Édesanyám az egyik legjobb, ha nem a legjobb volt. Nagyi sokszor elmondta ezt, régi felvételeket, képeket mutatott, estimesét is csak akkor olvasott, ha az a hattyúktava, vagy a diótörő volt. Mint másnak a levegővétel, úgy ment nekem már cabriole egész fiatalon.

Sosem volt kérdés, én is balett táncos leszek e, számomra meg sosem volt kérdés, a legjobb akarok e lenni. „Ha valamit csinálsz, azt csináld rendesen!” – sokat hallottam ezt mind családomtól, mind az intézet dolgozóitól. Úgyhogy minden, amit csináltam, az tökéletes volt, és az igazság az, hogy ez pofátlanul sokáig elég is volt, nem csak nekik, nekem is.

Aztán jött Ő, akire a tökéletes szó talán gyenge kifejezés lenne.

„A baletthez jó genetika kell.” Ez egy olyan mondat, amit sokszor hallani az amatőröktől, de aki igazán benne van ebben az egészben, tudja, hogy sokkal több ez ennél! Elhivatottság, gyakorlás, tehetség, akaraterő, minden, de még annál is több kell hogy valaki jó legyen (a legjobb).

És az igazság? Ennek ellenére nekem mégiscsak csak a jó genetikám van. Minden, amit elértem, szimplán a testi adottságaim, s a vérnek köszönhető, ami az ereimben csordogál. Talán megspékelve egy kis szerencsével és versenyszellemmel, szinte nevetséges, hogy mekkora parasztvakítás minden, amit a balett nevében teszek és mondok.

Ezzel szemben ő, Ő, aki nem csak végtelenül tehetséges, de még szenvedélyes is, játszi könnyen vesz mindent, hisz neki ez számít. Azt hiszem, ez az, ami miatt annyira messzire került tőlem azon a bizonyos ranglétrán. Míg nekem a balett valami, ami kihívást jelent, valamit, amiben bizonyíthatok, neki a balett… a szenvedélye. Látszik minden mozdulatán, hogy szereti, és ez (is) teszi őt ennyire bámulatossá.

Európába mentem tanulni, s épp nagyanyámat jöttem vissza látogatni, mikor kitalálta, hogy menjünk el egy balett előadásra. Jegyek, a legjobb sorba, jegyek, a legjobb sorba hogy újra szembesüljek azzal, milyen mikor a fekete sas repül. „Emlékeztet édesanyádra.” Mondta nagyi szinte elbűvölten, Soha, senkit nem említett még csak egy lapon se Anyával, és jön ő, aki még ezt is eléri.

Szinte szánalmas, hogy ez elég volt ahhoz, hogy mindent hátrahagyva, újra jelentkezzek az Akadémiára. Európa izgalmas volt, és imádtam, hogy ott nem csak A Balett létezik, így, nagybetűvel, de ott egy „kemény” próba is csak egy laza hétfőnek számít az Akadémián. Nem fejlődtem, s nagy szerepeket sem kaphattam olyan gyakran. Én csak vendég voltam, egy nagyhírű vendég az előadásban jó marketink, de egy vendég főszerepben? Megalázó a társulatra nézve.

Szóval visszajöttem, mert mint kiderült, ha a világ másik pontjára menekülök is, az ő árnyéka oda is követ. Ha a legjobb akarok lenni, pontosan itt az ideje, hogy szembe nézzek s megküzdjek vele ezért a címért. Ez egy verseny, és ha ő ezt nem akarja elismerni, hát akkor majd ráveszem, hogy méltó ellenfelének tartson. 

***

A fiú mellettem még az igazak álmát alussza mikor felkelek, egy pillanatra még el is gondolkodom azon, hogy nem keltem fel, de ez lesz az új első napom az akadémián, én akarok az első lenni, aki beér.

-        - Hé, elmegyek tusolni, mire végzek ne legyél itt. Kérlek -  teszem még hozzá egy elbűvölő mosoly társaságában, s fel is pattanok, hogy a fürdő felé vegyem az irányt. Hallom, ahogy a fiú (Sergei?) mozgalódik, aztán magamra csukom az ajtót. Remélem, mire visszaérek, már tényleg nem lesz itt.

Zuhanyzás után örömmel nyugtázom, hogy sikeresen kitalált a lakásomból, aztán nyújtok, enni adok Negonak és mire mindennel végzek, éppen annyi az idő, hogy biztos legyek abban, a tervem befuccsolt. Mindig vannak olyan túlbuzgók, akik ilyenkor már biztosan bent vannak, gondolom, s amikor pár gyötrelmes perc tömegközlekedés után az akadémiára érek, gyorsan be is igazolódik.

Először csak egy magas, szőke alakot pillantok meg, a mozgása könnyed, mintha repülne, aztán feltűnik a zene is, amire ennyire pofátlanul könnyedén ugrál. Schostakovich. Mióta táncolnak itt ilyenekre? Azt hittem, még mindig ugyan azokat az elavult darabokat fújják újra és újra, természetesen kizárólag változatlanul, hogy tisztelegjünk a hagyományok előtt. Ha valami, hát ez mindig is idegesített itt, hisz könyörgöm, egy idő után már számomra is unalmassá vált! Európában folyton újítgattak, ami persze a táncosok „tehetsége” mellett csak a színvonal kárára ment, de ott legalább törekedtek a vérfrissítésre, a kiszámíthatatlanságra. Pár hete beszéltem pár szót Stepatskay tanárnővel, abból azt szűrtem le, a helyzet változatlan maradt, míg nem voltam, akkor mégis mi történik itt?

A kérdésemre a választ rögtön meg is kapom, mikor közelebb érek: Oriel történt. Döbbenetes, mennyit fejlődött egy év alatt, arról nem is beszélve, hogy képes lépést tartani ezzel a zenével, ráadásul ilyen koreográfiával! Ki tanította ezt neki? Ezek után biztos vagyok benne, hogy nem itt tanították neki.

Kár tagadni, lenyűgözve figyelem minden mozdulatát, szinte már izgulok, vajon mi lesz a következő lépése. Mintha megszűnne minden körülötte, mikor táncol, az ember nem tud rá figyelni.

Hirtelen lobban fel bennem a harag, s amikor realizálom, hogy mennyire féltékeny is vagyok rá, a haragot felváltja valami más. Gyűlölet. Hogy őt, vagy a féltékenység érzését gyűlölöm e jobban, az nem számít.

-       - Mióta táncolnak klasszikus balettot Schostakovichra? Lelépek egy pár évre és máris elkorcsul a világhíres orosz technika? – kérdezem mikor az utolsó lépést is befejezi és elhallgat a zene. Azt akarom, hogy azt az értéktelenséget érezze, amit én is mellette, még véletlenül sem fogom elismerni, mennyire… csodálatos volt ez a koreográfia(s ő is), bárki műve is.

-       - Elég maradi dolog ugyanazokhoz a zenékhez ragaszkodni, amikre már több mint száz éve ugrálunk. Nem gondolod? – kérdez vissza, szinte rám se hederítve. Először azt gondolom, nem is értek célba a szavaim, de aztán elcsípem, ahogy a kelleténél hevesebben húzza ki a lejátszóját. Ó, igen? Szóval ez egy gyengepontja lenne? - Különben is mióta állsz te ott? Nem szokásod kopogni?

Nem válaszolok neki először, csak figyelem. Azt akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, frusztráltan, hogy még véletlenül se maradjon semmi abból az apró büszke mosolyból, ami a ballonja után jelent meg az arcán. Elcsíptem, és azt is, hogy nem volt tökéletes az érkezése.

-       - A balett hagyományokra és precizitásra épül. A kreativitás csak másodlagos. Én azt hittem ez az orosz hozzáállás, de látva ezt a koreográfiát, vészesen más irányt vett a dolog. Mondhatnám azt is, hogy 180 fokos fordulatot. – kacagok fel végül s megindulok felé - Nem így ismertem meg a Vaskezű Stepatskayát. Mi ütött belé, hogy ilyen koreográfiákat ad a diákjai szájába? – kérdezem, és egy pillanatra érzem, ahogy bukfencet vet a gyomrom saját magamtól. Ha nem róla lenne szó, így, ezeket a szavakat soha még csak eszembe se jutna kimondani.

-      -  Ha tudni akarod ez egy teljesen egyedi koreográfia és független a preczíz és hagyományos orosz oktatástól. – És ez az a pillanat, amikor kifut minden vér az arcomból. A hangjából élesene kivehető az arrogancia, márpedig ez azt jelenti, hogy ez a koreográfia az övé. Bámulatos.

-       - Ezt vártam tőled Oriel. Az akadémia híres üdvöskéjétől. – mondom végig a szemébe nézve, talán a mai nap folyamán először őszintén -  A "Fekete Sastól". De vigyázz, mert nem csak neked vannak szárnyaid.

Nem is figyelve a kérdéseire haladok el mellette, vállammal kicsit meg is lököm, csak hogy biztosan kompenzáljam az előbbi „kedves” szavakat, s aztán nekifutásból két könnyebb ugrás után megismétlem a ballonját, annyi különbséggel, hogy az enyém tökéletes.

Az igazság az, hogy (még) bőven nem vagyok azon a szinten, hogy olyan koreográfiákat táncoljak mint ő, de az ugrásaim, lépésim tökéletesek, s most jelenleg csak az számít, hogy ő ezt nem tudja. A drága kis koreográfiája legnehezebb ugrását, ami neki nem ment, csak így, mintha semmiség lenne ismétlem el, biztosan dühíti ez – erre gondolok, s nem bírom ki, vállam felett hátra sandítok rá.

Düh, félelem, csalódottság – ezeket az érzelmeket várom az az arcán. És mit kapok? Ez az istenverte mosolyog, mintha csak egy játék lenne ez neki.

Rendben, Oriel. Akkor játsszunk.

***

A kis „párbajunknak” pillanatokkal később véget is vetett pár fiú, akik belépve a terembe rögtön (akárcsak a hűséges kiskutyák) megrohamozták Orielt s ügyet sem vetve rám kezdtek vele bájcsevejbe.

Aztán a délelőtt gyakorlással, gyakorlással, s még annál is több gyakorlással telt. Többször kaptam magam azon, hogy Orielt figyelem, a kecses mozdulatit, azt, ahogy semmibe veszi Vaskezű Stepatskayát, mikor az arra utasítja, fogja össze a haját és minden alkalommal, amikor mosolyogni látom szimplán csak attól, hogy tácolhat, szorítást érzek a mellkasomban. Újra és újra le akarom törölni azt a mosolyt az arcáról és azt éreztetni vele, én vagyok fölényben.

S talán pont ez váltotta ki belőlem, hogy ennyire és ilyen szinten tegyem magam oda minden a próbákon, régen „erőltettem” már meg magam ennyire, mindig bőven elég volt, ha takarékon működtem, de most azt érzem, még ez sem elég: pedig még Stepatskaya is megjutalmaz pár elismerő szóval, a többi diákról nem is beszélve – leszámítva persze egyről, aki, mintha meg sem történt volna a reggeli, természetesen viselkedik a közelemben.

Délben mindenkit elengednek, néhányan – köztük Oriel is- jelmezpróbára mennek, én pedig az ebédlő felé veszem az irányt. Észre sem vettem eddig mennyire elfáradtam, arról nem is beszélve, mennyire megéheztem. Valószínűleg a legkevésbé sem elegáns, amilyen gyorsan pakolom a számunkra előre kiporciózott adagot a tányéromra, de betudom annak, hogy tényleg nagyon éhes vagyok, s aztán már el is felejtem ezt a gondolatmenetet, amikor megpillantom egy asztalnál azt a pár fiút, akikkel Oriel egész délelőtt együtt volt, már persze, ha éppen nem gyakoroltunk.

„Ezt nem kellene kihagynom” gondolom, és elővarázsolom az egyik barátságos mosolyom, amikor megkérdezem őket, leülhetek e. Igen a válasz, s mire észbe kapok, a gyors bemutatkozás és a többi felesleges udvariaskodás után egyből a lényegre térnek.

-       - Nem zavar, hogy mindenki Arinka fiaként emleget? – kérdezi az egyikük, kerek-perec, de a legkevésbé sem támadóan. Szinte már jólesik ez az őszinteség. Nem kerülgeti a dolgot, mint ahogy egész nap tette mindenki.

-      -  Nem. – felelem egy vállrándítás kíséretében, mintha ez csak ennyi lenne.

-       - Nem?

-    -  Csak figyeld ahogy táncolok és akkor megérted, miért nem. – mondom lassan, szeretném ha úgy értelmeznék; tudom magamról, hogy elég jó vagyok, hogy kitörjek a „valaki fia”szerepből, majd beletúrok villámmal az előttem lévő ételbe. Vajon ma minek nevezik ezt? Biztos vagyok benne, hogy tegnap is ez volt, csak más néven adták nekünk, hátha valaki jobb étvággyal eszi ezt a borzalmat, mert ez az, egy borzalom, és a legrosszabb, hogy ráadásul eszi mindenki, mert vagy ez, vagy egy olyan test, amivel soha nem lehetnénk sikeresek.

-        - Figyeltem, tényleg jó vagy – nevet barátságosan, – Csak érdekelt a válaszod.

És ezután csak beszélnek, mesélnek és kérdezgetnek. Sosem gondoltam volna, hogy Orielnek ilyen közvetlen barátai vannak, vagy azt, hogy vannak neki egyáltalán – bár ezt már lehet, hogy inkább csak némi rosszindulat miatt, szóval Oriel barátai végül a jelek szerint határozottan megkedvelnek, mert a próbák után elhívnak inni, amire őszinte mosollyal tudok igent mondani. Gyorsabban halad ez az egész, mint gondoltam.

A szünet után újabb próbák jönnek, ez esetben már a lányokkal közösen. Meglepődve tapasztalom, hogy nincs nagy különbség közöttük, s az európai táncosok között ami talán még kicsit talán el is keserít. Remélem csak rossz napjuk van, vagy ilyesmi, mert így a végén még kénytelen leszek Oriellel táncolni a hattyúktavát, vagy egyéb páros darabot, hiába  is szórakoztat a gondolat, meglehetősen kínos lenne. Az elmúlt években sokat változott, már nem annyira nőies, mint régen, bár a haja még mindig hosszú, ez tény. És az is, hogy nevetségesen jól áll neki.

Nap végén a cuccaim gyors összerámolása után Oriel barátait kezdem el keresni, hiszen programunk van, amit még mindig nem hiszem el, milyen könnyű volt „leszervezni”. Hamar meg is pillantom őket, és akár ki is kiálthatnám ezt a szerencsenapomnak, mert a tervemhez hiányzó láncszem(vagy mondhatnám kismadárnak is) velük van.

-      -  Akkor, mehetünk? – kérdezem melléjük lépve, amennyire csak lehet, kikerülve a szemkontaktust Oriellel.

-      -  Hova? – kérdez rá, kicsit talán meglepődve. Jogos, jogos, mégis mit akarok én az ő barátaitól? De ne aggódj, Oriel, itt az egyetlen, aki érdekel, te vagy.

-       - Elmegyünk inni! – mosolyog fogait villantva Maximiliam.

-      -  És miért pont vele? – kérdez vissza, más helyzetben kicsit bántana a hangsúly, amivel azt mondja „vele”, de kit akarok becsapni, bőven rászolgáltam.

-       -  Nosztalgiázás!

-      -   Na és ahhoz ő miért kell? – kérdez újra türelmetlenül, nekem pedig nagyon rossz előérzetem támad.

-      -  Joshua is a balettintézetbe járt. – felelei Maximiliam, Oreiel meg mindenféle erőlködés nélkül, hogy elrejtse meglepődöttségét, elrendezi egy egyszerű „értemmel”.

Nem emlékszik. Szóval komolyam nem emlékszik, mégis mit képzel ez magáról? Úgy értem, soha nem beszéltünk, elintéztem, hogy a lehető legkevesebb interakció legyen közöttünk, de ettől függetlenül én odafigyeltem rá! Mert jó volt. Piszok jó, és az ember odafigyel arra, aki jó, márpedig, én is az voltam, szóval neki is legalább annyi oka lett volna megjegyeznie engem, mint nekem őt! Ennyire arrogáns lenne?

Ordítani akarok, vele, vagy bárkivel, de ehelyett emlékeztetem magam, hogy mosolyognom kell, mert most nem ennek van itt az ideje. Nem veheti észre, hogy mennyire feldühített ezzel.

-      -  Tarts velünk, ha van kedved. – Mondom nagyvonalúan, mintha ez csak most jutott volna eszembe és nem ezt terveztem volna eddig is – Minél többen vagyunk, annál jobb, nem? – kérdezem ezt már a mellettem álló fiútól, s oldalbabököm, mintha csak ezer éve barátok lennénk. Igazából nem jegyeztem meg, hogy hívják. Nem is számít.

Némi győzködés után Oriel igent mond a meghívásra, aztán a többiek egyedül hagynak minket, míg összeszedik dolgaikat.

-      -  Éles váltás. – jegyezi meg Oriel egyszerűen, utalva az előző beszélgetésre- Talán van egy gonosz ikertestvéred, s ő az, akivel reggel találkoztam? – kérdezi karbafont kezekkel, szemeiből süt a megvetés. Válaszul csak felnevetek és a reggelihez hasonlóan, újra rövidítem közöttünk a távolságot, csak most még közelebb lépek, ami azt illeti, talán túl közel is. Tartja a szemkontaktust, ami őszintén meglep, mások ilyenkor hátrálni szoktak, elkapni a tekintetüket, de benne egy csepp jele sincs annak, hogy fenyegetve érzi magát.

Nem tudom, meddig állhatunk farkasszemet nézve, valahogy úgy képzelem magunkat mint a civakodó macskákat. Csak náluk ezt az egészet egymás megtépése követi, én pedig még véletlenül sem tervezek verekedni vele, még ha néha tényleg szívesen felpofoznám. De egészen más terveim vannak vele, ezzel az egésszel, úgyhogy mikor az egyik újdonsült barátom az ajtóból odaszól nekünk, hogy csipkedjük magunkat, szinte már gusztustalanul barátságosan veregetem hátba Orielt.

-      -   Gyere, Oriel, ne várakoztassuk meg a többieket. 

Már hajnali kettő van, és még mindig Schostakovich szonátákat hallgatok. Lassan le kéne szokjak erről, mert három óra múlva az Akadémián kell lennem. De ha egyszer olyan gyönyörű. Ilyen heves és introspektív alkotás csakis a mester kezei alól jöhet. Az allegretto koronázatlan királya. Egyszerűen varázslatos ahogy magával ragad ez a kvartett. Nem lehet megunni, meg se tudom számolni a két kezemen, hogy hányszor hallottam és mégis abszolút elvarázsol. Mindig valami újat és újabbat fedez fel benne az ember. Például a pillanatnyi megtorpanást amikor belép a hegedű szinte görcsösen táncolhatnékom támad. Ellent kell állnom a kísértésnek. Nem vagyok bemelegítve. Csak rosszabb lenne ha most felpattannék. Pedig már hányszor átfutott a gondolataim között, hogy hogyan szelidíteném meg Schostakovich géniuszi alkotásait. Egy piruettekkel tűzdelt pavané tökéletesen passzolna a mű hangulatvilágához. Szóló. Szó sem lehet páros táncról. Csak lassítaná a koreográfiát. Ide határozott, kemény lépések kellenek, gyorsak és katonásak. Nem emelgetés és bájos romantika. Amolyan igazi férfias balett. Borsódzik a hátam miközben a koreográfiára gondolok. Felnyitom a jegyzetfüzetem és gyorsan nagy vonalakban felvázolom mit képzeltem el.

       Még szerencse, hogy a szobatársam kiköltözött. Az agyára mennék ezzel az éjjeli bagolykodással. De mindegy. Ő úgy gondolta, hogy mégsem a balettben látja a jövőjét. Pedig szerintem egész ügyes volt. Tény, hogy nem volt kiemelkedő tehetség, de azért derekasan helyt állt. Mondjuk a ritmusérzéke az nevetségesen rossz volt, nem is tudtam ép ésszel felfogni, hogy miért vették fel. Aztán láttam, hogy milyen könnyedséggel emelgeti a lányokat. Valami amiben például én sohasem jeleskedtem. Ha muszáj akkor megcsinálom, de nem mindig találom el a súlypontot, ahol tartani kell a lányt. Ráadásul amilyen ügyetlen némelyik, hiába vagyok én jó helyen, nem tudnak pontosan felugrani. Na ezért nem szeretem én a duetteket. Mert nincsen egy kellően tehetséges partnerem akivel összhangban és érdemben tudnék dolgozni. Felhábrítóan tökéletlenek az Akadémia balerinái. Nem is értem. Egy pár éve még magasabban volt a sztenderd. Ha ez így megy tovább a végén még egyedül fogom eltáncolni az egész előadást. Felkacagok. Még lehet menne is. A lányok részét is pontosan meg tudom csinálni. A férfi táncosoknak nem kell lábujjhegyre emelkedni, (bár én megtanultam annak idején, mert volt hogy beugrottam női szerepekbe.. erről mondjuk nem beszélünk) ennyi előnyünk van. De cserébe írtó erősnek kell lenni, ahhoz, hogy megtartsd a partnered súlyát és ennek tetejében még hitesd is el a közönséggel, hogy mindezt játszi könnyedséggel teszed. Na nem mintha ez olyan nehéz feladat lenne nekem, de egyszerűen ez a legszebb a balettben. Olyan izomzatunk van akár egy olimpiai futónak, hihetetlenül fájdalmas, kemény fizikai munka, de közben elhitetjük a nézőkkel, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga. Mosolyogva. Nem csodálatos? A balett egyszerre sport és egyszerre művészet. Kár, hogy ennyire tradicionális. Már hét vagy nyolc éve ugyanazokat a darabokat játszuk újra és újra Hattyúk tava, A diótörő, Giselle, Anna Karenina stb. Blablabla. Már unom. Rettenetesen. Minden egyes lépést ismerek, mindig ugyanaz a nóta. Jöhetne már valami vérpezsdítő, valami új is. Sóhajtok egyet.

Az újról jut eszembe. Nagy volt a zsongás tegnap, mert kiderült, hogy valami nagy balerina fiacskája is jön az akadémiára. Nagyon remélem, hogy nem az én szobatársam lesz. Nem igazán akarnám feladni a magány szabadságát. Egyáltalán itt a kollégiumba fog lakni? Ha pénzes akkor biztosan saját lakása van. Bár szerintem én ha nagyon sok pénzünk lenne is bent laktam volna. Sokkal egyszerűbb. Kényelmesebb is órákra járni. Nem kell a tömegközlekedést sem használni. Nem kiabálják utánad az utcán, hogy homokos, ha a feszülős edzőcuccban indulsz el. Sokkal jobb.

Gondolataimból a zene kongó hiánya zökkent ki. Ez is egy csodálatos este (inkább) éjszaka volt a kedvenc Shostakovich válogatásommal. Még felvázolom az utolsó két poziciót füzetembe és elégedetten csukom össze azt. Nagyszerű. Ezt is befejeztem mára. Kinyújtózom az ágyamon, majdnem lelógok róla. Hiába az átlagnál sokkalta magasabb vagyok. Ez már csak ilyen. Vajon milyen lesz ez az új tanuló. Ha híres balettos családból származik miért nem hangzik ismerősnek a neve. Mi is volt. Valami madár. Tán sólyom. Igen, Szokolov. Elvileg nagyon tehetségesnek tartják. Külföldön tanult egy darabig. Legalább vérpezsdítés lesz az órákon és mindenkibe egy picit visszatér az élet végre. Nagyon rossz, hogy nem él bennünk a versenyszellem. Mindenki beleszokott a szerepeibe. Pontosan tudjuk, ki mit fog kapni. Ki lesz a párja. Holnap kicsit korábban megyek, hogy be tudjak az óra előtt rendesen melegíteni. Rápróbálom a lépéseket, amiket ma este találtam ki a Schostakovich kvartettre. Legalább ezzel is lefoglalom magam. A többiek szerintem úgysem lesznek bent hamarabb a kötelezőnél. Lecsukom a szemhéjam és szinte másodpercek alatt elalszom.

***

Vekkerem harsog a szobámban és szinte bántja a dobhártyámat éles hangja. Csapok is rá egy jó nagyot. Reggeli nyújtás következik. Elő is veszem az ágy alól a gumiszalagot. Ez egy mindennapos rutin. A bokaszalagnak nagyon erősnek és hajlékonynak kell lennie. Az tartja az ugrásokat és támogatja a piruettek java részét. A jó balett-táncos a bokánál kezdődik. Egy pár plié, demi plié és egy hosszú rúgás után úgy érzem, hogy egészen kilazultam. Nem olyan jók a kollégium matracai, így éjszakánként mindig rettenetesen elgémberedem. Bemegyek a fürdőszobába. Többek között azért sem volt jó Dimitrivel lakni mert meg kellett osztoznunk a fürdőszobán és azt nem igazán élveztem. Egyszer rányitottam szegényre miközben... na de mindegy is. Felkötöm a hajam, hogy megmossam az arcom. Utána úgyis kiengedem. Az istenért sem hagynám így az akadémiai órákon. Stepatskaya tanárnő már párszor leszidott emiatt, de nem igazán érdekel. Úgyis én kapom a főszerepeket mert más nem annyira tehetséges, hogy nekik adják. Fogmosás után már felöltözve indulok az órára. Vagyis táncolni az óra előtt. Egy fekete vászonszatyrot viszek magammal, benne tollak és a spirálfüzetem, az MP3 lejátszóm, balettcipőm váltónadrág. Egy üveg víz és a pénztárcám. Több nem is kell nekem mára. Már kint is vagyok az ajtón. A kollégium folyosója szinte kong az ürességtől. Mindenki alszik még ilyenkor. Lusták.

Tulajdonképpen ez a rész a legjobb a napomban. Amikor az igazi lelkesedés előjön belőlem. Ez az egy óra hossza a balett előtt. Amikor foglalkozhatok a saját koreográfiáimmal és kihasználhatom a potenciámat a maximumig. Amit sajnos nem tudok megtenni az előadások alatt. Túl egyszerűek már nekem azok a darabok. Új kihívás kell.Az akadémiára beérve csak elkérem a gondnoktól a kulcsát a próbateremnek és már suhanok is fel a negyedikre. Az épület gyönyörű és a negyedik belmagassága sokkal nagyobb, mint az Akadémián bárhol máshol. Hatalmas ívelt ablakai vannak, gyönyörű ilyenkor reggel, amikor még a Nap felkelőben van. Kinyitom a termet és egyetesen a hangfalakhoz és a laptophoz veszem az irányt. Bedugom az MP3 lejátszómat, gyorsan kikeresem a kvartettet. Még nem indítom el. Nyújtások alatt és két bemelegítő piruett között átnézem a tegnap lejegyzett lépéseket. Néhol bele is javítok, ha nem úgy látom, hogy kivitelezhető.

Miután úgy ítélem meg készen állok elindítom a zenét. Tehát kettes pozíció aztán négyes és egy pas fouetté majd piruett. Teljesen magával ragad a darab egy idő után észre sem veszem, de már nem is követem a lépések, csak a szenvedély és a hihetetlen erő visz magával ami Schostakovich zenéjéből csak úgy árad. Ahogy gondoltam. Tökéletesen passzol a pavané egy ilyen 2/2-es katonás formulához. Stepatskaya tanárnő azt mondaná, hogy nem táncolunk pavanét semmire, amiben nincs fuvola. Vagy szimplán azt, hogy Shostakovich túl intenzív és gyors ahhoz, hogy egyáltalán a klasszikus értelemben balettozni lehessen rá. Ugyan már ez a kvartett üvöltötte a lelkemnek, hogyan lépjek a ritmusára. Egyre gyorsul az zene és magam is egyre jobban átszellemülök. Plié, rélévé és végül az ebből a pozícióból hihetetlenül nehezen kivitelezhető cabriole. A fenébe! Megbotlottam. Alig észrevehetően ugyan, de dühömet a következő pár lépésen vezetem le és rögtönzök mégegy ugrást. Kiesem a ritmusból. A fene egye meg. Ráncolom össze a szemöldököm. Várok egy ütemet. Glissé, demi plié és pirouette á la seconde. Mindjárt más. Újra érzem, hogy a testem a zenére mozog és végre ismét eggyé válunk. Rettenetesen nehéz egy ilyen intenzív és heves műre mozogni. Minden apró testrészednek feszülni kell és dallammá kell változnod. Nem követni azt, hanem azzá lenni. Neked kell diktálni. Még jobban gyorsul a zene, a nehezebb lépéseket ráadásul pont a végére írtam. Egy újabb demi plié és egy cabriole követi, amiből leérkezve szinte azonnal piruettre váltok. Hihetetlenül nehéz lépéssor, de sikerült. Végre ismét őszintén mosolyoghatok tánc közben. Ez az amit érezni akarok! Ez a tűz, mint amikor a saját koreográfiáimat hajtom végre. Ezt hiányolom a színpadról. Meg akarom kapni, mindenképpen. A legnehezebb ugrás a ballon felé haladok. Nagyon kevés táncos képes csak rá. Egy pillanatig szinte lebegsz a levegőben. Már volt, hogy meg tudtam csinálni, de nem mindig volt hozzá elég szerencsém. És egy-két-há egy-két-há... Most! Ugrom egy hatalmasat és igen! Sikerült a ballon. Ezt nem hiszem el. De a ballon utáni pirouette nincs ritmusra és megcsúszom egy egészen halványan. Beállok a végső pozícióba. Lihegve kapkodom a levegőt, a szememben csillog a szenvedély. Ez nagyon jó lesz. Még itt ott csiszolni kell, de jelenleg úgy érzem, hogy az eddigi legjobb munkám ez a koreo.

- Mióta táncolnak klasszikus balettot Schostakovichra? Lelépek egy pár évre és máris elkorcsul a világhíres orosz technika? - a hang irányába fordulok. Szinte fortyogok mérgemben. Hogy mondhat ilyet. Mintha csak Stepatskaya tanárnőt hallanám. A falnak dőlve egy körülbelül velem egymagas fekete hajú fiút látok meg. Valamiért ha belenézek a szemébe már attól feláll a hátamon a szőr.
- Elég maradi dolog ugyanazokhoz a zenékhez ragaszkodni, amikre már több mint száz éve ugrálunk. Nem gondolod? - hátat fordítok neki, és kihúzom az MP3 lejátszót. Ha közelebb mennék akkor biztosan lekevernék neki egy pofont. Miért nem ismeri el senki sem a potenciált ami ezekben az érzelmes, szenvedélyes darabokban rejlik. - Különben is mióta állsz te ott? Nem szokásod kopogni? - fordulok ismét a kontárkodó felé. Még mindig a falat támasztja. Mintha nélküle nem tudna megállni. Onnan méreget. Elidőzik pillantása az arcomon. Kiráz a hideg. Olyan mintha a vesémbe  látna. Egyáltalán mit keres itt? Ő is diák? Miért jött be akkor ilyen korán? Még sosem láttam az órákon ebben egészen biztos vagyok, de mégis van benne valami rémisztően ismerős. Lehet, hogy ő a...
- A balett hagyományokra és precizitásra épül. A kreativitás csak másodlagos. Én azt hittem ez az orosz hozzáállás, de látva ezt a koreográfiát, vészesen más irányt vett a dolog. Mondhatnám azt is, hogy 180 fokos fordulatot. - kacag fel és elindul felém egy félmosollyal az arcán. - Nem így ismertem meg a Vaskezű Stepatskayát. Mi ütött belé, hogy ilyen koreográfiákat ad a diákjai szájába? - Ismeri a tanárnőt? Ezek szerint tényleg nálunk tanult valamikor... Közben már alig egy méterre tőlem nézünk farkasszemet.
- Ha tudni akarod ez egy teljesen egyedi koreográfia és független a preczíz és hagyományos orosz oktatástól. - kötöm az orrára és még magamat is meglepem, hogy mennyire arrogáns a hangvételem. Egy pillanatra elkerekedik a szeme és elfehéredik mintha megijedt volna valamitől arcát a félelem és az izgatottság furcsa elegye torzítja el. Elmosolyodik.
- Ezt vártam tőled Oriel. Az akadémia híres üdvöskéjétől. A "Fekete Sastól". De vigyázz, mert nem csak neked vannak szárnyaid. - elhalad mellettem, közben fél vállal meg is lök. Micsoda bunkó!
- Honnan tudod a nevemet? Ismerjük egymást? - kérdezem egy kicsit zavarodottan. lehet hogy nálunk tanult, de én nem emlékszem rá. Ő emlékezne rám? De miért? 

    Válasz helyett a sarokból nekifut, egy glissé és egy demi plié után látszólag játszi könnyedséggel megismétli a koreográfiám legnehezebb ugrását. A ballont. Ezt nem hiszem el. Egy pillanatra félelemmel telek el. Lehet hogy valaki jobb nálam az Akadémián? Pár másodpercig csak elfehéredve meredek magam elé.. aztán.. Elmosolyodom. Valami felfoghatatlan tűz gyullad fel bennem. Valaki lehet hogy jobb nálam az Akadémián és ez valamiért nagyon boldoggá tesz.

A vadiúj BMW lehúzott tetején süvít a langyos szél, ezzel elviselhetõbbé téve a tikkasztó nyári hõséget. Jeremy indexel, aztán lehajtunk a sztrádáról. Errefelé már jóformán nincsenek is nagyobb keresztezõdések, az ember mintha a világ végén járna, a széles betonutat övezõ fák sûrûje viszont az otthon melegének érzetét kelti bennem. Nagyot szippantok a friss, tiszta levegõbõl – ez igazán hiányzott már a kipufogógáz és a nagyvárosi szenny után.

Közel s távol egyetlen autót sem látni, ami nem is meglepõ. Mississippi államnak ezen a részén nem jellemzõ a túl nagy forgalom, pláne ott, ahová mi tartunk. Széles tábla mellett haladunk el, ami vészjóslóan hirdeti számomra a tényt, hogy hamarosan odaérünk. Abbeville, 5 mérföld.

Vajon Õ is ott lesz?

- Hé, minden oké? – simít végig a combomon Jeremy.

Felkapom a fejem és rámosolygok.

- Persze, miért ne lenne?

- Feszültnek tûnsz – néz végig az arcomon tûnõdve, mielõtt visszafordulna az út felé.

- Ugyan már – préselek ki magamból egy halk nevetést. – Csak izgulok egy kicsit, ennyi az egész. Vagy hét éve nem jártam itt – vonok vállat.

- Amiket meséltél, biztosan mindenki örömmel lát majd viszont – mosolyog rám bátorítóan.

- Igen – erõltetek az arcomra egy mosolyt –, biztosan...

Ahogy beérünk a városba, ijesztõen ismerõsnek tûnik minden. A focipálya, a templom, az autómosó, néhány ház az út mentén, az úton szembefutó focisták, az integetõ régi ismerõsök, akik a kocsiban is simán felismernek... Aztán az épületek sora, amibõl mindössze a város egyetlen mindenes boltja és a Steve’s említésre méltó. Utóbbi a Harold család tulajdona, egy kocsma-gyorsétterem, ami azért õrizheti meg a nevét, mert a családban hagyomány, hogy minden elsõ fiúgyermeket Steve-nek neveznek el. És van olyan mázlijuk, hogy mindig születik fiú is, akire aztán ráhagyhatják az üzletet.

- Farkaséhes vagyok – szólal meg hirtelen Jeremy, és lelassít, nekem pedig összeszorul a gyomrom. Ahogy leparkol a Steve’s-szel szemben, egyre csak az jár a fejemben, hogy az egész városban itt futhatok össze Vele a legnagyobb valószínûséggel. – Gyere, kapjunk be valamit! – állítja le a motort.

Kényszeredett mosollyal bólintok, aztán kiszállok, és halálra váltak meredek a kétszárnyú üvegajtóra. Odabent sokan vannak, mint mindig, de innen egyetlen arcot sem tudok kivenni. Jeremy mellém lépve kézen fog, és az úton átmenve a bejárat felé vezet. Nagy levegõt véve lépek be az ajtón, azt hiszem, több idõ kellett volna a felkészülésre.

- Sam? – szólít meg egy ismerõs hang, mire minden fej felénk fordul. Remek. A hang felé fordulok, és Mr. Jacksonnal találom szembe magam, a focicsapat akkori edzõjével, amikor még... én is oda jártam. – Samuel Young? – húzza szélesre a vigyorát, és már lép is felém, hogy részesítsen némi alkoholszagú hátba veregetésben. – Ezt el sem hiszem! Hát igaz volt a pletyka, hogy visszatérsz a jó öreg Abbeville-be.

Meglepve pillantok rá. Miféle pletyka? Azt tudom, hogy itt nem maradhat semmi titokban egy napnál tovább, na de ezt honnan tudták?

- Igen, hallottam a tornádóról, és utána néztem a károknak, így elõre felbéreltem egy munkáscsoportot, hogy helyrepofozzák a csûrt – válaszolja meg kimondatlan kérdésemet Jeremy, majd udvarias mosollyal kezet nyújt az edzõnek. – Jeremy Rhodes.

- Robert Jackson, üdvözlöm fiatalember – fog vele kezet a férfi, de amikor a szája csalafinta vigyorra húzódik, már tudom, hogy a következõ szavai nem fognak tetszeni. – Szóval te vagy a mi kis Samünk utánpótlása?

- Utánpótlás? – vonja fel a szemöldökét Jeremy.

Nem adok esélyt a válaszra és a zavarba ejtõ társalgásra, mielõtt még az edzõ válaszolhatna, megszólalok.

- Örültünk a találkozásnak Mr. Jackson, de hosszú volt az út, és szabályosan éhezünk, ugye, szívem? – mosolygok fel Jeremyre, majd karon ragadom. – Gyere, üljünk le!

Választ sem várva húzom magam után az üres asztalhoz a sarokban, és csak akkor lélegzek fel, mikor lehuppanunk egymással szemben. Az edzõ látszólag nem zavartatja magát, visszafordul a bárpulthoz, és folytatja az ivászatot. Szóval jól sejtettük anno, végül tényleg alkoholista lett...

- Ez meg mi volt? – kérdezi Jeremy zavartan.

- Semmi, ne is törõdj vele – legyintek. – Már akkor vonzódott a magas százalékokhoz, mikor én a gimibe jártam, és nem a magas tanulmányi átlagú diákokra gondolok.

- Jól hangzik – neveti el magát.

A pincérnõ, Cecilia lép oda hozzánk, és miután lejártunk az udvarias de-jó-újra-látni köröket, rendelünk is. Jeremy egy hamburgert kólával, én pedig megelégszem egy kis sült krumplival és vízzel.

- Na már most... – Kezembe veszem az asztal szélére helyezett chilis szószt, és meglengetem Jeremy orr elõtt. – Ha teljes jogú tagja akarsz lenni Abbeville-nek, akkor ki kell próbálnod a a hamburgert chilivel.

- Most szórakozol velem, ugye? – vonja fel a szemöldökét. – Chilis hamburger?

- Nem csak a McDonald’s-re kell ám hallgatni – mozgatom meg újra az üveget. – Na, gyerünk, menni fog ez!

- Ne már – neveti el magát.

- Dehogynem, hajrá! – unszolom mosolyogva.

- Egy korsó hideg sörrel jobban csúszik.

Kis híján eldobom az üveget, de még így is nagyobbat koppan az asztalon, mint kellene. A mosoly egy pillanat alatt lefagy az arcomról, ujjaim megremegnek, de talán az egész testem is... Ezt a hangot millió közül is felismerném, még így, hosszú évek távlatából is. Sokkal mélyebb és férfiasabb, mégis, nem kell találgatnom. Ez csak egy valaki lehet. Õ...

Nagyot nyelve emelem fel lassan a tekintetem, hogy aztán belebámuljak abba a túl jól ismert szempárba, ami most éppen a sötétkék legszebb árnyalatában ragyog. Mintha az egész terem elcsendesült volna, vagy csak számomra szûnt meg a külvilág.

Arca sokkal férfiasabbá vált az évek során, de ha ez lehetséges, csak még jóképûbb lett. Vékony borosta borítja állát, vékony ajkai pont olyan érzékiek, ahogy emlékeztem rájuk. Valószínûleg ugyanolyan puhák is... Szõke haja édes összevisszaságban áll a feje tetején, szemei gyönyörûen csillognak, ráadásul úgy magasodik az asztal fölé, hogy egészen fel kell emelnem a fejem. Már fiatal korunkban is magas volt, de azóta azt hiszem még tovább nõhetett. Farmernadrágban és halványpiros ingben van, az ing felül ráadásul nincs is teljesen begombolva, így láttatni enged egy kicsit a mellkasából...

Miért? Miért van még mindig itt?

- Hello, szépségem – szólal meg újra elmélyült hangján.

A régi becenevemre újabb remegés fut végig rajtam, ezúttal valahol a gyomrom környékén.

- Szia Alex – szólalok meg kissé reszketeg hangon. Jeremy értetlenül jártatja a tekintetét kettõnk között, így lesütöm a szemem és nyelek egyet. Nem tudok ránézni, mikor ezt kimondom. – Alex, õ itt Jeremy... a barátom.

Nem merem ránézni, nem akarom látni a reakcióját. Nem lepõdnék meg, ha most egyszerûen sarkon fordulna és itt hagyna minket. Akkor viszont annál inkább nagyot nézek, mikor Jeremy felé fordul és kezet nyújt neki.

- Alexander Swenson – mutatkozik be.

- Jeremy Rhodes – fogadja el a jobbot udvarias mosollyal Jeremy.

- Igen, tudom – feleli Alex. – Én és a csapatom vállaltuk el a tetõ rendbe hozását – magyarázza, mire felkapom a fejem.

Hogy micsoda?!

- Ó, igen, tényleg! Swenson, hát persze – neveti el magát Jeremy.

- Remélem nem veszitek zokon, de elmentünk, hogy felmérjük a károkat... – Száját elhúzva ingatja a fejét. – A csûr igen ramaty állapotban van, de nem menthetetlen. Nagyjából három hét alatt végeznénk is vele.

Három hét. Három hét?! Három hét alatt velem is végezni fog a folyamatos közelsége...

- Három hét? Remek! Az viszont remekül néz ki – bök az Alex kezében lévõ sörösüvegre –, úgyhogy azt hiszem én is befizetek egyre. Meghívhatom esetleg még egyre?

- Nem, köszönöm – rázza a fejét Alex.

Jeremy közben feláll az asztaltól, én pedig újra elámulok Alex magasságán... Jeremy is magas, de még õ is alig ér Alex válláig. Jeremy a pult felé indul, Alex pedig rám pillant, mire lesütöm a tekintetem, és igyekszem nem észrevenni, hogy az arcom melegebb a kelleténél.

- Nem bánod? – nyúl a sült krumplim felé, én pedig megrázom a fejem.

- Szolgáld ki magad – felelem, de látszólag nem elégszik meg ennyivel.

Beül mellém a bokszba, én pedig kicsit arrébb húzódok, hogy helyet adjak neki. Ismerõs mozdulattal mártja a krumplit a ketchupba, aztán a szájához emeli, és miközben leharapja a végét, sanda mosollyal pillant rám.

- Emlékszel, mikor minden szombaton együtt jöttünk ide?

- Alex... – suttogom újabb pirulási hullámmal.

- Ugyanitt ültünk mindig... Én etettelek a sült krumplival, te pedig nevettél – emeli fel a kezét, mutatóujjával végigcirógatva az arcomon.

Megborzongok, az érintése nyomán mintha elektromos szikrák pattannának ki a bõrömön.

- Alex, kérlek – kapom el a kezét az arcomról.

Csak mosolyog, ujjaival fogságba ejti az enyémeket.

- Még mindig nem kólázol? – néz mosolyogva az elõttem álló vizes pohárra.

- Maradok a víznél – vonok vállat. – Egészségesebb.

- Semmit nem változtál – folytatja, tekintetét rám elemi. – Ugyanolyan szép vagy, mint régen... Talán még annál is szebb.

- Ugyan már – fordulok el zavartan.

- Mikor hazudtam én neked? – hajol közelebb, szinte a fülembe suttogva.

- Soha – lehelem, talán nem is hallja.

Csak lassan, félve fordítom felé a fejem, hiszen még mindig túl közel lehet, de addigra szerencsére már kissé távolabb húzódik.

- Ugye tudod, hogy a város még mindig õriz minket? – szólal meg, ezúttal a sült krumplira pillantva helyettem.

- Ezt hogy érted? – vonom fel a szemöldököm.

- A tábla – bök hátra a hüvelykujjával.

Követem a mutatott irányt, és ki is szúrom a jókora parafatáblát, ami a bárpult fölötti falra akasztva díszeleg. Igen, jól emlékszem rá... Tipikus emléktábla, fényképekkel teleaggatva – tablóképek, csoportképek, közös képes barátokkal, szerelmekkel. Emlékszem, amikor együtt rátettük a mi közös képünket. A focipályánál készült, Alex a szülei furgonjának hátulján ült, én pedig elõtte álltam, úgy ölelt át hátulról.