– Gyere – barátságosan. – Megmutatom az igazgatói irodát.


Az iskola hatalmas, jó, hogy valaki elkalauzol, ám ez a srác kezd az idegeimre menni. Csak ne õ legyen a szobatársam, mert irritáló, hogy faggat. Persze, tudom én, hogy csak ismerkedni akar, így megteszem neki azt a szívességet, hogy még válaszolok is a szokásos, idióta kérdésekre – honnan jöttél, mi a kedvenc kajád, kedvenc bandád, hobbid, stb. – amiket mindenki fel szokott tenni az új embereknek. Kivéve engem. Végül befogja végre, amikor rájön, hogy nem nagyon igyekszem barátkozni. Aztán megállunk egy ajtó elõtt, amelyre jól láthatóan ki van írva, hogy ”Igazgatói iroda”, valamint egy táblán egy bizonyos Takenaka Shouichirou neve. Õ lehet a diri. Hisakawa bekopog, majd nemsokára nyílik az ajtó, és egy õszes hajú, öltõnybe bújtatott, gondterhelt férfi lép ki rajta. Olyan negyvenesnek saccolom, de az arca alapján öregebbnek tûnik. Na ja, senki sem viseli jól, ha  a sulijában halomra ölik a diákokat. Aggódva pislog rám, fáradtan, amibõl arra következtetek, hogy az ügy már túl hosszúra nyúlik, neki pedig álmatlan éjszakái vannak. Nem csoda.

– Jó napot kívánok, igazgató úr! – köszön tiszteletteljesen Hisakawa, mire Takenaka-sensei meglepetten néz rá, mintha csak most venné észre, aztán biccent. Végül újra rám néz.

– Kuro-kun – mondja az igazgató, fáradtan a másik fiú felé intve –, õ itt a szobatársad, Hisakawa-kun. Az õ osztályában volt hely... – Hallom, hogy a hangja elcsuklik, én pedig igyekszem visszaszívni, amit mondani akarok. Nem akarok szobatársat, ez megnehezíti a munkámat, de nem szólok. Végül a férfi a vállamra teszi a kezét. Úgyis tudja, miért vagyok itt. Legalábbis, ha Toshiya-san már beszámolt rólam. – Vigyázz rá, kérlek!

– Igen, uram – mondja a szobatársam, mire Takenaka megint olyan furán néz rá. Mindketten jól tudjuk, hogy nem tõle várt választ. A kérés nekem szólt, hogy vigyázzak a fiúra.

Csak biccentek, mi mást tehetnék? Azt is észrevétlenül, bár nincs ínyemre, hogy szárazdajkát kell játszanom egy zöldfülû mellett. Óvatosnak kell majd lennem, hogy ne sejtsen semmit, vagy õ is veszélybe kerül.

***

A szobánk felé haladva elgondolkdom a dolgokon. Négy gyilkosság három diák és egy tanár ellen. Valakinek nagyon az útjában lehettek, és ha jól sejtem, lesznek még áldozatok. Közben Hisakawa újabb kérdésekkel nyaggat, amelyek között szerepel, hogy is kerültem én ide. Biztos fúrja az oldalát, de az igazat nem mondhatom meg neki.

– Milyen volt a felvételi? Hogy vetted rá az igazgatóságot, hogy engedjék, hogy ilyenkor jelentkezz? – kérdi kíváncsian, mint aki kétségbeesetten próbál barátkozni. Pedig ahogy kinéz, biztos sok barátja van.

Unottan nézek rá, hogy vegye már észre, irritálnak a kérdései. A szemein látom, hogy megbántottam, de arról nem én tehetek.

– Hosszú volt az út – mondom egyszerûen, hogy leplezzem az igazságot. – Elfáradtam.

– Hát jó – sóhajt fel, mint aki hiszi is, meg nem is, amit mondok. – Reggel majd...

Mire a mondat végére érne, én már veszem elõ a fülest, és dugom is be, hogy végre valami mást is halljak, mint ennek az idiótának a hangját. Õ meghökkenve veszi tudomásul, hogy durván félbe lett szakítva, de nem szól semmit, csak megáll egy ajtó elõtt, és nyitja. Ez lesz a szobánk, gondolom én.

Nem egy nagy szoba, de elég tágas két embernek. Hisakawa az egyik ágyra huppan, és ebbõl sejtem, hogy a másik az enyém. Van egy fiókos szekrény, beépített szekrény, saját asztal, szék, és persze az ágy, amin már ott várakozik az iskolai egyenruhám. Rajta van a nevem és az osztályom is. A szobánk egyébként a harminchetes. A legnagyobb lelki nyugalommal kezdek kipakolva, miközben a fülemben az X-Japan egyik száma üvölt. Imádom a bandát, az egyik legjobb, fõleg, mert õk találták fel a jrock-ot is. Na jó, nem feltalálták, de õk alakították ki a mûfajt, amit most az összes banda követ, kisebb-nagyobb sikerrel. Hisakawa engem figyel, látom a szemem sarkából. A tekintetében van valami, amit nem tudok hová tenni. Talán megbántottság, sértettség, vagy a fene tudja mi. Nem is érdekel.

Végül õ is elunja magát, és végül õ is a zenét választja. Befejezem a kipakolást, laptopom már az asztalon bedugva, hadd töltõdjön egy kicsit a drága. Telefon is töltõn, hogy majd fel tudjam hívni Toshiya –sant. Nem, úgyis tudom, hogy õ fog keresni.

***

Úgy háromnegyed nyolc táján Hisakawa felpattan az ágyáról, és az ajtó felé veszi az irányt. Az ajtóban megáll, és rám néz, mire kiveszem a fülembõl a fülest.

– Igen?

– Semmi, csak... – sóhajt egyet, majd folytatja. – Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved átjönni Rei-kunékhoz.

– Fáradt vagyok, már mondtam – felelem ingerülten. Mit nem lehet ezen érteni? Persze nem vagyok fáradt, de ha Toshiya-san hív, nem lehetek házon kívül. Tenném is vissza a fülest, de megállít a hangja.

– Tudom, hogy nem vagy az a társasági típus – mosolyog keserûen –, de nem biztos, hogy jó ötlet egyedül maradni. Mostanában sok... furcsa dolog történik itt.

– Aha – mondom unottan. Nem akarom elárulni neki, hogy nagyon jól tudom, mirõl beszél, sõt, annál is többet tudok, amit õ még csak nem is sejt.

– Figyelj, ez most nem vicc – mondja komolyan, amolyan meggyõzõ hangon. – Emberek tûnnek el szó nélkül. Haruka-chan, az osztálytársam, akinek a helyére kerültél, és Rei-kun régi szobatársa... Errõl biztos, hogy Takenaka-sensei nem mesélt semmit, de néhányan itt, a koliban azt mondják, hogy emberrablók vannak a környéken...

A szám apró mosolyra húzódik. Szóval ezt adták be nekik? Vagy inkább ezt hiszik a diákok? Fogadok, hogy a tanárok valami mást találtak ki, például, hogy az adott diákok és a tanár egyszerûen másik iskolába mentek.

– Emberrablók, mi? – kérdem csúfondáros hangon, mint aki egy cseppet sem hisz benne.

– Ez nem vicc – ismétli sértetten a srác, mintha elvettem volna tõle a játékát. – Az igazgatóság azt mondja, iskolát váltottak, de ez teljesen kizárt. Senkinek nem szóltak elõtte, és most sem válaszolnak semmire. Sõt: a szüleik sem. Olyan... bizarr az egész. De nekem mindegy, maradj, ha akarsz! – fordul meg és indul kifelé.

– Megyek én is – döntök végül. Ha a diákok pusmognak, azt érdemes meghallgatni. Hátha csepegtetnek némi hasznos információt is. Csak a megfelelõ kérdéseket kell feltenni.

Meglepetten pillant rám, mintha hirtelen két fejem nõtt volna. De mintha meg is nyugodna, hogy nem kell egyedül hagynia engem. Mintha nem tudnám megvédeni magam, de errõl persze õ mit sem tud.

– Akkor... – kezdi, mire megszólal a mobilom. Toshiya-san az, ebben biztos vagyok.

– Ezt fel kell vennem – mondom, miközben a kezembe kapom a készüléket. – Majd megyek utánad – folytatom, és a tekintetembõl megérti, hogy ez magánbeszélgetés, és szeretnék egyedül maradni.

– Tizenkettes szoba – mondja, majd kívül is terem az ajtón.

A fülemben emelem a mobilt és egy olyan pillantást küldök Hisakawa felé, amitõl egybõl becsukja az ajtót maga mögött. Bár látom rajta, hogy szívesen megkérdezné, ki keres.

– Toshiya-san? Itt vagyok – mondom, mikor végre becsukódik az ajtó a szobatársam mögött.

- Akira, minden rendben? – kérdi a nevelõapám, hangjában azonban nem hallok aggodalmat. – Szerencsésen megérkeztél? Sikerült már valamit megtudnod?

-      -  Minden rendben – tájékoztatom. – Szerencsésen megérkeztem, és közben kiderítettem már pár dolgot.

-      -  Hallgatlak – mondja Toshiya-san, én pedig mesélni kezdek.

-     -  Az igazgató tud valamit, sõt, sokkal többet, mint ami látszik rajta. De a tanárok beadtak a diákoknak egy mesét, miszerint a halott diákok és a tanár nem is halottak, hanem csak egy másik iskolába iratkoztak át. De a szobatársam, mert amilyen oktalan vagy, sikerült egy szobába helyezned egy agyatlan szövegládával, de mindegy, na, õ azt mondja, hogy diákok arról suttognak, hogy emberrablások történnek – mondom. – Ez közelebb áll a valósághoz, és úgy tûnik, az itteni gazdag kölykök nem is annyira hülyék.

-     -  Jobb, ha óvatos leszel – int Toshiya-san a vonal másik végén. – Ha nem olyan ostobák, akkor rájöhetnek, hogy ki vagy és…

Nem figyelek rá, mert valami puffan a padlón, és mikor odanézek, Hisakawával nézek farkasszemet. A srác olyan, mint aki szellemet látott. Az arca falfehér, és a telefonjáért hajol lefelé, ami a padlón van. Valami történt, de Toshiya-san még a vonalban van, és kérdezget.

– Mit csinálsz? – kérdem, de úgy néz rám, mint aki elsõre fel sem ismer. Sokkban van.


– Hívom a rendõrséget – mondja, mintha olyan természetes lenne. Ekkor veszem észre a vörös folyadékot a kezén, és megérzem a jellegzetesen fémes, édes illatot. Vér. Újabb gyilkosság?

– Az a kezeden... – összeráncolt szemöldökkel lépek közelebb, és kinyomom a telefont. Hisakawa jobb kezét ragadom meg, és a lámpafény alá tartom. Egyértelmûen vér, bárhol felismerném. – Mi a fenét csináltál?

– Én semmit – nyögi halkan, keresve a szavakat. Úgy tûnik, még nem volt dolga ilyesmivel. Aztán végül kibök valamit, ami felkelti a figyelmem. – Rei-kun odakint van – mondja halkan. – Valaki leszúrta.

-      -  Maradj itt! – mondom határozottan, mikor elengedem. – És ne szólj senkinek, világos?! Ne is érj semmihez, ne csinálj semmit, csak várj meg! Mindjárt visszajövök. – A hangom nyugodt és egyenletes, nincs okom felizgatni magam, vagy õt.

Bénultan bólogat, tisztán látszik, hogy nincs magánál, így leültetem az ágyára, összeszedek pár fontos dolgot, majd a folyosóra sietek. A holttest valóban ott van a sarkon. Fiú, tizenhat-tizenhét év körüli, barna haja és az egyenruhája csatakos a vértõl, arca kifejezéstelen, de falfehér. Sok vért vesztett. Az is egyértelmû, mikor odaérek, hogy egyetlen, pontos szúrás végzett vele a kulcscsontja mögött. A gyilkos fegyver valami éles, és hegyes tárgy lehetett, de hogy mi, ahhoz további vizsgálatra lenne szükségem. A vér már nagyrészt megszáradt, és a falra is jutott belõle jócskán. A feje mellett egy felirat a falon, elnagyoltan, ami így szól: ”Iskolát váltok.” Semmi több. Viszont biztos vagyok benne, hogy valaki hozzányúlt a holttesthez. Hisakawa, rémlik fel bennem, ami megmagyarázza, miért véres a keze. Mivel nálam van a mobilom, gyorsan készítek pár fényképet. Aztán felveszem a magammal hozott fehér, mûtõs kesztyût, és óvatosan megvizsgálom a holttestet, hátha a gyilkos hagyott ujjlenyomatot, hajszálat, bármit. De semmi. Bárki volt is, remekül álcázta a mûvét, de pár mintát azért begyûjtök az áldozatról. Még jól jöhetnek. Nem nyúlhatok hozzá jobban, ez a rendõrség dolga lenne, de nem hiszem, hogy ilyen idõben kijönnek. Sötét van, hideg, az utak pedig ilyenkor nem éppen biztonságosak. Értesítenem kell az igazgatót, de elõbb meg kell néznem a szobatársamat.

Felállok, és visszamegyek a szobába. A holttest nem megy sehová, mert bárki ölte is meg, azt akarta, hogy lássák. Ez már nem sima gyilkosság, kezdem azt hinni, ez valami bosszúhadjárat. De ki teszi, és miért? És miért most? A kérdések egyre gyûlnek, miközben visszatérek a szobába. Hisakawa még mindig az ágyon ül, ugyanúgy, ahogy ott hagytam. Csak bámul maga elé, mint egy rakás szerencsétlenség. Biztos sokkot kapott, elvégre normális ember a lehetõ legritkábban, vagy inkább soha nem lát vérbefagyott hullát. Nem szívesen zaklatom, de muszáj megkérdeznem tõle pár dolgot.

-       - Hozzányúltál a holttesthez? – kérdem annyira kíméletes hangon, ahogy csak telik tõlem.

-      -  Igen – jön a halk válasz.

-     -  Ostoba – sóhajtom, és mellé telepszem. Nem vagyok dühös rá annyira, amennyire kéne. Szerencsétlen magába van roskadva, és még szerintem nem fogta fel teljesen, amit látott. – Nem olvastál egy detektívregényt sem? Soha, de soha nem szabad a holttesthez nyúlni, mielõtt a zsaruk ideérnek – magyarázom, miközben lehúzom a kezemrõl a kesztyûket, és gondosan a zsebembe tömöm õket. Ügyelek rá, hogy ne kenjem össze magam.

-     -  Rei-kun… - kezdi szipogva, én pedig megütközve nézek rá. Ritkán látok srácokat sírni. – Rei-kun… tényleg… tényleg…

-      - Meghalt – mondom egyszerûen. – Egyetlen jól irányzott szúrás végzett vele. Menj, mosd meg a kezed, tiszta vér vagy, de utána szeretnék kérdezni tõled pár dolgot. És a dirit is értesíteni kell.

Nézem, ahogy bénultan feláll, majd a szobához tartozó mosdó felé vánszorog. Gyorsan írok egy üzenetet Toshiya-sannak, hogy újabb eset történt, de eszébe ne jusson most felhívni. Majd megkapja a teljes jelentést, amint mindennel végeztem. Hála égnek, a képek a mobilomban vannak, onnan meg akkor sem tudná senki törölni, ha akarná. Bár van egy olyan érzésem, hogy Rei-kunnal nem a szúrás végzett, inkább a vérveszteség. Talán egy órája lehet halott, mert még nem állt be a hullamerevség. Gyorsan bekapcsolom a laptopomat, és megírom az elõzetes jelentést egy erre készített mappába. Amilyen gyorsan csak lehet. A mosdóból olyan hangok jönnek a vízcsobogáson kívül, amik egyértelmûen utalnak arra, hogy Hisakawa nem érzi túl jól magát. Azt hiszem, az agya most kezdi feldolgozni a látottakat, de most nem érek rá pátyolgatni. Ráadásul értesíteni kell az igazgatót, a rendõröket és szólni kell a diákoknak az esetrõl. Igen, újabb ”átiratkozott” diákkal van dolgunk. Keserûen mosolyodom el a gondolatra, hogy nem lesz könnyû dolgom. Közben utána nézek a halott diáknak is. Kiderül, hogy a neve Sanada Rei, tizenhét éves, másodikos a felsõ évfolyamon. Jó tanuló, igazi bulizós fiatal, aki mindig tudja, hogy dobja fel a társaságot. Az apja egy hotellánc vezetõje, tehát elég nagykutya, a srácnak pedig ugyan volt pár kisebb kihágása, de nem a balhés típus.

Épp végzek, mikor nyílik a mosdó ajtaja, és a szobatársam szó szerint az ajtóba kapaszkodva mászik ki rajta. Egész testében remeg, az arca falfehér, szemei tágra nyílnak a döbbenettõl. Gyorsan mentek, majd lecsukom a laptop tetejét és odasietek hozzá, hogy megtámogassam. Nem elõször látok ilyesmit. Én hozzászoktam a vérhez, halálhoz, hullákhoz, de õ nem. Az ágyára ültetem, és hozok neki egy pohár vizet, amit a kezébe nyomok.

-      -  Idd meg! – utasítom határozott hangon, mire lassan a szájához emeli a poharat. Segítenem kell neki inni, mert a fele kilötykölõdik. Nem vagyok egy empatikus alkat, de nem szeretem látni, amikor valaki szenved. – És most jól figyelj rám, rendben?! – fordítom magam felé az arcát, és várok, míg rám fókuszál. – Fontos, hogy megjegyezd, amit most mondani fogok, világos?

-      -  Igen… de… Rei-kun… miért… - nyöszörgi.

-     - Nem tudom, és most ne ezzel foglalkozz! – mondom nyugodtan. – Elõször is, senkinek ne beszélj a holttestrõl. Nem kell pánikot kelteni a diákok között, értetted? – Bólint, és látom, hogy igyekszik odafigyelni. – Szedd össze magad! Tudom, hogy nehéz, de ha látják rajtad, a végén kérdezõsködni fognak és megijednek. Így is pletykálnak, te magad mondtad, és egy holttest feltûnése nagyban hozzájárul a pánikhoz. – Várok, míg a szavak eljutnak a tudatáig, aztán folytatom. – Most menj, és szólj az igazgatónak, de csak neki. Mondd meg neki, mit láttál, és mondd meg, hogy hívja a rendõrséget. Fontos, hogy sziréna nélkül jöjjenek, és minél kevesebben, hogy a diákok ne sejtsenek semmit!

-     -  És te… te mit fogsz csinálni? – kérdi rám nézve. Igyekszik összeszedni magát, de neki nem könnyû.

-     -  Vigyázok a holttestre, hogy esetleg valaki el ne akarja tüntetni – mondom. – És persze el kell hessegetni az esetleg arra tévedõ diákokat is. Menj, kevés az idõnk, gyorsan kell cselekedni, mielõtt valaki más is meglátja Rei-kun holttestét.

Bólogat, miközben felsegítem, majd elhagyjuk a szobát. Gondosan kulcsra is zárjuk, és mikor a folyosó végébe nézek, Rei-kun holtteste még mindig ott van. El sem mozdították, én azonban nem engedem, hogy Hisakawa odanézzen, helyette elirányítom a másik irányba. Lassú, bizonytalan léptekkel indul meg, én pedig addig várok, míg le nem megy a lépcsõn. Csak akkor indulok a holttest felé.

Az igazgató jó negyed órával késõbb érkezik kifulladva, miközben én újra átnéztem mindent a biztonság kedvéért. Semmi új, és semmi sem tûnt el, semmit sem mozdítottak el. A folyosó tiszta, bár az egyik szobából tompa zene szól valahonnan messzebbrõl. Jó, ezek szerint buli van, helyes.

-     -  Szóval igaz… amit Hisakawa-kun mondott? – kérdi az igazgató, majd mikor megpillantja a holttestet, a szája elé kapja a kezét, és elsápadva tántorodik a falnak.

-     -  Igen, igaz – bólintok nyugodtan. – Sanada Rei-kun úgy tûnik, sajnálatos módon… ahogy ön fogalmazott ”más iskolába iratkozott” – válaszolom. – A diákoknak ugyanezt adja be! – teszem hozzá, nem említve, hogy a tanulók már mást pletykálnak. – Feleslegesen keltetnénk pánikot.

-      -  Ebben igazad van, Kuro-kun – tér magához az igazgató, és egy sötétkék zsebkendõvel megtörli a homlokát. – A rendõrség hamarosan itt lesz, ahogy kérted, feltûnés nélkül.

-     -  Köszönöm – biccentek udvariasan. – Meg kell várnunk õket, és majd én beszélek velük. Úgy érzem, egyikük sincs olyan állapotban, hogy elmondhassa, pontosan mi történt.

~*~

A rendõrök valóban megérkeznek. Nem is csinálnak ügyet belõle, hogy én ott vagyok. Felismerem az egyik rendõrt, annak idején Tokióban teljesített szolgálatot, mielõtt az áthelyezését kérte egy csendes, nyugodt kisvárosba itt, Hokkaidón. Sajnos a csendbõl és nyugalomból mostanában nem sok jut Kusakabe Ken nyomozónak.

-     -  Miért is nem lepõdöm meg azon, hogy ahol te megjelensz, ott egybõl hullák potyognak az égbõl? – kérdi szinte kedélyesen, miután üdvözöltük egymást. Az igazgató irodájában ülünk; én, Kusakabe, az igazgató, Hisakawa és még két rendõr, akik a jegyzõkönyvet készítik. – Bár való igaz, ez most nem a te hibád, Kuro-kun.

-      -  Azért nem mindig potyognak hullák – jegyzem meg könnyedén, miközben hátradõlök a széken. – Térjünk a tárgyra, rendben? Mivel sem az igazgató, sem a szobatársam nincs jelenleg kihallgatható állapotban – intek a még mindig halálsápadt, nem egészen magánál levõ Hisakawa felé -, én teszek vallomást, ha nem bánja, nyomozó.

Kusakabe csak bólint, én pedig jobban megnézem magamnak. Alig harmincöt éves, de már kezd õszülni. Az arca nyúzott, fáradt, a szemei alatt karikák. De azért a szemei a fáradtság ellenére is éberen csillognak. Nagyon ráfeküdhetett erre az ügyre, ami õt nézve nem is csoda. Mindig is nagyon maximalista volt, és pont ezért akart kissé visszavenni. Nos, nem jött be neki.

Elmondok mindent, amit láttam, persze bizonyos részleteket kihagyok, és ezt Kusakabe is észreveszi, de nem szól egy szót sem. Jól tudja, hogy engem miért küldtek ide, és hogy ez azt jelenti, hogy csak azon információkat fogom vele megosztani, amiket érdemesnek tartok. Nem elõször dolgozunk együtt. A két beosztott serényen jegyzetel, majd mikor végzek, felállunk.

-     -  Remélem, nyomozó, most nem bánja, ha megpróbálunk kissé pihenni – mondom meghajolva. – Hosszú és nehéz esténk volt.

-     -  Természetesen – bólint a férfi. – A holttestet átszállítjuk a laborba, és amint megtudunk valamit, szólunk. Így megfelel?

-     -  Meg, ha a falat is letakarították – válaszolok, õ pedig csak biccent. A két szakértõ, akik vele voltak, mindig profi munkát végeznek. – Nem szeretnék pánikot kelteni a diákok között, ha ez lehetséges. Így is furcsállják a dolgot, és egy hulla, vagy egy kis vér a falon csak növelné a gyanújukat, hogy valami nem kóser.

-     -  Ezt meg tudom érteni – mondja Kusakabe, majd meghajol. – Akkor, majd jelentkezünk! Viszontlátásra!

Miután távoznak, én még váltok pár jelentéktelen mondatot az igazgatóval, majd eltámogatom a szobatársamat a szobánkig. A kulcsot is kihámozom a zsebébõl, aztán segítek neki elvánszorogni az ágyig és leültetem. Jobban néz ki, de úgy tûnik, az agya még mindig nem képes teljesen feldolgozni a dolgot. Közel állhatott Sanada-kunhoz, ha így megrázta az eset. Elnézem egy ideig, majd elgondolkodva sétálok az ágyamig, ahol helyet foglalok. A dolog nem hagy nyugodni, mert biztos, hogy valami komoly dolog van a háttérben. Ez bosszúhadjárat, nem egyszerû sorozatgyilkosság. Végül Hisakawára nézek.

-     -  Hisakawa-kun, kérdezhetek valamit? – szólalok meg, mire a megszólított tétován néz rám, de bólint.

-       - Mi lenne az? – kérdi, és úgy fürkész, mintha neki is járna a fejében valami. Szerintem furának tartja, hogy ennyire nyugodt tudok maradni ilyen helyzetben. De én nem pánikolhatok be.

-      -  Szerinted mi lehet a közös az áldozatokban? – teszem fel a kérdést, õ pedig úgy néz rám, mint aki nem érti, mirõl beszélek. – Egy iskolába jártak, illetve a halott tanár, Mori Daisuke-sensei itt tanított. De ezen kívül szerinted mi köthette össze õket? Mert hogy ez nem egyszerû gyilkosságsorozat, az biztos.

-       - De… akkor mi lehet? – kérdi úgy, mint aki valahogy sejti a választ.

-      - Bosszú – válaszolom egyszerûen és látom, hogy Hisakawa szemei elkerekednek. – Csak kérdés, hogy ki csinálja, és miért.

-     -  Szóval megértetted a feladatot, Akira-kun? – kérdi a kapitány, mire bólintok. – Ez egy nagyon kényes ügy, mivel az iskola, ahol ezek a dolgok történtek igen zárt és neves hely. Így is alig akartak téged átvenni, mert évközben nem nagyon fogadnak új diákokat. Rettentõen kell ügyelned arra, hogy senki még csak ne is sejtse, mit is keresel ott valójában.

-     -  Igenis, uram! – biccentek jól nevelten. – Nem kell aggódnia, a végére járok ennek az ügynek. Hiszen ismer.

-      -  Igen, ismerlek, és azt is tudom, hogy néha szereted magad beleártani abba is, ami nem tartozik rád – mosolyog az ötvenes éveiben járó férfi. – Légy diszkrét, ne keveredj bajba, ha egy mód van rá. És ami fontosabb, lehetõleg légy oly kedves és ne ölesd meg magad! Most menj! A géped délután kettõkor indul, délre valaki kivisz a repülõtérre. Sok szerencsét!

-      -  Értettem, uram! – hajolok meg mélyen, majd elhagyom az irodát.

Az ügy, amit rám bíztak, igen kényes, ráadásul borzalmas is, amiért Hokkaidóra, egy igen híres és régi, a világtól elzárt bentlakásos iskolába küldenek. A gyilkosságok, amik ott történtek véleményem szerint rituálisak, és bárki követte el is õket, biztos vagyok benne, hogy okkal tette. Az illetõ igen precíz munkát végzett, ezt onnan tudom, hogy természetesen megmutatták a nyomozati anyagot, a fényképeket, amelyeket a helyi rendõrség készített. Õk nem boldogultak a nyomozással, ezért adták át nekünk az ügyet. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen hatalmas horderejû gyilkosságsorozatot kaptam, amit mások talán soha életükben sem. Tisztában vagyok vele, hogy az intézetben pusmognak rólam, azt hiszik, csak azért kapok ilyen munkákat, mert a kapitány apám régi kollégájának jó barátja. De nem érdekel, gondoljanak, amit akarnak.

Az épületbõl kilépve az órámra nézek. Alig múlt kilenc óra, tehát még bõ két órám van hazaérni, összepakolni a szükséges dolgokat, majd megvárni, hogy az intézet valamelyik ügyeletes idiótája a reptérre vigyen. Nem értem, miért a szószátyárokat kapom mindig. Bár, az ilyenek csak azért fuvaroznak minket, mert nem lehet rájuk bízni felelõsségteljes munkát. Elhúzom a szám, miközben a buszmegálló felé indulok. Ha szerencsém van, fél órán belül otthon leszek, tehát másfél órám marad, ami tökéletesen elég. A biztonság kedvéért mindig tartok pár hasznos dolgot a bõröndömben, de azért szükségem van néhány személyes holmira, egy pár plusz váltás ruhára, fehérnemûkre és egyebekre. Kíváncsi vagyok, hogy Toshiya-san mit fog szólni, bár valószínûnek tartom, hogy tudott a dologról, mert az utóbbi napokban fel volt dobva. Bár ez annak eredménye is lehet, hogy egyre közelebb jutnak annak a gyilkosnak az elfogásához, aki két prostituáltat is megölt egy hét leforgása alatt. Ha engem kérdezett volna, én már rég megmondtam volna neki, hogy hol keresgéljen, de nem kérte a segítségem. Igaz, õ sem avatkozik az én dolgomba, de mindenesetre, hálás vagyok neki, amiért annak idején befogadott és beszervezett a programba. Nélküle nem tudom, hol lennék most.

~*~

Szerencsésen hazaérek, sõt, Toshiya-sant is otthon találom. Õ volt apám egyik kollégája, akivel igen közeli kapcsolatban volt. Nincs meglepve, amikor elmondom, hogy Hokkaidóra készülök.

-     -  Vigyél sok meleg ruhát! – mondja, miközben a bõröndömbe pakolok. – Igaz, hogy még október eleje van, de Hokkaido északon van, és ott hamarabb beköszönt a hideg.

-      -  Nem kell emlékeztetned rá – válaszolom, miközben néhány pulcsit bányászok elõ a szekrénybõl. – Bár nem hiszem, hogy túlzottan sok idõt fogok iskolán kívül tölteni. Az egész épületegyüttes egy erdõ szélén helyezkedik el, és ha jól tudom, vagy egy óra busszal bejutni a városba.

-    -   Azért fogadd meg a tanácsom – mosolyog rám. – És légy óvatos, rendben, Akira-kun? Nem akarom, hogy bajod essen. Ha lehet, ne menj fejjel a falnak, mint a legutóbbi alkalommal.

Mérgesen összehúzom a szemeimet. Nem kell emlékeztetnie rá, hogy a legutóbb kis híján a nyakamat törtem, mert túlságosan makacs voltam. De nem válaszolok. Tudom, hogy Toshiya-san csak védeni akar, hiszen az apám halála óta neki senkije sem maradt. Számára én olyan vagyok, mintha minimum az unokaöccse lennék, pedig semmiféle vérségi kapcsolat nincs közöttünk. Nem mondom, hogy szeretem, de hálás vagyok neki és õszintén tisztelem, ahogy azt is, amit képvisel.

-       - Ne aggódj, óvatos leszek – ígérem, mikor lezárom a bõröndöt. – Te is légy az, jó? Ne keveredj bajba, ha lehet, mert nem bocsátom meg!

-     -  Rendben, rendben! – emeli fel a kezét. – Nem akarod, hogy kivigyelek a géphez? Biztos szívesebben utaznál velem, mint valamelyik idegesítõ sofõrrel.

-       - Nem kell, köszönöm! Neked amúgy is van elég gondod ezzel a prosti-üggyel – rázom a fejem. – Majd kibírom valahogy. Maximum benyomom a fülest.

Még beszélgetünk egy darabig, Toshiya-san elmeséli, hogy áll a nyomozás, harapunk valamit, aztán lassan megérkezik a kocsi, hogy a reptérre vigyen. Hála égnek, Toshiya-san sem az az érzelgõs típus, így csak kezet fogunk, megveregeti a vállam és megígérteti, hogy azért a jelentéseken kívül is adok hírt magamról. És hogy felhívom, ha nagyon nagy gond lenne, amit meg is ígérek. Aztán fogom a bõröndömet, és elindulok. Ki tudja, mikor térek újra vissza Tokióba? Ha nagyon nagy balszerencsém lesz, akkor valószínûleg soha, de ez is benne van a pakliban.

~*~

Délután fél öt, mikor a gép Sapporo repülõterén landol. Még nagyjából másfél óra, és ha szerencsém van, az iskolában lehetek. Aztán már csak a formaságok lesznek hátra. A reptérrõl kiérve látom, hogy még taxit is küldtek értem, ami logikus, hiszen most járok elõször itt. A sofõr egész barátságos, de hála égnek vágja, hogy nem akarok nagyon beszélgetni, de azért rákérdez a szokásos dolgokra, én pedig válaszolgatok neki. De inkább leköt az elõttem álló feladat, amivel meg kell majd birkóznom. Gondolom, a diákok halálra vannak rémülve, mint mindig, ha egy zárt közösségben történik valami. Ami nem is csoda, elvégre egy átlagembert az ilyesmi kiborít, én azonban már hozzászoktam a vérhez, a csonkolt végtagokhoz, az iszonyatos dolgokhoz. A mostani ügy részleteit is ismerem. Három diák – két lány és egy fiú -, valamint a harmincas éveiben járó történelemtanár esett áldozatul a gyilkosnak. Az elsõ lányt felakasztva találták a nõi mosdóban, a testén több késszúrással. A második lány a rendõrség szerint kiugrott egy emeleti ablakból, de az én véleményem szerint inkább lökték. Az egyetlen eddigi fiúval áramütés végzett a közös fürdõben, míg a történelemtanárt a saját szobájában találták holtan. Mint kiderült, rengeteg altató volt a szervezetében, így a rendõrök öngyilkosságra és túladagolásra gyanakodtak. A gond az, hogy az ipse a család és a kollégák elmondásai alapján sosem szedett gyógyszert, mégis több üres altatós fiolát találtak a szekrényében. Az egész olyan, mintha valaki büntetné ezeket az embereket, és mintha nem véletlenül szemelte volna ki õket. De erre még ráérek rájönni, elõbb érkezzek meg.

Végül pontban hatkor a taxi egy hatalmas épület elõtt áll meg, amit gyönyörû, fákkal, szépen nyírt bokrokkal, zöld pázsittal és kövekkel rakott utakkal teli park tesz még szebbé. Az épület maga kissé régi stílusú, és arrébb áll egy másik is, aminek csak pár ablaka világít. Az lehet az iskolaépület, ez pedig akkor a kollégium. A taxis kiveszi a csomagjaimat a csomagtartóból, elköszön, majd elhajt. Vállat vonok, majd elindulok befelé. Az idõ már kezd lehûlni, Toshiya-sannak igaza volt, így jobb, minél elõbb a melegben lenni. Benyitok a hatalmas tölgyfaajtón, ami kissé nyikorog, tehát meg kéne olajozni. De nem zavar. Hatalmas aulába jutok, amelynek falai fehérek, a padló pedig úgy néz ki, mintha sötétkék vízen járnék. A falakon körben festmények az eddigi igazgatókról, néhány kinagyított oklevél, az iskola sárga címere és híres, japán emberek mellszobrai a fal mentén. Fent hatalmas csillár, amely ontja magából a fényt. Egészen tetszetõs. Az aulában ezen kívül a falnál néhány vajszínû fotel és két kanapé is helyet kapott. Nehéz elhinni, hogy itt gyilkosságok történtek.

-      -  Eltévedtél? – hallok meg egy hangot, mire odakapom a fejem. – Segíthetek?

A beszélõre nézek, és megállapítom, hogy egy nagyjából velem egykorú fiúval van dolgom. Magasabb, mint én, a haja szõke a szemei pedig meghatározhatatlan színûek. Talán zöldek, vagy zöldes árnyalatúak, esetleg barnák, de nem tudnám pontosan megmondani. Egész jóképûnek tûnik, és van benne valami hanyag elegancia. Fekete cipõt, ugyanilyen színû nadrágot és mellényt, valamint fehér inget visel. A mellényen ott az iskola szimbóluma, valamint gondolom az illetõ neve és osztálya is.

-    -   Igen – válaszolom határozottan. – A nevem Kuro Akira, csak most érkeztem, és az igazgató urat keresem.

-      - Te vagy az új diák, ugye? – lelkesül be a srác, és odasiet hozzám, majd meghajol. – Milyen faragatlan vagyok, be sem mutatkoztam. Hisakawa Ryo, örvendek!

-      -  Úgyszintén – biccentek kimérten, és már most érzem, hogy ezzel a sráccal még sok bajom lesz. Túl lelkes. És túl gyanús.