgomra. Nagyon jól tudom, hogy maga gyûjti a különleges dolgokat, legyen az bármi. Fiúk, öntsétek ki a halunkat.

Nem teketóriáznak sokat, amint elhangzik a parancs már teljesítik is. Nekem meg idõm sincs felfogni, de máris egy csizmával nézek farkas szemet. Gondolom õ lesz az új gazdi. Lehajol hozzám, majd államat felemelve kényszerít, hogy a rá nézzek. Mikor meglátom, mást szó nem is jut eszembe csak, hogy…..

- Gyönyörû. - istenem ezt hangosan is ki mondtam.

- Köszönöm. - mosolyog rám, de ez a mosoly nem az szívbõl jövõ.

- Nos… Nem akarod te elmondani nekik?
Miközben felteszem a kérdést, nem nézek fel, és túl késõn veszem észre, hogy õ hirtelen megtorpan, így nekiütközök.
- Hányszor próbáltam, de mindig üres fülekre találtam. De ez most megtört veled.
- Velem?
- Nem hiszed? Benned nagyobb erõ lakozik, mint hinnéd, mondd, miért vágyakozol a természetre annyira?
Még sohasem fogalmazódott bennem meg ez a kérdés, hiszen egyszerûen csak éreztem a természet hívó szavait, és benne megnyugvást találtam, amit azután szinte már szomjaztam napról napra. Nem tudok felelni a kérdésére, fogalmam sincs, mi történik velem ilyenkor.
- Mert ide tartozol, lehet, hogy nem tudod, sõt még én sem tudhatom kire mit szán az élet. De az biztos valami nagyra hivatott.
- Mibõl gondolod?
- Ha nem így lenne, akkor már rég megöltél volna, megtehetted bármikor, hiszen a tõröm a csípõmön helyezkedik el hátul - bármikor elõvehetted volna és használhattad, de nem tetted. Mi ez, ha nem nagyobb erény, amit könyörületnek nevezünk.
Elárasztanak a gondolatok, ahogy hallgatom, amit mond. Megölni? Én soha nem tudnék ilyet tenni, eszembe sem jutott még soha ilyesmi. Láttam a tõrét, amit a csípõjén visel, de ez inkább rémisztõ számomra. Ahogyan az is, ami holnap reggel vár rám.
- Szerinted hisznek nekem majd?
Csak remélem, hogy azt felelni majd: „igen, ez egészen biztos”. De ez nem történik meg.
- Igazából én sem tudom, Valan. Elsõre nem fognak, de ne add fel, ami késik, nem múlik. Olyan, mint a virágos kert. Gondozni és ápolni kell akkor fognak kinyílni a szebbnél szebb virágok. De ha nem tesszük meg ezt csak gyom fog nõni s azok eltiporják a szép virágokat.
Tehát napról napra gyõzködnöm kell õket. Egy valamit viszont nem értek, ezt a furcsa szót, amit az elõbb használt...
- Értem. De a Valan az mit jelent?
- Társ. Ezt egy igen öreg ember mondta nekem a faluban. Talán egy másik régi nyelven beszélt.
- Szóval akkor mégis beszéltél velük?
- Lebuktam. Igen, de nem volt annyira régen igaz akkor csak pár százan laktak itt.
Emlékszem rá, milyen más volt a falu, amikor még csak pár százra volt tehetõ a falu lakossága. Egészen más volt az élet akkoriban. Még én is kislány voltam,  és valahogy szebbnek tûnt minden, mint most.
- Az olyan hat-hét éve történt. Te jártál köztünk?! Sose láttalak.
- Meglepõ szerinted? Próbáltam meggyõzni õket,de rám nem hallgattak bolondnak tartottak, mivel nem csak hogy idegen voltam, de ráadásul nem is úgy néztem ki mint õk. De te…
Egyre világosabb a kép elõttem. Tényleg én vagyok az utolsó reménysége. És azok, akik talán hajlandóak velünk tartani…
- De én falubeli vagyok. Szóval akkor most én leszek a fegyver?
- Fogalmazhatunk úgy is, de én inkább eszmének mondanám. A szavak ereje felbecsülhetetlen. A szavakban rejlik a lényeg, ha mögéje látnak, megértenek mindent. S akkor látni fogják azt, amit én látok, s hallani, amit én hallok. Megérkeztünk.
Teljesen elvarázsolnak a szavai, s bár õ nem látja, úgy nézek rá, akár egy istenségre. Érzem, hogy minden pillanatban valami újat, valami felfoghatatlant tanulok tõle. De a pillanat nem tart sokáig, mert már el is értük az erdõ szélét. Kipillantok az elbûvölõ idegen mögül, s a fák törzsei közül már látom is a falut. Nem hittem, hogy velem tart majd egészen a falu határáig, de megtette.
- Köszönöm, hogy megmutattad az utat.
- Szívesen, ha kell valami, csak szólj.
- Na de hogyan? Kiáltsam el magam? Arra mindenki idejönne.
- Igaz… igaz. Tudod mit, adok neked valamit.
Kíváncsivá tesz. Vajon mit akar nekem adni? Elképzelésem sincsen, hogy hogyan tudnám úgy hívni, hogy arra ne gyûljön oda legalább a fél falu. Figyelem, ahogy elõvesz egy sípot, és máris tudom, hogy megtalálta a megoldást a problémára.
- Csak fújd meg bárhol az erdõbe, és én hallani fogom, és ott leszek majd.
Átadja a sípot, én pedig nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak rá. Õ pedig visszamosolyog rám. Megmelengeti a szívem ez a pillanat, magam sem tudom, miért. Megfordul, hogy távozzon, s én elmerengek egy pillanatra. Micsoda különös figura, s én nem tudok róla semmit… Még a nevét sem!
- Várj! – Szólok utána, remélve, hogy visszafordul még egy pillanatra.
- Igen?
- Nem mondtad el a neved.
- Delaran. Remélem, nem szomorítom el e hétköznapi névvel.
Delaran. Elmémbe vésõdik ez a név.
- Nem dehogy. Szép név.
- Ahogy a tied is. De a csillagok már felkelõben vannak. Jó estét kívánok. Remélem, álmai majd utat mutatnak s segítenek majd ebbe a nagy küldetés. Addig is viszlát.
Bólintok, s elköszönök, bár hangom elég erõtlennek tûnhet számára.
- Viszlát.
Még percekig állok, kábán, s csak nézem, ahogy Delaran alakja eltûnik az erdõben. Azon kapom magam, hogy a sípot szorongatom, s szinte vacogok az éj hidegétõl. Elindulok hát hazafelé. Út közben ügyelnem kell arra, hogy senki se lásson meg, ám ez nem olyan egyszerû, mint hittem. Soha nem értem még ilyen nagyon késõn haza, ha édesapám megtudná, szíjat hasítana a hátamból… Csak lopakodok a házunk felé, megbújva, ám az ügyességem nem elegendõ ahhoz, hogy ne vegyenek észre. A szemközti szomszédunk kutyájának a figyelmét nem tudja elkerülni még a halk lopakodásom sem. Ugatni kezd, jó hangosan, hiszen a sötétben nem ismer fel.
-Sssh, Boglyas, én vagyok!
Suttogom neki, és õ újra vakkant párat, immár örömében. A baj nem jár egyedül, ugyanis hallom, hogy nyílik belülrõl a szomszéd ajtajának zárja. Kijön! Nem láthat meg! Bemenekülök a kapunkon, majd az ajtó elõtt veszek egy mély lélegzetet. Teljes csöndben kell lennem. Már csak az ágyamig kell eljutnom, hogy megússzam a mait. Benyitok, s gondosan, halkan csukom be magam után az ajtót. Ami viszont ekkor történik, megfagyasztja a vért az ereimben.
Meggyullad egy olajlámpás a konyhában. Apám az. Most végem.
Lassan, hangtalanul lépkedek a konyha felé, s megállok az ajtajában. Nem szólok semmit. Õ sem. Hosszú másodpercekig még csak rám sem néz. Arca fáradt, meggyötört, aggodalmas. Csalódott. Fájdalmat érzek a mellkasomban ettõl a látványtól. Végül õ töri meg ezt a kínos, fájdalmas csöndet.
- Olvastál?
Hangja nyugodt, s halk. Így felelek én is.
- Olvastam.
Egyebet most nem mondhatok neki. Többször is elõfordult már, hogy elaludtam odakint, az erdõben, olvasás közben. Jobb, ha azt hiszi, ma is ez történt. Hiszen történhetett volna így is.
- Menj aludni. Reggel beszélünk errõl.
Bólintok, s elindulok fel az emeletre, a szobámba, lassan, némán. Szégyellem magam. Megint nem fogadtam szót. Reggel beszélgetés vár rám, amirõl fogalmam sincs, milyen lesz. Még sosem viselkedett így édesapám. Nyugtalan számomra ez az éjszaka. Hiába vagyok kimerült, a gondolataim nem hagynak aludni, s a bûntudatom sem. Bármennyire is félek a másnaptól, s bárhogy is kínoznak a gondolatok, a reggeli napfény elsõ sugarai ma valahogy jobban sietnek, mint máskor. Mintha minden azt sugallaná, hogy valami nagy, hirtelen változás közeledik, megállíthatatlanul. S talán így is van…
Ez a reggel nem hasonlít egyik ezt megelõzõre sem. Még akkor sem, ha a szokott idõben kelek ki az ágyból, ugyanúgy készítem a reggelit, mint máskor, s ugyanúgy terítem meg az asztalt.
Lépteket hallok. Apám közeledik, én pedig igyekszem úgy köszönteni õt, ahogy minden reggel teszem.
- Jó reggelt, édesapám!
De õ nem úgy felel, ahogyan szokott.
- A tegnapi után nincs más választásom, mint hogy korlátok közé szorítsalak. Ide figyelj, Hayley, már elmúltál 19 éves, és már réges-rég férjhez kellett volna adjalak. Úgy gondolom, hogy ha ez végre megtörténne, végre rendet tanulnál, hiszen a férjednek vakon kell engedelmeskedned és talán ezt többre tartod, mint az apád szavát.
- Micsoda? Na de…!
Leint. Úgy érzem, mintha esélyem sem lenne ellene.
- Eddig visszautasítottam minden kérõdet és nem szóltam neked semmit felõlük, de Connor Howell már hónapok óta ostromol. Ha legközelebb találkozom vele, áldásomat fogom adni rátok.
- Ezt nem teheted!
- Ezt nem te mondod meg. Tegnap este nem csak késõn értél haza, de még hazudtál is. Nem volt könyv nálad, és most ne próbálj meg magyarázkodni. Mielõtt még nagyobb szégyent hozol a családra, meg kell elõznöm a további baklövéseidet.
- Én valami sokkal fontosabbról szerettem volna beszélgetni!
- Fontosabbról?! Mégis mi lehet ennél fontosabb?!
- Az erdõ! Az emberek lerombolják az egész erdõt, az élõvilágával együtt! Valamit tennünk kell!
- Megbolondultál, te lány?! Csak nem a fejedbe vettél valami ostobaságot?!
- Még nem tudom, hogy hogyan, de meg fogom menteni az erdõt!
- Nem hogy a fontos dolgokkal foglalkoznál. Ezerszer megmondtam már: ha nincsenek ezek az építkezések, nincs mibõl élnünk, hányszor mondjam még el neked?!
Kiált rám, és ingerülten, evés nélkül távozik. Már nem láthatja a kicsorduló könnyeimet sem. A farkasokra gondolok. Szükségük van rám, nem vesztegethetem az idõmet sírással, mert a munkások napról napra egyre felkészültebbek, nemsokára eljön az a nap is, amikor elindulnak, hogy letarolják az erdõt. Össze kell szednem magam, és találni valakit, aki velem tart. Elhanyagolva a napra tervezett házimunkákat, visszatérek a szobámba. Megmosakodom, felveszem a legszebb ruháim egyikét, gondosan kifésülöm és összefonom a hajam. A tükör elé állok, hogy megnézhessem magam, de nem tetszik, amit látok.
- Hiszen… Nem vagyok már kislány…
Kibontom a fonást, s újrakezdem a hajam formálását. Ezúttal a konty mellett döntök és mikor újra a tükörbe nézek, egy komoly lányt látok magam elõtt. Meggyõzõnek kell lennem. Ma piacnap van, sok emberrel találkozhatok és ezt a lehetõséget ki kell használnom.  A sípot elrejtem a ruhám zsebébe, ahol észrevétlen maradhat.
Órákkal késõbb csüggedten térek haza. Bár a megjelenésemmel valóban elértem, hogy komolyan vegyenek, mégis mindenki, kivétel nélkül ostobának tartott a piacon, akikkel beszélgettem. Az a gondolat tartja bennem a lelket, hogy még nem beszéltem mindenkivel. Kell lennie olyan embereknek a faluban, akik mellém azaz… mellénk állnának.
Nekilátok, hogy ebédet és vacsorát fõzzek, és sebtében végzem el a házimunkákat, aminek persze megvan a hátulütõje, hiszen így nem vagyok olyan alapos, mint általában.
Nincs idõm újra társakat keresni, mert édesapám hazaér. Úgy tûnik, nem akar velem beszélni semmirõl. Hozzám se szól, hiába beszélek hozzá. Fáj, hogy így viselkedik, de próbálom ezt nem mutatni felé. Tudom, hogy már tud arról, kikkel és mirõl beszélgettem ma a piacon, hiszen egy faluban soha semmi sem marad titok. Nekem most ez a szerencsém, mert mindenki tudatába bele kell lopjam a gondolatot, miszerint amit terveznek, csak árt mindenki számára.
Otthon töltöm a nap további részét, apám jelenléte miatt nem mernék sehová sem elmenni. Hiába hívnám Delarant, semmit sem tudnék mondani neki. Ha a következõ találkozásunkra gondolok, hirtelen hevesebbé válik a szívverésem… Megjelenik a kép elõttem, ahogyan kérdõre von, és én csak a kudarcomról tudok neki beszámolni. Ez nem történhet meg, így elhatározom, hogy csak akkor hívom majd, ha sikerült pár embert a jó út felé terelnem. Lefekvés elõtt elzárom a sípot az asztalom fiókjába, s kulccsal bezárom azt. Nehéz, borús álomképek gyötörnek ezen az éjjelen.
Napok telnek el így, hogy a falubelieket próbálom megnyerni, majd itthon szinte rohanásban végzem a feladataimat. Mintha két életet élnék egyszerre. Éjjelente, elalvás elõtt, csak fekszem az ágyban, és a Holdat bámulom. Nem érzem magam teljesnek, mintha valami hiányozna az életembõl…
Az egyik éjszaka nyugalmas csöndjét viszont kopogás zavarja meg. Félálmomból ébredezek, de nem akarom kinyitni a szemem. Tovább hallgatózom, hátha csak a szél, vagy egy faág kopogtatja az ablaküveget, de tévedek. Ahogy felpillantok, meg is pillantom a váratlan vendégemet, teljes valójában…

 Nem értem, mit ért ez alatt: „fajtád”. Az emberekre gondol? Hiszen õ is az! Vagy tévednék…?

- Vérzel.  – Ennyit mond csupán, és én egy pillanatig nem is értem, mirõl beszél, de amikor lenéz a lábamra, én is lepillantok.
- Tényleg… - Csodálkozom; észre sem vettem. Aú! Csak ekkor érzem meg a fájdalmat, ami a sebbel jár. Leveszem a cipõm, mielõtt még tovább ázna a vérben. Most mi legyen?
- Gyere, begyógyítom. – Szól újra, meglepõen gyengéden. Ez felettébb nagy váltás az elõzõ ridegséghez képest. De hogyan akarja begyógyítani? Hiszen ez lehetetlen! Kicsit tartok attól, mire készül, de hajt a kíváncsiság, és nem is tudom, hogyan tudnék ezzel a sebbel hazabicegni. Közelebb lépek, bár kicsit félénken. Mormol valamit, de nem értem a szavait. Csak ezután jön az, amin teljesen elámulok. Zöld fény árad a kezébõl! A seb pedig begyógyul tõle! Érzem, ahogy a szövetek összehúzódnak, regenerálódnak. A fájdalom is megszûnik, ez hihetetlen.
- Ezt meg hogy csináltad?
Érdekel a titka. Miféle varázslat ez?
- Amit a természettõl kaptam ajándék, és amiért a szüleim kitagadtak.
Nem értem, hogyan lehet egy gyermeket megtagadni. Bár hallottam már történeteket errõl… Sajnálom azokat, akiknek nem adatik meg a család biztonságos háttere. Borzalmas lehet kitagadva élni az életet.
- Akkor te honnan való vagy? – Kérdezem. Érdekel ennek a férfinak a története.
- Én sehonnan, és mégis tartozom valahová… ide, ebbe az erdõbe, ebbe a falkába… Egyet mondok a falu vezetõinek, eddig csak rémisztgettem õket… de ha egy centivel is errébb jön a falu határa, vér fog folyni… és az övüké, mert kezeskedem róla.
Ridegen néz rám, látom rajta, hogy komolyan gondolja a fenyegetést. Vér fog folyni? Hát õ az? A farkas, akitõl mindenki fél?!
Remegek. Hallottam már róla. Szélvésznek nevezik. Azt mondják, eszélyes mindenkire nézve. De engem nem bántott. Nem értem.
- De ha ennyire gyûlölsz minket, akkor miért mentettél meg?
- Mindenkinek megadatott az esélye a továbbfejlõdésre… és aki jó, jámbor és szerény azt mi nem bántjuk. Kérlek, eleget szenvedtünk, gyere velem. Hadd mutassam meg a szebbik oldalát eme csodálatos világnak. – Mosolyog rám, és valami egészen különös érzés fog át. Nyújtja felém a kezét. Mit is kéne tennem? Nem tudok ellenállni, hív az erdõ. Hív ez a különös idegen. Lassan kezem a kezére csúsztatom, s õ elhúz magával. Oda vezet, ahol még sosem jártam. Különös, ismeretlen részei tárulnak fel elõttem az erdõnek.
- Kérlek, ne mond el a többi embernek ezt a helyet… - Bólintok. Ezzel a bólintással pedig ígéretet teszek. Olyat, amit sosem szegnék meg. A férfi elhúzza a növényzetet, s egy csodálatos kis világ nyílik meg elõttem. Egy tavacska, egy kis erdei kunyhó, színpompás, mesés virágok… és farkasok. Rettegnék, ha ez a furcsa idegen nem fogná a kezem. Közelsége biztonságot sugároz. Minden farkasszem rám szegezõdik, az egyik közülük elõ is lép. Talán kérdõre vonja a férfit, aki idehozta õt ebbe a rejtett világba.
- Ne féljetek! Õ nem bánt minket. A neve Hayley.
Elengedi a kezem és leül a farkas elé. Úgy tûnik, megértik egymás szavát teljesen, bár én a farkaséból semmit sem értek.
- Mert õ más, megért minket…
Morgások.
- Már nem… már nem.
Micsoda nem? Nem értem!
- Köszönöm anyám… - Széttárja a karjait, s a farkas az ölébe ül, õ pedig átöleli õt.  Anyám? Valóban így nevezte?
- Anyám? De hisz õ nem lehet az!
- Anyám helyett volt anyám. Õ volt az ki megmentett mikor csecsemõ voltam… Befogadott felnevelt. Nekem nincs más családom csak õk. Nézz, körül mit látsz?
Már értem. Neki köszönheti az életét. Körülnézek, ahogy mondja.
- Nos… farkasokat.
- Mit látsz még?
- Nagyon kedvesek, szelídek...
- Még?
Még? Mit kellene látnom? Csak nézek körbe, hátha rájövök, mi is a megfelelõ válasz erre a kérdésre. De nem sikerül, akárhogy erõltetem.
- Nem tudom.
Sóhajtom lemondóan, és a férfira nézek, magyarázatra várva.
- Mindegyiküknek van személyiségük, ahogyan neked, nekem vagy az embereknek. Minden él és lélegzik, még a fák is! Nincs élettelen és értelmetlen élõlény a földön! Csak érzéketlen…
Szomorúan pillant le anyjára.
- Érzéketlen? Hisz senki sem az.
- Akkor ti miért öltök le mindent, amit csak láttok?
Ezt nem értem, hiszen mi nem ölünk le mindent! És... Ha nem lesznek építkezések, nem is tudom, mibõl fogunk élni… Nem csak mi, de a falu sem…
- Létszükséglet!
Vágom rá. Talán ez a szó hordozza magában a gondolatot a legjobban.
- Nem ez nem létszükséglet… ez pusztítás mészárlás. Kérlek! Te vagy az egyetlen, aki tudja, mirõl beszélek. Gyõzd meg õket! Nem akarok több áldozatot…
Az eddig fûben hancúrozó farkaskölykökre néz, akik közelebb lépkednek hozzájuk. Milyen édesek! De mi az hogy én vagyok az egyetlen? Én gyõzzem meg õket? De hát nekem fogalmam sincs, mit tehetnék! Mit mondhatnék az embereknek?!
- De…
Nem engedi, hogy megmagyarázzam.
- Kérlek gyõzd meg õket értem! Vagy ha nem is értem, legalább értük! A félelem halkan s csöndesen belelopódzik mindegyikünk szívébe, az a félelem mely haraggá és vérbosszúvá fog válni, és akkor nem lesz kegyelem, se könyörület egyik oldalról sem. És a végén vérben áztatott terméketlen földek fölött sirattatjuk elvesztett szeretteinket, s kérdezzük a fönti isteneket „miért?” . Akkor gondolkozunk mikor már késõ merengni rajta, és akkor ébredünk, mikor már a halál szele érinti szívünk melegét. Kérlek! Segíts rajtam! Segíts rajtunk!
Kérlel engem. Szinte már könyörög, és én magatehetetlenül állok elõtte. Elõttük. Végignézek rajtuk. Mit tehetnék? Mit mondhatnék akár nekik, akár a falubelieknek?
- Én… Nem hallgatnának rám. - Lesütöm a pilláimat. Szégyellem, hogy ilyen tehetetlen vagyok az ügyben. – Az falubeliek  nagy része abból él, hogy építkezéseken dolgoznak. Senki sem hallgat rám. Próbáltam beszélni édesapámmal, de… Õ is közéjük tartozik. Mi csak így tudunk megélni.
- Meg kell próbálnod! Kérlek!
Felnéz rám, és kétségbeesés csillan a szemeiben. Hát rendben, ha õ nem adja fel, én sem fogom. Megszületik bennem az elhatározás. Beszélek mindenkivel, akivel csak tudok. Eddig is csodabogárnak tartottak, most már úgy is mindegy, különben sem az õ véleményük a fontos. Bólintok.
- Megpróbálom.
Ahhoz azonban, elõször haza kell jutnom. Már késõre jár, egészen beesteledett. Ha apám észreveszi, hogy nem vagyok odahaza, nagy baj lesz belõle.
- De… Nem tudom az utat hazafelé…
Vallom be, és zavaromban még halványan el is pirulok.
- Kérlek… Nem mutatnád meg az utat? Ígérem, soha senkinek nem árulom el ezt a csodálatos helyet, ahová elhoztál!