|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Moonlight-chan | 2014. 10. 31. 11:17:36 | #31761 |
 Karakter: Xander Gates
A papírral nem vacakol sokáig és amint készen van elém tolja. Nos, a hivatalos része ennyi is lenne a dolognak, de ez a tolvaj szuka még nem végzett.
- Mr. Emory. Lenne szíves megvárni a hallban? Ma én viszem haza. – mondom felé pillantva, nem kell hogy ezt hallja – Még egyeztetnem kell pár dolgot Miss Mitchel-el.
- De én most nem haza megyek! – jelenti ki a hangjában egy kis éllel - Dolgom van még délután és öhmm…
- Majd megbeszéljük odakint. Kérem, távozzon.
Most nincsen türelmem vele udvariaskodni, mikor az ajándéka egy másik emberen díszeleg.
Egy szó nélkül kimegy az ajtón, közben már lejárt a legtöbb nyomozó műszakja és már csak az éjjeli brigád, vagy az éppen nagy ügyön dolgozó túlórázók maradnak bent.
Félretéve az eddigi tökéletesen udvarias maszkomat komoran, szinte már dühösen fordulok e felé az idióta lány felé.
- Miss Mitchel, tudja az aktát nézegetve a nevével kapcsolatban felmerült néhány incidens ami esetleg befolyásolhatja a nyomozást. – hazudom szemrebbenés nélkül – Jól tudom, hogy tinédzser éveiben többször is panaszt emeltek ön ellen lopás gyanújában?
Az arca elsápad, belül vigyorogva figyelem az ijedségét. Látod te ostoba ribanc?
- Én… az… annak már nincs jelentősége. Diákcsínyek voltak. – motyogja sápadtan.
- Értesüléseim szerint ezek nem diákcsínyek voltak, főként, hogy egy drága óra is eltűnt, ami azóta sem került el. Még iskolát is váltott akkoriban.
- Akkor…
- Ellopta a tornatanára karóráját. – folytatom könyörtelenül.
- Én nem…
- Tudja kisasszony, hogyha nem a teljes igazságot mondja, akár ön is vád alá kerülhet a hatóságok félrevezetésének gyanújával? – én nem foglalkozom ilyen piti ügyekkel az a rendőrség feladata, de a módszer tökéletes, hogy a frászt hozzam rá.
- Ne hazudok… nem…
- Ez esetben, ha nincs birtokában egyetlen ellopott értéktárgynak sem… - majdnem elmosolyodom, mikor a karkötőre pillant - …nincsen félnivalója. A nyomozás reggel megkezdődik…
Belém fagy a szó, mikor véletlenül az irodám üvegezet ajtaján kipillantok a folyosóra. Joan, aki alattam dolgozik a bankrablók ügyében közvetlenül Miles mellett ül… olyan tekintettel nézi, ahogy egyáltalán nem lenne joga. Ökölbe szorul a kezem az asztal lapján mikor a hajába simít, de türtőztetem magam, nem rontok neki… bassza meg!
Felpattanok az asztaltól, a vörös köd, mintha mindig is uralkodott volna rajtam úgy tör a felszínre, elmosva a józan ész szikráit is. Megcsókolta! A kibaszott idióta megcsókolta őt!
- Joan!
Megragadom a zakója hajtókáját és elrántva Miles-tól a szemközti falnak vetem a következő pillanatban pedig az öklöm csattan az arcán, majd még egyszer.
- Te idióta! Ne merészelj még egyszer hozzáérni megértetted!? Ha még egyszer…
- Jól van! Megértettem baszd meg… engedj már el! – nyögi ki a falnak préselve, vérző orral és felrepedt szájjal.
Szinte fújtatva nézek a szemébe, de aztán a földön fekvő Miles-ra pillantok és abban a percben elengedem Joan-t és mellé térdelve lassan felemelem, de eszméletlen.
- Mit csináltál vele? – sziszegem a nyomorult felé.
- Csak megcsókoltam, semmi mást! – recsegi – Nem gondoltam, hogy ilyen érzéken tündérke! – morogja gúnyosan mire metsző pillantást vetek rá.
- Bántalmazták gyerekkorában te idióta! Felfogtad!? Ha még egyszer meglátod, ne merészelj hozzá érni, vagy esküszöm nagyon megbánod!
Zavarodottan mered Miles-ra, majd az irodaajtóban álló dermedt lányra és idegesen a hajába túr.
- Bassza meg! Nem tudtam… oké, hívjak mentőt, vagy hozzak valamit…
- Vidd haza Miss Mitchelt és kérj járőröket a házuk elé. Mától védőőrizet alatt állnak, holnap beavatom a csapatot. – osztom a parancsot szigorúan, de a tekintetemet le sem veszem Miles sápadt kis arcáról. Olyan kibaszottul szép még így is…
- Rendben. – még egyszer a hajába túr, szívem szerint megfojtanám már csak azért is mert hozzáért az én Miles-omhoz, de ha egy nyomorult miatt lesittelnek, akkor nem tudom majd megvédeni.
Mikor azok ketten elhúznak, felemelem Miles könnyű kis testét, szinte meg sem érzem a súlyát, míg a kocsimhoz viszem a parkolóba és óvatosan a hátsó ülésre fektetem.
Az ő lakásához viszem haza, bár nálam is minden van amire szüksége lehet még nincs itt az ideje, hogy nálam legyen. Majd nemsokára…
A zárt ajtó nem jelent gondot, végül is a kabátzsebében ott a kulcs, így még csak fel sem kell törnöm. A nappaliban a kanapéra fektetem, egy pillanatig még rajta tartom a kezem, megsimítom az arcát, a halványpiros ajkait…
Felállok mellőle és a konyhába megyek, majd egy pohár vízzel megyek vissza, de ekkor Miles már nagy szemekkel pislog rám a kanapéról. Ilyen gyorsan magához tért?
- Jól van Mr. Emory? – nyújtom át a poharat, amit furcsálló tekintettel el is vesz.
- Hogy jött be?
- A kulcs a kabátjában volt. – mutatok a zsebére - Elnézését kérem a kollégám viselkedéséért, biztosíthatom, hogy megkapta a magáét.
- Ha-hallottam…
Belekortyol a pohárba és lassan iszogatni kezdi. A fotelbe ülve csendben figyelem, jártam már a lakásában, szóval az egy cseppet sem köt le, de Miles annál inkább. Csak egy karnyújtásnyira van tőlem, mégsem tehetem azt amit szeretnék. Most még túl kockázatos lenne, nem lenne semmi, amivel megmagyarázhatnám az eltűnését.
Az ostoba húga miatt most még bajba is kerülhet, amit persze nem fogok engedni, de mégis… már csak a lehetőség is idegesít, hogy bármi fenyegetheti.
- Most mi lesz? – rápillantok – Mármint… itt marad éjszakára?
Halvány pír fut szét az orcáin, zavartan kaparássza a pohár oldalát mire halvány mosoly fut szét az arcomon.
- Szeretné, hogy maradjak Mr. Emory?
- Én… maga véd meg attól a gyilkostól nem? Akkor maradnia kell! – jelenti ki határozottan, zöld szeme szinte csillognak.
- Tudja, a védőőrizet általában úgy működik, hogy a lakása elé áll a kirendelt járőr. – magyarázom nyugodtan és már látom is a nemtetszést az arcán.
- Láttam már ilyet filmekben, aztán előbb kinyírták a járőröket, aztán meg azt akit őriztek.
Pedig nem is néz krimit. Még szerencse, mert akkor minden bűnügyi esetformához, mondana néhány baklövést.
- Ez esetben ne aggódjon, nem megyek sehová. – dőlök hátra a fotelben. Nincs itt semmi holmim, de holnap reggel majd átszervezem az időbeosztásom, hogy ne maradjon egyedül. Mintha csak a kezemre játszanák a lehetőséget. Talán még meg is köszönném ennek a Victor Ferrano-nak, hogy elcsavarta egy buta liba fejét.
- Nem baj? A… felesége nem bánja, hogy nem megy haza? – pislog felém ártatlanul, pedig nem éppen szégyenlős, ha a beszédről van szó.
- Nincs feleségem. Egyedül élek. – de ez hamarosan változni fog. Csak egy kicsit előrébb kell haladni ezzel az üggyel…
|
| ryukia | 2014. 10. 26. 12:59:44 | #31714 |
 Karakter: Miles Emory
Zora nyugodtan fog kezet az előttünk tornyosuló hegyomlásnyi nyomózó úrral, vagy mi a szösszel. Én meg itt állok és csupa kaki a nadrágom. Egyrészt azért, mert mindjárt elolvadok, ha belenézek abba csodaszép szempárba, másrészt pedig kiráz a hideg, ha belegondolok hány életet olthatott ki büntetlenül. Még ha bűnözők is voltak, akkor is.
- Xander Gates vagyok a különleges egységtől. – milyen mély és lágy hangja van. Egész megnyugtató. Azt hittem olyan lesz, mint annak a hogyishívják Gibbsnek az NCIS-ből. Az a szinkron mindig is idegesített. A neve pedig… olyan… szóval, passzol hozzá. Xander… vagyis Mr. Gates. Igen Mr. Gates. Mikor felém fordul és nekem is kezet nyújt zavartan valami bemutatkozás félét gügyögök. Az igen. Micsoda keze van. Hatalmas, szinte elveszik benne az enyém. A tapintása egy kissé durva, de kellemes meleg. Ami valahogy megnyugtató. Alig akarom elengedni.
- Erre parancsoljanak. – mondja lágy, nyugodt hangon. Már egyáltalán nem félek tőle. Elsőnek egy hidegvérű gyilkosnak nézném, de most… Imádom a hangját. Nagyon mély egy kicsit rekedtes, de olyan bizalom sugárzik belőle, hogy kénytelen vagyok azt tenni, amit mond. Pedig minden porcikám ordít, hogy menjünk már el innen. Összezárva ennyi izomaggyal… legnagyobb rémálmom.
Valami irodaszerűségbe vezet, ahol senki más nincs csak mi. Biztosan az övé lehet. Mindenhonnan érzem Xand… khmm… Mr. Gates illatát. Egy parányit kesernyés, de nagyon finom. Kedvem lenne ideláncolni magamhoz és egész nap őt szagolgatni…
- Kérem, foglaljanak helyet. – int nekünk és ő is leül velünk szemben. Ja, igen miért is jöttünk? Nem hiszem el! Valami jó dezodor képes volt kizökkenteni a rideg valóságból. A franc egye meg, hiszen nem is ezért vagyunk itt. Zora miatt jöttünk… Zora miatt, ne felejtsd el.
Nem, ez nem dezodor… annál sokkal természetesebb, de valami őrjítő…
- Köszönjük. – zökkentem ki magam álomvilágomból. Jobb lesz résen lenni. A pici én kezd egy kicsit nyugtalankodni. Pedig velem még sosem fordult elő ilyen. És nem is akarom, hogy előforduljon. Nem… az nagyon fáj. Gondolj erre Miles. De miért pont most? Itt? Ráadásul valami – férfi – FBI-os hatására? Megkergültem vagy mi?
- Harris nyomozó azt mondta információik vannak egy általunk körözött személyről. – ó igen. Tényleg. Térj vissza Miles, térj vissza közénk! Beszív, kifúj, beszív, kifúj…
Várok egy pár percet. Csend van. Nyílván Zora is zavarban van. Bárhogy is nézzük, azért Mr. Gates elég feltűnő jelenség. Nem nagyon futottam még össze utcán ilyen férfival…
A nyomozó tollának ütemes kopogása zökkent ki ismét gondolataimból. A francba, már megint elkalandoztam! Jobb lesz, hogyha ezentúl nem figyelek Őgyönyörűszeműségére. Zorára konctrálj… Annyira csendben van, látszik az arcán, hogy nem nagyon tudja, hogy kezdjen bele. Ráfér egy kis unszolás.
- Zora… - bököm meg oldalról. Kezd kínossá válni ez az egész helyzet. Ráadásul az FBI-osok iskolájában (van ilyen egyáltalán?) biztos tanítanak pszichológiát… azért, hogy ki tudják hallgatni a rabokat, de biztos arra is megtanítják őket, hogy milyen az, amikor valaki szexuálisan érzékennyé válik. Jaj, Istenem!
- Pár hónapja… járok valakivel. Idősebb nálam és… múlt héten egy iskolai munkát készítettem az FBI-ról és a legkeresettebb bűnözők listáján… ott volt a képe. – nyögi ki végre, olyan halkan, hogy szinte én is alig hallom, de még mindig ledöbbenek azon, hogy az az ember bűnöző. Találkoztam már vele. Bár elég furcsán nézett rám, és sokszor végigmért, de nagyon rendes embernek tűnt. El sem hiszem, még mindig le vagyok döbbenve. Ráadásul úgy tűnt szívből szereti Zorát…
- Miért nem jött rögtön az FBI-hoz? – hallom ismét Mr. Gates hangját. Miért jött volna? Félt. Nagyon félt, de szerintem én is ezt tettem volna. Először egy hozzám közel álló személynek mondtam volna el, és csak azután mentünk volna a rendőrségre… öhmmm izé az FBI-ra.
- Mert… meg-megfenyegetett, hogy… hogy megöl. Megöl, ha bárkinek is szólok róla. –Istenem, pedig reggel úgy tűnt túltette magát rajta valamelyest.
A vállára csúsztatom a kezem és halkan biztatni kezdem. Meg kell nyugodnia. Nem tudom miért most jött rá. Az előző nyomozónál egészen jól bírta.
Egy tekintetet érzek meg magamon, és a hideg futkos tőle a hátamon. Ne nézz oda Miles! Ne nézz bele azokba a gyönyörű szemekbe! Jézusom! Hallom egyáltalán magam, mintha nem is én lennék.
- Tudna esetleg fényképet mutatni az illetőről? – kérdezi Mr. Gates. Szerinte egy bűnöző csak úgy engedi lefotózni magát az éppen aktuális barátnőjével? Egyértelműen nem. Lehet, hogy Gates butább, mint hittem?
- Zora azt mondta Chris nem engedte, hogy fényképet készítsen róla… már a másik nyomozónak a mondtuk. – na így kell kulturáltan közölni azt, hogy ennyire hülye vagy? Egy bűnöző nem fényépezkedik csak úgy! Most büszke vagyok magamra. Végre csend van a nadrágban is. Nyugodtan tudok beszélni Mr. Gatesel. Annyira tetszik a neve… Gates jól hangzik. erről jut eszembe. Vajon van Mrs. Gates…?
- Mi a teljes neve?
- Christopher Graham. – válaszol most Zora én pedig visszakerülök a rideg valóságba. Miszerint egy FBI-os irodában kuksolok és bejelentést teszek egy körözött bűnözőről.
Gates babrál valamit a géppel. Valószínűleg rákeres a névre a nyilvántartásban. De minek? Hiszen alapból egyértelmű, hogy álnevet adott meg nekünk, ha tényleg egy nagykutyáról van szó. Sejtésem beigazolódik, mikor nyomozónk egy hatalmas tömött albumot ad át Zorának.
- Kérem azonosítsa a szóban forgó férfit és meséljen el róla mindent amit csak tud. Családi kapcsolatok, barátok, munkahely, leggyakoribb hely ahol megfordul és a lakcímét. –blablabla krimiduma. Blablabla csak tudnám, miért hangzik még ez a sablonos szöveg ilyen szexin az ő szájából?
Zora egészen gyorsan halad. Határozottan, viszont remegő kezekkel lapozgatja a hatalmas albumot. Ismét megérzem a konyakszín szemek pillantását. Csak tudnám, miért néz? Zavarba hoz. Ránézek. A szája enyhe mosolyra húzva és szemében valami furcsa csillogást látok meg, amitől úgy érzem, ha nem hajtom le a fejem olyat teszek, ami eléggé megbotránkoztató lesz.
Úristen! Lehet, hogy észrevette a sminket? A francba… ennél égőbb nem is lehetne.
- Ő… ő az. Victor… Victor Ferrano. – szólal meg Zora a lehető legjobb pillanatban – A haja… a haja most rövidebb és szőke és… és nincs szakálla… - én is rápillantok a képre. Zorának igaza van. Biztos ő az. Tisztán emlékszem annak az embernek az arcára.
- Ön ismeri? – ismét kapok egy gatya szaggató pillantást.
- Csak egyszer találkoztunk régebben. – nem hiszem, hogy nagy jelentősségű szereplő lennék ebben az egész sztoriban. Szerintem már el is felejtett. Amúgy sem vagyok az a típus, akit megnéznek maguknak az emberek. Inkább elmennek mellettem.
- A családja ismeri?
Zora megrázza a fejét. Naná, hogy nem!
- Nem mutatta be nekik, mert a férfi tizenegy évvel idősebb nála. – mondom ismét én. Kezdem szócsőként érezni magam. Akin átáramlik az információ…
De nem hibáztatom Zorát. Be lehet pánikolva. Viszont egy kicsit haragszom is rá, nem szokás összeszűrni a levet, nálunk jóval idősebb emberekkel. Abból mindig csak a baj van. Nem néz filmeket?
- Ugye meg tudnak védeni tőle? Kérem, annyira félek, hogy bántani fog! – szegény. A szívem szakad meg a könnyei láttán. Remélem minél hamarabb megoldódik ez az egész.
- Egy kirendelt járőrt állíttatunk a házuk elé és… - micsoda??
- Harris nyomozó azt mondta, hogy ön… hogy maga fog vigyázni ránk. – arról nem volt szó, hogy valami dagadt fánkevő járőrt állítanak a ház elé, aki még a buszt is csak gurulva éri el. Köztudott, ezek mindig dagadt fánkevők.
- Egyszerre nem lehetek két helyen. – mosolyog rám. Ó, mamám! Most muszáj lesütnöm a szemeimet, különben itt helyben élvezek el. Bólintok. - A családi házuk elé megfigyelőket küldetek, ha bármi baj van, azonnal szóljanak nekik és biztonságos helyre viszik önöket. Miss Mitchel, egyetemre jár? – persze. ráadásul nem is gyenge egyetemre. Az én nővérem. Olyan okos. Büszke vagyok rá.
- I-igen – válaszol halkan. Még mindig nagyon határozatlan.
- Rendben, ott rengeteg ember van, Ferrano nem próbálkozhat ott semmivel. – és nem is akar próbálkozni ugye?
Elsorolja ezeket az alapvető dolgokat, amiket természetesen már mindenki kívülről fúj. Sötétedés után ne járkálj. Ne maradj egyedül… blablabla
Várjunk csak. Velem mi lesz. Harris nyomozó azt mondta, hogyha berekültem és én is tudok az egészről Ferrano engem is megölhet…
- És én?
- Önre én fogok ügyeli. – mondja Gates. - A napirendje majdnem hogy állandó, de az elmondásai alapján az hogy a sötétben is hazagyalogol, egyáltalán nem biztonságos. – mi ezzel a baj? Nincs pénzem taxira. Kocsira meg pláne nem! Örülök, hogy tudom fizetni a rezsit és az alapvető dolgokat.
De várjunk csak. A nap huszonnégy órájában Gatesel összezárva. Szívem a torkomban kezd dobogni, de egy nyeléssel azonnal visszatolom a helyére. Bólintok. Húha… ez érdekes lesz. Esküszöm, attól jobban félek, hogy hogy bírom ki anélkül, hogy felizguljak, mint Ferranotól.
- Nézzen rám. – ne, ne kérjen erre, el fogok olvadni. - Vigyázok önre, ne aggódjon! – a szemében határozottság, biztatás csillog, és én azt hiszem, kezdek kocsonyásodni. Mondanivalójának többi része már el se jut az agyamig.
Mire feleszmélek, Zora valami papírt ír alá. A nyomozó rendesen szemügyre veszi nővérem karkötőjét. Igen. Szerintem is nagyon szép. De most nem csodálatot látok meg a szemében, hanem dühöt. (?)
- Mr. Emory. Lenne szíves megvárni a hallban? Ma én viszem haza. – de én nem haza megyek. Be kell mennem dolgozni! – Még egyeztetnem kell pár dolgot Mrs. Mitchelel.
- De én most nem haza megyek! Dolgom van még délután és öhmm… - folytatnám, de Gates komoly hangja közbevág.
- Majd megbeszéljük odakint. Kérem, távozzon. - … oké. Nyilván valami bizalmas információt oszt meg Zorával. Mondjuk, hogy Ferrano hogyan csalja tőrbe a lányokat, vagy milyen módszerekkel öli meg az áldozatait, mire kell odafigyelnie. Értem én! Felállok és kimegyek a hallba. Egy árva lélek sincs itt. Odakint már sötét van. Remek, most úgy érzem magam, mint régen a suliban, amikor kiküldtek az óráról és még nem csengettek ki. Tök üres az egész. Csak egy recepciós lánykát csábít az egyik fánkevő biztonsági őr. Elég komikus látvány. Ha pontoznom kéne, a lányka olyan hatos a tízes skálán, a pasi pedig még a kettőt is csak épphogy megüti.
Leülök a padra. Egy vörös hajú, öltönyös férfit látok meg felém közeledni. Azt hiszem ő a másik biztonsági őr. Bár egyáltalán nem látszik annak. Magas, kigyúrt és egészen helyes. Leül mellém. Lehet, hogy valami főnök vagy igazgató szerűség.
- Szia! Mit csinálsz itt? – mosolyog rám. Nagyon szép mosolya van, csak éppen nem érzek semmit, még csak a tenyerem sem bizsereg tőle. Na, nem baj. Elbeszélgetünk vele. Tovább amúgy se mennék, még ha bejönne, akkor se.
- Várok valakit. – mosolygok vissza rá. Szemei egy kicsit elkerekednek, majd kaján vigyorra húzza a száját.
- A barátnődet? – akaratlanul is elpirulok. Hogy Gates és én? Hehe. Jaj nekem, remegek. Nem, nem nekünk nincs közünk egymáshoz mi csak úgy vagyunk. A kapcsolatunk hivatalos. Vagy is nem lenne muszáj annak lennie, de érdekes lehet… vagyis. Jaj, de ez annyira zavarba ejtő. Wááá!
- Szóval igen. – kérdezi a vörös. Mi?
- Nem, dehogy… cs-csak egy ny-ny-nyomozót várok. Igen, igen. Nem tetszem neki… vagyis ő sem tetszik nekem. – csak hebegek, habogok. A francba. Mi a fene van velem? Meggárgyultam. Ez tuti.
- Óh, szóval akkor még szabad vagy? – kérdi, miközben beletúr a hajamba. Az érintése. Valamiért undorító.
- Mi…- mondanám tovább, de a nyelve belém fojtja a szavakat. Maga alá teper, és mikor elválunk, a csók után keze egyre lejjebb vándorol. Ne! Nem akarom! Előtörnek belőlem a régi emlékek. Ez a férfi pontosan olyan undorító, mint apám volt.
- Joan! – hallom, az ismerős dühös hangot. Lehunyom a szemem ütések és kiabálás visszhangzik az épületben. Erőtlenül fekszem a földön, míg egy erős kéz fel nem kapar a hideg csempéről. Belekapaszkodom megmentőmbe. Nem akarom kinyitni a szemem. Emlékek kavarognak a fejemben. Elég! Fáj a fejem. A testem összes része rángatózni kezd és képek jelennek meg a szemem előtt, apám amikor… Az utolsó, amire emlékszem, hogy erős kezek szorítanak le és a többi…
K.O.
Szerkesztve ryukia által @ 2014. 10. 26. 13:18:11
|
| Moonlight-chan | 2014. 10. 25. 17:37:23 | #31703 |
Karakter: Xander Gates
A csapatomat éppen lőgyakorlaton kapom el az újabb hírekkel, amikkel az igazgató látott el. Nem mondhatnám, hogy nagyon örülnek neki, ők sem szeretik az ilyen légből kapott bejelentéseket, mert vagy van igazság alapja és akkor egy tucat élet múlhat rajta, vagy kamu az egész és fölöslegesen megy az egész különleges egység a helyszínre. A másik rosszabb eshetőség pedig az, mikor hamis adatokat adnak meg, de ugyanabban az időben mégis kirabolnak egy bankot, csak nem azt amelyikre számítanánk.
- Mindenesetre legyetek készenlétben, még van addig másfél hetünk, a nyomozók dolgoznak az ügyön.
- Csak szart se találnak.
- Ez nem ránk tartozik Drew. – mondom határozottan. – Nem nyomozásra szakosodtál, szóval ha el kell fogni valakit, akkor leszel ott.
- Király! Csak minél előbb, mert már viszket a tenyerem, hogy elkapjam az a csapat fasszopót. – vigyorog a célra tartva a fegyverét, a többiek pedig rá sem figyelve folytatják.
Csörög a mobilom, mivel munkán kívül sosem hív senki azonnal fel is veszem.
- Gates.
- Itt Harris nyomozó. Be tudna jönni? Van itt valami, ami érdekelné. Összefüggésben lehet a bankrablásokkal és azzal maga foglalkozott a legtöbbet.
- Megtudták ki adta a fülest? – kérdezem rögtön.
- Nem tudom, jöjjön fel és beszéljen a lánnyal.
- Rendben. – leteszi a telefont, még gyorsan lepakolom a lőgyakorlathoz szükséges szemüveget, leadom a pisztolyt a rendőrnek és egyenesen az iroda felé megyek.
Odabent éppen hogy beszólok Harris-nek, aki odairányít a lányhoz, máris lecövekelek egy pillanatra. A kihallgató mellett Miles ácsorog, egyenesen rám bámul azokkal a gyönyörű szemeivel.
Miles itt van… Hogy a francba került ide és miért? Talán történt valami?
Nem, akkor a rendőrségre ment volna nem az FBI-hoz…
Aztán meglátom, hogy közvetlenül amellett a lány mellett áll akihez irányítottak, és akit ismerek is. Zora Mitchel, a mostohatestére.
Ha az az ostoba liba bármi veszélybe sodorta Miles-t, akkor esküszöm megölöm!
- Xander Gates vagyok a különleges egységtől. – nyújtok kezet a lánynak, aki el is fogadja és bemutatkozik, majd Miles-hoz fordulok, aki kicsit félénken a kezembe csúsztatja az övét, közben elrebegi a nevét is és megszorítja a kezem.
Most először érintem meg és nem pont itt, ezen a helyen képzeltem és nem csak egy kézfogást. A keze finom puha, pontosan ilyennek is látszik…
- Erre parancsoljanak. – mondom nyugodt hangon, mintha mi sem történt volna és egyenesen az irodám felé vezetem őket.
Mielőtt előléptettek volna a különleges egységbe én is nyomozó voltam, majd különleges ügynök, ezért még most is bíznak rám nyomozati ügyeket, amikkel nehezen boldogulnak, vagy veszélyesek lehetnek.
- Kérem, foglaljanak helyet. – intek a székek felé és én is leülök velük szemben. Ez az ügy csak még fontosabb nekem, ha Miles-nak köze van hozzá.
- Köszönjük.
- Harris nyomozó azt mondta információik vannak egy általunk körözött személyről. – mégis hogy kerülhetett kapcsolatba pont Miles-al?
Csend támad, a tollammal ütemesen kopogtatok a papírlapon. Nem dolgozom senki más jegyzeteiből, magamnak szeretek információt gyűjteni.
- Zora… - noszogatja Miles.
Olyan közel van…
- Pár hónapja… járok valakivel. Idősebb nálam és… múlt héten egy iskolai munkát készítettem az FBI-ról és a legkeresettebb bűnözők listáján… ott volt a képe. – motyogja.
És Miles az ő közelében van?!
- Miért ne jött rögtön az FBI-hoz? – azt mondta múlt héten látta.
- Mert… meg-megfenyegetett, hogy… hogy megöl. Megöl, ha bárkinek is szólok róla. – zokogja.
Miles megmozdul mellette és finoman a vállára simítja a kezét, halk dünnyögéssel nyugtatni kezdi. Szótlanul nézem őt, még sosem voltam hozzá ilyen közel, nemsokára pedig már nem kell eltitkolnom előle semmit.
- Tudna esetleg fényképet mutatni az illetőről? – kérdezem továbbra is tárgyilagosan.
Megrázza a fejét, Miles válaszol helyette.
- Zora azt mondta Chris nem engedte, hogy fényképet készítsen róla… már a másik nyomozónak a mondtuk.
Chris?
- Mi a teljes neve?
- Christopher Graham.
A számítógéphez fordulok, csak hogy kikeressem kiről is van szó, de ahogy rákeresek be is igazolódik az, amit már nyilán ők is tudnak. Ez csak egy állnév, mert nincs ilyen nevű körözött személy.
A fiókomból előveszem az albumot és elé teszem.
- Kérem azonosítsa a szóban forgó férfit és meséljen el róla mindent amit csak tud. Családi kapcsolatok, barátok, munkahely, leggyakoribb hely ahol megfordul és a lakcímét. – a legkeresettebb bűnözőket nagyon nehéz elkapni. Általában sérthetetlennek hiszik magukat, még ha a többi ember között is élnek, akkor is rése vannak.
Míg Zora kikeresi a fickót, alkalmam nyílik jobban szemügyre venni Miles-t, de mindig ugyanarra jutok: tökéletesebb nem is lehetne. Még egy ilyen gyönyörű férfi nem létezik. Ahogy rám emeli a tekintetét, hosszú pillái lepkeszárnyként rebbennek meg, majd finoman lecsukódna mikor lesüti a szemeit. Soha nem tudnám elengedni. Így is éppen eleget vártam már rá, azért dolgoztam keményen, hogy majd mindent megadhassak neki amit csak szeretne…
- Ő… ő az. Victor… Victor Ferrano. – elém tolja az albumot – A haja… a haja most rövidebb és szőke és… és nincs szakálla…
- Ön is ismeri? – pillantok Miles-ra.
- Csak egyszer találkoztunk régebben.
Fenébe! Ez az ostoba liba veszélybe sodorta! Az nem számít, hogy egyszer vagy többször találkoztak, a lényeg, hogy tud róla!
- A családja ismeri?
Megrázza a fejét, megint Miles válaszol.
- Nem mutatta be nekik, mert a férfi tizenegy évvel idősebb nála.
Tehát a családnak fogalma sincs, hogy az ostoba lányuk egy sorozatgyilkossal szűrte össze a levet. Ferrano újabban sok fiatal lány eltűnésében gyanúsított. Nem zárható ki, hogy egy újabb szállítmányra készül és Zora is az egyik árucikke lesz.
- Ugye meg tudnak védeni tőle? Kérem, annyira félek, hogy bántani fog! – nyöszörög és közben eláztatja az íróasztalomat, ami egyáltalán nincs ínyemre. Utálom a sírást!
- Egy kirendelt járőrt állíttatunk a házuk elé és…
- Harris nyomozó azt mondta, hogy ön… hogy maga fog vigyázni ránk. – szól közbe Miles határozott hangja.
Halványan elmosolyodom, ha Harris ezt mondta, akkor azt jelenti, hogy ez az ügy teljes mértékben az én kezem alá tartozik. Ennél könnyebb dolgom már nem is lehetne.
- Egyszerre nem lehetek két helyen. – mosolygok Miles-ra, aki zavartan lesüti a szemeit, de bólint. – A családi házuk elé megfigyelőket küldetek, ha bármi baj van azonnal szóljanak nekik és biztonságos helyre viszik önöket. Miss Mitchel, egyetemre jár?
Természetesen tudom, de a látszat kedvéért minden apróságra rá kell kérdeznem.
- I-igen.
- Rendben, ott rengeteg ember van, Ferrano nem próbálkozhat ott semmivel.
Elsorolom az alaptudnivalókat, hogy lehetőleg ne járkáljon egyedül, főleg ne sötétedés után, ne rázza le azokat akik követik és ha megtud valami újat, azonnal jelentkezzen.
- És én?
- Önre én fogok ügyeli. – mondom Miles-nak – A napirendje majdnem hogy állandó, de az elmondásai alapján az hogy a sötétben is hazagyalogol, egyáltalán nem biztonságos. – most legalább lesz indokom, amiért hazavihetem.
Nyel egyet és bólint, majd elmélyülten kezdi tanulmányozni az asztalom fa erezetét.
- Nézzen rám. – szólalok meg komoly hangon – Vigyázok önre, ne aggódjon! – Zora-hoz fordulok – Töltse ki ezt a papírt minden információ amit tud fontos lehet.
Elé tolom a hivatalos iratot, s ahogy írni kezd a csuklójára tapad a tekintetem. Az… csak nem az a karkötő, amit Miles-nak küldtem?
Még a saját testvérét is meglopja a ribanc? Tudok egyet, s mást róla, mert utánanéztem az iskolai pályafutásának. Azért váltott középiskolát, mert állítólag több dolognak is nyoma veszett, míg odajárt. Egyszer majdnem nevelőintézetbe küldték, mikor meglovasította a tornatanára karóráját.
Ideje lesz egy kis leckét adnom neki lopás terén…
|
| ryukia | 2014. 10. 24. 17:15:28 | #31692 |
Karakter: Miles Emory
Újabb és újabb idióta vendégek, akik azt se tudják, hogyha fizetünk borravalót szokás adni a pincérnek. Komolyan. Ezekbe egy molekulányi udvariasság sem szorult? Költői kérdés volt úgyis tudom a választ. De legalább egy vagy két dollárt illene… áá hagyjuk. Bökjék meg! Erről jut eszembe. Az útvesztő annyira király volt és így legalább senki se érti, amikor káromkodok. Hálás vagyok a rendezőnek és az írónak is. Elégedett mosoly kúszik az arcomra és vidáman robogok a konyhára az újabb mosatlannal. (Ha lehet egyáltalán robogni hat tányérral a bal karomon.)
Ma is elememben vagyok. Pörgök, mint a búgócsiga. Pedig nagyon fáradt vagyok, de ezt az embereknek nem kell tudni. Csak úgy, mint általában. Legyük olyan kis kedvesek. Amúgy sem vagyok senkivel olyan jóban, hogy mindenfélét meséljek itt össze-vissza.
Kiszolgálom a most érkezett, vendégnek nevezett taplókat, majd vissza a konyhába az újabb rendelésért. Egész nap ilyen nagy a forgalom. Hol vagyunk kéremszépen, autópályán? (Hehe. Taps, nevetés, álló ováció.) Nem igaz, hogy mindenkinek ma jut eszébe étterembe jönni. Hárman vagyunk pincérek és így is alig bírjuk a tempót. Szegény konyhásokról nem is beszélve. Nagyon nehéz lehet ilyen gyorsan elkészíteni az ételeket, úgy, hogy azok finomak is legyenek. A sok bunkó meg panaszkodik, hogy kéri vissza a pénzét, mert sokat várt. Istenem, akkor menjen kisebb forgalmú étterembe. Most nagyon felhúztam magam. Egyébként sem vagyok a legjobb hangulatban. Múlt hét óta állandóan üzeneteket kapok ismeretlen számról. Olyanokat hogy: ’Hozzám tartozol’ meg ’Az enyém vagy’. Próbáltam lenyomoztatni az egyik hacker ismerősömmel, de elméletileg le van kódolva. Szuper.
A nyolcadik edényt hozom be elmosni az utóbbi három percben. Ha nem tarthatok egy kis szünetet, ki fogok dőlni, mint tölgyfa az erdőben. Szólok a chefnek, hogy mindjárt jövök. Bár mondjuk így is eléggé kihúztam nála a gyufát. Nem nagyon bírja a búrámat, amióta egyik este hazakéredzkedtem hamarabb. Muszáj volt. Zora szülinapját ünnepeltük és nekem kellett sütni a tortát. Egész pofás lett, annak ellenére, hogy a tésztának nem sikerült megduzzadni és úgy nézett ki, mint egy vénasszony plöttyedt karja. Hihetetlen, hogy egy kis cukormáz mennyi mindent képes megoldani.
De próba szerencse hátha enged egy kis pihit, most amúgy is fogynak a vendégek, ahogy látom, úgyhogy a csajok elboldogulnak nélkülem is. Ha belegondolunk azért ez elég ciki. Én vagyok az egyetlen férfi pincér errefelé, úgyhogy kapom is az ívet rendesen a gyakornok srácoktól. Meleg vagyok, meg lány, meg ilyesmikkel vádolnak. Nem érdekel. Már megszoktam, régen is így volt, viszont most mást látok a piszkálódók szemében, mint annó. Kövezzenek meg érte, de úgy érzem, hogy flörtölnek velem. Pedig férfiakról beszélünk! Oké, nem vetem meg a homoszexualitást, sőt engem is vonz a férfi test csakhát… bonyolult. Nem akarok szexuális kapcsolatot senkivel. Ha emlékeim nem csalnak elég fájdalmas dolog…
A chef bosszankodva egyezik bele a szünetbe, és egy kézmozdulattal jelez, hogy mehetek is. Hurrá, van egy kis pihim! Kikullogok a személyzetibe és lerogyok egy székre. Hulla vagyok. Tegnap este is alig aludtam. Be voltam fosva, úgyhogy nem mertem. Lehet ezen nevetni, de szerintem mindenki félne, ha valami pszichopata írosgatna neki olyanokat, hogy nemsokára együtt leszünk, meg az enyém vagy és senki másé nem lehetsz. Az ilyen embereknek nem kéne szabadon rohangálniuk. Ilyenkor nem értem, hogy mi a fenéért vannak a nyomozók, ha nem azért, hogy az efféle lökötteket lecsukják. Sárgaházba velük!
Azt se tudom egyáltalán, hogy honnan van meg neki a számom, azt meg pláne nem, hogy ki ő. Persze nem kizárt, hogy egy diákcsíny áldozata vagyok, bár kétlem…
Hirtelen összerezzenek a zsebemben hirtelen megszólaló telefonom zizegésétől. remegve veszem ki a zsebemből. Mi van, ha megint Ő az! Ránézek a képernyőre és megnyugodva fújom ki a levegőt.
- Szia Zora! – szólok bele. Nagyon régen nem beszéltem vele, és most amúgy is igazán rám fér egy kis nővérezés.
- Szia… - a hangja furcsán cseng, és ez nagyon megijeszt. Bár az utóbbi időben sok mindenbe beleképzelek ezt-azt. – Tudunk találkozni egy fél óra múlva?
- Zora, dolgozom! – közlöm vele a rideg tényeket, viszont úgy fest, hogy nincs a legjobb hangulatban, úgyhogy jobb lesz, ha ismét elkéredzkedem a főnöktől és találkozom vele. – De amúgy is most végzek. 15 perc múlva legyél a megszokott helyen.
- Oké, köszönöm. – mondja kissé keserűen, ami még jobban felidegesít. Komolyan, lefejezem ezt a lányt. Mi baja lehet? Sose zavar munka közben, most meg… jobb lesz utána járni.
***
Hú, a főnök nagyon bosszús hangulatban volt, szerintem még egy rossz húzás és repülök az étteremből. Aztán kereshetek új munkát. Remek lesz. Habár most is vannak kisebb reklám felkérések és arra is kértek már meg, hogy készítsek weboldalt, ami egy kicsit nagyobb beruházás, így több pénzt kérhetek érte.
Zihálva állok meg a parkban ahol Zorával találkozni szoktunk. Már ott ül, mint általában. Valahogy mindig sikerül elkésnem, ha időben indulok, akkor is. Intek neki, mire ő halvány mosollyal az arcán viszonozza köszönésem. Most már biztos, hogy valami nagy baj van. Ő sosem szokott ilyen lenni…
Odasétálok a padhoz. Csend van, sehol egy lélek, csak elvétve labdázik egy-két kisgyerek vagy leselkedik néhány vénember.
- Ki vele. - Huppanok le nővérem mellé. Nagyon félek, hogy belekeveredett valamibe és nem akarom, hogy bármi történjen vele.
- Figyelj… amit most mondok, az nem igazán… publikus. – nem néz a szemembe, végig csak maga elé. A francba! Itt nagy baj lehet… biztos akarom én ezt tudni? Nekem is van elég problémám… Hogy juthat ilyen eszembe, amikor annyi mindennel tartozom Zorának. Hálátlan vagyok. – Tudod, két hónapja volt az a pár évvel idősebb barátom és hát… kiderült róla, hogy… FBI által körözött gyilkos és rabló. – Paff. Először is. Pont Zorától nem vártam, hogy egy ilyenbe belefusson. Másodszor FBI… borsódzik a hátam. Magamutogató, égimeszelő, izompacsirta nyomozók jelvénnyel az övükön. Harmadszor pedig… khmm… TESSÉK?
A szemeim óriásira nyílnak és szívem szerint most azonnal eldugott kamerákat kezdenék el keresni. Nem igaz! Ez teljességgel lehetetlen.
- Szóval, tegnap felkeresett és közölte, hogy találkozni akar velem, meg szeretné beszélni a kapcsolatunk. Én kérdőre vontam az ügyeivel kapcsolatban, erre ő megfenyegetett, hogy ha bárkinek is mesélek róla meg fog ölni. – iszom minden szavát, szemeiben könnycseppek jelennek meg. Most először látom őt sírni. Még soha, soha, de soha nem mutatta ki ennyire az érzelmeit. Lecsapnám azt a szemetet, aki ezt tette.
Bár fizikai adottságaim nem a legjobbak, azért biztos fájna neki, amit tennék. Gondolkodjunk inkább. Azt hiszem ilyen esetben az adott nyomozóirodához vagy alakulathoz, vagy bánom is én mihez kell fordulni. Holnap szabadságot veszek ki és felkeressük Zorával az FBI-t. Jááj.. nem akarom!!
- Miles! Félek… mit csináljak? – végre rám néz, és a szívem szakad meg könnyes szeme láttán.
- Először is nyugodj meg, és holnap… - mély levegő. – elmegyünk az FBI-hoz. Ők tudják, mit kell tenni ilyenkor és meg is fognak védeni. Hidd el!
- Ne! Ne, menjünk. Nem akarom, meg fogok halni! – zokog és a vállamra borul nem fogom itt hagyni ilyen állapotban.
***
Már egy órája itt vagyunk nálam. Megegyeztünk, hogy holnap utánra összeszedi magát és elmegyünk az FBI-hoz. Aj, ez annyira bonyolult. Nem akarom, hogy Zorának baja essem. Végül is ő az én egyetlen testvérem, még ha nem is vér szerint, akkor is.
Most jut eszembe, hogy a postának nem régen kellett megérkeznie. Jobb lesz, ha meglesem, nem akarok kifizetetlen számlákat. Felkapom a kulcsot és éppen kifele mennék, mikor meghallom Zora hangját a konyhából.
- Hova mész?
- Felhozom a postát.
- Hadd csináljam én, ha már egyszer vendégül látsz. – nem szeretném, ha kiborulna, úgyhogy inkább engedelmesen adom át neki a kulcsot és nézem, ahogy távozik az ajtón.
Alig bírok ma magammal állandóan a nővéremet hívogatom, hogy jól van e. Nem történt e semmi, eszik e rendesen, be van e zárva az ajtó… stb. stb. A főnök már háromszor szólt rám, hogy igyekezzek, de nem érdekel az se ha kirúg. Most fontosabb Zora.
***
A munkaidő végeztével, hazakullogok, a szokásosnál sokkal gyorsabban, majd a postaládánál megtorpanok. Két shake szúrja ki a szemem egy nekem címzett üzenettel.
„Biztos elfáradtál, pihend ki magad, holnap újra látni foglak”
Na, már ez is kezdi! Mindegy jelen pillanatban még jól is esik az eper krémesem édes íze a torkomnak és a színe is kicsit megnyugtat szép rózsaszín, de a csokiról nem nyilatkozom. Borzalmas… pfúj. Ki is dobom az első kukánál. A liftajtóban megállok, előreengedem a szomszéd nénit, majd belépek én is a szűk felvonóba.
***
Ma van a nagy nap, nagy nap nekem, mert le kell győznöm a félelmem a nyomozókkal kapcsolatban. Zora pedig… remélem semmi baja nem esik.
A kávé gőzölög az asztalon, én utálom, de a nővérem mindig is szerette, úgyhogy most is csináltam neki egy csészével. Belekortyolok a kakaómba, tudom nem túl felnőttes, de semmi pénzért nem váltanám le más italra.
Szabadnapot vettem ki, így van időnk, viszont éjszakára be kell, menjek őrködni. Én sem értem miért, elméletileg éjszakánként gyakran törnek be fogadókba és boltokba. Az étterem előtt lévő benzinkút kisboltját is pár nappal ezelőtt rabolták ki. Félelmetes volt, egy csomó törött üveg és vérfoltok. Az a szóbeszéd járja, hogy valaki meg is halt, de erről pontosabb információm nincs.
Monoton léptekkel sétálok be a fürdőszobába, majd a tükröt kinyitva előszedem kicsi csodaszereim. Az utóbbi pár nap eléggé meggyötört, úgyhogy most a szokásosnál kicsi ramatyabb állapotban vagyok. Még sötét karikák is vannak a szemem alatt, ami bizony eléggé böki a csőröm.
Megmosom az arcom, majd jön a tonik és a hidratálókrém. Végignézek az arcomon és nem mondanám, hogy elégedett vagyok a látvánnyal. Még mindig ott vannak a karikák és a szemem is be van esve egy csöppet a kevés alvástól. Azt hiszem jobb lesz, ha kivételesen használok férfisminket.
A BB krémmel kezdem, majd egy kis korrektor a szem alá, végül fehér szemceruzát használok, hogy ne legyenek ennyire beesve a szemeim. Kész.
Még egyszer belenézek a tükörbe, és most már elégedett vagyok a látvánnyal. Még egyszer végignézek magamon és grimaszolok is egyet. Sokkal jobb kedvem lett. A sminkelés mindig feldob. Jó tudom, nem túl férfias tulajdonság, de attól, még na.
Fél óra múlva Zora is elkészül. Sokkal vidámabb, mint tegnap, mint tegnap volt és szerintem már nem is fél annyira. Remélem nem lesz semmi baj és komolyan vesznek minket. Egyszer láttam egy olyan filmet, amiben a főhős végig igazat mondott, de a rendőrök nem hittek neki és a végén meghalt. Á, ilyen nem fordulhat elő.
- Jó reggelt! – mosolyog rám nővérem és végre hasonlít egy kicsit saját magához. – Indulhatunk? – kérdezi, én pedig bólintok, felkapom a hátizsákom és bezárom a bejárati ajtót. Megbizonyosodom róla, hogy nem nyitható e mégis véletlenül, majd elindulunk.
Itt vagyunk az FBI egyik épületében és, hát eléggé feszélyezve érzem magam. Tisztára olyan mintha egy krimi kellős közepébe csöppentünk volna, és nagyon ki akarnánk jutni belőle. Legalábbis én. Zora észreveszi remegő kezem, és az övét rákulcsolja. Mindig tudja, mire van szükségem. Ez megnyugtat, pedig nekem kéne támogatnom őt, és nem fordítva. Lenézek a biztonságot adó kezére és csuklóján valami gyönyörűségeset látok meg. Egy azt hiszem smaragd és gyémántberakásos karkötő. Nagyon szép, egy kicsit nagy a karjára, de ez csak még elegánsabbá teszi.
- Nagyon szép a karkötőd. – dicsérem meg őszintén, szívből. Érzem, hogy Zora keze megremeg és kínos mosoly kúszik az arcára.
- Ó, hogy ez! Aha igen… - furcsa
Egy magas középkorú nő szól nekünk az irodából, hogy mehetünk fogadnak minket. Belépve, egy meglepően szép teremben találjuk magunk egy ovális asztal, pár növény, egy hatalmas FBI-os logó, egy stóc papír és két mufurc nyomozó társaságában. Váá, kiráz a hideg.
***
Kb. 1 órán belül ki is engednek minket. Meghallgatták Zorát és az ügye mellé ki fogják rendelni az egyik legjobb nyomozójukat. Elvileg. Kiderült, hogy ez az ember lehet a felelős több mint húsz nő elrablásáért és prostitúcióra való kényszerítéséért, három nemzetközi bank kirablásáért és 132 ember haláláért. Úgyhogy van is ok, amiért a legjobb emberüket küldjék. Mondták, hogy mivel én is valamilyen szinten érintett vagyok az ügyben maradjak bent amíg az említett nyomozó meg nem érkezik. Fárasztó ez az egész.
Kereket fél órát várunk arra a bizonyos elit egység tagra vagy mi a szöszre és mikor megérkezik köpni, nyelni nem tudok. Harmincas férfi körszakállal és félhosszú frizurával. És igen. Fantasztikus szemekkel. Olyan, mint a konyak vagy nem is tudom gyönyörű.
Mikor meglát minket elbizonytalanodik lépéseiben, majd előttem kb. egy méterrel meg is torpan. Sára szemei hatalmasra nyílnak és kétségbeesést látok meg az arcán.
Szerkesztve ryukia által @ 2014. 10. 24. 17:18:19
|
| Moonlight-chan | 2014. 10. 23. 21:35:26 | #31681 |
Karakter: Xander Gates
Kiszállok a kocsiból, a kulcsommal bezárom, hogy a bőrülés ne ázzon el míg az autómosó elvégzi a feladatát. Hogy addig se keljen várakoznom, veszek egy kávét az automatából és lassan kortyolgatom a fekete löttyöt, a szememet az út másik oldalára szegezem.
Az étterem nagy üveg ablakai belátást engednek az helyiségbe, de engem nem az érdekel, hogy melyik vendég mit akar enni.
Az autómosóhoz tartozó kis üzletben az elárusító srác unottan bámuljon a meccset a kis képernyős monitoron, ahelyett, hogy a biztonsági kamera képeit nézné. A városban kirívóan nagy számú a benzinkutaknál, autómosóknál és éjjel-nappali üzleteknél történő rablás. Folyton bejelentenek valamit és ezt az idiótát látva nem is csodálkozom.
A hűtőszekrényből kiveszek egy sonkás szendvicset, előétel míg haza nem érek és össze nem dobom a vacsorát, de már ez is a rutin része.
- Fizetnék! – szólok oda a félálomban lévő pultosnak.
- Oké… a mosás, a szendvics, meg egy kávé… lesz még valami?
- Ennyi.
- Hét dollár lesz. – szakítja le a számlát, de mikor csigalassúsággal adja vissza az aprót és ráadásul rosszul, megunom.
Elkapom a csuklóját, kemény tekintettel nézek a szeme közé.
- Nyisd ki a füled, ha jót akarsz! Nézz arra a kibaszott kasszára, vagy azt a monitort a fejedre húzom. – mondom halkan, fenyegetőn. A szemei kimerednek. – Mindjárt jobb. Ha még egyszer meccset nézel a biztonsági kamera monitorán, beviszlek és csücsülhetsz a sitten egy éjszakát, megértetted?
- I-igen! – elengedem és várom, hogy a kezembe adja végre a pénzt. – Maga… zsaru?
- Ha eddig nem tűnt volna fel az övemen virító jelvényből, akkor most már tudod. – vetem hátra, miközben kinyitom az ajtót.
Hogy én mennyire utálom az ilyen semmirekellőket.
A kávémmal és a szendvicsemmel leülök a kinti asztalok egyikéhez. A napi rituálé része, de nem azért mert annyira jó lenne ez az előre csomagolt kaja és a szar kávé.
Átpillantok az úton, a másik oldalon fekvő étterem, az ablaknál lévő asztaltól éppen most keltek fel a vendéges. Kicsomagolom a szendvicset, le sem éve a szemem az ablakról. Egy perccel később megjelenik végre, egy tálcára pakolja az üres tányérokat, ügyesen egyensúlyozva az egyik karján.
Már hiányzott, hosszú volt a nap nélküle, reggel sem tudtam megvárni míg dolgozni megy, mert korán be kellett mennem. Éppen olyan szép mint mindig, a fehér kötény rásimul a karcsú testére, ahogy fordul a haja végigsimít az arcán, még messziről is látni lehet azt a különleges zöld szempárt.
Elbűvölve bámulom, míg el nem tűnik, közben hozzálátok az evéshez is. Nemsokára fordul még egyszer, letörli az asztalt, új tányérokat pakol ki… ismerem már, hogy működik. Ha nem láttam százszor, akkor egyszer sem.
Nem lehet megunni nézni, olyan szép, mint egy angyal és majd szétvet a féltékenység, mikor ez másnak is feltűnik. Már nem gyerek… távolról sem. Bármikor elmehetne valakivel, de sosem tesz ilyet. Ő nem olyan. Miles sokkal értékesebb annál, hogy bárkié legyen. Ő csak és kizárólag hozzám tartozik, senki másé nem lehet. Még ha nem is tudja, akkor is.
És hamarosan végre együtt lehetünk. A múlthéten küldött üzenetemből ezt már ő is tudhatja.
Felhörpintem a maradék kávét, a szendvics csomagolásával együtt a kukába dobom, majd a már elkészült tisztán csillogó kocsimba ülök. Mielőtt elhajtanék még egy pillantást vetek az étteremre, de már nem látom…
***
Hazafelé megállok az út szélén majd benyitok az elegánsan berendezett ékszerüzletbe, ahol a pultok tömve vannak csillogóbbnál csillogóbb kövekkel.
Lassan végigsétálok előttük keresve a megfelelő darabot, ami hozzá illik, de ez a sok színes kristály… virágos, szívet formázó medál túl átlagos és nem is neki való. Valami különlegesebbet…
- Üdvözlöm, segíthetek valamiben?
- Valami különlegeset keresek. – nézek a másik pult felé, ahol megakad a szemem egy darabon.
Közelebb sétálok, hogy alaposabban szemügyre vehessem.
- A kedvesének lesz? – mosolyog rám.
Felpillantok, a fiatal nő halványan elpirul, de nem foglalkozom vele.
- Igen. Megnézhetem ezt?
- Hogyne.
Óvatosan kiveszi az ékszert, egy karkötőt(kép). Megforgatom az ujjaim között, elégedett mosollyal nézve a zöld kövek csillogását. Pont olyanok, mint a szemei.
- Tizennégy karátos smaragd és gyémánt berakás, a karkötő és a foglalat is fehéraranyból készült.
- Ez tökéletes lesz. – Miles-hoz illő különleges darab. Nem csicsás, nem is túl nőies, de az ő vékony, törékeny csuklójára tökéletesen illik majd.
Türelmesen megvárom míg becsomagolják, egy fekete bársonydobozba, smaragdszín szalaggal átkötve és egy kiskártyát is mellé csúsztatnak, majd egy ajándéktáskába téve átnyújtja. Kifizetem és hazamegyek. Otthon az első dolgom, hogy keressek egy tollat és kitöltöm a kis kártyát.
„Hogy tudd, mindig gondolok rád és csak hozzám tartozol”
Becsúsztatom a szalag alá, majd az egészet egy másik dobozba teszem és leragasztom. Tudom, hogy még nincsen otthon, még nem végzett az étteremben ezért miután készen van a csomagolás, elvezetek addig a lakóépületig ahol él.
Nemrég költözött el, addig nem adhattam neki ajándékot, míg a nevelőszüleivel élt, de most már semmi sem akadályoz meg benne. Szerencsére egy biztonságos környékre költözött, így nem kell aggódnom miatt. Mindent megadhatok neki, amit csak akar.
A földszinten sorakozó postaládák mind kulccsal nyithatók, de egy gémkapocs is megteszi annak, aki ért hozzá. Hamar kinyitom a kopott fémajtót, van benne néhány levél, egy számla, aztán még egy levél a bankból. A dobozt szépen a levelekre helyezem, majd gondosan visszazárom postaládát.
Egy lélek sincs erre és nem is csapok zajt, az épület pedig nem elég modern ahhoz, hogy be legyen kamerázva – erről megbizonyosodtam – így teljesen feltűnésmentesen távozhatom is.
***
Reggel bosszúsan megyek be az irodába, mert már megint korán behívattak minket. A mostanság elhíresült bankrabló csapat miatt az egész FBI-nak fő a feje, mert mindkét alkalommal megúszták. A különleges egységgel én egyeztetek, de éppen ezért bent kell lennem a megbeszéléseken a nyomozóirodában.
A kényelmetlenül feszülő öltöny egyáltalán nem a kedvenc öltözetem, legszívesebben letépném magamról, de ez az előírás.
A belépőkártyámat végighúzom a leolvasón, majd mikor kattan a zár belépek az irodába. A kollégák rám néznek, majd visszakushadnak az asztalhoz. Tudják már, hogy nem ajánlatos hozzám szólni ha nincs jó kedvem. Az igazgató int a nyitott ajtóból, mire egyenesen oda megyek.
Nem egyszerű a helyzet, mert a bankrablók túszokat ejtenek, a múlt hónapban is két embert lelőttek, az egyik bele is halt, mert még azelőtt elvérzett hogy kiértek volna a mentők. Mocskos rohadékok, egytől egyig. Alig várom, hogy elkaphassam őket!
- Üljön le, ez egy hosszú beszélgetés lesz! – közli komoran Lawrence.
Leülök a szemben lévő székbe, komoran pillantok az aktára, ami kinyitva áll előtte.
- Hallgatom.
Másfél óra múlva az akta másolatával együtt lépek ki, pontról pontra át kell néznem mindent, mert kaptunk egy fülest mi szerint két hét múlva szerdán – ami megint csak huszadikára esik, mint a másik két bankrablás – lesz a következő. Még a bank nevét is megadták, sőt az időpontot is, de ez a dolog nagyon sántít. Ki adna ki ilyen információt az FBI-nak?
Csak olyan, aki azt akarja hogy rá is harapjanak az ügyre. Simán lehet egy elterelés is, hogy minden járőr és ember a megadott helyen legyen, míg egy másikat szépen kifosztanak. Alaposan meg kell vizsgálni minden aspektust, amire a napom nagy része rámegy.
Pedig azt reméltem ebédszünetben láthatom Miles-t mikor elmegy a kedvenc kis helyére enni, de ez sajnos kútba esett.
Kíváncsi vagyok, vajon tetszett-e neki a karkötő. Remélem igen, mert nagyon jól állna rajta…
Már késő délután van mire végzek, az első gondolatom az, hogy Miles, vajon az étteremben lesz-e. Ötkor jár le a munkaideje, de ha nincs vendég néha hamarább is haza szokott menni. Mindig gyalogol hazáig, pedig legszívesebben felkapnám és bevágnám a kocsimba, hogy hazavigyem magamhoz. Ilyenkor azzal a gondolattal térek észhez, hogy már nem sok idő kell és minden készen áll majd.
Egy gyorsétterem mellett megállva veszek egy epres és egy csokoládés shake-et, a hozzá adott szívószálra rátekerek egy kis üzenetet.
„Biztos elfáradtál, pihend ki magad, holnap újra látni foglak”
Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2014. 10. 23. 22:14:09
|
| vicii | 2012. 08. 03. 19:44:34 | #22622 |
 Karakter: Kai
Megjegyzés: (Őrültemnek - frunak)
- Perverz suhancok! Most azonnal fejezzétek be és...- a szavak artikulátlan hörgésbe csapnak át, egy nehéz test pedig erőtlenül hanyatlik a hideg földre. Alex lágy mosollyal húz magához egy érzéki csókhoz.
- Milyen... ahh... jól chélzol!- zihálja a fülembe forrón, én pedig nyögve dobálom magam rajta tovább, vágytól fűtött hangja csak még jobban felizgat. Majd ahogy a következő pillanatban megmarkolja kemény farkam, hangosan nyögök fel, testem megfeszül. Kényeztetni kezd, én pedig a vállaiba markolva lovagolok tovább, féktelen tempóban, az eszemet vesztve. Úgy érzem, a levegő lassan folyékonnyá válik körülöttünk, olyan forró... csak nyögéseink és zihálásunk töri meg az éjszaka békés csendjét...
Ajkak az ajkamon, forró, követelőző, heves csókot lopva, én pedig vadul viszonzom. Egymás szájából lopjuk a lélegzetet, bele-bele nyögünk és sóhajtunk... majd Alex erősen magához szorít, szinte magába passzíroz, majd kézzel segít, hogy gyorsabban tudjak mozogni rajta. Egy alkalommal pedig olyan mélyen érzem magamba, hogy felsikoltva rándul görcsbe a testem. Bizsergő forróság lopja be magát minden tagomba és megfeszülve élvezek el...
Nem sokkal utána Alex kihúzódik belőlem, majd nyögve ránt néhányat magán végül mély, férfias hangon felhörren és elélvez...
- Egyre jobb és jobb!- duruzsolom kéjes hangon a fülébe, meg is rágcsálva a fülcimpáját. Ő lassan felkászálódik, majd öltözni kezd. Egy ideig elnézegetem izgató, izmos testét, majd sóhajtva én is nekiállok. Épp a nadrágomat húznám fel, mikor hirtelen visszanyom a padra, széthúzza a lábaimat és mélyen belém nyomja két ujját. Felsikoltok a hirtelen jött érzésre, és ahogy vad sebeséggel kezd kényeztetni, szinte sikoltozok alatta. Ohh istenem, annyira jól csinálja...
Szóval jöhet a második menet, hmm? Rajtam ne múljon, édes, én örömmel benne vagyok...
Vigyorogva nyúlok a gatyája felé, de elkapva a kezem csókot hint a tenyerembe, majd leguggol a lábaim közé és hirtelen teljesen elnyeli a farkam. Sikoltva markolok a hajába. Vadul szopni kezd, összehangolva a szája és az ujjai mozgását, és így alig telik bele néhány percbe, hogy újra elélvezzek... Alex pedig mély hangon felmorranva nyeli le élvezetem végtermékét...
Ezek után széles mosollyal áll fel és nézi végig, ahogy rendbe szedem magam, majd huncut mosollyal simulok mellkasához.
- Van valami a szád szélén.- kuncogok, majd élvezettel nyalom le a fehér kis foltot... mmm... finom... Alex pedig felmorranva tapad az ajkaimra. Ahh igen... - Az előbbi kényeztetést miért kaptam?- kérdem buja mosollyal, elégedetten csillogó szemekkel.
Erre csak hangosan felkacag, majd erősen a hátsómba markolva ránt magához.
- Mert jó kiscica voltál és mert ilyen kedvem volt.- mondja egyszerűen, a seggemet markolászva közben, én pedig kéjesen nyalintok végig ajkain... - Majd még becserkészlek!- búgja, miközben éhesen mér végig, akár egy prédáját szemlélő, kiéhezett nagymacska... ó igen, alig várom a pillanatot...
- Vagy én téged!- vigyorgok rá szélesen, s ezzel útjaink ismét különválnak.
*
Felállva a vállamra veszem a táskámat, aztán halkan fütyörészve megkerülöm a takaros kis házikót, könnyedén átmászok a kerítésen, aztán megkeresem a hátsó ajtót… tökéletes… műanyag… gyerekjáték egy kicsit megolvasztani, majd a kilincsnél fogva kiemelem a zárat a képlékeny, ragacsos anyagból, és az ajtó magától kinyílik… imádom a modern technikát. Az a sok használhatatlan műanyag…
Hangtalanul beosonok a lakásba, és hallgatózok… nocsak… úgy tűnik, épp eszik… a konyhából hallok zajokat… óvatosnak kell lennem… hát akkor… hozzuk rá a frászt.
Leteszem a táskámat a kanapéra, aztán előveszek egy méretes vadászkést. Leülök a kanapéra, és halkan dúdolni kezdem azt a vészjósló dalocskát… hallom, ahogy odabent megszakad a sürgés-forgás…
- Van itt valaki?- kérdi magabiztos hangon, én pedig tovább dúdolok… kilép a konyhából. Ledöbben.
- Üdv, Greg.
- Te meg ki a franc vagy?- kérdi magához térve, közben pedig lassan végigméri a terepet… nocsak… máris kiutat keres… fegyvert… ezt már szeretem. Imádom, mikor valaki harcolni kezd, és nem adja magát könnyen.
- A nevem Kai. De mindenki máshogy hív… pszichopata, őrült, sorozatgyilkos, és ezeknek a szinonimái.- lassan hátrálni kezd. Egy villámgyors mozdulattal elhajítom a késemet. Pár centivel a feje mellett fúródik az ajtófélfába.
- Nana. Maradj csak szépen nyugton… nem akarok fogócskázni.- kuncogok fel, ő pedig nagyot nyel.
- Mi a fenét akarsz tőlem?- a hangja már nem olyan magabiztos, mint először… sőt… remeg… elvigyorodok.
- Nem akarok én tőled semmit… csak játszok.- előcsúsztatok az ingujjamból egy újabb kést. Látom, ahogy megfeszül. Támadásra készül. Szinte már remegek az izgalomtól… tombol bennem az adrenalin…
Végre mozdul. Kirántja az ajtófélfából a késemet. Felém ront. Felugrok a kanapéról, pont úgy támad, mint ahogy sejtettem… letérdelve kimozdulok a szúrás elől, és megragadom a csuklóját. Rémülten letekint rám. Belevigyorgok a képébe. Aztán az alkarommal ütést mérek a könyökére.
Reccs.
Felordít fájdalmában, kezéből pedig kihullik a kés, s erőtlenül hanyatlik a teste mellé. Megremegnek a térdei. Vigyorogva felállok, és hagyom, hogy a földre csússzon…
- Te szemét…- sziszegi könnyes szemekkel, én pedig hisztérikusan felröhögök. Piszkosul élvezem… de még mindig nem adja fel… bal kezével felkapja a földről a kést, és újra támad. Mielőtt elérhetne, kirúgom a kezéből. A kés felrepül, én pedig elkapom. Rémülten, nagyra tágult szemekkel mered rám. Újra felröhögök.
Állon rúgom, és ő hanyatt esik. Kínlódva felállna, arrébb tántorogna, de nem tud… még négykézlábra sem tud állni… milyen szánalmas…
- Most pedig, kezdődjön a játék...- kuncogom eszelős vigyorral, benne pedig megfagy a vér. És én lassan nekilátok, hogy felkoncoljam...
*
Türelmesen várom, hogy végre felvegye a telefont. És mikor az egyenletes búgás megszakad, és egy mély, ismerős hang szól bele, elvigyorodom.
- Halló?- kérdi, én pedig felkuncogok. Hogy én mennyire imádom a hangját... - Szia Kai.- köszön rögtön, hallom a hangján, hogy vigyorog.
- Csak nem randizol a rendőr bácsival?- kérdem jókedvűen. - Nem tudtam hogy te ilyen romantikus típus vagy...- gúnyolódom kacéran, egy levágott ujjat forgatva a kezemben.
- Nyugodj meg, nem vagyok az... Kai, ha nem ismertelek volna meg az elmúlt pár napban, azt hinném, féltékeny vagy!- neveti el magát, mire csak felkuncogok. Vicces gondolat, én és a féltékenység...? Ugyan. Csak gondoltam, ideje megpiszkálni a fenevadat... hehe... - De mivel kb sejtem, hogy ez nálad puszta szurkálódás... de azért megnyugtatlak, nem fogja megélni a jövő hetet.
- A jövő hetet? Nem a holnapot? Mit csinálsz vele addig...? Igazából mindegy, épp a testemen lévő foltokat nézegettem és te jutottál eszembe, ahogy kényeztettél, ahogy meglovagoltalak...- súgom kéjes hangon, végigsimítva csupasz mellkasomon... - Az áldozatom vére is téged juttatott eszembe. Vérbe akarok fürödni, miközben te bennem vagy és hajszolsz minket a csúcs felé...
- Ahh, hagyd abba, nem lenne túl szerencsés álló farokkal visszamenni enni...- nyögi, de csak felkuncogok. A kis édes, már ennyitől felizgul...
- Hehe, könnyíts magadon... mondhatok még ilyeneket neked!- duruzsolom kéjenc mosollyal. Ahh igen, telefonszex... mindjárt én is verni kezdem a farkam...
- Nekem most mennem kell! Majd még úgyis találkozunk...- zárja le a témát, majd egyszerűen kinyomja a telefont. Én pedig hangosan nevetve dobom el a mobilt majd fekszek hanyatt a véres padlón.
*
Másnap délután, unottan sétálok haza az egyetemről. Semmi izgalmas nem történt, végigunatkoztam az egészet... csak a tudat tartott életben, hogy délután talán még valakit felkoncolok. Kinyitom az ajtóm, de ekkor egy kis cetlit látok meg a padlón. Elvigyorodom. Mikor felemelem, cirkalmas betűkkel egy rövid üzenetet találok és egy címet... a kis naiv, azt hiszi, nem tudom, hol lakik...? Milyen édes...
*
Este, amint besötétedik, útnak indulok. Egy fehér inget veszek fel fekete vászonnadrággal és persze az elmaradhatatlan vörös nyakkendőmmel. Megnyomom a csengőt, pár pillanat múlva pedig nyílik az ajtó. Beránt, majd ahogy becsukódik mögöttem a falap, forró ajkak követelőzően tapadnak az enyémre...
A hátam a hideg falnak csapódik, majd egy test simul hozzám, végül a szája a nyakamra csúszik és türelmetlenül kezdi gombolni az ingem. Ahh igen, szex az ajtónak döntve, hmm?
Azonban ahelyett, hogy a falnak döntve megdugna, eltávolodik tőlem és felkapcsolja a lámpákat, ezzel fényárba borítva a lakást.
- Van egy meglepetésem a számodra...- duruzsolja az ajkaimba, majd még utoljára a hátsómba markol, végül eltávolodik. Felpezseg a vérem. Meglepetés...?
Kíváncsian nézem, ahogy felhajtja a padlót, majd kinyit egy rejtett ajtót.
- Gyere!- int, miközben lefelé kezd mászni. Izgatottan gyek hát utána, majd ahogy újra szilárd talaj van a lábam alatt, a karok már fonódnak is a derekam köré hogy egy erős, izmos testhez húzzanak.
A kis házi kínzókamra közepén pedig egy asztalra kikötözve egy ájult rendőrt pillantok meg...
- Izgalmas éjszakának nézünk elébe!- vigyorodom el eszelősen. Ó igen... már most pezseg a vérem...
Ekkor az áldozat is ébredezni kezd, lassan nyitogatja a szemét, és mikor meglátja a mellettem álló Alexet, bárgyú mosoly kúszik a képére.
- Áh... szóval ennyire keményen szereted?- búgja, én pedig nem állhatom meg kuncogás nélkül. Milyen kis naiv és ostoba... láthatóan fogalma sincs róla, hol van.
Közben Alex egy szekrényhez lép, kinyitja annak ajtóit, ezzel kések tömkelegét felfedve. Ez ám a fegyverarzenál...
- De... de...!- kezd végre ledöbbenni a kis rendőr, majd szinte fuldokolni kezd döbbenetében. Élvezettel, pszichopata vigyorral nézem.
- Azt nem mondtam, mit szeretek durván!- vigyorog Alex, majd kivesz pár kést a szekrényből... a rendőrke pedig veszettül rángatni kezdi lekötözött végtagjait. Felkuncogok, majd könnyed léptekkel sétálok Alex mellé. Kezeim, mint holmi kígyók siklanak végig mellkasán, egészen a kést tartó kezéig, hogy izgatóan simítsak végig a fegyver pengéjén.
- Ne siessük el... mi lenne, ha az igazi móka előtt tartanánk egy kis bemutatót a rendőr úrnak?- kérdem, ajkaimat huncut kis mosolyra húzva. Alex csak értetlenül felvonja a szemöldökét.
- Mire gondolsz, Kai?- kérdi felvont szemöldökkel, mire testéhez simulok, majd ajkaimat nyújtom egy csókra. Elvigyorodik, szemeiben fellobban a nemrég tapasztalt szenvedély és mohón, forrón csókol meg. Nem kevesebb hévvel viszonzom az édes csókot, ajkaiba marva közben, vérének fémes, sós íze pedig csak még jobban beindít... sóhajtva dörgölöm neki ágyékomat, a nadrágom kezd szűk lenni... - Kis perverz... szóval szereted, ha néznek közben?
- Azt nem mondtam... de ha már úgyis felkoncolva végzi, legalább teljen kellemesen az utolsó pár perce...- kuncogok a teljesen lesokkolódott fakabátra pillantva.
- Kegyetlen vagy.- duruzsolja, majd szabad kezével hátsómba markol. Elégedetten dorombolva nyomom neki kissé mutatóujjamat a kés pengéjének, mely apró, felületes vágást ejt az ujjbegyemen. Rubin vércseppek fakadnak a bőröm alól, én pedig kéjesen kenem őket Alex ajkaira, majd vörös csíkot rajzolok a nyakára... széles vigyorral figyeli, ahogy ráérősen kigombolom az ingjét, simogató mozdulatokkal húzom szét rajta, majd alattomos, gyors mozdulattal markolok a hajába és rántom oldalra a fejét. Máris egy penge nyomódik a torkomnak, de csak felkuncogok.
- Nyugi tigris, nem bántalak... annyira...- súgom vágytól fűtött, erotikus hangon. A tekintete villan, de végül leengedi a kést, én pedig kéjesen nyalom le nyakára kent véremet. Mint egy kiscica, úgy tisztítom meg a bőrfelületet, Alex pedig elégedetten sóhajtva élvezkedik. És ahogy végül fogaimat mélyesztem belé, kéjesen felnyög. A kis édes...
Elégedetten nyalogatom meg fogaim nyomát, majd hirtelen markolok rá farkára, ő pedig elfúltan nyög fel meglepetésében.
- Élvezed, tigris...?- kuncogok, a válasz pedig csak egy széles vigyor. - Szeretnéd, hogy lejjebb is nyalogassalak...?- kérdem negédes mosollyal, kéjes hangon, a szemei pedig dühösen villannak.
- Ne játsz velem, Kai, hanem csináld már!- morran türelmetlenül.
- Milyen türelmetlen vagy... ejnye...- kuncogok, de nem csigázom tovább, letérdelve elé ügyes mozdulatokkal veszem elő a farkát. Felpillantok rá, farkasszemet nézünk. Én pedig tartva a szemkontaktust, kínzóan lassan nyalok végig merevedésén és élvezem, ahogy megborzong ennek hatására. Játszadozok vele, feszegetem a határait... csak mert olyan jól esik...
Végül a makkján kezdek körözni nyelvemmel, lágy puszit hintek rá...
- A francba is, ne várass!- hörgi, én pedig széles vigyort villantok, majd hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül tövig bekapom a farkát. Hörögve feszül meg, fejét a falnak döntve, szabad kezével a hajamba markolva, a másikkal pedig elfehéredő ujjakkal markolva a kését. Vadul, gyors tempóban kezdem el szopni, szakértő mozdulatokkal simogatva is közben, nyelvemmel masszírozva, Alex pedig gátlástalanul nyögdécsel. Ahh atyám, annyira szexi hangja van hogy már csak ettől áll a farkam...
Alig telik bele pár perc, nyögve feszül meg majd megérzem forró magját a számban... mmm... finom... elégedetten nyelem le, majd kéjenc macska módjára tisztára nyalogatom a farkát.
Lihegve, vigyorogva nézi végig, majd ahogy végeztem felránt magához.
- Isteni a nyelvtechnikád, cicus...- búgja, miközben hüvelykujjával letöröl egy kis spermát a szám széléről és lenyalja... ahh...
- Te sem panaszkodhatsz...- kuncogok. Az ajkaimra kap, én pedig engedem, hogy garázdálkodjon a számban és vadul, dominánsan csókoljon. Megunva a kést egy erős, határozott mozdulattal belevágja a padba, ahova a rendőrbácsit is kikötötte. A penge csak pár centire van láthatóan szűk nadrágjától... hehe... mindjárt elcsöppen a nyála...
- Nahát, a rendőrbácsi élvezi a látványt...- pillantok a kipirult pasasra.
- Ki ne élvezné? Téged még nézni is isteni...- búgja a nyakamba, majd meg is harapdálja picit. Megfordít, hogy a hátam a mellkasához simuljon, majd egyszerűen szétrántja rajtam az inget. A gombok halkan kopogva futnak szanaszét a földön.
- Alex, ez már a második... remélem, nem akarsz rendszert csinálni a ruháim szétszaggatásából.- mondom durcás arccal, de ahogy újra a nyakamba csókol, megenyhülve döntöm oldalra a fejem.
- Te tehetsz róla, kihozod belőlem az állatot...- búgja. Erre muszáj reagálnom, huncut mosollyal nyomom ágyékának a hátsóm és kezdem izgatni. - Erről beszélek... te kis bestia...
- Csak mert imádom ezt az oldalad...- pillantok hátra a válla felett. Csókot váltunk, közben pedig körmeivel végigkaristolja a mellkasom. A fájdalommal vegyes kéj végtelenül felizgat... végül mellbimbóimra talál, s először keményre simogatja őket, majd hirtelen csíp beléjük. Kéjesen nyögve feszülök meg, kezeimmel a nadrágját markolva a combjain.
- Alex...
- Kis mazochista...
Morzsolgatni kezdi a mellbimbóimat, majd egyik keze lassan lejjebb csúszik és nadrágon keresztül, erősen rám markol.
- Valaki már nagyon kívánós...- kuncog a fülembe, bosszúból pedig hátsóm újra a farkának dörgölöm. Elfojtott nyögés a válasz.
Nevetve kezdi végül kigombolni a nadrágom, majd egyszerűen letolja és rámarkol a farkamra. Nyögve rándulok meg, majd ahogy szakértő mozdulatokkal simogatni kezd, gátlástalanul nyögdécselek. Közben elkapom a rendőr tekintetét, aki kipirult arccal, teljesen a látvány hatása alatt, némán bámul minket... megnyalom a szám és rákacsintok... elvörösödve kapja el a tekintetét...
- Ugyan... neh legyen szégyenlős...- nyögöm szakadozottan. Alex csak felnevet a hátam mögött, majd hirtelen ötlettől vezérelve kézen fogva az asztalhoz húz. Kezeimmel megmarkoltatja a szélét.
- Terpessz szépen...- kuncogja, én pedig nevetve engedelmeskedem. Szép, széles terpeszbe állok, pucsítva is közben, ő pedig mögém lép és egy erőteljes mozdulattal belém hatol... felsikoltva vetem hátra a fejem, Alex pedig erősen, durván kezd mozogni bennem. Ahh istenem... olyan kemény... és forró... olyna mélyen van...
- Izgató... látvány... igaz, Shin...?- kuncog Alex, minden szó után erősen lökve rajtam. Egyik keze a mellkasomra simul, majd felhúz álló helyzetbe, hogy a rendőr bácsi még többet láthasson... én pedig magamból kikelve, kéjesen nyögdécselek...
- Te is... szívesen... megdöngetnéd... ugye?- kuncog tovább, majd hirtelen rámarkol a farkamra is, én pedig önkívületben sikoltozok. Kis idő múlva pedig megérzem magamban forró magját, ahogy hörögve elélvez. Ez elég is, sikoltva feszülök meg, majd hagyom, hogy az orgazmus elárassza a testemet és véigbizsergesse a tagjaimat...
Pihegve csúsznék a földre, de finoman átkarol és magához húz, megtart, én pedig erőtlenül kapaszkodom belé.
- Na? Tetszett?- hallom Alex hangját, ahogy gúnyos kérdést intéz a rendőr bácsihoz. - Remélem, alaposan az emlékezetedbe vésted mert ilyet nem fogsz látni többször...- azzal óvatosan letesz, én pedig újult erővel húzok démoni mosolyt a képemre...
- Az előadás után pedig jöhet az igazi mulattság...- susogom őrült vigyorral, majd kirántom a kést az asztalról, és anyaszült meztelenül felmászok a rémült rendőrhöz, aki csak most kezd magához térni. A csípőjére ülök, onnan figyelem, ahogy páni félelemmel kapkodja a tekintetét.
- De... én... én nem akartam semmi rosszat... engedjetek el..! Tartani fogom a szám! Soha senkinek nem szólok majd az ott látottakról! Ígérem!- kezd könyörögni, de nálunk ez már rég nem jön be... kuncogva pillantva Alexre, aki vigyorogva szerez be egy újabb kést, majd csatlakozik hozzánk...
- Csss... felesleges könyörögni, úgysem használ...- duruzsolom negédes vigyorral, s a kés életlen felével simogatom végig a mellkasát... ahogy bőrén szétkúszik a libabőr s megremeg, csak arra ösztönöz, hogy még kegyetlenebb legyek...
Alex nevetve lép mellém, majd széles, szadista vigyorral, élvezettel nézi, ahogy a simogató mozdulat hirtelen támadóba csap át. Megfordítom a kés pengéjét, majd nekiállok szépen lemetszeni a mellbimbóját... hihi...
A pasas fájdalmasan sikoltozni kezd, vergődik, de ezzel csak saját magának okoz több fájdalmat. Ő sem tétlenkedik túl sokáig, csatlakozik hozzám és nekilát precíz mozdulatokkal lenyisszantani a másik mellbimbó. Ahogy kész, elgyönyörködöm a látványban, majd pszichopata vigyorral kezdek neki a karjának... szép hosszú vágát ejtek az alkarján, átvágom az izmot majd ujjaimat benyomva markolom meg a csontját... és kirántom a karjából...
- Alex... emlékszel, mikor felhívtalak a múltkor telefonon?- kérdem széles vigyorral, erotikusan végignyalva a véres csonton...
- Persze hogy emlékszem... hogy is felejthettem volna el?- vigyorog, én pedig kéjenx kiscica módjára hajolok hozzá, majd hajába markolva rántom magamhoz egy végtelenül vad csókra.
- Azt akarom, hogy dugj meg a hullája felett, miközben a vérében fürdök...
|
| vicii | 2012. 06. 19. 22:14:34 | #21600 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Őrültemnek - frunak)
- A gyermekkorom nem volt épp kellemes...- kezd bele tétován, én pedig érdeklődve hallgatom. - Megmaradt bennem egy tüske, amiből szépen lassan élvezet vált, és ma már csak a szórakozásért ölök.- válaszolja halkan, majd végigsimít a mellkasomon, én pedig felsóhajtok, vágyakozva pillantok rá, majd számhoz húzom a kezét és érzékien kezdem szopogatni egyik ujját.
- Türelem Don Juan... mindjárt befejezem.- mosolygok rá bájosan, majd folytatom az alkotást.
Szóval nem volt épp kellemes gyerekkora... hát, ez rólam is elmondható.
Anyám sosem szeretett. Gyűlölt, amiért létezem. Egy „baleset” voltam az életében. Megtagadott, mint gyermeket. Sosem foglalkozott velem. Amolyan szülés utáni depresszió, csak nem múlt el. Apám gondoskodott rólam. De neki mindig a felesége volt az első. Egyik sem szeretett. Mindegyik engem okolt, amiért tönkrement az életük. Anyám mániákus depressziós lett. Apám meg próbálta menteni ami menthető.
Én sosem kaptam ajándékot. Nekem sosem vettek semmit, csak épp azt, ami nagyon szükséges. Engem sosem dicsértek meg a szüleim. Nem érdekeltem őket. Egyszerűen nem érdekeltem őket.
Sosem voltak barátaim. Féltek tőlem. Miért? Kisgyerek voltam, hatással volt rám a környezetem. Úgy viselkedtem, mint anyám. Azt gondoltam, az a normális. Ordibáltam a társaimmal, sokszor megütöttem őket. Nem akartam senkivel sem barátkozni. Mert féltem, hogy ők is ugyanolyanok lesznek. Hogy ők is gyűlölni fognak. Ezért úgy döntöttem, inkább megkímélem magam ettől, és elüldözöm őket a közelemből.
Azon az estén, meghallottam, ahogy a szüleim veszekednek. Anyám ordibált, hisztériázott, sikoltozott. „Nem érdekel! Fogd azt a kölyköt, és vidd el a legközelebbi árvaházba! Látni sem akarom! Ő az oka mindennek! A terhesség miatt kövér lettem! Már nem is szeretsz! Az a kibaszott gyerek az oka mindennek” „De drágám, nem hibáztathatsz egy kisfiút! Arról sem tehet, hogy világra jött!” „Az is csak egy hiba volt! A te hibád! Nem használtál kotont, pedig mondtam! Felcsináltál, és még elvetetni sem engedted! Akkor most nesze, ott van a kölyköd, neveldd fel nélkülem! Végeztem! Elköltözöm!” „Nem mész te sehova, ribanc! Itt maradsz, és újra nekiállsz takarítani meg főzni! Mióta megszülted azt a gyereket, gyakorlatilag nem csinálsz mást, csak idebent kuksolsz, tévét nézel és rinyálsz! Ennek vége!” „Meg az apád faszát! Te csináltál fel, most vállald a következményeket! Holnap visszaköltözök anyámhoz! És ha megpróbálsz megállítani, kiheréllek! Válassz, vagy a kis szaros megy, vagy én!”
Elcsattant egy pofon. Apám ezek után csak annyit mondott, hogy holnap megbeszéljük. Megijedtem. Nem tudtam, mihez kezdjek. Árvaházba akarnak adni? Nem… nem lehet… nem engedem, hogy megint uralkodjon felettem valaki…
Elhatároztam, hogy soha többé nem engedem, hogy bárki is bántson. Hogy bárki is kezet emeljen rám. Mikor anyám kirohant a hálóból, és meglátott, undorodva csak annyit vágott a fejemhez, hogy „Te kis szörnyeteg! Elvetted az életem!”
Egy 8 éves gyereknek mondta mindezt. Sosem fogom elfelejteni azt a határtalan gyűlöletet és megvetést a szemeiben.
Az ő hibájuk. Minden az ő hibájuk. Köszönjék maguknak.
Aznap este apám ivott. Kint ült a nappaliban, feküdt a szófán és vedelte a piát. Anyám bevonult a hálószobába sírni, és csak úgy tömte magába a Xanaxot. Gyakorlatilag egy ideje már nyugtatókon élt. Úgy döntöttem, most az egyszer jó fiú leszek. Segítőkész. Ezért a világ legboldogabb mosolyával vittem be neki még egy üveg nyugtatót. Aztán még egy üveggel kimentem a konyhába, felbontottam egy üveg sört, és beleszórtam a bogyókat. Aztán a sört kivittem apámnak. Gondolkodás nélkül lehajtotta. Ezt eljátszhattam volna még párszor. Elintézhettem volna, hogy szépen lassan gyógyszermérgezésben halljanak meg. Túladagolhattam volna őket nyugtatóval. De nem erre vágytam. Bosszúra vágytam.
Aznap éjszaka tényleg egy szörnyeteg lett belőlem. Miután anyám elaludt, bementem hozzá a szobába. Megfojtottam a kispárnámmal. Nem volt nehéz, még kapálózni is alig tudott a nyugtatók miatt. Megtöltöttem apám fegyverét, és egyszerűen meghúztam a ravaszt. Fejbe lőttem. A fegyvert a kezébe tettem.
Lekuporodtam a nappaliba, a párnát szorongatva, amivel megfojtottam anyámat, és a szörnyeteg szót kezdtem hajtogatni. Szörnyeteget akart? Megkapta…
A rendőrök megpróbáltak kikérdezni, de semmit sem mondtam. Ugyan, még csak alaposabban ki sem vizsgálták az ügyet… ki gyanakodna egy 8 éves kisgyerekre?
Ekkor kezdődött az egész. Ezek után a nagymamám vett magához, de sosem tudott uralkodni fölöttem. Sőt, ahogy telt az idő, lassan már félni kezdett. Mert tényleg szörny lettem.
Először csak állatokat kínoztam.
Macskákat akasztottam fel az erdőben, vagy éppen kisfejszével daraboltam fel őket. Csak a gyűlöletem próbáltam levezetni. Aztán már kutyákat kínoztam… a szomszéd néni csivaváját élve elástam, aztán pár nap múlva megnéztem, mi lesz belőle. Egy másik kutyát kiláncoltam egy karóhoz, lelocsoltam olajjal és felgyújtottam. Végignéztem, ahogy élve elég. Borzalmas szaga volt. Egy másikat feldaraboltam.
És így tovább. A gyűlölet elpárolgott ugyan, de rájöttem, hogy ölni milyen jó… megnyugtató érzés… utána középiskolás koromban öltem meg a harmadik embert. Az egyik osztálytársam volt. Egy délután megütött. Én meg vissza. Jól tudtam verekedni. Karatéztam. Jól tudok verekedni. Aznap délután közöltem vele, hogy rendezzük le. De csak mi ketten. Az erdőben. Eljött. Én viszont egy fejszével vártam. Kifiléztem. És ezek után egyre brutálisabb gyilkosságokat követtem el…
Először lefényképeztem őket, és unalmas perceimben ezeket a fotókat nézegettem. De aztán rájöttem, hogy ez túl veszélyes. Így… rajzolni kezdtem…
Még az ujjlenyomataimat is lemarattam az ujjaimról, nehogy ott maradjon valahol. Fájt. De élveztem.
Így történt hát… így alakult…
A nagyi pedig ez idő alatt egy kész idegroncs lett. Tudta, mit csinálok… de a saját unokáját csak nem adta fel a rendőrségen… két éve beadtam egy otthonban. Mostanra már úgyis csak nyáladzani tud. Már beszélni sem szokott. Még az otthonban sem. Félévente egyszer felhívom az egyik ápolót. Azt mondja, csak ül egy székben, üvegesen bámul maga elé, és néha egy-egy szót motyog… van, amikor furcsa rohamai vannak, és akkor visítozva a legközelebbi ajtót kezdi karmolászni.
Biztos még mindig emlékszik az incidensre, mikor bezártam a pincébe és napokig nem engedtem ki. Meglátta a fényképeket… még vizet sem vitte le neki… a harmadik nap karmolászni kezdte az ajtót.
Csak a tévé hangja ránt ki az emlékek közül. Érdeklődve hátrapillantok, Alex leheveredett a kanapéra és bekapcsolta a készüléket. Puhán elmosolyodom, aztán befejezem a művem. Végül elégedetten állok fel és lépek a jót nevetgélő férfi mögé, lehajolok hozzá és átkarolom, végigcirógatva a mellkasát.
- Hallom jól szorakozol.- duruzsolom a fülébe, majd nyakába csókolok. Forró csókokkal kezdem behinteni, itt-ott játékosan megharapdálva...
- Hmm... pedig most milyen jól fogok szórakozni...- nyögi vágytól fűtött hangon, majd felállva mellém lép, és leteper a padlóra. Nyögdécselve élvezem, ahogy harapdálni, csókolgatni kezdi a testem, majd kis idő múlva hirtelen ágyékomra markol. Hátravetett fejjel, hangosan nyögök fel. Majd ajkaimra tapad, vadul, dominánsan csókol, nyelvével mélyen számba hatolva. Közben nadrágon keresztül kényeztetni kezd, én pedig belenyögök az édes csókba. Aztán hirtelen elszakad tőlem. Már épp rákérdeznék, hogy mégis mért hagyta abba, mikor elkáromkodja magát.
- Mi ahh... az?- kérdem két nyögés közepette, de válasz helyett csak mutatóujját simítja a számra, majd feláll. Hasra fordulva, kíváncsian nézem, mégis mi történik, mikor észreveszem a rémült tekintetű nőt. Vagy úgy... szóval társaságunk akadt...
Érdeklődve nézem, ahogy Alex, akár valami ragadozó, puha léptekkel megközelíti, de a csaj futásnak ered. Az én Don Juanom pedig utána...
Kisvártatva a hajánál fogva hurcolja vissza és rávágja az asztalra. Én pedig széles, pszichopata vigyorral lépek az én démonom mellé.
- Segíthetek?- kérdem, miközben kéjesen végignyalok az ajkain. Mosolyogva nyom egy kést a kezembe, majd magának is keres egyet. Vigyorogva nézem, ahogy a csaj szilikonmellei felé közelít a késsel.
- Félsz, hogy elveszíted őket? A másvilágon úgy sem lesz rájuk szükséged.- duruzsolja eszelős vigyorral. Közben én is elfoglalom magam. A nő jobb karját kifeszítem és szép, egyenesen vonallal felvágom. Nekilátok kicsontozni... hehe...
Persze az oktondi kis fruska szabadulni próbál, de Alex túl erősen tartja. Ő is nekilát a kínzásnak. A csaj melleivel kezdi. Rémülten, könnyes szemekkel néz az én démonomra. Közben mélyen a kezébe vágom a kést, de ezúttal valami keménybe ütközik a penge.
- Hoppá, ez csontot ért.- kuncogok őrülten.
- Megérte eljönnöd ide ma? Szexéhes kurva.- sziszegi Alex dühösen, én pedig ajkaimba harapva nézem, ahogy eszelős vigyorral kivágja a szilikont a nő műmelleiből... atyám... ilyenkor annyira szexi... mikor ez a szadista, őrült vigyor ül a képén és nyakig véres...
Élvezettel térdelek fel az asztalra és nekilátok megnyúzni a zokogó lotyót, sikolyai zene füleimnek. Alex is felmászok mellém, majd ujjait államra fonja és maga felé fordít, vadul tapadva ismét az ajkaimra.
- Ti betegek vagytok...- zokogja a ribanc, majd ahogy az én démonom újra felé fordul, felsikolt félelmében.
- Hallod Kai? Őrültek vagyunk!- nevet fel eszelősen.
- Bizony... akkor cselekedjünk is úgy...- duruzsolom kéjesen a fülébe. Leszállunk az asztalról, majd Alex a hatalmas pengét belemeríti a nő hasába, majd széthúzza a sebet, ahonnan sötéten vöröslő vér bugyog elő.
Majd megmarkolja a csuklómat és maga felé húz.
- Akarlak...- súgja vágytól fűtött hangon. Mosolyogva simítok arcára, szétkenve egy vércseppet.
- Akkor hamar adjuk meg neki a halált...- súgom. Ám hoppá, a kis ribanc még így félholtan is képes volt lemászni az asztalról. A belei a lyukon keresztül kifolytak a hasán, aminek láttán elkeseredetten felsikolt. Alex csak rosszallóan megrázza a fejét, majd hozzá lép és egy egyszerű mozdulattal kitöri a nyakát. Aztán az ernyedt testet megfogja, és szétterpesztett lábakkal elhelyezi a felaggatott hulla alá. Felkuncogok.
Rám pillant, én pedig csábosan rámosolygok... végre befejezhetjük, amit elkezdtünk...
- Mindjárt jövök.- lép ki az előszobába. Én addig leoltom a villanyt, így kellemes félhomály ereszkedik a szobára. Majd megvárom, míg visszatér. Céltudatosan lép elém, majd egy erőteljes mozdulattal lerántja a nadrágom. Pihegve, vágyakozva pillantok rá. Az asztal felé tol, majd megszabadít az alsómtól is, végül elém térdelve megnyalva a száját. Az asztal szélébe kapaszkodva várom, hogy végre kényeztetni kezdjen, de ehelyett csak csókot nyom a combomra és gonosz, számító vigyorral pillant fel rám.
- Mit tennél meg azért, hogy a számba vegyem?- kérdi, forró lehelete tovább ingerli lüktető férfiasságom.
- Talán nem öllek meg egy ideig...- súgom vágytól rekedt hangon, türelmetlenül. Játszik velem! Ha nem csinál végre valamit, én esküszöm, kibelezem!
- Ez nem elég!- morran fel, majd hogy tovább ingereljen, férfiasságomra lehel. Erőtlen nyögéssel vetem hátra a fejem.
- Csinálj valamit mert esküszöm, hogy elvágom a torkod...!- nyögöm kétségbeesetten.
- Mmm... mondj még ilyeneket, egészen beindít...- duruzsolja, majd végre szájába fogad és vadul kezd kényeztetni. Hangosan nyögve élvezem... ó ihgen...! Erre vártam már rég!
Majd pár perc múlva abbahagyja, utoljára még végignyal a farkamon, majd kezével folytatja és feláll. Vadul, mohón tapad az ajkaimra, és ahogy dominánsan a számba tör... ennyi kellett csak, a testem megrándul, és a csókba nyögve kezébe élvezek. Lehunyt szemmel hagyom, hogy a nyers gyönyör végigbizsergesse minden tagomat... ihgen...! Ez az...!
Alex elégedett mosollyal fordít meg, majd az asztalra dönt és érzékien végigsimít a hátamon, ujjaival ingerlően körözve bejáratomnál, majd őrjítően lassan hatol belém egyszerre két ujjával. Nyögve élvezem, ahogy tágítani kezd, finoman masszírozva belülről, majd kihúzza az ujjait, én pedig csalódottan felnyögök. Majd meghallom a cipzár hangját...
Felemelkedve felé fordulok, majd kéjenc mosollyal markolom meg forró, kemény farkát s kezdem kényeztetni. Lehunyt szemekkel, mély, férfias nyögésekkel élvezkedik. Ahh anyám, annyira szexi hangja van!
Kéjencül tapadok ajkaira, fullasztóan csókolva, majd játékosan harapok alsóajkára. Vérének íze megfűszerezi a vad csókot. Elég volt, érezni akarom magamban...!
Elengedem és megfordulok, fenekemet csábítóan farkának nyomva. Nem is kell sokat várnom, a következő pillanatban csípőmre markolva, erőteljes lökéssel hatol belém.
Mély, férfias nyögése betölti a szobát, én pedig ajkamba harapva markolom meg az asztal szélét. Ohh atyám, annyira kemény, és forró...! Olyan hatalmas!
Gyorsan, vadul kezd el benem mozogni, a kezdeti édes fájdalomhoz pedig borzongató kéj is társul... csípőmmel felveszem a ritmusát.
- Ahh... Alex! Keményebben!- nyögöm kéjesen, ő pedig széles vigyorral tesz eleget kérésemnek. Majd a következő pillaantban mélyebbre hatol, mint eddig bármikor, én pedig vágyakozva felsikoltok, mikor eltalál bennem egy gyönyört hozó pontot... ihgen!!!
Aztán türelmetlenül lököm el magamtól ésa földre nyomom, majd fölé mászva újra magamba vezetem kemény férfiasságát és magamon kívül kezdek vonaglani fölötte. Combomba markolva, mély nyögésekkel élvezi, ahogy meglovagolom, én pedig kéjenc mosollyal mélyesztem körmeimet a mellkasába és vájok vörös kis csíkokat bőrébe... majd lehajolva hozzá vad, fullasztó csókot váltunk. Durván számba mar, én pedig kéjesen nyögök fel, ahogy élvezettel lenyalogatja kiserkenő vérem...
Majd türelmetlenül maga alá teper, testével hozzám simulva, én pedig élvezettel fonom dereka köré lábaimat. Egyik kezemmel hajába túrok, a másikkal pedig hátát kezdem karmolászni. Vadul, gyorsan mozog bennem, eszeveszett tempót diktálva, folyton prosztatámat célozva, amitől szinte csillagokat látok magam előtt... végül durván a nyakamba harap, teste megfeszül, bőrömbe hörög, és kisvártatva megérzem magamban forró magját...
Sikoltva vájom körmeimet hátába, s lehunyt szemekkel, görcsbe ránduló testtel élvezem, ahogy a nyers gyönyör szétömlik testemben, belopva magát minden tagomba...
Majd Alex lihegve nehezedik rám, én pedig fáradtan karolom át...
- Ez fantasztikus volt...- súgom a fülébe, ő pedig elégedett mosollyal tekint rám.
- Persze hogy az volt.- duruzsolja, én pedig kuncogva lopok még egy utolsó csókot. Majd lekászálódik rólam és öltözni kezd, én pedig keresek valamit, amivel letörölhetem combomon csorgó magját... atyám, annyira izgató, ahogy forró spermája folyik a lábamon... még most is beleborzongok...
Alex persze vigyorogva nézi végig. Rákacsintok, egyik ujjammal lekanyarítok egy kis spermát a combomról majd élvezettel lenyalom az ujjamról... felmorranva lép hozzám, majd hajamba markolva magához ránt és vadul megcsókol. Szájába nyögök.
- Te aztán tudod, hogy izgasd fel az embert...- duruzsolja a nyakamba, majd szív rám egy vörös foltot. Kuncogva kezdek én is öltözni.
- Te sem panaszkodhatsz.- válaszolom csábosan, majd mikor elkészültem, felkapom a száradó festményt. A bejárati ajtóhoz megyünk, Alex pedig kinyitja. Az utcán még utoljára összenézünk.
- Majd még találkozunk.- súgom az ajkaiba, ő pedig morranva csókol meg.
- Nem is olyan sokára...- duruzsolja, majd szétválnak útaink. Otthon aztán elégedetten szemlélem meg a festményem meg a testemen a vörös foltokat és harapásnyomokat...
Kész rejtély számomra ez a férfi. Az egyik pillanatban még meg akar ölni, a másikban pedig a nadrágot rángatja le rólam... Még nem találkoztam ennyire erős kisugrzású emberrel. Szinte vonz magához...
*
Éjszaka van, én pedig egy hátborzongató dalocskát dúdolva sétálok az utcán. Hazafelé tartok éppen. Későn értek véget az óráim, utána pedig mulattam egy keveset... felkoncoltam a könytáros nőt.
Jókedvűen sétálok az utcán, de érzem, hogy követnek. Ideges leszek, mint ilyenkor mindig. Sosem tudhatom, hogy egy rendőr vagy esetleg egy civil van-e a nyomomban... jobb mindig óvatosnak lenni.
Épp a sarkon fordulok be, mikor egy hideg penge nyomódik a torkomnak.
- Veszélyes ilyen késő este egyedül mászkálni az utcán...- duruzsolja a fülembe, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Imádom, mikor a frászt hozod rám.- fordulok felé, és egy elégedett vigyorral találom szemben magam. Milyen démoni vigyora van...
Testével a falnak nyom, majd vadul tapad az ajkaimra, én pedig hajába túrva, hevesen viszonzom a szenvedélyes csókot. Fogunk összekoccan, ajkunk felszakad, de ettől csak élvezetesebb lesz a kis csókcsatánk. Közben a kést még mindig a torkomnak nyomja, finoman a bőrömbe vágva, felszínes sebet ejtve, majd számtól elszakadva élvezettel nyalja le kicsorduló véremet...
Én pedig nyögve élvezem.
- Szexelni akarsz vagy kizsigerelni?- kérdem vigyorogva, mire villanó szemekkel tekint rám.
- Ki tudja, talán mindkettőt...- súgja a bőrömbe, majd nyakamba harap, s én kéjes nyögéssel vetem hátra a fejem. - Mazochista szuka.- jegyzi meg vigyorogva.
- Szadista pöcs.- vágok vissza, hasonlóan széles mosollyal. Aztán végre elveszi a kést a torkomtól, és kézen fogva húzni kezd. Örömmel megyek utána. A pakrba vezet, ahol most egy árva lélek sincs, majd ledobja magát az egyik padra és az ölébe húz. Én pedig egy kéjenc kiscica arckifejezésével simulok hozzá. - Csak nem itt akarod csinálni...?- kérdem halkan, a nyakába csókolva.
- Talán probléma?- vonja fel a szemöldökét vigyorogva. Felkuncogok.
- Azt egy szóval sem mondtam... inkább csak felizgat a dolog...- búgom, majd nyakába harapok, mire nyögve dönti oldalra a fejét. Élvezettel nyalintom meg fogaim nyomát, miközben ágyékomat hozzádörgölöm. Már most kezdek keményedni, pedig bele sem lendültünk... nekem már annyi is elég, hogy hallhatom a hangját...
- Te egy igazi, szexéhes kis dög vagy, igaz?- vigyorog rám, keményen a seggembe markolva, én pedig elgéedetten sóhajtok fel.
- Eltaláltad... te meg egy igazi démon...- búgom az ajkaiba, majd fullasztóan csókolom meg. Rögtön átveszi az irányítást, vadul, dominánsan csókol, szinte leteperve a nyelvem, én pedig meghunyászkodom, mint egy betanított kiskutya... élvezem, hogy uralkodik rajtam. A tudat, hogy bármikor megölhet... végtelenül felizgat.
Majd kéjenc mosollyal nyalom meg a számat, kiszállok az öléből és betérdelek a lábai közé. Türelmetlenül gombolom ki az ingjét, Alex pedig kényelmesen hátradőlve figyeli, ahogy kóstolgatni kezdem. Szinte már dorombolva simítok végig mellkasán, majd karmaimat belé mélyesztve vörös csíkokat varázsolok bőrére. Majd, mintegy vigasztalásképpen, erotikusan végignyalogatom a karmolásnyomokat... közben itt-ott bőrébe harapok, vörös kis foltokat szívok rá...
Kezeim combjaira simítom, érzékien ingerelve nadrágon keresztül, majd hirtelen férfiasságára markolok.
- Már most milyen kemény vagy...- duruzsolom kuncogva, ő pedig vágytól kavargó szemekkel néz rám, élvezettel mosolyogva.
- Ki nem lenne kemény, ha egy ilyen cica nyalogatná?- kérdi perverzül, én pedig felkuncogok.
- Ezt bóknak veszem...- súgom, már hasát harapdálva, majd elérkezem dudorodó nadrágjához. A vékony anyagol keresztül nyalok végig rajta, miközben combjainak belső felét markolászom, majd profin, szájal húzom le a cipzárt... és mikor előkerül ágaskodó férfiassága, gonosz kis mosollyal nyomok puszit makkjára.
- Mit tennél meg azért, hogy a számba vegyem?- kérdem démoni mosollyal, eljátszva ugyanazt, amit nemrég ő tett velem. Kölcsönkenyér visszajár...
Villan a tekintete, s eszelős mosolyt villant rám...
- Ha tovább húzod az agyam, esküszöm, felkoncollak...- súgja fenyegetően, vágytól fűtött, karcos hangon, én pedig elégedetten kuncogok fel.
- Milyen türelmetlen vagy...- búgom, majd erotikusan nyalok végig egész hosszán... nyögve veti hátra a fejét, én pedig tovább játszadozom. Először csak a makkját kapom be, finoman kezdem szopogatni, nyelvemmel ingerelni, majd amikor már önkívületben vergődik, teljes hosszát számba fogadom és vadul szopni kezdem.
Basszus, tényleg nagyon erotikus hangja van... kőkemény lettem tőle...
Pár perc múlva visszaránt az ölébe, majd türelmetlenül tapad ajkaimra, miközben a nadrágomat bontogatja. Végül kisvártatva gatyámba csúsztatja a kezét, hátul. Megmarkolássza a hátsómat, majd izgatóan kezd körözni bejáratom körül. És lassan, szinte már kínzóan lassan csúsztatja belém egyik ujját. Reszketeg, kéjes sóhajjal markolom meg a vállát, majd nyakát kezdem harapdálni, hátha gyorsabb tempóra kapcsol...
Tövig nyomja belém az ujját, majd végre mozgatni kezdi, én pedig elégedetten nyögdécselek a fülébe. Majd kisvártatva lerángatja rólam a nadrágot, megmarkolja a csípőmet és keményen a farkára ültet. Hangos nyögéssel vetem hátra a fejem, Alex pedig felhördülve harap a vállamba. Önkívületben kezdek rajta lovagolni, ő pedig karizommal segít nekem.
Majd léptek halk hangja csapja meg a fülünk, de egyikünk sem figyel rá. Majd pár perc múlva egy zseblámpás járór toppan elénk.
- Perverz suhancok! Most aznnal fejezzétek be és- nem hagyok neki időt, hogy befejezze, egy elegáns mozdulattal előcsúsztatok ingem ujjából egy pengét és felé hajítom. Mélyen a nyakába áll, a fakabát pedig hörögve omlik a földre. Ráng még párat, szájából vér bugyog, majd kimúlik és ernyedten terül el. Mi pedig vigyorogva folytatjuk...
|
| vicii | 2012. 06. 02. 21:14:51 | #21307 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Őrültemnek - frunak)
Alex Hume... milyen érdekes ember. Cél nélkül, élvezetből gyilkol. Bárkit megöl, amikor kedve van.
Azt hiszem, sok dologban hasonlítunk. Én is határtalanul élvezem, mikor az áldozataim szemében kihuny az élet fénye... viszont azt hiszem, őt túlságosan elragadják az indulatai. És ez nem jó. A dühe és az élvezet erőt vesz rajta, a hatalmába keríti. És ez egy hatalmas gyenge pont. Ellenben én mindig körültekintő vagyok. És mivel nincsenek érzéseim, nem tudom elragadtatni magam. Nem érzek dühöt. Nem érzek örömet. Nem érzek semmit, csak végtelen sóvárgást a vér iránt...
Észrevétlenül követem, ahogy elhagyja a munkahelyét. Pár utca múltán megtorpan egy üzletnél. Elővesz a táskájából egy plüssállatot, abból pedig egy kést. Elvigyorodom. Ölni fog.
Belép a boltba, én pedig a kirakatból nézem, ahogy egy erőteljes mozdulattal elvágja a férfi torkát. Nyelek egyet. Mindent beborít a gyönyörű, vérvörös vér...
Hagyja elvérezni, a pasas pedig lassan szenvedi ki a lelkét. Elgyönyörködöm a földön rángó porhüvely látványában. Közben Alex egy nagy tálban valami tésztaféleséget kotyvaszt. A hullát a pultra teszi, majd sietve kizsigereli, végül pedig beleönti a masszát.
Ahh... ahogy ott turkál a hullában, könyékig véresen, bódult arckifejezéssel... annyira vonzó.
Majd a pasast a székre ülteti, festékkel bohóc sminket mázol a képére és a pultra támaszkodik, elégedett arccal gyönyörködve a művében. Most jött el a pillanat.
Besurranok a boltba, s egy kést előhúzva lépek Alex mögé. A kés élével végigsimítok a gerince vonalán, majd a kis fémet becsúsztatom a pólója alá, apró, felületes vágást ejtve a bőrén, élvezve, ahogy a mélyvörös folyadék pár cseppje megszökik a testéből.
Hirtelen találom magammal szemben, széles vigyor ül az arcán, tekintetét a szemeimbe fúrja. Kell nekem. Vágyom rá.
Vágyak... milyen gyarló szükségletei vannak az emberi testnek. Ahogy végignéztem, miként játszadozik el a hullával, rögtön megmerevedtem. Még sosem tudott valaki ennyire könnyedén izgalomba hozni.
Karjait derekam köré fonja, majd a következő pillanatban nyekkenek a pulton. Izgatottan, széles, élveteg mosollyal várok. A szívem hangosan dobog, a vér tajtékozva áramlik a testemben. Igeeen... ez a végtelen izgalom... bármikor megölhet. És pont ez az, ami olyan élvezetessé teszi ezt a helyzetet.
Állatias mozdulattal tépi szét a mellkasomon az ingemet, majd hozzám hajolva, fogait mélyen a bőrömbe mélyesztve szórja rám vörös nyomait. Nyögve vetem hátra a fejem, a testem megrázkódik. Közben hideg érintés borzongat, majd enyhe, csípős fájdalmat érzek a mellkasomon. Ez csak még inkább feltüzeli a vágyam...
Letekintek magamra, és ahogy megpillantok a vöröslő A betűt a bőrömbe vájva, elvigyorodom. Csak nem szeretnél a tulajdonoddá avanzsálni? Ha így folytatod, talán megengedem, hogy egy ideig a kedvedre játszadozz velem...
Megérzem egyik kezét az ágyékomon, ahogy erotikusan végigsimít rajtam nadrágon keresztül. Majd felmászik hozzám, félig rám feküdve, ágyékát az enyémhez dörgölve. Felnyögök, te szemét, te is legalább annyira vágysz rám, mint én rád...
Lassú, ritmikus mozdulatokkal kezdi merevedését az enyémnek dörgölni, de ez még nadrágon keresztül is eszméletlenül élvezetes...
- Milyen kemény vagy...- súgja a fülembe, forró leheletétől szétfut rajtam a libabőr. Kéjesen a fülembe nyög, én pedig lelkesen kulcsolnám át derekát a lábaimmal, de a galád egyszerűen lemászik rólam, és a szemeiben lángoló vágyra sem hederítve egyszerűen kisétál.
Sóhajtva kászálódok fel a pultról, megigazítom a ruhámat és én is távozom. Arcomon szórakozott mosoly ül. Még találkozunk, Alex...
*
Hangtalanul besurranok a hátsó kertbe, majd keresek egy ablakot. Tökéletes, ez a nappaliba nyílik… Nakamura családja ma nincs itthon. A felesége elvitte a gyerekeit a nagymamájukhoz. Ott alszanak.
Kabátujjamból előhúzok egy kést, óvatosan becsúsztatom az ablak résébe, és kifeszítem. Kinyílik. A kést visszacsúsztatom a ruhámba. Bemászok az ablakon.
Korom sötét. A hálószoba felől hangok. Tévét néz. Tökéletes.
Hangtalanul besétálok a konyhába, kinyitom a hűtőszekrényt. Kiveszek belőle egy üveg sört. Visszamegyek a nappaliba és leülök, a táskámat leteszem magam mellé. Az asztal szélével felbontom a sört. Elég hangos, hogy odabent meghallja.
- Muta, te vagy az? Pisilned kell?- kiált ki a hálóból a vénember, én pedig majdnem felnevetek. Minden bizonnyal a kutyára gondol, aki odakint fekszik. Megöltem, hogy ne ugasson.
Halkan felkuncogok. Erre már komolyabban felfigyel.
- Ki az? Ki a fene az? Hívom a rendőrséget!- fenyegetőzik. Kutakodik a holmija között. Hallom, ahogy megtölt egy fegyvert… ez a hang a kis kézifegyverekre jellemző… lassan kiállít, maga előtt tartva a stukkert, be nem áll a szája. Vén hülye.
Megvárom, míg beér a nappaliba, és felkapcsolja a villanyt. Kis híján szívrohamot kap.
- Jó estét, Nakamura.- köszönök halkan, szokásos mosolyommal. Aztán húzok egyet a sörből. A fószer falfehéren bámul rám, leereszti a fegyvert, de tovább szorongatja. Végül rátalál a hangjára.
- Kai? Te meg mi a fenét keresel itt? Hogy jutottál be?- hüledezik, de én csak legyintek. Kényelmesen hátradőlök a fotelben, félredöntöm a fejem és mosolyogva nézem.
- Egyszerű volt, nem érdemel szót. De hadd mondjam el, hogy igazából miért is vagyok itt. Biztosan érdekli.- kuncogok fel halkan. Az üveget leteszem a dohányzóasztalra. Érdeklődve néz rám, hallgat. Folytatom. – Mély nyomot hagyott bennem, mikor múltkor becsmérelte a művészetemet. Ezt jöttem megtorolni.
- Megtorolni?- ismétli értetlenül. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire ostobák. Bólintok. Viszont, amíg nála van a fegyver, nem támadhatok. Felveszem az asztalról a kristályból készült hamutartót, megforgatom a kezemben, majd a férfira nézek. – Tudja, nem esett jól, amit akkor mondott. Ezért, hadd magyarázzam el, mi is pontosan az én művészetem. Tudja, én azt a pillanatot örökítem meg, mikor az emberek meghalnak. Azt, hogy milyenek is a haláluk pillanatában, hogy bontakoznak ki… az igazi személyiségüket örökítem meg… a rothadt belsőjüket…
Elakadó lélegzettel mered rám, gesztikulálni próbál, lereagálni a hallottakat. Ezt használom ki. Mikor felemeli a fegyvert tartó kezét, egyszerűen felé hajítom a hamutartót. A fegyver átrepül a szobán, a hamutartó pedig milliónyi, csillogó darabra törik, beteríti a padlót. A férfi ijedten hátrahőköl, de elcsúszik a darabokon. Hanyatt esik. Ijedten kapálózik. Elmosolyodom.
Most megtudja, mi jár annak, aki porig alázta a művészetem.
Ő is az áldozata lesz…
Felveszem a pisztolyát, és rászegezem.
- Kai, ne csinálj ostobaságot… hidd el, megbánnád… te is tudod, hogy azt nem gondoltam komolyan…- próbál mentegetőzni, védekezően maga elé teszi a kezét. Ezt gyűlölöm. Ilyenkor mindenki mentegetőzni próbál. Mindenki megpróbál meggyőzni, hogy rosszat teszek…
Na és aztán?
Tisztában vagyok vele, mit akarok tenni.
Elkomorult tekintettel nézek le rá.
- Késő bánat. Már kimondta, és a múltat nem lehet eltörölni… megsértett, amiért én most elégtételt veszek… most pedig álljon fel.- parancsolom ridegen. Nagyot nyelve feltápászkodik a földről, én pedig a hálószobája felé kezdem terelgetni. – Vegyen fel egy öltönyt.
- Miért?- habogja sápadtan, de csak halvány mosollyal félredöntöm a fejem.
- Mert a ruha fontos eleme lesz a művemnek.- jelentem ki közömbösen, joga van az információhoz a halál előtt. Nem? Hiszen ez már nem számít. Percekkel a halál előtt semmilyen beszámoló nem menti meg. Nem teszi boldogabbá. Nem szünteti meg a szenvedéseit.
Tovább kérdezget, én pedig türelmesen elmesélek neki mindent. Elmesélem, mi a tervem vele. Hogyan fogom megölni. Hogy aztán lefesthessem.
Régóta csinálom ezt. Lerajzolom, hogyan fogom megölni az áldozataimat, és a képeket pedig a helyszínen hagyom. Miért? Amolyan monogram. Hogy a hekusoknak még jobban főjön a fejük. Szeretek velük játszadozni. Néha még kis üzeneteket is rajzolok vérrel a falakra. Élvezem, hogy üldöznek. Élvezem, hogy majdnem elkapnak. Az adrenalin miatt.
Szeretek félni. Izgalmas.
Lassan felveszi az öltönyét, visszasétálunk a nappaliba, ő pedig már teljesen sápadt, remeg és izzad félelmében. Jót mulatok rajta. A rendőrséggel kezd fenyegetőzni. Felnevetek. Közlöm vele, hogy már évek óta gyilkolok. Ájulás közeli állapotba kerül. Támadásba lendülök.
A falhoz taszítom, megragadom a nyakkendőjét, és egy késsel kiszögezem a falra. A torkához kap, és hörögve megpróbálja letépni magáról a vékony anyagot, de nem jön neki össze.
Elkapom az egyik kezét, és halkan fütyörészve nekiállok levagdosni az ujjait. Lassan, egyesével. Ordít fájdalmával, rángatózik, megpróbál eltaszítani magától, de csak felkuncogok. Ostoba… hát nem látja, hogy már semmi esély?
Ezt imádom az emberekben… még a legkilátástalanabb helyzetben is képesek a reményt keresni, és minden lehetőséget megragadnak a menekülésre…
Idióták…
Röhögök a szánalmas próbálkozásain, és a pofájába vigyorgok. Aztán levagdosom a másik kezéről is az ujjakat… hehe…
- Látja Nakamura? Ez az ára, amiért a művészetem ócsárolta… maga is ugyanolyan képen fog szerepelni… felkoncolva… talán tényleg betartom az ígéretem és a saját beleivel aggatom fel a plafonra… mit szól? A csillár megtartja majd magát?- vihogok fel, vigyorom levakarhatatlan… szélesebb, mint valaha… hihetetlenül élvezem… az ember, aki undorítónak tartja a művészetem, most saját maga is része lesz…
Hát nem vicces?
Fütyörészve felveszem a mutatóujját a földről, majd nekiállok mintákat festeni vele az ingjére. Pont olyat, mint a harlekineknek… az ing egyik fele csíkos lesz, a másik pöttyös… így ni…
Most jöhet a tűzőgép… mikor felvillantom, kétségbeesetten felordít, ijedten rángatózni kezd. Felnevetek. Egyszerűen elvágom a nyakkendőjét, ő pedig erőtlenül csúszik a földre. Jókedvűen csak annyit mondok neki:
- Most pedig csukja be a száját!- kuncogok, de tovább ordít. Rosszallóan megrázom a fejem… - Nakamura, maga nem ért a szóból… ejnye…
Torkon ragadom. Szadista tekintettel nézem, ahogy elakad a lélegzete, és végre elhallgat… kapálózni kezd csonka végtagjaival, de nem érdekel túlzottan. Mikor végre becsukja a száját, összetűzöm két kapoccsal. Fájdalmas, érthetetlen hangokat ad ki. Felröhögök…
Őrülten csillogó tekintettel villantok elő egy kést, bedugom a szájába, és lefelé kanyarítom. Összeszorított szemekkel nyög. Igeeen… imádom ezt a hangot… ezt a végtelenül fájdalmas, elkeseredett hangot…
- Ez az… próbálj sikoltani! Próbálj! Próbálj könyörögni! Könyörögj, vagy kivájom a szemeidet!- vihogok fel, kíváncsi vagyok, ki tudja-e majd préselni magából azt a szót… ijedten, vérben forgó tekintettel próbálkozik, de nem megy neki… felröhögök…
A fejét a falhoz nyomom, szétfeszítem az egyik szeme szemhéjait, majd bedugom a kisujjam a szemgödrébe… a kis golyó mögé nyúlok, és egyszerűen kilököm… felkuncogok, ahogy visítani kezd, a szeme pedig az izmokon csüng az arcán, az üregből pedig vér folyik… vicces… megfogom a kis golyót, és húzni kezdem… a férfi megint visít, én pedig röhögök. Mikor a labda elszakad az izmoktól, megforgatom az ujjaim között, majd vállat vonva áthajítom a szobán. Még hallom, ahogy placcsan. Tényleg vicces.
- Hát nem muris, maga vén fasz?! Látja, mi a következménye pár meggondolatlan szónak?! Levágtam az ujjait! Kivájom a szemeit! El fog vérezni! Felaggatom a saját beleivel a csillárra!- kántálom vihogva, tébolyult tekintettel, neki pedig egyetlen megmaradt szeme őrülten forog. Nem tetszik. Azt is kiszedem.
Vigyorogva fogom le, és egy késsel kibököm a szemét. Halkan pukkan egyet, majd kifolyik… undorító… tetszik! Körberöhögöm… hihetetlen, hogy még mindig él!
Nem tudom abbahagyni a röhögést. Eszementül vihogok, miközben egy késsel felvágom a hasát. Feltűröm az ingujjaimat, aztán könyékig a pasiba mászok. Félretolom a gyomrát és a máját, aztán nekiállok kihúzkodni a beleit… hihetetlenül élvezem… ezen a ponton sajna már kiszenvedett, de nem gond… a fotelt a csillár alá tolom. A beleket felkötözöm a volt szomszédom combjaira és felkarjaira, aztán nagy nehezen felaggatom. Groteszkül fest, olyan, mint egy harlekin… lóg a levegőben, a saját nyálkás, véres belein, és csöpög róla a vér… már csak az utolsó simítás…
Egy könnycseppet karistolok az arcára. Egy pillanatra elgyönyörködöm művemben, a lecsorgó vérben… aztán megyek kezet mosni, előpakolom a táskámból a cuccaimat, és nekiállok festeni.
Épphogy felskiccelem a vázlatot, mikor ismerős hidegség borzongatja végig a tarkóm. Egy hideg penge cirógatja végig a bőröm, majd lassan előrevándorol, a nyakamhoz, és egy kemény test simul hozzám hátulról.
- Hát újra találkozunk...- susogom elégedett mosollyal. Hátrafordulok, és bár a kés pengéje a mozdulat következtében a bőrömbe vág, teljesen hidegen hagy. Vadul tapadok az ajkaira, szenvedélyesen csókolom meg, egyik kezemmel hátranyúlva s a hajába markolva. Felmorranva viszonozza a csókom, miközben szabad kezével előrenyúl és egy mozdulattal széttépi rajtam az inget.
Felnyögök, ahogy a kést a bőrömhöz nyomja, és nevének újabb betűjét karistolja belém, miközben a nyakamon csorgó vércseppeket kapkodja el nyelvével.
- Hihetetlen, hogy már ennyitől felizgultál...- súgja vágytól fűtött hangon, az ágyékomra markolva, én pedig nyögve vetem hátra a fejem.
- Nem vagyok mazochista, de te lassan azzá teszel...- duruzsolom a fülébe, majd bele is nyalok. Felé fordulok, hajánál fogva rántom félre a fejét és fogaimmal a puha bőrbe marok, tökéletes fogsornyomot hagyva hátra. Nyögve élvezi tevékenységemet, de ezúttal nem olyan figyelmetlen, a kést végig a tarkómnak szegezi... de így sem menekülsz...
Az ágyékára markolok, durván, ahogy ő is tette. Megremeg. Elvigyorodom.
- Ahogy érzem, nem csak én kívánlak téged...- duruzsolom a bőrébe, majd zavartalanul szétrántom az ingjét. De nem enged túl sokáig tevékenykedni, hanyatt vág a földön, én pedig pihegve terülök ki alatta. Fölém mászik, a késsel végigcirógatva a mellkasom. Én pedig sóhajtozva élvezem a hideg penge simogatását.
Ekkor veszi észre mellkasomon a különös tetoválást, széles vigyorral vezeti oda a kést.
- Találó, mit ne mondjak. Tökéletesen jellemez.- jegyzi meg, majd belevágni készül, de elsötétülő szemekkel markolom meg a csuklóját. A mozdulatba meglepően nagy erőt viszek, ő pedig összehúzza a szemeit.
- Ha nem akarod, hogy felkoncoljalak, azt békén hagyod...- súgom bájos mosollyal, majd az ingujjamból egy vékony kis penge kerül elő. A nyakához szegezem, a duzzadó vénához. Ha ezt elvágom, néhány perc alatt elvérzik... és ahogy látom, ezt ő is tudja, mert megmerevedik. Ez az egyetlen dolog, amiben sosem tehet kárt...
Düh villan a szemeiben, de teszek rá, lábam csúsztatom mellkasára s eltolom magamtól.
- Ha megbocsájtasz, szeretném befejezni ezt a képet, mielőtt megalvad a vére. Utána majd szórakozunk.- mosolygok rá, majd úgy, ahogy vagyok, visszaülök a képem elé és ábrándos mosollyal újra alkotni kezdek, csillogó szemekkel, elégedetten bámulva a mozdulatlan hullát.
Léptek halk hangja, majd nem sokkal mögöttem elhal. Gondolom, az alkotási folyamatot veszi szemügyre.
- Miért csinálod? Miért ölsz?- kérdi halk, elgondolkodó hangon, én pedig felkuncogok. Milyen furcsa kérdés... kell ehhez egyáltalán ok?
- A művészetem nevében. Hogy másokban félelmet keltsek. Az élvezet miatt... vagy csak egyszerűen azért, mert megtehetem. Nincs különösebb okom.- vonom meg a vállam elmélyülten rajzolgatva. - Ölök, mert kedvem van hozzá.- jelentem ki, elgondolkodó arccal szemlélve a hulla merev arcot. Nakamura... kis koromban máshol laktam. Egy vidéki kis házban, a nagymamámmal. Nakamura pedig a szomszédunk volt. Egyszer meglátta a rajzaimat. Azt mondta, nem vagyok normális, orvoshoz kellene mennem. Azt mondta a rajzaimra, hogy undorítóak.
A múltkor eszembe jutott ez a kis incidens. Napokba telt, mire ráakadtam az öregre. De megérte.
- És te? Te miért csinálod?- pillantok hátra a vállam fölött, kíváncsian fixírozva az arcát.
|
| vicii | 2012. 05. 23. 21:06:45 | #21140 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Őrültemnek - frunak)
Hogy öljem meg? Sokáig szenvedjen, vagy jöjjön el számára a megváltás hamar? Mit kezdjek a testével? Tüntessem el, vagy hagyjam ott? Mit használjak a gyilkossághoz? Kést? Vagy a saját két kezemet? Valami mást?
Hogy oldjam meg?
Szenvedjen sokáig…
Mert nem vett komolyan.
Először megszúrom, közvetlenül a bordái alatt, hogy ne legyen kedve sokat kapálózni… aztán a tenyereinél fogva kiszögezem a falra, hogy biztosan egy helyben maradjon… félelmet akarok látni az arcán… rettegést…
Minden ember retteg a haláltól. Miért? Mert egyszerűen nem tudják definiálni. Nem tudják, mi történik a halál pillanatában… a lélek egyszerűen megsemmisül? Vagy tényleg létezik túlvilág, és oda kerül?
Egyáltalán van nekünk, embereknek lelkünk?
Csupán hús és vér vagyunk, semmi több… élő szövetekből felépített gépezet… vagy több is áll a háttérben?
Mit nevezünk tudatnak? Reakciókat külső hatásokra, vagy egy felsőbb létforma döntéseit?
Levágom a kezeit, pont a könyökénél, a csontok találkozásánál. A porcot egyszerű elvágni.
Fájdalom… az idegek jelet küldenek az agyba, a másodperc tört része alatt, jelezve egy külső hatást. Ez a fájdalom. Nem ez a fájdalom. A fájdalom több ennél. Több némi fehérje alapú sejtnél… de mi? Mi egyáltalán az érzés? Mit jelent érezni? A fizikai és a lelki érzékelés két különböző dolog? Igen. Miért? Nem tudom.
Az ember egy megfejthetetlen élőlény.
Azután a késemet a torkába bököm, átlyukasztva a nyelőcsövét. Fulladozni kezd majd, de a vérveszteség miatt nem lesz ereje bármit is tenni. Ezen a ponton sietni kell, mert az áldozat elvérzik. És ugye én nem akarom, hogy idő előtt meghalljon… szenvednie kell… szenvednie… mert nem tisztelt.
Az emberek miért keresik egymás társaságát? Miért nem tudnák mások nélkül élni? Miért hajkurásszák egyre csak a szerelmet? Hiszen mindennek van ellentéte. Minden pozitív töltéshez negatív is társul. A szerelemmel fájdalom jár. Mert egy szerelem sem tarthat örökké. Egyszer minden érzelem elenyészik, és a csalódás fájdalma lép a helyébe.
Mi az a szerelem? Definiálni tudja valaki? A szerelem nem más, mint testi vonzalom és szimpátia együttese. Semmi több. Értelmetlen. Szükségtelen. Csak a testet kell kielégíteni, más nem számít. Hiszen egy léleknek nem lehetnek igényei. Olyan, hogy lélek, nem létezik. Nincs lelkem.
Átvágom a szegycsontot, majd felnyitom a mellkasát. Szétfeszítem a bordákat, és majd a szemem elé tárul a tüdő, ahogy kétségbeesetten ki akar tágulni, magába szívva az oxigént. Eltávolítok mindent a mellüregből, kivéve a szívet. Látni akarom… látni akarom, mi olyan különleges benne. Olyan, mint egy motor. Végeláthatatlanul dobog, egyre pumpálva a vért, fenntartva a testet, táplálva a szerveket, a sejteket.
Az emberi test csodákra képes. Bárki tud gyomor, vagy éppen vese, esetleg máj nélkül élni. Szív nélkül miért nem? Mert egy ember sem lehet szívtelen. De akkor lelketlen sem?
Bennem nincs semmi emberi. Nincs se szívem, se lelkem. Kitéptem mindkettőt. Nincs rájuk szükségem. Fölösleges terhek.
Mire végzek a szervek eltávolításával, az áldozat már kiszenvedett. A véréből egy hatalmas szívet mázolok a padlóra, a hullát a közepére fektetem, kiterítve. A végtagjait, és a kiszedett szerveket elhelyezem körülötte, mint egy koszorút. Lecsukom a szemeit, majd késsel groteszk mosolyt vágok az arcára. Miért? Csak. Csak mert úgy tartja kedvem. Mosolyogjon. Mert nem tisztelt. Mosolyogjon. Mert ő már tudja, mi vár ránk a halál után. Mosolyogjon. Mert neki már csak szíve van.
A/4-es lapra felvázolom a tervet. A kiterített hullát a vérrel rajzolt szív közepén. A felnyitott mellkassal, amelyben már csak a szív árválkodik. A csonka végtagokból kilógó ereket. Az arcon a groteszk kifejezést. Azt a beesett, lelketlen arcot, melyre késsel lett mosoly kanyarítva. Körülötte a szerveket. A tüdőt, melynek hólyagjai már csak egy kevés oxigént tartalmaznak. Mint valami lufi, ami félig leeresztett már. A hulla alatt hatalmas vértócsa. Erre-arra szétfolyva, beterítve a padlót. Sötét, az éjszakában feketének látszó vér. Már szinte meg is alvadt. Összefüggő réteget alkotva.
Meg is van. A rajz kész. Színes is… bár a sötét árnyalatok dominálnak. Kék, vörös, barna, fekete… remek. Anatómiailag tökéletes.
Arcomra halvány mosoly kúszik művem láttán, elégedett, kissé elrévedő mosoly. Elképzelve a gyilkosságot. Elképzelem, hogy fog kihunyni a fény a szeméből, mikor végre elvérzik. Vagy megfullad. Ki tudja.
Furcsa látvány végignézni egy ember halálát. A vég előtti percekben mindenre képesek. A saját anyjukat is megölnék, hogy kiváltsák magukat. Miért? Az embereknek mégsem fontos a másik? Mégis tudnak egymás nélkül létezni?
Nem. De én igen. Nekem nem kell senki más. Mert nekem lelkem sincs.
Végigmérem a művem. Elégedett vagyok vele. Mert én jónak látom. Mert nekem így megfelel. A valóság ábrázolásra törekedtem alkotás közben. Mert minek ferdítsük el a valóságot? Annak nincs semmi értelme.
Ez művészet. Mert ez lelkekben hagy nyomot. És ha valóban van élet a halál után, akkor ez a mű is örökre megmarad. Mert örökre bevésem valaki lelkébe.
Megdermedek.
Az Egyetem udvarán ülök, az egyik hatalmas tölgyfa tetején. Szeretem ezt a fát, itt mindig elfog az ihlet. Innen kedvemre szemlélhetem az engem körülvevő világot. De megint érzem, hogy valaki figyel. Már hete óta figyel. Mit akarhat?
Zavartalanul elteszem a rajzom, aztán egy könnyed ugrással a földön termek s komótos léptekkel megindulok a terem felé. Mindjárt kezdődik az óra.
Kíváncsi lenne? Vagy akar valamit? Rájött valamire?
Képtelenség. Ostobaság. Én tökéletesen gyilkolok. Soha, senki nem látott még meg. A lebukás veszélyes pedig egyenlő a nullával. De akkor mégis ki ez?
Utána kell járnom. Meg kell tudnom. Vagy hagyjam egyszerűen, hogy ő lépjen elsőnek?
A kíváncsiság egy különös dolog. Az egyén gondolatait mindig visszatereli egy bizonyos dologhoz, függetlenül minden mástól. Gyarló, emberi dolog ez is. Gyűlölöm.
De mulattat.
Beülök az órára. A kezemre támaszkodva elmélkedem, a tanár szavai el sem jutnak hozzám. Sosem jut el hozzám az ostoba fecsegésük. Nem vagyok rá kíváncsi. Az Egyetem amúgy is csak álca. Azért van, hogy mégse tengessem céltalanul a napjaimat. Hogy mások feltörekvő, céltudatos diáknak lássanak.
Mekkora ostobaság.
Órák után hazafelé veszem az irányt. Azonban mikor belépek a lakásba, megakad a tekintetem egy fehér borítékon, a padlón. Valaki becsúsztatta az ajtó alatt résen. Beteszem magam mögött a falapot, a táskámat a kanapéra dobom és felbontom a levelet. És ahogy a szemeim pattognak a betűkön, arcomon folyamatosan groteszk mosoly ömlik szét. Szóval te vagy az...
Követem a híreket a rendőrségen. Valaki más is gyilkol a városban, brutálisan, mocskosan. Azok az ostoba fajankók először azt hitték, az is én vagyok, de én nem alacsonyodom le az egyszerű trancsírozás szintjére. Én művész vagyok, nem pedig szadista.
Összeáll a kép.
Ő figyelt. Meg akar ölni.
A vérem pezsegni kezd, eláraszt az adrenalin. Végre egy kis szín az én vörös életemben. Már kezdem untkozni. Ennek örömére elhalasztom a betervezett gyilkosságot.
Előhúzok egy kést a ruhám ujjából, majd a levelet egy erős mozdulattal a falra szögezem. Lássuk, ki öli meg előbb a másikat.
*
Este elmegyek a könyvtárba, ahogy akarta. Egy nő is van ott. Őt is ide csalta. Egyszerre akart végezni velünk? Neeem... ő másra pályázik. Ő a játékot élvezi. Talán az egyikünkkel végig akarta nézetni, amíg a másikat feltrancsírozza.
Tetszik a módszere.
- Szép estét.- köszönök hangosan, arcomra öltöm szokásos, semmitmondó mosolyom. Ezt az egy álcát ismerem csupán. Maszkként húzom magamra a kedvességet.
Egy mosoly csupán, mégis mindent meg lehet oldani vele. Mert egy mosoly láttán az emberek szimpátiát éreznek a másik iránt. Senki nem gondolná, hogy beteg elme lapulhat egy mosoly mögött.
A nő meglepetten fordul felém.
- Nahát... szép estét. De a könyvtár zárva van.- mondja zavartan, de én töretlen mosollyal hozzá lépek, karnyújtásnyi távolságra.
- Tudom.- jelenti ki egyszerűen. Látom a zavart a szemében.
Felkuncogok.
Vicceljük meg egy kicsit a nagykutyát.
*
Dolgomat végezve csendesen távozom, hátra hagyva a még meleg hullát. Mesterien végeztem vele, de ugyanakkor gyorsan. Sietnem kellett, mert bármikor betoppanhat. Ezért egyszerűen kizsigereltem a hölgyet.
Gyorsan elhagyom az egyetem területét, a parkolón átvágva, és mikor már elég messze kerülök, zsebre tett kezekkel kezdek dúdolni egy lágy, ugyanakkor hátborzongató dallamot.
Emlékszem, ez egy régi horrorfilm betétdala volt. Még egészen kicsi voltam, mikor láttam, úgy 6 éves. A főszereplője egy egyetemista srác volt. A művészet nevében koncolta fel az embereket, áldozataiból pedig élő szobrokat csinált.
Én pedig határtalan gyönyörűséget éreztem a film láttán. Tisztelet szállt meg. Tiszteltem azt a srácot.
De ő túl ostoba volt. Alapvető hibákat vétett, így hamar elkapták. Ebben különbözünk csupán. Én soha nem hibázom.
Újra érzem magamon azt a szempárt.
Zavartalanul sétálok tovább.
*
Másnap kihagyom az egyetemet, kutatni kezdek. És nem kell sok, máris egy könyvesbolt ajtaja előtt állok, töretlen mosollyal.
Alex Hume, 25 éves, eladó ebben a könyvesboltban. Hamar sikerült kiderítenem, hogy nemrég viszonyt kezdett a nemrég brutális kegyetlenséggel meggyilkolt Yoshidával.
Mit meg nem tud az ember, ha betör a rendőrségre...
Belépek hát, a kis csengő az ajtő felett pedig zenélni kezd, lágy, csilingelő hangon.
A pult felé pillantok, Alex unott arccal olvas valamit. Beljebb lépek hát, beteszem magam mögött az ajtót és eltűnök két polc között. Még nem vett észre.
Megnézem magamnak.
Nahát... egészen magas, úgy 190 centi lehet. Átlagos ruhát visel, amivel beleolvad a tömegbe, de még ruhán keresztül is látom, milyen izmos, szép, széles vállai vannak. Ezek szerint közvetlen közelharcban nem győzhetek ellene. Az ügyességeet és a gyorsaságomat kell használnom, ha szembe kerülünk. És az eszemet.
Az arca... nos, egészen fiatalos, jóképű. Az álla lágy vonalú, az ajkai vékonyak és halványak, akár két összesimuló penge. A tekintete élénkzöld, egészen különleges. A haja félhosszú, élénkvörös, mint a frissen kicsorduló vér...
Egész megjelenéséből valami különös nyugodtság sugárzik.
Tetszik nekem ez a férfi.
A szemeim megcsillannak. Hosszú, élvezetes játéknak nézek elébe.
Körülnézek a könyvek között, és találok is egy egészen érdekes, anatómiáról szóló könyvet. Fellapozom, ennek még hasznát vehetem. Töretlen mosolyal indulok el felé, majd leteszem az orra elé, a pultra.
A könyvre pillant, aztán beüti a gépbe, bemondja az árat és a kezét nyújtja.
Én pedig fizetek.
- Szép szemeid vannak, mondták már?- kérdem könnyed hangon, játékosan. Megmerevedik, majd villanó szemekkel pillant rám. És én felkuncogok. - Alex, ugye?- kérdem, felkönyökölve a pultra, a szemeibe nézve. Tényleg gyönyörű szemei vannak. Egészen igéző ez a pillantás.
- Igen. Te pedig Kai, ha jól tudom.- villant meg egy kedvesnek aligha mondható mosolyt. Milyen szórakoztató. Csak nem azért dühös, mert kicsináltam a játékszerét?
- Jól tudod.- bólintok, aztán közelebb hajolok hozzá, nehogy valaki más is meghallja. Bár, most elég kevesen vannak, azok is a polcok között. - Részvétem a barátnőd miatt. De nem tudtam ellenállni a kísértésnek.- súgom, mélyen a szemeibe nézve, élvezve, ahogy fellobban bennük a düh. Szeretek játszadozni az emberekkel.
Szegénykém. Ha így folytatja, hamar el fogja kapni a rendőrség. Az olyan gyilkost, akit az érzelmei irányítanak, hamar elkapják. Mert hibát vétenek.
Ellenben nekem nincsenek érzéseim. Nem vagyok dühös vagy szomorú. És ez az, ami megkülönböztet. Ez az, ami tökéletes gyilkossá tesz.
- Meg foglak ölni.- mondja halkan, szikrázó szemekkel. Felkuncogok.
- Milyen kár... pedig én szívesen játszanék veled.- súgom a fülébe. Úgyis kezdem unatkozni. Nem tudok ellenállni a kísértésnek.
Ráadásul kívánom. Nagyon jól néz ki, és a személyisége is lehengerlő... kell nekem...
Még utoljára rámosolygok, majd búcsút intve felkapom a könyvem és távozom. Már alig várom, hogy újra találkozzunk.
*
Este van már, én pedig hazafelé tartok. Lágy, nyári szellő fujdogál, belekap a hajamba. A város fényeit felkapcsolták már, az utcai lámpák sárgásan világítanak, elnyomják a csillagok fényét. A város halkan morajlik, a távolban sziréna harsan. A színes neonok szemkápráztatóan illódzanak.
Egyedül sétálok egy kihalt utcában. Nyugodtság önt el. Nemrég pár kellemes órát töltöttem el az egyik egyetemi tanárom társaságában. Azt mondta az egyik festményem láttán, hogy ez nem művészet. Hogy ez egy beteg elme szüleménye.
Négy órán kersztül kínoztam, élvezve a sikolyát, a könyörgését... még most is beleborzongok.
Aztán egy kéz markolja meg a vállam, durván a falnak penderít. Egy kés szorul a torkomnak. Az adrenalin azonnal pezsegni kezd a véremben, a szívem hevesebben dobog.
- Már vártalak.- súgom reszketegen, a dühös szemekbe pillantva. Élvezem, jobban, mint azt el tudná képzelni. A rendőrök nem tudnak kézre keríteni, tippük sincs, ki lehetek. De ez a férfi most itt áll előttem, a torkomnak egy kést szorít. Bármikor megölhet, és ez lázba hoz. Végre egy kis izgalom... végre egy kis kockázat...
Összehúzza a szemeit.
- Meg foglak ölni.- súgja megrészegülten, a kést a nyakamhoz nyomva, a penge pedig a bőrömbe vág. Csípős fájdalom cikázik végig rajtam. Kéjesen felnyögök. Ahh, felizgultam...
- De én nem akarok meghalni.- súgom, a szemeimet az övébe fúrva. Elvigyorodik, a kezeimet összefogva a fejem fölé nyomja, lefog. Majd a kést lejjebb irányítja...
- Teszek rá, te mit akarsz.- közli nemes egyszerűséggel, majd elvágja a nyakkendőmet. Én pedig kipirultan, levakarhatatlan vigyorral figyelem, ahogy az ingem gombjait is egyesével levagdossa. És mikor feltárul előtte csupasz mellkasom, végigcirógat a hideg pengével...
- Megölni akarsz vagy felizgatni, szépfiú?- kérdem kéjesen, mire apró vágást ejt rajtam, játszadozik. Majd a szájához emeli a kést és lenyalja róla a vért... én pedig kéjesen felnyögök, és mivel elég közel van, ezért az ágyékomat az övének dörgölöm. Láthatóan meglepődik, én pedig ezt használom ki. Az egyik kezem kicsusszan az ujjai közül, az ingem ujjából pedig elővillan egy penge. A nyakához szegezem.
Megmerevedik, dühösen villogó szemekkel néz rám.
- Úgy tűnik, fordult a kocka.- súgom, majd kiveszem a kezéből a kést. Egy mozdulat, és máris eltűnt a fegyver a ruhámban.
- Rajta, ölj meg.- sziszegi, de csak felkacagok. A mellkasához simulok, érzékien besimítve a felsője alá... végigtapogatom, elővigyázatosan elszedve a fegyvereit.
- Dehogy öllek. Jobb szórakozást nyújtasz ahhoz, hogy csak úgy elvágjam a torkod.- súgom, a kést a nyakához nyomva... a vére kiserken, én pedig érzékien nyalintom le kiserkenő vérét...
Majd lábujjhegyre állva hajolok hozzá, ajkaimat az övére simítva... forrón, szenvedélyesen csókolom, ő pedig hevesen viszonozza, vadul az ajkaimba marva, és mikor vérem megédesíti a csókunk, ajkaiba sóhajtok.
- Még találkozunk, szépfiú.- súgom aztán, majd egyszerűen az ingujjamba csúsztatom a kést és tovább sétálok, halkan dudorászva. Még a sarkon visszapillantok rá, még mindigg ott áll, megkövülten. Rámosolygok. Aztán tovább megyek.
|
| Rauko | 2012. 03. 09. 17:42:10 | #19719 |
Karakter: Ben Halding
Megjegyzés: ~Vyvynek
- Kurvára nem kellene minden kis geciszagú fasszal elmenni baszni - morran rám Steve.
- Neked meg kibaszottul ki kéne mosni a szád, haver - vigyorgok rá.
- Mondjuk gecivel... - teszi hozzá Jack. - Akkor tuti elmúlna ez a hiszti is.
- Ja, ha kefélnél egy jót, tuti helyrejönne a hangulatod - bólogatok. Szexelni jó.
- Én nem te vagyok - morog rám nézve. - Egyébként is, kényes az izésem és nem akarom, hogy akárki a számba tegye a farkát.
- Akkor tedd te valakijébe - pillantok rá, majd a vodkáért nyúlok. - Egyébként emlékeztessetek, miért ezt a kommersz szart vettük meg? - lóbálom meg egy kicsit az öveget.
- Mert te például semmit sem adtál bele, és hárman dobtuk össze - szólal meg Alex.
- De akármikor leszoplak, ha akarod - mosolygok rá kedvesen.
Mert ez így működik. Én a nyakukon lógok, haverok vagyunk, és ha kell valami, amit én is meg tudok adni, akkor megkeresnek. Nem rontja el a barátságot, hiszen csak szopást vállalok, cserébe amikor akarom, ellátnak kajával meg piával. De mivel töketlen marhák, még csak Alex keresett fel emiatt, pedig Jack-nek és Steve-nek is említettem már.
- Kéne keresni egy pasit - jegyzem meg, majd az üveget a számhoz emelem és iszok egy jó nagy kortyot és tovább adom. A többiek kényes pofája nem vesz be annyit, mint az enyém, így jó tíz perccel később már érzem, hogy jól leszek ma este is. Pláne akkor, amikor Alex előkap egy szál cigit, és rágyújt. A füst átjár mindent, és amikor hozzám ér, bele is szívok, hiszen szeretem, ha kába vagyok. Olyankor jó szexelni is, akkor még az sem érdekel, ha egy hájas, öreg faszi. Csak fizesse ki.
* * *
- Alex, nem akarok kefélni - lököm el magamtól a srácot. Nagyon rám van cuppanva, és ahh. Semmi kedvem hozzá. Pláne így, hogy lassan kurváéra érzem a piát, és kezd szép lenni az élet.
- Faszt kéreted magad - kap utánam, de inkább elslisszolok. Mondjuk a kis futás után eléggé megszédülök, és beüt a pia.
Énekelni akarok...
Az első, ami eszembe jut, pont egy ultrarégi dal.
„You are my sunshine, my only sunshine
You make me happy when skies are grey
You'll never know, dear, how much I love you
Please don't take my sunshine away”
Közben valahova érek... de hol a faszban vagyok? Pislogok, de valamiért elkezd minden forogni és pörögni. De ez a dal még mindig olyan kurva jó, nem tudok leállni vele, csak énekelem! Aztán elém lép egy...
Most tényleg ennyire részeg vagyok...?
Maszk van rajta? Meg kéne kérdezni, tuti ami fix alapon, és ha már úgyis konkrétan ráestem, akkor biztosan lesz olyan kacsa, hogy elmondja.
- Miért van rajtad maszk…? - kérdezem teljes beleéléssel, próbálva fókuszálni valamelyik fejére... mert most hármat is látok, de három, amin ugyanaz a maszk van? Szerintem ennél akárki kreatívabb. Le kéne szedni róla azt a szart. Tuti jó pasi...! De miért nem tudom megfogni?! - Valami… zaklató vagy? - Ahhj, utálok részeg lenni. A válaszát már nem is hallom.
Elfáradtam az ivásban...
* * *
- Azt a körbecseszett eget, valaki adjon egy fájdalomcsillapítót! - kiáltok fel, amikor kinyitom a szemem.
Semmi válasz. Morogva nyitom ki a szemem és azonnal vissza is zárom. Kurva napfény.
De akkor itthon vagyok.
Sóhajtva mászok ki az ágyból, mert akkor nekem kell elmenni bogyeszért, ami egyébként nem is biztos, hogy van itthon.
Ahh, bassza meg.
Persze a kisszekrényben találok egy ki tudja milyen gyógyszert, be is veszek belőle kettőt, ártani nem árthat azt hiszem.
Morogva nyúlok a mobilomért, amikor eszeveszett hangerőn kezd csörögni. Mintha a fülemhez kötötte volna valaki!
- ’fasz van?
- Neked is kellemes reggelt, haver - röhög bele Alex. - Jössz ebédelni valamerre?
- Kefélni akarsz? - ásítok bele a telefonba.
- Nem, szimplán csak kajálni - kuncogja.
- Akkor mássz át, nincs kedvem menni sehova. - Részemről itt le is lenne tudva a dolog, de persze nem hagyja.
- Jaj ne legyél már fasz! Öltözz fel és gyere le a hambishoz a metrónál.
- Az messze van - jegyzem meg.
- Három perc séta, baszd meg - röhög fel. - Ott várlak fél óra múlva! - És leteszi.
Anyád.
* * *
- Este menjünk valamerre? - kérdezem, miközben kétpofára tömöm be a hambit. Kihisztiztem egyet elvitelre is, legalább nem kell venni kaját. Ezek az óriáshambik kétszerre is kitartanak.
- Steve-ék nem jönnek, nekem meg otthon kell melózni - sóhajt fel. Nem kérdezek többet, tudom, hogy az apja alkesz, és amikor szétveri a házat, akkor mindig ő pakolja össze.
- Akkor elmegyek felszedni valakit - rántom meg a vállam, és felállok, hogy kérjek egy kólát, de ahogy mozdulok, Alex utánam szól.
- Ez mi? - kérdezi, és felmutat egy kártyát.
- Honnan tudjam? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Belőled esett ki - néz rám.
* * *
Hogy lehetek ekkora fasz?! Egyáltalán minek jövök el valahova, amikor azt se tudom, hogy kihez, minek meg hova jövök?! Ahh, idióta vagyok. De az emlékeim nem csalnak, Alex is megerősítette, szóval ha minden igaz, akkor a maszkos pasastól kaptam. Tehát csak itt lesz valahol... maszktalanul.
Csak az a baj, hogy rohadtul nem bírom az ilyen elit helyeket.
- Fiatalember, megtudhatnám, hogy mit keres itt? - lép mellém egy biztonsági.
- Nem tudom. - Felpillantok a pasira, és hm... nem is rossz. - Segítene esetleg? Milyen rendezvény ez? - kérdezem bájologva és közelebb lépek.
- Egy bemutató. Az egyik híres krimi író... - kezd bele, de leintem.
- Nincs kedved dugni egyet a férfimosdóban? - hajolok picit közelebb.
- Szolgálatban vagyok - húzza ki magát.
- Ja, persze - sóhajtok fel, és ellépnék mellette, de valaki elvágja az utamat.
- Valami gond van? - kérdezi a csóka, akinek a hangja olyan... ismerős.
- Semmi Mr. Jackobsen, a fiatalember épp távozni készült - néz rám jelentőségteljesen a biztonsági őr.
- Ja, impotens faszokkal nem foglalkozom - morranok rá a bizti őrre. - De téged nem ismerlek valahonnan? - kérdezem a pasi felé nézve.
- Ha maszk lenne rajtam bizonyára könnyebben menne - mondja, mire leesik.
- Te vagy a csóka tegnapról - vigyorgok rá.
- Kijózanodtál? - kérdezi. Fzurcsa az arca, de igazából tetszik. Férfias. Kék szemek, fekete haj, magas, izmos. Pont az esetem.
- Mondhatni. Végeztél itt? - kérdezem, és bepillantok a boltba.
- Mondhatni - rántja meg kissé a vállát és ő is bepillant. - Miért?
- Gondoltam meghívhatnál valamire valahol, aztán felhívhatnál a lakásodra, hogy dugjunk egyet - nézek rá. - Reggel dolgom lenne, de tuti élvezni fogod - kacsintok rá. - Tetszel nekem és szabad az estém, emellett kajás vagyok és szexelni is akarok. Jössz? - kérdezem vigyorogva.
|
|
