Most mondd meg nekem, hogy mit csináljak veled?

Amióta elloptalak a biológiai szertárból, ha lehet annak nevezni azt a helyet, ahova Galen a kitömött állatokat meg a tetemeket helyezi végleges õrhelyük elõtt, meg ahova mindenféle szerves vackot bezsúfolunk, csak a baj van veled. Illetve nem veled, hanem Abellel, a kolifelelõssel, meg a dirivel. Csak azért idegesítenek fel folyamatosan, mert egyszer az igazgatónk nem tudott az orra elé nézni és béna volt. Szerencsétlen Guszti mit tehet az õ ügyefogyottságáról? Hiszen halott!

Azóta folyamatosan elveszik tõlem az én kicsikémet. Pedig annyi mindent megpróbáltam már! A múltkor bekentem viszketõporral, azelõtt meg a bordái közé tettem kis zacskókba nevetõgázt damillal odakötözött tûkkel, hogyha megmozdítják, akkor kiszúrja a zacskókat. De még ez sem használt! Most már komolyan muszáj lesz Carotól valami komolyabb cuccot szerválnom, amivel bekenem Gusztit és lemarja majd a húst is arról, aki hozzáér. Vagy valami alattomos mérget. Nem, nem sajnálok semmit azoktól, akik folyton elvisznek tõlem!

De szívesen bevetném a saját módszereim is, de a diri ugye diri. Ha õ vele kikezdek, akkor repülök, amit nem szeretnék, mivel nekem ez a hely a tökély. A szabadság, az anarchia legcsodálatosabban kikristályosodott formája a világon. Abel meg Abel. Kolifelelõs, szóval amolyan fõnökhelyettes, érinthetetlen, és az igazgató személyesen választotta, és ez a csontváz lopkodás még jól is jön a kleptomániájához, de a kötelezõ körökön kívül nem beszéltem vele sokat. Nem bírja, hogy a halál nálunk gyakori téma. Az õ baja, senki sem kérte, hogy hallgatózzon. De még egyszer hozzá mer nyúlni Gusztihoz… Caronak biztos van valami jó cucca, amit nem lehet kimutatni, vagy szerzek valahonnan, ha véletlenül nincs neki.

De mégis hova rejtselek el addig, édes?

 - Reve, már megint azt a csontvázat basztatod? Húzz inkább kifele, lelkesítsd a csapatunk, vagy ha nagyon baszni akarsz, menj Ricóhoz, de ne a folyosón próbáld megkefélni azt a szerencsétlen halottat – kiabál a képzeletben emlegetett szamár és máris abbahagyom a csontvázam porcikáinak taperolását, ellenõrzését, és ölbe kapva már elegánsan, nagy léptekkel távozom. Még csak meg sem érdemli a választ. Törjön le a keze… és remélhetõleg a közelemben, hogy lemarassam róla a húst és legyen egy igazi csontváz kezem. Úgy tartanám, mint egyesek a nyúl lábát, szerencsehozónak!

De a mai nap nem a szerencsenapom, félúton beleakadok az igazgatóba is, látja, hogy nálam a csontváz és már ordít is Abelnek, hogy hogy a francba került vissza hozzám megint ez a rakás ócska csont?! Mire Abel ordítása is felhangzik. Gondolom, lenne jobb dolga, hát nekem is és nem, nem kell megvárnom, ameddig ideér a kleptomán iskolai kisisten. Ma kivételesen egy szokottnál is drágább ruhát húztam fel a meccsünk tiszteletére, nem fogok verekedni.

Szóval nem túl elegánsan felhúzom a nyúlcipõt és szaladok oda, ahova csak kevesek tehetik be a lábukat, meg ahova kevesen is akarják, hiszen majdnem minden centiméteren vagy valami kurva nagy bárd vagy mérgezõ cucc rohad.

– Caro, Lefkowitz megint arénázik. Betehetem hozzád addig? – robbanok be a konyhába, magasba emelve a csontokat.

– Aham – válaszol némi hátvakarás és infofeldolgozás után– Ha elveszi, csinálok másikat.

– Kösz – mászok be oldalt Galent megkerülve, nehogy valami kiálló bicska, penge, bármi kárt tegyen a ruhámban, és komolyan elgondolkodok azon, hogy kéne-e olyan csontváz, amit Carotól kapok. Persze, hogy kéne, de az a Guszti mégis hogy nézne ki? Mondjuk, attól függ melyik szer hatása alatt lenne – amúgy, vérzik a hátad – jegyzem meg csak úgy mellékesen, de nem igazán érdekli.

– Na, ki nyalja le a kanalat? – kérdezi vigyorogva, majd Galen felé nyújtja a kést, de végül úgyis õ nyalja le és folytatja azt a BMV (= Bele Minden Vacakot) tekercsek egyikét, amit még tegnap a szemem láttára sodort. – Nem, a számlám kong. Ha ma nem jön kizsigerelem. Lesz új csontvázad! – örömmel hallom, bár a fickó ennél jobban félti az életét.

– Jimmy elvileg ma jön – folytatják tovább a beszélgetést, amit csak ímmel-ámmal figyelek, helyette a kaját fixírozom. Vajon melyik része ehetõbb? Éhes vagyok, pedig még ebédidõ sincs. Vajon Caro hova pakolta a szokásos titkos, plusz adagom? De ah… azt nem falhatom fel most, akkor este mit eszek vacsora után? Inkább nem maradok itt, mert megeszem, és reggelre éhen döglök.

– Reve, várj meg – szól utánam Caro és üveggel a kezében átlendül a pulton – Menjünk együtt a meccsre, hoztam nekik meglepit – emel fel egy fiolát, mire elmosolyodok. Tipikus.

***

Egyáltalán miért is tépem a szám egy betépettnek, aki még alkohollal is rásegített? Úgysem fogja fel, vagy ha igen, akkor is elfelejti. Jobb lesz megkérdeznem tõle azt a marószeres dolgot Abel kezének, amikor egy kicsit tisztul, bár miután felszívta a port... Ebbõl másnap reggel lesz.  

– Ahh de jó – szipózik még a pályán is a szurkolók tömegében. Remélem, senki sem löki ki a kezébõl, mert utálom kimosni a vért a ruhámból – Már szellemeket látok…

– Mert az a Szellem – világosítom fel, hogy kivételesen nem haluzik, de alig ejtem ki a számon a szót, még vissza sem fordultam a meccshez, valami belém jön, de olyan erõvel, mint egy eltévedt meteor és egy szemvillanás alatt a földön találom magam. Caro persze nem segít, csak annyit fûz az eseményekhez, hogy elragadott a túlvilág. Mi lesz így a ruhámmal?!

- Megõrültél?! – csattanok fel az idióta Szellem alatt, amint képes vagyok levegõt venni – Ha valami baja lett a ruhámnak Casper, te leszel a következõ csontváz a gyûjteményemben!

- Ó, szóval szellemnek már nem vagyok jó? – horkant fel sértõdötten, majd közelebb tolja hozzám a már majdnem áttetszõen sápadt képét – Don’t. Call. Me. Ghost!

Még mindig ugyanaz a mûsor, nem képes megkülönböztetni egy becenevet egy gúnynévtõl. Ráaádásul most komolyan ijesztõnek hiszi magát? Egy szó nélkül lelököm magamról, a ruhám jobban érdekel, mint ez a hülye. 

- Húzz vissza a pályára Casper, még nincs vége a meccsnek! – jelenik meg a kolifelelõsök gyöngye is, hogy rendet tegyen. Nem lehetett volna azelõtt, hogy Casper nekem ugrik, mint a dívák a leárazásoknak?

- Nem vagyok szellem! Miért hív mindenki úgy? I am a human being…sort of… avec ADHD… Dios mío, that’s the problem! Right? – dohog már a pályán, tiszta ideg, a másik csapat meg egyre jobban félti az életét. Lehet tényleg lesz egy új csontvázam?

Ezek után természetes, hogy gyõzünk, mi mást is csinálnánk? De nem, nem mehetünk a gyõzelmi buliba, ugyanis Galen feltûnik és kissé sem vidám vagy elégedett képpel megáll elõttünk.

-Bármi dolgotok van, felejtsétek el. Kellenek a leaderek – néz a pályára és, amint észreveszi a Szellem meg leendõbeli félkezû, már hívja is õket magához, vajon mi történt? – Nem láttátok Ricot meg az emóst? – de mi csak rázzuk a fejünket, bár Caro szerintem csak nézelõdik, biztosan érdekes dolgokat láthat - Valami adóhivatalos ürge keresi az igazgatót, ki kéne deríteni mi a téma! – kapjuk meg a felhomályosítást, mikor a két másik is odaér – Hol a diri korcsa, meg a kamera?

- A gyíkoknál. A múltkor az elsõsök szivatásáról készült videókat tették fel a youtube-ra – tûnik fel Rico is, szóval most már csak az a félõrült hiányzik. Biztosan megint vagdos valamit, rosszabb esetben magát és már el is vérzett. Rohadtul nem értem, hogyan tudnak összekeverni vele… Hogy nem lehet látni a különbséget?!

- A kutya meg a konyhán szokott lófrálni – teszi hozzá Caro.

- Tíz perc múlva a gyíkoknál – és már el is sprintel.

- A stressz árt a bõrnek. Nem kell annyit parázni! – fordul meg Rico, de megtorpan - Hoppá... Vigyázz, még a végén beléd esem. – erre a mondatra odapillantok és lám, az emós még mindig életben, még mindig ugyanolyan kitörõ életkedvvel, akinek még a flört is sérti a lelkecskéjét. Tényleg õ a legemósabb emó, ahogyan mindenki itt a saját csapatában. Meg valami lehet a személyiségünkben, valami, hogy nem igazodunk senkihez, ezért kénytelenek mások hozzánk. Legalábbis szerintem. Meg hát… mi csinálunk üzletet a gimiben és szerzünk profitot.

A gyíkok teljesen belázultak, nem csodálom, végre valami történik is az életükben, nemcsak az internet és a számok. A kutyát a kandikamerával már beüzemelték és most mindenki egy emberként tapad a képernyõre, kivéve Ricot. Meg persze a szellemsrácot, aki egy másodpercig nem tud megülni a valagán.

- Itt van Jimmy – informál minket valamelyik gekko… gyík… mindegy, hüllõ és kész, mintha magunktól nem látnánk a törpe mellett álldogáló férfit. Caro és Galen olyan üzletesen elkezdenek szemezni. Úgy örülök, hogy az én aprócska kis csontüzletem valamennyire elszakadt már Jimmytõl. Kevesebb a gond.

- Már a meccs elõtt itt volt. Már puhára van fõzve. Szívesen - tájékoztat minket Rico, majd mosolyogva az ajtó fele pillant. 

- Na, mi van, mi ez a családi kupaktanács? Eh… errõl a szemüvegrõl igazán leszokhatnál már, nagyon égõ – löki arrébb az egyik tolakodó pisist Jimmy majd, mint valami laza nagymenõ, beleveti magát az egyik üres fotelbe. Pedig ha Rico helyett inkább minket, jobban mondva Galent és Carot nézné… Tobzódnak a gyilkos indulatok a meg nem érkezett lóvé miatt. Galen elõ is kap egy pengét, mire Kade mögülem próbál kilesni. Persze, el is felejtettem, amennyire imádom a csontvázakat, õ annyira pengebuzi.

- Na! Na, nem kell itt rögtön elõjönni a könnyûfegyverzettel! Hoztam a pénzt! Nem értem mit vagytok úgy oda, ha kések egy kicsit. A stressz csak árt a szépségnek, ugye drágám? – pillant egy dögösnek szánt mosollyal Ricora, aki már kezdene is flörtölni, de Abel belepisszeg az el sem kezdett mondatba.

- Figyeljetek már – szívja a fogát, és én kivételesen szívesen figyelnék, de Casper egyszerûen megõrjít. Hátrafordul, vissza, oldalra topog, vissza, lehajol, felegyenesedik, és Kadéval már nádszálakat utánozva hajladozunk, hogy lássunk is valamit.

- Igen, figyeljetek – szív egyet a vicces cigijébõl Caro, egyáltalán mikor gyújtott rá újra? Így már tuti nem lesz meg ma a kézlerohasztó szer… - Hú, anyám, ez nagyon durva… életemben nem láttam még ilyet! Te, Reve, Lefkowitz mióta kínai pillangó?

- Passzolok, de te nyughassál már! Te, plazmaszökevény! – karolom át még az utolsó szó elõtt a Szellemet, okulva a nemrég történtekbõl. Igen, még mindig féltem a ruhám, amit már így is összekoszolt. De még így is olyan rángatózásba és rugdalózásba kezd, hogy alig bírom tartani.

- Nem vagyok szellem! MÉG MINDIG! Puedes oirme?!

- Kuss legyen már! – csap közénk Gael is valami pengével, de szerencsére elõbb szétrebbenünk, minthogy belénk vágna és a ruhámba!

- Kuss lesz, amint Casper beveszi a gyógyszereit! – nézek dühösen a szõke srácra, akivel eddig nem igazán akadt semmi dolgom, tekintve, hogy a sportolók általában békén hagynak, én is õket, így korrekt.

- Most már minek? Pár óra és este lesz, akkor pedig még hasznát is veheti a kis nyughatatlanságának – búgja a fotelbõl Rico egy kacsintás kíséretében. Pár óra, persze... még nem is ebédeltem...

- Be akarják zárni a St. Trinianst! – kiált fel Kade, mire mindannyian felé meg a képernyõ felé fordulunk és egyszerre kiáltunk fel.

- MI VAN?! 

Türelmetlenül dobolok ujjaimmal a párnámon, miközben hason fekve, a digitális órám kijelzõjét figyelem. Már csak 12…11…10… másodperc a legkorábbi idõpontig, amit a többiek elfogadnak ébresztõnek. Mikor anno hajnalban, még a készülõdõ díváknál is korábban keltem, és sikeresen felvertem nagyjából mindenkit, a sorozatos, sikertelen fenyegetések után Abel közölte, hogy eltûnteti az összes labdám és dugi édességem a koliból, ha nem nyugszom legalább hatig.
9…8…7…
Nem tehetek róla, hogy a gyógyszerem mellékhatásai közt álmatlanság is szerepel, a beszedése nélkül viszont rendszeresen hidegzuhannyal próbálnak meg leállítani, és nemzetközi szótár kell a megértésemhez.
6…5…4…
Mondjuk amikor meg én akarnék sokáig aludni, igen ritka alkalmakkor, akkor meg azon bosszankodnak, hogy nem lehet felverni, plusz a fele bagázs elkésik, mert nem keltem õket idõben. Nem mintha máskor annyit adnának a pontosságra. Adnánk…egészen pontosan.
3…2…1
- Igeeeen! – pattanok ki azonnal az ágyból, túlkiabálva az óra hangját, és rögtön nekiállok felöltözni, kapásból a mai meccshez való felszereléseket húzva magamra.

- Kilyuggatom a labdáidat Casper!! – érkezik az igen morcos fenyegetés a szemközti ágyról. Máskor kifejezetten rosszul érintene a fent említett dolgaim megrongálásának emlegetése, de Kade reggeli fenyegetéseit nem kell komolyan venni. Ha a nap bármely más pontjában tenné, valószínûleg aggódnék, de reggelente mindenki gyilkos hajlammal fordul felém. Nem értem miért…
- Ma sai… foci meccsünk van délután…we have to win! Victoire! Victoire! Si, guten Morgen tout le monde! – hadarom lelkesen, majd a cipõm orrával fellököm a kezembe a focilabdát, és a még funkcionálásra képtelen társaimat kerülgetve, elindulok a pálya felé. Kit érdekel, hogy még a fél nap hátravan a meccsig?
- Gyógyszer, Casper, csesszemeg! Gyógyszer! – ordít utánam Kade, de csak hátravigyorgok rá a vállam felett, és eltûnök az ajtóban. Nem kell Adderall meccs elõtt, majd esetleg utána, bár akkor meg lehet nem alszom éjjel.

~oOo~

A délelõtt gyorsan elrohan, pláne, hogy hiába cibáltak be órákra, rövid úton ki lettem küldve megint a pályára, mert nem tudtam megmaradni a hátsómon. Csak azért nem nyomott le senki a torkomon egy adag gyógyszert még, mert õk is gyõzni akarnak a délután, és így vagyok csúcsformámban. Viszont dél körül kénytelen vagyok beszáguldani Ricohoz.
- Hé, Rico! Van naptejed? I run out, de kéne, mert megint leégek. Quickly, per favore! I have to go! – kopogtatok az ajtaján, mert õfelségének persze külön szoba jár. Engem mondjuk nem zavar, amennyi idõt én bent töltök, egy négyzetméter is elég lenne nekem.
- A felét nem értettem mon chéri, de a te bõrödet valóban óvni kell – nyílik ki az ajtó, és elém toppan a suli fõdívája, teljes életnagyságban, és csak egy egyszerû köntösben. Ciki, valaki biztos van nála. Mindegy, nem látok olyat, ami megállít a fejlõdésben. Egyáltalán fejlõdök még? Ja igen, még pár évig, azt hiszem. Lényegtelen. Hol tartottunk? Jah…
- Naptej, kérlek! S’il te plait?!
- Itt is van – nyom a kezembe egy flakont. Helyben be is kenem magam, többet nem követem el azt a hibát, hogy elviszem, mert akkor tuti elfelejtem visszahozni, és a legutóbbi feledékenységem következménye nem volt szép.
- Gracias! – köszönöm meg, és már rohanok is vissza a pályára. Ott még benyomok egy szendvics félét, és hamarosan már fogadhatjuk is a másik csapatot.

~oOo~

Késõ délután felé jár az idõ, és lassan közelítünk a meccs végéhez, és természetesen behozhatatlanul vezetünk. Nem erõs csapat a másik, szóval oké, nem vagyok annyira büszke az elõnyre, de ez nem jelenti azt, hogy ne adnék bele mindent. Jó darabig nem is figyelek másra, csak a játékra, de ahogy közeleg a második félidõ vége, és az ellenséges csapat már nem is tesz semmit a gólrúgásért, én is kezdek elbámészkodni.
Jó pár embert fejbe dobtam vagy rúgtam már a mai nap, ellenséget és iskolatársat egyaránt, amiért meghallottam tõlük a gúnynevem, és az ilyen idióták a fejüket jegelve ücsörögnek a földön, a többiek meg zajonganak ezerrel. Viszont még így is meghallom Reve-t és Carot, mert pont egy közeli padon ücsörögnek.
Nekem se kell több, amint Reve száját elhagyja a nagybetûs gúnynév, kapásból vetõdöm rá. Most nincs labdám, mert az az ellenfél kapujában árválkodik, így ezt a megoldást választom. A következõ pillanatban már a támlanélküli pad mögé borulunk, õ egy döbbent nyekkenéssel, én meg a derekára ülve.
- Reve-t elragadta a túlvilág… - mormolja Caro, totál elszállva, egyáltalán nem ránk fókuszálva. Megfordul a fejemben, hogy lerúgom a padról hátulról, de fogyóban az édesség adagom, és mivel a húgom küldeménye még vagy két hétig nem érkezik meg, csak tõle tudok szerezni.

- Megõrültél?! – csattan fel alattam Reve, amint újra levegõ kerül a tüdejébe. – Ha valami baja lett a ruhámnak Casper, te leszel a következõ csontváz a gyûjteményemben!
- Ó, szóval szellemnek már nem vagyok jó? – horkanok fel, lebámulva rá, majd a mellkasára támaszkodva, az arcába hajolok. – Don’t. Call. Me. Ghost!
Meg se rezzen, csak ingerülten lelök magáról, amit hagyok neki, mert közben Abel is megjelent felettünk, akit az utolsó percekre még beállítottak bírónak, tekintve, hogy Mr. Parkert kilõttük.
- Húzz vissza a pályára Casper, még nincs vége a meccsnek! – morran rám, és a játék említése elég ahhoz, hogy elfelejtsem a sérelmem, és visszaspurizzak a pályára.
- Nem vagyok szellem! Miért hív mindenki úgy? I am a human being…sort of… avec ADHD… Dios mío, that’s the problem! Right? – Megerõsítésként az ellenfél csapatkapitánya felé fordulok, aki úgy pislog rám, mintha ET szólt volna hozzá. Mondjuk, az nem lenne olyan meglepõ, hisz õ tud beszélni, nem? Azt közölte, hogy hazatelefonál, ergo mást is a szájába lehet rágni. Úgy lenne ésszerû, szóval nem értem a srác döbbenetét, ha egy ûrlény beszél, tõlem miért fura ez a tevékenység?
Már éppen kérdezném meg tõle, mikor Abel jelzi a játék végét, csapattársaim pedig a nyakamba ugrálva, velem együtt ünnepelnek. Gyõztünk! Naná, hogy gyõztünk! A St. Trinian sose veszít! Oké, szóval elég ritkán…

A nagy ujjongás közepette azonban feltûnik, hogy az eddig minket lelkesítõ igazgatónk sietve távozik, nyomában a titkárunkkal, aki eddig valószínûleg a portán lazított. Ez nem lenne szokatlan, ha közben nem jelenne meg Galen is, akinek hiába van tök közel az ágya az enyémhez, alig látjuk, mert mindig eltûnik valahova a kicsikkel. Egyszer kiderítem, hova… De most nem ez a lényeg.
A lényeg, hogy egyenesen Carohoz és Revehez caplat, de magához int engem meg Abelt is. Mi szinte mind külön körökben mozgunk, de az adott csoportokban valamiféle fejeseknek számítunk, így ismerjük egymást. A mi sulink amúgy is elég összetartó, ha közös ellenséget találunk.
- Valami adóhivatalos ürge keresi az igazgatót, ki kéne deríteni mi a téma! – közli velünk a tényeket. – Hol a diri korcsa, meg a kamera?

Nem ehet marhahúst, mert tiltja a vallása, vagy mi a fasz. A szektája, az. Hát csak azért is marha lábszárból fogok levest fõzni, meglátjuk, hogyan veszi észre a nyavalygó állatja a különbséget egy egyszerû disznó- és marhalábszár között. Jókorát vágok a csont lazábbik részére a bárddal. Mert okoskodni kell, feltétlenül, semmi nem jó, utána pedig sírni-ríni, hogy most ki fogják tagadni én pedig megkeserülöm. Hát maximum édes fiam az ételed fog megkeseredni, te pedig el, mert teszek bele olyan dolgokat, amitõl a grapefruit édes habcsók lesz.

Degenerált suttyó bagázs.

Muszáj rágyújtanom.

Elõhalászom a hátsó zsebembõl a Lucky Strike dobozomat, amiben már régen nem az van, de marha jól néz ki. Beillesztek egy szálat a számba, majd a gáztûzhely fölé hajolva fogom hátra a hajam és gyújtom meg a lángon. Amint megvan, jólesõen beleszívok és rávágom a kondért a tûzre.

Mit képzel, ez nem a Roxfort, azt hiszi, hogy még válogathat is, én pedig jó pofát fogok hozzá várni. Metszõ pillantást vetek a sarokban gubbasztó vörös lepellel, vagy mi az anyámmal, hajóvitorlával bevont bagázsra. Direkt jöttek elõbb, hogy kifejezzék az igényüket, miszerint külön akarnak étkezni. Én meg külön akarom a szép két szemét lombikokban, egy adag királyvízben…

– Takarodj innen, ízeltlábú! – durrantom ketté élével az egyik hús irányába meginduló szárnyas jószágot. Meg persze kerüljem a magvas ételeket, mert allergiás. Adok én olyan magot… a sajátomból…

– … a szádba! – hasítom ketté a csontot, majd levágom a deszkába a bárdot és két kézzel nekiállok, hogy szétfeszítsem a csontot, ekkor veszem észre, hogy Dashner a képbe úszik. Hunyorgok egy kicsit, míg rákönyököl a pultra tálcástól. Jó. Aki tálca nélkül jön, annak jobb esetben is a tenyerébe csapom.

– Adj valami kaját – mondja, én pedig véglegesen kettéroppantom a csontot és a mellettem levõ kondérba vágom. Lehajolok, a szekrénybõl kiveszek pár erõsen karcos tányért, az egyiket kiveszem és frizbiként rádobom a tálcájára. Felszusszanok. Megrántom a vállam, hogy a póló kényelmesen leessen róla, erõsen megszívom a cigimet.

– Mi kéne? – fújom fel a füsttel a hajam az arcom elõl.

– Mi van? – kérdez vissza.

– Mit mi van, baszd meg? – morgom neki, szapora mozdulatokkal darabolom fel a zöldséget, oda sem nézve. Hû, tényleg kurva gyorsan pörög a kezem. Azta, tök homályos. Jaj, de kis jó ez a cigi. Reve tegnap végignézte, ahogy minden szart belesodortam, de basszus… Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, hogy elszédüljek. Öcsém, ez de frankó.

– Ehetõ – nyúl a zsebébe.

– Van sajátom – emelem fel a bárdot, mielõtt még a bicskáját a képembe tolná. Nem szeretem a fémes, vékony csillanást. Ez öregem, ez nagy fényes csillanás, ebben még az arcom is látom. Panda! Ott egy panda! Egy pamacsos panda! – Rakott karfiol van, leves nincs.

– Milyen hússal? – szólal meg valamelyik vörös hangya a sarokból, rögtön ráfogok a kenyérszeletelõ késre és a pengéjére rámarkolva kihajítom közéjük. Egybõl ordítozva szétrebbennek, felborítják a székeket, amik valami csoda folytán lassított felvételben érkeznek a koszos padlóra. Jót vigyorgok ezen, az egyik vörös csíkot is húz maga után. Elhúzta a csíkot…

– Megvágott! – rinyál az egyik. Csorgasd ide, rég volt sült vér. Egy kevés rizzsel. Sok hagymával. Egészen bekönnyezek a hagyma gondolatára.

– Kihúzom a szívedet is, ha nem tak… – aró. Dashner felé fordulok, a sütõbõl kiemelem a nagy fém tepsit, félrehúzom a cigit a számban, ahogy kiveszem neki a szélébõl az egyik kockát. Odarakom neki, nagyobb adagot kapott, nem is figyeltem. Mindegy, a széle kevésbé ártalmas, mint a közepe.

– Jimmy átutalta neked a stexet? – kérdezi, mire megáll a kezemben a kés, ahogy pucolom a krumplit. Végszóra érkezik meg Reve, aki belépve elégedetten konstatálja, hogy nem tobzódik itt senki. Mintha a távolból sípszót hallanék. Fíííííííííííí! Hozza magával Ibi nénit is.

– Caro, Lefkowitz megint arénázik. Betehetem hozzád addig? – emeli fel Ibi nénit a magasba. Ah, kölcsön fogom venni a felkarját hátvakarónak. Már most viszket a hátam. Fogom a kést és hátranyúlok vele, hogy megkaparásszam. Hû, de csíp.

– Aham – intek hátra a késsel. Valamit nagyon kellett volna mondanom. – Ha elveszi, csinálok másikat.

– Kösz – mászik be oldalt – amúgy, vérzik a hátad.

– Na, ki nyalja le a kanalat? – kérdezem vigyorogva, felemelve a deszkát és a véres késsel belehúzom az összevagdalt cuccosokat a lubogó vízbe. Dashner felé nyújtom a kést, de mivel nem mozdul rá, lenyalom én. – Nem, a számlám kong. Ha ma nem jön – úgy megszívom a cigit, hogy behorpad az arcom. – kizsigerelem. Lesz új csontvázad! – sóhajtok egy mélyrõl jövõt és leülök az egyik székre. Benyúlok a szekrénybe és kiveszek egy üveg piát.

– Jimmy elvileg ma jön.

Dashner arca mindig is ilyen színes volt? Táncolnak a foltok az egész képén, legszívesebben bekapnék egyet. Tök olyan, mintha bekaphatnék egyet. Elõredõlök, a testemtõl eláll a póló, olyan, mintha egy komplett szakadék lenne a mellkasom és a piros anyag között. Drága öcsém, bár mentél volna el szabónak… Látom, hogy felkel a pultról, így utána szólok, eldörzsölve a cigit egy hangyán a padlón.

– Dashner. Nincs egy kis kálium-szulfátod?

– Nem gyúlékony – szól még vissza. Aha. Hát, nekem mûtrágyának kellett volna a dohányom és a mariskám alá, de ha nincs, akkor nincs. Bõrcserzéshez is kiváló.

– Reve, várj meg – tápászkodok fel a székrõl az üveggel a kezemben. Átlendülök a pulton, a hajam kezd szétjönni a pamacsból. Folyik a vér köröskörül, körbe-körbe, száll elõttem hat ökörbe. – Menjünk együtt a meccsre, hoztam nekik meglepit – emelek fel egy fiolát.

***

Ez a folyosó soha nem akar véget érni. Pedig ki kellene jutnom valahogy a pályára. Reve beszél hozzám, de csak magamban vagyok képes dünnyögni, a cigit szorosan fogom az ujjaim között, könyököm a csípõcsontomba illesztve. Szóval, ha a kálium-szulfit nem jön össze, akkor rendelnem kell netrõl, de nem lehet, mert nincs pénzem. Megyek a gyíkokhoz.

Majd õk megmondják, mennyit kaptál.

Az ordítás egyre erõsödik. A hangok is. Reve biztos nem hallja õket. Pedig azok is mondták, hogy megmondják a gyíkok, meg ám, megmondják, hogy mennyit kapok. Ha Jimmy nem fizet, baj lesz. Reszketni kezd a cigi a kezemben. Nem! Nem! A zsebembe nyúlok, a párkányhoz lépve kiszórom a kis tasak tartalmát a márványlapra, elegyengetem és felszívom.

Dashner kivégzi õket. Ha nem õ, akkor én fogom. Jó kis csapat lennénk… és nem fõztem még úgysem embert. Rajta van a listámonaah….

– Ahh de jó – suttogom kábán. Mi ez az izé itt? Megszívom az orrom, szipogok párat egyhelyben, az ablakon kimeredve. Fû, ez… ez…  – Már szellemeket látok…

– Mert az a Szellem – mondják a hangok, vagy Reve, nem tudom. Felemelem az üveget, a számhoz emelem, de mire meghúzom és leengedem az arcom elõl, már a pálya mellett üldögélünk a padon. Hû öcsém, ez nagyon gyors volt. Hogy kerültem ide? Fú de tompán szaladnak ide a hangok, mindenkinek brutál mély hangja van...

Ez így egységesen szar mindenki számára.

- De én csak föl akartam címkézni õket – mondja a kis tíz éves alattvalóm. Címkézni. Ezeket. Mi a fosért?! És mégis mi a szarral akarná ezeket az üvegeket fölcímkézni, amikor a vevõink nem rajtunk keresztül jutnak hozzá az árunkhoz, hanem Jimmyn, a beszállítón keresztül, aki direkt a saját árujaként adja el õket a vevõknek. A járulék, amit rátesz, az övé, az alapár, a haszon, a miénk. Vagy valami ilyesmi… nem nagyon érdekel a pénzügyi része, az a gyíkokra maradt, legyen valami hasznuk is a lúzereknek.

- Mi a nyavalyás kurva életnek akartad te fölcímkézni õket?! – kérdezem, és egy taslit adok a gyökérnek. Nem érzek semmi részvétet, amiért elesik az ütésem hatására, tanulja csak meg, hogy hogyan maradjon talpon ebben a szar, nyomorúságos életben.

- De… de tegnap még te mondtad, hogy… - kezdi gyártani a kifogásokat, de egyáltalán nem tud meghatni. Bármit is mondtam, vagy nem mondtam tegnap, az tegnap volt, ma meg ma van. Mit érdekli õt az, hogy mi a picsáról beszéltem én tegnap fél-részeg állapotomban, pláne minek jegyezte meg?!

- Ki vagy rúgva – rúgom seggbe a nyavalyást, aki bõgve rohan el a mûhelybõl. Úgy kell neki. Aki nem tudja, hogyan igazodjon ki rajtam, és dolgozzon a fennhatóságom alatt, semmi keresni valója az intézményünk alvilági részlegében, és fõleg nem az értékes alkohol szállítmányunk közelében.

- Nem voltál kicsit durva vele? – kérdezi helyettesem, az egyetlen, aki elsõ év óta itt rohad velem, és még nem vették ki a szülei, vagy csukták le valami miatt. A többiek mind kidõltek a velem kezdett „gólyák” közül. Micsoda pancserok…

- Téged is kirúgjalak? – teszem fel a kérdésemet egy morranással, és elõveszem a farzsebembõl a bicskámat. Kipattintom, és elmosolyodok.

- Nem voltál durva vele, megérdemelte – feleli mosolyogva, és egy fél lépést hátrál a késemre pillantva. Tudja, hogy nem szabad velem kezdenie, párszor már ronggyá vagdostam. A legutolsó alkalom után tiltott el a diri az emberek vagdosásától, csak és kizárólag önként jelentkezõket vagdoshatok, a saját élvezetemre nem tehetem. Milyen már, hogy másnak is élveznie kell a vagdosást, nem csak saját magamnak?! Hihetetlen… még jó, hogy sok a gót – akarom mondani emós -, különben vagdoshatnám csak a madarakat, apró állatokat, amik még a környékünkre merészkednek. Azok meg olyan uncsik, már túl sok tetemet állítottam ki belõlük az iskola felé vezetõ úton ahhoz, hogy élvezzem a vagdosásukat, gyilkolászásukat. De nem, amíg az iskola tanulója vagyok, nem robbanthatok középületet, csakis az iskola területén, vagy az iskola megbízásából, illetve nem gyilkolászhatok, csakis állatokat.

Milyen szar szabály ez már?! Az anyja picsáját, azt… de mivel ez az egyetlen hely, ahol meg tudok lenni, ráadásul azt tehetem nagyjából, amit akarok, ezeket a szabályokat én is, mint mindenki más, betartom. De amikor kikerülök innen…

A legelsõ áldozatom az én drága húgocskám lesz. Szépséges, tiszta és ápolt loknis fejét kopaszra nyírom, majd apró vágásokat ejtek egész testén. Nem akkorákat, hogy elvérezzen, vagy bármi komolyabb baja legyen, csak annyit, hogy fájjon, és az egész teste fájdalmas tûzben égjen. Eleget tanulmányoztam az emberi testet, pár hullát, meg az állatokat, hogy tudjam, milyen mélyre mehetek majd. Aztán, mikor az egész teste tele lesz apró kis vérzõ vágással, jöhet a szeme. Azok a kék szemek, amik ugyanolyanok, mint azok, amik a tükörbõl vissza szoktak nézni rám, ha véletlenül bele nézek egybe. Azokat fogom kivágni. Vagy csak simán kinyomni, még nem döntöttem el. Végül pedig belevágok a hasába, a rekeszizmától kezdve, egészen a szemérem csontjáig, és kibelezem, akár egy ocsmány, korcs kutyát.

Mert az is.

- Szólj, ha megjött Jimmy. Váltanék majd vele néhány szót; a múltkori szállítmány ára még nem érkezett meg a gyíkokhoz – mondom. Megfogom a közelben levõ fém rudat, és könnyedén felmászom rajta a földszintre, nem kell két emeletet lépcsõzni, hogy följussak az alagsorból a gólyák táborába. Bár közös az alvó rész, mindenki együtt alszik az egy légteres padláson, persze, klikkekbe elosztva, a nappali tartózkodási helyünk, ha éppen nem valamelyik „tanóra”, akkor mindenkinek máshol van. A miénk a földszinten, a kastély hátsó részében kezdõdik, és az egész birtok alagsorát behálózza. Mikor idejöttem, még csak a kastély alatt volt alagsor, azóta én, és még pár segítõm, kirobbantgattuk az egész terület alapzatát, és kiépítettük a saját csatornarendszerünket. Két, mások által is ismert bejárata van, a többi az titkos, csak az tudja, akinek én mondtam el. Ha valaki olyantól tudja meg valaki, akinek nem adtam rá engedélyt, hogy egy szór is szóljon a járatokról, és azoknak kijáratairól, az halál fia, vagy legalábbis eléggé hamar repül innen. A két ismert bejárat a kocsi bejáró, ahol Jimmy szokott megjelenni a szállítmányért, a másik pedig a földszinti ajtó, amely jobban van õrizve, mint a gyíkok kapuja. Vagy ha nem is jobban, de életveszélyesebben, az biztos. Nem csoda, hogy eddig csak három szerencsétlen öngyilkosjelölt vállalkozott arra, hogy megpróbáljon betörni hozzánk. Mondjuk úgy, egyikük sem járt szerencsével, és közülük is csak egyetlen úszta meg olyan kis könnyed sérülésekkel, mint hogy pár bordája eltörött, és a fele teste megégett.

Azóta sem próbált senki más sem bejutni a mi birodalmunkba, errõl kezeskedtem.

Ahogy kimegyek a birodalmunkból, hangos kiáltozást hallok a pályák felõl. Ja, tényleg… Ma azért nem robbantgathatok, mert elméletileg valamiféle meccs van valamilyen noname iskola diákjai és a mieink között. Hogy most éppen milyen, arról fogalmam sincs, de a faszt érdekli. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy oda pillantok kicsit, megnézem, hogy áll a csapatunk, ám a Szellemmel az élen, valószínûleg túlságosan jól ahhoz, hogy el kelljen terelni a másik csapat figyelmét egy jól célzott busz-robbantással, szóval inkább nem megyek ki a pályára. Csak túl nagy lenne a kísértés. Új emberek, új szabdalni, robbantgatni való dolgok.

Meg amúgy is… Szellem valószínûleg ma nem vette be direkt a gyógyszereit, csak hogy még elviselhetetlenebb legyen a másik csapat számára (meg a mieink számára is), szóval bõven elég figyelemelterelõ egymaga. Pláne, ha valaki elkezdi neki kiabálni lelkesítésként, hogy Szellem… na, akkor valószínûleg úgy robban, akár az én édes kis robbanószereim, ha lenyomom a kart, és még nagyobb erõbedobással veri szét az ellenfelet. Ezért is jó, hogy az õsei ilyen szar nevet adtak neki, könnyedén föl lehet vele, vagy éppen a becenévként adott igazán szellemes Szellem névvel, baszni az agyát.

Itt mindenkinek van nem kevés agyi stiklije, és szinte mindenki tudja mindenkirõl, hogy mivel lehet legjobban felbaszni az agyvizét. Csak néhányuknál ez kevésbé életveszélyes, mint néhányunknál. Mint például nálam, vagy éppen mindenki által imádott konyhás néninknél, aki bármikor könnyedén bele tud csempészni valami finomságot az ember aktuális kotyvalékába. Valószínûleg az arzén, vagy a cián a készletében még a kisebb rosszak közé tartozik. De én… hmm… nem vetem meg úgy, mint sok másik embert, szóval az én kajámba nem fog belecsempészni semmit, legalábbis nagyon remélem, különben minimum leégetem a kezét, de az is lehet, hogy az alkohol adagját adagolom egy kissé túl. Mindegy is, megyek, és szerzek valami kaját, mert eléggé megéheztem. Ma még csak a lepárlást kóstoltam meg, hogy elég erõs-e, szóval délután ötkor jó lenne valami mást is benyomni a szervezetembe. És mivel a kábszer számomra nem szóba jöhetõ szer, mert nem kedvelem – túlságosan elszáll az ember tõle, ami igazán nem vonz –, maradok a kajánál. Nem is értem, hogy szerethetik emberek a kábítószert, mikor a vagdosás, robbantgatás, gyújtogatás sokkal, de sokkal kielégítõbb dolog.

Na, mindegy.

- Reve, már megint azt a csontvázat basztatod? Húzz inkább kifele, lelkesítsd a csapatunk, vagy ha nagyon baszni akarsz, menj Ricóhoz, de ne a folyosón próbáld megkefélni azt a szerencsétlen halottat – hallom drága koleszfelelõsünk, Abel hangját, és ahogyan befordulok a folyosón, meg is pillantom. Nem csodálkozom a látványon, a névbõl nem, de a csontváz említésekor már egybõl tudtam, hogy milyen látványt várhatok, de igazából ez már olyan szinten mindennapos, egy pár év óta, hogy szerintem Abelen kívül talán még az újoncok azok, akik meglepõdnek a gót srác és a csontvázának kettõsén. Mondjuk, Abel nem meglepõdik, egyszerûen csak nem szereti, ha a gót folyton magával cipeli a csontvázat, mert drága igazgatónk egyszer elesett benne, és azóta folyamatosan cseszteti Abelt, hogy tûntesse el a csontvázat, de az valahogyan mindig, újra és újra visszatér a gazdájához.

Bár ez lehet, csak amolyan rémmese, amit a kicsik találtak ki, ki tudja…

Megvonom a vállam, igazán nem érdekel, hogy mi fog ebbõl kisülni, szal inkább folytatom utamat a konyha felé. Asszem, ilyenkor pont nem lesznek még ott emberek, mert hat fele szokott vacsi lenni, de a konyhás néni drága ilyenkor már szokta kotyvasztani a kaját. Hátha kunyizhatok tõle, végül is, bár nem vagyunk valami hú, de kebel barátok, vagy akármi, valamilyen szinten tiszteletbeli Gólya, hiszen rajtunk, Gólyákon kívül csak egyetlen ember az, aki még bejöhet a területünkre, de csakis az alkohol elõállító részlegre, az Caro, a konyhás nénink. Õ mind a két bejáratot használhatja, de csak azért, mert õ is hasonló bizniszben utazik, mint mi, csak ugye mi alkoholban, õ meg kábszerekben, de mindkettõnknek Jimmy az árusítója, szóval értelem szerûen az eladás közös helyen történik, bár általában nem egyszerre, hanem mikor hogy. De most szerintem õ is akar majd beszélni Jimmyvel, valszeg neki sem érkezett meg a lóvé. Szóval spanok vagyunk, vagy mi.

De talán mondjuk úgy inkább, hogy õ nem akar engem bedrogozni, én meg nem akarom õt fölrobbantani. És így ez így még igaz is.