- Fáj?
- Már régen tetováltak... – alsóajkamba harapok, de nem csak a fájdalom miatt.
- Ne haragudj, igyekszek óvatosabban csinálni. De nem ígérhetek semmit.
- Nem gond, túlélem.
- Egyébként mi inspirált arra, hogy megcsináltasd ezt a tetoválást? – néz a szemembe.

- Darren ajánlott téged. Láttam a tetkóját, nagyon jó munkát végeztél. – elmosolyodom, miközben próbálom kizárni a fájdalmat.

- Köszönöm. – pirul el kissé - De én nem erre gondoltam.
- Hanem?
- Mármint... általában, ha valaki tetoválást szeretne, megvan annak az oka is. Mint például egy szép emlék, jól mutató kép, gyász... – az utolsó szóra csak nyelni tudok. Valójában megint a könnyeimet nyelem vissza - Öhm, persze ha nem akarod, nem kell elmondanod. Nem akarok olyan dolgokba beleszólni, ami mást kényelmetlenül érint.
- Hát, az igazság az, hogy... – közbeszól a sors, hogy elmondjam, megcsörren a telefonja.

Egy kicsit megkönnyebbülök. Jelnek veszem, lehet nem kellene beszélnem róla. Nem követem a telefonbeszélgetést, viszont mikor sóhaja kíséretében teszi el telefont, rá téved tekintetem.
- Ha szabad kérdeznem, mi történt?
- A bátyám barátnõje kórházba került. Rohamot kapott – szinte észrevehetetlenül szorítom meg a szék karfáját.

- Nem kellene odamenned?
- Miután ezt befejeztem, azután indulok. De te még mindig nem árultad el, mi a tetoválásodnak a hátsó szándéka. – visszaül, és folytatja a munkát, ahol abbahagyta, biztató mosolyt küldve felém.

Felsóhajtok, majd behunyom szemem.

- Törékenység, pillangó-hatás, sors, szépség, vagy éppen egy videojáték inspirálta tetoválás – mosolygom – Ezek a hivatalos indokok.

- És mi a nem hivatalos? – sandít rám.

Felsóhajtok, kicsit erõsebben szorítom a karfát.

- Ez egyfajta búcsú. Valamikor nagyon régen, amikor még fiatal voltam, és elhittem, hogy velem és azokkal, akiket szeretek nem történhet semmi baj, volt valaki, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem – a következõ gondolatra halkan elnevetem magam – a baráti társaságban mi voltunk az álompár.

- Csúnya lett a vége?

- A lehetõ legcsúnyább – sóhajtom, majd visszanyelem könnyeimet – Érdekes próbákat szeret az emberek elé dobni a sors. Mikor elhiszed, hogy minden rendben, történik valami, ami szilánkosra tör. Megbénít, és próbálsz továbbmenni, de minden arra emlékeztet, hogy valamikor boldog voltál, és most… most csak sodródsz az árral.

- Megpróbáltad megbeszélni vele? Nincs olyan, amit ne lehetne rendbe hozni.

- Bár lett volna rá lehetõségem – sóhajtom – Olyan gyorsan történt az egész. Lis… - és ismét ajkamba harapok. Gyûlölte, ha a keresztnevén szólítják, csak tõlem viselte el – Rivers fiatal volt és tehetséges. És mindennél jobban szeretett engem – engedek ki magamból egy utolsó sóhajt.

- Kiszínezlek és kész vagyunk – nem néz rám, nem kérdez, én pedig nem akarok többet beszélni a dologról.

Csendben kibírom még azt a bõ húsz percet, mi alatt színt ad a pillangómnak.

- Ott egy tükör – néz rám, miután a felesleges festéket eltûnteti a mellkasomról.

Felállok, a tükörhöz sétálok. Elmosolyodom. Gyönyörû munkát végzett, tényleg meg vagyok elégedve. A tükörben rá siklik tekintetem. A hátamon lévõ tetoválást nézi, vagy inkább olvassa. Hagyom egy kicsit, majd megköszörülöm a torkomat. Megérdeklõdöm, mivel tartozom, mialatt magamra veszem a felsõmet. Miután fizetek, visszavezetem a tekintetem a lányra.

- Elvigyelek? Mindig van nálam egy plusz bukósisak a biztonság kedvéért – mosolygom.

- Sosem ültem még motoron – vakarja tarkóját – Tényleg elvinnél?

- Persze. Nekem nem kerül semmibe, te viszont így hamarabb odaérsz. Könnyebben trükközök a forgalomban. De – teszem hozzá, látva, hogy egy kicsit megijed – azért biztonságosan.

- Nagyon megköszönném, ha elvinnél – motyogja.

Amíg bezárja az üzletet, elõbányászom a másik bukósisakot az oldaltáska mélyérõl. Mosolyogva nyújtom felé, mire a földet kezdi pásztázni.

- Belesegítenél?

- Persze – mosolygom. Régen volt már dolgom olyannal, aki életében nem ült motoron.

Gond nélkül adom rá a sisakot, majd miután rám is felkerült, elfoglalom helyemet.

- Kapaszkodj a vállamba. Ott oldalt van egy lábtartó. Lépj fel rá, és lendítsd a másik lábad.

Ez a része egész jól megy neki, de aztán a derekamnál kapaszkodik meg.

- Ez így nem lesz valami jó. Tedd az egyik kezed a tankra, a másikkal meg fogd meg a csuklód.

- Így?

- Így. És most – indítom be a motort – ne félj. Készen állsz?

- Azt hiszem.

Lassan indulok, nem akarom sem megijeszteni, sem a járgányom erejét fitogtatni. Persze a piros lámpáknál elõre furakszom, próbálok idõt nyerni. A forgalom sem olyan vészes, így félórán belül érünk el a kórházig. Szólnom sem kell neki, hogy leszállásnál ugyanúgy a vállamba kapaszkodjon. Mosolyogva szabadítom meg a bukósisakjától, majd magamról is leveszem egy kicsit.

- Köszönöm, hogy elhoztál.

- Nem tesz semmit. Köszönöm, hogy kivarrtál – mosolygom.

- Öröm volt. Nekem most… sietek, de majd még biztos… - vakarja tarkóját.

- Hozza úgy a sors.

- Elvégre tartozom neked.

- Nem tartozol semmivel.

- Elhoztál, és nem voltál köteles. Majd meghálálom valahogy. De most tényleg…

- Menj csak! – mosolygom, majd visszaveszem a sisakom, hangosan megbõgetve szörnyemet indulok el.

Mikor hazaérek, rögtön küldök egy képet Darrennek a tetoválásomról. Egy órán belül nálam köt ki, sörrel a kezében. Kicsit iszogatunk, beszélgetünk. Látom, mi jár a fejében, és tudom, hogy el fogja rontani a kedvem, de õ is csak ember. Nekem mindig egy kiskölyök marad, akkor is, ha csak három évvel fiatalabb tõlem.

- Holnap szeretnék kimenni.

- Miért pont holnap, Darr? - vonom fel szemöldököm.

- Nem tudom. Csak szeretnék – kortyol sörébe – Kérlek.

- Meló után találkozunk. Bejössz, én vezetek.

- De ugye neked is… még mindig, ugyanúgy…

- Persze, kölyök – most én borzolom meg a haját egy kicsit – mindig és örökre – mosolygom halványan.

- De van jó hírem is! – csap az asztalra – Végülis, elsõsorban azért jöttem, hogy elmondjam!

- Na mesélj! – dõlök hátra, majd meghúzom az üveget.

- Szombaton fellépünk a Kimbersben! – Darren gitáros egy kezdõ, de lelkes melodikus metál bandában.

- Szombaton? – kerekednek el szemeim – Mindenképpen ott kell lennem! Majd elintézem. De hogy hoztátok össze?

- Úgy, hogy Greg barátunk összeszûrte a levet a tulaj húgával.

- Várj, Greg? A mi Gregünk? Gregory Walsh?

- Igen! És ez a csaj, Amber intézte, hogy szombaton mutassuk csak meg, mit tudunk! Ha ez bejön, beindul az élet, öregem, lehet, hogy a tag szerzõdtet minket, és havonta csinálhatunk ott egy bulit!

- Ez tényleg jól hangzik, Darren.

- Te is átjöhetnél oda dolgozni. Jobban passzolna hozzád az underground szennyese és népe, mint a klub és tucc-tucc söpredéke.

- Jelenleg nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megkockáztassam – kortyolok sörömbe – És annyira nem fizet rosszul, és mégsem dolgozom látástól-vakulásig.

- Csak péntek-szombaton.

- Az a Kimbersben is így menne. Ráadásul tuti, hogy nyáron, mikor kiszabadul a sok diák a szünetre, éjjel-nappal lenne dolgom.

- De õk a te fajtád. A mi fajtánk.

- Eleget ittál, Darren. Egyelõre errõl nem tudsz meggyõzni.

- Holnap meló után érted megyek – hajtja fel itala maradékát.

- Úgy legyen! – bólintok, majd kiengedem.

A nap hátralévõ részét lustálkodással töltöm. Nem igazán van kedvem semmihez. Inkább hamar lefekszem aludni.

Másnap a fiú korábban érkezik, még a váltásom sincs itt. Leül, csendesen dobol a pulton. Nincs mondanivalója, ami meglep. Titkol valamit.

- Mi volt tegnap Ashley-vel? – vonom fel szemöldököm.

- Semmi.

- Darren!

- Halálra zúgott valami srácba – sóhajtja -, és azt hallgattam végig.

- Nekem még nem is mondta…

- Mert szakértõje vagy a férfiszívnek! Ne haragudj – törli át arcát – Csak nem értem, miért nem kellek neki. Miért nem látja, hogy tökéletes párt alkothatnánk? Imádja, mikor magamhoz húzom, amikor megölelem, amikor… miért bújik hozzám, Nick?

- Nem tudom, Darren. De már unom, hogy futsz utána, mióta ismered. Jó, hogy néha van valakid, egészen rövid ideig.

- De õ is ugyanígy van ezzel! Mi van, ha…

- Jól van, Darren. Majd beszélek vele errõl – sóhajtom.

Csendben várjuk meg a váltást, mindketten elmélyedünk gondolatainkban. Vezetés közben sem igazán tudok figyelni. Nem esik semmi bajunk, de kétszer majdnem áthajtottam a piros lámpán. A temetõnél leparkolok, Darren elõresiet. Mindig így megy ez, õ elõre megy, én veszek egy szál fehér liliomot, és váltok néhány szót a virágárus lánnyal. Öt éve megy ez így, Darren szokását is ismerem. Ahogy végigrohan a temetõn, majd megáll Melissa sírjánál, ahogy férfiasan elmorzsol néhány könnycseppet, majd meghúzza a laposüveget, és tiszteletbõl egy adag whiskyt a földre locsol, majd csak nézi a sírkövet, az évszámokat, a feliratot, a lány gravírozott képét. És ekkor váltom én, mindig, mielõtt elveszne az emlékeiben. Mielõtt visszamegy a kapuhoz, mindig megcsókolja a homlokom. Én már csak akkor teszem a liliomot a sírra, mikor messze jár.

- Szia, Lis – simítok végig a sírkövön, majd a tövébe kuporodom, fejemet neki támasztom, mint mindig, mintha csak az ölében feküdnék – Nagyon hiányzol. Ugye te is azt akarod, hogy boldog legyek? Képtelen vagyok elengedni téged. Emlékszel, mikor kimentünk a tengerpartra? Hány évesek is voltunk? 18? Hogy féltél a víztõl! Annyira utáltad, mégis bejöttél velem – nevetem halkan –, és végig belém kapaszkodtál. Nem tudtál úszni. De én úsztam, veled a hátamon. Attól féltem, annyira bepánikolsz, hogy vagy a kezeddel fojtasz meg, vagy a tengerbe fojtasz. De utána… utána hogy mosolyogtál, hogy mégsem hagytad ezt ki! Csak feküdtünk a parton, és azt mondogattad, hogy hálás vagy, hogy belerángattalak a vízbe – nevetem, de hamar elkomorulok – Nagyon szeretnék már veled lenni – szipogom – Még mindig olyan üresnek érzem magam nélküled. De akkor mi lesz a kölyökkel? Darrent fele annyira sem kezelem olyan jól, mint te, Lisa. A te tanácsaidat mindig megfogadta, velem inkább úgy viselkedik, mintha a húga lennék. Ha te leosztottad, meghúzta magát, engem meg kiröhög. Tényleg, mintha a gyerekünk lenne – nevetek egy kicsit, majd felállok – Hamarosan újra eljövök, ígérem…

Szeretnék elindulni, de mintha gyökeret vert volna a lábam. Nem tudok elmozdulni a helyemrõl…

-          Régen láttalak, Nick…

-          Talán bejöhetnél sûrûbben is. De igazából, ha jól emlékszem, két hete találkoztunk, mikor Ashley szülinapját ültük – kortyolok sörömbe.

-          Ja, igen… - és elmélázik egy kicsit.

Kölyökkorunk bejön neki Ash, és kicsit sérti az önérzetét, hogy mai napig nem alakult ki köztük semmi. Szinte már sajnálom, hogy a barátzónába számûzte a lány. Sóhaja után megrázza fejét, majd ismét mosolyogva néz rám.

-          De figyelj! Ezen a héten végre találtam egy normális szalont, és ott van az a gyönyörû farkas a hátamon!

-          És minden elvárásodnak megfelel! – csípem meg egy kicsit, mert tudom, hogy néha hisztisebb tud lenni, mint egy tizenhat éves, elkényeztetett kislány, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt elképzelte.

-          Nem, Nick! – ragadja meg a karom, miközben komolyan néz rám – Túlszárnyalta minden elvárásom! Ha végeztél, megmutatom, és te is elmehetnél. Van néhány tetkó ötleted, nem?

-          Igen, van – sóhajtom.

-          Összpontosíts másra, csaj! – már lágyan mosolyog, és igyekszik elterelni a gondolataimat.

-          És mégis, mire gondolsz? Egy golyóra, ami a szívem felé száguld? Vagy… Nem tudom, Darr, valahogy…

-          A kék pillangó, te kocka! – csap a homlokára – Akár színesben, akár fehérben. Tudod, mire gondolok, nem?

-          Igen… De nem igazán értem… Felirattal együtt? „This action will have consequences”? Nem tudom, haver. Akkor talán inkább a kék.

-          És mit jelent neked ez a kék lepke? – vigyorog. Ki akar zökkenteni.

-          Sors. Pillangó-hatás. Törékenység. Szépség.

-          Semmi több?

-          Nem – sóhajtom – Nem lehet, Darr. De egy pillanatra…

-          Elég! – emeli fel kezét, gyorsan kortyol bele italába. Neki is hiányzik – Hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy elfogadd, nem a te hibád, Nicole? – összeszorítom a számat. Gyûlölöm, mikor így hív, ez azt jelenti, megint jön a lelkifröccs és fejmosás.

-          Nem vagyok…

Egy vendég lép közénk, erõltetett mosollyal, de kiszolgálom, majd türelmetlenül az órára pislantok. A srác ezúttal szomorú szemekkel néz rám.

-          Tölts egy whiskyt, légy szíves.

-          Darren… - neki is feltéptem a sebeit, nem hozhatom helyre.

-          Nick…

-          Nem akartam – teszem elé az italt.

-          Sosem akarod, de mindig ugyanoda jutsz. Elég. Másra koncentráld az energiád, ne az önmarcangolásra – kortyol italába – Ne hidd azt, hogy nekem nem hiányzik – csóválja meg fejét –, egyszerûen el kell fogadnunk, hogy megtörtént. Több mint öt éve. Próbálj meg… csak… - ismét felsóhajt – Nem csak neked szar! – csap a pultra – Rivers a legjobb barátom volt, oké?! Olyan volt, mint a húgom, és nekem is fáj, hogy nincs velünk, érted, Nicole? Kezdettõl csak õ volt nekem. Õ volt az egyetlen, aki mindig mellettem volt! Mikor tizenhat éves koromban mindketten leléptünk otthonról! Mikor tizenöt évesen apám megtalálta a füvemet és õ vitte el a balhét helyettem! Mikor tizenhét évesen majdnem megöltem magam, vagy mikor fél évvel késõbb az a barom Dave Davis majdnem kibelezett! Nick – ismét megragadja a karom – Öt év… Elég!

Hangtalanul bólintok, majd a sörömbe kortyolok. Felhajtja a whisky maradékát. Az órára pillant. Négy óra. Az egyik biztonsági õr, Tony lép oda hozzám, és arról érdeklõdik, megkezdjék-e kiüríteni a klubot. Bólintok, õszintén nem bánom. Elfáradtam, és õszintén, azt reméltem, hogy majd kicsit jobb kedvem lesz, ha beszélek Darrennel. A srác visszapillant rám, mosolyra húzza a száját, majd ahogy körbenéz és látja, hogy már szinte teljesen üres a hely, vigyorogva hátat fordít nekem, majd leveszi pólóját. Majdnem kiugrok a pult mögül, de az valójában meghaladná a képességeimet, így csak odasietek, hogy közelebbrõl megnézzem a srác egészhátas tetoválását. Tátva marad a szám. Valóban gyönyörû, így komolyan a szemébe nézek.

-          Hétfõn délelõttös vagyok. Gyere ide, mutasd meg ezt a helyet! Akarom azt a pillangót!

-          Így lesz – mosolyog, majd vállamra teszi a kezét – Gyere, amiért kedvesen lehúztad a kedvem, segítek összepakolni és kitakarítani.

-          Sajnálom, Darren… - suttogom.

-          Tudom, azt hitted, hogy nem lesz több tetoválásod – kap fel egy tálcát és kezdi el összeszedni a poharakat -, de… ezzel talán neki is jelzed, hogy tényleg jól leszel. Mindennél jobban akartam, hogy az õ keze alatt remegjek a fájdalomtól egész nap, mikor felvarrja a fenevadat a hátamra. De valljuk be, ez is jól néz ki.

-          Igen, Darr…

Nem beszélünk többet. Tudom, hogy igaza van, de még mindig nehéz elfogadnom a történteket. Édes volt, hogy segített bezárni, így hamarabb hazaértem, de így is át fogom aludni a vasárnapot. Annál közelebb kerülök a hétfõhöz és a tetoválásomhoz.

***

Hétfõn Darren pontos. Három után már ott is van, éppen a hátizsákomat kapom fel, mikor belép. Nála van a bukósisak, tanulékony. Õ az egyetlen, aki rajtam kívül vezetheti a motoromat. Szûk húszpercnyi út várt ránk. A srác magabiztosan ballag az ajtó felé, én megtorpanok egy pillanatra és a cégért figyelem. „To the Sky”, olvasom le, majd barátomra nézek. Megragadja a karom, majd magával húz, be az üzletbe.

-          Halihó! – köszön, mire halk válasz érkezik.

-          Pillanat!

Pár másodpercen belül máris feltûnik egy látszatra velem egykorú lány. Tépett, fekete haját feltupírozta, szemei Darrent vizslatják, miközben ajkai mosolyra húzódnak.

-          Nem téged varrtalak a múlthéten?

-          De! – vigyorog a srác.

-          Elégedett vásárló? – vakarja meg tarkóját bizonytalanul.

-          Egyáltalán nem reklamálni jöttem – emeli fel kezeit, jelezve, hogy nem a balhét keresi – Több, mint elégedett! – kacsintja – De most nem magam miatt jöttem – karol át a vállamnál –, hanem a leányzót kellene kitetoválni!

-          És mit szeretne a hölgy? – néz rám, mire a hátsózsebembe nyúlok, az elõre kinyomtatott képért.

-          Ezt szeretném, vagy valami ilyesmit.

-          És hová?

-          A mellkasomra gondoltam.

-          Értem – és elkezdi felmérni a területet, ahova találomra böktem csak.

-          Talán megbeszélhetünk egy idõpontot és akkor…

-          Most is meg tudom csinálni. Éppen van egy szabad órám. Ha neked is megfelel.

-          Persze – bólintok, és még egy halvány mosolyra is futja.

-          A képet elkérhetem? Be szeretném vinni a gépbe, majd stencilre. Egyébként Demi vagyok – mosolyogja.

-          Nicole – rázok vele kezet, majd odaadom neki a képet.

Darrenre nézek. Játékosan megsimogatja a fejem, mintha gyerek lennék. Õ a fiatalabb, de sokkal magasabb, mint én. Nem mintha nem lennék én is legalább 175 centi. A srác a 190 centit súrolja. Szólásra nyitom a számat, de megcsörren a telefonja. Amíg õ intézi, rám felkerül a stencil. Végül sikerül eldönteni a pontos helyét, és a felsõ is lekerül rólam, a biztonság kedvéért. Barátom tarkóját vakarva lép mellém.

-          Nick, nem tudok itt maradni veled.

-          Miért nem? – fogom meg karját.

-          Ashley hívott. Szüksége van rám, és…

-          Darren…

-          Tudom, tudom, Nick. Majd bepótoljuk! Hívj fel, ha végeztél, és mutasd meg, hogy sikerült! – kacsint, majd gyorsan kisétál.

Minden szó a torkomra fagyott. Lassan eluralkodik rajtam a pánik, azt hittem, Darren velem marad, akkor talán nem kellett volna csak a fájdalommal törõdnöm. Hiszen már el is felejtettem, milyen érzés, vagy mennyire fáj. Már öt éve tetoválták a hátamat. Végül egy sóhaj kíséretében remegõ tagokkal fekszem fel az ágyra.

Az egyik visszatérõ ügyfelem Millie új hennáján dolgozom. Gyönyörû és eszméletlenül bonyolult mintát választott, az egyik kedvencemet. Ma csak 1 órát tudok rajta dolgozni ezért még legalább kétszer el kell jönnie festésre. Egyenlõre még csak az alapmintákat vittem fel a hátára amikor Charles az egyik lakótársam kopogás vagy egyéb körítés nélkül beront a szobámba egy szál törölközõben.

-         Nem láttad a samponomat, szívi? – mondja köszönés, bocsánat vagy bármi egyéb nélkül. Amire Millie miközben igyekszik eltakarni magát szétkeni a festék egy részét. A francba.

-         Charles kimennél? Épp dolgozom, és nem láttam. – próbálom gyorsan letörölni a festéket, mielõtt elkezdene a bõrébe ivódni.

-         De… - kezdene bele de ott termek és szinte úgy lököm ki az ajtón majd magam után kívülrõl becsukva végre levegõt is veszek.

-         Charles épp dolgozom. Milliószor megkértelek, hogy ilyenkor semmiképp ne zavarj és fõleg ne gyere be kopogás nélkül, hiányos öltözékben.

-         Eltûnt a fürdõbõl a sampon, biztos nem vitted be a szobába?

-         Mire kéne nekem a samponod? A szekrényben nézted már?

-         Mindenhol megnéztem.

-         Persze. – bemegyek a fürdõbe és kiveszem a sampont az ottani szekrénybõl. – Ne merj még egyszer bejönni. – mordulok rá és nyomom a kezébe.

Visszamegyek Milliehez és sûrû bocsánatkéréssel nagyjából rendbe hozom a dolgot. De amikor festés után megbeszélném vele a folytatást megkérdezi, hogy nem tudom-e máshol fogadni. Kösz Charles.

***

Másnap korán kelve, fáradtan és gondterhesen indulok dolgozni. A bank ugyan csak 8-kor nyit de nekem még elõtt el kell intéznem egy adag papírmunkát. Nagyjából egy óra múlva megérkezik Amanda az egyik közvetlen munkatársam és barátnõm.

-         Szia Claire, na milyen volt tegnap a festés?

-         Csak egy szóval válaszolok: Charles. – sóhajtom.

-         Már megint mit csinált? – huppan le a mellettem lévõ asztalához.

-         Bejött egy szál törölközõben mert nem találta a samponját.

-         Jajj.

-         Még egy ügyfél aki nem szeretne többször a lakásomra jönni a festéshez.

-         Mondjuk én se mennék. –jegyzi meg.

-         Tehetek én arról, hogy a drága lakótársamnak ilyen hülye pasija van?- teszem fel a költõi kérdést.

-         És most mit fogsz csinálni?

-         Fogalmam sincs. Kéne egy hely ahol nyugodtan fogadhatom a vendégeimet, de se saját lakásra se szalonra nincs pénzem. Horribilis árak vannak mostanság a környéken, de a külvárosba se rángathatom ki az ügyfeleimet.

-         Pedig keresned kell egy helyet.

-         Na igen. – sóhajok fel megint.

Közben szállingóznak az elsõ ügyfelek, így már nincs idõnk ilyesmirõl beszélgetni. Innen csak ingatlanhitelek, kölcsönfajták, pénzlekötés és hasonlók.

Ebédre kimegyek egy kis étterembe néhány utcával arrébb. Mivel 4-ig dolgozom aztán még ügyfelekhez kell kimenni és egyéb dolgokat intézni mindig megkapjuk az ebédszünetet és érdemes is ilyenkor enni mert csak késõn kerül haza az ember.

Ebéd után lassan sétálok visszafelé a bankba, van egy kis idõm megnézni a kirakatokat. Útba esik egy tetoválószalon és hírtelen ötlettõl vezérelve belépek. Nem az én stílusom és a hennához sem túlzottan illik egy tetoválószalon de próba szerencse.

Már hallom is a tû sercegését. Egy fiatal nõ pillant fel, éppen egy kigyúrt elég ijesztõnek tûnõ alakot varr.

-         Helló -szólít meg könnyedén. – Tetkót szeretnél?

-         Szia Claire Johnson vagyok, nem én más ügyben jöttem. – hebegem.

-         Lelépek egy percre, addig le tudjátok dumálni. – áll fel a fickó aki kb. 2 méter magas, majdnem kényszerítenem kell hogy ne lépjek arrébb amikor kimegy az ajtón.

-         Kameko Aishi. Hallgatlak. – teszi le a tetoválógépet és a székre támaszkodik.

-         Arra gondoltam, hogy nincs esetleg egy kiadó helyed a szalonban. – mondom ki egy szuszra.

-         Te is tetoválsz? – vonja fel a szemöldökét. Nem túl feltûnõen végignéz rajtam. Na igen, sok mindennek nézek ki csak tetoválónak nem, fõleg a banki kosztümömben.

-         Nem, én hennát festek.

-         Ezt már inkább el tudom képzelni rólad mint a tetoválást. – mosolyodik el. – Tudsz valami promó anyagot mutatni. Akad hely de nem szeretném rontani a helyem hírét, remélem megérted.

-         Persze. Igazából most nincsenek nálam fotók a munkáimról. Hírtelen jött ötlet volt, hogy belépjek megkérdezni.

-         Bármi egy kép telefonban, neten, esetleg saját henna?

-         O… egy most van rajtam. – az ajtó felé sandítok majd kihúzom az inget a szoknyámból, a szoknyát a derekánál kicsit lejjebb húzva megmutatom a csípõmön a mintát. – Kissé kifakult, már elég régen csináltam. – szabadkozom.

-         Nem baj ha vetek rá a pillantást erõsebb fény alatt – néz rám és a fejével a tetováló szék felé bliccent.

-         Nem. – mosolyodom el. Leülök a székbe. Kissé hátra kell dõlnöm, hogy lássa rendesen. Azt hiszem ez már túl fakó.

-         Egész jó. – veszi alaposan szemügyre. – A héten itt vagyok, tudsz valakit beszervezni, hogy megnézzük, mûködik-e itt a dolog. 

-         Igen, megbeszélem az egyik ügyfelemmel. Szerintem el tudom intézni.

-         Rendben akkor adok egy névjegyet és ha megvan az ügyfél akkor rám csörögsz. Okés?

-         Igen. Ja és még annyi, hogy  másik munka mellett csinálom ezért néha 8-9-ig is szoktam dolgozni, ha neked nem gond.

-         Nem. – folyt vissza egy mosolyt. Valami olyasmit mondtam?

-         Csodás, most mennem kell, hívlak amint tudok valami pontosabbat. – mosolygok rá.