Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Saga-chan2017. 07. 14. 17:27:29#35171
Karakter: Silen
Megjegyzés: Démonomnak és Chiinek


 - Drága fiam, még mindig nem tettél le szándékodról? - hogyan is kérdezheti ezt anyám, hiába már száz éve, még midig fáj az elvesztésük.

- Anyám, hiába is akarsz az ellenkezőjéről meggyőzni, nem fog menni. A haragom még mindig forr, és addig nem fogok nyugodni, míg az a szörnyeteg a világon van.

Anyám fejcsóválva hagyja a szobámat, mindig ez van. Nem értem hogyan voltak képesek túl lépni a múlton? Nekik nem hiányzik a gyermekeik? Mert nekem igen, még most is magam előtt látom a rémült arcukat, ahogy segítségért kiáltanak. És én csak néztem őket, néztem ahogy annak a démonnak a haragja elveszi tőlem őket.

De most talán van remény a bosszúmnak, ez előző játékszerét éppen most unta meg. És itt jövök én a képbe, a halászhajó tőlünk nem messze merítik habjaink közé a hálóikat, és ha jó az időzítésem, ami tökéletes, akkor én is a hálójukba fogok kerülni. Csak kérdés, hogy utána közvetlenül hozzá, vagy nem.

*

 

Másnap reggel első dolgom volt, hogy elússzak a hajóhoz. Nem is kellet sokat várjak, és már indulhatott a tervem. Amint be dobták hálóikat, és a halak is szépen gyűltek beléjük, én is be úsztam. Nem is kellet sokat várjak, már húztak is be a fedélzetre. Amit a levegőre értem elkezdtem fuldokolni, sajnos rossz szokásom elfelejtkezni dolgokról. Most például, a tüdőm hiányáról. Az emberek meg csak néztek, mint ha még nem láttak volna sellőt.

- Hozzatok neki vizet, még a végén megfullad. - csak van valami aki ért is a fajtámhoz.

- Kapitány, szerintem Ragnar urunknak pont tökéletes lesz, ez a sellő. Mindig azt hangoztatja, hogy minél különlegesebb, annál jobb neki.

- Igazad lehet, patkány. - a tervem be vált. Mosolygok magamban. Akiket elküldött vízért egy hatalmas dézsát hoznak fel a hajó aljáról, amint le rakják elém engem be le tesznek, s a tengerből merítenek vizet bele. Legalább otthonosabb víz lesz a közelemben.

- Én nem mosolyognék a helyedben halacska, Ragnar nem éppen a legbarátságosabb lény a földön

- A nevem Silen, és nem halacska.

*

Egy éjszaka s egy nappal telik el mire a kikötött meglátom, serényen dolgoznak rajta mindenféle jött ment. Van itt elf, vámpír és még ember is. Ha jól tudom akkor a hajó kapitánya is ember, aki nem csak ételt de különleges embereket is szállít ennek a démonnak.

- Mindent rakodjatok le a hajóról, erre a kis szépségre, viszont felettébb vigyázzatok. Ragnar Úrnak lesz. - mint aki jól végezte dolgát ott hagy, egy csapat éhes tekintetű alaknak. Szerencsére egyik sem mer hozzám érni, vagy beszélni velem. Amit le raktak egy szekérre, már indulunk is. Csak tudnám, hova ez a sietség, már száz éve várok, pár nap ide vagy oda már teljesen mindegy.

Mivel pár napja nem aludtam így elnyom az álmosság.

*

Mikor felébredtem, egy nagyon hűvös és zord helyen jártunk. Egy erdőben, ami teljesen kihalt, sűrű köd ereszkedett az egész tájra, alig láttam valamit. De ahogy közeledtünk célunkhoz, úgy egyre jobban ki vettem egy kastély jelenlétének. Nem sokszor láttam, ilyen félelmetes kastély. Megérkeztem hozzá, innen már nincs vissza út.

- Hamarosan megérkezünk, és én kapok egy szép kis összeget érted.

Semmit sem fűztem hozzá, inkább az előttem lévő épületet figyeltem, nem sok mindenki lakhatja. Vagyis inkább csak egy valaki, az a démon. Amikor elértük a hatalmas kapukat, azok maguktól kinyíltak, mondtam én, ez a démon ereje. Lassan közeledtünk a kastélyhoz, a lovak is megérezhették a gonosz jelenlétét, alig akartak szót fogadni gazdájuknak. Sajnáltam szegény állatokat, mert én is félni kezdtem.

- Szólj a gazdádnak, hogy Ben hozót neki valami különlegeset. - persze, én vagyok itt a különlengessék. Az akinek szolt, az azonnal indul be az ajtón, nem kell sokat várnunk, már engednek is be minket. A szekérről négyen vesznek le, Majd nagy nehezen bevisznek oda ahol a „gazdám” található.

- Mit hoztál Ben? - kérdezi tőle, hangjára a gerincem kocsonyásodik. Nem ismerem ezt az érzést, és megrémít. Apámtól sem hallottam ilyet, de még anyámtól sem, pedig kérdeztem pár dologról.

- Ura, pár napja igen különleges hal akadt a horgomra. Nagyon jól tudom, hogy maga gyűjti a különleges dolgokat, legyen az bármi. Fiúk, öntsétek ki a halunkat.

Nem teketóriáznak sokat, amint elhangzik a parancs már teljesítik is. Nekem meg időm sincs felfogni, de máris egy csizmával nézek farkas szemet. Gondolom ő lesz az új gazdi. Lehajol hozzám, majd államat felemelve kényszerít, hogy a rá nézzek. Mikor meglátom, mást szó nem is jut eszembe csak, hogy…..

- Gyönyörű. - istenem ezt hangosan is ki mondtam.

- Köszönöm. - mosolyog rám, de ez a mosoly nem az szívből jövő.


Shayola2014. 09. 04. 13:14:26#31234
Karakter: Delaran Oakwood



Meglepődtem és a morgást is abbahagytam egy pillanatra. Még is hatott a lány beszéde rájuk? Ilyen hamar? Hogyan lehetséges ez?
-Meg akar ölni minket!-sipánkozik a másik.- Tegyük meg mi előbb!
-Ha azt akarná tenni megtette, volna.-szólt közbe a harmadik.- De egyáltalán mit keres itt?
Ekkor mindegyik rám nézett és vizslattak. A farkasok nem szoktak nappal járni, inkább a sötétséget kedvelik.
-Talán erre van a falka?
Tévedsz, messzebb van már innen jóval csak itt szoktunk pihenni.
-Ha igen akkor szerintem gyorsan menjünk el innen!
Helyes én is így gondolom.
Majd megfordul mindegyik. Én elégedetten leülök és várom, hogy eltűnjenek a fák közt a város fele. Kimondottan csodálom hogy nem estek nekem. Ez elragadó. Általában már ilyenkor harcolni szoktam. Vagy csak ők nem annyira buták és rám jöjjenek. Igaz méreteim jóval nagyobbak egy farkasénál és erősebb vagyok,de ők hárman voltak. Én meg egyedül. Nem tudom ezt a gesztust hová rakni. Talán majd visszajönnek este, többen? Nem tudom, nem akarom megtudni.
Miután visszatérek a falkát biztonságba helyezem. Nem szabad megtalálniuk minket.
Ekkor megint léptek zaja töri meg a csendet. Megint megnézem látógatonkat, hát megint a három favágó az.
-Ezt nem hiszem el! Mindenhol ott ez a bestia!-mondja félénken az első.
Én rájuk morrantok majd biccentek fejemmel és elindulok a falu fele.
-Te.-mondja csodálkozva – Megmutatja nekünk az utat?
-Kövessük.-mondja bizonytalanul.
-Ja hogy aztán megetessen a falka többi részével.
-Ellentétes irányba megy.. és arra van a falu valamerre. Én követem, mert már így is órákon át gyalogoltunk körbe-körbe az erdőbe.
Így hát elkezdenek követni. Nem fognak csalódni bennem, fél óra múlva meg is láthatják a falunak a határát. Azonnal ujjongani kezdenek, és besietnek.
-Nem fogunk felejteni. Köszönjük.- mosolyok rám.
Én boldogan visszamegyek az erdőbe. Gondolataimba már a lány jár az eszembe. Vajon mit csinál éppen most? Főz, mos, takarít, esetleg segít nekem? Milyen háza van? Hogyan alszik? Szuszog e? Horkol? Esetleg teljesen másmilyen?
Egyre több az efféle kérdésem. Jaj, istenem állítsam le magam! De nem megy… látni kívánom, és talán ő is engem.
Mikor leszáll az éj, én mindent meghazudtolva, nem vadászni megyek, hanem meglátogatni valakit. Valakit aki segít nekem. Rég láttam már azokat a vöröslő tincseket, a zöldben pulzáló tekintetét, és azt a szép hófehér bársonyos bőrét.
Illatát azonnal megérzem a falu szélén, és követem. Az övé más mint a többi emberé. Akár a tavaszi rét amin több ezernyi virág ontja illatát. Az övé is ilyen. Kitűnik a sok közül.
Elértem a házát. Nem olyan nagy de nem is kicsi. Pont ellehet benne férni kényelmesen. Felmászok az ablakhoz majd benézek. Aranyosan fekszik az ágyon. Majd bekopogok. Eleinte csak fordul egyet mintha csak egy faág ütötte volna meg az ablakot. De biztos felébredt, így hát még egyszer kopogok. Ekkor felkel és hunyorogva az ablak felé néz. Amint meglát mintha a szívverése megállt volna. Mereven nézett az ablakra, majd gyorsan odafutott, és kinyitotta.
-Te mit keresel itt?-mondja álmosan de mérgesen.
-Meglátogattalak hogy minden rendben megy e.-mosolygok rá- Beengedsz?
-Nem nem lehet… apám meghalja hogy van itt valaki..-süti le a szemeit.
-Nem fog megenni, és szerintem amilyen kedves vagy te ő is olyan.
-Sajnos nem.-sóhajt egyet.- Bolondnak néz akár csak a többi ember.
-Tudod.- kezdek bele.- Ma nagyon furcsa dologgal szembesültem. Három favágó kétszer is megtalált engemet, de nem támadtak meg. Nem akartak megtámadni. Én ezért visszavezettem őket ide. Nem mesélték el neked sőt szerintem senkinek igaz?
-Nem-rázza meg a fejét.- De akkor ezek szerint?
-Lehet lassan de igen, hatsz rájuk Hayley.-fogom meg a kezét, miközben szemébe nézek. Nagyon örültem neki, hogy segít nekem. Még így is látszik szemeim csillogása, az a remény, amit ő ad nekem.- Köszönöm. De lenne egy kérdésem.
-Igen?- nét rám kíváncsian.
-Miért nem hívtál? Mondtam hogy segítek, nem kell egyedül viselned e terhet.
-Mert még korai lenne ha te is segítenél benne, most egyedül kell harcolnom és amikor már többen hisznek nekem akkor talán…
-Befogadnak engemet is?-kérdezem felvont szemöldökkel.
-Talán igen. De most még nagyon az elején tartok. Azt se tudom, hogy tényleg sikerülni fog.- szomorodik el.
-Ne aggódj. Én itt vagyok melletted. Ha kell akármilyen segítség, tudod hogy ott a síp.
-Köszönöm.-vörösödik el.- De nem kérhetek olyan hülyeségeket.
-Mármint? Mire célzol?
Sóhajt egyet.
-Semmi különösre, olyan hétköznapi dolgokért nem foglak ideráncigálni. De amint kell a segítséged begy szó szólítani foglak.
-Hayley!-hallatszik kintről egy férfi hang, majd kopogás.- Minden rendben?
-Tessék atyám?-kérdezi összecsukló hangon. Gondolom nagyon izgul és fél hogy apja benyit.
-Minden rendben? Hangokat hallottam.
-Igen igen apám, csak álmodtam.
-Rendben akkor jó éjszakát, és ne maradj fenn sokáig! Árt a szépségednek.
Lassú léptek zaja, majd csak a fapadló nyikorgását haljuk. Elment.
Ekkor kifújja a levegőt, majd visszanéz rám.
-Akkor majd még beszélünk.- töröm meg a pár percnyi csenden.
-Rendben. Jó éjt, Delaran.
-Neked is, Hayley. És vigyázz magadra.- mondom háttal neki mert kiakartam menni ahonnan jöttem.
Majd leugrottam.
-Te is…-hallom suttogó hangját amit hoz felém a szél. Pár gyors mozdulat és már az erdő szívében vagyok a falka többi tagjával.


lena2014. 08. 22. 01:27:36#31101
Karakter: Hayley Chevallier



 - Tudod, ha nem hittem volna benned nem hoztalak volna ide… Hayley. – Feleli, majd megfogja a vállam és biccent. Ez lehet a jel arra, hogy ideje indulni. Furcsa érzés kerít a hatalmába, mintha megdobogtatná a szívem az, hogy ez az ismeretlen férfi hisz bennem. Hogy egy egész falka hisz bennem. Nem tudom, én leszek-e az, aki segíthet rajtuk, mindenesetre muszáj megpróbálnom. Az erdőből kifelé sétálva nem szólunk egymáshoz, nekem pedig egymást érik a gondolataim arról, hogy mit is tehetnék. Attól tartok, nem fognak hinni nekem, kinevetnek és elkergetnek majd az emberek. Szégyent hozok majd apámra is és a család hírnevére. Mostanában olyan sokat betegeskedik, fogalmam sincs, neki mit tudnék mondani. Biztosan mérges lesz rám, amit nehezen viselek, de azt sosem bocsátanám meg magamnak, ha egy falka pusztulásához hozzájárulnék. Talán könnyebb lenne meggyőzni őket, ha ő is beszélne velük. Elmélyülten követem a férfi lépteit és hosszú másodpercekig gondolkozom, hogy meg merjem-e kérdezni azt, ami már a nyelvem hegyén van. Végül úgy döntök, megteszem.

- Nos… Nem akarod te elmondani nekik?
Miközben felteszem a kérdést, nem nézek fel, és túl későn veszem észre, hogy ő hirtelen megtorpan, így nekiütközök.
- Hányszor próbáltam, de mindig üres fülekre találtam. De ez most megtört veled.
- Velem?
- Nem hiszed? Benned nagyobb erő lakozik, mint hinnéd, mondd, miért vágyakozol a természetre annyira?
Még sohasem fogalmazódott bennem meg ez a kérdés, hiszen egyszerűen csak éreztem a természet hívó szavait, és benne megnyugvást találtam, amit azután szinte már szomjaztam napról napra. Nem tudok felelni a kérdésére, fogalmam sincs, mi történik velem ilyenkor.
- Mert ide tartozol, lehet, hogy nem tudod, sőt még én sem tudhatom kire mit szán az élet. De az biztos valami nagyra hivatott.
- Miből gondolod?
- Ha nem így lenne, akkor már rég megöltél volna, megtehetted bármikor, hiszen a tőröm a csípőmön helyezkedik el hátul - bármikor elővehetted volna és használhattad, de nem tetted. Mi ez, ha nem nagyobb erény, amit könyörületnek nevezünk.
Elárasztanak a gondolatok, ahogy hallgatom, amit mond. Megölni? Én soha nem tudnék ilyet tenni, eszembe sem jutott még soha ilyesmi. Láttam a tőrét, amit a csípőjén visel, de ez inkább rémisztő számomra. Ahogyan az is, ami holnap reggel vár rám.
- Szerinted hisznek nekem majd?
Csak remélem, hogy azt felelni majd: „igen, ez egészen biztos”. De ez nem történik meg.
- Igazából én sem tudom, Valan. Elsőre nem fognak, de ne add fel, ami késik, nem múlik. Olyan, mint a virágos kert. Gondozni és ápolni kell akkor fognak kinyílni a szebbnél szebb virágok. De ha nem tesszük meg ezt csak gyom fog nőni s azok eltiporják a szép virágokat.
Tehát napról napra győzködnöm kell őket. Egy valamit viszont nem értek, ezt a furcsa szót, amit az előbb használt...
- Értem. De a Valan az mit jelent?
- Társ. Ezt egy igen öreg ember mondta nekem a faluban. Talán egy másik régi nyelven beszélt.
- Szóval akkor mégis beszéltél velük?
- Lebuktam. Igen, de nem volt annyira régen igaz akkor csak pár százan laktak itt.
Emlékszem rá, milyen más volt a falu, amikor még csak pár százra volt tehető a falu lakossága. Egészen más volt az élet akkoriban. Még én is kislány voltam,  és valahogy szebbnek tűnt minden, mint most.
- Az olyan hat-hét éve történt. Te jártál köztünk?! Sose láttalak.
- Meglepő szerinted? Próbáltam meggyőzni őket,de rám nem hallgattak bolondnak tartottak, mivel nem csak hogy idegen voltam, de ráadásul nem is úgy néztem ki mint ők. De te…
Egyre világosabb a kép előttem. Tényleg én vagyok az utolsó reménysége. És azok, akik talán hajlandóak velünk tartani…
- De én falubeli vagyok. Szóval akkor most én leszek a fegyver?
- Fogalmazhatunk úgy is, de én inkább eszmének mondanám. A szavak ereje felbecsülhetetlen. A szavakban rejlik a lényeg, ha mögéje látnak, megértenek mindent. S akkor látni fogják azt, amit én látok, s hallani, amit én hallok. Megérkeztünk.
Teljesen elvarázsolnak a szavai, s bár ő nem látja, úgy nézek rá, akár egy istenségre. Érzem, hogy minden pillanatban valami újat, valami felfoghatatlant tanulok tőle. De a pillanat nem tart sokáig, mert már el is értük az erdő szélét. Kipillantok az elbűvölő idegen mögül, s a fák törzsei közül már látom is a falut. Nem hittem, hogy velem tart majd egészen a falu határáig, de megtette.
- Köszönöm, hogy megmutattad az utat.
- Szívesen, ha kell valami, csak szólj.
- Na de hogyan? Kiáltsam el magam? Arra mindenki idejönne.
- Igaz… igaz. Tudod mit, adok neked valamit.
Kíváncsivá tesz. Vajon mit akar nekem adni? Elképzelésem sincsen, hogy hogyan tudnám úgy hívni, hogy arra ne gyűljön oda legalább a fél falu. Figyelem, ahogy elővesz egy sípot, és máris tudom, hogy megtalálta a megoldást a problémára.
- Csak fújd meg bárhol az erdőbe, és én hallani fogom, és ott leszek majd.
Átadja a sípot, én pedig nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak rá. Ő pedig visszamosolyog rám. Megmelengeti a szívem ez a pillanat, magam sem tudom, miért. Megfordul, hogy távozzon, s én elmerengek egy pillanatra. Micsoda különös figura, s én nem tudok róla semmit… Még a nevét sem!
- Várj! – Szólok utána, remélve, hogy visszafordul még egy pillanatra.
- Igen?
- Nem mondtad el a neved.
- Delaran. Remélem, nem szomorítom el e hétköznapi névvel.
Delaran. Elmémbe vésődik ez a név.
- Nem dehogy. Szép név.
- Ahogy a tied is. De a csillagok már felkelőben vannak. Jó estét kívánok. Remélem, álmai majd utat mutatnak s segítenek majd ebbe a nagy küldetés. Addig is viszlát.
Bólintok, s elköszönök, bár hangom elég erőtlennek tűnhet számára.
- Viszlát.
Még percekig állok, kábán, s csak nézem, ahogy Delaran alakja eltűnik az erdőben. Azon kapom magam, hogy a sípot szorongatom, s szinte vacogok az éj hidegétől. Elindulok hát hazafelé. Út közben ügyelnem kell arra, hogy senki se lásson meg, ám ez nem olyan egyszerű, mint hittem. Soha nem értem még ilyen nagyon későn haza, ha édesapám megtudná, szíjat hasítana a hátamból… Csak lopakodok a házunk felé, megbújva, ám az ügyességem nem elegendő ahhoz, hogy ne vegyenek észre. A szemközti szomszédunk kutyájának a figyelmét nem tudja elkerülni még a halk lopakodásom sem. Ugatni kezd, jó hangosan, hiszen a sötétben nem ismer fel.
-Sssh, Boglyas, én vagyok!
Suttogom neki, és ő újra vakkant párat, immár örömében. A baj nem jár egyedül, ugyanis hallom, hogy nyílik belülről a szomszéd ajtajának zárja. Kijön! Nem láthat meg! Bemenekülök a kapunkon, majd az ajtó előtt veszek egy mély lélegzetet. Teljes csöndben kell lennem. Már csak az ágyamig kell eljutnom, hogy megússzam a mait. Benyitok, s gondosan, halkan csukom be magam után az ajtót. Ami viszont ekkor történik, megfagyasztja a vért az ereimben.
Meggyullad egy olajlámpás a konyhában. Apám az. Most végem.
Lassan, hangtalanul lépkedek a konyha felé, s megállok az ajtajában. Nem szólok semmit. Ő sem. Hosszú másodpercekig még csak rám sem néz. Arca fáradt, meggyötört, aggodalmas. Csalódott. Fájdalmat érzek a mellkasomban ettől a látványtól. Végül ő töri meg ezt a kínos, fájdalmas csöndet.
- Olvastál?
Hangja nyugodt, s halk. Így felelek én is.
- Olvastam.
Egyebet most nem mondhatok neki. Többször is előfordult már, hogy elaludtam odakint, az erdőben, olvasás közben. Jobb, ha azt hiszi, ma is ez történt. Hiszen történhetett volna így is.
- Menj aludni. Reggel beszélünk erről.
Bólintok, s elindulok fel az emeletre, a szobámba, lassan, némán. Szégyellem magam. Megint nem fogadtam szót. Reggel beszélgetés vár rám, amiről fogalmam sincs, milyen lesz. Még sosem viselkedett így édesapám. Nyugtalan számomra ez az éjszaka. Hiába vagyok kimerült, a gondolataim nem hagynak aludni, s a bűntudatom sem. Bármennyire is félek a másnaptól, s bárhogy is kínoznak a gondolatok, a reggeli napfény első sugarai ma valahogy jobban sietnek, mint máskor. Mintha minden azt sugallaná, hogy valami nagy, hirtelen változás közeledik, megállíthatatlanul. S talán így is van…
Ez a reggel nem hasonlít egyik ezt megelőzőre sem. Még akkor sem, ha a szokott időben kelek ki az ágyból, ugyanúgy készítem a reggelit, mint máskor, s ugyanúgy terítem meg az asztalt.
Lépteket hallok. Apám közeledik, én pedig igyekszem úgy köszönteni őt, ahogy minden reggel teszem.
- Jó reggelt, édesapám!
De ő nem úgy felel, ahogyan szokott.
- A tegnapi után nincs más választásom, mint hogy korlátok közé szorítsalak. Ide figyelj, Hayley, már elmúltál 19 éves, és már réges-rég férjhez kellett volna adjalak. Úgy gondolom, hogy ha ez végre megtörténne, végre rendet tanulnál, hiszen a férjednek vakon kell engedelmeskedned és talán ezt többre tartod, mint az apád szavát.
- Micsoda? Na de…!
Leint. Úgy érzem, mintha esélyem sem lenne ellene.
- Eddig visszautasítottam minden kérődet és nem szóltam neked semmit felőlük, de Connor Howell már hónapok óta ostromol. Ha legközelebb találkozom vele, áldásomat fogom adni rátok.
- Ezt nem teheted!
- Ezt nem te mondod meg. Tegnap este nem csak későn értél haza, de még hazudtál is. Nem volt könyv nálad, és most ne próbálj meg magyarázkodni. Mielőtt még nagyobb szégyent hozol a családra, meg kell előznöm a további baklövéseidet.
- Én valami sokkal fontosabbról szerettem volna beszélgetni!
- Fontosabbról?! Mégis mi lehet ennél fontosabb?!
- Az erdő! Az emberek lerombolják az egész erdőt, az élővilágával együtt! Valamit tennünk kell!
- Megbolondultál, te lány?! Csak nem a fejedbe vettél valami ostobaságot?!
- Még nem tudom, hogy hogyan, de meg fogom menteni az erdőt!
- Nem hogy a fontos dolgokkal foglalkoznál. Ezerszer megmondtam már: ha nincsenek ezek az építkezések, nincs miből élnünk, hányszor mondjam még el neked?!
Kiált rám, és ingerülten, evés nélkül távozik. Már nem láthatja a kicsorduló könnyeimet sem. A farkasokra gondolok. Szükségük van rám, nem vesztegethetem az időmet sírással, mert a munkások napról napra egyre felkészültebbek, nemsokára eljön az a nap is, amikor elindulnak, hogy letarolják az erdőt. Össze kell szednem magam, és találni valakit, aki velem tart. Elhanyagolva a napra tervezett házimunkákat, visszatérek a szobámba. Megmosakodom, felveszem a legszebb ruháim egyikét, gondosan kifésülöm és összefonom a hajam. A tükör elé állok, hogy megnézhessem magam, de nem tetszik, amit látok.
- Hiszen… Nem vagyok már kislány…
Kibontom a fonást, s újrakezdem a hajam formálását. Ezúttal a konty mellett döntök és mikor újra a tükörbe nézek, egy komoly lányt látok magam előtt. Meggyőzőnek kell lennem. Ma piacnap van, sok emberrel találkozhatok és ezt a lehetőséget ki kell használnom.  A sípot elrejtem a ruhám zsebébe, ahol észrevétlen maradhat.
Órákkal később csüggedten térek haza. Bár a megjelenésemmel valóban elértem, hogy komolyan vegyenek, mégis mindenki, kivétel nélkül ostobának tartott a piacon, akikkel beszélgettem. Az a gondolat tartja bennem a lelket, hogy még nem beszéltem mindenkivel. Kell lennie olyan embereknek a faluban, akik mellém azaz… mellénk állnának.
Nekilátok, hogy ebédet és vacsorát főzzek, és sebtében végzem el a házimunkákat, aminek persze megvan a hátulütője, hiszen így nem vagyok olyan alapos, mint általában.
Nincs időm újra társakat keresni, mert édesapám hazaér. Úgy tűnik, nem akar velem beszélni semmiről. Hozzám se szól, hiába beszélek hozzá. Fáj, hogy így viselkedik, de próbálom ezt nem mutatni felé. Tudom, hogy már tud arról, kikkel és miről beszélgettem ma a piacon, hiszen egy faluban soha semmi sem marad titok. Nekem most ez a szerencsém, mert mindenki tudatába bele kell lopjam a gondolatot, miszerint amit terveznek, csak árt mindenki számára.
Otthon töltöm a nap további részét, apám jelenléte miatt nem mernék sehová sem elmenni. Hiába hívnám Delarant, semmit sem tudnék mondani neki. Ha a következő találkozásunkra gondolok, hirtelen hevesebbé válik a szívverésem… Megjelenik a kép előttem, ahogyan kérdőre von, és én csak a kudarcomról tudok neki beszámolni. Ez nem történhet meg, így elhatározom, hogy csak akkor hívom majd, ha sikerült pár embert a jó út felé terelnem. Lefekvés előtt elzárom a sípot az asztalom fiókjába, s kulccsal bezárom azt. Nehéz, borús álomképek gyötörnek ezen az éjjelen.
Napok telnek el így, hogy a falubelieket próbálom megnyerni, majd itthon szinte rohanásban végzem a feladataimat. Mintha két életet élnék egyszerre. Éjjelente, elalvás előtt, csak fekszem az ágyban, és a Holdat bámulom. Nem érzem magam teljesnek, mintha valami hiányozna az életemből…
Az egyik éjszaka nyugalmas csöndjét viszont kopogás zavarja meg. Félálmomból ébredezek, de nem akarom kinyitni a szemem. Tovább hallgatózom, hátha csak a szél, vagy egy faág kopogtatja az ablaküveget, de tévedek. Ahogy felpillantok, meg is pillantom a váratlan vendégemet, teljes valójában…


Shayola2014. 07. 29. 00:30:17#30804
Karakter: Delaran Oakwood



-Én… Nem hallgatnának rám. – süti le szemeit.– Az falubeliek  nagy része abból él, hogy építkezéseken dolgoznak. Senki sem hallgat rám. Próbáltam beszélni édesapámmal, de… Ő is közéjük tartozik. Mi csak így tudunk megélni.
- Meg kell próbálnod! Kérlek!
Nézek fel rá. Tudom kérésem nagy s talán lehetetlenek tűnik.. de ő az egyetlen ki segíthet rajtunk, aki talán megmenthet mindet. Én már kevés vagyok hozzá egyedül. Ekkor bólint egyet. Elfogadta. Küzdeni fog.
- Megpróbálom.
Én elmosolyodok. Végre, aki megért minket, s nem csak az állatot látja bennünk.
- De… Nem tudom az utat hazafelé…
Mintha valami nagy bűnt tett volna, és zavartan pirosan mondja nekem.
- Kérlek… Nem mutatnád meg az utat? Ígérem, soha senkinek nem árulom el ezt a csodálatos helyet, ahová elhoztál!
-Tudod ha nem hittem volna benned nem hoztalak volna ide …Hayley- emlékszek vissza nevére.
Felkelek, megfogtam a vállát és biccentettem, hogy mehetünk. Némán megyünk, arrafele amerre az emberek városa van.
-Nos.. –kérdezi zavartan.- Nem akarod te elmondani neki?
Ekkor megálltam és ő nekem jött.
-Hányszor próbáltam, de mindig üres fülekre találtam.- néztem hátra a vállamon át.- De ez most megtört veled.
-Velem?
-Nem hiszed? Benned nagyobb erő lakozik, mint hinnéd, mond, miért vágyakozol a természetre annyira?
Megfogtam a kérdéssel mert még maga sem tudta a választ rá.
-Mert ide tartozol, lehet hogy nem tudod , sőt még én sem tudhatom kire mit szán az élet. De az biztos valami nagyra hivatott.
-Miből gondolod?
-Ha nem így lenne, akkor már rég megöltél volna, megtehetted bármikor, hiszen a tőröm a csípőmön helyezkedik el hátul- bármikor elővehetted volna és használhattad, de nem tetted. Mi ez ha nem nagyobb erény, amit könyörületnek nevezünk.
-Szerinted hisznek nekem majd?
-Igazából én sem tudom Valan. Elsőre nem fognak, de ne add fel, ami késik, nem múlik. Olyan, mint a virágos kert. Gondozni és ápolni kell akkor fognak kinyílni a szebbnél szebb virágok. De ha nem tesszük meg ezt csak gyom fog nőne s azok eltiporják a szép virágokat.
-Értem. De a Valan az mit jelent? –kérdezi kiváncsian.
-Társ. Ezt egy igen öregember mondta nekem a faluban. Talán egy másik régi nyelven beszélt.
-Szóval akkor mégis beszéltél velük?
-Lebuktam. Igen, de nem volt annyira régen igaz akkor csak pár százan laktak itt.
-Az olyan hat-hét éve történt. Te jártál köztünk?! Sose láttalak.
- Meglepő szerinted? Próbáltam meggyőzni őket,de rám nem hallgattak bolondnak tartottak, mivel nem csak hogy idegen voltam, de ráadásul nem is úgy néztem ki mint ők. De te..
-De én falubeli vagyok. Szóval akkor most én leszek a fegyver?
-Fogalmazhatunk úgy is, de én inkább eszmének mondanám. A szavak ereje felbecsülhetetlen. A szavakban rejlik a lényeg, ha mögéje látnak, megértenek mindent. S akkor látni fogják azt, amit én látok, s hallani, amit én hallok. De nem is fogom tovább pazarolni idejét. Megérkeztünk.
Mutatok előre, és kikukucskál mögülem. A falu határán voltunk, éppen csak hogy nem benn.
-Köszönöm hogy megmutattad az utat.
-Szívesen, ha kell valami csak szólj.
-Na de hogyan? Kiáltsam el magam? Arra mindenki idejönne.
Gondolkodóba estem.
-Igaz… igaz. Tudod mit adok neked valamit.-majd a kis szütyőmből elővettem az egyik faragott sípomat.- Csak fújd meg bárhol az erdőbe, és én hallani fogom, és ott leszek majd.
Ekkor rám mosolygott, és én viszonoztam. Különös nem szeretem az embereket, de ő tényleg más.. mást mint a többi más mint akiket láttam. Megfordulok és mennék vissza a falkámhoz amikor megállít.
-Várj!
-Igen?
-Nem mondtad el a neved.
-Delaran. Remélem, nem szomorítom el e hétköznapi névvel.
-Nem dehogy. Szép név.
-Ahogy a tied is. De a csillagok már felkelőben vannak. Jó estét kívánok. Remélem, álmai majd utat mutatnak s segítenek majd ebbe a nagy küldetés. Addig is viszlát.
-Viszlát.- hallom halkan hangját.
Ekkor végleg visszamentem s a sötétség leple alatt visszamegyek falkámhoz. Ők örömmel fogadnak, mint mindig, ahogyan én is örülök nekik, hogy itt vannak nekem. Sose éltem volna túl nélkülük, amire mindig is hálás leszek. bementem kis házikómba, majd lefeküdtem az összetákolt kis faágyra. Egy kicsit még gondolkodtam, hogy Hayley megfogja e tenni, amit kértem, és hogy sikerül e teljesítenie neki. De az álom nagyobb Úr volt a gondolataimnál, így a nagy merengés közben elaludtam az éjszakai csillagok alatt.


lena2014. 07. 21. 01:18:17#30714
Karakter: Hayley Chevallier



 Nem értem, mit ért ez alatt: „fajtád”. Az emberekre gondol? Hiszen ő is az! Vagy tévednék…?

- Vérzel.  – Ennyit mond csupán, és én egy pillanatig nem is értem, miről beszél, de amikor lenéz a lábamra, én is lepillantok.
- Tényleg… - Csodálkozom; észre sem vettem. Aú! Csak ekkor érzem meg a fájdalmat, ami a sebbel jár. Leveszem a cipőm, mielőtt még tovább ázna a vérben. Most mi legyen?
- Gyere, begyógyítom. – Szól újra, meglepően gyengéden. Ez felettébb nagy váltás az előző ridegséghez képest. De hogyan akarja begyógyítani? Hiszen ez lehetetlen! Kicsit tartok attól, mire készül, de hajt a kíváncsiság, és nem is tudom, hogyan tudnék ezzel a sebbel hazabicegni. Közelebb lépek, bár kicsit félénken. Mormol valamit, de nem értem a szavait. Csak ezután jön az, amin teljesen elámulok. Zöld fény árad a kezéből! A seb pedig begyógyul tőle! Érzem, ahogy a szövetek összehúzódnak, regenerálódnak. A fájdalom is megszűnik, ez hihetetlen.
- Ezt meg hogy csináltad?
Érdekel a titka. Miféle varázslat ez?
- Amit a természettől kaptam ajándék, és amiért a szüleim kitagadtak.
Nem értem, hogyan lehet egy gyermeket megtagadni. Bár hallottam már történeteket erről… Sajnálom azokat, akiknek nem adatik meg a család biztonságos háttere. Borzalmas lehet kitagadva élni az életet.
- Akkor te honnan való vagy? – Kérdezem. Érdekel ennek a férfinak a története.
- Én sehonnan, és mégis tartozom valahová… ide, ebbe az erdőbe, ebbe a falkába… Egyet mondok a falu vezetőinek, eddig csak rémisztgettem őket… de ha egy centivel is errébb jön a falu határa, vér fog folyni… és az övüké, mert kezeskedem róla.
Ridegen néz rám, látom rajta, hogy komolyan gondolja a fenyegetést. Vér fog folyni? Hát ő az? A farkas, akitől mindenki fél?!
Remegek. Hallottam már róla. Szélvésznek nevezik. Azt mondják, eszélyes mindenkire nézve. De engem nem bántott. Nem értem.
- De ha ennyire gyűlölsz minket, akkor miért mentettél meg?
- Mindenkinek megadatott az esélye a továbbfejlődésre… és aki jó, jámbor és szerény azt mi nem bántjuk. Kérlek, eleget szenvedtünk, gyere velem. Hadd mutassam meg a szebbik oldalát eme csodálatos világnak. – Mosolyog rám, és valami egészen különös érzés fog át. Nyújtja felém a kezét. Mit is kéne tennem? Nem tudok ellenállni, hív az erdő. Hív ez a különös idegen. Lassan kezem a kezére csúsztatom, s ő elhúz magával. Oda vezet, ahol még sosem jártam. Különös, ismeretlen részei tárulnak fel előttem az erdőnek.
- Kérlek, ne mond el a többi embernek ezt a helyet… - Bólintok. Ezzel a bólintással pedig ígéretet teszek. Olyat, amit sosem szegnék meg. A férfi elhúzza a növényzetet, s egy csodálatos kis világ nyílik meg előttem. Egy tavacska, egy kis erdei kunyhó, színpompás, mesés virágok… és farkasok. Rettegnék, ha ez a furcsa idegen nem fogná a kezem. Közelsége biztonságot sugároz. Minden farkasszem rám szegeződik, az egyik közülük elő is lép. Talán kérdőre vonja a férfit, aki idehozta őt ebbe a rejtett világba.
- Ne féljetek! Ő nem bánt minket. A neve Hayley.
Elengedi a kezem és leül a farkas elé. Úgy tűnik, megértik egymás szavát teljesen, bár én a farkaséból semmit sem értek.
- Mert ő más, megért minket…
Morgások.
- Már nem… már nem.
Micsoda nem? Nem értem!
- Köszönöm anyám… - Széttárja a karjait, s a farkas az ölébe ül, ő pedig átöleli őt.  Anyám? Valóban így nevezte?
- Anyám? De hisz ő nem lehet az!
- Anyám helyett volt anyám. Ő volt az ki megmentett mikor csecsemő voltam… Befogadott felnevelt. Nekem nincs más családom csak ők. Nézz, körül mit látsz?
Már értem. Neki köszönheti az életét. Körülnézek, ahogy mondja.
- Nos… farkasokat.
- Mit látsz még?
- Nagyon kedvesek, szelídek...
- Még?
Még? Mit kellene látnom? Csak nézek körbe, hátha rájövök, mi is a megfelelő válasz erre a kérdésre. De nem sikerül, akárhogy erőltetem.
- Nem tudom.
Sóhajtom lemondóan, és a férfira nézek, magyarázatra várva.
- Mindegyiküknek van személyiségük, ahogyan neked, nekem vagy az embereknek. Minden él és lélegzik, még a fák is! Nincs élettelen és értelmetlen élőlény a földön! Csak érzéketlen…
Szomorúan pillant le anyjára.
- Érzéketlen? Hisz senki sem az.
- Akkor ti miért öltök le mindent, amit csak láttok?
Ezt nem értem, hiszen mi nem ölünk le mindent! És... Ha nem lesznek építkezések, nem is tudom, miből fogunk élni… Nem csak mi, de a falu sem…
- Létszükséglet!
Vágom rá. Talán ez a szó hordozza magában a gondolatot a legjobban.
- Nem ez nem létszükséglet… ez pusztítás mészárlás. Kérlek! Te vagy az egyetlen, aki tudja, miről beszélek. Győzd meg őket! Nem akarok több áldozatot…
Az eddig fűben hancúrozó farkaskölykökre néz, akik közelebb lépkednek hozzájuk. Milyen édesek! De mi az hogy én vagyok az egyetlen? Én győzzem meg őket? De hát nekem fogalmam sincs, mit tehetnék! Mit mondhatnék az embereknek?!
- De…
Nem engedi, hogy megmagyarázzam.
- Kérlek győzd meg őket értem! Vagy ha nem is értem, legalább értük! A félelem halkan s csöndesen belelopódzik mindegyikünk szívébe, az a félelem mely haraggá és vérbosszúvá fog válni, és akkor nem lesz kegyelem, se könyörület egyik oldalról sem. És a végén vérben áztatott terméketlen földek fölött sirattatjuk elvesztett szeretteinket, s kérdezzük a fönti isteneket „miért?” . Akkor gondolkozunk mikor már késő merengni rajta, és akkor ébredünk, mikor már a halál szele érinti szívünk melegét. Kérlek! Segíts rajtam! Segíts rajtunk!
Kérlel engem. Szinte már könyörög, és én magatehetetlenül állok előtte. Előttük. Végignézek rajtuk. Mit tehetnék? Mit mondhatnék akár nekik, akár a falubelieknek?
- Én… Nem hallgatnának rám. - Lesütöm a pilláimat. Szégyellem, hogy ilyen tehetetlen vagyok az ügyben. – Az falubeliek  nagy része abból él, hogy építkezéseken dolgoznak. Senki sem hallgat rám. Próbáltam beszélni édesapámmal, de… Ő is közéjük tartozik. Mi csak így tudunk megélni.
- Meg kell próbálnod! Kérlek!
Felnéz rám, és kétségbeesés csillan a szemeiben. Hát rendben, ha ő nem adja fel, én sem fogom. Megszületik bennem az elhatározás. Beszélek mindenkivel, akivel csak tudok. Eddig is csodabogárnak tartottak, most már úgy is mindegy, különben sem az ő véleményük a fontos. Bólintok.
- Megpróbálom.
Ahhoz azonban, először haza kell jutnom. Már későre jár, egészen beesteledett. Ha apám észreveszi, hogy nem vagyok odahaza, nagy baj lesz belőle.
- De… Nem tudom az utat hazafelé…
Vallom be, és zavaromban még halványan el is pirulok.
- Kérlek… Nem mutatnád meg az utat? Ígérem, soha senkinek nem árulom el ezt a csodálatos helyet, ahová elhoztál!


Shayola2014. 07. 09. 19:07:41#30579
Karakter: Delaran Oakwood



- Köszönöm, hogy segítettél… Micsoda? A fajtám? M-miért…?
Látszik, rajta szavaim összezavarják. Pedig csak a színigazságot mondom neki. Semmivel se többet, vagy kevesebbet. Vérszagot érzek… ekkor lábaira nézek, és látom, hogy cipőcskéjének színe néhány helyen sötétebb színben pompázik.. Ekkor lehajolok.
-Mit… mit csinálsz?-lép hátrébb gondolom fél tőlem.
-Vérzel. mondom szűkszavúan neki
Ránéz ő is a lábára, majd leveszi a cipőjét.
-Tényleg…- mondja meglepedten.
-Gyere begyógyítom…
Kissé félénken, de közelebb jön hozzám. Mély levegőt veszek, majd egy varázsigét kezdek mormolni. Ekkor a kezemből zöld fényárad ki, és a seb begyógyul.
-Ezt meg hogy csináltad?- kérdezi tátott szájjal.
-Amit a természettől kaptam ajándék, s amiért szüleim kitagadtak.
-Akkor te honnan való vagy?
-Én sehonnan és mégis tartozom valahová… ide, ebbe az erdőbe, ebbe a falkába… Egyet mondok a falu vezetőinek, eddig csak rémisztgettem őket… de ha egy centivel is errébb jön a falu határa, vér fog folyni… és az övüké, mert kezeskedem róla.- mondom teljes hidegséggel a szemébe.
Rémülten tekint rám, remeg akár a nyárfalevél.
-De ha ennyire gyűlölsz minket, akkor miért mentettél meg?
- Mindenkinek megadatott az esélye a továbbfejlődésre… és aki jó, jámbor és szerény azt mi nem bántjuk. –mosolygok rá.- Kérlek, eleget szenvedtünk, gyere velem. Hadd mutassam meg a szebbik oldalát eme csodálatos világnak.- nyújtom ki kezem felé.
Hezitálva, de elfogadja. Ekkor mélyebbre vezetem az erdőbe. A szívébe… mi itt élünk. Pár inda s lehulló moha takarja előlünk a kilátást.
-Kérlek, ne mond el a többi embernek ezt a helyet…-majd arrább mozdítom.
Ekkor egy tavacska jelenik meg előttünk, körülötte gazdag színekben pompázó virágok, és egy kis kunyhó, amit én építettem. A farkas gyerkőcök játszanak, és teszik próbára erejüket, a többiek pedig pihennek vagy figyelik a kicsiket.
Mikor belépünk, mindenki ránk néz. A picik leplezetlen kíváncsisággal, de a felnőttek már inkább félelemmel.
-Ne féljetek! Ő nem bánt minket. A neve Hayley.
Az anyafarkas Jena előlépett és mélyen a szemembe nézett. Ekkor leültem eléje, hogy a szemmagasságunk egybe legyen.
-Miért hoztad ide?- kérdezi tőlem aggodalmasan, de gondolom Hay számára ez csak morgás és vicsorítás.
-Mert ő más, megért minket…- válaszolom.
-Nem félsz hogy az emberek megtalálnak minket?
-Már nem… már nem.
-Mi hiszünk benned, és hinni is fogunk.
-Köszönöm anyám…-nyitom szét karjaim ő pedig odajön egy ölembe ül, hogy megtudjam ölelgetni.
-Anyám? De hisz ő nem lehet az!
-Anyám helyett volt anyám. Ő volt az ki megmentett mikor csecsemő voltam.. Befogadott felnevelt. Nekem nincs más családom csak ők. Nézz, körül mit látsz?
-Nos… farkasokat.
-Mit látsz még?
-Nagyon kedvesek szelídek..
-Még?
Gondolkodik, majd egy fél perces csönd után megszólal.
-Nem tudom.
-Mindegyiküknek van személyiségük, ahogyan neked, nekem vagy az embereknek. Minden él és lélegzik, még a fák is! Nincs élettelen és értelmetlen élőlény a földön! Csak érzéketlen…- mondom szomorúan és még jobban magamhoz szorítom Jenát.
-Érzéketlen? Hisz senki sem az.
-Akkor ti miért öltök le mindent, amit csak láttok?
- Létszükséglet!
-Nem ez nem létszükséglet… ez pusztítás mészárlás. Kérlek! Te vagy az egyetlen, aki tudja, miről beszélek. Győzd meg őket! Nem akarok több áldozatot…-nézek a kicsikre, akik odajönnek hozzám.
-De…
-Kérlek győzd meg őket értem! Vagy ha nem is értem, legalább értük! A félelem halkan s csöndesen belelopódzik mindegyikünk szívébe, az a félelem mely haraggá és vérbosszúvá fog válni, és akkor nem lesz kegyelem, se könyörület egyik oldalról sem. És a végén vérben áztatott terméketlen földek fölött sirattatjuk elvesztett szeretteinket, s kérdezzük a fönti isteneket „miért?” . Akkor gondolkozunk mikor már késő merengni rajta, és akkor ébredünk, mikor már a halál szele érinti szívünk melegét. Kérlek! Segíts rajtam! Segíts rajtunk!


lena2014. 07. 06. 02:47:33#30547
Karakter: Hayley Chevallier



 Felemelem a mosásra váró ruhadarabokkal teli kosarat, és kisétálok a házból, átvágok az udvaron. Már előkészítettem a mosáshoz a vizet egy dézsába, s most nekilátok a munkának, közben pedig furcsa gondolatok gyötörnek. Pár perce hoztam vizet a falu kútjából, a látottak pedig rádöbbentettek, hogy mennyit változott ez a falu az utóbbi majdhogynem egy évben. Arthen. Ez az én falum, az otthonom. És nem hasonlít önmagára. Mióta a telepesek idejöttek, kezd ez a hely egyre zsúfoltabb lenni. Idegen arcokat látok az utcán – eddig sosem volt ilyen. Itt mindenki ismert mindenkit, most pedig csak csodálkozok egyes alakokon. Mikor, hogyan kerültek ide? Furcsa ez az egész. Nem tetszik, amit az erdővel terveznek. Fákat akarnak kivágni, a fél erdőt letarolni, hogy új házak épülhessenek. Apám támogatja őket, de hogy is ne tenné? Csak akkor kerül kenyér az asztalra, ha együttműködik velük. Én azért látom rajta, hogy ő is sajnálja az erdőnket. Előttem nem tudja elrejteni a gondolatait. Ketten maradtunk, Lucy és Anna halott, ahogy anyám is. Majd holnap meglátogatom a sírjaikat, ma reggel már vittem friss virágot, de azok holnapra kókadtak lesznek már. Csak én maradtam talpon, nekem kell most mindenre ügyelnem a ház körül. Igyekszem. Ha ezzel készen vagyok, még vár rám a varrás, de utána talán… Ha sietek… Akkor talán kimehetek az erdőbe egy kicsit, olvasni. Pihenni. Élvezni a lágy szellőt, ami a fák közt jár. 

Kicsavarom hát a vizet egyenként a ruhadaraboktól, majd kisimítom őket, hogy ne olyan gyűrötten száradjanak meg. Kiterítem őket a szárítókötélre, ami az udvarunkon álló két nagy tölgyfa közé van erősítve. Ezzel készen vagyok. Visszamegyek a házba, ellenőrzöm a levest, ami már reggel óta fő a tűz fölött. Megkóstolom, elégedett vagyok vele, ezzel sincs több gondom, így hát visszateszem az edényre a fedőjét, alatta pedig eloltom a tüzet. Jöhet a varrás, amit már napok óta halogatok. Apám egyik nadrágja több helyen is elszakadt munka közben. A zsebe is lyukas régóta már, az is varrásra vár, továbbá hiányzik róla egy gomb is. Kinézek az ablakon, látom, hogy még világos van, de sietnem kell, ha még ki akarok menni az erdőbe. A sietség miatt többször is megszúrom az ujjam a tűvel, pedig gyakorlott varró vagyok már, nem is értem, hogy lehetek ilyen ügyetlen. Apám időközben hazaér, megvacsorázik, és végül fürdés után ledől aludni. Elfáradt, egész nap, pirkadattól kezdve dolgozott. Megértem, hogy alvásra vágyik, és legbelül örülök is neki, mert így nem kell kiosonnom a házból, csak egyszerűen kisétálok. Hív az erdő. Mágikus erejét a nap minden percében érzem. Nem, most nem akarok olvasni, inkább csak sétálni egyet. Fellélegezni. Az erdő majd gyógyítja a lelkemet, ami még mindig fáj elhunyt családtagjaim után. Pedig már fél éve történt, hogy… Ideje továbblépni. Elérem az erdőt, és most nem csak a megszokott körutamat teszem meg az erdő szélén. Valamiért úgy érzem, tovább kell mennem. Egy ismeretlen erő vonz magával. Elbűvöl a természet szépsége. Hát létezik-e szebb ennél a helynél? Ilyet akarnak lerombolni, hogy rideg kőfalakat emeljenek rá… De annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre se veszem a csapdát, amibe belelépek. Egy kötél fogja a lábamat, és felhúz, felemel annál fogva. Egy önkénytelen kiáltás hagyja el a számat. Fejjel lefelé lógok. A légzésem felgyorsul, mintha az életemért küzdenék. Segítségért kiáltok, hátha hallja valaki. Valaki, aki megmenthet.
- Segítség! Valaki!
Hallok valamiféle apró zajt, és megmozdulnak a bokrok, a növényzet. Egy férfi lép elő. Még sohasem láttam, ezt így, még fejjel lefelé is meg tudom állapítani. Dárdát szegez felém. Remélem, nem akar bántani vele… Nagyon félelmetes. Félek tőle! S ő megtörve a csendet, kérdez.
- Ki vagy?
Alig merek megszólalni. Olyan hideg a hangja, akár a januári tél. Végül, pár másodperces csönd után, még mielőtt újra rámszólhatna, felelek a kérdésére. A nevemet mondom.
- Hayley…
Olyan bátortalanul, és halk hangon szólok, hogy csoda, ha ez a férfi meg is értette, amit válaszoltam. Tovább faggat.
- Honnan jöttél?
- A faluból…
- Mi dolga egy falubelinek errefelé?
- Csak sétálgattam…
Rideg, és félelmetes idegen. Az igazat mondom, de olyan, mintha nem hinne nekem. A homlokát ráncolja, nem érti, mit keresek itt.
- Honnan tudjam, hogy nem a farkasok búvóhelyét jöttél kikémlelni?
A búvóhelyüket? Várjunk csak… farkasok?!
- Tessék?! Farkasok? Erre?!
Nem, ebbe bele sem gondoltam. Farkasok is élnek az erdőben, de én mindig csak az erdőszélen jártam, odáig nem merészkednek ki. Most pedig meggondolatlanul bevágtam az erdő közepébe. Fel is falhattak volna könnyedén, ha rámtalálnak… Rémülten nézek a férfira, nagyon megdöbbentett a felismerés.
- Most én vagyok az, aki kérdezhet. Szóval, csak sétálgattál, igaz?
Figyelmeztet, és vészjóslóan kérdez. Én igazat mondtam. Tényleg.
- Igen! Nem akartam rosszat…
Vallom be, s lesütöm pilláim. Még mindig csak lógok lefelé, ami most már kezd elég fájdalmassá válni. Húzódik a lábam, és felsérti a bőröm a kötél.
- Rendben, hiszek neked.
Így szól újra, és én fellélegzek. Hisz nekem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtalált, hogy hisz nekem, de főleg azért, mert leszed a magasból. Gyengéden ér hozzám, vigyázva, és úgy enged le, hogy nem esek a földre. Talpra állok.
- Akkor menj vissza, a te fajtád nem szíves vendég erre.
Ugyanolyan ridegen szól, mint azelőtt.
- Köszönöm, hogy segítettél… Micsoda? A fajtám? M-miért…?
Hayley kissé összezavarodik. Furcsán beszél ez az idegen, nem érti. Hiszen ő is a faluból jött, nem? Ember, semmi kétség. Máskülönben honnan érkezett volna? A környéken nincs más falu, csak Arthen. Itt élne, az erdőben? Nem, az lehetetlen.
Gondolataim össze-vissza cikáznak a fejemben, s még azt sem veszem észre, hogy a kötél által horzsolt seb a bokámon vérezni kezd, eláztatva a fekete kis vászoncipőmet.



Szerkesztve lena által @ 2014. 07. 06. 02:49:18


Shayola2014. 06. 30. 18:15:25#30473
Karakter: Delaran Oakwood



A természet… Másoknak kegyetlen félelmetes, nekem az otthonom. Itt nevelkedtem és nőttem fel. Az ősanya kegyeltjéből élek még mindig és élni is fogok. Megfogadtam, hogy megvédem falkámat és magát a földet ahol az új életet kaphattam. Sose felejtem el, amit anyám Jena a vezérfarkas anya megtalált, és nem hogy megölt volna befogadott. Befogadtak saját gyerekükként engem, holott egyáltalán nem hasonlítok rájuk. Megtanítottak vadászni és túlélni a meleget, a hideget a szárasságot vagy a hóleptetáj miatt a szűkölködést és az éhséget. Felnőttem… ahogy minden anya ő se szerzett nekem táplálékot, azt már magamnak kell. Így hát én szereztem először magamnak ételt… egészen addig, míg az emberek bele nem kontárkodtak a természet örökös rendjébe. Pár vadász megölte atyánkat. A farkasok azon az éjjel, vonyítottak a holdra legyen akár öreg vagy fiatal. Mindenkit mélyen érintett. A legerősebb volt köztünk… és a legelszántabb. Én csak Fehér agyarnak hívtam. Azokat a gyönyörű fehér bundát vér ékesítette most.. az ő vére. Ekkor Jena engemet nevezett ki a falka vezérének, és a többiek elfogadták ezt a felkérést. Azóta én vagyok a falka vezére. A farkasok csak Fekete tűznek neveznek. Amilyen éjfekete hajam van, olyan a bundám is. Nem egy átlagos ember vagyok. Fel tudom venni az állatok alakját, és megértem minden egyes szavukat. Ami másnak egy ugatás van morgás, az nekem beszéd és jelzés. Amit más nem tudom, azt én gyerekkoromtól ismerem és értem. Valakiknek ez a képesség boszorkányság és sötét mágia.. Szerintem ajándék… ajándék a földtől, aki megóvja őt.
Sajnos egyedül már lehet, hogy képtelen vagyok megvédeni… egyre több ember érkezik ide, nem csak hogy sokat vadásznak, hanem kivágják a fákat is. Én, mint falkavezér nem hagyhatom, hogy megöljék a családomat., és elvegyék, a területünket Ezért járkálok többnyire farkas formámban. Én vagyok a farkasok között a legnagyobb, és az emberek félnek tőlem. Csak Szélvésznek neveztek. Gyorsan támadtam és olyan gyorsan el is tűntem. Utálom az emberek. Nem értik a természet törékeny körforgását… ha valamit elvesznek, akkor sose lesz ugyanolyan…
Egyre kevesebben vagyunk, mind a farkasokból, mind a természet vadjaiból. Nekik csak hús és prém… nekem mind egy személyiség, és társ és barát. Mit szólnának ahhoz, ha mi ölnénk az ő fajukat? Akkor persze fel vannak háborodva, hogy mi hogy merjük őket megtámadni, miközben ők pusztítanak mindent. Nem elég hogy megölnek minket, de a halottakat meggyalázzák. Kirakják csontjaikat „trófeákként” és mutogatják egymásnak hogy milyen pusztításokra képesek. Valakiket meg kitömnek és díszítésnek használják, mert, hogy szép… Ha megtetszett nekik akkor miért kell megölni? Az élettelen dolgok nem adhatnak szeretett, nem érezhetnek… de nekik csak egy hobbi. Hobbi a gyilkolás. Nekem létfenntartás és csak annyit ejtek amennyit szükséges, nem pedig annyit-amennyit látok, és meg lehet ölni. Mindig is fáj egy másik élet kioltása, de nekik nincs ilyen érzelmeik. Nekik mindegy hogy ember vagy állat.
Nyár közepét írjuk, a nap tovább marad fenn… ez számunkra hátrány, hiszen mi sötétedés után portyázunk. De legalább több időnk marad a családi kapcsolatok ápolására.
Különös volt, ebben az évben egész sok kicsi született tavasszal. Nagyon édesek, kis szőrgombolyagokhoz lehetne őket hasonlítani.
Éppen pár csapdát állítottam fel. Nem halálos, sőt meg se sebzi az illetőt, csak fejjel lefelé fogja vele a világot látni.
Amint elmegyek az újonnan felállított csapdámtól, hallom is már aktiválódott. Sose szokott ilyen hamar vad belemenni, mivel megérzik a szagom. ha pedig nem állat, akkor csak egy valami lehet… ember.
Felkaptam a dárdámat és közelebb megyek.
-Segítség valaki!- hallom hangját. Egy hölgy sétált bele. Vörös haja, akár ősszel a levelek színe.
Nem értem miért van itt. Nincs nála semmilyen fegyver.
-Ki vagy?- kérdezem tőle hidegen.
-Hayley.
-Honnan jöttél?
-A faluból..
-Mi dolgod egy falubelinek errefelé?
-Csak sétálgattam.
-Honnan tudjam, hogy nem a farkasok búvóhelyét jöttél kikémlelni?
-Tessék?-kérdezi rémülten.- Farkasok? Erre?
- Most én vagyok az, aki kérdezhet. Szóval csak sétálgattál igaz?
-Igen! Nem akartam rosszat.
-Rendben hiszek neked.- vonom, le dárdám majd kiszabadítom. Direkt gyengéden leengedtem, és nem esett arccal a földnek.- Akkor menj vissza, a te fajtád nem szíves vendég erre.
 


Leiran2013. 10. 31. 18:46:12#28006
Karakter: Ayame Nagoja
Megjegyzés: Hugimnak(kezdés)


Csodálatos kellemes hűvös este van. Elhatározásra jutottam, hogy ma este kicsit kimozdulok otthonról, így farmernadrágot és egy testemre simuló hosszú ujjú blúzt kapok magamra. Magas sarkú boka cipőmbe bele lépve megyek ki az ajtón. Hajamat szimplán össze fogtam és befontam, hogy ne nagyon zavarjon. A hajfonatom egészen a derekamig ér. Kilépve a lakásból vetem magam bele az éjszakába.

Az utcai lámpák által megvilágított félhomályban haladok a járdán. Csendes az utca és már nekem a csend is túlságosan gyanús. Fülem hegyezve haladok előre, mikor egy sikátorból verekedés zaja üti meg a fülemet. Oda kapva a fejem látom, hogy egy fiatal srácot vernek többen is. Berohanva a sikátorba vetem rá magam az egyik verőemberre.

- Hagyjátok békén! –Kiáltom el magam, és ahogy a hátára ugrom, hátra felé lendülve rántom magammal. Hátamon átgördülve dobom át magam felett és erőset nyekkenve a földön hasát kezdi el fogni.

- Ne szólj bele ribanc! –Morran rám, de koránt sem érdekel. Ahogy öklét felém lendíti, megfogva tekerek rajta és a földön heverő haverjára lököm. Egy fekete hajú napszemüveges férfi jelenik meg.

- Maga mégis mit csinál itt? –kérdi hűvös kimért hangon.

- Segítek a szerencsétlenen. –Mondom szemeibe nézve amikben a hevesség és a tűz ég. A földön heverő férfihez lépve segítem fel. –Jól van uram? –Kérdem érdeklődve, de ő csak leporolja magát.

- Tudja kisasszony, hogy egy rendőri akcióba kontárkodott bele? –Kérdi felvont szemöldökkel rám nézve. Keresztbefonva karjaim nézek rá.

- Az rendőri akció, hogy agyon vernek egy férfit? –Kérdem pimaszul, majd a felsegített férfi néz rám.

- Kisasszony én beépített rendőr vagyok. Köszönöm a segítséget, de én voltam a csali. –Mondja nagyot sóhajtva, majd egy zsebkendőt elővéve törli meg az arcát a kosztól.

- Be kell vinnünk. –Szólal meg a fekete hajú szemüveges férfi és mellém lépve ragadja meg a karomat.

- Eresszen el! –Kiáltok rá és ráncigálni kezdem a karomat. –Ha nem ereszt el, de most rögtön én nem állok jót magamért! –Mondom a szemüvegébe nézve. –Mégis minek kell engem bevinni?! Én csak segíteni akartam egy megtámadott emberen! –Mondom, miközben próbálom kiszabadítani a karomat. Szemeimben egyre nagyobb tűz kezd égni.


Leiran2013. 05. 02. 18:31:40#25699
Karakter: Liana Trenton
Megjegyzés: Tiosynak (kezdés)


 Napközben az események elégé laposak voltak. A főnök fia új testőrt kapott, mert rám máshol van jelenleg szükség, így a főnök most hivatott magához. Remélem már valami új és izgalmasabb feladatot kapok, mint a pici fiára való felvigyázás. Ahogy odaérek, az ajtója elé bekopogok. Jelenleg a szokásos ruhám van rajtam, ami elégé szellős, de nem bánom amilyen meleg van. Amikor megkapom a szabad jelzést belépek és becsukom magam mögött az ajtót. A főnöknél viszont vannak. A férfifa pillantok értetlenül, mert nem hiszem, hogy szemtanú előtt kellene megkapnom az új feladatom.

- Tiszteletem főnök. –Mondom meghajolva és az idegenre pillantok. –Szép estét. –köszönök neki.

- Viszont kisasszony. –Mondja felém fordulva egy kaján vigyorral, ahogy végig mér. –Csinos nagyon csinos Teo barátom! –Mondja, és én nem tudom mi ez az egész.

- Miért hivatott főnök? –Kérdezek rá.

- Igen Nick barátom rendkívül szemre való és garantálom, hogy a legjobb. Szóval kit is kellene eltenni láb alól? –Kérdez rá és a számomra idegenre pillant.

- Ah, csak megszorongatni kell… arra talán az egyik kétajtós verőlegényed is elég lenne, viszont a kisasszony is kell nekem. –Mondja a főnökömre nézve és teljesen le vagyok döbbenve a dolgokon. Nem tudom hova rakni a helyzetet, de nem szólok közbe, mivel nem vagyok abban a helyzetben.

- Nos rendelkezz vele, bár ha tényleg csak egy adóst kell megszorongatni tényleg egy verőlegény kell neked, de akkor mire kell neked Liana? –teszi fel a kérdést, ami engem is foglalkoztat.

- Egy színdarabhoz kellene nekem ez a tünemény! –Jelenti ki nemes egyszerűséggel.

- Na de uram én nem színésznő vagyok. –Szólok most már közbe, mert én tényleg nem tudom, hogy kell egy színházban járkálni és az igazat megvallva még nem is jártam színházban.

- Ugyan ne izgulj kedves! Testhez álló szereped lenne! –Mondja felém fordulva, vigyorogva.

- Jól van Nick barátom… mint mondtam rendelkezz vele, de szólok nem egy kezes bárány. –Teszi hozzá a főnököm egy széles vigyor kíséretében. –A fizetése egy negyede pedig az enyém.

- Ez természetes barátom. –Lassan feláll és rám néz. –Indulhatunk kedves? –Kérdi egyenesen rámnézve.

- Bocsánat, de én a főnökhöz jöttem. –Mondom akadékoskodva, ekkor a főnöknek eszébe jut, hogy nem adta „parancsba”.

- Liana Trenton az új feladatod az, hogy Nicolas Ash nevezetű férfi parancsait utasításainak engedelmeskedve lépj fel a színdarabban. –Mondja ki hivatalosan a feladatom, amit meghajolva fogadok el.

- Igenis uram. –Mondom és felegyenesedve a férfira nézek. Szóval a neve Nickolas Ash… A férfi előre indul mutatva az utat elköszönve a főnökömtől és biccentve teszem meg én is azt, majd a férfi után megyek.

- Esetleg akar valamilyen cuccot összeszedni? Mondjuk egy pár ruhát? –Kérdez felém fordulva már odakint.

- Ugyan úgy a saját lakásomban lakhatom nem? –Kérdem érdeklődőn, amire megrázza a fejét.

- Nálam fog lakni, míg a színdarabot begyakorolják, és amíg előadáson van. Szóval? –Kérdi rám nézve és beültet egy kocsiba. –Hova fuvarozhatom el kisasszony?

- Akkor sem szedek össze cuccot… - Mondom határozottan, mert nem akarom előtte felfedni lakhelyem.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).