Nehezek a léptek; annyira fáj. De ez mért jutott most fejembe? Mindig ki verem a gondolataimból.

½–Valami bajom van Em?½ - szólalok magamba magamnak, de most valahogy elmarad a jólesõ válasz. A megnyugtatás, hogy ez most kell nekem, nem baj, hogy ilyenek kavarognak elmémben. Ilyen semmiségek.

Elõször vagyok ezen a szigeten, de nem okozott csalódást, ugyan olyan megrögzött politeista nézeteket vallanak mint a „nagyokon”. Érdekes az elképzelésük a világról valahol még tetszik is. Csak nekem túlságosan kússza és összetett a részletek rovására. Egyiptomiakkal és a görögökkel is mindig ez volt a bajom, túl nagyok akarnak lenni és az isteneik túlságosan nagyra-törõek. Megkel hagyni hatásos módon; végül is nem érhették volna el amire ma oly nagyra vannak.

Bár rég jártam náluk valahogy a fagyos szépség jobban megfogott mint a perzselõ homoktenger és a halálvíz közelsége.

De ez most mind felesleges nekem, lekel ráznom magamról ahol eddig megfordultam, egy új helyen vagyok idegen egy senki és ha azt akarom, hogy az életem ilyen maradjon bekel vegyülnöm. Igaz, egy dologhoz értek, de ahogy látom ez nem lesz akadály és konkurenciám sincs a faluban. Orvos leszek, ételért segítek rajtuk, vagy amijük van. Nem kell tõlük semmi, csak hagyjanak élni. Úgyis terveim szerint nem maradok hosszútávon, épp addig ameddig kell, hogy elfogadhatóbban éljenek és ne üsse fel a fejét egy járvány.

½–Átgondoltad ezt alaposan? Megint megváltott akarsz játszani, nem emlékszel mit tettek veled? Mért akarsz hirtelen újra az lenni aki voltál?½ - halk hangon búgja a szavakat Em, mintha a fülembe suttogná kérdéseit.
½–Nem felejtetem, jól tudom mi volt! De az már régen volt, nem hazudtolhatom meg magamat és, hogy mi vagyok. Egy ilyen nyomorult helyen nem. Látod az embereket; a sebeket, ahogy a porban fekve véreznek?½ -rivallok rá magamban, remélem.
½–Legyen, de ígérd meg magadnak, hogy a faluban fel hagysz a gyakorlatozással. Nem lenne jó vége.½

Vajón mért akar mindig megakadályozni? Így is, úgy is dolgoznom kell. Akkor az legyen az amihez értek, úgy ahogy szeretem.

Közben a kikötõbõl tova simult lány hullámosokon a hajó mellyel érkeztem, szép útja lesz vissza, a tenger csendes. Vajon a napjaim is ilyen csendesek lesznek, mint ahogy ebben a pillanatban a víz? Nem várom el, de nem is utasítanám vissza, ha itt tartózkodásom alatt semmi lényeges nem történne. Bár sok rosszat hallatom az emberek hozzá állásáról másokhoz, remélem ez amolyan szájrájás és rácáfolnak.

Lassan lépdelek a mólóról be egy földes utcára, zsebembe nyulok és ott számolom tallérjaimat. Nem venném ki vagyonomat egy ilyen eldugott helyen, de a kapkodásban amiben a hajón voltam nem volt alkalmam készletemet ellenõrizni. Nem túl sok és ha emlékem nem csal meg akkor kevesebb mint aminek lennie kéne. De erre számítottam, igazából meg is lepet, hogy csak ennyi hiányzik amilyen társaságom volt. De most hagyjuk útitársaimat, fontosabb egy fedél éjszakára, már jócskán alkonyodik. Újra emlékeimhez nyúlok és ha ugyan csak nem hûtlenek akkor a templom oltalmat nyújthat számomra. Még a hajón a part mentén távcsövemmel megpillantottam a többitõl eltérõ nagy épületet. Nincs térképem és a fény is gyér de jól látható hogy az általam választott útnak a végén kell lennie célomnak.

Dágra botom most nagy hasznomra válik nélküle nem bírnám.

–Öreg vagyok én már ehhez a sok sétához – sóhajtom már az alkonynak szavaim. A lelkek mint elcsendesedtek az utcákról ami erõsen nyugtat. Csak valamit mocorogni látok a templom közvetlen közelébõl. Ha nem ember lesz az én segedelmemmel fog a másvilágra kerülni. Pálcámat elõveszem botomból és fáklyaként használva szabadulok meg a körénk telepedet sötéttõl. Nini, egy leány vagy jobban mondva egy hölgy? Körbemérem, sebesült, mintha most rángatták volna ki vadkutyák fogai közül. Lehangoló látvány, olyan esetlennek tûnik és ahogy látom eszméletét is elvesztette. Felveszem karjaimba, nem is gondolom végig cselekedetem, egy hölgyet nem szabadna így kiszolgáltatottan hagyni. Vajon, hogy keveredhetett ebbe a szörnyû helyzetbe?

Nem is tudom már egy ideje sétálok vele, fogadóról fogadóra. Vagy nincs hely, vagy túl „mocskosak” vagyunk. Mulatságos ezt egy olyasvalakitõl hallani akinek az arcára oda van száradva az étel és miegymás maradéka. De végül is nem halok bele ha még vinnem kell. Könnyû, aggasztóan könnyû a kis teste.

Kint vagyunk a pöttöm település határánál, most hova menjünk kedves lábam? Kémlelem a helyet és meghallgatásra találtak menedéket kérõ könyörgéseim, egy apró éppen halála szélén lévõ kunyhóra lelek melyhez lépteimet szaporábban veszem. Végre van egy úti célom, nem kóválygok ezzel a pöttömmel.
Lassan nyitom be az ajtót mikor cél tértem, félõ össze esne. A kis-testet leteszem, de nem sokáig, pont annyira míg arrább rakok pár dolgot, hogy legyen helyünk. A kabátomat leterítem és elkezdek táskáimból kipakolni közben a padlón találok egy lámpást melybe töltök olajat a táskámból és begyújtom. Potonyaimban kötszerek, cérna, pár alap gyógyszer és szárított gyógynövények, és fájdalomcsillapítónak egy kis rum található. Mert az mindig mindenhol jó! Szemügyre veszem a megmentet embert, most már jobban látom sérüléseit, vágásait kitisztítom majd a nagyobbakat össze öltöm és bekötöm az apróbbakat is ellátom és jólesõen konstatálom, hogy milyen remek munkát végeztem.

- A diplomácia már csak ilyen. Nekem sem tetszik jobban az õ birodalmuk, mint a sajátom, de azért jöttünk, hogy a békét fenntartsuk, szóval rejtsd el a szemfogaid. – parancsol rám nyájasan, mire azonnal engedelmeskedem.

Így haladunk egymás mellett még vagy egy órát, mire elérjük a hágót, amin átkelve megpillanthatjuk a nemes vámpírok õsi kastélyát. Ódon tornyaival zordon ostromolja a szürke tajtékos felhõket, mik szünös-szüntelen takargatják a napot, azt a vörhenyesen látszó beteg csillagot, hogy áldott sugarai soha ne érinthessék eme tisztátalan, komor tájat.

Útcélunkhoz egyre közelebb érve a vár vastag falainak hosszú árnyéka is ránk borul, akár csak lakóinak éjszakája. Egy õr erõs kiáltása hasítja át a néma csendet, mire a vár kapuja lomha méltósággal kitárul elõttünk. Lassan, egyenes háttal, fejet felszegve lovagolunk beljebb, szúrós, barátságtalan pillantásoktól kísérve, amiknek célja csupán annyi, hogy megfélemlítsenek minket, de még ha ez az egész egy csapdává is változik, akkor sem adunk meg nekik ilyesfajta örömöket.

Pár pillanat múlva, a semmibõl pár vámpír terem és minket közrefognak, s mivel az illem úgy kívánja, enyhén meghajolnak nem szívesen látott vendégeik elõtt, majd elõttünk és miután pár istállófiú lovainkat elvezette, mellettünk haladva mutatják az utat a fekete köves trónterembe, ahol a világosságot görögtûzzel égõ fáklyák szolgáltatják. Az ajtónálló hangos, de kenetes hanggal bejelent minket, úgy, hogy neveink és titulusaink csak úgy pattogzanak a terem egyik faláról a másikra. A vámpírok királya feláll a vérfarkasok királya elõtt és csak egy rideg szemkontaktussal, köszöntik nem is oly régen még halálos ellenségük, mielõtt még a hideg, magasztos trónját felemelõ vérvörös bársony szõnyeggel bevont lépcsõkön magabiztosan leereszkedne hozzánk.

-Minek köszönhetem megtisztelõ látogatásotokat, barátaim?  - köszönt minket mézes-mázos szavakkal, mire újból érezni kezdem a kitörni készülõ morgást, legfõképpen az utolsó szó hallatán.

- Minden teketóriázást félre téve rögtön a tárgyra térnék, mivel hiába szeretnék gyönyörû birodalmadban maradni, az enyém is hazaszólít. – veszi fel ugyanazt a hangnemet királyom – Azt a hírt csiripelik a madarak, hogy még a béke beállta után is a mi területünkre járnak az alattvalóid fiatal farkasok és likantrópok vérét dézsmálni. Mondanom sem kell, hogy az újabb háborút érdekemben áll elkerülni, akárcsak neked. – húzza összébb borostyán szemét és komolyodik meg királyom levetve az udvari ripacsok pacsuli szagú álarcát. Sosem szerette a színjátszást. – Ha azonnal nem intézkedik õkirályi vámpírságod, akkor számolhatsz a következményekkel. – villantja ki fogait királyom, mire a megszólított is ugyanígy tesz felvöröslõ szemekkel.

-Ez igazán érdekes… - somfordál kicsit közelebb hozzánk. – Errõl most hallok elõször.- hazudja, mintha könyvbõl olvasná. Látszik ravasz, zsarnoki szemén, hogy ez igazi lénye, nem szabad benne megbízni. –Azt tanácsolom, hogy beszéljük meg négyszemközt. – vet rám egy sunyi oldalpillantást.

Királyom elõpször ellenkezik, majd kisebb huzavona után kiküld, hogy járjak, pihenjek, gyönyörködjek a tájban, ami számomra a legidegenebb az összes közül. Aggódva maradok a közelben, hallgatózva, minden apró neszre ügyelve, hogy tudjam, mikor van rám szükség. A vár lakói gyanakodva méregetnek, mintha valamilyen merényletre készülnék. Ezért és mivel nem történik semmi én is odébb állok. Felfedezõ utam során senki sem állít meg, senki nem szól hozzám, szószerint átnéznek rajtam, ami nem is baj, legalább nem zavarnak. Mikor már jó messzire elkerültem a kanyargós folyosókon és a robosztus lépcsõkön a vár beljsejébe, akár csak egy útvesztõben szörnyû kiáltás kongatja meg gondolataim. Fejemet felkapva rohanok a hang irányába s mikor odaérek az ajtón berontva meglepetten megtorpanok. Ez most valamilyen mágia? A szoba teljesen üres, vér sem utal semmi szörnyûségre. De… fura egy hely… valakinek a könyvekkel ellepett hálószobája, lehet egy gyereké, mivel pár hatalmas plüss szemez velem kedves félelmükben és vámpírokra nem jellemzõ szag terjeng idebenn. Mintha… nem, nem lehet. Hogy kerülne ide egy ember?

-Nem vagy idevalósi… - nyöszörög gyengén valami az egyik maci árnyékában. Lassan fordulok felé és igaz, hogy csak körvonalait látom, de elég esetlennek néz ki. Meglepettségem csak fokozódik, mikor egy barnafürtös, meleg barna szemû, törékeny fiú mászik elõ a sötétbõl az ablak elé. Szemével elgondolkodva néz, ajkait többször is kinyitja, összezárja, mintha nem tudná eldönteni, hogy meg merjen-e szólalni.

-Igen, idegen vagyok. – erõsítem meg állítását. – De ne félj, nem foglak bántani. – próbálom nyugtatni. Feszült, talán még gyötört arca kicsit kisimul és mintha nyugodtabban pillantana rám.

-Vi… vigyél ki innen… légy szíves… - suttogja olyan halkan, hogy csak különleges hallásomnak köszönhetem, hogy értem. Majd mikor értetlen tekintetemmel találkozik megrezzen és már nagy erõvel csóválja a fejét. – Nem, mégse, nem kell, jó itt nekem. – és folytatja tovább szavai visszavonását miközben kissé rémülten próbál mellettem elsunnyogni az ajtó felé, de megragadom a karját és maradásra kényszerítem. Most már kíváncsi vagyok…

-Te ember vagy? – bár a szaga elárulja - Mit keresel ebben a kastélyban? – erre a kérdésre, mintha újra visszaülne a meggyötörtség az arcára. Talán, hogy felbátorodjon elengedem, nehogy a végén azt higgye, hogy agresszív vagyok.

-Kis koromtól fogva élek itt, nincsenek szüleim. – fonja össze karjait, mintha ölelné magát. Védekezõ magatartás… - Darkon… lett a gazdám… és… és… és… - néz a földre, ujjait karjaiba vájja.

-Mit tesz veled, minek kellesz neki te?

-Én… én pomme de sang vagyok… bármit megtehet velem és én nem ellenkezhetek… Láttam mit tett a többiekkel… - ejti ki remegõ ajkain a számomra borzalmas szavakat. Borzalmas… - Gyûlölöm ezt az egész életet… - csuklik el a hangja. – Kérlek, segíts… - emeli fel rám esengõ, meleg szemeit. - Csak kijutni… Kérlek. – vékonyodik el a hangja.

Hidegen nézem apró, törékeny alakját, könnyes, kétségbeesett szemeit, amiken átvillan az általam hozott remény, hogy valami megváltozhat. Általában nem érdekel mások nyomora, de ez más. Az õ helyzete nem tehetetlenségbõl fakad, nem önmagának köszönheti, mégis… ha megpróbálok neki segíteni, akkor esély sem lesz a teljes békére. Nehéz… Még egyszer körbehordozom tekintetem a szobájában, majd szemeibe nézek, mire gyorsan elkapja a tekintetét. Nem lesz könnyû annyi szent, de megpróbálhatom.

-Hogy hívnak? – lépek hozzá közelebb, mire õ lép egyet hátra.

-Samuel Legacy.

-Én Raynard Ohanzee vagyok, a vérfarkas király jobb keze. – a vérfarkas szóra mintha összébb húzná magát - Nem tudom még hogyan, de megpróbálok segíteni. – felkapja a fejét és  az új élet reménye megerõsödik szemének tört fényében. – De nem ígérek semmit, lehet, hogy nem fog sikerülni. – rángatom vissza a földre két lábon álló szavaimmal, de szinte semmit sem érek vele, ugyanolyan bizakodó marad.

-Most mennem kell. Megkeresem Arastar királyt és elmondom neki a történteket. Kérlek, várj türelmesen. - sétálok az ablakhoz, ami sajnos nem a belsõ udvarra néz, hanem ki az erdõre. – Az esti fogadáson ott leszel? – pillantok rá, mire felhúzza a vállát.

-Nem tudom…

-Értem. Akkor várj türelmesen. -Fejet biccentek és távozok

***

Mire elérkezik a vacsora ideje Arastar már mindenrõl tud, de még nem hoztuk fel a témát. Ám mikor Darkon feláll és tapsol, megjelennek a szolgálók, akik roskadozó tálcákon pakolják elénk a finomabbnál finomabb ételeket és legnagyobb meglepetésemre Samuel az elsõ felszolgáló. Királyom rögtön kiszúrja, ha másról nem is, de a szagáról biztosan. Biccentve jelez felém, hogy látja.  

-Nyugi remélem tetszeni fog. NA figyelj te ember akarsz lenni igaz? –csak bólintottam nem érdekel honnan tudja. ember akarok lenni – a következõ az alku mivel te jó vagy közelharcba…megtanítasz közelharcozni és segítesz növelni a fizikai állóképességem…én pedig kimentelek és segítek megkeresni az ellenszert. Mit szólsz hozzá áll az alku?
-Legyen benne vagyok!-kezet fogtuk. Majd megszólalt a személyhívóm.
-Vissza kell mennem. A hadnagyom keres. Viszontlátásra Erik. Késõbb még látjuk egymást, mondjuk holnap naplementekor az épület elõtt? napnyugtakor engednek ki vadászni -kuncogtam fel.
-Megegyeztünk. Orevuá Azul.
Azzal ott se voltam koncentráltam majd szertefoszlottam, a fõnök irodájába alakultam vissza. Tûzteleportáció, hasznos kis képesség. 
-FuegoAzul 001 jelentkezik uram!
-Maga szörnyû állapotban van?! MItörtént önnel?? 
-Kicsit megkellet küzdenem az áldozat haláláért. 
-Azt látom kedves. de tudom mitõl elszel jobban -kajány mosolyra húzta a szájját. Közelebb jött AMjd lassan végigsiította a kezem maj durván az  asztalra dobott. letépte rólam a ruhát majd durván belém hatolt. Hozzászoktam, semmi gyöngédség, semmi odafigyelés, csak a durva, otromba könyörtelen szex. Semmi más. Mielõtt belém élvezett volna kihúzta magát belõlem és egy zsebkendõbe engedte a fehér anyagot. Undorodva elhagytam a szobát. medkerestem a sajátom amit szerencsére nem oszottam meg senkivel. Bementem berohantam a fürdõszobámba majd lekaptam magamról a ruhám már ami maradt belõle. Lefürödtem majd bekötöttem a sebem. Szerencsére nem éreztem hosszantartóan fájdalmat. Kísérletek eredménye. A sors fintora amit utálok magamban, magyarul minden az néha segít is.  Várom a holnap estét addigis, megpróbálok túlélni mint mindig. Befeküdtem az ágyba aludni. Szerencsére hagytak aludni, délelõtt 11kor keltem fel. Felvettem a katonai felszerelésem sötétkék nadrág, fekete bakancs, fekete újjatlan trikó. ennyi, mint mindig. Csak akkor öltözök ki ha gyilkolászni megyek. Lementem a kantinba ettem egy kis virslit majd mentem fel. A kapitány hivatott megint felmentem, majd eljátszottuk az estit megintcsak. Felmentem fürdeni, utána felöltöztem mostmár szépen majd utána már csak olvastam. Egy szép regényt egy csodás elképzelhetetlen világban amiben nekem sose lesz részem. Megszólalt az indulást jelzõ hang, kiteleportáltam. Erik már rám várt nekidõlve az épület ódon falának.