|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| chris_wanderer | 2015. 11. 05. 16:27:05 | #33630 |
 Karakter: Dmitrij Alekszandrovics Fedorov
Megjegyzés: (Misakinak)
Alig pakolok le a tanári szobában, mikor hirtelen valaki nagy hévvel az asztalomra csap egy kötegnyi kottával.
– Dmitrij! – kiált fel az illető vidáman, mire egy pillanatra mindenki felénk fordul. De senki nem szól, hisz mind tudják: Iveta az. A zeneelmélet-tanárnő, aki mellesleg az iskola zenekarát is vezényli és igazgatja, valószínűleg a legagilisabb nő a városban. Fiatal, törékeny alkatú, viszonylag alacsony, de tele van energiával és született vezető. Markáns, hangos stílusát vidámsága miatt mindenki elnézi neki. Még a cuccai is mindig valahogy visszakerülnek hozzá – minden határozottsága ellenére egy pillanat alatt képes bármit elhagyni.
– Idén híresek leszünk – jelenti ki magabiztosan, acélszürke szemével bátran nézve az enyémbe.
– Nos, sok sikert hozzá – állok fel, lassan előkészülődve a következő órámra.
– Tudom, hogy mit gondolsz – emeli fel mutatóujját –, de nem. Ezúttal tényleg nyerünk.
– Rendben van – mosolyodom el. – Hiszek neked.
Miért is nem számítottam erre? Iveta minden évben ezzel kezdi: hatalmas eltökéltséggel és önbizalommal indul neki az új évnek. Nagy álma ugyanis, hogy az iskolánkat egyszer többként is elismerjék, mint jól teljesítő vidéki egyetemként. Méghozzá zeneileg. Ez eddig sajnos nem sikerült, de azt hiszem, Iveta nem fogja feladni. Ki tudja? Még a végén igaza lesz...
– Ne hazudj! Látom, hogy nem hiszel nekem. De tudod mit? Idén bebizonyítom, hogy nem csak álmodozom. Jövőre pedig jössz segíteni – mondja, és tudom, hogy halálosan komolyan gondolja.
Valahonnan megtudta, hogy régen hegedültem, és hogy mennyire szerettem – és ez lett a vesztem. Azóta folyamatosan utalgat (vagy egyenesen utasít) rá, hogy segítsek neki az iskolai „hobbizenekarból” világhírű komolyzenekart faragni. Hiszen bennem megvan az a láz, ami az igazi zenészeket fűti... A zenei szenvedély, ahogy ő nevezi.
Eddig nem vettem őt komolyan, de be kell vallanom, hogy ha valaki képes lenne ilyesmire... nos, akkor az Iveta.
Magamhoz veszem a könyveimet, és az ajtó felé indulok. Kicsit később jöttem el az előző órámról, így nincs már olyan sok időm becsöngetésig. Nem szeretek késni – nem tartom korrektnek a diákjaimmal szemben, akiknek szintén kötelező időben érkezni.
– Az idén több gólyáról is tudok, akik játszottak már egész jelentős hangversenyeken – jön mellettem Iveta, nem is törődve vele, hogy én már az órámra indulok. – Kíváncsi vagyok, mit tudhatnak... Szerdán lesz a meghallgatás.
Valahogy sejtem, mire akar kilyukadni.
– Nem lenne kedved eljönni? – kérdezi, mintha csak úgy eszébe jutott volna.
Helyben vagyunk – gondolom magamban.
– Nem lesz időm, attól tartok – felelem, miközben lefelé indulok a lépcsőn.
– Ugyan, Dmitrij – legyint. – Olyan egyszerűen nem létezik, hogy már most dolgozatokat javíts. – Felsóhajt. – Bár tudnám, miért is hagytad abba... – néz rám tűnődve.
– Tanárnő – szólítja meg hirtelen az egyik diák.
– Egy pillanat – mondja neki Iveta. – Dmitrij – fordul még utoljára hozzám –, számítok rád. Mióta Ivan elment, elkélne egy kis segítség. Ha mégis el tudnál jönni – nyomja hirtelen a kezembe a kottaköteget –, itt vannak a jelentkezők leadott darabjai – mondja, és már el is tűnik.
Meglepetten nézek a kottákra. Ivetát már úgysem találnám meg, és be is csöngettek. Csak elkésem.
***
Megtartom a történelemórát, de nem tudok teljesen rákoncentrálni a feladatra. Újra és újra a kottákra téved a tekintetem, és egyre kíváncsibb leszek, milyen darabokról van szó. Végül is, semmire nem kötelezem le magam, ha megnézem, milyen darabokat játszanak majd a diákok...
Ez így nem lesz jó – gondolom, miután közlöm a diákokkal, hogy elmehetnek: az órának vége. Vissza kellene ezeket adnom Ivetának.
A következő órám lyukasóra, így nem kell sietnem. A zeneterem felé veszem az irányt, remélve, hogy ott találom a zeneelmélet-tanárnőt. Tudom, hogy szívesen van a hangszerek között, és valahol meg is értem...
Az egyik diákom azonban még kérdezni szeretne valamit, én pedig ugyanolyan készségesen válaszolok, ahogy szoktam. Nyilván nem állok le magyarázni az egyetemi anyagot, de az is beletelik némi időbe, hogy előkotorjam az emlékeimből azokat a tanulmányokat, amik segíthetnek. Megvárom, míg felírja, udvariasan megköszöni, azután elköszön...
Mire a zeneteremhez érek, teljes némaság honol odabent. Iveta nyilván nincs itt, sőt már a diákok is elmentek a következő órájukra... De az ajtón lévő, savmart üveges kis ablakon át látom, hogy a villany égve maradt.
Halkan kinyitom az ajtót, de mielőtt beléphetnék, cselló hangja üti meg a fülemet.
A zeneterem túloldalán, egy nem túl feltűnő helyen, a cselló mögött ül valaki. Egy lány. Épp most kezdett játszani, de máris úgy belemerült a zenébe, hogy észre sem vette, hogy kinyílt az ajtó. Hosszú, fekete hajjal keretezett arca nyugodt, szemét lehunyja. Élvezi a zenét, amely lassan erősödik – látom, ahogy egyre inkább magával ragadja a dallam. Együtt mozdul a vonóval, szinte együtt él a hangszerrel...
Keserűen ismerem fel, hogy elönt a lelkesedés. Én is vonót akarok újra a kezembe, érezni a csiszolt fa apró repedéseit az ujjaim alatt, a hangokat, ahogy betöltik az elmémet... Játszani akarok! Ezzel a lánnyal, vagy nélküle, vagy... mindegy, csak zenélhessek!
Egy emlék tör rám, elevenen, mintha nem is csak felrémlene bennem a kép, hanem egyenesen visszautaznék az időben: arra a téli délutánra, mikor életemben először ültem be egy hangversenyre. Akkor is a vonósok hangja taszított olyan messze a valóságtól.
Tudom, hogy el kéne mennem, itt kéne hagynom ezt a fekete hajú lányt, és megkeresni Ivetát, hogy...
Miért is?
– Mr. Fedorov? – összerezzenek, ahogy meghallom a nevemet, de szerencsére, azt hiszem, észrevehetetlenül.
Ebben a pillanatban a zene megszakad, a lány felemeli a fejét, rám néz. Felismerem: ő az a lány a reptérről, Misaki Vatanabe. Látom rajta, hogy ő is rám ismer, de ezzel nincs időm foglalkozni.
– Mr. Fedorov, de jó, hogy megtaláltam. – Nehezen tudok koncentrálni a diák szavaira, még mindig kicsit zsibbadtnak érzem magam. Miért ragadtatom így el magam minden alkalommal?
A lány közben felállt, és kiment a teremből. Mikor odaért hozzám, kissé meglökött a vállával, ami lehetett volna akár véletlen is, de mivel nem kért elnézést, inkább szándékosságot feltételeztem benne. Valamiféle „bosszú” lehetett ez, amiért kérdezés nélkül hallgattam meg a játékát?
– Mr. Fedorov?
Jobb lenne, ha nem kalandoznék el. Dolgoznom kell.
***
– Vatanabe? Nem tudom. Nem jelentkezett. – Iveta feláll az asztala mögül, szőke haját a füle mögé simítja, és meglepetten néz rám: valószínűleg nem számított rá, hogy még ma megkeresem, és bármiféle zenével kapcsolatos témáról kezdeményezek beszélgetést. Nos, ezzel nem volt egyedül: én sem így terveztem.
– Nem jelentkezett? – kérdezem.
– Persze ez nem zárja ki, hogy igazad van – int a nő. – Szóval szépen játszik – gondolkodik el. – Lehet, hogy nem szeret szerepelni... Kár, pedig egy jó csellistára nagy szükségünk lenne. Szóval: ezek szerint eljössz? – néz rám kérdőn.
– Nem azért kérdeztem – visszakozok –, csak gondoltam, szólok, hogy érdemes lenne rá odafigyelni.
– Hát, ha el se jön, akkor nem lesz egyszerű... Találkozol ma vele?
– Igen – felelem kissé gyanakodva –, de miért?
– Rákérdeznél, hogy látta-e a kiírást? Vagy figyelte-e, mit mondtam az óra végén?
– És ha egyszerűen nem akart jelentkezni?
– Hozd el – mosolyog rám feldobva. – Mindenkire szükségünk van, főleg ilyen tehetségekre, akik még Dmitrij Alekszandrovics Fedorovot is ráébresztették, hogy hol a helye.
– Iveta...
– Kérlek! Csak egy kérdés. Amúgy is találkozol vele. Nem kerül semmibe.
***
Kicsöngetnek történelemóráról. Ez az orosz szakosok nagy részének az utolsó órája, így mindenki gyorsan pakol, és az osztályterem pillanatok alatt ki is ürül. Megállítom Misakit, mielőtt kilépne az ajtón. Értetlenül néz rám. Nem csodálkozom: végiggondolva a mai napot, a véletlenek épp úgy adódtak össze, mintha rászálltam volna szegény lányra.
– Hallottam a csellójátékát, és beszéltem Iveta Tarasov tanárnővel. Úgy tudom, ismeri őt – zeneelméletet tanít.
A lány bólint, de nem szól semmit.
– Gondolom, tudja, hogy az iskolában zenekar is működik. A tanárnő szerdán meghallgatást tart, és szeretné, ha ott lenne.
– Pont én?
– Igen, többek között maga is. Hallottam játszani, és úgy gondolom, ott a helye a zenekarban.
|
| RAVIVA17 | 2015. 09. 25. 17:53:43 | #33499 |
 Karakter: Misaki Vatanabe
Szentpétervár. Már nagyon rég nem voltam itthon, eddig a nagyimmal éltem Miamiban. Ez elég messze van innen, de imádtam ott élni. Àpolónőnek tanultam és egy év továbbképzést is végeztem, de most hazajöttem és itt folytatom tanulmányaim. Még egy évem maradt, amit levelezőin végzek, mert egyetemre szerettem volna járni. Szívesen maradtam volna ott, de a szüleim nem engedték. Egyezséget kötöttem velük, hogy elvégzem az àpolóképzőt, ha utána tanulhatok történelmet. Belementek, azzal a feltétellel, hogy itthon végzem.
A csalàdom nem idevaló, mármint apa igen, de anya Kínából származik. Alig öt éve élünk itt, előtte mi is Miamiban éltünk.
A hazaérkezésem napja hamar elszaladt, a másnaptól eléggé izgulok.
Mindent elterveztem, de elaludtam, s alig volt időm óra előtt beesni. Nehezen, de megtalàlom a termet, belépek s hátul helyet foglalok.
A terem már tele van diákokkal, s mind kíváncsian vizslat, mintha valami földönkívüli lennék. Biztos a vonásaim az oka, kicsit fura a származásom, de lehet, hogy az öltözékem az, ami felkeltette a figyelmüket.
Igyekeztem normális szerelést választani, egy sima sötétlila nadrágot és fekete csipkés felsőt, nem értem mi a baj vele.
Már amúgy is megszoktam, hogy megbámulnak, engem, az őrült csellós csajt.
Előveszem a füzetem és keresek egy tollat s felnézek, ugyanis most lépett be a tanár.
-Üdvözlök minden gólyát itt, az egyetemen. - ezzel kezdi az órát, s végigmér minket, én viszont a füzetemre firkálgatok s nem figyelek.
-Dmitrij Alekszandrovics Federov vagyok, mától az Önök történelem-és irodalom tanára. - bemutatkozik, s azonnal felpillantok.... Ez a hang olyan ismerős, jaj ne, ő az akit letaroltam. Amikor tekintetünk összeér, zavartan félrenézek, de aztán élesen a szemébe bàmulok.
-Nem felejtettem ám el. - jegyzi meg, én pedig ilyedten nézek rá.
Mielőtt akármit mondhatnék, folytatja:
-Ne aggódjon, nem haragszom. Nem volt szàndékos, és én sem akartam, hogy ebből bàrmiféle probléma legyen. Csak örültem az ismerős arcnak. - őszinte leszek, ennek a kis,, monológnak"nem igazán örülök, legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
Nem akartam leégni az első nap, hála Mr.,, Ne aggódjon nem haragszom"-nak, sikerült.
Remek.
-Nos-visszafordul az osztályhoz-örömmel látom, hogy ennyien jelentkeztek erre a szakra. Minden erőmmel azon leszek, hogy az év hátralévő részében még inkább megkedveltessem magukkal ezeket a tárgyakat, nem pedig, hogy megutáltassam. Kérem, hogy maguk is működjenek együtt velem, hiszen erre nagyon nagy szükség van, ha közös munkával akarunk elérni valamit.
Még hogy nem szeretné velünk megutàltatni?! Hát azt hiszem nem ő lesz a kedvenc tanárom.
Ezután elmondja a követelményeket, azt, hogy milyen számonkérések vàrhatók, s megkér minket, hogy mutatkozzunk be:
-Elég, ha a nevüket elmondják, és azt, hogy mi hozta Önöket erre a szakra. - magyaráz, de haragszom rá, s nincs kedvem az egészhez.
-Tudom, hogy lehetetlen, hogy mindent megjegyezzek, de ez az a pont, ahol általában látom ki az, aki komolyan gondolja az egyetemet, és elkötelezett a történelem, az irodalom, vagy épp mindkettő iránt. Ők azok a diákok, akikkel érdemes többet foglalkozni azon túl, hogy rendesen megtanulják a napi anyagot, és csendben figyeljenek.
Sokat agyalok azon, mit is mondhatnék, de nem jut semmi értelmes gonsolat az eszembe.
-Misaki vagyok.... De azt, hogy mit szeretek a történelemben pontosan nem tudom elmondani. Alapból imádom, mindigis érdekelt, azért jelentkeztem erre a szakra, mert egész életemben ezzel szeretnék foglalkozni. - az egész tudom gázul hangzik, de ez az igazság. Imádom és kész.
Az óra többi része - ami még másfél óra - nyugisan telik. A tanár magyaráz, s kérdéseket is feltesz néha, amikre legtöbbször csak én felelek.
Kicsengő után gyorsan összeszedem a cuccaim, és kisietek, de előtte még vetek egy szúrós pillanantást a tanárra.
-Várj meg!-szól utánam egy lány.
Lassítok és hátrafordulok.
-Szia, én Irina vagyok. - aranyosnsk látszik.
-Én pedig Misaki. - mondom és az órarendemen a termet keresem.
-Mi volt az a megjegyzés Mr. Federovtól? - kérdezi miközben mosolyog.
Szerintem szép lány, középmagas, vàllig erő göndör tincsei vannak.
-Semmi. - felelem és otthagyom.
Tudom, bunkóság, de nem szeretnék késni.
Zeneelmélet órám lesz, ami klassz . Igen, a történelem mellett zenét is tanulok. Fejleszteni szeretném magam e téren is.
Időben sikerül megtalàlnom a termet, ami nagyon tetszik, tele van hangszerekkel.
Leülök középtájt és az egész órát figyelemesen hallgatom. Alig hallok új dolgot, semmire sem tudok gondolni végig Bach G-dúr csellószvitje jár a fejemben.
Óra után van még fél órám a következőig, ezért úgy döntök maradok, s elkezdek játszani a csellón.
Öt éves korom óta játszom rajta. Az első perctől kezdve, ahogy megláttam, imádom. Amikor játszom, megszűnik a világ, s én maradok csak és a csellóm. A hangja és a szívem egy ütemre jár, megőrülök érte. Volt, mikor több, mint tíz órán keresztül játszottam.
Becsukom a szemem, s átadom magam a zenének.
-Mr. Federov! - amint ezt meghallom abbahagyom, s az ajtó irányába pillantok, és igen a,, cuki"történelem tanár ott áll és néz.
-Mr. Federov, de jó, hogy megtaláltam. - az egyik diák szól hozzá.
Az órámra pillantok, felàllok és elindulok a következő órára, s miközben elhaladok mellette,, véletlenül "megütöm a vállamnal a,, kis kukkolót".
Szerkesztve RAVIVA17 által @ 2015. 09. 28. 18:05:17
|
| chris_wanderer | 2015. 09. 21. 20:10:57 | #33483 |
Karakter: Dmitrij Alekszandrovics Fedorov
Megjegyzés: (Misakinak)
Szentpétervár nagy város. Na, nem mintha ezt eddig nem tudtam volna, hiszen itt nőttem fel, de most szinte megdöbbenek, hogy én valamikor itt éltem a mindennapjaimat. Jó régen mozdultam már ki a kisvárosból, ahol most lakom, de mivel ott nincs reptér, egészen idáig kikísértem Andrejt.
Persze egyedül is idetalált volna, de mivel tudom, hogy nagy valószínűséggel egy éven belül nem tér vissza Oroszországba, úgy gondoltam, nincs azzal semmi baj, hogy kifuvarozom a reptérig.
***
A hatalmas üvegablakokon át figyelem, ahogy Andrej gépe felszáll, és lassan eltűnik, Nyugat-Európa felé véve az irányt. Majd hív, ha leszálltak Amszterdamban. Talán négy óra körül számíthatok rá, ha nincsen nagyobb csúszás.
Elmosolyodom. Andrej, az öcsém hihetetlenül szerencsés. Ahhoz képest, hogy középiskolába is csak nagy nehezen került be, megtalálta álmai munkáját, amihez ráadásul elképesztő tehetsége is van. Még sokra viszi, úgy érzem. Már most a Pervij Kanalnál dolgozik mint tudósító, és imádja az egészet.
De rám is vár a munka. Idén megint én kaptam meg az első évfolyamot.
Szeretem a gólyákat tanítani. Egy kissé néha meg vannak szeppenve, de jó érzés látni, ahogy óráról órára oldottabbak lesznek, mikor lassanként rájönnek, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket. Nem is értem, miért félnek annyira az irodalomtól és a történelemtől... Nincs szükségük hozzá másra, mint némi nyitottságra az új dolgok iránt és türelemre önmagukkal szemben. Nem igazán tudok többet tenni értük, mint hogy ezt elmagyarázom nekik, utána maguknak kell boldogulniuk. Nem írhatok helyettük esszét, nem tehetem le a vizsgájukat. Amikor pedig friss diplomával a kezükben jönnek oda hozzám megköszönni az egyetemi éveket... akkor érzem úgy, hogy igenis van értelme annak, amit csinálok.
Ideje visszaindulnom, ha nem akarom itt tölteni az éjszakát. Kényelmes tempóban indulok meg lefelé a lépcsőn, mikor hirtelen valami hátulról nekem jön. Illetve nem is valami, valaki...
Valószínűleg csak az utolsó pillanatban látta meg a lépcsőt, így gyakorlatilag rám zuhant (csomagostól), de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült kicsit lassítania, így nem teljes sebességgel rohant belém. Egyikünknek sem esett nagyobb baja, ahogy látom.
Megigazítom kissé elcsúszott szemüvegem.
– Te jó ég, nagyon sajnálom! – szabadkozik „váratlan támadóm”. Csak most fordítja felém az arcát, így végre alkalmam nyílik megnézni, kivel hozott össze a sors.
Egy fiatal lány, talán egyetemista. Milyen csinos! – ötlik az eszembe. És valóban: hosszú, fekete haja, enyhén ázsiai vonásokat mutató arca és diszkréten kiemelt, sötét szemei bájos külsőt kölcsönöznek neki... Szinte mosolyognom kell, mikor látom, hogy elpirult. Talán azt hitte, kiabálni kezdek, és kioktatom, hogy jobban figyeljen a lába elé? Azt hiszem, ez nem az én stílusom.
– Semmi gond – nyugtatom meg. – Megütötted magad?
Nem úgy tűnt, mintha komolyabb baja lenne, de az óvatosság soha nem árt. Egy kedves kérdésbe pedig még senki nem halt bele.
Egy pillanatra mintha ő is engem vizslatna, majd hirtelen észbe kap. – Jól vagyok, de most mennem kell – mondja, és már meg is fordul, elszalad valaki után, elnyeli a hazaérkezők tömege.
Levegőt sincs időm venni, hogy mondjak még valamit, kissé meglepetten nézek utána. Persze, biztosan sietnie kell – fut át az agyamon. Nem mindenkinek van annyi ideje, mint nekem.
***
Tudom, hogy nagy becsben kell tartanom azokat a napokat: a nyári szünet utolsó előtti hetét. Utána már kezdődik a tanév előtti hajtás – mint a lapzárta előtti utolsó óra. Minden tanár már azelőtt órarendet, óravázlatokat és tanrendet szerkeszt, hogy az év elkezdődne. Így van ez mindig, mégis elfeledkezem róla, egészen addig, amíg augusztus utolsó hétfőjén rá nem nézek a naptárra.
Semmi másra nem volt időm, mint hogy a munkával foglalkozzak. Mikor végre készen lettem, fáradtan dőltem be az ágyamba, azzal a gondolattal, hogy holnap még van egy szabadnapom, utána pedig kezdődik az új tanév.
***
Öltönyben és nyakkendőben, kipihenten nyomom le az osztályterem kilincsét, ahol már várnak a leendő diákjaim. Bizonyára mindegyikünk jobban érezné magát, ha a kötelező hivatalos- és egyenruha helyett hétköznapi ruháinkat hordhatnánk, de az iskola szabályzata előírja a megfelelő öltözéket mind a diákoknak, mind a tanároknak. Bár, ha jól tudom, náluk már kissé lazítottak a rendszeren, csak nekünk kell megmaradnunk az elérhetetlen, hivatalos pozícióban. Mintha az öltözködésen múlna, hogy kivívjuk a tiszteletüket.
Ahogy belépek, a halk beszélgetés, ami valamiféle alapzaj, ameddig a tanár nincs a teremben, hirtelen marad abba, mintha elvágták volna.
– Üdvözlök minden gólyát itt, az egyetemen – sétálok a tanári asztalhoz, miközben tekintetem végigfuttatom a diákokon. – Dmitrij Alekszandrovics Fedorov vagyok, mától az Önök történelem- és irodalomtanára... – Hirtelen ismerős arcon akad meg a szemem. Egy pillanatra nem is tudom, kicsoda pontosan (az elmúlt hét szinte mindent kitörölt a fejemből), de egy pillanat múlva rájövök.
A lány a szentpétervári reptérről... Biztos vagyok benne, hogy ő az.
Látom, hogy ő is felismert. Mikor pillantásunk találkozik, zavartan elkapja a tekintetét, de azután mintha összeszedné magát, újra a szemembe néz. Elmosolyodom. – Nem felejtettem ám el – mondom. Azt hiszem, kissé megijesztettem. Talán nem így kellett volna fogalmaznom, hiszen éppen most jött új iskolába, teljesen ismeretlen tanárok közé. Márpedig mindenki tudja, hogy egy tanár szívéhez nem egy belerohanásos baleseten át vezet az út...
– Ne aggódjon, nem haragszom – mondom, mielőtt bocsánatot kérne vagy ilyesmi. Nem volt szándékos, és én sem akartam, hogy ebből bármiféle probléma legyen. – Csak örültem az ismerős arcnak. Nos – fordulok újra az egész osztály felé –, örömmel látom, hogy ennyien jelentkeztek erre a szakra. Minden erőmmel azon leszek, hogy az év hátralevő részében még inkább megkedveltessem magukkal ezeket a tárgyakat, nem pedig, hogy megutáltassam. Kérem, hogy maguk is működjenek együtt velem, hiszen erre nagyon nagy szükségünk van, ha közös munkával akarunk elérni valamit.
Beszélni kezdek, ahogy mindig: kifejtem, mik a követelmények, milyen számonkérések várhatóak, és végül megkérem őket, hogy tartsunk egy rövid bemutatkozó kört.
– Elég, ha a nevüket elmondják, és azt, hogy mi hozta őket erre a szakra – magyarázom. Tudom, hogy lehetetlen, hogy mindent megjegyezzek, de ez az a pont, ahol általában látom, ki az, aki komolyan gondolja az egyetemet, és elkötelezett a történelem, az irodalom, vagy épp mindkettő iránt. Ők azok a diákok, akikkel érdemes többet foglalkozni azon túl, hogy rendesen megtanulják a napi anyagot, és csendben figyeljenek.
Na, lássuk: kiből lesz történész, kiből irodalmár, kiből pedig léhűtő?
Szerkesztve chris_wanderer által @ 2015. 09. 21. 20:30:11
|
| RAVIVA17 | 2015. 09. 01. 20:44:23 | #33418 |
Karakter: Misaki Vatanabe
Megjegyzés: A cuki tanáromnak :)
A repülőgép nagy morajlással ért földet.
-Végre! - jegyzem meg fellélegezve.
-Igen, végre itthon vagyunk. - mosolyog a nővérem, s kikapcsolja az övét.
Én még mindig remegek, a szívem a torkomban dobog. Utálok repülni.
Az egész nyarat a nővéremmel és az idegesítő barátjàval töltöttem Firenzében.
A barátja Nick, egy beképzelt hólyag. Ki nem állhatom.
Miután biztos talajt érzek a lábam alatt, megyek és megkeresem a csomagom.
Azt terveztem, hogy nyáron dolgozni és zenélni fogok, de a terveim kútba estek, mikor a nővérem bejelentette, hogy várandós, az anyám pedig ellentmondást nem tűrően megparancsolta, hogy menjek vele és vigyázzak az ő szeme fényére. Neki ő a tökéletes gyermek. Londonban tanulhatott, erre felcsináltatta magát egy beképzelt és arrogáns férfitól. A nővéremmel sosem értettük meg egymást, ő anya klónja, imád kínozni.
Nagyon elbambulhattam, mert a testvérem nem látom sehol. Kétségbeesve pillantok körbe, de nem találom.
Mikor végre megpillantom, rohanol, hogy utolérjem, s nem veszem észre, hogy lépcső következik, megbotlom és csomagostól rázuhanok egy férfira.
-Te jó ég! Nagyon sajnálom! - elpirulva kérek elnézést, s megpróbálok feltápàszkodni.
-Semmi gond. Megütötted magad? - nos, mindenre számítottam kivéve erre. Azt hittem, hogy leordít, hogy hogysn lehetek ennyire béna, de nem, ő kedvesen szól hozzám.
És nemcsak kedves de nagyon helyes is. Szőke hajú és a szemeit még a szemüvegén keresztül is látom, mennyire szépek.
-Jól vagyok, de most mennem kell. - felelem és otthagyom.
|
| Tifa | 2014. 04. 08. 21:13:33 | #29699 |
Karakter: Roe (kitalált)
- Fél egykor ebédelünk, ha az neked is megfelel – cseverészik Remington – Addig körbevezetlek szerény hajlékomban.
- Szerény hajlék?! – nevetek fel önfeledten. A kifejezése tényleg mulattat. – A brunei szultán palotája kisebb, mint ez a szerény hajlék!!!
- Apámban volt némi megalománia – széles válla mozdul egy aprót a nem túlzott érdeklődés jeleként, közben mindketten belépünk az előttünk feltáruló liftbe. Egy pillanatra elkap az az érzés, ami a hajón is. Remélem eléggé sikerült visszafognom magam, hogy ne vegye észre a testemen végigfutó enyhe remegést, amit az erőlködés váltott ki, hogy ne vessem rá magam – Senki sem tökéletes. Én meg betegesen vonzódok a fantasy irodalomhoz.
- Azt már észrevettem – kacsintok rá kihívóan, és megengedek magamnak egy feltérképező pillantást – De nagyon jól áll neked ez a stílus. Mint egy mesebeli lovag!
Még akkor is mosoly játszik ajkain, mikor egy irdatlan méretű terembe lépünk a liftből. Ekkora teremben talán még az életben nem voltam, és most nem túlzok. Voltam már pár kastélyban, de sehol sem kockáztatták meg ekkora légtér építését, mert eléggé instabil. Főleg azért, mert az itt-ott elhelyezett térelválasztó falak nem is érnek teljesen a plafonig. Ezt talán még az előnyömre is fordíthatom majd.
Az viszont még érdekesebb, hogy a teremben egy színpadszerűséget állítottak fel, és az Oktoberfest-hez hasonló hangerejű zene dübörgése fogad. Csodálkozom rajta, hogy nem hallottuk már a liftben is. A színpadon egy fiatal csitri mozog szédítően. Teljesen feszülős, szegecselt ruhát visel, sötét haja száll a ritmus ütemére. Aztán hirtelen megfordul, és hallom, hogy mellettem házigazdám nyála cigányútra téved a torkában. Ezek szerint nem olyan fiatal, mint hittem, és ráadásképp egy rokona.
Amint a nő megtalálja eredeti stílusát, felénk libben tűsarkújában, amivel ki is érdemli tiszteletemet. Abban a cipőben én is nehezen tudnék így mozogni. Emellett, ahogy elnézem a nő plasztikázott arcát lehet vagy negyven éves, de nem mernék rá fogadni.
- Sz… Szia anya! – erősíti meg elképzelésemet köszönésével a még mindig döbbent, és zavart férfi.
- Bemutatsz a vendégednek? – kérdezi kitörő örömmel. Úgy látom rendkívül jó humorral áldotta meg az ég.
- Ö… ööö… Bocsánat! – látom rajta, hogy egy csöppet megzavarodott, így nehezen találja a szavakat először – Persze! Raven, ő itt az édesanyám, Geraldine Whitfield! Anya, ő Raven...
- Ööö… Nightwalker! – színlelek én is meglepettséget, bár számomra annyira nem volt megdöbbentő a látvány, mint az ifjú Whitfield-nek – Raven… Nightwalker! Nagyon örülök, hogy megismerhetem… Mrs. Whitfield!
- Milyen bájos, ifjú hölgy! – mondja mosolyogva a nő, majd legnagyobb meglepetésemre előre lép, megragadja a vállamat, és arcon csókol. Na ezzel én nem tudok mit kezdeni. Fogadtak már furcsán, de ez több, mint furcsa! - És milyen fitt! Bizonyára sok időt tölt sportolással, kedves!
Ha lehet, még jobban zavarba jövök. Már azt is érzem, hogy elvörösödik a fülem. Olyan, mintha Remy-vel járnék, és ez amolyan „bemutatkozás a szülőknek”- dolog lenne. Ilyenben pedig még sosem volt részem.
- K… Köszönöm, Mrs. Whitfield! – dadogom, és megeresztek felé egy hálás mosolyt.
- Nagyon… fiatalos a szerelésed, anya! – tereli a szót az általam kiszemelt.
- Ugye? – kuncog, mint egy tinilány – Nem hiszem, hogy a Chanel kosztümjeimet le fogom cserélni, de egyszer érdekes kipróbálni! – nagyon bután nézhetünk, mert magyarázkodásba kezd – A hét végén tartjuk szokásos, tavaszi divatestünket a barátnőimmel. Fogadtam velük, hogy Lagerfeld nem fog eljönni, csak a csapatát küldi el. Tudjátok, hogy milyen különc egy férfi ő, biztos voltam a dolgomban. Hát, vesztettem... Lagerfeld itt lesz, én meg parádézhatok Gwendolyn lányának punk maskarájában!
- Minden bizonnyal nagy sikere lesz, Mrs. Whitfield – mosolygok kissé mesterkélten – Ön rendkívül fiatalos, csinos asszony! Ha… – Jaj, hogy tanította Muhui? – már elnézést, az ön korában csak fele ennyire jól néznék ki, büszke lennék magamra!
- Nagyon kedves öntől, édesem – úgy tűnik bevált a praktika, mert ő is felnevet, és viszont dicsérgetésbe kezd – de az ön kondíciójával nagyon nehéz lesz ennyire rosszul kinézni, ha használhatom ezt a kifejezést!
Ezután a nő arca elkomorul, és drága fiacskájához fordul.
- Jól vagytok? Rémes, ami tegnap este történt! Nem sérültetek meg? – már hiányoltam a témát... Egy anya természetesen aggódik a fia épségéért, így szinte biztos vagyok benne, hogy azt is tudja, hogy csak ketten voltunk a szobában, és hogy én igencsak hiányos öltözetben voltam. Ám szerencsére nem tizenhét éves a kicsi Remington, így emiatt nem kell elpirulást mímelnem.
- Köszönöm, anya, jól vagyunk. Raven sérült meg súlyosabban, neki egy üvegdarab állt a nyakába, de szerencsére abból sem lett nagyobb baj...
- Rettenetes! – számomra meglepő aggodalmat tanúsít irányom – Rémesen fájhat, minden csodálatom az öné, kisasszony!
- Öhm… – kissé zavarba jövök, pedig nálam ez ritka – Szóra sem érdemes… Már alig érzem…
- Most körbevezetem a házban, pár napig nálunk marad, amíg kipiheni a nagy ijedtséget! – töri meg a hirtelen támadt csendet, és most hálás is vagyok neki ezért.
- Nagyszerű! – helyesel Geraldine – Menjetek csak! Lassan én is megszabadulok ettől a… gönctől!
- Miért? Nagyon jól áll – mintha kellemetlen érzés ülne meg, ahogy látom, Remington mennyire bizalmas kapcsolatban van anyjával – Csak vigyázz, ne sok férfit hívj meg az estére, mert dugó keletkezik a hálószobád előtt!
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen, kisfiam?! – nem is kiabál vele?!?!
- Nem, csak őszinte, anya – egy őszinte, szeretetteljes puszi csattan – Na, majd találkozunk!
Szerencsére már a liftben sikerül leküzdenem a gyomromban leülepedett rossz érzést.
A garázs hatalmas, talán a ház legnagyobb részét ez foglalja el. Az autók, a motorok hihetetlenül széles választéka foglal itt helyet. Viszont az egészet úgy alakították ki, hogy ne kelljen autóval is liftet használni, a parkoló szélén egy csigásvonalban lefelé haladó rámpán simán le lehet menni a földszintre, ahonnan már szabad az út. Funuto megtanította nekem, hogyan indítsak be egy autót kulcs nélkül, a vezetékek eltépése, majd összeillesztése segítségével. De itt bizony látok olyan járművet is, amit anélkül is el tudok indítani, hogy megrongálnám, és ezzel felhívnám magamra a riasztók figyelmét.
Persze érdekelnek az autók, és felületesen igyekszem is fenntartani a látszatát annak, hogy figyelek rá, de jobban lekötnek a biztonsági rendszerek, a kamerák elhelyezkedései, azok látószögei, valamint az őrhelyek. Majdnem minden sarokban találok egy kamerát, ám azok mozgása nem összehangolt, hanem teljesen véletlenszerű, így nehezebb őket kikerülni.
A garázsban tett látogatás során Remington kijelentette, hogy bármikor használhatom bármelyik kocsiját, csak bizonyos darabok használatához testőrséget is igénybe kell vennem, nehogy véletlen a kocsinak bármiféle baja történjen. Elvégre mindegyik darab egyedi, és pótolhatatlan.
Ám amit ezután mutat, sokkal jobban felcsigázza az érdeklődésemet, mint bármelyik, emberi életeknél is drágább négykerekű. A ház majdnem legtetején maga a paradicsom foglal helyet. A hát törzsét alkotó oszlopokon liánok, és rengeteg fajta kúszónövény fonja körbe, míg körülötte teraszosan a világ mindenféle növényéből található egy. Az illat, ami megcsap, Xiao mesterem kertjére emlékeztet. Az illatorgiából kiérzem a Hibiszkusz, a pókliliom, és a hortenzia illatát. Xiao minden virágnak megtanította a jelentését. És ugyan Remy nem tudhatja ezeket, mégis tökéletes kompozícióban ültette be őket a helyükre a kertészekkel. - Milyen gyönyörű! – sóhajtom áhítattal a hangomban – Szerintem, ha meg akarsz majd találni, akkor először itt keress!
Észre se veszem, hogy fázom. Ösztönösen átölelem magam, hogy kevésbé adjak támadható pontot a szélnek. A virágok illata körbeölel, és már-már szentimentális érzések kerítenek hatalmukba. Az érzések áradata csak még inkább elönt, mikor a férfi a vállamra teríti a felsőjét.
- Oh! – köszönőn nézek fel rá – Köszönöm!
- Hűvös van idekint... – kezdi, de félbeszakítom.
- De nagyon szép! – képtelen vagyok palástolni lelkesedésem – Ezért az egyért irigyellek!
- Nocsak! – kicsit kétkedőn somolyog – Tényleg csak ez az egy dolog lenne, ami lenyűgözött?!
- Na jó – kuncogok – persze, a te életed olyan, mint egy mesebeli császáré! – látom be – De ez az egy, mit tényleg nagyon irigylek, és ha tehetném, magammal vinném az életedből… A sok, gyönyörű kocsi nélkül eddig is megvoltam, ezután is megleszek, bár, persze, azok is megdobogtatják a szívemet… Mint ahogy minden gyönyörű, luxus cucc, ami téged körülvesz… De azok nélkül azért tudnék élni. De ez – hordozom körbe tekintetem a meseszép virágokon – A természetet mindig is nagyon szerettem… Bármerre is utaztam, mindig lenyűgöztek a fák, bokrok, virágok, madarak, bogarak… Minden, ami él, és mozog!
- Én is szeretek itt időzni… – fejezi ki együttértését – Néha még télen is kijövök ide egy kicsit, levegőzni, hogy kiszellőztessem a fejem…
- Meg tudom érteni! – egy szívemből jövő mosollyal fordulok felé – Itt ki tudsz kapcsolódni, le tudod söpörni a válladról a rád nehezedő terheket, még, ha csak arra a pár percre is…
Pár pillanatig farkasszemet nézünk. Egyszerűen képtelen vagyok elszakítani tekintetem az övétől. Borostyánszínű szemei egyszerűen megbabonáznak, és mintha nem csak az elmémet, de a szívemet is megérintené. Még sosem éreztem ilyet.
Amikor közelebb hajol hozzám, szívverésem felgyorsul, és szinte követeli a csókot. Ahogy hozzámérnek ajkai, elolvadok. Szája férfiasan vékony, mégis puha, és meglepően ízletes. Öröm csókolni. Karjait körém fonja, testemet magához láncolja, mintha ki akarná jelenteni ország-világ előtt, hogy akar engem. Nem tehetek róla: azonnal viszonzom az ölelést. Akarom, hogy akarjon. Akarom a testét. A csókját, az illatát, az ölelését.
Kissé zihálva, és kipirultan távolodunk el egymástól.
- Mondanám, hogy folytathatnád a táncot, amit oly faragatlan módon félbeszakítottak – bár ne említette volna. Egy pillanatra lehunyom a szemem – de gyanítom, nem szívesen tennéd az összekaristolt testeddel, pedig engem nem zavarna a sebeid látványa… Viszont, bepótolhatnánk az elmaradt kellemes estét!
- Nem is olyan rossz ötlet... – felelem, bár fejemben már más dolgok járnak. Nem is tudom, mi ütött belém, de gondolataim mosolyt csalnak az arcomra.
- Kerítünk rá alkalmat – mosolyog szintén, majd a lifttel lemegyünk az étkezőbe, ahol az ebéd vár ránk.
Kellemetlen meglepetés, hogy nem vagyunk egyedül. Az étkező helyiségben már majd’ az egész csonka család ott „tolong”. Hihetetlen félelem árad szét bennem, ahogy a családtagok rám pillantanak. Még nem volt olyan küldetésem, ami során ilyen sokáig kellett a célpont közelében lennem, olyan meg pláne nem volt, hogy a majdani gyászoló családdal kellett volna ennem.
- Általában együtt eszünk, ha tehetjük... – suttogja mellettem. Államon az izmok megfeszülnek. Újabb megmérettetés. A profi viszont nem riad vissza egy ilyen kis apróságtól. Rá pillantok, aztán megyünk tovább.
- Szervusztok! – köszönt minket Geraldine, aki ezúttal már sokkal inkább néz ki úgy, mint a világ leggazdagabb férfijának édesanyja.
- Sziasztok! – viszonozza a köszöntést Remington – Anyu már találkozott Raven-nel – néz a két fiatalabb hölgy felé – bemutatnám nektek is! Raven, ő az idősebb húgom, Robyn Whitfield! Robyn, ő Raven Nightwalker!
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – nyújtja felém jobbját a jó kiállású, nálam talán 3 évvel idősebb lány.
- Hello! Én is – mosolygok rá, és megrázom a kezét.
- Ő pedig az én édes kishúgom, Vicky – a szólított azonnal fel is áll a fotelből. Nagyjából olyan magas, mint én, és irtózatosan jól néz ki. Robyn is jól néz ki, de Vicky láttán majdnem leesik az állam. A tipikus törékeny virágszál, de nem az elől deszka, hátul léc verzió, hanem az, amelyik pont ott gömbölyű, ahol lennie kell. Kiköpött az anyja – Vicky, ő itt Raven Nightwalker.
- Hello! – csiviteli a lányka. Szinte biztos vagyok benne, hogy szeret a zuhany alatt énekelni. Szép hangja lehet – Hallom, egy jó nagydarab üveg állt ki a nyakadból! Kár hogy nem láttam!
Szemeim elkerekednek a szavai hallatán, pedig biztosan nem meglepő, hogy egy nálam fiatalabb, normális –már amennyire egy gazdagoknak szóló suli normális– gyerek így beszél.
- Nézd el neki, légy szíves! – szabadkozik – Beteges horror rajongó a lelkem!
- Nem beteges, csak horror rajongó! – korrigálja bátyja szakszerűtlen megfogalmazását.
- Javaslom, hogy az asztalnál folytassuk! – köhint közbe a szigorú édesanya.
Az ebéd nagyon finom, és mint kiderül, a Whitfield lányok egyeltalán nem emberevők, így én is feloldódom, és megpróbálok beszállni a beszélgetésbe. Bár sokszor olyan téma jött szóba, amihez nem igazán tudtam hozzászólni, akármennyire is tájékozott vagyok a világ dolgaiban. Mikor a kisebbik lány felhozza a robbantás éjszakájának eseményeit, egy enyhe nyilallást érzek a sebemben. Arról érdeklődik, hogy éppen lovagoltam-e a bátyján, mikor belém állt az üveg. Persze nem így fogalmazta meg, de a mozdulatai elég nyilvánvalóak. Anyja rendesen le is teremti, de Remy – kisebb pirulások között – elárulja, hogy nem. Ezután még kínosabb téma következik: én. Kérdezősködnek a munkámról, az itt tartózkodásom mibenlétéről, valamint arról, hogy miért, és hogyan kerültem a nevezetes bálra. A mese elejével nincs is gondom, azt már százszor beadtam száz embernek. De a másik két kérdésnél már Remy segít ki. Szerencsére úgy füllent, hogy még én is hiszek neki.
********
- Ezt a Mr. Goodwill ügyet jól kitaláltad! – áradozok, és reménykedek benne, hogy nem kezd el gyanakodni. Kezd forrósodni a talaj a talpam alatt. Sürgősen el kell terelnem a gondolatait – Úgy néztem, hogy ők nem ismerik ezt az embert, így nem nagyon tudnak utánakérdezni!
- Még, ha utánakérdeznek, sincs semmi gond, mert a felesége tényleg japán származású! – vonja meg a vállát somolyogva. Mivel már elég messze vagyunk az étkezőtől nyugodtan beszélhetünk.
- Komolyan?! – kicsit talán túljátszom a szerepem.
- Aha! – bólint komolyabban a kelleténél – De te is japán vagy, nem?
- Igen, az vagyok, Kyoto-ban születtem, ott is élek… Hm – ajkaimon mosoly terül szét – Úgy látszik, hogy te a meglepetések embere vagy, mindig tudsz valami újat mutatni! – egész testemmel hozzá simulok, hogy érezze a vékony anyag alatt a testem vonalát – És most is fogsz tudni valami újat mutatni? – búgom közvetlenül a fülébe, bár ehhez egy picit lábujjhegyre kell emelkednem.
- Remélem, hogy jól fogod érezni magad! – cirógatja meg a hátam, amitől kiráz a hideg – De most van pár elintézni valóm. Például fel kell vennem egy új asszisztenst, mert míg te aludtál az éjjel, addig én kirúgtam a személyi asszisztensemet!
- Ó! – bűnbánón lehajtom a fejem, majd az éppen megérkező liftbe betipegek - Nem akartam zavarni… – motyogom az orrom alatt – Ne haragudj, nem is tudom, hogy mire gondoltam…
Egy szó nélkül felemeli egy ujjal az államat, és mielőtt egyet mukkanhatnék, úgy megcsókol, hogy a lábam is beleremeg. Ajkai erőszakosan birtokba veszik az enyémeket, szinte felken a lift falára.
- Huh – nézek rá elvörösödve, ahogy levegőhöz jutok – Jól van, értem.
- Reméltem! – kacsint felém, majd bepötyögi a 6 számjegyű kódot, mely a szobájához visz. Gyanútlanul úgy áll, hogy ne takarja a gombokat, így memóriámba azonnal beégetem a számsort - Ne haragudj, most feljössz velem a kilencvenhetedikre. Én ott szállok ki a hálószobámba, aztán majd visszajössz. Ha végeztem, kereslek!
- Már alig várom! – susogom, majd ismét hozzá bújok. A feszes izmok, ahogy a testemhez érnek, ahogy tenyere a fenekemhez ér... Észre se veszem, és már meg is áll a lift.
- Akkor később – int egyet, majd kilép a liftből, az pedig visszaszáguld velem az én lakosztályom szintjére. Ott újabb adag ruha jelent meg, valamint némi sütemény, és DVD filmek. Kifejezetten kellemes lenne, ha érdekelne. Én viszont azonnal beviharzok a hálószobába, ahol várakozásomnak megfelelően egy számítógép vár. Gyorsan bekapcsolom, és míg felbootol, odébb pakolom a kényelmes bőrfotelt, ami előtte terpeszkedett, és beállok lovagló állásba elé. Ez a pozitúra megfelelő ahhoz, hogy kényelmesen lássam a monitort, és ahhoz is, hogy izmaimat és ízületeimet kicsit megmozgassam. Egy napot sem pilledhetek, különben nagy szarba kerülök.
A computer gyorsabban működik, mint vártam. Se perc alatt be tudok lépni a nekem kellő rendszerekbe. Biztonsági kamerák, be és kijelentkezések az épületből. A lehető legóvatosabb hekkelési kódokat használom, nehogy kiszúrják ténykedésemet.
Igazam volt; a parkolóban a kamerák tényleg random mozognak, a legnagyobb felbontású, legnagyobb lencseszögűek, amit valaha láttam. Még a Pentagon-ban sincs ilyen biztonsági rendszer. Viszont a kamera felvételén megcsillan valami, ami igencsak felkelti az érdeklődésemet: egy LEXUS LS600h L. Hibrid, és nem is olyan drága, mint a körülötte lévő testvérkéi, csupán százhúsz ezer dollár, viszont van egy nagyon-nagy előnye nálam. Méghozzá az, hogy kulcs nélkül indítható. Az indításához egy chip-vezérelt kártya szükséges. Viszont elkövettek egy hatalmas baklövést: közel rakták a kulcsokat, és indítókártyákat tartalmazó őrbódéhoz. Szerencsére már loptam ilyen autót, így megvan a kis hekker-kütyüm, amivel fel tudom törni a kódját méghozzá azért, mert közel van a chipjéhez! Hát nem gyönyörű a mai technológia?
Miután tüzetesen megvizsgáltam ezt, benézek kicsit Remy szobájába is. Kifejezetten takaros, kényelmes, tágas. Viszont a lepedő gyűrött. Ez csak egy dolgot jelenthet, és nem azt, hogy kedvenc áldozatjelöltem nemrég abban pihent. Egy pillanatra harag gyullad bennem, de aztán lecsillapítom magam. Semmi közöm nincs Remington magánéletéhez, és még kevésbé érdekel, hogy éppen kivel osztja meg az ágyát. Még két másodpercig nézegetem az összefacsarodott ágyneműt, majd indulatos mozdulattal kikapcsolom a gépet. Mély levegőt veszek, majd szétcsúsztatom a lábaimat egészen addig, míg fenekem leér a földre, és én spárgába nem helyezkedem. A lábaim kicsit feszülnek, de én nem engedek a feszítésnek, és teljesen előre dőlök a földre. Jól esik kinyújtóztatni az izmaimat.
Majd’ harminc percig foglalatoskodok nyújtási gyakorlatokkal, aztán még egy órát erősítek. Érzem, hogy húzódik a sebem, de volt már rosszabb is. Bemegyek a fürdőbe egy újabb fehérnemű kollekcióval. Ez a melltartó ugyan tartani nem tart, de nagyon kényelmes, és szexi. A bugyi pedig díszére válna bármely csinos popónak, és még a melltartóhoz is megy. Valaki nagyon szeretné, ha szexi lennék, mikor Remy elé kerülök csomagolás nélkül. Bár kicsit furcsának találom a kombót, mindkettőt megfelelőnek titulálom, és kikészítem a zuhanyzó melletti székre, majd beállok a jó forró víz alá.
Miután sikeresen kimosom a sebeimből a csípős izzadtságot, és sikerül elállítanom a vérzést, kimászok a vízből, újrakötöm a sebeimet, felveszem az új fehérneműmet, és bedőlök a pihe-puha ágyamba. Van egy kis időm kipihenni magam, míg az úrfi visszatér hozzám.
Hirtelen azon kapom magam, hogy egy fal tövében térdelek, méghozzá hátrakötözött kezekkel. Hiába feszegetem a köteleket, nem érzek rajtuk gyengülést. A csomót egy profi köthette. Eme elképzelésemet helytállónak is titulálom, amint beúszik a látóterembe egy szőke hajkorona, a hozzá tartozó égkék szemekkel, valamint a számomra ismerős kegyetlen vigyorral a szája körül.
- Felébredtél? – csicsergi láthatóan jókedvű fogva tartóm. Én viszont makacsul hallgatok. Emlékeim tudatában a legrosszabb döntés lenne, ha kinyitnám a számat.
- Nocsak, milyen hallgatagak lettünk manapság. Csaknem kivágta valaki a pici nyelved? – saját poénján lónyerítésszerűen felvihog. El sem tudnám takarni az arcomra kiülő gyűlöletet, és undort.
- Nem akarod nekem kinyitni a picike szádat? Pedig olyan jókat mókázhatnánk, tudod, mint régen – nosztalgikus ömlengése megerősíti bennem a tényt, hogy ez nem egy álom, nem egy emlék. Akkor viszont hogy kerültem ide?!
- Szeretnék látni egy szép „ÁÁÁ”-t! – mutatja, mint egy óvodásnak. Én viszont makacson összeszorítom az állkapcsaimat. Érzem, hogy államon pattanásig feszül az izom.
- Naaaa! – néz rám kérlelőn a jég kék szempár tulajdonosa. Szememmel gyors oldalpillantásokkal a kijáratot keresem, valamint egy fegyvert, amivel hatástalaníthatom a szalmaszőke démont. Kétségbeesetten kapkodó tekintetem láttán harsány kacajt hallat az előttem térdelő.
- Pont olyan vagy, mint régen! Sosem adod fel! Pedig van ám egy meglepetésem a számodra – feláll, és oldalra perdül, hogy elém táruljon az eddig általa eltakart szörnyű valóság: Remingtont látom meg egy asztalhoz kötözve, feje felett hatalmas bárddal, melyet egyetlen kötél tart vissza attól, hogy nyakát szegje. Jeges rémület kúszik a tagjaimba, szívem verése oly heves, mintha egy maratonit futotta volna le.
- Látom ismered, nagyon helyes – recsegi drága szőkeségem – Akkor bizonyára azt sem szeretnéd, hogy bántódása essen. Mondd ki a nevét, és elengedem.
Kétkedőn a férfi arcába nézek. Hirtelen felpattanok, hogy megkínáljam a homlokommal, de sajnos a kezeimet összefogó kötelet erős lánc szorítja a földhöz. Günter, ahogy én neveztem el, mivel a pasas kiköpött SS tiszt, közelebb hajol az arcomhoz lemoshatatlan vigyorával együtt.
- Csak mondd ki a nevét – susogja felém lágyan – Mondd ki úgy, mintha a kedvesed lenne!
Fogalmam sincs, mennyire bízhatok Günter-ben, de Remy felé vészesen közeledik a balta éle, mely minden egyes lengésnél becsillan a rávetülő fényben. Akár igazat mond, akár nem, nincs más választásom, meg kell próbálnom.
- Re... – kezdem, és látom Günter csillogó szemében a bíztatást. Alig merem szétnyitni ajkaimat – Remy – suttogom a tőlem telhető legérzékenyebben, de be se tudom csukni a számat. Günter csak arra a pillanatra várt, amikor fogaim végre eltávolodnak egymástól, és máris közéjük ékel egy apró fém szerkezetet.
- Igen! Tudtam! Hajdanán a kislány, most meg ő – mutat az általam kissé megkedvelt férfira. Megnyom egy gombot a falon, mire a balta megáll egyhelyben, és többet nem is mozdul – Az ígéret szép szó! – kiáltja diadalittasan, majd ismét elém guggol. Szemeiből semmi jót nem tudok kiolvasni már. Hideg verejték csurog végig a hátamon, amitől reszketni kezdek. Hát még, amikor Günter finom ujjaival a fogaim közé peckelt fémszerkezettel kezdenek babrálni. Apró mozdulataitól egyre nagyobbra nő a fogaim közti távolság. Ahogy levegőért kapkodok, érzem, hogy a szerkezetnek nincsen eleje, ki tudom rajta fújni a levegőt.
Mikor már szinte reccsenésig tátottam a számat, Günter diadalittas mosollyal az arcán feláll, és a szoba túl végéről egy vasdarabot hoz elém, melynek vége vörösen izzik. Az arcom elé tartja a rudat, én pedig próbálok minél messzebb húzódni a vastól, ami csak úgy ontja magából az égető forróságot.
- A jó barátod – mosolyog rám a hülye német. Minden idegszálam megfeszül. Nagyon jól tudom, mit akar tenni, és egyeltalán nincs ínyemre – Az ember egyik legérzékenyebb, viszont legjobban regenerálódó szerve a száj – csicsergi, miközben a fogaimat veszi szemügyre – Viszont olyan közel van az agyhoz... – azzal a lendülettel két kézre markolja a fegyvert, és a szájpadlásomnak szegezi. Összeszorítom a szemeimet, hogy ne lássam legalább az izzó, kavargó levegőt. A félelem szinte megbénít. Remy után akarok kiáltani, de nem megy. Nem mozdul a szám. Aztán megérzem az 500 és 1000°C közötti hőmérsékletet a nyelvemhez préselődni. Sikoly tör fel belőlem, szemeim könnybe lábadnak, rángatni akarom magam, hogy megszabaduljak a gyötrő fájdalomtól.
Aztán egy csapásra újból a száz emeletes üvegpalotában találom magam. Remy mellettem térdel az ágyon, és rémülten néz a szemembe.
- Raven, Raven baj van? – hallom aggódó hangját. El sem hiszem, hogy mindez álom volt. Felpattanok, és a nyakába fonom a karjaimat. Hozzá bújva magamba szívom finom, friss illatát, élvezem, ahogy átkarolja a derekam, és simogatja a hajam. Egész testemben reszketek, még mindig az álom hatása alatt állok.
- Csak... csak egy álom volt... – suttogom, inkább a saját magam meggyőzése végett, mint neki. Hosszú percekig élvezzük egymás testének melegét. Meg sem moccanunk, mintha attól félnénk, ha elengedjük egymást, akkor soha nem érezhetjük újra ezt az érzést.
Majd tíz percnyi ölelkezés után Remy óvatosan ledönt az ágyra, éppen csak annyira távolodik el tőlem, hogy megcsókolhasson. Ajkai lassan mozognak, érzékien, megnyugtatóan, mintha ezzel is csak a rémálmot próbálná elűzni. Sikerül neki. Nyelvével végigsimít a felső ajkamon, majd az én nyelvemet keresi. Miután megtalálja, ritmusos táncba kezdünk. A fejemen lévő kezével mélyen a hajamba túr, míg másik kezével a testemen simít végig.
Kiráz a hideg, amikor keze a combomra simul, és óvatosan benyúl a szoknyácska alá. Keze eléri a bugyika legalsó pántját, és abban a pillanatban vissza is fordul, ezzel is felspannolva a szívverésem. Miközben ajkaival megkeresi a nyakam, és azt kezdi el csókolgatni, keze a combom belső felére siklik. De ott is megtorpan mielőtt a hozzáérhetne a bugyihoz. Szaggatott lélegzetvételeim hallatán előhúzza hajam dzsungeléből a másik kezét, erős ujjait végighúzza a nyakam azon oldalán, ahol éppen nem csókjaival halmoz el, majd le a kulcscsontomon, és rámarkol az egyik mellemre. Testem abban a pillanatban lángra lobban, és ezt egy kéjes nyögéssel az ő tudtára is juttatom.
A mellem masszírozása közben másik kezével is felkalandozik, és elkezdi óvatosan lefelé tornászni rólam a selyemből készült remekművet. Mivel az a vállaimat amúgy is szabadon hagyta, azok csókolgatásával van elfoglalva, míg a csupa csipke melltartómat teljesen láthatóvá teszi.
Kicsit távolabbról is szemügyre veszi az erotikus fehérneműt, majd elismerően bólint.
- Jó választás – suttogja, majd közelebb hajol hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse a mintáját. Lehelete a csipkén keresztül a bőrömet éri, amitől azonnal libabőrös leszek, mellbimbóimmal pedig üveget lehetne karcolni. Arcán szétterülő mosolyából ítélve tetszik neki a fejlemény. Ajkai gyengéden elválnak egymástól, majd rátapadnak az egyik ágaskodó mellbimbómra, de még csak így, a csipkén keresztül. Egyre hangosabb sóhajok zakatolnak elő belőlem. Rászorítok a lepedőre, és élvezem a kényeztetést.
Mikor úgy érzi, hogy kellően reszketek, hirtelen eltépi a melltartóm. Megvallom, rendesen meglep a lépése, de azt is be kell látnom, hogy fel is izgat. Az egész lényéből áradó állatias vonzalom nem csak a felturbózott izmok miatt vannak, hanem tényleg egy igazi csődör. Izgatottan vizsgálom lángoló tekintetét, ahogy a derekamig lehúzott ruha, és a ketté tépett melltartó alól felszínre került testemet veszi szemügyre. Most egyeltalán nem érzem, hogy én irányítanám a történéseket, de nem is zavar. Tetszik, hogy uralkodik rajtam, hogy nem kell kitalálnom, mit akar, mert elveszi. A nyakamat, és a mellem fölötti részt eltakarja ugyan a kötés, de nem érzem, hogy a látványomon rontana, talán még kicsit egzotikussá is teszi.
Megnyalom kiszáradt számat, és kéjesen odabúgom neki:
- Kérlek ne óvatoskodj!
Nem is kell kétszer mondanom. Ráveti magát mindkét mellemre. Az egyik mellbimbómat ajkaival, és nyelvével kényezteti, míg a másikat két ujja közé csippenti, és óvatosan morzsolgatja, vagy éppen egész tenyérrel masszírozza. Lehunyom a szemem, és hangosan élvezem a ténykedését. Nem is nagyon tudom türtőztetni magam, és kezemet óvatosan a háta mögé csavarintva rámarkolok a fenekére.
Egy pillanatra, mintha megdermedne a mozdulattól, de aztán még nagyobb élvezettel szopogatja, harapdálja érzékeny pontomat. Többször felsikkantok visszafogottan, mire végre sikerül megtalálnom a nadrágja elejét, és ezzel együtt a gombját. Szépen kigombolom, és benyúlok a mesterien elkészített farmer alá. Ott viszont szó szerint hatalmas meglepetésben van részem. Remy továbbra is a mellemen tenyerelve a szemembe néz. Kutató tekintete nem véletlen. Ekkora szerszámmal idáig nem hozott össze a sors, legalábbis tapintásra így érzem. Mivel nem lát riadalmat az arcomon, újból a testemre veti magát. Melleimtől lassan lefelé halad. A hasamon több apró karcolást, és véraláfutást talál. Egyesével mindegyiket megcsókolja óvatosan, bár ettől nem halványulnak el, de mindenképp jobban érzem magam tőle. Aztán eléri azt a pontot, ameddig legyűrte a ruhámat. Felnéz az arcomra, mintha engedélyt kérne.
Lágyan elmosolyodom, és magabiztosan bólintok felé. Ő pedig két-két ujját a ruhába fűzve őrjítően lassan lehámozza rólam, le egészen a lábamon át, majd keresztül hajítja a szobán. Kezébe veszi a lábfejemet, amit automatikusan el kéne kapnom, ha csiklandós lennék. Szerencséjére meg sem próbálom fültövön rúgni.
Szájával óvatosan megérinti a lábfejemet, közben pedig folyamatosan az arcomat nézi, amire a gesztustól erősen csodálkozó kifejezés ül ki. Még soha, senki nem csinálta ezt velem. Nem hittem volna, hogy ez a gesztus ennyire erotikus lehet. Ágyékom eddig is tüzelt, de most úgy érzem, napalmot gyújtottak az ölemben. Vágyakozón beharapom az alsó ajkamat, mire ő lassan, lágy csókokkal elindul a lábamon felfelé. Mikor a combomhoz ér, már alig bírom magam türtőztetni. Aztán eléri a bugyit. Először csak az orrával ér hozzá, mintha szaglászna. Ezután nyelvét hosszan, érzékien végighúzza a hasíték mentén. Hátam ívben meghajlik, és nyöszörgésszerű hangokat hallatok. Ez az előjáték akár kínzásnak is elmehetne.
- Látom élvezed a kis játékomat – mosolyog rám a férfi. Láthatóan őt is nagyon beindítja, hogy úgy játszhat velem, ahogy csak akar.
- Ne mondd, hogy te nem – búgom szintén mosolyogva.
|
| gab287 | 2014. 04. 08. 21:12:32 | #29698 |
 Karakter: Remington D. Whitfield (kitalált)
*** *** ***
Megjegyzés! Katerina Eisenhower képét, és karakterét, tulajdonosa, Teresa-san engedélyével használom!
*** *** ***
- Ééééén? Katona? – nevet fel szívből jövően – Nem tudom, miből gondoltad ezt.
- Nem is tudom – vonom meg a vállam zavartan. Hát, ha agyonvernének, sem tudnám felidézni, hogy jött ez a feltételezés. Ritkán jövök zavarba, és így még inkább kellemetlen – Talán csak a légnyomás…
Kedvesen, elnézően mosolyog rám.
- Igazából pincérnő vagyok – mondja végül – A szülővárosomban egy kis szórakozóhelyen.
Egy kicsit mintha elpirulna. Nem tudom mire vélni, hisz’ nincs abban semmi rossz, ha valaki pincérnő!
- Értem – bólogatok lassan, aztán megfogalmazódik bennem egy kérdés. Nem értem, hogy mi ütött belém, mert megint érzem, hogy kicsit talán színt váltok – Lehet, hogy a kérdésem egy kicsit indiszkrét, de megkérdezhetem, mégis honnan a kitűnő kondíció?
Zavart torokköszörülés következik, és nem néz a szemembe, amikor válaszol:
- Nagyon szeretem a küzdősportokat – hát, ebben még nincs semmi érdekes – és néha én ugrok be egy-egy táncos helyett.
Na, ez utóbbi azért már izgalmasabb! Táncosok helyett ugrik be? És vajon miféle tánc az egy szórakozóhelyen?! – vigyorgok magamban, de azt hiszem, ügyesen leplezem, mert megnyugszik, tekintete ismét visszatér rám.
- Ez mindent megmagyaráz – barátságosan a takarójára teszem a kezem, de ezzel a mozdulatommal, szemmel láthatóan meglepem, de csak egy pillanatra – Mondd csak, kit értesíthetek róla, hogy megsérültél?
Valóban rémület csillant a tekintetében, vagy csak a szemem káprázott?! – merengek magamban, de aztán hiába fürkészem szemeit, nyomát sem látom annak, amit látni véltem, csupán hála árad belőle.
- Köszönöm, ezt én magam szeretném közölni a főnökkel, mert a végén még nem hinné el, hogy mi történt velem.
Felnevetek, mert ki találna ki olyasmit, hogy felrobbantották egy bálon, de nem ellenkezek.
- Ebben van némi igazság – majd valamelyest komolyabban folytatom - Raven, még pár napig ellátásra lesz szükséged.
- Igen, ez elég kellemetlen – vág a szavamba. Nem vagyok egy érzékeny típus, így kivárom, hogy mit szeretett volna mondani, majd folytatom a saját mondókámat:
- Szóval szeretném neked felajánlani az egyik vendég-lakosztályomat erre az időre - tekintetemmel az övét fürkészem. Nem lepődnék meg, ha nemet mondana, de örülnék, ha elfogadná. Egyrészt, mert van valamennyi bűntudatom, hogy megsérült az én partimon, még akkor is, ha nem sokat tehettem volna ellene. Másrészt, megmagyarázhatatlanul vonz ez a lány, és jó érzéssel töltene el, ha a közelemben tudhatnám.
Azt hiszem, hogy sikerült alaposan meglepnem a kijelentésemmel, legalábbis az arcára kiülő döbbenet ezt a gondolatot erősíti bennem. Szemei elkerekednek, épp csak nem tátja el a száját meglepettségében.
- Azt hiszem ennyi kijár azután - magyarázom neki biztató mosollyal, hogy enyhítsek a döbbenetén, és könnyebbé tegyem a döntést neki - hogy az én bálomon sérültél meg. Méghozzá elég csúnyán.
- Hát... hát... – dadogja zavartan. Olyan édes, ahogy tanácstalanul pillog rám gyönyörű szemeivel – Nem is tudom, hogy mit mondhatnék...
Szemmel láthatóan tétovázik. Tekintetéből látom, hogy nagyon szívesen fogadná el az ajánlatomat, ám kételyei vannak. Megértem őt. Hiába szikrázik köztünk a levegő, hiába vonultunk vissza a szobámba, hogy együtt töltsünk egy forró éjszakát, mégis csak vadidegenek vagyunk egymásnak, két, nagyon különböző világból. Még, ha, egyébként oly erős is a vonzalom kettőnk közt...
- Ugyan kérlek – próbálom meggyőzni. Nem tudom, hogy mi ütött belém, még sosem kérleltem nőt ennyit. Bátorítóan megszorítom a kezét a takarón keresztül – nem fogod megbánni. A legjobb orvosok állnak majd a rendelkezésedre, ráadásul egy luxushotelnek megfelelő környezetben.
Úgy nézem, ez az, ami végül eldönti a vitát. Minden nő szeretne legalább egy kicsit hercegkisasszony lenni! És nálam nem hercegkisasszony, hanem királykisasszony, császárnő lehet!
- Ez esetben köszönöm, elfogadom az ajánlatot – mosolyog szerényen. Erről van szó! – gondolom elégedetten, megnyugodva – Azért bármennyire is erős tartású lány, van, aminek még ő sem tud ellenállni! Ebben a világban a vagyon, és a befolyás mindenkit megszédít. És ezért nem tudom elítélni őt, még a legkevésbé sem, mert ő a legmagasabbra tette a mércét. Egyesek szerint nemhogy a világ leggazdagabb embere vagyok, de a legbefolyásosabb is, aki mindent – mindent, az ég adta egy világon!!! – megtehet, és elérhet. Ez, a legerősebb meggyőződésű, legszilárdabb erkölcsi alapok mentén élő embert is lenyűgözi, megszédíti.
- Hozok egy telefont – állok fel – hogy telefonálhass.
Raven kihúzza egyik, alaposan bekötözött kezét a takaró alól, és tiltakozóan felemeli:
- Kérlek, hadd pihenjek előtte egy kicsit. Még érzem az altató hatását.
- Igen, igen, persze – értek egyet vele, nem is tudom, hogy mire gondoltam – Pihenj csak nyugodtan, egy pár óra múlva visszanézek. Addig elintézek pár apró, adminisztrációs dolgot.
- Tégy úgy – mosolyog rám, én pedig sarkon fordulok, és kilépek a folyósóra.
Felmegyek a lakosztályomba, a dolgozószobámba, ahol az egyik ügyvédem, szintén az egyik titkárnőm társaságában már rám vár. Bármennyire is felborult az est rendje, nem felejtettem el, hogy Tucker-t ki akartam rúgni ma este. Pár perc alatt átbeszéljük a dolgot, majd az ügyvéd a titkárnővel visszavonul, és megírják a felmondó levelet. Addig én felhívom telefonon Gregory Saunders-t, apám volt bizalmasát, és családunk ügyvédjét. Valójában a Saunders Ügyvédi Iroda látja el a Whitfield-ek, és vállalkozásaik teljes körű jogi képviseletét – a szomszédos szobában dolgozó ügyvéd is a Saunders-től van – de az igazán fontos, vagy bizalmas dolgokat, családunk személyes jogi tanácsadását Greg személyesen intézi, a nap 24 órájában. Természetesen szolgálatait rendkívül bőkezűen, nyolc számjegyű, és nem egyessel kezdődő összeggel honoráljuk minden évben, valamint – apánk halála után – egy százalékot ajándékoztam neki a Whitfield Iparvállalat részvényeiből. Ez nem csak azért nagy szó, mert az egy százaléknyi részvénycsomag értéke jelenleg több, mint 600 millió dollár, hanem azért is, mert a Whitfield Iparvállalat részvényesei kizárólag a család tagjai, tehát, édesanyám, Robyn, Jacob, Vicky, és jómagam, s most már Gregory Saunders.
- Jó estét, Remy! – hallom a telefonban Greg mély, karcos hangját – Miben segíthetek?
- Jó estét, Greg! – köszöntöm jó barátomat. Mondhatom, hogy baráti a viszony köztem, és Greg között – Remélem, még nem aludtál!
- Nem, még nem – nevet fel halkan – bár, már nekikészülődtem… Csak nincs valami baj?
Greg természetesen itt volt a hajón, amikor a merénylet történt, így pontosan tudja, hogy mi történt az este, kérdése nem erre vonatkozott.
- Kellene egy személyi asszisztens – húzom el a számat, bár ő ezt nem láthatja – Ismersz, tudod a kritériumokat. Nem ragaszkodok nőhöz, bár eddig egy nő volt, egy srác, és mindkét esetben száz százalékos az arány. A nő tökéletes volt, a pasi meg… Nos, épp most rúgom ki.
- Értem – hallom a hallgatóból Greg elgondolkodó hangját – Történetesen lenne egy jelöltem!
- Mit érdemes tudni róla?
- Donald Trump személyi asszisztense volt, nem sokkal ezelőttig.
- Érdekes! – vonom fel a szemöldököm – És miért vált meg tőle Donald?
Donald Trump-ot természetesen személyesen ismerem, ma este is itt volt a partimon. Eléggé extravagáns pasas, meg merem kockáztatni, hogy egy bunkó, de hihetetlenül jól csinálja azt, amit csinál. Ráadásul kiváló érzéke van a gyönyörű nőkhöz, ezt bizonyítja jelenlegi felesége is, Melania Trump. A személyi asszisztensei is inkább fehérnemű modellek lehetnének, semmint titkárok, bár, természetesen rendkívül magasan képzett, kiváló szakemberek.
- Melania berágott rá – magyarázza Greg – Eléggé féltékeny a csaj, és közölte Donald-del, hogy amíg le nem cseréli a személyi asszisztensét egy pasira, addig nemhogy szex nincs, de nem is alszanak egy szobában!
- És ez miért zavarta Trump-ot?! – nevetem el magam – Már fel sem áll a farka!
- Hát, te is tudod, hogy nem így van, még mindig nagy kujon a vén róka!
- Jól van, azért ennyire nem érdekel Trump szexuális élete! – tiltakozok nevetve – Viszont a csaj érdekelne!
- Holnap elmehet hozzád, ha neked jó!
- Rendben – mélázok – Délután kettőre várom.
- Ott lesz…
Megszakítom a hívást, és elkezdem a telefont babrálni, beleírom az emlékeztetők közé, hogy holnap kettőkor jön az új titkár. Sok mobiltelefonom van, ez az, amit személyesen használok, egy Mobiado Grand TouchAston Martin. A legtöbben egyből azt kérdezik, hogy vajon mennyibe kerül egy ilyen telefon? Őszinte leszek, fogalmam sincs. Még azt sem tudom megmondani, hogy pár ezer, vagy esetleg akár tízezer dollár?! Bár, mivel összesen 139 karátnyi zafírkristály – a kijelzőt is egy darabból álló zafírkristály alkotja! – és vagy másfél uncia(1) aranyból áll, ezen felül az űrtechnikában használatos alumíniumból készült, CNC megmunkálású tokozás, no és persze, a tervezésben benne volt az Aston Marin is, így gyanítom, hogy talán az utóbbihoz van közelebb. De nem is érdekel. Nem kell, hogy érdekeljen.
Holnapra nincsen egyetlen találkozóm sem – előrelátó voltam, és a bál másnapjára nem engedtem semmit sem szervezni – de beírom a telefonomba, hogy az új asszisztens első feladata az lesz, hogy minden találkozómat erről a hétről szervezze át későbbi időpontokra.
Aztán küldök egy üzenetet Bianca-nak, a személyi edzőmnek, hogy holnap reggel ide jöjjön, mert csak később megyünk vissza a Whitfield Toronyba.
Aztán megint telefonálok, a Whitfield Tower éjszakai recepcióját hívom.
- Whitfield Tower, recepció – köszön egy kellemes, fiatal, női hang – Aspen Moore vagyok, miben lehetek a szolgálatára?
- Jó estét, Miss Moore – köszönök vissza. Szinte vágni lehet a döbbenetet a vonal túlvégén.
- Jó estét Mr. Whitfield! – hallom kisvártatva – Miben lehetek a szolgálatára?
- Miss Moore, kérem, jegyezze fel, és holnap reggel intézkedjen felőle, hogy készítsék elő a Grand Central lakosztályt, a hetvennegyediken. Egy hölgy vendégnek lesz. Valamint, reggel, nyitásra valaki legyen a Fifth Avenue-n lévő Gucci üzletben, és hozzon pár öltözet női ruhát, különböző alkalmakra. A méret… hm… – próbálom felidézni Raven testét, és valahogy hozzámérni általam ismert nőkéhez. Nem túl magas, és elég karcsú, de az izmok csalókák – …nos, ruha esetében legyen négyes, nadrág, top, egyéb estében pedig hatos.
- Meglesz, Uram! – hallom Aspen hangját, miközben jegyzetel – Még valami?
- Köszönöm, Miss Moore! Nyugodalmas estét!
- Önnek is, Mr. Whitfield!
Amikor ezzel megvagyok, a számítógépemen átnézem az előzetes kárjelentést a hajóról. Nem túl vészes. Tulajdonképpen csak szépségfoltok estek a Platinum Princess-en, semmilyen funkcionális kár nem keletkezett rajta. Ha szükséges lenne, világkörüli útra is indulhatna. Ez jó hír. Szeretem ezt a hajót, gyönyörű, kényelmes, és természetesen a csodájára jár a világ.
Ezután az előzetes rendőrségi jelentést futom át. Természetesen még nem tudják, hogy volt lehetséges, hogy valaki egy vállról indítható rakétát lőjön ki a hajóra, egy amúgy, a rendőrség által lezárt területről? Az indító csövet megtalálták, a merénylő hátrahagyta, és meglepő módon, egy 9K38-as, Igla típusú, orosz/szovjet gyártmányú, vállról indítható rakétát használtak. A merényletet valószínűleg nem az a csoport hajtotta végre, amelyik apámat is megölte, az eszköz, és az akció kevéssé professzionális volta ezt sugallja. Azért az akciót így sem lehet amatőrnek nevezni, és sajnos nagy valószínűséggel rendőrségi segítséggel hajtották végre – másképp eléggé elképzelhetetlen, hogy észrevétlenül bejuttathattak egy öt láb hosszú indítócsövet, a lezárt területre. Hacsak nem, már napokkal korábban idehozták, és elrejtették. No, igen, ez is egy opció.
Aztán az ügyvéd, és a titkárnő visszatérnek:
- Mr. Whitfield! – teszi le elém a papírokat az ügyvéd – Itt legyen szíves aláírni őket, amennyiben megfelelőnek ítéli meg!
Gyorsan átfutom a dokumentumot – a szokványos bla-bla, amit felmondásokra szoktak írni – majd aláfirkantom.
- Grace, legyen kedves, hívja ide Mr. Tucker-t! – fordulok a titkárnőhöz.
Pár perccel később Tucker és vagyunk a dolgozószobámban:
- Nos, Mr. Tucker – kezdem a mondandómat – mai naptól nem tartok igényt a szolgálataira. Maga jó munkaerő, Mr. Tucker, jól végzi a munkáját, de nem pontosan úgy, ahogy én azt elvárom magától, így kénytelen vagyok megválni öntől – nyújtom át neki a felmondását. A fickó rendesen elfehéredik, de nem nagyon zavartatom magam. Bőkezű voltam vele, csak még nem tudja, csak, ha majd átnézi a papírokat.
- Mostantól felmentem a feladatai alól – folytatom – Holnapi napon minden járandóságát átutaljuk, amelyet, mint azt a papírokból láthatja, két havi fizetésével megemeltem. Ez pedig – nyújtok át neki egy másik dokumentumot – egy ajánlólevél, elősegítendő további karrierjét. Mivel a Whitfield Toronyból holnapi napon ki kell költöznie, amennyiben nincs hova, úgy a Hotel Chatwal-ban foglaltunk magának szállást, két hétre.
Egy hosszú másodpercig szüntetet tartok, hogy ha esetleg akarna mondani valamit, akkor szóhoz jusson, de nem nagyon kapok tőle érdemi reakciót. Kissé, mintha le lenne fagyva, és épp próbálna újrabootolni. Pedig számíthatott volna erre a lépésre a ma reggeli incidens után, ami nem az első nézeteltérésünk volt. Na, épp ez az egyik bajom vele. A váratlan helyzetekben – ami ráadásul nem is szabadott volna, hogy váratlanul érje!!! – nem képes úgy reagálni, ahogy én azt elvárom!
- Nos, Mr. Tucker – nyújtom felé jobbomat – köszönöm, hogy nekem dolgozott, és sok sikert kívánok önnek a jövőben!
Tucker tétován elfogadja, kezet rázunk, aztán szó nélkül kivonul.
Én a bárszekrényhez lépek, és italt választok magamnak. Hosszas szemlélődés után mégis csak az egyik legritkább, Macallan 1926-os évjáratú Fine & Rare whiskey-je mellett döntök. Ma már ebből nem lehet vásárolni, nekem van még belőle három palackom, és Atlantic City-ben, a Borgata Hotel Casino-ban van még belőle valamennyi. Ha ezek elfogynak, akkor a világ szegényebb lesz egy teljesen egyedülálló, pótolhatatlan whiskey-különlegességgel.
A pohárral visszaballagok a dolgozóasztalomhoz, és elterülök a karosszékemben.
Az órára pillantok, és elámulok, hogy már éjjel fél három van. Hosszú, és kemény nap volt, már majdnem 24 órája vagyok talpon, közben lezavartam egy fergeteges két és fél órát Shirlyn-nel, végigdolgoztam a napot, és megpróbáltak felrobbantani. Azt hiszem, hogy megérdemlem ezt a különleges whiskey-t – mélázok magamban.
Gondolataim elkalandoznak, természetesen Raven irányába.
Abban a pillanatban, amikor megláttam Raven-t, a földön fekve, nyakában az üvegdarabbal, az adrenalintól nem is figyeltem fel önnön érzéseimre, ám így utólag visszagondolva meglehetősen zavarba ejtőek. Még csak alig több, mint két órája ismertem a lányt, és mégis aggódtam érte, féltettem őt. Nem, nem úgy mint bármely más embert, hasonló esetben, nem. Hanem úgy, mint valakit, aki fontos nekem… Fontos?! Hogy lehet valaki fontos, akit még nem is ismerünk? Persze… lehet. Miért ne lehetne? Még nem ismerjük, de szeretnénk, nagyon szeretnénk, hogy megismerjük… hogy az életünk részévé váljon…
* * *
Már világos van, amikor felébredek.
Úgy aludtam el a karosszékemben, hogy észre sem vettem!
Lassan felállok, kinyújtózok, kiropogtatom elgémberedett tagjaimat. Találhattam volna kényelmesebb helyet is éjszakára, a hajón van elég lakosztály! – nevetem ki magam. Általában figyelek rá, hogy az a kevés idő, amit alvással töltök, kényelmes, pihentető legyen, ám ez most nem jött össze. A fáradtság, az izgalom, no, és persze az éjszaka folyamán – míg Raven-nel flörtöltem jó pár pohár ital lecsorgott – elfogyasztott whiskey megtette a hatását, és úgy aludtam el a karosszékemben ülve, mint akit agyonvertek.
Fél nyolc van! – pillantok az órámra – Szerintem Bianca már vár rám…
Átballagok lakosztályom fürdőjébe. Természetesen ugyanolyan, romantikus, vagy fantasy hangulatú, barokkosan dekadens fényűzés vesz körbe itt is, mint bárhol máshol a hajón, vagy a házamban – már amennyire háznak lehet titulálni egy 102 emeletes felhőkarcolót. Gyorsan felfrissítem magam, és sportruhába vedlek.
Jól sejtettem, a fitneszteremben már vár trénerem, Bianca. Közepes termetű, fiatal nő, 5 láb 6 hüvelyk(2) magas lehet, de vagy 170 font(3) tiszta izom. Bianca profi testépítő, és az egyik legjobb személyi edző New York-ban.
- Jó reggelt, Remy! – köszönt vidáman, amikor belépek a terembe. Az udvariassági formulákat betartva meglehetősen nehéz valakiből a lelket is kihajtani, így a tegeződésben maradtunk edzőmmel. Én egyébként sem szeretem a felesleges köröket, ha olyan emberekről van szó, akik így, vagy úgy, de az életem részei – Hogy aludtál az éjjel?!
Elnevetem magam a kérdésen. Most erre mit válaszoljak, hogy felrobbantottak?! – derülök jót a helyzet fonákságán – Persze, ha az Albany Street felől jött, akkor nem láthatta, hogy a hálószobámat lerobbantották a fedélzetről!
- Nos, maradjunk annyiban, hogy kirobbanó este volt! – mosolygok rá, majd értetlen arckifejezésén megkönyörülve kicsit komolyabban folytatom – Az este folyamán végrehajtottak egy merényletet ellenem, egy vállról indítható rakétával.
- Uramisten! – rémül meg – És nem sérültél meg?! Jól vagy?
- Ne aggódj, Bianca – nyugtatom meg, majd játékosan rákacsintok – Nem jártam rosszabbul, mintha egy edzésedet csináltam volna végig!
- Hát, ennek azért szívből örülök! – bólogat, de szemmel láthatóan nem nagyon nyugodott meg – Ma egy kicsit akkor light-osabbra vesszük a figurát, rendben?
- Értem, akkor ez azt jelenti, hogy nem fogok belehalni, csak a tüdőmet köpöm ki?! – évődök vele.
Bianca betartja ígéretét, és valóban könnyedebb lélegzetvételű a mai edzés. Tulajdonképpen lazán átmozgatjuk az egész testemet, a testrész-specifikus gyakorlatok helyett. Így is kellemesen leizzadok, de nem fájnak, és remegnek a tagjaim az alig másfél óra elteltével, mint amúgy szoktak, egy rendes, két órás edzés után.
Gyorsan megfürdök, és szokásos, extravagáns ruháim egyikében elindulok a gyengélkedő felé.
Amikor odaérek, Raven még alszik. Épp egy orvos igyekszik hozzá, mert az ápolónak feltűnt, hogy átvérzett a kötés a nyakán.
Az orvos elkezdi lebontani a kötést.
Raven csak azért nem tudja tarkón csapni a dokit, mert egy fél pillanattal korábban megrebben a szempillája, és valamilyen számomra is megmagyarázhatatlan sugallat hatására, villámgyorsan mozdulok, és elkapom a csuklóját, mielőtt még célba érhetne a tenyere éle. Hoppá! – döbbenek meg – Még álmunkban is micsoda villámgyorsak vagyunk! Azért ez nem egy pincérnő mozdulata volt!
Raven felpillant, tekintetünk találkozik.
- Nyugalom, csak megvizsgál – mondom neki – Úgy tűnik, míg aludtál, felszakadt a sebed.
- Ja, jó... Csak megijedtem hirtelen – suttogja, szemmel láthatóan zavartan.
Gyorsan visszahúzza a kezét, nem akadályozom meg benne. Elkapja a tekintetét, majd felszisszen. Figyelmemet nem kerüli el, hogy volt némi fáziskésés az orvos tevékenysége, és Raven fájdalomérzete között, így nagy valószínűséggel csak szeretné, hogy legyen összefüggés a kettő között.
Az orvos idegesen elkapja a kezét Raven nyakától, és némi félelemmel pillant rám, de én csak egy intéssel jelzem neki, hogy folytassa.
- Kérsz egy fájdalomcsillapítót? – kérdezem a lánytól.
- Nem, köszönöm nem kérek – mosolyog rám, mintha némi hála-féleséget vélnék látni a szemeiben – Egyáltalán nem olyan fájdalmas, csak meglepett az előbb.
- Értem – bólintok, majd, bízva benne, hogy nem gondolta meg magát tegnap óta, folytatom – Nos, ha már felállhatsz, akkor szeretném, ha átköltöznék a Whitfield birtokra. Ott kényelmesebb lenne.
- Ha az orvos úgy látja – pillant jelentőségteljesen az orvos felé, aki még megigazítja a friss kötést.
- A hölgy szállítható – jelenti ki. Aztán egy lépést hátrál, mélyen meghajol, majd távozik. Tudom, hogy elvben ez kijár nekem, szinte mindenkitől a világon, de nekem mégis csak színpadias. Apám nagyon adott a formalitásokra, és engem is így nevelt, de azért csak ragadt rám valami a világ modernségéből, így nekem ezek már nem annyira fontosak, sőt, néha ódivatúnak tűnnek. De elfogadom, hogy az emberekben benne vannak a reflexek – már amelyik kapott valami kis nevelést – és nehéz őket leszoktatni ezekről a gesztusokról.
- Remek, hívom a helikoptert – teszem egy pillanatra a vállára a kezemet, majd kisietek a szobából.
* * *
Az út még tizenöt perc sincs a helikopterrel, amiből valójában a tiszta repülési idő alig valamivel több, mint a fele. Bár megtehettem volna, hogy légzárat rendeltetek el arra az időre, míg mi repülünk, de Kate-tel végül arra jutottunk, hogy kevéssé feltűnő, ha nem tesszük. A többi helikopter csak megkönnyíti a helyzetünket, elvegyülhetünk köztük, a veszélyt nem ők jelentik, hanem egy esetleges rakétás merénylő, valamelyik felhőkarcolóról.
Kate erősítést kért egy katonai magánvállalattól, akik együttműködve a rendőrséggel felügyelik a biztonságunkat. A repülési útvonalunk mentén álló összes jelentős felhőkarcoló, és ház tetején van emberünk, így a lehető legnagyobb biztonságban repülhetünk haza.
Útközben Ravent figyelem.
Furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban. Nagyon kedvelem őt, és reménykedem benne, hogy lehet közöttünk valamilyen tartós kapcsolat, barátságnál természetesen több. Vonz, nagyon vonz, nem csak a személyisége, az egész lénye, és persze, a teste, a szépsége is. Alig várom, hogy a karjaimban érezhessem, és ott folytathassuk, ahol a robbanás abbahagyatta velünk. Tudom, hogy nem lehetek türelmetlen, hisz’ épp most sérült meg, életveszélyesen, de nagyon nehéz türtőztetnem magam.
Ugyanakkor vannak fura dolgai.
Ez a hirtelen mozdulat, amivel padlóra küldte volna a dokit. Az acélos test. A titokzatos aura, és a fura név. A váratlan, hirtelen megjelenése a bálon, bár nem volt rajta a meghívottak listáján. Igaz, ez nem meglepő, sok, fiatal, gyönyörű nő próbálkozik ugyanezzel, mint ő. Elmennek egy ilyen bálba, ahol bevetik csáberejüket az ajtónállók ellen, akik – ha nagy mázlijuk van – beengedik őket egy csókért, esetleg egy szopásért, és így mulathatnak egy jót, a milliárdosok pénzén, és ismerkedhetnek kőgazdag, befolyásos emberekkel. Nem feltételezem, hogy Raven leszopta volna az egyik ajtónállót, neki van annyi kisugárzása, hogy elég volt legfeljebb egy csók.
Szóval nem tudom, hogy hányadán is állok ezzel a lánnyal. Ha Kate-re hallgatok, akkor a hálószobámból egy menő kórházba került volna, mostanra pedig egy szállodában lenne a csaj…
Raven egész úton fészkelődik, szemmel láthatóan nagyon zavarja, hogy úgy bánnak vele, mint egy súlyos beteggel, vagy sérülttel. Állandóan fel akar ülni, amit persze az orvos nem hagy, érdekes burleszk kerekedik belőle.
- Végre – sóhajtja, mikor kettesben maradunk a lakosztályában. Azonnal felül a hordágyon – Már kezdtem tengeribeteg lenni – mosolyog rám.
- Remélem azért nem okoztak túl nagy kellemetlenséget – lépek melléje.
Nehezemre esik levennem a szemem róla.
Tulajdonképpen meztelen, csupán a sebeit fedő gézkötések takarnak testéből valamennyit. Gyönyörű. Nem egy szokványos, modelltestű lány, ezt el kell ismernem, izomzata sokkal fejlettebb, mint a sztereotip szexbombáké – igaz, nem hasonlítható össze Bianca masszív izmaival. Valahol a kettő között van, félúton, mindkettő előnyös tulajdonságait ötvözve magában, és talán épp ettől oly izgalmas.
Enyhén elpirulva húzza magára a takarót:
- Csak szeretnék valami ruhát magamra venni – suttogja.
Legalább annyira zavarba jövök, mint ő maga:
- Persze, azonnal!
Elsietek a hálószoba felé.
Még tegnap este intézkedtem, hogy ma reggel, a legközelebbi Gucci üzletből hozzanak fel pár öltözet ruhát. Ahogy belépek a gardróbba, ott is találom őket. Rövid vizsgálódás után egy kis ruhát hozok elő.
A nappaliba visszaérve, Raven elbűvölten bámészkodik. Mielőtt megszólalnék egy pillanatig gyönyörködök a nyúlánk, ruganyos, izmos testben, amelyet most jóformán nem takar semmi. Istenem, hogy lehet valakinek ennyire tökéletes, kerek, kemény feneke?!?! – döbbenek le, ahogy ismét megcsodálom a hibátlan testrészt.
- Látom tetszik a lakrészed ezen része! – töröm meg aztán a csendet.
Mosolygok. Ő is nő, nem bújhat ki a bőréből. Lenyűgözi a csillogás, a pompa, mint minden nőt, és minden embert, még akkor is, ha amúgy, otthon, a baráti társaságban ezt sohasem vallaná be.
Hangomra sebesen megfordul, mint akit rajtakaptak.
- Én csak… – suttogja, de elakad. Szemmel láthatóan keresi a szavakat, de azok csak nem jönnek. Már épp megszólalnék, amikor végül mégis csak kiböki – Nagyon tetszik a lakás – mosolyodik el.
Istenem, az a mosoly! – ámulok el, és egy pillanatra én esek ki a szerepemből. Hogy eltereljem a figyelmet enyhe zavaromról, odalépek hozzá, és átnyújtom a ruhát:
- Ezeket tudtam hirtelen összeszedni. Remélem tetszeni fognak.
- Köszönöm szépen – veszi el tőlem a ruhákat. A mozdulat közben ujjaink véletlenül összeérnek, szinte felszikráznak. Tekintete az enyémet fürkészi, egy pillanatig nem történik semmi. Aztán zavartan hátrébb lépek egy lépést:
- Akkor én most hagyom, hogy átöltözz, és megismerkedj a lakrészeddel. Ez a két szint lesz a tiéd. A többi szintre a lifttel tudsz eljutni, a számodra elérhető szintek listája, és kódja az asztalon van már…
Hirtelen elém lép, és megérinti a karomat. Meglepve hallgatok el.
- Mindent nagyon köszönök!
Képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet az övétől.
Raven a hordágyhoz lép, felemeli róla a takarót, a testére tekeri, majd csábosan sarkon fordulva, izgató, táncos léptekkel, ringó csípővel ellibeg a fürdő felé.
Míg Raven a fürdőben hozza rendbe magát, lebonyolítok pár telefonhívást.
Épp eltenném a készüléket, amikor az megcsörren. Nocsak! – lepődök meg. Nem sokan vannak a világban, akik tudják ennek a készüléknek a számát, és az a néhány ember, aki tudja, biztosan nem adja ki. Ez csupán egyszer történhet meg, és ezt ők is tudják. Nem. Természetesen nem tetetem el őket láb alól, nem erről van szó. Hanem lecserélem a telefonszámot, és a következő számot már nem kapja meg. Ki az, aki megkockáztatná, hogy a világ egyik legbefolyásosabb – ha nem A legbefolyásosabb – emberének közvetlen mobilszámát elveszítse?
Ahogy a hívószámra pillantok, egy pillanatra elmosolyodok, majd egyből el is komorulok.
- Szia Shirlyn! – köszöntöm szeretőmet.
- Szia édes! – búg a telefonba – Hallottam, hogy mi történt, rémes! Jól vagy? – hangjából igazi aggodalmat vélek kihallani.
- Na, mi van, cica, csak nem félsz, hogy elromlik a játékszered? – mosolyodok el.
- Miért vagy ilyen undok! – durcáskodik – Téged féltelek, te lökött!
- Köszönöm, jól esik, hogy gondolsz rám! – biztosítom felőle – Nem történt semmi különös, megtanultam kanapéval repülni, de az Airbus A380-ammal még mindig sokkal kényelmesebb! – kuncogok.
- Jól vagy, nem sérültél meg?!
- Mondom, hogy nincs semmi bajom, hidd el! – próbálom megnyugtatni.
- Meló előtt beugorhatok, kicsit megmasszírozni a hátadat, ha szeretnéd – búgja a telefonba csábítóan.
Hú, az nem is lenne rossz! – gondolom álmodozón – Meg, máshol is megmasszírozhatnál, bébi!
- Nem, ma nem jó. Vendégem van – majdnem elejtem a telefont, amikor megérzem az érintést a vállamon. Villámgyorsan perdülök sarkon, és nézek Ravenre – Egy pillanat.
Leengedem a telefont, és Raven-en végigpillantva hozzá intézem a szavaim:
- Látom jó a ruha, amit választottam, ennek örülök.
- Igen, és roppant hálás is vagyok érte. De kérlek, ne mondd le miattam teendőidet. Nem akarok kellemetlenséget okozni.
Erre halványan elmosolyodok. Olyan szerény ez a lány!
- Nincs semmi gond – biztosítom felőle – Nem kell visszamondanom semmit. Kérlek, menj előre a lifthez, én is mindjárt odamegyek, és megmutatom, hol szoktunk enni.
Raven udvariasan elvonul a mutatott irányba, én pedig ismét a fülemhez emelem a telefont:
- Itt vagyok, bocsánat!
- Nocsak, Remy, becsajoztál?! – szinte látom a kaján vigyort Shirlyn arcán.
- Még nem tudom… – felelem az igazságnak megfelelően – De szeretném, ha így lenne!
- És érdemes rá a csaj?! – kicsit mintha izgatott lenne. A nők, ha pletykaszagot éreznek, nem nagyon bírnak magukkal – Remélem, minimum Charlotte, Monaco-i hercegnő!
Elmosolyodok:
- Hát, ha a rangját nézzük, akkor Charlotte felette áll, jócskán. De, más tekintetben, bár Charlotte egy remek lány, Raven kis lába ujjáig sem ér fel!
- Raven? – hallom a meghökkenést – Így hívják?! Mint valami comics-hős!
- Hát, nem csak a neve fura, az egész lány olyan kifürkészhetetlen…
- Na, igen, te meg nem bírsz magaddal, a rejtélyek betegesen vonzanak!
- Így van! – adom meg magam.
- Hát, akkor turbékoljatok, de remélem, hogy azért engem sem hanyagolsz el! Még csak egy napja, de máris hiányzik a farkad!
Na, ez az, amit nem nagyon akartam hallani.
- Még beszélünk, Shirlyn.
Elteszem a telefont, és Raven után sietek.
A lift előtt vár, ahogy megbeszéltük, időközben felvett egy helyes kis szandált, ami tökéletesen passzol a ruhácskájához.
- Elnézést, nem szeretek mások előtt telefonálni – mentegetőzök.
- Semmi gond! – mosolyog rám kedvesen, amitől kicsit megnyugszok.
- Fél egykor ebédelünk, ha az neked is megfelel – mondom neki – Addig körbevezetlek szerény hajlékomban.
- Szerény hajlék?! – neveti el magát – A brunei szultán palotája kisebb, mint ez a szerény hajlék!!!
- Apámban volt némi megalománia – vonom meg a vállam, miközben beszállunk a liftbe – Senki sem tökéletes. Én meg betegesen vonzódok a fantasy irodalomhoz.
- Azt már észrevettem – kacsint rám, és leplezetlenül végigmér – De nagyon jól áll neked ez a stílus. Mint egy mesebeli lovag!
A liftből egy hatalmas hallba lépünk ki. Az épületben csak az én lakosztályomból lehet mindenhova eljutni egy lépésben, a többieknek a fő hallban át kell szállniuk. Apánk akarata szerint lett így, hogy legalább egy hely legyen a házban, ahol mindenkinek meg kell fordulnia, és nem kerülhetjük ki egymást.
Ez a helyiség – leszámítva a garázstermeket, a legnagyobb báltermeket, és az uszodát – a legnagyobb helyiség az épületben, tulajdonképpen a fél szintet elfoglalja, több, mint 10.000 négyzetláb(4). Falak csak térelválasztóként vannak itt-ott – és persze a felhőkarcoló vázát alkotó oszlopok – amúgy egy légtér az egész helyiség. Amelynek a közepén most egy hatalmas kifutó terpeszkedik, és dübörgő rock zene tölti meg a termet.
A színpadon éppen egy modell illegeti magát, ebben a pillanatban történetesen háttal nekünk. A super-skinny, csípő fazonú farmer úgy simul formás fenekére, mintha ráfestették volna, a szegecses bőr öv szanaszét szórja a reflektorok fényét, csakúgy mint a hozzá passzoló csuklópántok szegecsei. Szexisen hátrarázza fényes, feketébe hajló, mélybarna sörényét, leveti a mellényt, ami alatt csupán egy alig mell alatt érő trikó van, s lendületesen, csábosan felénk fordul.
Diszkrét fuldoklásba kezdek, amikor meglátom anyámat! Egy pillanatra ő is lefagy, ahogy meglát bennünket, aztán szinte azonnal lehámlik róla a csábító szexuális ragadozó stílus, és felölti azt az elegáns viselkedést, amit megszoktam tőle.
- Szervusztok! – köszönt bennünket, miközben lelépdel a színpadról, bokatörő magasságú, fém tűsarkú, bokacsizmájában.
- Sz… Szia anya! – dadogom még mindig a látvány hatása alatt. Jézusom! Anyám seggét stíröltem!!!
- Bemutatsz a vendégednek? – kérdezi mosolyogva, látom, hogy nagyon jót mulat rajtam.
- Ö… ööö… Bocsánat! – próbálok valahogy úrrá lenni a zavaron a fejemben – Persze! Raven, ő itt az édesanyám, Geraldine Whitfield! Anya, ő Raven… – de aztán tanácstalanul elakadok. Rá kell döbbennem, hogy még nem tudom a családnevét!
- Ööö… Nightwalker! – ocsúdik fel döbbenetéből Raven is. Szemmel láthatóan őt is meglepte, s valamelyest zavarba ejtette anyám enyhén szólva is kihívó öltözéke – Raven… Nightwalker! Nagyon örülök, hogy megismerhetem… Mrs. Whitfield!
Nightwalker?!?! – ütközök meg – Hát, ez meg megint miféle név? De furcsa vagy te, kislány! Anyám szemmel láthatóan nem lepődött meg annyira, mint én:
- Milyen bájos, ifjú hölgy! – mosolyog Raven-re, majd kezeit a vállára téve, arcon puszilja, amin Raven szemmel láthatóan kissé meglepődik - És milyen fitt! Bizonyára sok időt tölt sportolással, kedves!
- K… Köszönöm, Mrs. Whitfield! – dadogja Raven zavartan.
- Nagyon… fiatalos a szerelésed, anya! – teszem szóvá, kicsit terelve a témát, mert tudom, hogy Raven talán nem csak anyám megjelenése miatt van még mindig zavarban. Nem nagyon tudok napirendre térni a látvány felett. Láttam már anyámat bikiniben, hisz’ számtalanszor töltöttük már az időt együtt az uszodában, vagy a tetőn lévő medence partján napozva, de az azért valamelyest más helyzet volt.
- Ugye? – neveti el magát – Nem hiszem, hogy a Chanel kosztümjeimet le fogom cserélni, de egyszer érdekes kipróbálni! – értetlen arckifejezésünkre folytatja – A hét végén tartjuk szokásos, tavaszi divatestünket a barátnőimmel. Fogadtam velük, hogy Lagerfeld nem fog eljönni, csak a csapatát küldi el. Tudjátok, hogy milyen különc egy férfi ő, biztos voltam a dolgomban. Hát, vesztettem... Lagerfeld itt lesz, én meg parádézhatok Gwendolyn lányának punk maskarájában!
- Minden bizonnyal nagy sikere lesz, Mrs. Whitfield – mosolyog Raven – Ön rendkívül fiatalos, csinos asszony! Ha… – tétovázik egy pillanatra – már elnézést, az ön korában csak fele ennyire jól éznék ki, büszke lennék magamra!
Azt a mindenségit! – ámulok el – Nem is tudtam, hogy így tudsz smúzolni, kicsi szívem!
- Nagyon kedves öntől, édesem – nevet fel anyám vidáman – de az ön kondíciójával nagyon nehéz lesz ennyire rosszul kinézni, ha használhatom ezt a kifejezést!
Aztán anyám hozzám fordul, és komolyra fordítja a szót:
- Jól vagytok? Rémes, ami tegnap este történt! Nem sérültetek meg?
Anyám előtt semmi sem maradhat titokban, pontosan tudja, hogy Ravennel ketten voltunk a hálószobámban a merénylet idején. A családom előtt, egyébként, semmit nem titkolok. Shirlyn-ről csak azért nem tudnak, mert Shirlyn érdekei ezt kívánják.
- Köszönöm, anya, jól vagyunk. Raven sérült meg súlyosabban, neki egy üvegdarab állt a nyakába, de szerencsére abból sem lett nagyobb baj...
- Rettenetes! – szörnyülködik anyám, a maga finom módján – Rémesen fájhat, minden csodálatom az öné, kisasszony!
- Öhm… – pironkodik a megszólított – Szóra sem érdemes… Már alig érzem…
Nocsak, ezek szerint a nyílt elismerést nehezen viseled! – somolygok magamban.
- Most körbevezetem a házban, pár napig nálunk marad, amíg kipiheni a nagy ijedtséget! - vetem közbe, ismét csak, hogy kimentsem zavarából.
- Nagyszerű! – bólogat anyám – Menjetek csak! Lassan én is megszabadulok ettől a… gönctől!
- Miért? Nagyon jól áll? – mosolygok rá, majd kajánul rákacsintok – Csak vigyázz, ne sok férfit hívj meg az estére, mert dugó keletkezik a hálószobád előtt!
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen, kisfiam?! – dorgál meg játékosan.
- Nem, csak őszinte, anya – adok egy puszit az arcára – Na, majd találkozunk!
Alig egy perccel később a garázs-szinten állunk meg, a liftből egy elegáns recepcióra lépünk ki. Mindenhol van ilyesmi a házban, hogy az alkalmazottak megfelelő körülmények között viseljék gondját a rájuk bízott területnek. Itt is egy hölgy ül a pultban – az reprezentatív és/vagy adminisztratív munkákat többnyire nők látják el.
- Jó napot kívánok, Mr. Whitfield! – pattan fel a pult mögül – Miben segíthetünk?
- Jó napot, Mrs. Willson! Kicsit körülnézünk a garázsban. Legyen kedves a garázsmestert utánunk küldeni!
- Máris, Mr. Whitfield!
- Köszönöm! – aztán Raven-hez fordulok – Erre megyünk!
Két ajtón, és egy rövidke folyosón keresztül egy hatalmas terembe jutunk. Itt nincsenek falak – csak a felhőkarcoló vázát adó karcsú, vasbeton oszlopok – az egész szint egybe van nyitva, bármerre nézünk, ellátunk az üveg, külső falakig. És a teremben laza sorokban autók állnak. Vagy negyven.
- A harmadikon vagyunk – magyarázom Raven-nek – ez az első szint a főbejárat, és a lobby felett. Ez a garázsunk, pontosabban csak az első szintje, mert összesen tíz emeletet foglal el.
- Tíz emelet, tele autókkal?!?! – döbben meg a lány.
- Hát, nem tudom, hogy pontosan hány kocsink van – vonom meg a vállam – Azt szoktam mondani, hogy több, mint kétszáz, de ha jobban belegondolok, akkor valószínűleg inkább ötszáz…
Raven megbűvölten sétál a kocsik között.
Itt a leggyakrabban használt autóink állnak, Mercedes-ek, Jaguar-ok, Rolls-Royce-ok, Bentley-k, Maybach-ok, Cadillac-ek, Porsche-k. És itt áll az én Maybach-om is, a testőrség Cadillac-jei társaságában.
- Azta! – járatja a szemeit a kocsikon – Hát, itt vagy tízmillió dollárnyi kocsi van!
Csak csendesen mosolygok. Ezek még csak a leghétköznapibb autóink. Feljebb egyre izgalmasabb autóritkaságokat találni, Ferrari-k, Lamborghini-k, Aston Martin-ok, Panoz-ok, Saleen-ek, van egy Vector is, és még rengeteg, egzotikus limuzin, és sportkocsi.
Léptek zaja hallatszik a hátunk mögül.
- Mr. Whitfield! – hallom garázsmesterem hangját – Üdvözlöm!
- Mr. McKee! – rázok kezet a garázsmesterrel – Kérem, hadd mutassam be Raven Nightwalker-t!
- Kézcsókom, kisasszony! – fog kezet McKee Raven-nel – Üdvözlöm minálunk!
- Ha esetleg ki szeretnél menni a városba – magyarázom vendégemnek – csak leszólsz a titkárnak, és a garázsmester előkészítteti neked a kocsit, amelyiket kérted.
Raven értetlenül néz rám:
- Innen?! Ezek közül a kocsik közül?!
- Igen – bólintok homlokráncolva. Valamit nem érthetően mondtam el?!
- Bármelyik kocsit elvihetem?!?! – kérdez ismét vissza meglepetten.
- Persze – bólintok – Miért ne?! – aztán kapcsolok, és elmosolyodok – Persze, van egy-két autó, amit nem vihetsz, egész pontosan a páncélozott Maybach-om, és a testőrök Cadillac-jei, de szerintem ezt megérted. Aztán a felsőbb emeleteken van egy-két tényleg nagyon különleges ritkaság, mint a Stutz Royale Limousine vagy a Bugatti EB112, amikből csak néhány darab van a világon, de említhetném a Cadillac Sixteen-t, vagy a Maybach Exelero-t is, amelyekből csupán csak ezek az egy-egy darabok készültek. Ezeket is elviheted ugyan, de kérlek, szólj előtte, mert akkor küldök veled testőröket.
- Testőröket?! – kerekednek el megint a szemei – Minek nekem testőr?!?!
- Nem neked kell testőr! – kacsintok rá – Hanem a kocsinak!
- Ah, értem! – bólint megilletődötten, aztán halványan elmosolyodik – Majd lejövök ide, és elcsemegézek a szépségek között!
- Amikor csak kedved tartja! – mosolygok vissza, s McKee-hez fordulok – Köszönjük, Mr. McKee!
- Uram! – hajol meg a garázsmester, s elsiet.
Mi visszasétálunk a lifthez, s tovább megyünk.
A báltermeket most kihagyjuk, inkább a belső kerteket, és a félig nyitott parkot mutatom meg Raven-nek, aki szemmel láthatóan le van nyűgözve tőlük. Minden nő szereti a szép kocsikat, de egy park, a romantikus hangulatával, a többségüket jobban megérinti, és ez alól Raven sem kivétel.
- Milyen gyönyörű! – lelkendezik, ahogy a fák között sétálunk, a lépcsőkkel összekötött teraszokon – Szerintem, ha meg akarsz majd találni, akkor először itt keress!
Fázósan összefonja a karjait, látom, hogy libabőrös a teste. Az a kis ruhácska nem a legmegfelelőbb öltözet így, március elején, kétszáz méter magasan, ahol már jóval erősebb a szél is. Levetem a felöltőmet, és a vállára terítem.
- Oh – néz fel rám hálásan – Köszönöm!
- Hűvös van idekint…
- De nagyon szép! – a lelkes csillogás nem tűnik el a szeméből, bármennyire is fázott korábban – Ezért az egyért irigyellek!
- Nocsak! – vonom fel a szemöldököm játékosan – Tényleg csak ez az egy dolog lenne, ami lenyűgözött?!
Elneveti magát:
- Na, jó, persze, a te életed olyan, mint egy mesebeli császáré! – ismeri el végül – De ez az egy, mit tényleg nagyon irigylek, és ha tehetném, magammal vinném az életedből… A sok, gyönyörű kocsi nélkül eddig is megvoltam, ezután is megleszek, bár, persze, azok is megdobogtatják a szívemet… Mint ahogy minden gyönyörű, luxus cucc, ami téged körülvesz… De azok nélkül azért tudnék élni. De ez – néz körbe – A természetet mindig is nagyon szerettem… Bármerre is utaztam, mindig lenyűgöztek a fák, bokrok, virágok, madarak, bogarak… Minden, ami él, és mozog!
- Én is szeretek itt időzni… – ismerem el – Néha még télen is kijövök ide egy kicsit, levegőzni, hogy kiszellőztessem a fejem…
- Meg tudom érteni! – mosolyog rám – Itt ki tudsz kapcsolódni, le tudod söpörni a válladról a rád nehezedő terheket, még, ha csak arra a pár percre is…
Egy hosszú pillanatig csak bámulunk egymás szemébe, gyönyörködünk a másik tekintetében. Órákig tudnám nézni a gyönyörű, mogyoróbarna tükröket. Érzem, hogy megérint a pillantása, minden alkalommal, amikor rám emeli a tekintetét, mintha a szívemhez szólna. Szemeim lejjebb siklanak, a nedvesen csillogó csókolni valóan duzzadt ajkaira, melyeken halovány mosoly játszik. Csábítóak, ahogy megcsillan rajtuk a napfény, amilyen teltek, duzzadtak, ingerlően formásak…
Lassan közel hajolok hozzá, látom, hogy a gyönyörű, enyhén mandulavágású szemek elkerekednek, várakozással vegyes izgalom csillan bennük. Aztán ajkaimat az övéire tapasztom, és lágyan, érzékien csókolózunk. Nyelvemmel óvatosan megérintem ajkait, amelyek engedelmesen elnyílnak, s beljebb invitálnak. Karjaimmal átölelem, érzem, hogy ő is hasonlóképpen tesz, testünk egymáséhoz simul. Hosszan csókolózunk, nem kapkodunk, nem vadulunk, lassan, érzékien kiélvezzük a pillanatot… másodpercet… percet…
- Mondanám, hogy folytathatnád a táncot, amit oly faragatlan módon félbeszakítottak – mondom neki rekedten, amikor percekkel később lihegve elszakadunk egymástól – de gyanítom, nem szívesen tennéd az összekaristolt testeddel, pedig engem nem zavarna a sebeid látványa… Viszont, bepótolhatnánk az elmaradt kellemes estét!
- Nem is olyan rossz ötlet… – suttogja mosolyogva.
- Kerítünk rá alkalmat! – bólintok mosolyogva, és finoman a legközelebbi lift felé terelgetem.
Tíz perccel később már az egyik étkezőben vagyunk, amelyben a mai ebédünket elköltjük. Mint minden helyiség a házban ez is tágasabb, fényűzőbb, mint amit a legtöbben el tudnak képzelni. Az ebédlő asztal nem túlzottan nagy, hogy azért zavartalanul lehessen cseverészni, de elég nagy ahhoz, hogy tizenkét ember kényelmesen körbe tudja ülni, anélkül, hogy evés közben zavarják egymást. A helyiségben több kanapé, fotel, és dohányzó asztal is kapott helyet, hogy az étkezés előtt, és után, kényelmesen lehessen beszélgetni, társasági életet élni. Itt már vár ránk anyám, Robyn, és Vicky.
Amikor Raven meglátja, hogy nem egyedül fogunk ebédelni, érzem, hogy kissé megfeszül mellettem. No, mi van, nem bírjuk a családi összejöveteleket?! – mosolygok magamban, de csak ennyit mondok, csendesen:
- Általában együtt eszünk, ha tehetjük…
Nem szól semmit, csak megilletődötten rám pillant, majd kicsit feszengve, folytatja útját mellettem.
- Sziasztok! – köszönök én is – Anyu már találkozott Raven-nel – fordulok húgaimhoz – bemutatnám nektek is! Raven, ő az idősebb húgom, Robyn Whitfield! Robyn, ő Raven Nightwalker!
Robyn nem zavartatja magát, valamivel több, mint 6 láb(5) magasságához szívbaj nélkül felvesz 4 hüvelykes(6) tűsarkakat. Amikor feláll a kanapéról, Raven csak az orráig ér, annak ellenére, hogy neki is magassarkú van a lábán. Húgom egyébként most egy egyszerű Cavalli szettben van.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – nyújtja a kezét húgom.
- Hello! Én is – mosolyog Raven, ahogy kezet ráz vele.
- Ő pedig az én édes kishúgom, Vicky – intek a nevezett felé. Ahogy feláll a fotelból, kiderül, hogy nagyjából egyforma magasak. Vicky persze, közel sem annyira izmos, mint Raven, bár egy tizenhat éveshez képest elég feltűnő jelenség, nagyon sokat örökölt anyánk szépségéből, remek alakjából. Farmert, és laza, kötött felsőt visel, az Escada-tól – Vicky, ő itt Raven Nightwalker.
- Hello! – csicsereg a legkisebb Whitfield – Hallom, egy jó nagydarab üveg állt ki a nyakadból! Kár hogy nem láttam!
- Nézd el neki, légy szíves! – mentegetőzök – Beteges horror rajongó a lelkem!
- Nem beteges, csak horror rajongó! – javít ki önérzetesen.
- Javaslom, hogy az asztalnál folytassuk! – szól közbe anyám.
Kellemes csevej alakul ki, és hamarosan Raven is felenged egy kicsit. Nem tudom, hogy mi okozta nála a feszültséget, de szépen, lassan oldódik a hangulata, s negyed óra múltával már fesztelenül, felszabadultan beszélget, ő is.
- És, amikor szétlőtték a szobát körülöttetek – érdeklődik Vicky ártatlanul – ti épp… szóval, tudjátok! – mutatja a félreérthetetlen mozdulatot.
Raven majdnem lenyeli a villát, én is csöndesen fuldoklani kezdek.
- Na, de Victoria! – csattan édesanyám hangja szigorúan. Csak akkor szólítja teljes nevén, ha a szülői szigort akarja rajta gyakorolni – Viselkedj, lányom!
- Semmi baj, Mrs. Whitfield! – próbálja elvenni a helyzet élét Raven könnyes szemekkel, miután felköhögte a villát – Semmi baj, csak… Érdeklődik a bátyja hogyléte iránt…
- Már elnézést, kisasszony, de vannak dolgok, amelyek a magánszférába tartoznak – majd szúrós szemmel ismét Vicky-re pillant – Amelyekre jól nevelt úri lányok nem kérdeznek rá, még a bátyjukkal kapcsolatban sem! Ugye, Victoria?!?!
- Hagyd, anya… – törölgetem meg a számat, majd a húgomhoz fordulok – Nem, Vicky, mi nem… khm… szerelmeskedtünk… még…
- De akartatok! – vigyorog önelégülten, mint aki nagy titokra derített fényt – Ti most jártok?!
Erre a kérdésre anyám csak szigorúan pillant Vicky-re, de nem szólal meg. Az anyai kíváncsiságot még ő sem vetkőzheti le magáról, bármennyire is az etikett szerint igyekszik viselkedni!
- Nem!... – vágja rá Raven azonnal, mielőtt megszólalhatnék. Majd tétován hozzáteszi – Még… nem… tudom… - az utolsó szót már szinte csak suttogja, fülei vörösek, mint a paprika.
- Ö... ööö – dadogom – Csak a bálon ismerkedtünk meg, korai lenne bármit is mondani ezzel kapcsolatban...
- Igen, korai! – helyesel Raven komolyan – Nagyon korai! - mondja olyan arckifejezéssel, mint a csintalan kislány, amikor rajtakapták, és mentegetõzni próbál. Érzem, hogy magyarázkodásunk épp az ellenkező hatást váltja ki hallgatóságunkból, mindenttudó mosolyok villannak szeretteim arcán.
Aztán Robyn könyörül meg rajtunk, egy nagyon banális, ám annál ártatlanabb kérdést téve fel:
- Mivel foglalkozol, kedves Raven, amikor nem szívtipró bátyám bűvkörében vergődsz?
- Pincérnő vagyok egy bárban, a szülővárosomban - válaszolja gyanútlanul. Csak miután kimondta, esik le neki, hogy milyen szépen sétált bele a csapdába!
- Oh! – vonja fel a szemöldökét anyám – És… milyen minőségben volt jelen a bálon?
Raven kerekre nyílt szemekkel néz rám, kissé, mintha elfehéredne.
- Nos – mondom könnyedén – Raven nagybátyja történetesen a New York állami Gyártulajdonosok Szövetségének elnöke.
- Mr. Goodwill?! – kérdezi Robyn – De… Már megbocsáss, de te ázsiai származású vagy, Raven, vagy tévednék?
Raven tétován rázza meg a fejét, de nem nagyon tud hozzászólni. Valószínűleg nem ismeri Mr. Goodwill-t, de nem véletlenül őt hoztam fel. Mr. Goodwill-t a családom tagjai sem ismerik személyesen.
- Nem, nem tévedsz – magyarázom – Mr. Goodwill második felesége japánban született, Mrs. Goodwill Raven édesanyjának testvére.
- Igen… – bólogat tétován Raven – Őhozzá jöttem, látogatóba…
- Á, értem! – derül fel édesanyám arca – És a nagybátyád hozott el a bálba, hogy egy kicsit világot láss!
- Így van – bólint Raven lesütött szemekkel, kicsit talán szégyenlősen. Meg kell zabálni ezt a lányt!
* * *
- Ezt a Mr. Goodwill ügyet jól kitaláltad! – lelkendezik Raven, ahogy az egyik lift felé sétálunk. Van előnye annak, ha ekkora a ház – Úgy néztem, hogy ők nem ismerik ezt az embert, így nem nagyon tudnak utánakérdezni!
- Még, ha utánakérdeznek, sincs semmi gond, mert a felesége tényleg japán származású! – vonom meg a vállam mosolyogva.
- Komolyan?! – lepődik meg.
- Aha! – bólintok határozottan – De te is Japán vagy?
- Igen, az vagyok, Kyoto-ban születtem, ott is élek… Hm – mosolyodik el – Úgy látszik, hogy te a meglepetések embere vagy, mindig tudsz valami újat mutatni! – hozzám simul – És most is fogsz tudni valami újat mutatni?! – búgja, félreérthetetlenül.
- Remélem, hogy jól fogod érezni magad! – simítok végig a hátán – De most van pár elintézni valóm. Például fel kell vennem egy új asszisztenst, mert míg te aludtál az éjjel, addig én kirúgtam a személyi asszisztensemet!
- Ó – szontyolodik el. Közben megérkezik a lift, és belépünk – Nem akartam zavarni… – teszi hozzá szemlesütve – Ne haragudj, nem is tudom, hogy mire gondoltam…
Az álla alá nyúlok, és finoman felemelem a fejét, és nemes egyszerűséggel szájon csókolom. Lassan, finoman, érzékien, mégis mohón, hogy érezze, nem közömbös nekem.
- Huh – sóhajt kipirultan, mosolyogva – Jól van, értem!
- Reméltem! – kacsintok rá, majd beütöm a hálószobám szintjét a billentyűzeten. A kijelzőn kéri a kódot, amelyet szépen, lassan bebillentyűzök. Úgy állok, hogy ne takarjam a gombokat. Közben szórakozottan mondom neki – Ne haragudj, most feljössz velem a kilencvenhetedikre. Én ott szállok ki a hálószobámba, aztán majd visszajössz. Ha végeztem, kereslek!
- Már alig várom! – simul hozzám, s kihasználjuk az időt, míg felérünk.
- Akkor később! – intek neki, s kilépek a liftből.
Amint becsukódik a liftajtó, az egyik órára pillantok. Tíz perc múlva kettő. Még belefér egy gyors kistatarozás.
A fürdőbe sietek, ledobálom magamról a ruháimat, és a tágas zuhanyba lépek. Nos, nálam a zuhanykabin sem egy egyszerű zuhanykabin. Tulajdonképpen olyan, mintha egy esőerdőben állnék egy vízesés alatt. Rendkívül pihentető, nem csupán a víz, frissítő hatása érvényesül.
Kettő után egy perccel lépek be a hivatalos dolgozószobámba, az ötvenkettediken.
Elhelyezkedek az íróasztalom mögött, és a belső telekomon keresztül kiszólok az egyik titkárnőnek:
- Maxine, vendéget várok, kettőre kell érkeznie.
- Igen, Mr. Whitfield, már megérkezett. Egy bizonyos Chrystal Haas. Mr. Gregory Saunders küldte önhöz.
- Igen, ő lesz az. Kérem, vezesse be!
Kisvártatva határozott kopogás – Maxine mindig ilyen határozott – majd nyílik az ajtó, és Maxine lép be rajta:
- Mr. Whitfield, Ms. Chrystal Haas.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, amikor megpillanatom Ms. Chrystal Haas-t.
Nos, maximálisan meg tudom érteni Melania-t! Ha én a helyében lennék, ezt a nőt én is el akarnám távolítani a férjem közeléből! Magas, lehet vagy 5’9”-5’10”, gyönyörű, tökéletes testtel, és csak úgy árad belőle a szexualitás, amire csak még inkább rájátszik az öltözetével. Én alapvetően szeretem, ha a hölgy alkalmazottaim szexisen öltözködnek, de ez minden mérce szerint túlzás, és főleg egy állásinterjúra! Ha kicsit is szívbajos lennék, úgy penderíteném ki az irodából, hogy lába nem érné a földet! De szerintem ezt ő is pontosan tudja, és nem véletlen, hogy így jelent meg! Kíváncsi vagyok, hogy mire megy ki a játék!
- Jó napot kívánok, Mr. Whitfield! – köszönt határozottan, és kezet nyújt.
Az első meglepetés! Határozott, majdhogynem férfias kézfogása van! Nem egy könnyen irányítható kiscica, ahogy elnézem, kemény, határozott nő!
- Örülök, hogy eljött, Ms. Haas! – köszöntöm, majd hellyel kínálom – Kérem, foglaljon helyet!
Az első próba. Mivel a szoknya rövidebb már nem nagyon lehetne, ráadásul bal oldalt a derékszegélyig – ami jelen esetben a csípő magasságában van – fel van sliccelve, ebben úgy leülni, hogy ne legyen túlzottan pikáns a helyzet, komoly felkészültséget kíván. Nos, természetesen hibátlanul veszi az akadályt, bár ez nem lep meg. Aki ilyen ruházatban meg mer jelenni a világ legbefolyásosabb üzletembere előtt, az valószínűleg viselni is tudja azt a ruhát!
- Nos, Chrystal – kezdem – Ugye, szólíthatom Chrystal-nak?
- Természetesen, Remington! – bólint halvány mosollyal az ajkain.
Hm! Nem szívbajos a csaj! – gondolom elismerően – Tetszik, nagyon tetszik!
Az beszélgetés alaphangulata innentől kezdve adott. Igen nyílt, és őszinte beszélgetés, meg merem kockáztatni, hogy a legnyíltabb, legőszintébb felvételi elbeszélgetésben van most részem. Miután Chrystal keményen felkarcolta a játékteret, pusztán a megjelenésével, egyikőnk sem köntörfalaz, és tudomására hozzuk a másinak, hogy mit várunk ettől ez együttműködéstől. Kiderült az is, hogy miért is éppen ezt a ruhát választotta, kíváncsi volt a reakciómra. Tudni akarta, hogy vajon kurvaként kezelem-e, még ha egyébként úgy is öltözött. Meglepően egy hullámhosszon vagyunk Chrystal-lal. Valószínűleg a magánéletben úgy járnék vele is, mint Shirlyn-nel jártam, szétszednénk egymást, de dolgozni nagyon jól fogunk együtt.
- Nos, Chrystal – nézek rá határozottan – A munkával kapcsolatosan úgy nézem, hogy megegyeztünk. Most meg kellene egyeznünk a javadalmazásodban is. Kíváncsi lennék, hogy vajon te mire gondoltál?
- Én szeretném hallani az ajánlatodat Remington – emeli fel a fejét határozottan – aztán majd eldöntöm, hogy nekem az megfelel, vagy sem? Nem szoktam alkudozni.
- Egyenes beszéd, de persze nem lep meg – mosolyodok el – Rendben van, legyen! Évi kettőszázötven-ezer dollár, plusz bónusz. Céges autó, magánhasználatra is, bármit választhatsz, félmillióig. Szolgálati lakás, itt, a Whitfield Toronyban, teljes ellátással. És természetesen a tény, hogy a világ legbefolyásosabb üzletemberének dolgozol, ez nem fejezhető ki pénzben!
Chrystal csak egy pillanatig van csöndben, aztán határozottan bólint:
- Elfogadom!
- Remek! – bólintok én is – Akkor az első feladatod az lenne, hogy az összes találkozómat, erről a hétről át kell szervezned későbbi időpontokra! Gyere velem!
- Öt percet kérek! – áll fel a karosszékből – Átöltözök.
- Miért tennéd? – kérdezek vissza ártatlan képpel. Kicsi szívem! Ha már ilyen játékba belementél, akkor játszd végig! Közömbösen folytatom – Nincs ezzel a ruhával semmi gond! Felesleges átöltöznöd!
Chrystal egy pillanatig merően néz a szemembe, majd elmosolyodik:
- Rendben van, főnök, értem!
Kiviszem a titkárnőkhöz, bemutatom nekik, és elmondom, hogy innentől Chrystal a személyi asszisztensem. Kicsit furcsán néznek Crystal szerelése láttán, de amikor megtudják, hogy a legközvetlenebb kollégám, és segédem, nem foglalkoznak a ruházatával. Megszokták az extravaganciámat, miért ne lehetne az alkalmazottam is olyan? Innentől nem kell magyaráznom nekik, pontosan tudják, hogy ez mivel jár, és hogy fel kell szerelni őt eszközökkel – laptop, okostelefon, miegyéb.
Miután elláttam feladattal – ezzel el lesz még holnap is, no, meg persze, a beilleszkedéssel – visszamegyek a dolgozószobámba.
Talán még negyed óra sem telik el, és megcsörren a telekom.
- Igen? – szólok bele.
- Mr. Whitfield, Ms Katerina Eisenhower szeretne önnel beszélni! – hallom Karen-t, titkárnőim egyikét.
- Küldje be, Karen!
Kisvártatva Kate lép be.
- Szervusz, Remington! – köszönt, majd az asztalomhoz lép – Utólagos engedelmeddel, leellenőriztem a vendégedet – tesz le az asztalomra egy mappát.
- Ó – vonom fel a szemöldökömet – És? Találtál valami érdekeset?
- Még nem tudom… – ingatja a fejét bizonytalanul – Két hete érkezett az Államokba, hajóval, Antwerpen-ből. Egyelőre az a biztos, hogy Hollandiába vonattal érkezett, de még nem tudom, hogy honnan?
- Hajóval? – lepődök meg – És vonattal? Ez érdekes… Nekem azt mondta, hogy Japánban él, Kyoto-ban – nézek fel Kate-re.
- Ez valóban érdekes – vonja fel a szemöldökét Kate is – Miért érkezett vonattal Antwerpen-be, és pláne, honnan? És miért nem repülővel jött, közvetlenül Kyoto-ból, vagy Tokyo-ból?
- Hm… Nem tudom… Majd megkérdem tőle! – nézek rá mosolyogva – Ne légy ilyen feszült! Csak egy kedves csaj!
- Légy óvatos, Remy! – néz rám komolyan – Mindig légy vele nagyon óvatos! Még akkor is, amikor… khm… a távolság negatív köztetek!
- Ígérem, hogy óvatos leszek, de ne félts! – kacsintok rá – Elfelejtetted, hogy mióta nekem dolgozol, sokat fejlődtem a karate-ban?
Kate erre nem válaszol, csak borúsan néz rám. Aztán egy pillanattal később megszólal:
- Tovább vizsgálódok. Ha megtudok valamit, azonnal értesítelek!
- Rendben, Kate! Köszönöm!
- Kérlek! – azzal sarkon fordul, és kimegy.
Én még vagy két órát foglalkozok globális pénzügyi elemzésekkel, aztán magamhoz veszem a vékony dossziét, és felmegyek lakosztályomba. A dossziét ledobom az ottani dolgozószobámban, az íróasztalomra, és nekiindulok, megkeresem Ravent.
*** *** ***
1 uncia = Kétféle uncia létezik. Az egyik a színesfémek, drágakövek, és lőpor tömegének mérésére szolgál, ez 31.10347 gramm. A másik a hétköznapi tömeg-/súlymérték, a font (453,592 gramm) egy tizenhatod része, 28,3495 gramm.
1 láb = 1’ = 30,48 cm
1 hüvelyk = 1” = 2,54 cm
1 font = 1lbs = 453,592 gramm
1 négyzetláb = 0,0929 m2
(1) 1,5 uncia ~ 42,5 gramm
(2) 5’6” ~ 168 cm
(3) 170 font ~ 77 kg
(4) 10.000 négyzetláb ~ 1.100 m2
(5) 6 láb ~183 cm
(6) 4 hüvelyk ~10 cm
(7) 5’9” ~ 175 cm ; 5’10” ~ 178 cm
|
| Tifa | 2014. 04. 08. 21:03:10 | #29697 |
Karakter: Roe (kitalált)
Nagyon furcsának találom a férfi kisugárzását. Sokan próbáltak már velem kikezdeni, megöleltek, simultak hozzám, csókolgattak, de senkitől sem kezdett el ilyen hevesen verni a szívem. Talán pont azért érzem olyan izgatónak a közelségét, mert nem olyan lányokhoz van szokva, mint amilyen én vagyok. A gazdagok világában lehet valaki vékony anélkül is, hogy egyetlen ujjal is hozzáérne akár csak egyetlen kondi géphez, vagy edzőcipőhöz.
Ahogy lekerülnek rólunk a maszkok, megbizonyosodhatok róla, hogy a pletykák bizony igazak voltak. Az arca olyan, akár egy görög istené, akit összegyúrtak egy démonnal. Arcvonásai határozottak, férfiasak, ha úgy nézem akár még fenyegetőek is lehetnek, bőre mégis olyan sima, és lágy, mintha minden este újranövesztené.
A hátunk mögött szóló lágy élőzene, és az, ahogy erős, határozott kezeivel tart, ahogy ajkaival birtokba veszi az enyémeket, egyszerűen hihetetlen. Érzem, hogy jobban oda kell figyelnem az önfegyelmemre, mert a végén még kiesek a szerepemből. Kénytelen vagyok sokszor elfordítani a fejem, és kitérni az újabb, követelőző csók elől, mert úgy érzem, kislányos zavaromban még összecsuklanék itt a karjai között. Olyan érzés ez, amit eddig még nem tapasztaltam meg. Ez még több odafigyelésre, koncentrációra sarkall.
Már csak egy gombnyomás választ el attól, hogy felszállítson minket a lift a csendesebb, eldugottabb hálószobába, amikor meghallok egy határozott női hangot. Érzékeim most sem csaltak meg: a fickó levakarhatatlan testőrei még egy szenvedélyes légyottot is képesek lennének megszakítani, ha arra gyanakodnának, hogy az óvszer nem síkosított…
- Mr. Whitfield! Kisasszony! – mielőtt az ifjú milliárdossal együtt megfordulnék, már tudom, hogy a nőn kívül még két jól megtermett öltönyös, éjszaka is napszemüveget viselő bohóc társaságát is megkaptuk.
- Igen Kate? – fordul a kellemetlenkedő felé célpontom nagy bizalommal. Mikor én megfordulok, egy pillanatra jeges rémület kúszik a csontjaimba. A ringyót, korábbi kutatásaim alapján nagyon is jól ismerem már. És azok közé a zavaró tényezők közé tartozik, melyek a listámon a ma esti akció meghiúsulását hozták nagyobb százalékra. Főleg, hogy most együtt lát a drágalátos főnökével. Szerencsére sikerül időben ráncba szednem magam. Nem szabad kiesnem a szerepemből, és ezen az életem múlik, ezt rendesen a fejembe verték már.
- Mr. Whitfield, elnézését kérem, de át kell vizsgálnunk a vendégét! Kisasszony, kérem, lépjen el Mr. Whitfield-től, felém, két lépést! – jelenti ki feleslegesen, hiszen már mindannyian nagyon jól tudjuk, mit akar. Semmi baj. Ha játszani akarsz, akkor játsszunk! – leggyermekibb énemet előhúzva félénken a gazdag ficsúrra nézek, majd ahogy megparancsolták, előrébb lépek.
- Valami baj van? – hangom a riadalom jeleként enyhén elvékonyodik.
- Elnézését kérem, kisasszony – reagálja le kérdésemet a Kate-nek nevezett szuka – de meg kell önt motoznom.
- Megmotozni?! Miért van erre szükség? Nem értek semmit – nézek hátra segítségkérőn a vállam felett, mintha a dugi cukorkáimat akarná elvenni a tanító néni.
- Semmi baj Raven! – Hát nem édes? Nyugtatgatni próbál. – Rutin eljárás. Az Elnök, és a Pápa után a harmadik legveszélyeztetettebb ember vagyok a Földön. Kate senkit sem hagy ellenőrizetlenül a közelembe férkőzni.
Megkönnyebbülten eleresztem feszült izmaimat, könnyedén elmosolyodok, és így nézek vissza a biztonsági erők helyi sheriffjére.
- Ja, erről van szó! Már értem! Fegyvert keresnek nálam, ugye? – mondom, mintha csak kenyeret kérnék a boltban.
- Igen, kisasszony, azt – feleli a nő feszengve. Látom rajta, hogy tökéletesen szabott zakója alatt tornáztatja nem túl feltűnő izmait. Úgy tűnik nem nyugtatja meg a látványom, és ez nem túl jó. Nem szabad túl feltűnőnek lennem.
- Uhm, akkor azt a jobb combomra szíjazva találja – válaszolom könnyedén, és kezemmel oda is mutatok, mintha csak egy szerencsejáték főnyereménye lapulna a szoknyám alatt. Természetesen vigyázok a hivatásosok, és az utcaiak által egyezményesen elfogadott 10-15 centis távolságra, mely az ujjam hegye, és a fegyver markolata között kell hogy legyen azért, hogy ne legyen a mozdulatom fenyegető.
Bejelentésem értelemszerűen kiváltja a megfelelő reakciót a két fickóból – egy pillanatig átsuhan az agyamon, hogy akár mindkettőt hívhatnák Karl-nak, mint a tipikus testőröket, úgy hasonlítanak egymásra. Mindketten az öltönyük alá nyúlnak, hogy rámarkoljanak a férfiasságukat jelentő pisztolyok markolatára. Szánalmas.
- Kisasszony, megkérem, hogy legyen kedves lecsatolni a fegyvert a combjáról, lassan, és kérem, adja át nekem! – utasít a nő. Ő tényleg profi, ez a viselkedéséből tisztán látszik. Ugyan a csinossága megtévesztő, de abból, hogy nem kapott egyből fegyverhez, csupán izomzata feszült pattanásig, egy vadászó ragadozóra emlékeztet. Egy pillanatra a mesteremet juttatja eszembe – az egyik a sok közül -, így hirtelen fellángoló tisztelem jeléül hajlandó vagyok neki átadni a fegyverem. Lehet, ha ő találná meg nálam, akkor egyből fel is szabdalna vele. Nem, nem lehet… biztos.
Kezemet kecsesen becsúsztatom a ruhám alá, látom, hogy mindenki feszülten figyeli a mozdulatomat. Bár erre a közjátékra nem számítottam, de attól még nem fulladt kudarcba az este. A lehelet vékony, gyilkos penge szinte izgatóan csusszan ki tartójából, és simul a tenyerembe. Ezúttal az edzett acél helyett a sokkal elegánsabb, és észrevehetetlen kerámia tőrt hoztam. Azt, amelyiket még nagyapámtól kaptam, és írás van vésve a penge vércsatornájába. Kár érte. Amint előveszem a fegyvert a ruhám alól, nem kerüli el a figyelmem minden (hozzáértő) résztvevő meglepődése a fegyver láttán. Lassan, pengéjénél fogva átnyújtom a tőrt a biztonsági főnöknek.
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy ebből baj lehet! Önvédelemből hordom magamnál, ha éjszaka egyedül kell hazamennem… - villantom rá a puskázáson kapott diák félmosolyát.
- Kerámia pengéjű tőrt, mint önvédelmi eszközt? – vág a szavamba gyanakodva, a harcos.
- Igen, mert így be tudom vinni magammal szórakozóhelyekre is – válaszolom a számomra eléggé egyértelműnek tűnő kamut, és meggyőzésként még a vállamat is megvonom.
- Van önnél még további fegyver? – teszi a magától értetődő, protokoll-kérdést. Jól végzi a munkáját, ez kétségtelen.
- Úgy érti, hogy saját magamon kívül? – engedek meg magamnak egy apróbb poént, bár rá kell jönnöm, hogy a főnök bizony nem vevő a humorra. – Nem, nincs nálam másik fegyver – jelentem ki könnyeden.
- Akkor most megmotozom, kisasszony, kérem maradjon ott, ahol van!
Villám gyorsan mozog, és rutinosként fél másodperc alatt eldönti, hogy igazat mondtam. Minden domborulatomon, hajlatomon végigcsúsztatta a kezét, még a melleim közét sem hagyta ki. Még csak egy nyavalyás óvszert sem tudtam volna elrejteni előle a ruhámban.
- Köszönöm, kisasszony, minden rendben van. Elnézését kérem a kellemetlenségekért, kérem, érezze jól magát a Platinum Princess fedélzetén! – protokollja után főnökéhez fordulva újabb betanult, milliószor elismételt szöveget hadar – Mr. Whitfield, elnézést kérek, hogy megzavartam a kellemes beszélgetést, de kénytelen voltam…
- Semmi baj, Kate, hisz’ ezért vettem fel – dörmögi megkönyörülve a nőn – Köszönöm, hogy ilyen lelkiismeretesen végzi a munkáját!
- Szóra sem érdemes, Mr. Whitfield! További kellemes estét!
Egy darabig még figyelem a távozó nőt. Be kell valljam magamnak, hogy sokkal kellemesebb látvány, mint ahogy azt első látásra megítéltem. Merengésemből a már megismert, kellemes férfihang zökkent ki.
- Gyere, Raven, igyunk meg egy italt a nagy ijedelemre!
- Ijedelemre?! – fordulok felé kuncogva – Nem ijedtem meg, csak eleinte nem értettem a helyzetet! Nekem nem természetes, hogy egy hadseregnyi testőr figyeli minden lépésemet!
- Hát néha, nekem sem az, de nem tehetek semmit! – nevet ő is velem. Ez már jó jel. – Az életösztön erősebb, muszáj körültekintőnek lennünk!
- Nincs semmi baj… - legyezek egyet a kezemmel, hiszen ideje lezárni a kis közjátékot, és folytatni a tervet ott, ahol félbeszakítottak minket – Hol is tartottunk? – búgom, miközben hozzá dörzsölöm a testem az övéhez, és a lehető legcsábosabb pillantásommal nézek rá.
- Úgy emlékszem, hogy valahol itt… - kezdi a választ, majd szövegelés helyett áttér a demonstrációra egy forró, mélyreható csókkal.
A liftben új dimenzióját mutatja be nekem szenvedélyének. Keze a fenekemre csúszik, belemarkol puha bőrömbe, maga felé húz, kicsit felemel a földről, hátamat pedig a lift hideg falának nyomja. Egyik kezemmel automatikusan a nyakába kapaszkodok, kezemmel felfedezem bőrét a méregdrága ing alatt. Lábamat ösztönösen a csípője köré fonom, hogy közelebb húzzam magamhoz. Mikor keze a mellemre vándorol, nagyon nehezen bírom csak ki, hogy ne nyögjek bele a csókba. Hihetetlen számomra, hogy ennyire kikergetett az önuralmamból. A gyilkosság helyett teljesen másfele járnak a gondolataim. Egy pár pillanatig átlagos lánynak érzem magam, de aztán a lift lágy zökkenéssel megáll, és visszatereli gondolataimat az eredeti medrükbe.
Zihálva, ismételten kordában tartott érzelmekkel, de még mindig kivörösödve lépdelek mellette a szobája felé. Természetesen nem lehet hirtelen a váltás, így a gardedámok ellenére is folytatom a pajkos kis játékot.
Ahogy belépünk a szobába, kénytelen vagyok újabb kis időt szentelni a szerepemnek. Igaz ez arra is jó, hogy feltérképezhessem a szobában rejlő lehetőségeket. Üveges falak, nem a legjobb, bár nem hiszem, hogy baj lenne belőle, hiszen nem láttam be, mikor jöttünk. A szoba közepét, egy kisebb orgia megrendezésére alkalmas baldachinos francia ágy hívogatóan csillogó bordó selyem takaróval betakarva, uralja, míg a többi bútor enyhe utóbarokkos hatást kelt. Kellemes ívek, ízléses díszítések mindenütt. Nem vagyok egy művész szakértő, de határozottan kényelmesnek, és úrinak ítéltem meg első látásra a szobát. A szoba előnyeit és hátrányait csupán egy fél másodperc alatt felmértem, most jöhet egy kis rájátszás.
- Wow! – talán kicsit túl jól is sikerül a meglepett arc – Ez… Ha a yacht-odon így néz ki a hálószobád, akkor elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet a házadban!
- Nagyjából ilyen – úgy tűnik, kicsit sikerült zavarba hozni – Csak nagyobb… És pazarabb… Azt hiszem…
- Mutassak neked valami igazán pazar dolgot? – fordulok felé egy igazán csábító mosollyal.
- Hm?... – úgy vigyorodik el, hogy majdnem felröhögök. A kis tini lányoknál, meg hülye picsáknál talán beválhat ez a bájvigyor, de nálam nem. Majd én megmutatom neked, milyen egy igazi, erős nő!
- Helyezd kényelembe magad… - közvetlenül elé lépek, szinte hozzá simulok, orrunk majdnem összeér. Tenyeremet lágyan a mellkasára teszem, de ez mégsem volt olyan jó ötlet, mint gondoltam. Egy pillanat alatt újra hevesen kezd verni a szívem, talán a kezem is megremeg, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Összeszorítom a fogaimat egy másodpercig, és nyugalmat erőltetek magamra. Meglátom mögötte az egyik hatalmas, igencsak kényelmesnek tűnő kanapét, így taszítok rajta egyet. – Mondjuk ott, a kanapén! És csinálj nekem valami finom zenét… Valami izgalmasat! – búgom a legszexibb hangomon – Valamit, amitől felforr a vérem, amitől nagyon meleg lesz itt!
Amint leül, már indul is a zene. Amint meghallom az első pár ütemet, csípőm azonnal mozgásba lendül. Nem sokszor voltam eddig sztriptíz bárban, de sikerült ellesnem pár igencsak jó trükköt, melyet mostanra sikerült tökéletesítenem. Igaz ez az első alkalom, hogy be is kell vetnem, de ahogy elnézem Remington úrfi nadrágját, már az első pár mozdulatom felkelti az érdeklődését. Óvatosan körözés a csípővel, egyik karral a másik való végigsimítás. Igen, ez lesz az. Szereti nézni, ahogy magamhoz érek, hát akkor induljon a show! – gondolom, és egyúttal magabiztos mosoly terül el arcizmaimon.
Emlékszem a számot éneklő nő mozgására. Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem, ahogy a csípőjét tekeri, ahogyan keze lecsúszik a combján, majd a térdétől a belső combján csúszik felfelé, megsimítja a lába közti rész szélét, keze felkúszik a csípőjére, onnan fel a hasára, el a két melle között. Ahogyan látom magam előtt, én is csinálom vele együtt. Aztán fenekemmel nyolcasokat csinálva lassan leguggolok, majd kitolom a fenekem, hogy kinyújthassam a lábaim, és úgy állok fel, hogy közben végig belásson a dekoltázsomba.
Kezemmel a nyakamon simítok végig, majd a hajamba túrok, hogy kicsit borzas legyen, mikor valami kellemetlen érzés kerít hatalmába. Még csak épphogy felborzolja az idegeimet, de éberségre sarkall. Ekkor veszem észre azt is, hogy Remington nadrágja milyen feszes. Elmondhatom, hogy láttam már pár álló farkat, de ez a méret még az én véremet is felpezsdíti. Olyan a vékony bőrnadrág alatt, mint egy ketrecbe zárt vadállat, amely megérezte a zsákmánya vérének szagát. Képtelen vagyok elnyomni az arcomra kiülő mosolyt, majd még jobban tekerem a csípőm. Enyhe terpeszben állva fenekemmel újabb nyolcasokat csinálok miközben szép lassan lemegyek guggolásba, és közben kezeimet érzékien végigcsúsztatom a testemen egészen az ágyékomig, mely egyre jobban tüzel annak ellenére, hogy nem ez lenne a feladatom. Egy szépen ívelt homorítással egybekötött felállás után a mellkasomhoz érintem kecsesen az ujjaimat, majd felcsúsztatom a nyakamra, és óvatosan kioldom a csomót, ami ruhámat tartja.
Ahogy a hátamon lévő csomóval játszanak az ujjaim, már érzem hogy valami nagyon nincsen rendben. Meg nem tudnám mondani mi az, de nem hagyhatom abba a csábítást. Lehet, hogy csak megrögzött paranoiám az, amit az évek alatt belém neveltek. Pár pillanatig magamon tartom még a ruháimat, majd egy félköríves lépéssel hátat fordítok a felajzott pasasnak, és csábosan a fejem fölé emelem a karjaimat, hogy a ruha egyszerűen a gravitáció hatására lecsusszanjon rólam. Érzem, hogy szinte felfal a tekintetével. De ez most nem olyan kellemetlen, mint pár éve volt egy másik célpontnál. Azt még aközben kinyírtam, miközben vetkőztem. Ott nem vették el a tőrömet…
Hirtelen az összes szőrszál feláll a hátamon. Megdermedve hallgatom a lágy zenébe nem illő hangokat: süvítés, talán egy nagysebességű lövedék, kiabálás, fegyverropogás. Aztán már sípol is a fülem. Mint mindig, mikor fel fog robbanni valami mellettem. Pont időben fordulok meg, hogy lássam felrobbanni az egyik gyönyörű kanapét. Magam elé kapom a karom, így sikerül az arcomat védenem, de a hirtelen lökéshullám nekitaszít a mögöttem lévő szinte törhetetlen üvegfalnak. Fájdalmasan nekicsapódok, majd lecsurgok róla, mint egy tál borsófőzelék. Szúró érzést érzek a mellkasomban. Kemény erőfeszítések árán ébren tudom magam tartani. Még látom a testemből kiálló üvegszilánkokat, és hogy egy fotel vagy valami hasonló bútordarab romjai alatt fekszem, majd elnyel a végtelen sötétség.
Valószínűleg órákig voltam eszméletlen. Mielőtt teljesen magamhoz térek, csukott szemmel analizálom a helyzetemet. Enyhe klór szag csapja meg az orrom, tehát kórházban vagyok. Ezek szerint Remington megúszta a támadást, és neki köszönhetően ellátták a sebeim. Észrevétlenül megfeszítem, és elernyesztem minden egyes izmomat egymás után. A kár nem jelentős, jelenti be az agyamban állomásozó kicsiny katona. Jó néhány felszíni sérülés, zúzódások, de egy sem vészes. Viszont az orvos biztosan lemosta rólam az alapozót, így nagyon kell vigyáznom a mozdulataimra. Ahogy érzem, nincsen rajtam ruha csak a tanga, amit még induláskor vettem fel, és… hm… megközelítőleg 3 kiló géz. Mintaszerűen elszúrt küldetés. Jó, ideje körbenézni a szememmel is, mi a helyzet. Ahogy felpillantok, kicsit meglepődök, mikor meglátom Remingtont. Nem éreztem sem a jelenlétét, sem a parfümét. Úgy tűnik nagyon megviselte a támadás.
- Mi… Mi történt? – kérdem meg az első torokköszörülés után. Rendesen kiszáradt a torkom az altatás alatt.
- Részleteket még nem tudok, röviden, végrehajtottak egy merényletet ellenem – jelenti ki a nyilvánvalót. Hát ezzel nem kerültem közelebb a megfejtéshez.
- Remek… - lecsukom a szemem egy pillanatra, majd újabb kész kérdésekkel a fejemben nézek fel rá – Ahogy látom, nem sikerült…
- Nem, hál’ istennek, nem sikerült.
- Mennyire súlyos? – teszem fel a bennem először megfogalmazódott kérdést.
- Túléled! – mosolyog rám, hogy megnyugtasson, bár nem erre lettem volna kíváncsi – Kaptál egy üvegdarabot a kulcscsontod fölött a nyakadba, de volt olyan mázlid, hogy nem trafálta el a nyaki artériádat!
- Megint csak, remek! – erőltetek mosolyt az arcomra. Régen fájt már ennyire ez a kis gesztus, de volt már rosszabb is.
- Hamar felépülsz, az orvosok azt mondták, hogy gond nélkül kihevered. De, gondolom, neked az ilyen sérülések nem nagy hír! – rám mosolyog, viszont az ő mosolyától az enyém lehervad az arcomról. Mintha belelátna a fejembe! – Az alakulatnál, ahol szolgálsz, szerintem láttál már eleget!
- Ééééén? Katona? – nevetek fel reflexszerűen, elég élethűen megjátszott meglepettséggel. Elvégre katona nem is vagyok. – Nem tudom, miből gondoltad ezt.
- Nem is tudom – vonja meg a vállát. Úgy tűnik jól sikerült a terelés, mert mintha zavarba jött volna. – Talán csak a légnyomás... – vonogatja tovább a vállát.
Elnézően mosolygok rá. Valahogy mintha meglágyítaná a szívem. Nem nagyon éreztem még így férfi iránt. Talán az a két óra nagyjából felhőtlen beszélgetés tette, de megkedveltem.
- Igazából pincérnő vagyok – kegyelmezek meg neki – A szülővárosomban egy kis szórakozóhelyen – egy icipicit elpirulok, hiszen a „szórakozóhely” egy sztriptíz klub.
- Értem – bólogat értően, majd mintha felváltva csinálnánk, megint ő jött zavarba – Lehet, hogy a kérdésem egy kicsit indiszkrét, de megkérdezhetem, mégis honnan a kitűnő kondíció?
Megköszörülöm a torkom, és kicsit kerülöm a pillantását.
- Nagyon szeretem a küzdősportokat, és néha én ugrok be egy-egy táncos helyett – válaszom úgy tűnik teljesen megnyugtatja, mert mintha megkönnyebbült mosolyt látnék az arcán szétáradni.
- Ez mindent megmagyaráz – majd hirtelen kezét a takarómra teszi, amivel igencsak meglep – Mondd csak, kit értesíthetek róla, hogy megsérültél?
Először igencsak megrémülök a felajánlás hallatán, de még idejében sikerül nyugalmat erőltetnem magamra, és csak hálásan mosolyogva nézek a férfi aranyszínű szemeibe.
- Köszönöm, ezt én magam szeretném közölni a főnökkel, mert a végén még nem hinné el, hogy mi történt velem.
Hangosan felnevet, de nem húzza el a kezét.
- Ebben van némi igazság – majd elkomolyodva a szemembe néz – Raven, még pár napig ellátásra lesz szükséged.
- Igen, ez elég kellemetlen – vágok közbe, bár nem tudom pontosan mire akar kilyukadni hirtelen. Türelmesen meghallgat, majd mintha nem is mondtam volna semmit, folytatja.
- Szóval szeretném neked felajánlani az egyik vendég-lakosztályomat erre az időre.
Hát erre nem számítottam. Valószínűleg kiül a döbbenet az arcomra, mert látom, hogy elmosolyodik.
- Azt hiszem ennyi kijár azután, hogy az én bálomon sérültél meg. Méghozzá elég csúnyán.
- Hát... hát... – dadogom – Nem is tudom, hogy mit mondhatnék – pár pillanatra szükségem van mindenképpen, hogy átgondoljam a helyzetet. Hiszen ez sok veszélyt, viszont annál több lehetőséget hordoz magában. Agyamban villámgyorsan peregnek az érvek, és az ellenérvek. Ha a közelében maradhatok, a bizalmába férkőzhetek, sokkal könnyebben megölhetem feltűnés nélkül. Ha viszont nem vagyok elég elővigyázatos, lebukhatok, és akkor vége fényes karrieremnek. A másodperc törtrésze alatt dűlőre jutok saját magammal: néha vállalni kell a kockázatot.
- Ugyan kérlek – bátorítóan megszorítja a kezem a takarón keresztül –, nem fogod megbánni. A legjobb orvosok állnak majd a rendelkezésedre, ráadásul egy luxushotelnek megfelelő környezetben – mosolyog rám megnyerően. Ez az, ami véglegesen eldönti a vitámat magammal.
- Ez esetben köszönöm, elfogadom az ajánlatot – villantom rá legszerényebb, ártatlan mosolyom. Sikerül is elérnem, amit akartam, mert bólint egyet, és feláll.
- Hozok egy telefont, hogy telefonálhass – mondja előzékenyen, de én kihúzom egyik, egyenletesen fáslival borított kezemet a takaróm alól, hogy tiltakozzak.
- Kérlek, hadd pihenjek előtte egy kicsit. Még érzem az altató hatását.
- Igen, igen, persze – bólogat egyetértően – Pihenj csak nyugodtan, egy pár óra múlva visszanézek. Addig elintézek pár apró adminisztrációs dolgot.
- Tégy úgy – mosolygok rá, mire ő el is hagyja a kórtermet. Amit ha jobban megnézek, nem is igazán nevezhetek kórteremnek. A berendezés egy tölgyfa éjjeli szekrényből, egy fenyőből készült ruhásszekrényből, és egy franciaágyból áll. Az ablak is olyan hatalmas, mint a hajón minden más. Ebből levonom a következtetést, hogy még mindig a hajón vagyok, csak annak egy tökéletesen steril részében.
Amint a milliárdos elhagyja a szobát, fellebbentem magamról a takarót, hogy szemmel, valamint érintéssel is megvizsgálhassam, mennyire robbantam le. A szétrepülő üvegszilánkok erősen összeszabdalták a kezem, és a lábaimat, de szerencsére ezeken gyorsan gyógyulok. Már sok sebet elszenvedtem, nem félek a fájdalomtól, de hála az isteneknek nem hegesedem. Egyetlen hegem a jobb lábamon egy nagyon erős lecke volt egyik mesteremtől. Biztos, hogy soha többet nem becsülöm alá az ellenfelem.
Lássuk csak, mi van még itt. A karomat, és a mellkasomat fedő kötés szoros, szakszerű. Attól nem kell félnem, hogy ezek alól kificcen valamelyik tetoválásom, ezzel sem fogok gyanút kelteni. Úgy érzem, csontom nem tört el, ami nagyon nagy előny.
Amíg egyedül vagyok, gyorsan elvégzem a minden esti kötelező edzésgyakorlataimat. Nyújtok kicsit, erősítek karra, lábra, hasra, ahova csak kell, majd bemegyek a szobámhoz tartozó fürdőbe, és megmosdok. A mai nap kicsit sok volt, és az altató sem tett túl jót. Sosem szerettem a gyógyszereket, és nem is reagálok jól rájuk. Nem kis fejfájással fekszek le aludni, hogy kipihenjem a kisebb életmentő műtét utóhatásait. Főleg, hogy a gyakorlatokkal valószínűleg sikerült felszakítani a már gyógyulni kezdő sebet. Igencsak hasogat, és mintha vérezni is kezdene. Szóval inkább gyorsan elsurranok aludni.
Arra ébredek fel, hogy egy fehér köpenyes matat a nyakamnál. Ezt alapjáraton igen rosszul viselem, és azonnal fel is kapom a kezem, hogy tarkón suhintsam egy laza csukló mozdulattal, de egy gyengéd, mégis határozott marok magakadályoz benne. Ahogy felnézek, ifjú célpontom mosolyog rám csitítóan.
- Nyugalom, csak megvizsgál. Úgy tűnik, míg aludtál, felszakadt a sebed.
- Ja, jó... Csak megijedtem hirtelen – suttogom zavartan, és gyorsan visszahúzom a kezem, mely lágyan csusszan ki az erős ujjak közül. Oldalra kapom a tekintetem, és játszva felszisszenek, mintha az orvos hibája miatt tettem volna a hirtelen mozdulatot. A férfi azonnal elkapja a kezét, és rettegve néz Remington felé. De a milliárdos csak int, hogy folytassa.
- Kérsz egy fájdalomcsillapítót? – kérdezi tőlem készségesen.
- Nem, köszönöm nem kérek – mosolygok hálásan fel a férfira – Egyeltalán nem olyan fájdalmas, csak meglepett az előbb.
- Értem. Nos, ha már felállhatsz, akkor szeretném, ha átköltöznék a Whitfield birtokra. Ott kényelmesebb lenne – vázolja fel előttem elképzelését.
- Ha az orvos úgy látja – hagyom rá. Az orvos megigazítja a kötést a nyakamon, majd bólint egyet főnöke felé.
- A hölgy szállítható – jelenti ki, majd mélyen meghajol, és távozik.
- Remek, hívom a helikoptert – érinti meg bátorítóan a vállam, majd kisiet a szobámból. Én a fennmaradó időmet meditációval töltöm. Ezzel felüdítem a szellemem, és felkészítem magam az elkövetkezendő idők megpróbáltatásaira. Még sosem voltam ilyen nehéz küldetésen, és nem adódtak még ilyen mértékű problémáim sem. Volt, hogy valakinek nem sikerült elsőre átvágni a torkát, de a második vágás mindig halálbiztos volt. Bár immáron öt hosszú éve nem volt szükségem második vágásra.
Az út a Whitfield-ek hatalmas üvegpalotájába nem tartott tovább 15 percnél, pedig hatalmas volt a dugó a levegőben. Minden tiltakozásom ellenére már a szobából is hordágyon hoztak ki, nehogy felszakadjon a sebem. Még a helikopterben sem engedtek felülni, hogy kinézhessek az ablakon. Pedig szerettem volna megtudni, hogyan néz ki a város ilyen magasságból. Még sosem repültem, eddig mindenhova földi vagy vízi közlekedéssel mentem. Gyermeki kíváncsiságom teljes erővel tört rám. Bár nem figyeltem Remington arcát, mégis éreztem, hogy folyamatosan engem figyel. Nem szabad túlzásba vinnem a játékot, mert azt sem szeretném, ha teljesen hülyére venne.
Mikor végre leszállunk a hatalmas toronyház tetejére, már tűkön ülök. Nagyon zavar, hogy nem vagyok a magam ura, és nem is vehetem a kezembe az irányítást. A rohadt fehérköpenyesek csak egy kislányt látnak bennem, akit az ágyon kell tartani. Bezzeg, ha szembenéznének a pengémmel, nem lennének ilyen bátrak.
- Végre – sóhajtom, mikor a nekem szánt lakrészben hagynak végre, és felülhetek az ágyon – Már kezdtem tengeribeteg lenni – mosolygok vendéglátómra.
- Remélem azért nem okoztak túl nagy kellemetlenséget – lép mellém a férfi. Látom, hogy tekintetét nehezen veszi le a testemet nagy részben fedő gézről. Kicsit olyan érzésem van, mintha keresztül akarna látni a kötszeren, és ez kissé feszélyez. Szemérmesen magamra húzom a lehelet vékony takarót, majd enyhén elpirulva próbálok hangot adni problémámnak.
- Csak szeretnék valami ruhát magamra venni – suttogom, mire a férfi arcán mintha ugyanazt a zavart látnám viszont, mint ami a sajátomra kiült.
- Persze, azonnal –azzal besiet az egyik szobába. Nem kis meglepetésemre, hiszen azt hittem hogy itt is vagy nyolc szobalány fog rohangászni, hogy teljesítsék a dúsgazdag csávó minden kívánságát. Mindenesetre míg ő távol van, van időm kicsit körbenézni. Egy akkor nappaliban vagyok, amekkorába az összes eddigi lakásom együtt beférne. Az egyik fal teljes egészében üveg, fényáradattal elárasztva a helyiséget. Gyönyörű vörös bársonnyal borított ülőalkalmatosságok, ízlésesen kiválasztott fehér szőnyeg, üvegből készített enyhén csavart lépcső, mely felvezet az emeltre, mely csak félig nyúl az alsó szint fölé, ezzel is növelve az alsó szint hatalmas méreteit. Elképesztő, az biztos. Még az állam is leesik, ahogy meglátom a plazma tv-t a gyémántbetétes házimozi rendszerrel.
- Látom tetszik a lakrészed ezen része – hallom meg Remington hangját, mire olyan gyorsan kapom a fejem felé, hogy beleszédülök. A férfi arcán édes mosoly játszik, ahogy rám néz. Azt hiszem azon mosolyog, ahogy ámuldozva szemlélem a tulajdonát. Ettől, ha lehet még jobban zavarba jövök.
- Én csak... – suttogom, de nem találom a szavakat. Mikor már meg akarna könyörülni rajtam, és ki akarna segíteni, ismét megszólalok. – Nagyon tetszik a lakás – mosolygok rá, amitől meg mintha ő nem találná a szavakat. Hogy terelje kicsit a zavartságát, közelebb lép hozzám, és átnyújt egy kis kupac ruhát.
- Ezeket tudtam hirtelen összeszedni. Remélem tetszeni fognak.
- Köszönöm szépen – veszem el tőle a ruhákat, miközben óvatosan hozzáérek az ujjaihoz, és mélyen a szemébe nézek. Rövid ideig csak állunk egymással szemben, azt várjuk, hogy a másik lépjen, de mivel egyikünk sem lép, végül a férfi tesz egy lépést hátra.
- Akkor én most hagyom, hogy átöltözz, és megismerkedj a lakrészeddel. Ez a két szint lesz a tiéd. A többi szintre a lifttel tudsz eljutni, a számodra elérhető szintek listája, és kódja az asztalon van már.
Egy hirtelen felé lépéssel, és azzal, hogy megérintem a karját, beléfojtom a szót.
- Mindent nagyon köszönök – a csábítás nagyjaitól eltanult pillantással sikerül elérnem, hogy ne tudja elszakítani a tekintetét az enyémtől. Lekapom a takarót a hordágyról, könnyedén magamra terítem, mint egy tógát, majd csábosan hátat fordítok neki, és csípőmet jobbra-balra lengetve belibbenek a hálónak kinéző szobába, és becsukom az ajtót magam mögött. Végig éreztem a hátamra szegeződő tekintetét. Azt hiszem sikerült ténylegesen felkeltenem az érdeklődését. Ekkor nézem csak meg, mégis milyen ruhát kaptam. Egy nagyjából combközépig érő igazi Gucci ruhácskát. Az anyaga fenséges, bár a színét nem tudnám meghatározni. Pánt nélküli, így nem csoda, hogy melltartót nem kaptam hozzá, de egy apró, nagyjából ugyanilyen színű bugyikát is kaptam. Milyen figyelmes.
Ahogy felnézek, arra is rájövök, hogy nem hálóba, hanem a fürdőbe jöttem be. Csodás! Azonnal leoldom magamról a kötéseket, kivéve azt, ami a nyakamon lévő nagyobb sebet takarja, és közben megengedem a vizet. Még a víz is lágyabb itt, mint máshol. Hát ez a milliárdosok élete. A falat körben tükrök fedik, vagy 6 mosdótál helyezkedik el a falakon, mindegyiken ezüstözött csap. A padlóban nem tuti, de a kád teljesen biztos, hogy márványból készült. Van egy zuhanyfülke is, de azt most kihagyom. Nem tenne jót a sebeimnek.
Közben megfelelő mennyiségű víz került a kádba, már csak arra vár, hogy belecsobbanjak. Óvatosan belelépek, és egyből érzem is a jól ismert, csípős érzést. Még jó, hogy nem tettem habfürdőt a vízbe, most lehet, hogy sikoltoznék is.
A rövid fürdőzés, és felfrissülés után megkeresem a pipereszekrényt. Ki gondolta volna, de egy ilyen puccos helyen is van. Méghozzá milyen! A legritkább fából, tökéletesen tiszta tükrökkel, és a legdrágább kencékkel tele. Egy-egy sminkstúdió megirigyelné a tartalmát. Nekem csak egy jó alapozóra van szükségem, némi dezodorra, és egy finom illatú parfümre. Miután felvettem a nekem szánt ruhákat, szépen elfedem testi hibáit, és a tetoválásaimat némi alapozóval. Ezután már csak a nőiesítés hiányzik, valamint a fáslikat visszatekerem magamra oda, ahol az orvosok úgy gondolták, túlságosan összeszabdaltak az üvegszilánkok.
Mikor kilépek a fürdőből, legnagyobb meglepetésemre Remington széles hátával nézek farkasszemet, amint éppen telefonál.
- Nem, ma nem jó. Vendégem van – hangjában, mintha sajnálkozást vélnék felfedezni. Gyorsan mellé lépdelek, amit mezítláb igencsak halkan sikerül, és megérintem a vállát. Egy harcoshoz illő gyorsasággal fordul felém. – Egy pillanat – eltartja a fülétől a telefont – Látom jó a ruha, amit választottam, ennek örülök.
- Igen, és roppant hálás is vagyok érte. De kérlek ne mondd le miattam teendőidet. Nem akarok kellemetlenséget okozni.
- Nincs semmi gond – feleli tömören, de egy lágy mosollyal az ajkain – Nem kell visszamondanom semmit. Kérlek menj előre a lifthez, én is mindjárt odamegyek, és megmutatom, hol szoktunk enni.
Én jó modorúan biccentek egyet, és az említett helyre megyek. Útközben találok egy igencsak esztétikus kis szandált, amely pont jó a lábamra. Halvány krém színű, nagyjából öt centis tűsarokkal. Tökéletesen illik a ruhámhoz. Innentől kezdve mindenki hallani fogja a házban, éppen merre járok. Próbálom a legnagyobb csendben megvárni, hátha hallok még valamit a beszélgetésből, de ez bukott ötlet. Már csak azt hallom meg, mikor vendéglátóm csatlakozik hozzám.
- Elnézést, nem szeretek mások előtt telefonálni.
- Semmi gond! – igyekszem megnyugtatni egy kedves mosollyal, mire ő meg is nyomja a lift hívógombját.
|
| gab287 | 2014. 04. 08. 20:41:17 | #29696 |
Karakter: Remington D. Whitfield (kitalált)
*** *** ***
Megjegyzés! Katerina Eisenhower képét, és karakterét, tulajdonosa, Teresa-san engedélyével használom!
*** *** ***
Amikor megáll a kocsim a Wall Street 63 előtt, ahogy kinézek az ablakon, két testőrömet látom a bejáratnál strázsálni. No, igen. Két, páncélozott Cadillac Escalade ESV-vel nyolcan mennek előre, bárhová is megyek. Átvizsgálják a helyszínt – még elektronikus eszközökkel is kutatnak esetleges bombák után – és mindent, és mindenkit eltakarítanak onnan, ami, és aki nem tetszik nekik. Mire megérkezek, biztosítják a terepet. Ketten a bejáratnál, négyen bent, egy-egy sofőr a kocsikban marad, ha gyorsan kell esetleg távozni.
Aztán érkezek csak meg, egy három autóból álló konvojjal. Elöl, hátul egy-egy, páncélozott Cadillac Escalade ESV, négy-négy testőr ül benne, köztük az én kocsim, egy módosított Maybach 62 Zeppelin Guard, amelyben hárman ülünk, a sofőröm, Katerina, és én. Először a hat testőr száll ki – egy-egy sofőr szintén a kocsikban marad – és ellenőrzik a terepet, majd Katerina, a testőrparancsnokom. Amikor ő úgy ítéli meg, hogy veszélytelen elhagynom a különlegesen erős páncélzatú Maybach-ot, csak akkor nyit nekem ajtót. Elvben bármikor megteheti, hogy, ha neki valami nem tetszik, akkor visszaszáll, követik a testőrök is, és elhagyjuk a tetthelyet. Ilyen még sosem fordult elő.
Most is a megszokott procedúra következik. Katerina a fülesen keresztül utasítja embereit, akik alaposan körülnéznek, majd felveszik pozíciójukat. Aztán kiszáll, és átható pillantásával hosszan fürkészi a környéket. Négy emberének int, hogy intézkedjenek, mert nem tetszik neki valami. Ketten kiszaladnak az útra, és haladásra bírják a kocsikat, míg a másik kettő átszalad az út túloldalára, és a gyalogosokat noszogatják tovább. A maradék kettő – mivel Katerina engedélye nélkül az atya úristen sem jöhet hozzám húsz méternél közelebb – erről az oldalról áttereli a gyalogosokat a túloldalra. Ilyen felhajtás még a Wall Street-en sem gyakori, sok a bámészkodó.
Kate végül elégedett a helyzettel: a forgalom lassan, de halad, gyalogosok nincsenek ezen az oldalon a kocsi konvoj által elfoglalt szakaszon, és mindent ellenőrzés alatt tartanak.
Végre kinyitja az ajtót:
- Mr. Whitfield!
- Köszönöm, Kate! – biccentek felé. Bizalmi pozícióban van, az életemet, és a családom életét bíztam erre a fiatal lányra, így természetes, hogy nincs helye közöttünk a magázódásnak. Azonban, ilyen helyzetekben Kate ragaszkodik a formalitásokhoz, csupán személyes beszélgetésekben, vagy amikor mások nem nagyon lehetnek fültanúi, és természetesen négyszemközt engedi meg magának a bizalmas hangvételt.
Ahogy kiszállok, egy pillantást vetek testőrparancsnokomra.
Amikor az ember Katerina Eisenhower-t meglátja, az első gondolata nem az, hogy milyen kiváló testőr lehet. A második sem.
Kate egy rendkívül csinos – ha profán akarok lenni, akkor inkább azt mondom, hogy dögös – fiatal nő. Apró termetű, még veszett tűsarkújában is éppen hogy csak a vállamig ér, ám tökéletes, homokóra testalkattal megáldott lány. Mindenkinek inkább az jut eszébe róla, hogy valami iszonyú jól fizetett fehérnemű modell. Vagy a szeretőm…
Apámat több, mint négy hónapja gyilkolták meg. Azóta rendkívül szigorú biztonsági előírások között élem az életemet, csak úgy, mint a családom többi tagja. Akkor vettem fel Kate-et is – mivel apám merénylete közben életét veszítette a testőrparancsnok is – aki valóságos kis magánhadsereget szervezett a családom köré. Az én személyes védelmemet – vele együtt – 18-an biztosítják, anyámra nyolcan vigyáznak, Robyn-ra, Jacob-ra, és Vicky-re négyen-négyen. Természetesen páncélozott autók, taktikai fegyverek – minden testőrnek Glock 18C teljes automata pisztolya, és minden kocsiban kettő-kettőnek egy vadonatúj, 4,6 mm-es Heckler & Koch MP7A1 géppisztolya is van – összecsukható, golyóálló paravánok, bombakereső berendezések, éjjellátók, és minden csoda, amit azelőtt csak filmekben láttam. A kocsimat Németországban, a Daimler AG tulajdonában lévő Maybach üzemében építették a Krauss-Maffei, és General Dynamics Land Systems hadmérnökeinek közreműködésével – akik a német Leopárd, és amerikai M1A1 Abrams tankokat tervezték, és építették. Azért volt szükség a hadmérnökök bevonására, mert a kívánt védelmi szint biztosítása nem oldható meg haditechnika alkalmazása nélkül, amire egyébként különleges engedélyt kaptam az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériumától. Így az autóm a Cadillac One – az amerikai elnök szolgálati autója – után a világ legerősebben páncélozott személyautója.
Kate előre siet, és kinyitja a bejárati ajtót, majd belépek az üzletbe.
Exkluzív üzletről van szó, ez első pillantásra látszik, leginkább, mintha ékszerüzlet lenne. Nos, az itt kapható dolgok közel olyan örömöket tudnak okozni a hölgyeknek.
Odabent a testőrökön kívül csupán egyetlen, elegáns nő várakozik, megszeppenten. Amikor feléje indulok, önkéntelenül is elém jönne, de végül megtorpan, és bizonytalanul pillant az egyik testőrre.
- Kérem, Ms. Andreev, ne zavartassa magát! – szólal meg mellettem Kate.
A nő erre zavartan felém indul, végül csak kiprésel magából egy kedves, invitáló mosolyt:
- Örvendek, Mr. Whitfield, hogy üzletünkben köszönthetem! Engedje meg, hogy bemutatkozzak, Mélissa Andreev vagyok, az üzletvezető – nyújtja a kezét félénken.
- Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Andreev – fogok vele kezet, és igyekszem olyan barátságos lenni, amennyire csak tőlem telik. Szerencsétlen nő nagyon meg lehet szeppenve. Beront ide négy marcona alak, kitessékel mindenkit, és nem engednek be senkit – Elnézését kérem a felfordulásért! – teszem még hozzá, a forma kedvéért.
- Ugyan, Mr. Whitfield! – pirul el a nő, majd lassan visszatér belé a profi kereskedő, bár nem szűnik feszültsége. A közelemben még államelnökök is eléggé feszélyezve érzik magukat – Miben lehetünk a szolgálatára?
Egy pillanatra elmerengek, hogy vajon életemben kimondtam-e már a következő szavakat egy üzletben? Aztán rádöbbenek, hogy nem, még soha életemben nem vásároltam üzletben, leszámítva egy-egy rettenetesen drága – mármint, egy átlagos, hétköznapi ember számára rettenetesen drágának számító! – kocsit, vagy ékszert. Például, bár az enyém a világ legnagyobb áruházlánca, de még sosem jártam szupermarketben…
- Némi csokoládét szeretnék vásárolni! – mosolyodok el aztán – Úgy hallottam, hogy a La Maison Du Chocolat-ban készítik a legfinomabb csokoládét az Államokban!
- Rendkívüli megtiszteltetés a számunkra, ha Önt így tájékoztatták! – hajol meg kissé a nő, majd beljebb invitál – Kérem, hadd mutassam meg a választékot!
Az elkövetkező fél órában Ms. Andreev bemutatja az üzletet, és azt a művészetet, mit itt űznek. Igen, művészet, mert nem egyszerűen csak csokoládét készítenek, hanem azt művészi szinten teszik. Természetesen meg is kóstolhatom az egyes termékeket, és valóban, rendkívül finom, selymes ízűek a csokoládék, amelyek itt készülnek.
Aztán végül kiválasztom a legnagyobb dobozt, amiben összesen 209 db kis csokoládé található, az pont jó lesz. Utána még válogatok, hiszen ha itt vagyok, eljöttem, hogy magam vásároljak csokit, csak nem megyek haza egy dobozzal! Mire észbe kapok, tulajdonképpen mindenből vettem egy dobozzal – csokoládék, pralinék, ajándékcsomagok – összesen vagy huszonöt kisebb-nagyobb doboz.
- Azt hiszem, hogy ennyi elegendő lesz – mosolygok a nőre végül.
- Kérem, örülök, hogy megbízik a termékeinkben, megtiszteltetés, hogy ilyen nagy mennyiségben vásárolt tőlünk! A számlát, engedelmével, elküldjük Önnek!
- Köszönöm, Ms. Andreev! Ezt az egyet – emelem fel a legnagyobb, egy hajszállal több, mint három és fél fontos(1) dobozt – magammal viszem, a többit legyenek kedvesek kiszállítani!
- Örömmel, Mr. Whitfield!
- Örvendtem a találkozásnak, további kellemes napot kívánok önnek, és a kollégáinak! – köszönök el tőle, s kilépek az üzletből.
* * *
Shirlyn egyre vadabbul mozog rajtam, le-föl, érzem, hogy már nincs messze neki a beteljesülés. Úgy tekeri a csípőjét, és vonaglik, mint egy mesebeli húri, arca teljesen kipirul, vonásai szinte földöntúlivá válnak, ahogy a tiszta gyönyör ül ki arcára.
Legalább fél órája lovagol rajtam. Egyre hevesebben, egyre vadabbul, és gyorsabban hajtunk, pazar teste fénylik az izzadtságtól, gondolom, én sem vagyok különb, és immár nem csak arca, mellkasa felső része is kipirul.
- Istenem, mindjárt… mindjárt… - lihegi önkívületben – Ne élvezz el!... A számba akarom… ezt is!!!... Istenem!!!... Ebbe… belee… fogoook… haaalniiiiiiiiiii!!!
Az utolsó szó egy elnyújtott, egyre hangosabb sikoltásba megy át, ahogy testén először kisebb, majd egyre erősebb remegések hullámzanak végig, végül már szinte önkívületben rángatózik, ahogy elképzelhetetlen gyönyörhullám söpör végig rajta. Háta görcsös ívbe feszül, fejét hátraveti, kezeivel teljes erőből markolja a vállamat, arca szinte eltorzul a gyönyörtől. Érzem, hogy járatának feszes izmai satuként feszülnek a farkamra, ami közben egy pillanatra sem áll meg benne, teljes erővel döngetem, alulról. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy el ne élvezzek szinte görcsösen vonagló puncijában, és mindent elsöprő gyönyörének látványában.
Elképesztően hosszan élvez, nekem perceknek tűnik, mire szinte ájultan roskad a mellkasomra. De csupán egyetlen pillanatig, aztán lihegve, kipirultan, félájultan feláll, egyet lép hátra, majd térdre rogy, és úgy bukik a farkamra, mint egy éhes kismadár. Száját olyan tágra nyitja, amennyire csak tudja, hogy benyelhesse jókora, vaskos szerszámomat, egy mozdulattal tövig löki a szájában, nyakán kidagadnak az erek az erőfeszítéstől. Rajta kívül senki más nem volt képes leengedni a torkán dorongomat, a legtöbb lánynak ehhez egyszerűen túl vastag. Lendületesen kezd bólogatni rajta, vadul szopni kezd. Még mindig Shirlyn orgazmusának hatása alatt csupán egy-két percig bírom.
Megszédülök, és egy pillanatra mintha filmszakadás is lenne. Szinte a hideg kiráz, minden egyes szőrszál – már ha lenne – feláll a hátamon. Olyan intenzív az érzés, hogy még levegőt is elfelejtek venni, és érzem, hogy minden izmom pattanásig feszül, szinte fáj, talán még hosszan kiáltok is. Örökkévalóságnak tűnik, végül halálosan fáradtan rogyok össze ültömben, amikor végül elül a gyönyör.
Shirlyn azonban egy pillanatra sem hagyja abba farkam kényeztetését, lágyan, óvatosan nyalogatja immár lassan félárbocra ereszkedő, rettentően érzékennyé vált tagomat. Minden érintése újabb kis gyönyörszikrákat csihol bennem, és aprókat remegek, ahogy kényeztet. Gondosan, alaposan körbenyalogatja, a legutolsó cseppet is lenyalja róla. Aztán szinte ájultan elterül a padlón, a kanapé előtt, a lábaimnál, és elégedetten nyalogatja ajkait, mint egy jóllakott kiscica.
- Hihetetlen! – mosolyog kielégülten – Harmadszorra is annyit spricceltél, hogy azt bármelyik pasi megirigyelhetné, még tíz év önmegtartóztatás után is!!!
Magabiztosan mosolygok vissza rá, de nem kommentálom. Burokban születtem. A világ valaha volt leggazdagabb embere vagyok, ráadásul még jól is nézek ki, mindennek tetejébe bármely pornószínészt megszégyenítő szexuális teljesítőképességgel és adottságokkal bírok. Mire vágyhat ezen kívül egy férfi? Semmire! – gondolom, majd gúnyosan teszem hozzá – Dehogy nem… Egy igaz társra…
Önkéntelenül is az egyik órára pillantok.
- Értem, megyek már! – sóhajtja Shirlyn, de hangjában nyoma sincs csalódottságnak, vagy sértődöttségnek.
- Félreértesz! – mosolygok rá – Csak miattad aggódok! Ha nem keveredsz haza időben, gyanút fog a vőlegényed!
- Utálom, hogy mindig igazad van, ugye tudod?! - kacsint rám, játékos félmosollyal - Ezért most el kell jönnöd velem zuhanyozni!
- A-aa! - ingatom a fejem - Rossz ötlet! Te, meg én, egy fürdőben, pláne egy zuhanykabinban?! Ki van zárva, hogy annak nem szex a vége!!! Akkor meg tuti lebuksz!
- Miért zavar az téged? - kérdi, kissé félre hajtott fejjel, félig komolyan.
- Nézd! - kezdem lassan, mert alaposan át akarom gondolni, amit mondok - Egyszer már megpróbáltuk együtt, nem működött. Neked most komoly kapcsolatod van, vőlegényed, akit szeretsz! Nem vállalom fel, hogy miattam szakítsatok! Még akkor sem, ha nekem ebből egyértelműen előnyöm származna!
- Nocsak! - neveti el magát - Miféle előnyöd?
- Tudod te azt nagyon jól! - nevetem el magam én is - De most már tényleg menj, mert már én sem menthetlek meg!
Feláll, és egy pillanatig kacéran megáll előttem, én pedig leplezetlenül, immár megszámlálhatatlan alkalommal mérem végig nagyszerű testét.
Shirlyn egy gyönyörű, szexi csaj. Arca szabályos, mint egy modellé, nagy szemei türkiz ékkövekként ragyognak tökéletesen ívelt, sötét szemöldökei árnyékában, haja selymesen fénylő, fekete zuhatagként omlana vállai alá, ám most lazán feltűzve viseli. Magas lány, 5’ 9”(2) körüli, teste karcsú, feszes, mint egy rúdtáncosé, látszik, hogy rendszeres sporttal tartja karban. Lábai végtelen hosszúak, csípője ingerlően ível, dereka feltűnően vékony, egy hajszállal lehet csak több, mint 23 hüvelyk(3), talán még annyi sincs, hasa lapos, izmos. A legszembetűnőbbek azonban hatalmas, gömbölyű mellei. Egyértelműen nem volt célja a természetességnek még csak látszata sem, amikor az 1200 cm3-re túltöltött, magas profilú implantátumok mellett döntött. Messziről látszik, hogy a gyönyörű, hatalmas gömböket plasztikai sebész alkotta, ennyire feszes, és tökéletesen gömbölyű, 36G-s mellek nem teremnek természetes úton. Ha rendkívül kihívó - ám valahogy mégsem kurvás - öltözködésével netán nem tenné, 44 hüvelykes(4) mellbőségével feltűnést kelt, amerre jár.
Egy aprót lép felém, széttárt combjaim közé, majd egyenes derékkal hajol előre, pazar mellei centiméterekre suhannak el arcom előtt. Aztán szemei kerülnek egy magasságba az enyémekkel:
- Adj egy csókot, csődöröm! – mosolyog rám, s én szótlanul teljesítem felszólítását.
Aztán még mélyebbre hajol, kissé hátrébb húzódva, és immár ernyedt farkamra lehel egy csókot.
- Imádom! – suttogja enyhe csodálattal – Még így, teljes nyugalomban is hosszabb, vastagabb, mint a legtöbb pasi, a legjobb napján, kőkeményen!
Felegyenesedik, majd könnyedén sarkon fordul, és táncos léptekkel kifelé indul a hálóból.
- Melyik fürdőt használhatom? – kérdezi vidáman.
- Tudod, hogy bármelyiket, ezen a szinten! – nézek utána, és kedvtelve legeltetem a szememet ingerlően ringó, gyönyörű ívű csípőjén, valószerűtlenül tökéletes fenekén, míg el nem tűnik az egyik átjáróban.
Még a hálószobámban is van két fürdőszoba, de a lakrészemben – ami négy szintet foglal el az épületben – nem is tudom pontosan, mennyi van összesen.
Egy akkora családi ház, mint a hálószobám, kimondottan nagy ház, és komplett családok szoktak élni benne. De ha több, mint 500 milliárd dolláros vagyonnal rendelkezel, megengedheted magadnak azt a dekadenciát, hogy egy majd 3 milliárdot érő, több, mint 3 millió négyzetláb(5) összalapterületű, 1.300 láb magas(6), 100 emeletes felhőkarcoló legyen az otthonod. Valójában egyébként 102 emeletes, de ez már igazán nem számít. És mire lehet felhasználni ekkora alapterületet? Hát, bálteremből is van több, minden lakrészhez – mindegyik legalább kétszintes, és nyolc van belőlük – külön szalonok, társalgók, étkezők, sőt, saját medence és jacuzzi tartozik, plusz a nagy medence a tetőn, több télikert – van olyan, amelyik nyolc emelet magas! – így már ugrott is vagy negyven-ötven emelet. Aztán a vendéglakosztályok-, és szobák, szalonok, tárgyalók, étkezők, dolgozószobák, mozi, színház, táncklub, tíz emeletet elfoglal csak a garázs – hé, több, mint 200 kocsink van! – és persze a liftek, kiszolgáló helyiségek, és a majdnem 1000 fős személyzet munkahelyei, és egy részüknek a lakhelyei – a családjukkal együtt – szóval meg lehet tölteni, még majdnem kicsi is!
Felállok a kanapéról, és amíg Shirlyn fürdik, átballagok a dolgozószobámba. Nem zavartatom magam, hogy vegyek magamra valamit, egyrészt teljesen egyedül vagyunk lakrészemben, másrészt nincs mit szégyellnem a testemen. A dolgozóasztalomról felkapom a nagydoboz csokoládét, amit tegnap délelőtt a La Maison Du Chocolat-ban vettem neki, visszaballagok vele a hálóba, és leteszem az ágyra. Vicces, hogy mindenhol szeretkeztünk, csak itt nem! Visszaheveredek a kanapéra, és a távirányítón megnyomkodok pár gombot. Rejtett férőhelyekből monitorok csusszannak elő, és a nagy hírcsatornák adásai jelennek meg rajtuk, valamint a nagyobb tőzsdék adatai.
Shirlyn és én jártunk pár hónapig, három-négy évvel ezelőtt, amikor visszajöttem egy időre, New York-ba. Robyn révén ismerkedtem meg vele, tankör társak voltak az egyetemen. Fergeteges kapcsolat volt, rövid, de annál tüzesebb, végül úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk kétfelé, különben szétszedjük egymást. A szex viszont egyszerűen feledhetetlen vele. Sem előtte, sem utána nem találkoztam senkivel, akivel ennyire jó lett volna. Shirlyn az ágyban felszabadult, érdeklődő, nyitott mindenre – egyedül az análszex a tabu nála, de az nálam is, úgyhogy nincs nézeteltérés – abszolút szabadon élvezi a szexet, és tökéletesen gátlástalan, a szó legjobb értelmében. Ráadásul iszonyú jól tud szopni, no, és persze, az sem utolsó szempont, hogy elbír az én műszeremmel.
Amikor szakítottunk, évekig nem találkoztunk, én visszamentem Londonba. Aztán, amikor apámat meggyilkolták, természetesen hazaköltöztem, és ismét összetalálkoztunk, amikor Robyn lelkét ápolgatta. Időközben komoly kapcsolatra lelt, és a srác eljegyezte, három hónapja. Viszont felszikrázott a levegő közöttünk, és nem tudtunk ellenállni a hormonjainknak. Shirlyn szereti Roger-t, a pasiját, és mindent meg is kap tőle, amire csak vágyik. A szex terén sincsen gond, Roger-rel nagyon jól megvannak az ágyban. Csak, velem még annál is jobban, ráadásul Shirlyn a hétnek hét napján igényli a szexet, lehetőleg többször is, így aztán hónapok óta a szeretőm. Rendszeresen találkozunk, hetente egy-két, ritkán három alkalommal, többnyire ilyenkor, hajnalban, amikor Shirlyn hazafelé tart, munkából. Pincérnő, és konzumlány New York egyik legdrágább exkluzív bárjában. Hajnal négyig tart a munkaidő, fél öt körül szokott ideérni, és körülbelül két-két és fél órát marad. A kolléganői tartják a hátukat, amikor nem egyből haza megy, akkor velük „lazít egy kicsit, és engedi ki a gőzt egy kávézóban, ahol együtt megreggeliznek a csajokkal”.
Shirlyn alig tíz perc múltán visszatér:
- Nem bírsz magaddal, máris dolgozol?
- Ismersz! – mosolygok rá.
- Vegyél már fel valamit, mert rád ugrok! – morogja vágytól fűtött hangon.
- Nem igaz, hogy nem volt elég, háromszor kezdtük újra, cica! – nevetem el magam – Amúgy nekem sem volna ellenemre, de tényleg menned kell!
Felállok, az ágyhoz ballagok, míg Shirlyn öltözködik, és felemelem a dobozt.
- Te! Az micsoda?! – kérdi gyanakodva, aztán rosszallóan hozzáteszi – Tudod, hogy nem azért kefélek veled, hogy lehúzzalak! Nem kell a pénzed, és az ajándékaid, nem kurva vagyok! Azért dugunk, mert a legjobb numera vagy, akit valaha ismertem! És nem vihetek haza semmit, mert az gyanús lehet!
Nem hiszem, hogy sok nőtől eltűrném, hogy numeraként hivatkozzon rám. De Shirlyn ezt olyan természetességgel mondja – no és persze, olyan határozottsággal – hogy neki még ezt is elnézem.
- Tudom, nyugi, tudom! – mosolyodok el – Tudom, hogy nem fogadsz, és nem fogadhatsz el semmit. Ezért semmi különös, csak egy egyszerű kis csoki!
Megenyhül kicsit, de gyanakvása nem száll el:
- Egyszerű kis csoki, mi? Ekkora dobozban?!
- Igen, csoki, csak nagydoboz csoki! Örülnék, ha elfogadnád! Ne haragudj, de egyszerűen nem megy, nem bírom ki, hogy ne ajándékozzalak meg valahogy, még ha ilyen ártatlan módon is!
Egy pillanatig csak néz rám, aztán elmosolyodik:
- Na, jól van, rendben van! – majd egészen enyhe gúnnyal a hangjában teszi még hozzá – Te! Lovag, te! – aztán a dobozra pillant, és egy kissé korholón folytatja – Azért vehettél volna valami prosztóbbat is, hallod-e?! Hogy magyarázom meg az ötszáz dolláros csokit otthon?!
- Nem volt annyi – bököm közbe, de nem nagyon figyel rá.
- Na, mindegy, majd azt mondom, hogy valami csokoládégyáros hódolómtól kaptam a bárban… Na, és kit pattintottál el érte?
- Senkit – vonom meg a vállam – Én vettem…
Egy pillanatra elakad, aztán meglepődve visszakérdez:
- Te vetted?! Elmentél egy boltba, és saját kezűleg vásároltad?!
- Igen…
Halkan füttyent egyet, majd elmosolyodik. Nem a méregdrága csoki az, ami leveszi a lábáról, hanem az a tény, hogy én magam vásároltam neki. No, igen. Minden percben 20.000 dollárt keresek, nagyjából egy órám ment rá a csoki vásárlására, tehát ha úgy vesszük, ez egy 1.200.000 dolláros csoki!
Hozzám lép, bokatörő magasságú, platform tűsarkújában csak pár centivel alacsonyabb, mint én. Mélyen a szemembe néz, enyhén lábujjhegyre emelkedik, és egy puszit lehel az arcomra:
- Köszi szépen!
* * *
Egy lift közvetlenül a hálószobám szintjéről megy a garázsba. Ennek a kódját csak ketten ismerik, Kate, és Shirlyn. Még a családom tagjai is csak lakosztályom alsó szintjéig tudnak jönni vele, onnan vagy lépcsőn, vagy egy másik lifttel kell feljebb jönniük, de akkor már legalább egy titkáron, és két testőrön kell keresztül verekedniük magukat. Shirlyn most ezzel hagyja el lakosztályomat, így nem találkozik senkivel, Kate-en kívül senki nem is tudja, hogy ide jár. Erre azért van szükség, hogy elejét vegyük a pletykáknak. Engem nem zavarna, minden nap tele vannak velem a bulvár lapok – ezzel láttak, azzal csókolóztam, egyszerre hat nővel láttak szobára menni, a mocskosabb lapok pedig „fotókkal tudják bizonyítani”, hogy Raszputyin 13 hüvelykjét(7) is überelem. Nos, ez utóbbi mindenképpen túlzás, és sosem szeretkeztem még egynél több nővel. Nagy nőcsábásznak tartanak, pedig valójában – noha minden nap lenne alkalmam legalább tíz nővel lefeküdni – nem fogyasztottam el több szeretőt, mint bármely, hozzám hasonló korú, jóképű, jómódú ficsúr. Nem élek aszkéta életet sem, de nem fektetek meg minden utamba kerülő nőstényt.
Szóval megszoktam, hogy beszédtéma vagyok még a komolyabb lapoknál is – mióta Vilmos herceg megnősült, a világ legjobb partijának kiáltottak ki – de Shirlyn nem, és ráadásul nem akarjuk, hogy esetleg rámenjen az eljegyzése. Ezért nagyon körültekintőek vagyunk, nem a saját kocsijával jön, mindig másik taxi hozza, és viszi, és egyszer taxit vált út közben is.
Miután távozik én is felfrissítem magam egy zuhannyal, majd lemegyek, két emelettel lejjebb található, professzionális testépítők/sportolók legmagasabb szintű igényeit is kielégítő edzőtermembe. Az összes elképzelhető kardió-, és erőgépből fellelhető itt egy, szabad súlyok, tornaeszközök, tatamik, és minden olyan eszköz és kellék, amellyel a testet karbantartani/fejleszteni/formálni lehet. Minden reggel futok, vagy biciklizek negyed-fél órát, és katázok egyet, vagy Kate-tel küzdünk. Hetente három alkalommal jön a személyi edzőm, Bianca, aki alkalmanként másfél-két órás edzés keretében próbálja meg szétszaggatni az izmaimat. Ma reggel azonban csak egy húsz percet futok az egyik futógépen, és fél órát gyakorlok kata-kat a tatamikon. A harcművészet fontos eleme az életemnek. Stresszes életet élek, rengeteget dolgozok, viszont – szerencsére nagyon kicsi az alvásigényem – csupán napi 3-5 órát alszok. Ezt csak úgy bírhatja a szervezetem, ha rendszeresen karbantartom a testemet, lelkemet. A meditáció, a kata-k segítenek kisimítani az idegeimet, karbantartani a szellememet, hogy mindig tisztán, józanul tudjak gondolkodni.
Aztán vissza a hálószobám szintjére, ismét fürdés, magamra öltöm egyik extravagáns, romantikus/középkori hangulatot árasztó vékony, bőr nadrágomat, hozzá passzoló inget, és felöltőt, s lemegyek a 63-ra, egyik közös, kedvelt étkezőnkbe, ahol általában reggelizni szokott a családom, ha éppen úgy adódik.
Nem is csalódok, anyámat ott találom, reggelije, kávéja, és egy női magazin társaságában. Anyám 53 évesen is úgy néz ki, hogy sok 40 éves megirigyelhetné. Négy gyermek után is megőrizte szemet gyönyörködtető alakját – igaz, keményen megküzdött érte – és ma is rendszeresen karbantartja testét. Elegáns, és szép, kívánatos nő, még tizenöt-húsz évvel fiatalabb férfiak is körüldongják.
- Jó reggelt, anya! – köszöntöm, és magamhoz intem az egyik szolgálót.
- Jó reggelt, kisfiam! – teszi le az újságot. Még mindig a kisfia vagyok, noha Jacob a fiatalabb, tíz évvel, és természetesen ő is a kisfia. De szerintem én is az maradok már, élete/életem végéig, de ez talán természetes – Hogy aludtál?
- Köszönöm, jól. És te?
- Nagyszerűen!
A szolgáló felé fordulok:
- Karen, legyen kedves, hozzon egy áfonyás croissant-t, forró csokoládéval, aztán két tükörtojást, kanadai sonkával, egy teljes kiőrlésű zsemlét, füstölt lazaccal és egy kis Cabra La Mancha kecske sajttal. Meg egy pohár frissen facsart narancslevet!
- Azonnal, Mr. Whitfield!
- Vicky, Robyn? – fordulok vissza anyámhoz.
- Vicky már elindult az iskolába, Robyn pedig szerintem hamarosan itt lesz.
- Jacob-bal mikor beszéltél utoljára?
- Tegnapelőtt hívott, rettenetesen másnapos volt, valami buli után… – ingatja a fejét rosszallóan.
- Hagyd, hadd élvezze egyetemista éveit! – legyintek – Nem féltem, meg van a magához való esze. Lazítani meg néha kell – mondom, közben a távirányítókkal itt is elővarázsolom a monitorokat rejtekhelyeikről, s rajtuk természetesen a legfrissebb hírek, és gazdasági adatok követhetők nyomon – Őszintén szólva, irigylem érte, hogy ilyen felszabadultan tud bulizni. Néha nekem is jól esne, de nekem ez nem nagyon megy…
Kedélyesen elbeszélgetek édesanyámmal, amikor egyszer csak beviharzik legidősebb húgom.
Robyn nem egy felejthető megjelenésű csaj. 6’ ½”(8) magasságával, modell-szerű termetével, szoborszép testével feltűnést kelt, amerre jár. Arca gyönyörű, szabályos, amolyan igazi hideg szépség, szemei szexisen macskás vágásúak, ragyogó, toszkán-zöld színben csillognak. Fényes, gesztenyebarna hajzuhataga fékezhetetlenül hullámzik körülötte, ahogy felénk siet. Elegánsan szexi, vékony báránybőr együttest visel, a Chanel-től.
- Francba! – szitkozódik csendesen, ahogy ledobja magát mellénk – Elaludtam! Ma korábban akartam bemenni…
- Akkor most hívjam fel a Rendőrfőkapitányt, hogy ha lehet, nézzenek el neked mindent ma reggel?! – kérdem évődve.
- Á, nem kell, elég, ha rámosolygok a kis rendőrkémre! – mosolyodik el, és nagyot hörpöl teájából.
- Azért, ha lehet, csak annyira taposd a gázt, hogy a testőrök ne maradjanak le!
Robyn legendás gyorshajtó hírében áll a városban, ő tartja a sebességi rekordot a rendőrök listáján. Miután kirúgta a vőlegényét, 30 mérföldes(9) zónában lelőtték 203-mal(10) – Mercedes SLR McLaren-jével. Komoly erőfeszítésembe került, és persze, egy hatnullás csekkbe a rendőralapítvány számára, hogy ne vágják börtönbe két hónapra, és ne vonják be a jogsiját örökre, mint notórius, és súlyos gyorshajtó.
- Majd gyakran nézek a visszapillantóba! – kap fel egy croisant-t anyám tányérjáról, és már szalad is – Sziasztok, majd jövök!
- Jó látni, hogy nagyjából már helyrejött! – nézek utána.
- Igen! – mosolyog anyám megnyugvóan – Féltem, nagyon féltem, hogy sok lesz neki, és nem tudja feldolgozni…
- Hát, én sem voltam biztos benne, hogy túl lesz rajta – ingatom a fejem.
- Sokat köszönhet neked – néz a szemembe komolyan.
- Á, semmit! – hárítom el – Alig tudtam vele foglalkozni! Mindig csak perceket, negyed órákat tudtam ellopni a számára… – hajtom le a fejem. Nem vagyok rá büszke, hogy nem tudtam a húgomra több időt fordítani, amikor annyira szüksége volt rám.
Az a bizonyos szakítás, aminek a következménye a 203 mph-s gyorshajtási cédula lett, az esküvő előtt két héttel történt. Robyn nagyon kiborult, rettenetesen megviselte a dolog. És ezek után, még apánk is meghalt, olyan borzalmas módon, ahogy, épp egy nappal a meghiúsult esküvő előtt! Szegény húgomnak ez sok volt, hetekig nem láttuk, nem jött elő a szobájából, majdnem tizenöt kilót fogyott, szinte csont, és bőr volt. Már azon voltam, hogy kórházba vitetem, mert nem tudunk segíteni neki. Aztán szépen, lassan, de talpra állt, és mostanra már szinte olyan, mint volt. Szinte, mert azért persze, az események nem maradtak nyomok nélkül…
* * *
Fél órával később már én is indulni készülök. Tízkor egy értekezletem van Michael Bloomberg-gel, New York City polgármesterével, a Gracie Mansion-ben, a polgármesterek mindenkori rezidenciáján. Bár, Bloomberg polgármester úr nem lakik a Gracie Mansion-ben, mint ahogy elődje, Rudolf Giuliani sem. Mivel az udvarházat a város ingyen biztosítja a polgármester és családja számára, így szigorú szabályok határozzák meg, hogy milyen módon lehet azt igénybe venni. Bloomberg polgármester úr elvált férfi, jelenleg barátnője van. Ő azonban nem jogosult egyetlen éjszakát sem az udvarházban tölteni, hisz’ nem családtagja – nincsenek összeházasodva – Bloomberg-nek. Így aztán, hogy együtt élhessenek, a polgármester nem a Gracie Mansion-ben lakik, ott csupán tárgyalásokat, fogadásokat, hivatalos eseményeket bonyolít.
Már éppen indulok a garázsba, amikor meghallom, hogy a titkárom vitatkozik valakivel:
- Értse már meg, Franklin, hogy Mr. Whitfield-nek most egyetlen perc ideje sincs, éppen Bloomberg polgármester úrhoz indul!
Franklin? Ő a személyes komornyikom. Ő az, aki gondját viseli a ruháimnak, és gondoskodik róla, hogy a lakrészemben minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Ő nem egy erőszakos ember, biztosan nem próbálna mindenáron beszélni velem, ha nem lenne nyomós oka rá!
- Adja ide, Tucker! – mordulok titkáromra. Négy hónapja léptettem elő, amikor a személyes asszisztensem, Evelyn elment szülni. Lehet, hogy nem volt jó ötlet, kezd az idegeimre menni a pasas.
- De, Mr. Whitfield… – ellenkezne a pasas, de egy pillantással beléfojtom a szót. Kevesen mernek nekem ellentmondani ezen a világon, és még kevesebben vannak olyanok, akikbe nem fagy bele a szar is, ha olyan szúrósan nézek rá, mint most, Tucker-re. Egy szó nélkül, remegő kezekkel nyújtja át a telefont.
- Igen, Franklin? – szólok bele meleg, baráti hangon, mintha csak teázni készülnénk – Mit tehetek érted?
- Mr. Whitfield! – kezdi, hangja nagyon ideges, és remegős – Találkozhatnánk a földszinti előcsarnokban?
- Természetesen, Franklin! Egy perc, és ott vagyok!
Azzal a mozdulattal Tucker-hez vágom a telefont, rá sem pillantva, majd Kate-hez fordulok:
- Kate, kérlek, hozasd a kocsimat a főbejárat elé!
- Nem örülök, Remington! Jelentős biztonsági kockázatot vállalsz, ha szabad ég alatt mászkálsz, a házad körül! Egy esetleges merényletnek ilyen esetben a legnagyobb a valószínűsége!
- Tudom. De az elmúlt három hónapban nem léptem ki a főkapun, mindig a garázsból hajtottunk ki a kocsival, ki van zárva, hogy most odakint egy bérgyilkos arra várjon, hátha éppen most szottyan kedvem egy kicsit sétálni! – mosolygok rá – Nem lesz semmi baj, hidd el!
Kate állandóan aggodalmaskodik, de ez a dolga, és nem szereti, ha felrugdalom a terveit. De természetesen további vita nélkül követi az utasításaimat, és intézkedik, hogy a konvoj álljon a ház elé.
Két perccel később már az előcsarnokban vagyunk, Franklin már ott vár ránk. Idegesen toporog, egyik lábáról a másikra áll.
- Mi történt, Franklin? – kérdem tőle, amint odaérek hozzá.
- Pár nap szabadságot szeretnék kérni, Mr. Whitfield…
Komornyikom próbál nyugodtnak, és tárgyilagosnak látszani, de nem verhet át, lerí róla, hogy mennyire ideges, és feszült.
- Valami baj történt? Nem tudok segíteni?
Egy pillanatra habozni látszik, aztán remegő hangon mégis megszólal:
- A lányom… Karambolozott, Washington-ban… A férje meghalt, ő, és az unokáim életveszélyes állapotban kerültek a Washington Center-be…
- Uramisten, Franklin, nagyon sajnálom! – döbbenek meg – Most Washington-ba menne, ugye? Hogy fog odajutni?
- Már foglaltam repülőjegyet…
- Ugyan már, Franklin, délután egykor indul a következő gép, amit elér, egy óra az út, ki check-olás, taxi a kórházig, három előtt semmiképpen nem ér a kórházba! – majd Tucker-hez fordulok – Tegye magát hasznossá, és azonnal készíttesse elő az egyik helikopteremet! Mr. Erhardt Washington-ba repül! Itt veszik fel, a tetőn, és a Washington Hospital Center-ben teszik le. Intézzen leszállási engedélyt a kórház helipad-jére!
- De, Uram! – ellenkezne megint, de a szavába vágok. Hangom metszően éles.
- Valami gond van, Mr. Tucker?!
- N-n… N-nem, Mr. Whitfield…
- Tucker, valami azt súgja, maga nem szeret nekem dolgozni!
- E-e… E-ez nem iga-az, Mr. Whitfield! – lép egyet hátra megszeppenten – Én imádok Önnek dolgozni…
- Akkor, Mr. Tucker, ha még holnap is nekem akar dolgozni, nem célszerű ellenkeznie, ha egyértelmű utasításokat kapott! – aztán még lenézően végigmérem, és jéghideg hangon hozzáteszem – Bár, lehet, hogy ez már magát nem menti meg…
Viasszafordulok komornyikomhoz, és megnyugtató hangon szólok hozzá:
- Franklin, legkésőbb délre a kórházban lesz! És kérem, azonnal értesítsen a lánya, és unokái állapota felől! Ha bármilyen, ismétlem, bármilyen segítségre lenne ott szüksége, azonnal keressen meg! – visszafordulok Tucker-hez, aki közben telefonálni kezd – Tucker! Ha Franklin keres, minden körülmények között beszélni akarok vele! Megértette?!?!
Remegve bólint a kérdezett, majd beszélni kezd a telefonban, intézkedik, hogy az egyik helikopterem azonnal jöjjön a Whitfield Torony helipad-jére.
Néhány perccel később elbúcsúzok Franklin-től, és kifelé indulok az épületből. Tucker szája be nem áll:
- Öööö… Mr. Whitfield? Eredetileg ma estére terveztük a farsangi bált, de abban maradtunk, hogy reggel pontosítunk… Muszáj lenne, mert a zenészeket mindenképpen fixálnunk kell, és lelépési pénzt is kell fizetnünk, ha mégsem kérjük a fellépésüket. Tudja, Rod Stewart, Celine Dion, és Michael Bolton fognak énekelni este…
- És, kedves Tucker, látja akadályát, hogy megtartsuk azt a rendkívül fontos társasági rendezvényt?! – kérdem tőle maró gúnnyal.
- Öööö… Azt hiszem, hogy nem…
- Hiszi, vagy tudja?! – csattanok fel.
- Nem, tudomásom szerint nincs akadálya! – vágja rá gyorsan – Akkor ma este megtarthatjuk, ugye?!
Istenem, hogy mennyire idegesít ez a pasas! – gondolom, miközben kilépek a zavartalan, tavaszi, verőfényes napsütésbe. Nagyon kellemes idő van, egyetlen felhő sincs az égen, kellemes, 48-50 fok(11) lehet.
- Igen, akkor a ma este jó lesz – vetem oda nemtörődöm módon.
Kate egy dolgot elért az elmúlt pár hónapban. Ha nem is aggódok a biztonságom miatt, de mint egy jó harcos, figyelem a környezetemet. Megtanultam, ezt úgy tenni, hogy közben más dolgokra is tudok koncentrálni. Így most is, amikor kilépek a szabadba, szememmel a környéket vizslatom, miközben idegesítő titkárommal diskurálok. Csupán néhány másodperc után kezd el olyan kényelmetlen érzésem lenni, mint amikor valaki távolról figyel.
- Akkor a jachton megtartjuk a Farsangi bált – fontoskodik tovább. Érzem rajta, hogy próbálja menteni a menthetőt – Mindenkinek kötelező lesz a maszk. Azok számára, akik nem hoznak magukkal, azoknak biztosítunk egyszerű, aranyszegélyű maszkot.
Még, ha érdekelne a bál, akkor talán le tudna kötni a dolog, de már nem vagyok első bálozó. Így már eléggé félvállról veszem a dolgot, ráadásul a személyzet pontosan tudja a dolgát, kiválóan le tudnák bonyolítani, még ha egyetlen percet sem fordítanék rá. Ráadásul kezd határozottan idegesíteni Tucker kaparása. Mivel lefenyítettem az előcsarnokban, most persze nyalizik, hogy nehogy kirúgjam. Csak éppen ezzel is épp afelé halad.
Arról nem beszélve, hogy egyre erősödik bennem egy kellemetlen érzés. Nem tudom meghatározni, hogy ki, és honnan, de biztos vagyok benne, hogy figyelnek. A furgonból, szemközt? Nem, mert üres, nem ül benne senki… Talán a parkból, valamelyik fa árnyékából? Lehet, mert azt nem látom tisztán… Esetleg valamelyik háztetőről? – emelem fel a tekintetemet, miközben folytatom a semmitmondó diskurzust titkárommal:
- Csak ezüst szegélyű maszkokat vegyél – tegezem le, azt hiszem, első alkalommal – Nem kell a flancolás.
Megvagy! – szegezem tekintetemet a 23. Keleti, és a Broadway sarkán álló ház tetejére, s felemelt kézzel állítom meg a többieket. Aztán fürkészőn pillogok körbe – Vagy… mégsem?!
Megesküdnék rá, hogy egy villanást láttam a ház tetején, de most, hogy tüzetesen megnézem magamnak, nem látok ott semmit. Fura. Az érzés, hogy figyelnek, nem múlik. Szó nélkül indulok tovább.
- Ahogy kívánja, uram!
Az isten verje meg! Igazán kihúzhatnád már a nyelvedet az ánuszomból, Tucker! – gondolom lenézően, és elhúzom a szám. Este ki kell rúgnom ezt a talpnyalót!
Kate kinyitja a Maybach ajtaját, ám mielőtt még beülnék, egy pillantást vetek a kérdéses ház tetejére. Biztos vagyok benne, hogy ott van. Biztos, egy paparazzi…
* * *
Az a bizonyos álarcos bál hivatalosan kilenckor vette kezdetét.
A Platinum Princess, a világ legnagyobb, és legfényűzőbb magán-yachtja békésen ringatózik a Hudson folyó vizén a North Cove Marina-ban. Természetesen a kikötő eredetileg nem volt képes fogadni a hajót, hisz’ 180láb(12) volt a maximális hossz, amelyet befogadni volt képes – a Platinum Princess 920 láb(13) hosszú. Tulajdonképpen most sem a marina-ban áll, hanem mellette, a Hudson folyón, tatja a marina bejáratától úgy tízméternyire, orra viszont már az Albany street-en is túlnyúlik, vagy ötven méterrel. Így is megdotáltam a kikötőt pár millió dollárral, hogy kiépítsenek minden kiszolgáló rendszert yachtom számára, és évi 750.000-et azért, hogy itt állhat – no meg persze a városnak is, másik egymilliót, hogy eltűrik Manhattan partjainál. Ugyanis a Platinum Princess a világ első, nukleáris meghajtású magán yachtja. Két darab, 135 MW-os, GT-MHR reaktor üzemel benne, amelyek feltöltés nélkül 20 évig biztosítják az elektromos ellátást a hajó számára akkor is, ha megállás nélkül, 28 csomós csúcssebességével hasítja a habokat. Így a kikötőben a legnagyobb munkát – az üzemanyagtartályok feltöltését – megspórolhatják maguknak, hisz’ a Platinum Princess-nek nincsen szüksége dízelolajra a működéshez, és elektromos csatlakozásra sincsen szüksége, mivel az atomreaktorok folyamatosan biztosítják az elektromos ellátást a hajón, éjjel nappal, szünet nélkül, 20 éven keresztül. Egyedül vizet kell vételeznie, bár – a beépített víztisztító rendszereknek köszönhetően – az is megoldott a fedélzeten, fél évre. Cserébe ferde szemmel néznek rám, különcnek – már csak ruházkodásom miatt is – és kicsit őrültnek tartanak, aki atomerőművet építtet a saját telkén, és a yachtjába is…
Az első vendégek a protokollnak megfelelően kilenc után egy-két perccel érkeznek. Az „alacsonyabb” rangúak nem engedhetik meg maguknak a késést. Minél „magasabb rangú” valaki, annál többet késhet, és késik is, így biztosítható az, hogy tulajdonképpen senkinek nem kell egy-két percnél többet várakoznia, hogy a fedélzetre léphessen.
A bál a főfedélzet hátsó harmadában kerül megrendezésre, ahol eredetileg egy 33 m-es külső medence kapott helyet, amely fölé most – akárcsak, amikor akkora helikopter érkezik, ami nem tudja használni a negyedik fedélzeten lévő helipad-et – helyükre csusszantak az automatikusan mozgatott, teakfával borított padlólemezek. Kellemes idő van, tiszta az ég, sehol egy felhő, és a légmozgás is minimális. A délutáni kellemes 60-61 fok(14) mostanra 54-55-re(15) csökkent, de ezen könnyen tudunk segíteni a főfedélzet padlófűtésével, és a gázinfra kandeláberekkel. Így a hátsó fedélzeten kellemes hőmérséklet uralkodik, hogy azok a hölgyek is szabadon parádézhassanak, akik ruhái kevesebbet takarnak testükből.
Mint például azé a fiatal hölgyé, aki épp most lép a fedélzetre!
Még sosem láttam ezt a lányt, nem emlékszem rá, hogy valaha találkoztam volna vele, pedig nem egy könnyen felejthető jelenség! Nem túlzottan magas, 5’5”-nek(16) saccolom, igaz, ezt megtoldotta egy 4 hüvelykes(17) tűsarkúval. A fekete, enyhén fényes-csillogó estélyi ruha nem egy egyedi, dizájner-cucc, de kiváló minőségű konfekció termék, szabó által a testére igazítva, amiből bizony bőven enged látni.
És micsoda testet enged látni!
Nyúlánk, sportos, kimondottan izmos. Valódi – noha nem túlzottan nagy – izmokról beszélünk bicepszek, tricepszek, deltoidok, latissimus dorsi, hihetetlenül nőies pakkba csomagolva, felüdülés a sok, kitömött mellű, amúgy már-már betegesen sovány kóró, vagy szétfolyó pudingkupac között. Nem tudom, mivel foglalkozhat, de elképesztő kondíciója alapján talán táncos lehet, vagy artista, esetleg fitness atléta. Szinte minden porcikája mozdul, ahogy lép, jól láthatóan rajzolódik ki feszes, nőies izomzatának minden apró részlete, ahogy izmai, legapróbb mozdulataira is, megfeszülve-elernyedve kápráztatnak el izgalmas játékkal aranyló barna bőre alatt. Hasa lapos, halványan kirajzolódó kockákkal, mellei nem túl nagyok, erős B kosarasnak nézem, mellbimbói – talán a kinti hűvös levegő hatására – keményen meredezve szinte átszúrják a vékony textilt, büszkén hirdetve, hogy tulajdonosuk nem visel melltartót. Igaz, nincs is rá szüksége, akinek ilyen elképesztően feszes, a gravitációra fittyet hányó, hetykén, ruganyosan álló mellei vannak, nem kell melltartó mögé rejtenie őket. Számomra egy ilyen tenyérbe simuló gyönyörűség épp, oly izgató, és vonzó, mint Shirlyn szilikon-csodái. A természetes mellek számomra kisebb méretekben vonzóak, B-s, C-s méretek, különösen szerencsés esetekben talán D-s is, amelyek feszesek, gömbölyűek. Nem vonzanak a hatalmas, a fizikai törvényeknek engedelmesen megereszkedő „anyányi” keblek, ha nagy mellek, akkor csak tökéletesen kivitelezett plasztikai műtét remekei érdekelnek. Ezen a lányon azonban, szike még nem járt.
Arcából csupán csókolni valóan duzzadt ajkait látom, a többit titokzatosan eltakarja a fehér, aranyszegélyekkel festett madár-maszk, amelyet tükörfényesen csillogó, tökéletesen egyenes, barna hajzuhatag keretez. Elöl szemének vonaláig érő a frufru-ja két oldalra szétválik, halántékánál valamivel hosszabb tincsekkel, hátul szabadon omlik a derekáig.
Wow, édes! – gondolom izgatottan – Ki vagy te?! Hogy kerülsz a bálomra, úgy, hogy nem is ismerlek?!
Úgy néz ki, hogy hamarosan megtudom, mert észrevett, és lassan a társaság felé közelít, amellyel épp jópofizok. Nem ez az első bál ebben az évben, és még csak március van. Sajnos a társasági élethez hozzá tartozik, de engem untatnak. Nem szól másról, csak a rongyrázásról, hogy ki milyen ruhában, ékszerben, kocsival jelenik meg, esetleg a férfiak éppen milyen új csibével tudnak villantani. Bár tény, hogy néha komoly döntések születnek egy-egy ilyen alkalommal, és ezek miatt kénytelen vagyok részt venni rajtuk, és magam is rendezni párat az évben.
Körülbelül tíz méterre járhat tőlem, amikor észreveszi, hogy már én is kiszúrtam magamnak. Halovány, kifürkészhetetlen mosoly látszik ajkain, izgalmas metakommunikáció indul közöttünk. Közelről még szembeötlőbb rendkívüli kondíciója, karjain és kézfejein lágyan kidomborodva, haloványan áttűnik néhány ér, jelezve, hogy ezen a testen egyetlen gramm felesleg sincs. Sugárzik belőle nyers, fizikai erő – nem lennék meglepve, ha néhány, fiatal, vagy modern gondolkodású pasast, és persze engem leszámítva, erősebb lenne a legtöbb, a fedélzeten mulató férfinál – amely különlegesen fűszerezi az őt körüllengő túláradó szexuális kisugárzást. A maszk szemrésein keresztül mandulavágású, mogyoróbarna szemek csillognak, lehetetlenül hosszú, feketére színezett szempillák árnyékában – talán műszempillák? – fehér-kékes parti-smink által kiemelve. Így, közelebbről, haja enyhén vöröses árnyalatú, gesztenyebarna fénnyel csillan.
Amikor odaér, elnémul a társaság, mindenki az izgató lányt méregeti. A férfiak kedvtelve pillantanak rá, és bár talán feszes izomzata nem feltétlenül felel meg maradéktalanul a legáltalánosabban elfogadott szexbomba-ideáloknak, ám mégis mindegyikük izgatottan csillogó szemekkel méregeti a fekete ruha által szexisen látni engedett gyönyörű testet. A nők természetesen azonnal konkurenciaként kezelik a jövevényt, rosszallóan, leplezett irigységgel méregetik őt. Bár mindenki azt állítja, hogy a leghalványabban érzékelhető izomzat sem nőies, valójában 1.000.000-ból 999.999 nő, csodálja, és irigyli a jövevény csodás testét, és mindent megtenne érte, hogy úgy nézhessen ki, mint ő.
- A hölgy kicsoda? – ad hangot nőtársai érzéseinek Greta, rikácsoló hangon. A lány csak egy oldalpillantásra méltatja a lenge, türkizkék ruhát viselő csajt, aki szinte összerezzenni látszik pillantásától. Rendkívül szórakoztat a jelenet, az új lány elsöprő, erotikus kisugárzásával hat csinos nő próbál dacolni, ám együttesen is kevesek hozzá, hogy visszahódítsák a férfiak figyelmét.
- Csupán az úr egy rajongója – válaszolja csendesen. Enyhe ázsiai akcentusa van, izgató, alt hangja, szinte érzékelhetően forrósítja fel maga körül a levegőt, ha nem tette volna eléggé, már puszta megjelenésével. Pillantása az enyémet keresi, és nem is ereszti, amikor rálelt.
- Az elnézésüket kérem uraim, hölgyeim – fordulok a díszes kompánia felé – Az este folyamán még beszélünk!
A lányhoz lépek, és karomat nyújtom neki, amelyet csábos mosollyal fogad el. Szinte érzem a hátamban a gyilkos pillantásokat, amelyeket nem is nekem szánnak, hanem szexis kísérőmnek, ahogy otthagyjuk őket. Szemem sarkából látom, hogy Kate, és néhány embere lassan pozíciót vált, ahogy mi haladunk a fedélzeten, ám mindezt olyan diszkréten teszik, hogy szerintem rajtam kívül senki sem veszi észre. Jelenleg – Kate-tel együtt – 18 testőröm felügyeli a biztonságomat a bál területén, másik tizenkettő a hajó egyéb részein teljesít szolgálatot, ellenőrzés alatt tartva a hajó minden négyzetcentiméterét, és négy mesterlövész fürkészi a környéket. A rendőrség lezárta a környező utcákat, és csak ellenőrzés után juthatnak olyan helyre, ahonnan látni lehet a hajót.
A fedélzet széléig sétálunk, ott könnyedén szembefordulok az izgalmas lánnyal. Egy pillanatig leplezetlenül végigmérem, ismét, élvezem a lenyűgöző látványt, majd tekintetem az övébe fúrom. Kevesen vannak, akik képesek állni a pillantásomat, és még kevesebben, akik nincsenek zavarban, a közvetlen közelemben. Egyre jobban érdekel ez a lány.
- Meg kell köszönnöm, hogy kimentett! – mosolygok rá, fél arcomat eltakaró, első pillantásra egyszerűnek tűnő maszkom alól. Természetesen, nálam semmi sem egyszerű. Kézi ötvösmunkával készült, nagyon vékony, platina maszk, matt feketére edzve, pereme aranyfonattal díszítve.
Egy pillanatig merően fürkészi vonásaimat, mintha azt szeretné eldönteni, hogy szavaimnak mennyi a valós töltete. Természetesen van alapja, de a játék részeként barokkos túlzásoktól sem mentes.
Aztán játékosan kuncog, mint egy maga fajta, húszas évei elején járó, fiatal lány:
- Ugyan kérem, láttam, hogy már nehezen viseli a társaságukat!
- Megkérdezhetem a becses nevét?
Nem egy ízben találkoztam a Királynővel, a Császári Felséggel, az Elnökkel, és természetesen szigorú neveltetést kaptam, amelynek az etikett nagyon fontos részét képezte. Apám szerint a vagyon kötelez, nem lehetsz paraszt, akármilyen gazdag is vagy, nem bocsájtja meg neked a világ. Így nem vetkezhetem le magamról a neveltetést, és a szokásokat, gyakran szokatlan, esetleg megmosolyogtató lehet a stílusom.
- Oh, milyen faragatlan vagyok – veszi át a „báli” stílust, de nem rejtheti, hogy enyhén elpirul. Kecsesen nyújtja kezét felém – A nevem Raven.
- Raven – ismétlem el a nevet elgondolkodón, az illendő kézcsók most elmarad – a halál madara.
Az elmúlt hónapokban talán kicsit paranoiásabb lettem, és olyan dolgokat is gyanúsnak látok, amelyek teljesen ártatlanok. A „Raven” név hallatán egy bérgyilkos jut eszembe, akiről még nagyapám mesélt, fiatalkora történeteiben. A családomnak nem volt köze sosem efféle szörnyetegekhez, akik pénzért mások életét oltották ki, mi sosem fordultunk ilyen, és ehhez hasonló, alvilági eszközökhöz, ám a hatvanas-hetvenes években nem voltak ritkák az ilyen módon rendezett üzleti viták.
Raven lassan leereszti kezét, mintha csak megtornáztatta volna elgémberedett izületeit:
- Ne tudja meg, már hányszor akartam nevet változtatni – sóhajtja lemondóan, lassan, kissé talán szomorúan csóválja a fejét.
Á, bolond vagyok! – enyhülök meg kissé – Csak, mert kibabráltak a szülei ezzel a fiatal lánnyal, ő nem a sátán!
- Mondja uram, nem unja még az ilyen összejöveteleket? – kérdezi csevegő stílusban, csak hogy témát váltson – Gondolom ez már nem az első ilyen az évben.
Rendben, csevegjünk, édes! – támaszkodok könnyedén a korlátra.
- Jól tippelte – válaszolom – ez már az ötödik ilyen bál…
Félbehagyom a mondatot. Nekem a legritkább esetben szórakozás egy ilyen este. Valójában, nem is tudom, hogy mikor töltöttem el egy órát szabadon, úgy, ahogy én szerettem volna, leszámítva titkos légyottjaimat, Shirlyn-nel. Megtehetném, hogy sokkal kevesebbet dolgozok, és az egészet ráhagyom a cégek vezetőire, stratégiai tanácsadókra, és más szakemberekre, én meg csak élem a kőgazdag playboy-ok életét. Megtehetném. De képtelen vagyok. Kötelességtudatom van, felelek az emberekért, akik nekem dolgoznak – több, mint tíz millióan, világszerte! – és a világért, amelyet még számomra is felfoghatatlan mértékű vagyonom révén befolyásolhatok, jobbá tehetek. No, és persze apám emléke iránt érzett kötelességtudat.
Raven, mintha csak olvasna a gondolataimban:
- Az apja sem szeretné, hogy folyton csak dolgozzon. Biztosan szeretné – teszi hozzá, kissé félre billentett fejjel, csókra invitáló ajkain pajkos mosollyal – ha egy kicsit kikapcsolódna!
Hát, azért van, amikor én is kikapcsolódok egy kicsit, kicsi szívem! – gondolom vidáman, és gondolataim egy pillanatra a reggeli két-két és fél óra köré kanyarodnak vissza. Aztán eszembe jut az az egy óra, amit vásárlással töltöttem, tegnap. A legtöbb férfi a háta közepére nem kívánja. Én élveztem, minden percét, hisz’ ezen kívül még soha nem vettem semmit! Elmosolyodok a gondolatra.
Raven erre, mintha csak egy jelre várt volna, ideint egy pincért, és leemel egy-egy pohár pezsgőt a tálcáról.
Kellemesen telik a következő két óra. Jól elbeszélgetünk, és persze, közben fogy némi ital, ő pezsgőzik, én inkább whisky-t szopogatok. Raven nagyon kellemesen, és természetesen viselkedik, még akkor is, amikor a beszélgetés sikamlós témák felé terelődik. Egy pillanatra sincs az az érzésem, hogy csak azért tölti velem az idő, hogy az ágyamba imádkozza magát, noha – a megfelelő pillanatban, izgalmasan megnyalt, nedvesen csillogó ajkak, csábos pillantások, az illendőnél kisebb testi közelség segítségével – nem hagy semmi kétséget afelől, hogy nyitott mindenre, akár arra is, hogy ebbe az irányba kanyarodjon az este.
- Szóval – mosolyog rám ártatlannak tűnő, ám annál szexisebb, és rafináltabb mosollyal – azt mondja, hogy a jelenlévő hölgyek közül egy sem merne felkapcsolt villanynál szexelni?
- Bizony azt mondom! – felelem. Nem tudom, hogy az elfogyasztott alkohol mennyiségének köszönhetően, vagy Raven bódító kisugárzásának hatására, de úriemberhez határozottan méltatlanul kezdem taglalni kalandjaimat, kezdve az egyik hosszú, fehér nagyestélyiben parádézó leányzóval – A tavalyi karácsonyi összejövetelen mászott rám. Nemhogy a villanyt nem hagyta felkapcsolni, de még a takaró alól sem volt hajlandó kimászni – Raven pajkosan kuncog a hallottakon, kezét kecsesen a szája elé emelve, mint egy igazi hercegkisasszony.
A társaságban összesen öten vannak, akikkel hosszabb-rövidebb kalandom volt, és bizony mindegyiknek volt valamilyen kínos részlete, amelyen jót derülhetünk. Igazán jól érzem magam ezzel a lánnyal, nem bánnám, ha közelebbi ismeretségbe kerülhetnénk. Nem a szex a lényeg, hisz’ abban van részem, nem is akármilyenben. Inkább… Nem is tudom… Butaság, mert hisz’ csak két órája ismerem Raven-t, de olyan, mintha már évek óta ismerném. Talán… talán végre esélyem lehet arra az érzésre, amire oly régóta vágyok?
Lágy érintést érzek a karomon, rá emelem a tekintetem. Egy halovány, izgatott mosoly, és egy alig érzékelhető, oldalpillantás, és értem, hogy mire vágyik. Könnyedén átkarolom, kezem a csípőjére siklik, szinte szikrázik a levegő közöttünk, ahogy hozzáérek. Kétségtelen, hogy hasonló hatással vagyok rá, úgy simul hozzám, ahogy elindulunk a fedélzeten, a hajó orra felé.
A lakosztályom a teljes harmadik fedélzetet elfoglalja, mintegy 36.000(18) négyzetláb alapterületen helyezkedik el. A hatalmas hálón kívül – a teljesség igénye nélkül – szalonok, étkezők, dolgozószoba, fitness terem, jacuzzi található itt, fényűzőbb, kényelmesebb szállást biztosítva, mint a legtöbb milliárdos háza.
Alig fél perc séta után érünk el az egyik liftig. Útközben finom simogatásokkal fedezzük fel egymás testét, apró, pajkos csókok cserélnek gazdát. Nagyon tetszik ez a visszafogott játék, már csömöröm van az olyan belemenős csajoktól, akik itt, helyben, a főfedélzeten meztelenre vetkőznének, csak, hogy megdugjam őket. Rendkívül vonzó a tartás, amivel ez a lány ad is egy kicsit, de kéreti is magát, épp csak annyira, hogy fenntartsa bennem a vadászösztönt, az érdeklődést.
Persze, a maszkok is lekerülnek rólunk, így végre megláthatom az arcát, és nem csalódok. Az ázsiai származás egyértelmű, talán japán, de nem teljesen tiszta, valószínűleg európai az egyik szülője. Szemei nagyobbak, mint a japánoké, de hasonló, mandulaformájú, gyönyörű, mogyoróbarna színben csillognak. Arca kerekded, nagyon helyes, orra apró, kissé ívelt, édes kis gomb-orr. Egyszerre édes, és szexi, kislányos, és dögös, nagyon vonzó lány.
Épp beszállnánk a liftbe, amikor Kate hangját halljuk meg a hátunk mögött:
- Mr. Whitfield! Kisasszony!
- Igen Kate? – fordulok felé, azonnal rájövök, hogy mit szeretne. Háta mögött két testőr várakozik. El is felejtettem, hogy az engedélye nélkül a pápa is csak húsz méterre közelíthet meg.
Raven szintén megfordul, egy pillanatra, mintha megrémülne, de talán csak rosszul láttam sejtelmes fényben.
- Mr. Whitfield, elnézését kérem, de át kell vizsgálnunk a vendégét! Kisasszony, kérem, lépjen el Mr. Whitfield-től, felém, két lépést!
Raven egy pillanatra tétován rám pillant, szemében rémületet vélek felfedezni, majd visszafordul Kate felé. Lassan teljesíti, amire testőrparancsnokom utasította, majd zavartan megáll:
- Valami baj van? – kérdezi zavartan, félénken.
- Elnézését kérem, kisasszony – válaszol Kate udvariasan – de meg kell önt motoznom.
- Megmotozni?! Miért van erre szükség? Nem értek semmit – pillant rám idegesen.
- Semmi baj Raven! – próbálom nyugtatni – Rutin eljárás. Az Elnök, és a Pápa után a harmadik legveszélyeztetettebb ember vagyok a Földön. Kate senkit sem hagy ellenőrizetlenül a közelembe férkőzni.
Mintha megnyugodni látszana, megkönnyebbült mosollyal az arcán fordul Kate-hez:
- Ja, erről van szó! Már értem! Fegyvert keresnek nálam, ugye? – kérdezi könnyed hangnemben.
- Igen, kisasszony, azt – bólint Kate kimérten.
- Uhm, akkor azt a jobb combomra szíjazva találja – int a kérdéses hely felé készségesen.
Kate egy pillanatra megmerevedik, látom rajta, hogy a vészjelző bekapcsolt nála. A testőrök keze a zakójuk alá csusszan. Aztán mintha mi sem történt volna, ugyanolyan udvariasan, és profin utasítja Raven-t:
- Kisasszony, megkérem, hogy legyen kedves lecsatolni a fegyvert a combjáról, lassan, és kérem, adja át nekem!
Raven lassan benyúl a magasan felsliccelt ruha alá, és egy tőrt húz elő, majd bocsánatkérő félmosoly kíséretében átnyújtja Kate-nek:
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy ebből baj lehet! Önvédelemből hordom magamnál, ha éjszaka egyedül kell hazamennem…
Kate gyanakvóan veszi át a tőrt:
- Kerámia pengéjű tőrt, mint önvédelmi eszközt? – vonja fel egyik elegánsan, merészen ívelő szemöldökét. Kerámia penge?! – lepődök meg én is – Így már érthető, hogy nem szúrta ki a fémdetektor. De… Az nem éppen hétköznapi eszköz!
- Igen, mert így be tudom vinni magammal szórakozóhelyekre is – vonja meg a vállát Raven készségesen.
- Van önnél még további fegyver? – kérdi Kate, közben hátranyújtja a tőrt az egyik testőrnek.
- Úgyérti, hogy saját magamon kívül? – kérdi Raven hetykén. Halványan elmosolyodok. No, igen. „Looks can kill”, és ez rá fokozottan érvényes – Nem, nincs nálam másik fegyver – jelenti ki aztán könnyedén, mikor észreveszi, hogy Kate nem vevő a viccére.
- Akkor most megmotozom, kisasszony, kérem, maradjon ott, ahol van!
Kate Raven-hez lép, és szakszerűen, gyorsan megmotozza.
- Köszönöm, kisasszony, minden rendben van. Elnézését kérem a kellemetlenségekért, kérem, érezze jól magát a Platinum Princess fedélzetén! – majd hozzám fordul – Mr. Whitfield, elnézést kérek, hogy megzavartam a kellemes beszélgetést, de kénytelen voltam…
- Semmi baj, Kate, hisz’ ezért vettem fel – szakítom félbe elnézően – Köszönöm, hogy ilyen lelkiismeretesen végzi a munkáját!
- Szóra sem érdemes, Mr. Whitfield! További kellemes estét!
Azzal sarkon fordul, és távozik, a két testőr viszont nem mozdul. Tudom, hogy ők követni fognak bennünket, majd az ajtó előtt fognak strázsálni, mint ahogy Kate még további hat testőrt mozgósított lakosztályom különböző bajárataihoz.
- Gyere, Raven, igyunk meg egy italt a nagy ijedelemre! – invitálom újdonsült partneremet a lift felé.
- Ijedelemre?! – kérdi nevetve – Nem ijedtem meg, csak eleinte nem értettem a helyzetet! Nekem nem természetes, hogy egy hadseregnyi testőr figyeli minden lépésemet!
- Hát néha, nekem sem az, de nem tehetek semmit! – nevetem el magam – Az életösztön erősebb, muszáj körültekintőnek lennünk!
- Nincs semmi baj… - legyint aztán, két lépéssel mellettem terem, s visszatér tekintetébe a túlfűtött, buja csillogás – Hol is tartottunk?! – simul hozzám, ahogy még a kis közjáték előtt.
- Úgy emlékszem, hogy valahol itt… - csókolom szájon, lágyan, de határozottan.
A liftben aztán kicsit forróbbá válik a hangulat. Mélyebb csók veszi kezdetét, keze merészebben siklik az ingem alá, egyik lábát felemelve kulcsolja körém, mint ahogy azt sem bánja, hogy az én kezem a popsijára simul, és kissé felemelem a földről, másikkal elképesztően feszes mellét veszem birtokba. Apróka bugyi lehet csak rajta, tenyerem meztelen bőrét simítja, ahogy a fenekére feszül.
Kipirultan, levegő után kapkodva szakadunk el egymástól, amikor a lift halkan csendülve, finoman döccenve megáll. Ám csak annyira hagyjuk abba az „ismerkedést”, hogy ne tévesszük el az irányt lakosztályom felé, amelynek bejáratánál már két testőr várakozik. Raven alaposan meglep viselkedésével. Azt vártam, hogy feszélyezni fogja a két férfi jelenléte, ezzel szemben nyoma sincs semmi ilyesminek. Ugyanúgy folytatja, amit a liftben elkezdett, mintha a két marcona alak nem is létezne, így én nem veszem el a kedvét tőle.
A hálószobába lépünk az ajtón keresztül. Igaz, ez a szoba több nagy lakás alapterületét öleli fel, minden fala hatalmas üvegtáblákból áll, szabad kilátást biztosítva Manhatten-re, és a főfedélzet legvégére, ahol javában zajlik a mulatozás. A berendezés a fantasy filmek királyi lakosztályaira emlékeztet, kicsit romantikus, kicsit modern, pazarul díszített, mégsem csicsás.
- Wow! – néz körül a szobában kerekre nyílt szemekkel, meglepetése őszintének tűnik – Ez… Ha a yacht-odon így néz ki a hálószobád, akkor elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet a házadban!
- Nagyjából ilyen – nézek körbe zavartan – Csak nagyobb… És pazarabb… Azt hiszem…
- Mutassak neked valami igazán pazar dolgot?! – fordul felém, csábos mosollyal.
- Hm?... – villantom fel mosolyomat, amitől rendszerint elolvadnak a lányok. Nála is beválik, de nem úgy, mint ahogy másoknál, nem fekszik le tőle egyből, inkább felbátorodik tőle, hogy játszadozzon még velem. Tetszik, nagyon tetszik!
- Helyezd kényelembe magad… - lép egészen közel hozzám, forró leheletét érzem az arcbőrömön. Tenyerét a mellkasomra simítja, érzem, hogy kissé megremeg a keze, amikor hozzám ér. Nemhiába töltök napi másfél órát sportolással, látványos, ruganyos izmaim megteszik a hatásukat. Aztán finoman, de határozottan taszít egyre hátrébb, az egyik kanapé irányába – Mondjuk ott, a kanapén! És csinálj nekem valami finom zenét… Valami izgalmasat! – susogja erotikusan – Valamit, amitől felforr a vérem, amitől nagyon meleg lesz itt!
Útközben felkapom az egyik távirányítót az asztalról, s mire lehuppanok a kanapéra, már tudom is, hogy milyen zene illik most ide.
Raven közben kissé hátrébb lép tőlem, s amint felhangzanak Kylie vágytól fűtött, sóhajszerű hangjai, szájára elégedett mosoly ül ki. Teste már az első taktusokra mozogni kezd, azonnal látszik rajta, hogy nem először táncol. Talán táncosnő, egy bárban? – fut át a gondolat a fejemen. Finoman kőröz a csípőjével, közben karjaival – egyelőre még ártatlan helyeken – lágyan végigsimít magán. Ez az, szépségem, ez jöhet, ezt szeretem! – gondolom elégedetten, és talán már egy kicsit izgatottan is. Szeretem nézni, ha egy nő élvezi a testét. Néha, amikor nem nagyon vagyok hangulatban, elég csak végignéznem, hogy Shirlyn simogatja, és megujjazza – vagy bármilyen más módon kielégíti – magát, máris kőkeményen áll a farkam.
Nem egészen fél perc alatt tuningolja fel a vérnyomásomat körülbelül háromszázra. Hihetetlenül izgatóan, erotikusan táncol, látszik, hogy nem először hallja a zenét, és valószínűleg nem először táncol már erre a dalra. Talán sztriptíz-táncos… – morfondírozok, de csak egy töredék másodpercig, mert a következő pillanatban kígyóként tekergő csípővel guggol le, majd mélyen behajolva áll ismét fel, lélegzetelállító látványt nyújtva gyönyörű dekoltázsával.
Egészen egyszerűen elvarázsol a mozgásával. Szemet gyönyörködtető, ahogy mozog, izgató a látvány, ahogy kisportolt izmai lágyan hullámzanak hibátlan, aranyszín bőre alatt. Ügyesen használja ruháját, mindig csak épp a megfelelő mértékben emeli meg a szoknyát, épp csak annyit enged látni gyönyörű, izmos combjaiból, amennyi ahhoz kell, hogy fenntartsa érdeklődésemet, izgalmamat. Húriként tekeri a testét, ringatja a csípőjét, ha ezt az ölemben, a farkamon ülve csinálná, szégyenszemre, talán kevesebb, mint negyed óra alatt elélveznék! Érzem, hogy a nadrágom már nagyon szűk, ahogy lepillantok, a vékony bőr pattanásig feszül, ahogy méretes műszerem kitörni próbál börtönéből. Nem zavartatom magam, nincs mit szégyellnem a testemen, sőt, a legtöbb férfi büszke lenne, ha csak fele olyan adottságokkal bírna, mint én – nem csak ezen a téren. Másrészt, hadd lássa, hogy mennyire tetszik, amit csinál, hadd legyen büszke magára, hogy mit tud elérni csupán a megjelenésével!
S nem is kerüli el a figyelemét, hogy milyen hatással van rám ő, és a tánca, lehetetlen nem észrevenni a nem mindennapi domborulatot az ágyékomon. Elégedett mosollyal nyugtázza, nem is próbálja leplezni, mennyire tetszik neki a látvány, csodaszép, mandulavágású szemei izgatottan csillognak, arca kipirul. Nocsak, kicsilány, ezek szerint te sem veted meg a méretes szerszámokat?! – mosolygok magamban elégedetten. Közben egyre forróbban táncol, egyre ingerlőbbek a mozdulatai. Kezei ismét a testén kalandoznak, s hamarosan megtalálják legforróbb pontját, s jóval hosszabban időzik ott, mint egy futó érintés indokolná. Halk sóhaj hallatszik, épp csak jelzés értékkel, hogy már ő sem teljesen nyugodt.
Szexisen homorítva, testének két gyönyörű ívét kihangsúlyozva áll fel, majd kezei ágyékáról felfelé kalandoznak, kőkeményen meredő mellbimbóin keresztül a nyakáig. Lassan, ingerlően oldja ki ruhájának pántjait a nyakán, és hátán, és karjaival tartja a ruhát maga előtt, de végül hagyja lecsusszanni testéről. Jól sejtettem, valóban nincs rajta melltartó, s a bugyi is csupán egy apró, szinte semmit sem takaró, Agent Provocateur string-tanga.
Gyönyörű a teste. Egyszerűen gyönyörű.
Nem hasonlítható össze Shirlyn-nel – ő is nagyon szexi és szép – mert a két lány két, egészen más típus. Raven-ből valamilyen megmagyarázhatatlan, erővel vegyülő erotika sugárzik. Nekem egy ugrásra kész feketepárducot juttat az eszembe, ahogy nyúlánk, de erős teste, kisportolt izmai szemet gyönyörködtetően mozognak előttem.
Fura, sistergő hang süvít a zenébe, majd kiabálás, és puskalövés!
A következő pillanatban felrobban körülöttünk a világ!
Érzem, hogy felemelkedek a kanapéval együtt, és repülök. Aztán iszonyatos ütés, és a sötétség.
Amikor magamhoz térek, minden tagom fáj, szédülök.
Lelököm magamról a kanapé maradékát.
Csupán pár pillanatig lehettem eszméletlen, mert még nem ült el a por, a könnyű pernye még a levegőben száll. Fájdalmas nyögéssel talpra kecmergek, ruhám foszlányai kormos, koszos rongyként lógnak rajtam. Több sebből szivárog a vérem, de úgy érzem, nem sérültem meg súlyosan.
Raven! – hasít belém a gondolat.
- Raven! – kiáltom el magam, de nem hallok választ.
Az üvegfal kikötő felőli oldala berobbant, a törés biztos üvegtáblákon egy több méteres lyuk tátong. Akkor Raven-t a másik oldalon kell keresnem! – vonom le a logikus következtetés.
Nem kell hozzá sok, hogy megtaláljam, egy halom törmelék alatt. Hamar ledobálom róla a roncsokat, de ami a szemem elé tárul, annak nem örülök!
Raven kulcscsontja felett egy jókora üvegdarab fúródott a nyakába!
Nem látom, hogy nagyon vérezne, az üveg vagy elzárja az artériát, vagy szerencséje volt a lánynak, és egy hajszállal elhibázta a nyaki artériát.
De itt nem maradhat! Orvoshoz kell jutnia, azonnal!
Felnyalábolom az ernyedt testet, és majdnem felkiáltok a fájdalomtól, ami elkínzott tagjaimba nyilall. De nem törődök a fájdalommal, majd ráérek agonizálni, ha már mindketten az orvosiban vagyunk! A Platinum Princess fedélzetén tökéletesen felszerelt kórház található, s amikor én a hajón tartózkodom, három különösen magasan képzett orvos is a hajón van, így bármilyen életmentő műtétet képesek elvégezni rajtam, vagy a vendégeken.
Az bejáratnál találkozok össze a testőrökkel, akiknek addigra sikerült kifeszegetni az eldeformálódott üvegajtót.
- Riasszák az orvosokat! – rivallok rájuk – Sürgős segítségre van szükség!!!
* * *
Két órával később már a gyengélkedőn fekszünk mindketten.
Raven megúszta. Az üvegdarab tényleg csupán egyetlen hajszállal vétette el a nyaki artériát. Az orvosoknak az volt a legnagyobb bajuk, hogy, mivel az üvegdarab hozzáér az érhez, hogy vegyék ki úgy, hogy ne sértsék meg vele. Végül sikeresen kioperálták és ellátták a sebeit.
Közben engem is elláttak, és most együtt vagyunk a gyengélkedőn. Raven az ágyában fekszik, takarója mellkasáig elfedi erős testét, én pedig egy fotelban várakozok mellette. Még nem ébredt fel az altatásból. Arca békés, vonásai kisimultak, ám édes kis arcát csúf zúzódások tarkítják. Nem tudom, hogy miért, az az érzésem támad, hogy neki ez nem újdonság. Lelki szemeim előtt megjelenik, mint harcos, aki győzhetetlenül írtja az ellenséget, közben persze ő is sebeket szerez. Katona lenne?! – merengek – Akár az is lehet, de akkor szinte biztosan az egyik különleges alakulatnál szolgál! Ilyen kiváló kondícióval akár a SEALs-nél, vagy a DELTA Force-nál is szolgálhat, vagy esetleg a rendőrségnél, a SWAT-nál! Miért is ne? Majd megkérdem tőle, ha magához tér…
Nem tudom megmondani, hogy miért vonz olyan nagyon ez a lány. Ha jól megnézem, tulajdonképpen láttam már szebb arcú, jobb testű, szexisebb, erotikusabb lányt. Ám valahogy, összességében, mégis olyan elemi erejű vonzereje van, aminek nem nagyon lehet ellenállni. Körüllengi a báj, a szépség, az erotikus kisugárzás, a titokzatosság, az erő. Olyan, halálosan veszélyes elegy, ami csak nagyon kevés nőben van meg. Találkoztam már olyan bájos lánnyal, akitől mentem megolvadt a szívem, vagy gyönyörűvel, aki úgy ragyogott, mint a legtisztább gyémánt. Olyan erotikus kisugárzás birtokosával is, akinek csupán a jelenléte elég volt hozzá, hogy felálljon a farkam, és titokzatossal, aki életem végéig képes lett volna fenntartani a vadászösztönt bennem. Még erős nővel is találkoztam, de olyannal, akiben mindez egyben meglett volna, még soha! Ahogy rápillantok, még most is, ájultan is képes erős érzelmeket kiváltani, a vonzereje így sem tűnt el tejesen.
Percekkel később megrebbennek szempillái.
Meglepően hamar magához tér, alig fél perccel később már teljesen tiszta tekintettel pillant rám.
- Mi… Mi történt? – kérdi még kissé gyenge, de határozott hangon.
- Részleteket még nem tudok, röviden, végrehajtottak egy merényletet ellenem – válaszolok egyszerűen.
- Remek… - hunyja le a szemét, majd ismét rám pillant – Ahogy látom, nem sikerült…
- Nem, hál’ istennek, nem sikerült.
- Mennyire súlyos? – kérdi aztán.
- Túléled! – mosolygok rá bíztatóan, elértve kérdése lényegét – Kaptál egy üvegdarabot a kulcscsontod fölött a nyakadba, de volt olyan mázlid, hogy nem trafálta el a nyaki artériádat!
- Megint csak, remek! – mosolyodik el végül.
- Hamar felépülsz, az orvosok azt mondták, hogy gond nélkül kihevered. De, gondolom, neked az ilyen sérülések nem nagy hír! – mosolygok rá, mélyen a szemébe nézve – Az alakulatnál, ahol szolgálsz, szerintem láttál már eleget!
*** *** ***
Jegyzetek
1 font (lbs) = 0,4536 kg
1 hüvelyk (inch) = 2,54 cm
1 láb = 30,48 cm
1 négyzetláb = 0,0929 m2
1 mérföld = 1,609 km
1 mérföld/óra (mph) = 1,609 km/h
(1) 3,5 font ~ 1,6 kg
(2) 5 láb 9 hüvelyk ~ 175 cm
(3) 23 hüvelyk ~ 58,5 cm
(4) 44 hüvelyk ~ 112 cm
(5) 3 millió 50 ezer négyzetláb ~ 285.000 m2
(6) 1.300 láb ~ 396 m
(7) 13 hüvelyk ~ 33 cm
(8) 6 láb ½ hüvelyk ~ 184 cm
(9) 30 mph ~ 50 km/h
(10) 203 mph ~ 327 km/h
(11) Az USA-ban Fahrenheit-fokban mérnek. Az átszámítás bonyolult képlet alapján történik. 48-50°F ~ 9-10°C
(12) 180 láb ~ 55 m
(13) 920 láb ~ 280 m
(14) 60°F-61°F ~ 15,5°C-16°C
(15) 54°F-55°F ~ 12°C-12,5°C
(16) 5 láb 5 hüvelyk ~ 165 cm
(17) 4 hüvelyk ~ 10 cm
(18) 36.000 négyzetláb ~ 3.345 m2
*** *** ***
Szerkesztve gab287 által @ 2014. 04. 08. 20:42:24
|
| Tifa | 2013. 11. 12. 10:38:12 | #28201 |
Karakter: Roe (kitalált)
Ez is csak egy munka, mint a többi, gondolom miközben egy háztetőn állok. Hajamba belekap a szél, mintha csak bíztatni akarna, hogy vessem magam a mélybe. Ám bíztatása hidegen hagy. Sólyoméhoz hasonlatos szemeim az alattam elterülő tájat kémlelik. Az előttem lévő épület a multi milliárdos Remington D. Whitfield, ahogy a lapok említik, majd 100 emeletes tükörpalotája. Ő érte is csak annyit fogok kapni, mint bármelyik másik gazdag melákért, akit eddig kinyírtam. Csak ő annyiban különbözik, hogy talán kicsit nehezebb a közelébe kerülni, mint egy szenátornak, de azért ez sem lehetetlen. Főleg, hogy a férfi elég nagy nőfaló hírében áll. Egy csinos szoknya, vagy egy keveset takaró bikini, és máris a célegyenesben vagyok. Kezemet rácsúsztatom az övemre biztonságot nyújtóan ránehezedő tőrre. A hideg pengét még a bőrtokon keresztül is tisztán érzem. Szinte érzem, hogy vérem pezsegni kezd, ahogy a harcra, a gyilkolásra, és az acél csillogására gondolok.
De ez nem a megfelelő pillanat a kéjelgésre. A házból abban a pillanatban kilép a Whitfield birtok jelenlegi ura. A magas, fickó járása könnyed, és ruganyos, akár egy ugrásra kész vadállaté. Ha nem tudnám róla, hogy néz ki, akkor se tudnám eltéveszteni. Bőr csizmája, lenge fekete nadrágja, és hozzá illő fekete, alig összegombolt felsője egy középkori lovag szellemiségét idézi. Szinte hiányolom a kezéből a pallost, és kezéről a láncos kesztyűt. Szeme folyamatosan figyeli a körülötte lévő terepet annak ellenére, hogy testőrök hada kíséri, és mintha valami tanácsadófélével beszélne folyamatosan.
Fülemhez nyúlok, és óvatosan bekapcsolom a kezemben lévő távlehallgató készüléket.
- Igen, akkor a ma este jó lesz – jelenti ki hetykén, szinte nemtörődöm módon a férfi. Ahogy először meghallom mély, már-már dörmögő hangját, először meglepődök. Ez egy igazi harcos hangja. Olyané, akikkel a kiképzésem alatt találkoztam. Ajkaim kaján mosolyra húzódnak. Ez egy érdekes meló lesz. Felettébb érdekes.
- Akkor a jachton megtartjuk a Farsangi bált. Mindenkinek kötelező lesz a maszk. Azok számára, akik nem hoznak magukkal, azoknak biztosítunk egyszerű, aranyszegélyű maszkot – fontoskodik mellette a tanácsosszerűség, de látom Mr. Whitfield arcán, hogy nem igazán érdekli a téma. Biztosan sok ilyen mulattságon volt már. Nem baj, annál kevésbé lesz majd gyanakvó. Ez nekem csak annál jobb. A férfi hirtelen megrázza a fejét. Hosszú, fekete haja palástként lebeg mögötte.
- Csak ezüst szegélyű maszkokat vegyél. Nem kell a flancolás – felemeli az egyik kezét, és ezzel megállítja a menetet. Körbenéz, mint mikor leölendő kisállatot keres a vad. Egy pillanatig kénytelen vagyok rálapulni a háztetőre, különben észrevenne. Mikor némán tovább indul, már sokkal óvatosabban leskelődök ki a ház széle felett.
- Ahogy kívánja, uram – nyújtogatja nyelvét az ifjabb Remington fertálya felé a tanácsos. Gesztusát a férfi egy undorodó szájelhúzással díjazza, majd megáll a limuzinja mellett. Mintha még egyszer megpróbálna tekintetével megtalálni, de ezúttal is elég gyors vagyok. Amint beszáll a limuzinba, és elhajt, kikapcsolom a lehallgatót, és egy laza mozdulattal a tetőre ejtem.
- Ideje felkészülni a vadászatra –kéjesen végignyalok az ajkamon, majd eltűnök a tetőről.
Az éjszaka gyönyörű, milliónyi csillag szikrázik az égen, és a vízen mindnek megvan a tükörképe. Akárcsak annak a majd’ háromszáz méter hosszú jacht szörnyetegnek, ami a kikötő vizén ringatózik. Minden ablakából csábító fény árad, a fedélzeten zene szól, és vidám vendégek csevegése visszhangzik a selyemként hullámzó víztükör felett.
Ahogy 10 centis tűsarkúmban a pallóra lépek, fekete, enyhén csillogós, nyakba kötős nagyestélyimen megcsillan a fedélzet tömérdek lámpájának fénye. (Még jó, hogy manapság már ilyen tökéletes alapozókat gyártanak. Így sem a karomon, sem a dekoltázsomban nem látható a tetoválásom. Nyugodt szívvel felvehettem ilyen sokat mutató ruhát.) Amint meglátnak a matrózok, rögtön elém sietnek, hogy felsegítsenek a jachtra. Madárra emlékeztető, fehér maszkom alól sejtelmesen rájuk mosolygok, amivel sikerül is elérnem, hogy mind elolvadjon. Két oldalról fogják a karom, míg én kecsesen a fedélzetre lépek. Amint oldalt majdnem csípőig felhasított szoknyám alól kivillan fekete, combomnál csipkében végződő harisnyám, melyet egy szintén fekete harisnyatartó tart, az egyik matróz kénytelen az orrához kapni. Reakcióját egy huncut mosollyal nyugtázom, majd fellépve a fedélzetre köszönetképp a matrózokra kacsintok. Az alibim egy része máris tökéletes. Most már csak meg kell találnom a célpontot.
Céltalannak tűnő sétálgatásba kezdek a fedélzeten a rengeteg szép ruhába öltözött, és maszk alá rejtett arcú férfi és nő között. Alig tíz percembe telik megtalálni a házigazdát, aki éppen egy nagyobb csoport szélén ácsorog, és mintha próbálna tőlük elszakadni. Szinte látom az arcán, mennyire nem kíván a sznobok társaságában lenni. Úgy döntök, megszabadítom a szenvedéseitől. Határozott léptekkel odasétálok hozzá. Látom, hogy már akkor kiszúr a tömegből, mikor még tíz méterre vagyok tőle. Úgy tűnik, sikerült megtenni az első jó benyomást. Határozott tekintetét le sem veszi rólam. Még udvariasságból válaszol a nemesi bolondok gyülekezetének, de már nem figyel rájuk. Amint odaérek hozzá, a kör szétválik, és elnémulva néznek rám. Nyakamban vékony ezüstlánc, jobb csuklómon hozzá illő modell. Szemem körül is csak enyhe fehér-világoskék smink van, de ezzel pont ki tudtam emelni feketére befestett hosszú szempilláimat.
- A hölgy kicsoda? – töri meg a hirtelen beállt csendet egy rikácsoló, nyilvánvalóan féltékeny női hang. Szemem sarkából vetek a lenge, türkizkék ruhát viselő dámára, aki nyilvánvalóan összerezzen pillantásomtól.
- Csupán az úr egy rajongója – mondom csendesen, enyhe ázsiai akcentussal, és csábosan a férfi aranybarna szemeibe fúrom tekintetem. Eddig csak otthoni mondákban hallottam ilyen színű szemű emberekről, akikről később kiderült, hogy démonok ember bőrben. Remington elegánsan a többiek felé fordul, feléjük biccent.
- Az elnézésüket kérem uraim, hölgyeim. Az este folyamán még beszélünk –azzal felém fordul, és felajánlja a karját. Halványan pirosra mázolt ajkaimból csábos mosolyt csalok ki, majd belé karolok. Elsétálunk a hajó korlátjáig, ahol kicsit jobban hallhatjuk egymást. Ott pedig felém fordul, és érdeklődbe néz végig rajtam. Pillantása csupán egy másodpercig tart, de veséig hatoló.
- Meg kell köszönnöm, hogy kimentett – mosolyog rám barátságosan fél arcát eltakaró egyszerű maszkja alól, bár nem tudom eldönteni sem a szavairól, sem a mosolyáról, mennyire erőltetettek.
- Ugyan kérem, láttam, hogy már nehezen viseli a társaságukat –kuncogok fel, játszva a kis csitrit.
- Megkérdezhetem a becses nevét? – érdeklődik rendkívül udvariasan.
- Oh, milyen faragatlan vagyok – megjátszott szégyenlőséggel elpirulok, és fel nyújtom kecsesen a kezem. – A nevem Raven.
- Raven – ismétli el a nevet, és figyelmen kívül hagyja a kezem –, a halál madara – mondja komoran, egy pillanatra sem levéve a szemét rólam. Érzem, hogy tesztel. Meg akar róla bizonyosodni, hogy nem egy bérgyilkos vagyok, aki az életére pályázik. Persze lehet, hogy csak velem született, és szüleim által táplált paranoiám szólalt meg bennem. Lassan leengedem a kezem, mintha csak megtornáztattam volna elgémberedett izületeimet.
- Ne tudja meg, már hányszor akartam nevet változtatni – sóhajtom enyhén elvékonyított hangon, és közben szomorúan csóválom a fejem. A férfi arcvonásai kicsit mintha megenyhülnének. Mármint azok, amik kilátszanak a maszkja mögül. Ezután a beszélgetés már gyerekjáték lesz. Csak meg kell találni a közös hangot.
- Mondja uram, nem unja még az ilyen összejöveteleket? Gondolom ez már nem az első ilyen az évben.
A Whitfield örökös a korlátra támasztja könyökét, és úgy néz rám. Úgy tűnik sikerült elengednie magát.
- Jól tippelte, ez már az ötödik ilyen bál – itt sokat sejtetően elharapja a mondatot. Baromira szeretne kiszakadni a kő gazdag ficsúrok világából, ha csak egy kis időre is, de kötelességtudata ide húzza.
- Az apja sem szeretné, hogy folyton csak dolgozzon. Biztosan szeretné, ha egy kicsit kikapcsolódna – mosolygok rá pajkosan. Enyhén oldalra döntöm a fejem, és megvárom, míg ő is elmosolyodik. Ahogy megadja a jelet körbepillantok, és már hívom is a pincért két pohár pezsgővel. Ez majd megoldja a hangulatot. És nem is tévedtem. A beszélgetés felettébb kellemes, és mélyreható. Több, mint két óra, némi pezsgő, bor, és wisky telik el, és máris témánál vagyunk. Persze ebben néhány apróbb, félreérthető megjegyzés, csábos pillantás, ajakmegnyalás is segít. A testbeszéd sokkal többet segít, mint azt egy átlagos orvvadász képzeli.
- Szóval azt mondja, hogy a jelenlévő hölgyek közül egy sem merne felkapcsolt villanynál szexelni? – vigyorgok rá egyre szélesebben. Természetesen az én alkoholfogyasztásom a fele sem volt annak, amit belé erőltettem, de ezt ő nem vette észre.
- Bizony azt mondom! – feleli a férfi, és rámutat óvatosan egy leányzóra, aki fehér földig érő ruhában, és aranyszegélyű csiricsáré maszkban parádézik nem messze tőlünk. De még becsiccsentve is van annyira illedelmes, hogy csak csendben jegyzi meg tapasztalatait. – A tavalyi karácsonyi összejövetelen mászott rám. Nemhogy a villanyt nem hagyta felkapcsolni, de még a takaró alól sem volt hajlandó kimászni.
Kezemet kecsesen a szám elé emelve kuncogok az új információn. Még további 4 hölgynek mondja el kínosabbnál kínosabb titkát, de én már nem arra figyelek. A bál kezd a tetőfokára hágni. A tömeg ennél már nem lesz nagyobb, sem részegebb. Valahogy le kell terelnem a fedélzetről. Óvatosan hozzá érek a karjához. Mikor rám emeli aranybarna szemeit, csupán egy mosollyal, és egy sokat mondó oldalt pillantással jelzem számára, mit is szeretnék. Az alkohol ellenére is a másodperc tört része alatt felfogja, mire próbáltam célozni. Az alkohol csak az ítélőképességének meggyengítésére volt jó. És ez a része be is jött: keze szinte észrevétlenül a csípőmre vándorol, és elindulunk a fedélzet szélén a fedélköz felé.
|
|
