- Akane! – szóltam neki mire kelletlenül elrakta a kunaiját.

A mednin még mindig kétségbe esve próbálta megmenteni a ninják életét. Kezemet a földre téve növesztettem néhány indát ami Shikamaru testére tekeredett és fogságban tartotta az után is, hogy kiengedtem a jutsuból és elindultam a haldokló felé.

Akane értetlenül nézett rám. Valószínûleg nem értette, hogy miért megyek az ellenség felé. Jeleztem neki hogy minden rendben és leguggoltam a sérült mellé.

Valahogy ismerõsek voltak. A lány mellettem nagyon kevés csakrával próbált megmenteni egy fekete hajú és fehér bõrû férfit, míg az én sérültem Szõke hajú és napbarnított bõrû volt. Egyik tenyeremet az idegen lány hátára tettem kisegítve egy ki csakrával míg a másik kezemmel az elõttem fekvõ férfit gyógyítottam.

Nemsokára mindkettõjük állapota stabilizálódott és már csak aludtak. Kedvesen rámosolyogtam az ijedt lányra és felálltam.

 - Nos, akkor – kezdtem bele és visszafordultam a „bátyám” felé. – drága bátyám. Közlöm veled, hogy nem szándékozom ártani nektek. Mi elmegyünk ti is elmentek és békén hagyjuk egymást rendben? – néztem szigorúan rá.

 - Ez így elég egy oldalú társalgás. – közölte unottan.

 - Nem érdekel! Mi most elmegyünk és nem követtek! – közöltem én is direkt nem mondva ki Akane nevét.

Szemvillanás alatt fogtam útitársam-csettintettem egyet jelezve a növénynek, hogy elengedheti az idézõjeles bátyámat és már ott sem voltunk.

Egy tisztáson álltam meg. Jóval messzebb a másiktól. Most nem fáradtam tûzzel. Csak leültem és elkezdtem a Tekercseket tanulmányozni.

Nemsokára Akane lefeküdt aludni. Én viszont túlságosan elmerültem a tekercsekben ahhoz, hogy aludni menjek.

Fogalmam sincs meddig ülhettem, egyhelyben de végül megtaláltam a választ.

Én marha! Hiszen annyit olvastam róla még képeket is néztem és még így sem ismertem rá! Hogy lehetek ilyen hülye?! – dohogtam magamban.

Gyorsan felálltam eltettem a kezemben lévõ tekercset és kelteni kezdtem Akanét. Okami – aki pár méterrel arrébb terpeszkedett egy fa alatt – azonnal éberen tekintett rám.

Akane szemében álmosság és értetlenség keveredett mikor rájött ki rázza a vállát. Szemeit dörgölve ült fel.

 - Mi a baj? – kérdezte ásítással fûszerezve. Biztos tudta, hogy mellettem nagyjából biztonságban van különben egész biztos nem így viselkedett volna.

 - Mi a baj? – kérdeztem vissza. – Az a baj kérlek szépen, hogy egy hatalmas idióta vagyok! – mondtam szinte sírva.

 - És miért is? – kérdezte sokkal éberebben.

 - Azért mert akit majdnem megölt a vérörökséged, és akit meg gyógyítottam az nem volt más, mint Uzumaki Naruto! Vagyis ott volt és találkoztunk vele én meg jól elszúrtam! – Csúsztam le a földre és ezen a ponton elszakadt a cérna.

Sírni kezdtem.

Tudtam, hogy értelmetlen és egyáltalán nem segít, de egyszerûen nem tudtam abbahagyni.

– Ez… azt… jelenti… hogy Shikamaru… lehet, hogy… igazat mondott. – tettem még hozzá. Hangom rengetegszer megcsuklott közben.

Hirtelen két kezet éreztem, ami átölelt. Annyira meglepõdtem, hogy egy percre még sírni is elfelejtettem, de aztán újult erõvel folytattam. A nagyi halála óta senki sem ölelt meg.

Legalábbis ember nem. Akane nem csinált vagy mondott semmit csak csendben ölelt.

Mikor sikerült megnyugodnom és felemeltem a fejem Akane úgy engedett el mintha megégettem volna és olyan gyorsan mintha csak én lettem volna.

 - Ne szokj hozzá! – közölte szárazon.

 - Persze. – válaszoltam és újult erõvel felálltam. – Na, induljunk Narutoért!

-          Mostantól meg kell bíznunk egymásban. A bizalom elsõ jele, ha elárulod a neved – mondta Tsukiko, rám szegezve a tekintetét, melyben nyoma sem volt ellenszenvnek.

-          Ichiro Akane – böktem ki végül, némi gondolkodás után. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy helyesen döntöttem, de volt valami a szemében, ami azt súgta nem lesz baj.

-          Értem. Örülök, hogy elmondtad. Akkor elmesélem, hogy miért áldoztad az eddigi életed – válaszolta, és máris belefogott a maga szövevényes, szerteágazó történetébe. Furcsálltam, hogy látszólag milyen könnyedén mesél magáról, mintha nem lennének titkai – bár én biztosra vettem, hogy mindent tényleg nem mond el.
Bár azon a ponton nekem már édes mindegy volt, hogy mire tettem fel az életem. Az eddigieknél csak jobb lehet nem?

-          …és végül így jutottam ide. – fejezte be – Most te jössz!

-          Én ködrejtekben születtem egy shinobi-családba. – fogtam bele, egy kis gondolkodás után - Akkoriban folyamatos harcok dúltak az országban, ezért a szüleim Kõrejtekbe küldtek. Fogalmam sincs kik voltak, nem emlékszem rájuk. Kõrejtek pedig… nem a legbefogadóbb közösség, így gyakorlatilag teljesen kirekesztettek… - itt egy pillanatra megálltam. Muszáj lesz beszélnem a vérörökségemrõl, bármennyire is kerülni akarom a témát Ökölbe szorult a kezem, ahogy mély levegõt vettem, majd folytattam – csak a vérörökségem miatt kaptam kiképzést, mivel elég… hatékonynak bizonyult a harcokban.

   Tsukiko végig figyelmesen hallgatott, a következõ pillanatban viszont hirtelen felkapta a fejét. Õ is meghallotta.

   Szinte abban a pillanatban, hogy tudatosult bennünk a tény, hogy bekerítettek minket, ninják ugrottak elõ a bokrok és fák közül. Tekintetem sebesen cikázott közöttük, ahogy próbáltam felmérni a létszámukat, a fegyverzetüket és a helyzetüket. Tizen vannak, és teljesen körbe vettek minket, látszólag nem hagytak egy menekülési útvonalat sem.

   Azonnal támadásba lendültem.

-          Kik vagytok? – Hallottam magam mögül Tsukikot. Mivel nem kapott választ a kérdésére õ is a harcot választotta.

   A fegyvertáskámból elõhúztam három dobócsillagot, és az egyikük felé hajítottam õket, aki persze kitért elõlük, pont abba az irányba ahová közben a másik kezemmel egy tõrt dobtam.
   Még épp láttam a pillanatot, ahogy a shinobi vérzõ lába után nyúl, de közben már Tsukikot kerestem a tekintetemmel. Nem mintha féltettem volna õt a harcban, de meg akartam bizonyosodni a társam helyzete felõl.

   Hirtelen megdermedtem. Magam sem értettem mi történt, de lefagytam, földbegyökerezett lábakkal és még mindig a levegõben lévõ karokkal álltam teljesen értetlenül. Tõlem alig két méterre Tsukiko szintén.

-          Hogy ez milyen kellemetlen – szólalt meg az egyik ninja, és közelebb lépett. Figyelmesen végig mértem õt. Biztosra vettem hogy hozzá tartozik a jutsu ami nem engedi hogy megmozduljunk. Gondolataim sebesen cikáztak a fejemben, ahogy próbáltam átlátni a technikáját.

   A Nara-lány eközben csinált valamit. Nem értettem teljesen, de mielõtt észrevettem volna már ki is szabadult, és hirtelen õ tartotta fogva az elõbbi ninját.

-          Kellemetlen, de ki vagy te? – kérdezte tõle éles hangon.

-          Azt hiszem elloptad a szövegem.

-          Vagy te az enyémet – lépett hozzá közelebb, immár egy felajzott íjjal a kezében - Még egyszer kérdem: KI. VAGY. TE?

-          Kellemetlen, de azt hiszem válaszolnom, kell. Igaz? – próbálta húzni az idõt, majd végül sóhajtva belátta hogy innen már sehogy sem vágja ki magát - A nevem Shikamaru.

-          A vezetékneved? – folytatta a vallatást, miközben én továbbra is menekülési útvonalak után kutattam.

   Patthelyzet: mi elkaptuk az egyiküket, ugyanakkor õk is elkaptak engem. Ha megpróbálnék kiszabadulni, valószínûleg Tsukiko figyelmét is elvonnám vele egy pillanatra, ami épp elég idõt hagyna a „túszunknak” hogy megszökhessen. Azzal pedig nem sokra mennénk.

   Csendben és gyorsan kéne cselekednem, a megfelelõ pillanatban, hiba nélkül.

   Egy hang, mélyen a tudatom legtávolabbi sarkából csalogató hangon megszólalt – Miért nem használod végre azt? Sokkal egyszerûbb lenne. Te ennél jobb vagy! Hagyod, hogy rongybabaként rángassanak, vagy végre megmutatod nekik is, hogy téged nem jó ötlet félvállról venni? Komolyan megelégszel azzal, ha túszként hátráltatod a bajtársad? Tényleg ilyen haszontalan lennél a csatamezõn? Ennél jóval több van benned!

   Gyûlöltem azt a hangot. De amit még jobban gyûlöltem, hogy ezúttal úgy gondoltam, nem mond hülyeséget…

-          És a tiéd? – kérdezett vissza a foglyunk.

-          Nara Tsukiko. Most te. – Az ellenséges ninja arcára döbbenet ült ki.

-          A… az lehetetlen! – dadogta.

-          Micsoda? – Tsukiko kezében erõsebben feszült az íj, akárcsak körülöttünk a levegõ.

-          Az én nevem Nara Shikamaru. Én vagyok a bátyád!

   Most!

   Egyszerre feketeség árasztott el mindent, szurokszínû, sûrû, fekete köd szállt fel a semmibõl. A két shinobi szorítása – akik eddig lefogtak – enyhült, majd teljesen elengedett, testük tompa puffanással fogott talajt, ahogy összeestek. Pillanatokon belül a vérük festette vörösre a földet.

   És amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szívódott is fel. Mintha meg sem történt volna, leszámítva a két, földön fekvõ shinobit.
   Egészen addig nem szakítottam el róluk a tekintetem, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy még mindig lélegzenek.
    Egy apró hiba, és meg is ölhettem volna õket.

   Gyûlöltem ezt a képességet.

   Az ellenséges shinobik azonnal rendezõdtek, a szanitécek pedig rögtön a földön fekvõkhöz siettek, én pedig jeleztem Tsukikonak hogy sikerült meglógnom.

   Az istenért sem akartam volna megszakítani a családi idillt, de ennél jobb pillanatom nem akadt volna még egy, ráadásul így visszaszereztem az elõnyünket. A tízbõl kettõ harcképtelen, egy pedig gyakorlatilag fogoly. Így már mégannyira sem támadhatnak meg minket, ha épségben akarják tudni a társukat.

   Az alak, aki az imént Tsukiko bátyjának nevezte magát az orra alatt szitkozódott, a csapata pedig védekezõ állásba helyezkedett.

-          Kellemetlen… Fegyvereket le! – kiáltott oda a csapatának, akik némi hezitálás után követték a parancsot.

-          Akane – szólt Tsukiko.

-          Tudom, tudom – bólintottam, és visszacsúsztattam a tõrömet a táskámba. Utáltam, ha a csatatéren megállapodásra került sor, mert sokkal macerásabb, és még több lehetõséged van elbukni.

   Most viszont úgy tûnt, ez jóval több lesz, mint egyszerû tárgyalás.

   A feljebbvalóim véleményérõl – mint kiderült – nem is tévedtem sokat, az elhibázott küldetéssel kapcsolatban.

-          Mi az, hogy hagytad megszökni?! – emelte meg a hangját a Tsuchikage, és az asztalra csapott öklével – Most már tudja, hogy a nyomában vagyunk… ezek után szerinted lesz még esélyünk elkapni?

-          De hát mondtam, hogy akadályoztak a küldetésem végrehajtásában! – jöttem ki én is a sodromból.

Erre a Tsuchikage felsóhajtott. Utáltam ezt a sóhajt. Ez nála nagyjából annyit ért, mintha azt mondta volna „rendben akkor most lesüllyedek a te szintedre, hogy elmagyarázhassam”.

-          Ichiro. A te feladatod az, hogy…

-          … hogy levadásszam a kijelölt célpontot. Igen, tudom – forgattam a szemem. Eszem ágában sem volt csendben végighallgatni ezt az öregembert.

-          Akkor nyilván azzal is tisztában vagy, hogy a te küldetéseid nem besorolhatóak, ugyanis még egy B szintû is könnyen átfordulhat S szintûbe, ráadásul a hiba sem megengedett.

-          Chh… - fújtattam, és ökölbe szorult a kezem.

Újabb sóhaj.

-          Rendben, akkor azt hiszem, ezt az ügyet kénytelenek leszünk az Avarrejteki ANBU-ra bízni. A következõ küldetésed pedig itt is van.

   Felszabadultan léptem ki a Tsuchikage szobájából, majd a házából, egy újabb bekarikázott oldallal a Bingo könyvemben, és egy információval teli mappával a kezemben. Végre megint nem kell látnom az öreget még egy jó darabig.

   Viszont pihenés helyett még ma este el kell indulnom a következõ küldetésemre.

   Mégis, az azonnali pakolás és készülõdés helyett megkönnyebbülten rogytam le a rozoga, molyrágta ágyamra, mikor hazaértem. Jó volt végre újra egyedül. Nem kellett elviselnem az emberek lekezelését, vagy a tekintetet, amivel rám meredtek. Itt végre egyedül lehettem.

   Nem mintha egyébként nem lettem volna egyedül.

   Lehunytam a szemem és magamba szívtam a szoba dohos illatát, de ahelyett hogy elszundítottam volna feltápászkodtam, és pakolni kezdtem. Nincs most idõm pihenni. Mihamarabb le kell tudnom a következõ küldetést.

   Mikor újra kiléptem a szabadlevegõre, indulásra készen, már a tulajdonomban lévõ információkat ismételgettem magamban. A Célpont egy ötfõs bandita csoport feje. Szökött elit egyenesen a Vízesések országából. Erõs ninjutsu-használó, így nem kell ellene visszafognom magam. Rengetek kioltott emberi élet köthetõ a nevéhez. Élve kell leszállítanom, hogy még ki lehessen vallatni egy-két dologról.

Az éjszakát a közeli erdõben töltöttem, de csak néhány órát aludtam és tovább is álltam. Ezúttal pontos útmutatást kaptam azzal kapcsolatban, hogy merre keressem, így dél-keletre indultam.

Hajnalban újra megpihentem, de csak újabb egy-két órára állhattam meg. A célpontom mozgásban van, szóval nem maradhatok le tõle túlzottan, különben elveszíteném. Persze egyébként sem tudtam volna aludni, a bennem fortyogó indulat miatt. A Tsuchikage elvárja tõlem hogy védelmezzem a faluját, és úgy kezel, mint egy házõrzõ kutyát, a falu népe pedig úgy néz rám, mintha egy szörnyeteg lennék, pedig küldetésrõl küldetésre értük kockáztatom az életemet.

De ha egy szörnyeteget akarnak, akkor megkaphatják.

Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy lehiggadjak és összeszedjem magam. Nekem most a küldetésre kell koncentrálnom – gondoltam, majd megszorítottam a szíjat, amivel a hátamra kötöttem a fegyveremet, és újra elrugaszkodtam.

Egyre közelebb értem hozzájuk. Talán kettõ maximum három óra múlva már a nyomaikat is látnom kéne.

Az elsõ nyomot végül mégis korábban látom meg. Alig egy órán belül egy csapást fedezek fel a sûrû növényzetben. Levágott gallyak és törött ágak jelezték, hogy itt valaki erõszakkal vágott magának utat.

Leugrom az ágról, amelyikrõl eddig figyeltem, és közelebbrõl is megvizsgálom a növényeket. Valami élesen csillan meg a fûben. Egy kunai – állapítom meg, miután a kezembe veszem. Réginek és viharvertnek tûnik, ráadásul kicsorbult az éle is. Az egyik zsebembe csúsztatom, külön a sajátjaimtól, és belevetem magam a sûrû bozótba. Ez az egész akár csapda is lehetne… jobb ha figyelek. Ilyen sûrû növényzet mellett könnyû elrejteni néhány damilt, vagy kötelet.

Annyira a csapdákra összpontosítom a figyelmem, hogy szinte meg sem hallom a hangokat magam elõtt.

Lépések hangja… szóval van itt valaki!

Ösztönösen hátra nyúlok a fegyverem markolatáért, de nem rántom elõ, csak erõsen megmarkolom. Igyekszem minél halkabban lépkedni, kikerülvén a recsegõ ágakat, és helyettük az nedves, süppedõs avaron járni. Néha megállok hallgatózni. Még mindig hallom a neszezést. Olyan, mintha a köztünk lévõ távolság nem csökkenne, ezért kicsit gyorsítok, még mindig támadásra készen.

A szívverésem felgyorsul, az adrenalin szétáramlik az ereimben. Persze tudom, semmi sem garantálja, hogy valamelyik banditával, netalántán a csoportjuk fejével futok majd össze, de ennek van a legnagyobb esélye.

Egyre közelebb érek az elõttem lévõhöz, már csak méterek választanak el tõle. Ha nyílt terepen lennénk, már rég meg tudtam volna támadni, de most még csak nem is látom a kanyargós út miatt.

Még néhány lépés és már meg is látom. A cserjés növényzetbe vágott rész itt kiszélesedik, és egy apró tisztásba torkollik. A tisztást borító magas fûben egy sötét ruhás alak áll, épp nekem háttal. Visszafojtott lélegzettel kúszom be a levelek közé, és onnan figyelek.

Nagyjából 180-185 centi magas, fekete köpenyt visel… valószínûleg férfi. A haja is fekete – nem egyezik a személyleírással, amit kaptam… akkor viszont ki ez? Nem… ez egy értelmetlen kérdés. Elég annyi, hogy nem õt keresem. Jobb lesz, ha visszamegyek, és mihamarabb megtalálom a megfelelõ nyomokat.

Lassan tápászkodni kezdtem, a tõlem telhetõ leghalkabban. Továbbra sem tudom ki ez, nem láthat meg. Nem akarok felesleges harcokba bocsátkozni, szorít az idõ.

-          Ne törd magad, tudom, hogy ott vagy – szólalt meg egyszer csak a tisztáson álló alak, anélkül hogy megfordult volna – Már rég észrevettelek.

Úgy éreztem megfagyott ereimben a vér. Hogy jött rá? Mikor vett észre? – Peregtek a fejemben a kérdések, miközben tehetetlenül álltam a levelek rejtekében. Meneküljek? Vagy fedjem fel magam? Mit tegyek? Ilyen egészen egyszerûen még nem fordult elõ…

Végül mély levegõt vettem, felegyenesedtem és kiléptem a tisztásra. A köpenye miatt nem láthattam van-e valami a kezében, így csak remélni tudtam, hogy nem támadóak a szándékai.

-          Nem te vagy a célpontom. Idáig követtem a nyomaidat, de most már megbizonyosodtam a felõl, hogy nem téged üldözlek – erõltettem nyugalmat és határozottságot a hangomra. Eddig még soha senki nem vett észre, akit követtem… õ biztos nem átlagos, szóval résen kell lennem.

-          Értem – felelte a férfi. Nem volt különösen mély hangja, inkább hasonlított egy tizenhat és tizennyolc év közötti fiúéhoz – Ez esetben, ha megbocsátasz… - szólt, és egy pillanat alatt köddé vált. Nem tudtam volna megmondani milyen jutsut használt.

Talán genjutsut?

Megráztam a fejem hogy kitisztítsam zavaros gondolataim, és mély levegõt vettem. Majd késõbb gondolkodom errõl. Most jöhet a munka.

Alig egy órámba telt, mire megtaláltam a csoportot, akit kerestem. Elég volt csupán a hallásomra hagyatkozni a keresésükben, így is gyorsan rájuk találtam. Már méterekrõl felfigyeltem egy harc hangjaira.

Egy az öt ellen? – gondoltam, ahogy egy fa mögül figyeltem az eseményeket – Díjazom az önbizalmát, bár nem úgy tûnik, hogy túl sok esélye lenne…

A következõ pillanatban, amint elõugrottam az állításom megdõlt. Mi van ma, hogy mindenhol furcsábbnál furcsább alakok mászkálnak erre?

Az üldözötteim már a földön feküdtek mozgás képtelenül, így a hatodik, felettük álló embert támadtam meg. Ezúttal nem hibázhatok… El kell õket kapnom, nem hagyhatom, hogy ebben bárki megakadályozzon.

Már felkészültem rá, hogy ha kell meg is öljem a velem szembeszállót, amikor – miután hárította a támadásomat – leemelte fejérõl a csuklyát

-          Úgy néz ki, hogy megint így futottunk össze! – mondta, és az immár szorosan mellette álló farkashoz fordult – Látod Okami? Mondtam, hogy még összefutunk vele! – nézett rám, kedves mosollyal az arcán.

-          Te?! – bámultam rá vissza döbbenten. Egyszerûen nem tudtam mit kéne kezdenem a helyzettel.

-          Sejtettem, hogy még összefutunk majd! – mondta barátságosan, továbbra is mosolyogva.

-          Hát… szia – nyögtem ki végül. Nem igazán tudtam mit mondhatnék. A Nara-lány mentett meg ugyan, de elõtte õ volt az aki miatt elvesztettem az eszméletemet. Akkor õ most ellenség, vagy…

...barát? Nem, nem nem és nem. Nem bízom benne, nem is ismerem. Attól még hogy egyszer kedves volt hozzám, nem tudhatom, hogy nem-e szúr hátba, a következõ pillanatban.

-          Nem lettél sokkal beszédesebb a legutóbbi találkozásunk óta. Már teljesen jól vagy? – folytatta.

-          Igen – bólintottam, minden határozottság nélkül. Egyszerûen… nem tudtam õt hová tenni a fejemben.

-          Ennek örülök. Õket kerested nem igaz? – intett a földön fekvõkre.

Válaszul csak bólintottam, és próbáltam kiolvasni a szavaiból, a hangjából vagy a mozdulataiból bármit, ami segítene dönteni a vele kapcsolatos kérdésekben.

-          Hát, nekem most mennem kell, szóval…

-          Hová? – kérdeztem hirtelen érdeklõdõen, ezzel önmagamat is meglepve. Az õ arcán is hasonló érzelmeket láttam tükrözõdni.

-          Egy afféle küldetésrõl van szó – felelt. Azonnal leszûrtem, hogy nem egy átlagos küldetésrõl beszél, hogy van valami, amit titkol. Mégis miféle küldetése lehet? Nem láttam, hogy lenne fejpántja… egyáltalán melyik falunak dolgozik? Szökött ninja lenne?

Mintha csak õ is hallotta volna a fejemben visszhangzó kérdéseket, még hozzátette

-          Valójában, meg kell találnom valakit

-          Ha gondolod, segíthetek – feleltem – Engem erre képeztek ki

Ha valaki egy héttel ezelõtt azt mondta volna nekem, hogy a közeljövõben majd felajánlom a segítségemet valakinek, valószínûleg az arcába nevettem volna, és közöltem volna vele a véleményemet, nem túl szalonképes módon.

Most viszont ott álltam, szemben az elsõ emberrel, aki valaha is segített nekem.

-          Miért? – kérdezte meglepetten a Nara-lány.

-          Hogy érted?

-          Miért segítenél nekem?

-          Mert amúgy is jövök neked eggyel a múltkori miatt… - válaszoltam, majd valamivel halkabban hozzá tettem – plusz, te vagy az elsõ, aki kedves volt hozzám.

Igyekeztem épp olyan halkan mondani az utolsó pár szót, hogy ne értse, valamiért mégis abban reménykedtem, hogy hallja õket. 

 - Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan. – Hallottam, ahogy kiabálsz!

 - Jól vagyok csak egy rossz álom. – válaszolta távolságtartón. Szegényt nagyon megsajnáltam.

 - Várj egy kicsit! – mondtam és kirohantam a konyhába. Gyorsan fõztem egy nyugtató teát és visszamentem hozzá a szobába. Oda nyújtottam neki a csészét.

 - Mi ez? – kérdezte.

 - Gyógynövényes tea. Segíteni fog! – mondtam bíztatóan mire elvette a teát és kortyolgatni kezdte.

 - Mi volt az a rossz álom? – kérdeztem pusztán kíváncsiságból.

 - Már nem emlékszem. Zavaros volt. – meredt a teájába. Tudtam, hogy hazudik, de nem érdekelt. Ez az õ dolga végül is szóval, ha nem akarja elmondani én nem, erõltetem. Meg különben is alig ismer így nem csoda, hogy nem bízik meg bennem. Én sem bízom benne.

Bólintottam és jó éjt kívántam aztán visszamentem aludni.

Okami böködésére ébredtem.

 - Igen? – kérdeztem miközben megdörzsöltem a szemem.

 - Elmegy!

Elõször nem tudtam, hogy kire céloz, de aztán rájöttem. Kipattantam az ágyból és kirohantam a ház elé. még pont láttam, ahogy eltûnik az erdõben. Okami már épp indult volna, hogy visszahozza, de megállítottam.

 - Mi a baj? – nézett rám értetlenül.

 - Ha el akar menni, akkor nem, tarthatjuk vissza! Különben is van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még vele! – mosolyogtam kis barátomra.

 - Ha ezt akarod! – mondta és visszament a házba. Még párpercig álltam és néztem azt a pontot ahol az idegen lány eltûnt. Utána én is bementem és miután lecseréltem a lepedõt lefeküdtem aludni ezúttal a saját szobámba.

A következõ két nap hamar eltelt. Nagyon sok mindent el kellett intéznem, hogy az én drága barátaim élete továbbra is ugyan olyan zökkenõ mentes legyen mintha el se mentem volna.

Az elsõ nap edzettem egészen estig. Aztán másnap elpakoltam körbejártam az erdõt és mindent megbeszéltem az erdõben élõ állatokkal és elõkészültem a következõ nap esedékes indulásomra.

Másnap reggel a szokásos rutinnal kezdtem. Elintéztem a teendõimet aztán pakoltam magamnak élelmet és végül délben elérkezett a búcsú ideje.

- Nagyon fogtok hiányozni! – Töröltem ki egy könnycseppet a szemembõl. – Amíg távol vagyok Hyo a felelõs értetek. – mutattam feketepárducomra, akit 10 évesen találtam és fogadtam be. – Hallgassatok rá mindenben!

 - És honnan tudjuk hogy jól vagy-e? – kérdezte Kotori- chan.

Megfordultam és az erõm segítségével növesztettem egy fát.

 - Míg zöldek a levelei addig jól vagyok. Ha a levelei elsárgulnak, akkor beteg vagyok. Ha vörösek lesznek, akkor könnyen sérültem. Ha elkezdenek lehullani, akkor életveszélyes a sérülés. Ha a fa kiszárad, akkor meghaltam. – mondtam nekik. – Ebbõl mindig tudni fogjátok, hogy milyen az egészségi állapotom. Nos, akkor induljunk Okami! – mondtam még miközben a vállamra emeltem az oldaltáskámat, amibe a holmimat raktam. Elbúcsúztam az állatoktól és elindultam Okamival az oldalamon.

Kétnapi séta után értük el az elsõ falut. Megszálltam egy fogadóban és másnap reggel miután vettem magamnak élelmet már indultunk is.

Eléggé lassan haladtunk, de ez egyikünket sem zavarta. Rengeteg falun mentünk keresztül. Már csak néhány napnyi séta volt vissza kõrejtekig, de én megmondtam farkasomnak, hogy én nem fogok bemenni inkább, kerüljünk az erdõ felé.

Okaminak semmi ellenvetése nem volt így az erdõben mentünk ezután. Kõrejtek határánál lehettünk mikor megláttam egy házikót. Nem igazán akartam emberekkel találkozni ezért elindultam arra amerre egy patakot éreztem.

Széthúztam néhány bokrot és elkerekedett szemekkel néztem azt a gyönyörû dolgot, ami a szemem elé tárult.

A víz felszínén megtörtek a nap sugarai és szikrázva szóródtak szét. Alig tudtam betelni a látvánnyal. Leültem a tó peremére levettem a cipõmet és belelógattam a lábam a hideg vízbe. Nemsokára tovább indultam.

Este még kõrejtek területén voltunk ezért az erdõben maradtunk. Hogy kényelmesebb legyen farkas alakban aludtam.

Reggel hamar keltem és már indultunk is tovább. Konoha felé mentem.

Mivel Naruto Avarrejteki volt gondoltam ott kezdem el a nyomozást. Éppen egy csendesebb területen haladtunk mikor 5-6 bandita megtámadott.

 - Ha nem ellenkezel, akkor meghagyjuk az életedet! – mondta a vezérük.

 - Ha most elmentek, akkor nem bántalak titeket! – válaszoltam mire mindenki röhögni kezdett.

 - Milyen aranyos! Ugyan mit tudnál ártani nekünk? – cuppogott egy magas izmos férfi a vezér mellett.

Kézjeleket formáltam és mire észbe kaptak már nem tudtak mozogni. Ezt a pillanatot választotta ki valaki és elõugrott az egyik fa mögül.

Gyorsan mindenkit elengedtem és harcba szálltam az idegennel. Hirtelen felismertem mikor megláttam a lila csíkokat az arcán. Hátrébb ugrottam és elmosolyodtam.

 - Úgy néz ki, hogy megint így futottunk össze! – Mondtam mire értetlenül nézett rám. Lehajtottam a csuklyámat.

Láttam a felismerést a szemében.

– Látod Okami? Mondtam, hogy még összefutunk vele! – mosolyogtam rá arra a lányra, akit néhány napja megmentettem.

   Ledobtam magamról a takarót, és a felültem az ágyban. Éreztem, hogy még nem nyertem vissza a teljes mozgás koordinációmat és egyensúlyérzékemet, de ettõl függetlenül megkíséreltem felállni.

   Abban a pillanatban, hogy felegyenesedtem, megszédültem és összecsuklottak alattam a térdeim. Ám a padlóval való fájdalmas találkozás helyett valaki elkapott.

   Az a lány volt az, korábbról.

-          Még nem vagy elég jól ahhoz, hogy felállj! – figyelmeztetett, és visszasegített az ágyra, ezzel teljesen összezavarva. Korábban megtámadott… akkor most miért segít? – Tessék, igyál! – nyújtott felém egy pohár vizet, én pedig bizalmatlanul kezdtem fürkészni az arcát. Komolyan nem értem mit akarhat.

Végül bizonytalanul elvettem, és belekortyoltam a vízbe. A legtöbb méreg amúgy is hatástalan rám, de ettõl függetlenül nem árt, ha óvatos vagyok. Miután megállapítottam, hogy a víz teljesen tiszta, az egészet lehúztam.

-          Kérsz még? – kérdezte, de én szótlanul nemet intettem a fejemmel.

-          Miért segítesz nekem? – kérdeztem barátságtalanul.

-          Azért mert megsérültél! – érkezett a tömör válasz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

-          Az miattad történt!

-          Ez csak még jobban azt erõsíti, hogy segítenem kellett. Amúgy figyelmeztettelek, hogy ha nem hagyod békén azt az embert, akkor támadok! Különben meg nem akartam támadni!

-          Aha – feleltem unottan – Amúgy mit csináltál vele?

-          Hát mi mást? Eltemettem! – válaszolt az iménti természetességgel a hangjában.

Nagyszerû, ezzel buktam a munkámat.

-          Amúgy hogy hívnak? Eléggé idegesítõ folyton úgy hivatkozni rád, hogy a „lány”! – folytatta.

-          Pedig attól tartok kénytelen leszel elviselni a dolgot – mondtam. Nem akartam, hogy lenyomozható legyek. Az arcomat már így is ismeri. Még ha nem is tûnt úgy hogy támadó szándékai lennének, nem akartam kockáztatni.

-          Én Nara Tsukiko vagyok – szólt, hátha erre elárulom a nevem. Mikor látszólag beletörõdött, hogy nem beszélek többet csendben felállt, és elindult ki a szobából.

-          Most hova mész? – szóltam utána.

-          Ebédet készíteni. Tudod nekem egy farkast is etetnem kell!

-          Van egy farkasod? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Aha! – érkezett a kurta, de továbbra is viszonylag barátságos felelet, majd egyedül maradtam a szobában.

A lány vezetékneve Nara… ezek szerint tagja lenne az avarrejteki Nara-klánnak? Nem szabad félvállról vennem õt…

Próbáltam átlátni a helyzetet, és kitalálni hogyan szabadulhatnék innen. Amíg nem tudok lábra állni, ide vagyok kötve, szóval nincs sok választásom… de elõbb utóbb vissza kell jutnom a falumba.

A Nara-lány három tányér tojásrántottával tért vissza. Egyet az éjjeli szekrényre tett nekem, kettõt pedig a földre: magának, és az idõközben a szobába került farkasnak, akivel úgy tûnt mintha beszélgetne.

-          Mi az? – kérdeztem, mivel fogalmam sem volt mirõl folyhatott a rövid szóváltás.

-          Kész az ebéd! – kaptam választ.

   Vonakodva nyúltam a tányéromért, és csak az után kóstoltam bele, hogy percekig bökdöstem az evõpálcikáimmal. Ez is jónak tûnt, így az egész tállal megettem. Még finom is volt. Normál esetben valószínûleg hozzányúlni sem lettem volna hajlandó, de most a szükség úgy kívánta, hiszen mihamarabb vissza kell nyernem az erõm.

   Miután végeztünk, Tsukiko elindult, hogy kivigye a tányérokat, majd még az ajtóból visszafordult – Ismerkedj meg a vendégünkkel – szólt a farkasnak – Úgy érzem szereti az állatokat! – Ezzel pedig ki is ment.

   A farkas egy darabig még fürkészõn bámult rám, majd könnyedén felszökkent az ágyra. Fogalmam sincs honnan tudhatta Tsukiko, de tényleg szerettem az állatokat. Lassan kinyújtottam a kezem a kölyök felé, õ pedig megszimatolta, majd engedte, hogy megsimogassam. Egészen addig simogattam, amíg a gazdája vissza nem tért. Amint belépett a szobában elkaptam a kezemet a farkastól.

   Mégis mi a fene ütött belém?

-          Folytasd csak nyugodtan! Szereti ha dögönyözik! – mondta Tsukiko, és leült velem szembe a szõnyegre.

   Furcsálltam, hogy õ látszólag máshogy viszonyult hozzám, mint a többi ember. Nem látszott az arcán a megvetés, a harag és az undor köntösébe csavart félelem. És nem is úgy kezelt, mint egy szörnyeteget, vagy egy fegyvert. Olyan volt, mintha õ embernek látott volna. Nem is tudom mikor éreztem ezt utoljára.

-          Mondd csak… Te érted amit mond? – kérdeztem, megtörve a csendet.

-          Igen! Miért? – felelte, és hirtelen bizalmatlanság költözött a hangjába.

-          Csak úgy – vontam vállat. Ezek szerint tényleg lehet hogy ez a farkas egy ninja-farkas.

   Újra csend állt be, de ezúttal nem én szólaltam meg elõször.

-          És most kérlek, meséld el, hogy miért lettél gyilkos! – kérte Tsukiko, és komolyan a szemembe nézett.

   Vissza néztem rá, de tekintetem valójában messzebb kalandozott, távoli erdõkbe, vissza az idõben…

-          Legyen elég annyi, hogy nem rajtam múlt – válaszoltam, majd szinte ösztönösen kérdeztem – Na és, veled mi a helyzet? Ha a Nara-klánból származol, akkor elég messze keveredtél a családodtól.

-          Ez egy hosszú történet – mondta, én pedig nem kérdeztem újra. Az a bizonyos „ez egy hosszú történet” általában a „nem akarok róla beszélni” megfelelõje, így inkább nem bolygattam a dolgot. – Viszont, azt hiszem, visszamegyek még edzeni. Ha kell valami csak szólj – intett fejével egy apró madár felé – Kotori majd szól nekem.

   Ezek után feltápászkodott a földrõl, és a farkaskölyökkel a nyomában elhagyta a szobát, én pedig újra magamra maradtam.

   Visszadõltem az ágyra, és próbáltam gondolkodni; összeszedni a gondolataimat.

   Tsukiko tegnap támadt rám az erdõben, miután végeztem a célponttal. Miután eszméletemet vesztettem idehozott, és ellátott.

   Ennek semmi értelme, ahogy annak se, miért él ilyen távol a családjától. Túl sok a kérdés körülötte… egyelõre nem bízhatok meg benne.

   Ahogy a gondolataim szárnyakat növesztettek és egyre messzebbre szálltak, én velük együtt sodródtam, mígnem álomba merültem.

   Újra éreztem a fák és a fû illatát, éreztem a bõrömön a napsütést, és a levegõben…

   … a tavaszt. Minden zöld volt, és virágok bontották szirmaikat, bódító illatuk úszott a levegõben. Hirtelen egy árnyék vetül fölém, mire kinyitom a szemem, és meglátom õt.

-          Meddig akarsz még itt heverészni?Be kéne fejeznünk végre ezt a küldetést – a mosolya szikrázik, mint mindig, aranyló napfény öleli körbe az alakját.

   Majd hirtelen elsötétedik minden, éjszakába fordul át a nappal. De az ég sötét boltozatán sûrû füst takarja a csillagokat, és tûz festi narancssárgára horizontot. Rázkódik a föld, és még több tûz, füst, meg vér…

   És egy sikoly, ami keresztülhasít mindent

   Újra a saját verejtékemben úszva ébredek, zihálva. Hirtelen lendületbõl felülök, és még mindig görcsösen szorítom a takarót. Már éjszaka van, teljes sötétség uralkodik a szobában.

   Egyszerre lépéseket hallok, és fényt látok a nyitott ajtóban. Tsukiko az, a kezében egy lámpással.

-          Mi történt? Jól vagy? – kérdezi aggodalmasan – Hallottam ahogy kiabálsz!

-          Jól vagyok, csak egy rossz álom. Bocs ha felkeltettelek – válaszoltam távolságtartón. Még nem ébredtem fel teljesen, a képek tovább peregtek a szemem elõtt.

-          Várj egy kicsit – tûnt el újra az ajtóban, majd percekkel késõbb egy pohár gõzölgõ teával tért vissza, és felém nyújtotta.

-          Mi ez? – kérdeztem.

-          Gyógynövényes tea. Segíteni fog! – mondta, én pedig elvettem a poharat, és lassan, apró kortyokban inni kezdtem.

-          Mi volt az a rossz álom? – kérdezte Tsukiko, ezúttal inkább kíváncsian. A teámba meredtem.

-          Már nem emlékszem. Zavaros volt – hazudtam. A hazugság és a füllentés szerencsére azon kevés dolgok egyike volt, amiben jó voltam, na meg persze tapasztalt is. Tsukiko válaszul bólintott, és itt hagyta nekem a félig üres poharat.

-          Jó éjt! – köszönt el, és vissza ment aludni õ is.

   Még órákig forgolódtam, de nem jött álom a szememre. Gondolataim fékevesztett iramban üldözték egymást a fejemben, és túl sok minden kavargott bennem egyszerre ahhoz, hogy nyugodtan aludhassak.

   Feltérdeltem, és kinéztem az ablakon, vártam, hogy az ég alján végre megpillantsam a hajnalt. Eldöntöttem, hogy akkor elmegyek. Fogalmam sincs meddig figyeltem még az eget, amikor észrevettem, hogy világosodni kezd. Hihetetlenül nagy szerencsém van, hogy kelet felé néz a szoba ablaka.

   Kimásztam az ágyból, és felálltam. Már nem szédültem annyira, de még messze nem voltam jól. Megtaláltam a fegyvereimet az ágy lábánál, és magamra kötöttem õket. Igyekeztem a lehetõ legkisebb zajt csapni, nehogy felébresszek valakit. Leginkább a farkastól tartottam.

   Hangtalanul húztam meg a szíjakat, és bújtam bele a cipõmbe. Mindez összesen, alig volt több két percnél. Már nyúltam is, hogy kinyissam az ablakot, és egy pillanattal késõbb már kinn is voltam a hajnali erdõben.

   Biztos voltam benne hogy a farkas hallott; amilyen gyorsan csak lehetséges, el kellett tûnnöm. Egy különleges technikával elrejtettem a chakrám jelenlétét, így ha chakra-érzékeléssel próbálkoznának, nem kaphatnak el. Már csak a szagommal kéne kezdenem valamit.

   Belevetettem magam a sûrû erdõbe, és tettem egy kört, végig hamis nyomokat hagyva magam után. Az ösvény végén letéptem egy darabot a ruhámból, és ott hagytam, majd a másik irányba indultam, és ezúttal minden nyomot eltûntettem. A bõrömre erdei bogyók levét csepegtettem, hogy kijátsszam a farkas orrát.

   Szélsebes árnyként törtem elõre a fák között, ágról ágra ugorva. Nem csaptam zajt, még az erdei állatokat sem riasztottam fel, nehogy eláruljam magam. Ha sikerül kiérnem az erdõbõl, már nyert ügyem van, de addig nem bízhatom el magam.

   Körülbelül egy órányi loholás után értem ki az erdõszélére, még mielõtt felkelhetett volna a nap. Egy pillanatra megálltam, és visszanéztem a sûrû lombok felé. Úgy éreztem túl egyszerûen jutottam ki, és bûntudat nyomasztotta a szívemet, de nem maradhattam ott.

   Kõrejtek felé vettem az irányt, és azon voltam, hogy mihamarabb haza érjek. Elõre tudtam, hogy az elhibázott munka miatt nem lesznek túl boldogak a feljebbvalóim, de ezzel ráérek, akkor foglalkozni mikor odaérek.

   Ráadásul valami azt súgta, hogy még keresztezni fogják egymást az útjaink, a Nara-lánnyal.

 - Tsukiko gyorsan jönnöd kell! – mondta vékonyka hangján.

 - Mi történt? – kérdeztem.

 - Egy idegen lány meg akar ölni egy harcképtelen férfit! – válaszolt.

 - Értem! Okami! – kiáltottam farkasomnak. (Tudom nem valami kreatív név az, hogy Farkas, de ehhez szokott hozzá!)

 - Igen? – rohant azonnal hozzám.

 - Gyorsan válts alakot! – mondtam neki idegesen.

 - Igen! – mondta és a levegõ elkezdett áramlani körülötte. Fél perc múlva egy velem majdnem egy magas felnõtt farkas állt elõttem. Gyorsan beszaladtam a házba fekete köpenyemért, amit a hátamra kanyarítottam és visszarohantam Okami – hoz.

Felpattantam a hátára és megkértem Kotorit hogy mutassa az utat. Mivel nagyon gyorsnak kellett lenünk ezért Kotori a tenyeremen navigált mivel fáradt volt ráadásul nem is tudta volna tartani az Okami által diktált iramot, mert a leggyorsabb futását vette elõ.

Farkasom gyorsaságával és kismadár navigálásával fél perc alatt megtaláltuk a tisztást.

Leszálltam Okami hátáról és kiléptem a fák közül. Amit láttam elborzasztott! Egy lány állt egy eszméletlen férfi felett és épp a torkát készült elvágni.

 - Te meg mit mûvelsz? – kérdeztem barátságtalanul. A lány elvette a kunait a férfi nyakától és felegyenesedett.

 - Parancsot teljesítek! – mondta unottan. Alaposan végig néztem rajta. Vállig érõ tépett kócos fehér haja volt, ami úgy nézett ki mintha még nem látott volna fésût. A bõre a hajával megegyezõ színû sápadt fehér volt. A szeme égszínkék volt a ball szeme alatt pedig volt két lila csík. Nálam kicsit magasabb volt és szerintem idõsebb is. Erõs testalkata arra engedett következtetni, hogy harcedzett.

 - És ezért akarod megölni mikor harcolni sem tud? – kérdeztem és elindultam felé.

 - Õ egy bûnözõ! – mondta ugyan abban a stílusban.

 - Attól még nem kéne megölni! Nem a te tiszted dönteni élet és halál felett!

 - Akkor kié? – kérdezte egy sejtelmes mosoly kíséretében.

 - Hát természetesen senkié! Ha eljön, az ideje majd meghal és a számára kijelölt helyre kerül!

 - Naiv vagy mondták már?

 - Még nem, de ezt magamtól is tudtam!

 - Akkor meg nyugodtam! – mondta gúnyosan és ismét a férfi torkának szegezte a kést. Meg növesztettem néhány szál füvet és a kunaija köré csavarítottam, hogy ne tudja megmozdítani. Ez után a levegõbõl kiszûrtem a vizet és éles jégcsapokká alakítottam.

- Azt hiszem nem voltam elég világos! – mondtam határozottabban mire rám nézett és meglepetten kitágultak a szemei. Azt hiszem nem nézte ki belõlem, hogy ilyesmit is tudok. – Az én erdõmben nem lesz öldöklés! Azonnal lépj el attól az embertõl vagy kénytelen leszek bántani téged! – az utolsó szavakat már hangosabban mondtam mire Okami és Kotori kijöttek a fák közül és farkasom mögém állt kismadár pedig a vállamra repült.

Egy percre azt hittem, hogy feladja és békén hagyja az eszméletlen férfit, de tévedtem!

 
- Tudod még soha nem hagytam elmenekülni egyetlen bûnözõt sem és nem most fogom elkezdeni! – mondta azzal elõrántott egy másik tõrt és elvágta a férfi nyakát.

Ezzel egy idõben én meg elindítottam a jégcsapokat, amik amint végzett a férfival éles tõrökként csapódtak neki és okoztak neki fájó, de nem halálos sérüléseket.

Ájultan rogyott a földre miközben a kezét még mindig tartotta az általam megnövesztett néhány fûszál. Visszaadtam a növények eredeti méretét így a lány keze a teste mellé esett. Oda mentem a férfi holtestéhez és kiszedtem a nyakába fúródott tûket.

 
- Okami! – szólítottam farkasomat.

 - Igen? – jött oda hozzám.

 - Kérlek, fogd a lányt és vidd el a kunyhóhoz!

 - Rendben! – mondta és lehasalt.

Én fogtam az eszméletlen lányt és felfektettem Okami hátára aztán növesztettem néhány extra nagy virágot, amivel rögzítettem, hogy ne essen le!

 - Nem kell sietned annyira! Én még eltemetem, ezt a férfit aztán megyek utánad!

 - Rendben a háznál találkozunk! – mondta és a fák közé vetette magát.

 - Rendben! – nyújtóztam. – Akkor lássunk neki! – ezzel elkezdtem átalakulni.

Felvettem a farkas alakomat és ástam egy megfelelõ méretû sírgödröt. Ezt követõen félig visszaváltoztam belehelyeztem a gödörbe a holtestet és miután megint visszaváltoztam teljesen farkassá betemettem.

Miután mindennel végeztem gyorsan növesztettem néhány virágot, amik körbeölelték a férfi sírját. Mikor ezzel is végeztem elindultam a kunyhóm felé.

Mikor elértem a házikómhoz Okami már a fûben hasalt hátán a még mindig eszméletlen lánnyal. Visszavettem az eredeti alakom és odamentem hozzájuk. Eloldoztam a növényköteléket és a hátamra vettem a lányt majd bementem a házba és elláttam a sérüléseit.

 - Komolyan nem akartalak bántani! – sóhajtottam az eszméletlen egyénnek. Mikor végeztem kimentem és magamhoz hívtam Kotorit.

 
- Igen? Mit szeretnél? – Kérdezte.

 - Menny és kérd meg Arasit hogy vegye át az õrséget! Most más feladatot szánok neked! – mondtam mire Kotori felreppent és a hegy felé vette az irányt a sas fészke felé. Megint megidéztem egy árnyékklónt és nekikezdtem az edzésnek. Nem sokára Kotori visszatért. Jeleztem a klónomnak hogy egy kis szünetet tartok.

 - Szóval Tsukiko-chan mi a feladatom? – érdeklõdött.

 - Az hogy bemész és szólsz, ha az idegen felébredt! – mondtam neki mire azonnal berepült a szobába. Jeleztem a klónomnak hogy folytathatjuk.

Megint belemerültem az edzésbe így kicsit megijedtem mikor Kotori cserregve, mint valami vészmadár repült ki az ablakon.

 
- Felébredt! Felébredt! – visította. Feloldottam a klón jutsut és elindultam a házba.

Mikor beléptem a lány éppen felállni készült, de még nem volt annyira jól hogy a lába meg tudja tartani ezért összecsuklott. Hála gyorsaságomnak még el tudtam kapni.

 
- Még nem vagy elég jól ahhoz, hogy felállj. – mondtam neki miközben visszasegítettem az ágyba.

Aztán felemeltem az ágy mellett lévõ éjjeli szekrényrõl az odakészített vízzel teli poharat. – Tessék, igyál! Biztos szomjas vagy! – nyújtottam oda neki. Elvette és miután egy kis ideig szemezett vele megitta. – Kérsz még? – kérdeztem mire nemet intett a fejével.

 
- Miért segítesz? – kérdezte egy rövid hallgatás után.

 - Azért – válaszoltam – mert megsérültél!

 - Az miattad volt!

 - Ez csak még jobban azt erõsíti, hogy segítenem kellett. Amúgy figyelmeztettelek, hogy ha nem hagyod békén azt az embert, akkor támadok! Különben meg nem akartam támadni!

 
- Aha! – mondta unottan. – Amúgy mit csináltál vele?

 - Hát mi mást? Eltemettem! – mondtam olyan természetességgel, ami azt sugallta, hogy ezt még neki is tudnia kéne. – Amúgy hogy hívnak? Eléggé idegesítõ folyton úgy hivatkozni rád, hogy a „lány”!

 
- A nevem Ichiro Akane. – mondta egy kis habozás után. – És a tiéd?

 - Nara Tsukiko. – mondtam és közben felálltam az ágyról (ahol eddig ültem) és a konyha felé vettem az irányt hogy összeüssek valami kis ennivalót.

 - Most hova mész? – szólt utánam.

 - Ebédet készíteni! – válaszoltam. – Tudod nekem egy farkast is etetnem kell!

 - Van egy farkasod?

 - Aha!

Ez után nem szólt többet. Úgy döntöttem, hogy valami egyszerût csinálok ezért csináltam egy nagy adag tojásrántottát aztán egy kis húst raktam Okami táljába.

A rántottát tányérokra raktam és Okami táljával együtt kimentem Akanéhoz. A tányérokat leraktam az éjjeli szekrényre a tálat pedig a földre.

 - Okami! – kiáltottam mire bejött az immár kölyök alakban lévõ farkas.

 - Mi az? – kérdezte, amibõl vendégem nem érthetett semmit mivel eléggé nézett mikor elkezdtem beszélgetni Okamival.

 - Kész az ebéd! – válaszoltam kérdésére.

 - Az király! – mondta és nekilátott az ebédjének. Én is így tettem. Nem sokkal késõbb Akane is követte a példánkat. Mikor végeztünk fogtam a tányérokat és Okami tálját és kivittem a konyhába.

Mielõtt még kiértem volna vissza fordultam és odaszóltam kis barátomhoz. – Ismerkedj meg a vendégünkkel! Úgy érzem, hogy szereti az állatokat! (Az ilyet mindig megéreztem!)

Gyorsan elmosogattam az edényeket és visszamentem a szobába. Akane nagyban simogatta Okamit de mikor észevett gyorsan abba hagyta.

 
- Folytasd csak nyugodtan! Szereti, ha dögönyözik! – mondtam miközben leültem velük szemben a szõnyegre.

 - Mond csak… - kezdte mire ránéztem és jeleztem, hogy folytassa csak a kérdést. – Te érted, amit mond?

 - Igen! Miért? – kérdeztem bizalmatlanul.

 - Csak úgy. – válaszolta. Még mindig bizalmatlanul méregettem, de hagytam a témát és rátértem arra, ami engem érdekelt.

 
- És most kérlek, meséld el, hogy miért lettél gyilkos! – mondtam és vártam, hogy mit fog válaszolni. Az, az érzésem volt, hogy nem fogja elmondani.

-          Meg vagy!

   Amikor felriadtam olyan hirtelen ültem fel, hogy megsajdult a fejem. Verejtékben úszott a párnám, a takaróm és a ruháim is, én pedig levegõ után kapkodva ziháltam. A pulzusom az egekben. Megint ugyanaz az álom… Csak egy gyerekkori emlék.

   Megráztam a fejem, hogy egy kicsit felébredjek, magamhoz térjek és kinéztem az ablakon. Még sötét volt, de az ég alja már lilás-vöröses árnyalatokban úszott. Lassan felkel a nap. A légzésem és a pulzusom újra visszaállt.

   Kezdõdhetett a napi rutin, újra.

   Ki az ágyból, az ágynemût a szennyesbe, majd irány a tó, fürdeni.

   Még Ködrejtekbõl kerültem Homokrejtekbe, a háború ideje alatt. Azóta sem fogadtak el az emberek, teljesen kitaszítottak. Eleinte még a ninja akadémiára sem engedtek járni, de végül sikerült meggyõzni õket egy egyezséggel: én rendesen viselkedem, nem lehet rám egy rossz szavuk se, a tanulmányaim elvégzése után pedig megszerzem a chunin rangot és ninja vadásznak állok.

   Végül belementek.

   A falu szélén kaptam egy évek óta üresen álló házat, meg néhány régi holmit, amiktõl az emberek meg akartak szabadulni. Azt ettem, amit én termesztettem vagy gyûjtöttem magamnak vagy esetleg levadásztam.

   Sosem volt pénzem. Semmim sem volt, és ha bajban voltam senki nem segített. Nem egyszer kerültem olyan helyzetbe, amiben akár meg is hallhattam volna, mindenki csak nézett és a kisujjukat sem mozdították.

   Nem akartak segíteni egy szörnyetegnek.

-          Nem vagyok szörnyeteg… nem vagyok… szörnyeteg… - suttogtam magam elé, a hûvös, hajnali magányomban és hirtelen nem tudtam eldönteni a többieket, vagy magamat próbálom-e meggyõzni errõl.

   Na és ha az vagyok? Kit érdekel… senkit. Csak teszem a dolgom, szökött ninjákra vadászom és begyûjtöm értük a pénzt, amibõl megélhetek. A falusaiknak még csak látniuk sem kell.

   Odaértem a tóhoz, és a víz fölé hajoltam. Nem fújt a szél, még csak szellõ se, ami megzavarta volna a víz, tükörsima felszínét. Ahogy lefelé bámultam észrevettem, hogy kirajzolódik az arcom. Hófehér hajam, hófehér bõröm, és világos szemeim. Tényleg nem tûntem emberinek. Leginkább olyan voltam, mint egy kísértet.

   Dühösen a vízbe csaptam, és összezavartam, a kép pedig szertefoszlott. Ezek után elfordultam, kibújtam a ruháimból és nyakig merültem a tóban.

   Ez volt a legjobb része a napnak. Még csendes volt az erdõ, csendes volt minden. Ilyenkor néha úgy éreztem rajtam kívül senki sincs a világon. Kicsit magányos volt, de volt benne valami, amit mégis szerettem.

   Miután végeztem újra felöltöztem, és visszaindultam, de csak a fegyvereimért. Legszívesebben ma is elkalandoztam volna, és az erdõben töltöttem volna a napot, de nem tehettem, mert ma behívtak a faluba.

   Magamra öltöttem a csukló-, és a lábszárvédõimet, majd belebújtam a cipõmbe és a hátamra kötöttem a kardom. Én nem hordtam fejpántot, nem viseltem el magamon homokrejtek jelét. Ködrejtekét sem viseltem. Én nem tartoztam sehová.

   Nem hordtam köpenyt, felszegett fejjel és kihúzott vállakkal sétáltam végig a falu utcáin. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, és úgy tettem mintha nem hallanám. Pedig valójában minden egyes szó a szívem fojtogatta.

-          Õ az…

-          A szörnyeteg?

-          Igen, akinek még a chakrája sem emberi…

-          Nem is értem miért hagyják, hogy szabadon mászkáljon…

-          És még akadémiára is járt… biztos veszélyes.

-          Azt hallottam megint megölt valakit…

-          Ez borzasztó...

-          Egy hidegvérû gyilkos…

   Minden egyes szavuk fájt. Egyre keményebb, ridegebb és haragosabb lett a tekintetem. Fenyegetõen néztem rájuk. Már nem mernének úgy belém rúgni, mint régen, mert már féltek tõlem. Továbbra sem fogadtak el, de legalább volt némi tekintélyem a szemükbe. Ez adott erõt, hogy magabiztosan járjak közöttük.

   Amikor a beszélgetõk felé fordultam, azonnal elhallgattak. Rémülten pillantottak rám, csak úgy mint a többi ember. Mindenki engem nézett.

-          Chh! – fordultam el, és sétáltam tovább. Szerencsére már nem voltam messze a Kazekage házától, így már nem kellett sokáig elviselnem, hogy úgy bámulnak rám, mint a ketrecbe zárt tigrisre.

   Nem telt el sok idõ, rögtön értem küldtek valakit.

-          Erre tessék, kisasszony! – mondta udvariasan a jounin aki végigkísért nehogy eltévedjek. Õ úgy viselkedett velem, mint bárki mással: formálisan és távolságtartóan. Még ez is jobb mintha bámulna…

   Mikor elértünk egy hatalmas és nehéz fa ajtót, kopogás nélkül beléptem, de a Kazekage helyett egy ANBU tag fogadott.

-          Hol van a Kazekage? – kérdeztem tárgyilagosan.

-          A Kazekage most nem tartózkodik itt, rám bízta az üzenetét számodra.

-          Ja, ja a szokásos … Ezúttal kit kell elintéznem? – néztem rá kihívóan, de a maszk miatt nem láthattam az arcát.

-          Minden le van írva – nyújtott át egy összehajtogatott papírt. Nem is volt idõm végig olvasni, már el is tûnt – Ha megbocsátasz… - mondta és már hûlt helye volt.

-          Tényleg csak a szokásos…

   Az épületbõl már egyedül is kitaláltam, és amíg a folyosókon bolyongtam végigolvastam az elfogató parancsot.

   Csak a szokásos… Egy név, egy származás, egy fotó és még néhány fontosabb információ meg a bûnlajstrom. Felsóhajtottam. Kezdtem nagyon unni ezt.

   Ezek után rögtön visszamentem a házhoz és összepakoltam néhány dolgot egy pár napos küldetésre. Fõleg fegyvereket, némi ételt és kötszert gyömöszöltem egy táskába, amit aztán a vállamra vettem és már indultam is.

   Nem lett volna értelme tovább szórakozni. Egyszerûen, gyorsan, és hatékonyan végzem a munkám: megtalálom a célszemélyt és kiiktatom. Ez minden. Minél hamarabb vége, annál jobb. Nem mintha túl sok kedvem lenne hozzá, szívesebben intézném a magam dolgait, és üldözném végre a saját célpontomat…

   Csak hogy nincs rá engedélyem. Azt mondják, még csak meg se próbáljam a dolgot, és inkább hagyjam békén, ne dühítsem fel, nehogy a végén a falu lássa kárát.

   Legutóbb is hatalmas pusztítást végzett, és rengeteg volt az áldozat. Még a jinjurikinket is elrabolták egy társával és megszerezték az egyfarkú farkasdémont.

   Tényleg hihetetlenül veszélyesek.

   A gondolataim persze rögtön visszaterelõdtek a jelenlegi küldetésre. Most nem kalandozhatok el. A leírás szerint, északra indultam. Ha szerencsém van, a célpont még nem érte el a szomszédos ország határát, és még kiiktathatom én.

   Nyomról nyomra, faluról falura kell majd követnem, és kérdezõsködnöm meg hallgatóznom. Ezt a részét utálom a munkának, mert ez idõigényes. Megtalálni. Kinyírni már nem okoz gondot.

   De ez van, nincs mit tenni.

-          Uram, nem látta ezt a férfit?

-          Sajnálom, de nem… nem láttam.

-          Értem, köszönöm.

   Újra és újra ugyanaz a párbeszéd.

-          Asszonyom! Kérem, nem látta a képen szereplõ férfit?

-          Nem hiszem… nem ismerõs. Miért keresed?

-          Nem fontos… mindenesetre elnézést hogy zavartam.

   Még csak a második napja voltam el, és már az ötödik faluban kérdezõsködtem. Néhányan említették, hogy láttak valakit, egy fogadós volt a legnagyobb segítségemre, akinél egy éjszakát töltött el majd tovább állt.

   Mégis mennyivel lehet elõttem?

   A következõ faluban kaptam választ a kérdésemre. Mint kiderült, nem sokkal.

   Az egyik este betértem egy vendéglõbe. Egy névnélküli, csuklyás fazon mondta, hogy itt talán kideríthetek róla egy két dolgot, mert ezen a környéken gyakran fordulnak meg bûnözõk. A falunak ezen a részén ugyanis nagyon kevés a ninja, aki lehallgathatná õket.

   Végül is estefelé már kezdtem éhes lenni, szóval kapóra jött a dolog. Amíg megvacsoráztam, tényleg rengeteg információval lettem gazdagabb, mivel sikerült kihallgatnom egy beszélgetést.

-          Már nincs a városban. Azt mondta gyanakszik, hogy esetleg elfogatják, szóval amilyen gyorsan csak tudott tovább állt.

-          Minket meg csak itt hagyott? Jellemzõ arra a kutyára…

-          Ne beszélj így a fõnöködrõl!

-          Chh… te meg ne parancsolgass! Különben meg hová ment?

-          Megpróbálja elérni a Kõ országának határait még a napokban.

-          Menekül a gyáva mi?

-          Ja… de most már nincs mit tenni, mert holnap eléri a határt szóval már nem állíthatod meg…

   Nekem ennyi elég volt, hogy azonnal mozgásba lendüljek. Kifizettem az ételt és azonnal indultam. Sietnem kellett nehogy meglógjon… Még utolérhetem.

   Egész éjjel megállás nélkül tartottam az irányt. Még soha, egy célpontom sem menekült el elõlem, és ez a szemétláda sem lesz különb… Biztosan elkapom.

   Csak hajnalban álltam meg.

-          Kuchijose no jutsu! – haraptam át az ujjamat, és idéztem meg néhány nyulat, hogy derítsék ki pontosan merre mehetett a bandita. Szétszóródtak, én pedig folytattam az üldözést, amerre véltem.

   Alig újabb egy óra múlva találkoztam az idézett nyulakkal, akik megtalálták. Az egyikük a nyomába eredt, így pedig bizonyára könnyû lesz megtalálnom.

-          Köszönöm, most már visszamehettek! – mondtam nekik, mire egytõl egyig köddé váltak.

   Folytattam az üldözést, és követtem a nyomokat, amiket a célpontot követõ nyúl hagyott hátra hogy könnyebb dolgom legyen.

   Már nagyon közel jártam.

   Kezdtem belelendülni a dologba. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladtam, csak a célpontra összpontosítottam, majd megláttam.

   Egy fa ágán rejtõztem el, és onnan figyeltem csendben. Épp egy tisztáson ült, és az ebédjét fogyasztotta… Nem lehet ekkora mázlim.

   Könnyû célpont. Valószínûleg még csak jutsukat sem kell használnom, elég lesz ha eltalálok néhány létfontosságú pontot…

   Már elõ is készítettem a hosszú tûimet, bármelyik pillanatban támadhattam volna. Egy dobás és vége. Csak néhány másodperc, rengetegszer csináltam már korábban is.

   Egy pillanattal késõbb a bandita már a földön feküdt ájultan, három tûvel a nyakában.

   Még csak a nevére sem fogok emlékezni két nap múlva.

   Leugrottam a fáról, és közelebb merészkedtem az eszméletlen testhez. Még életben volt. Elõhúztam egy tõrt és a nyakához nyomtam, de még mielõtt mozdulhatott volna a karom és elvághattam volna ennek a bûnözõnek a torkát, valaki megszólított.

-          Te meg mit mûvelsz? – kérdezte barátságtalan hangon egy sötét hajú lány, a tisztás túloldaláról.