Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Eshii2019. 07. 17. 22:48:35#35650
Karakter: Finn O´Connell



 A gondolataimba se tudok belemélyedni, ugyanis egy kis mitugrász jelenik meg előttem. Halvány mosolyt küldök felé, de ez se segít, ugyanis marad. Jaj, de marad!

- Szóval… Finn. – Landol előttem egy italos pohár.

Nem tetszik ez nekem. Se a tekintete, se a hanglejtése, se az ingyen ital, se az, hogy Finnek szólított. Sose engedtem meg neki, s nem is rémlik, hogy bemutatkoztam volna. Persze, e téren nem a legjobb a memóriám. Nem az esetem a srác, naná, hogy nem rémlik.

- Tessék?

- Szóval…

- Kibököd végre? – sóhajtom, majd lehúzom az italt.

- Alex egy nagyon jó srác, aki egy remek partnert érdemel. Olyat, aki nem szórakozik vele, és főleg nem kihasználja. Ha nem vagy ilyen, remek. Azonban rajtad tartjuk a szemünket mindenképpen és ha bántod, kicsinálunk.

Én már kiszúrtam a szóban forgó alakot, aki mosolyogva siet vissza hozzánk, de hagytam a kölyköt kibontakozni.

– David, miről is folyik a csevej? – érdeklődik Alex, de a kölyök csak int egyet.

– Áh, semmi-semmi, főnök – feleli vigyorral az arcán, majd megy is dolgozni. Alexander kérdő tekintetét rám emeli, de én csak megrázom fejemet. Semmi komoly. Várjunk…

– Főnök?

– Nem mondtam volna? Én vagyok a tulajdonos – kacsint rám, mire bólintok egyet. Érthető. Olyan kis uralkodó típus, amit kicsit se bánok.

– Akkor már értem, honnan telt arra a remek kis lakásra – méregetem. Nekem is telne rá, de én elutazom… hogy még több pénzt keressek. Ördögi körforgás.

– A bár csak félig játszott szerepet benne… igazából… az örökségem egy részét is hozzátettem – teszi hozzá az új infot. Kezd nekem megnyílni, aminek örülök, azonban a veszteségét sajnálom. A poharamért nyúl, így lehetőségem van elkapni a kezét, hogy gyengéden rásimíthassak.

– Sajnálom –  suttogom, míg jobb híján a kezét becézem. Arcvonásai ellazulnak, felszusszan s mosoly kúszik ajkaira.

– Köszönöm – ad hangot hálájának, majd tekintete lecsúszik a kezeinkre. – Finn… ez nem hiszem, hogy jó ötlet…

– Az érintésem vagy az udvarlásom? – kérdezek rá széles vigyorral.

– Egyik sem – vallja be motyogva egy fejrázás után. Elhúzná kezét, de gyorsabb vagyok, s erőteljesebben szórítok rá. Sőt, megtetőzöm a helyzetet egy kézcsókkal is, ami hátrálásra készteti. – Me-megőrültél? – dadogja édes zavarában, amin jót nevetek.

– Már udvarolni sem szabad? – kacsintok rá.

– Hülye barom – motyogja tőlem elfordulva, de eme zavar palástolás csak még hangosabb kacajra ösztökél.  

– Szóval… – igyekszem egy köhintéssel visszarázni magam, hisz itt az ideje a nagy kérdésnek. Nem, nem annak! Másiknak. – Arra gondoltam, lenne-e kedved eljönni velem valamelyik este egy táncestre? – A reakció látványos. Tátott szájjal fordul felém, majd hirtelen elkezd nevetni. Ajaj, azt hiszem eltörtem benne valamit. Lehet… fél a táncosoktól. Bár, akkor nem egy ilyen helyet üzemeltetne.

– Ez…  Ez most komoly? – Ennyire vicces lenne, hogy nem valami tipikus helyre akarom vinni, étterem vagy állatkert? Felnőttek vagyunk, értelmes randi helyek kellenek. Esetleg az amerikaiaknak más az értelmes? Nem tudom mi lehet az, de tuti eléggé…alacsony szint.

– Öhm… – túrok hajamba tanácstalanul, s kissé zavartan a kialakult helyzet miatt. – Nem találtam egyetlen más, randinak alkalmas programot sem. De örülök, hogy jól szórakozol rajtam…

– Sajnálom – kuncogja. – Csak sosem gondoltam volna, hogy egyszer elhagyja a szádat a táncest szó.

– Ennél azért azt hittem, többre a tartasz… Egy táncest igenis lehet… jó – bököm ki, de közben rájövök, hogy nem nagyon voltam még ilyenen.

– Na, lássuk, szóval randira akarsz vinni? – vált komolyabbra, s újra felvonja szemöldökét.

– Az volt a terv – felelem száj húzva – De ezek után lehet, hogy csak maradok az önbecsülésem apró darabjainak összekaparásánál – sóhajtom lemondóan. A biztatása azonban váratlanul ér, hisz a nyakkendőmnél fogva húz magához, s orrunk szinte egymáshoz simul.

– Elmegyek veled, egy feltéttel, de helyet én választok – bazsalyogja, ami engem is feldob.

– Értettem, Főnök – tér vissza a vigyorom. – Mi lenne ez a feltétel?

– Hogy visszafogod a kezeidet – böki ki, miközben arcába fut a vér. Hiába a zavara, tekintetét nem veszi le rólam. Meglep ezzel, de azt hiszem elfelejtett valamit.

– Csak a kezeimet? – érdeklődöm mosollyal ajkamon, majd megmutatom neki mivel tudom még nagyon zavarba hozni. Így van. Az ajkaimmal.

– Finn – figyelmeztet egy morranással ajaknyalásom után.

– Jó-jó, ígérem – vetek egy gyors keresztet. Azt hiszem megnyugszik, de nem tudom mire fel. Nem vagyok vallásos, talán Alex igen? – És hová megyünk? – érdeklődöm, ha már a tánc estém ki lett röhögve.

– Azt hallottam, a közeli városban a héten álarcos fesztivál van. Minden évben imitálják egy adott ország híres ünnepét, idén Velence került sorra. Szerdán ráérek, szabadnapos vagyok, kocsival csak 20 percre van. Mit gondolsz? – néz rám. Pillogok párat, majd rákönyökölök a pultra, s felmutatom a mutatóujjamat.

- Ha jól értelmezem, az én táncestem le van szólva, de az álarcos fesztivál jöhet. Burkoltan közölni szeretnél velem valamit? – méregetem, miközben várom a reakcióját a kóstolgatásra.

- Nos… nem akarok semmit se közölni. Azt hittem, hogy a táncest dobva lett és… - kezdene bele, de leintem.

- Jó lesz ez nekem. Ha eljössz velem, nekem minden jó – felelem, mire láthatóan kicsit zavarba jön. – Azonban fogalmam sincs mit s hogyan… mármint… álarcos bál. Most akkor be kéne öltöznöm? – vakarom meg tanácstalanul az államat.

- Nem muszáj. Maszkokat lehet a helyszínen venni – válaszolja, míg elvesz a pultról pár visszahozott, használt poharat, hogy elmossa őket. – Nyugodtan jöhetsz farmerban és pólóban – pillant rám, huncut fénnyel a szemeiben.

- Hogyne! Randira? Soha – felelem felháborodva. – Hogy foglak lenyűgözni olyan felszerelésben? – nyitná a száját, de folytatom. – A-a. Tudom, hogy jó a dumám is, s nem csak a megjelenésen számít, de igenis fontos! Mikor beléptem a lélegzeted is elállt – dorombolom, mire újra zavarba jön. – S nem azért mert viccesen festettem.

- Ki tudja – morogja lehuny pillákkal.

- Ugyan, Alex. Felismerem az elismerő és érdeklődő tekintetet – csapom neki tovább a szelet csábos mosollyal, amit a pohár törölgetése közben igyekszik túlélni. – Akkor kocsival megyünk. Béreljek egyet?

- Nem kell – feleli. – Nekem van. Érted megyek.

- Most én viszlek el randizni, vagy te engem? – kérdezek rá széttárt karokkal, értetlenül.

- Ugyan, Finn – pillant rám magabiztosabban. – Nem fog a büszkeséged belehalni. Na, merre szálltál meg?

Mielőtt válaszolhatnék, bejön egy nagyobb csoport. Valószínűleg turisták, mert nem tűnnek melegeknek. Alex sóhajt, ránéz Davidra, aki hasonló pillantást küld a főnöke felé. Komoly ital rendelés megy le, s közben nem igen tudunk Alexel beszélni. Nem zavar, türelmesen várok rá.

Már egy jó ideje a pulton lévő mogyorót majszolom, mikor végre megjelenik a kiszemeltem. Eldarálja a helyzetet, majd gyorsan előkeres egy noteszt és egy tollat, hogy  írjam fel a címem és a telefonszámomat. Időm sincs flörtölni vele, mert valahol egy pohár épp ripityára törik a padlón.

- Ilyen nincs – morogja, majd rohan is tovább. Megrántom vállam, hogy ha nincs más, nincs más, majd felírom a kért adatokat. Gondolkodom, hogy poénból a születésnapomat is odaírom, de azt végül hanyagolom. Helyette inkább a blogom címét írom fel, alá pedig, hogyha érdekelné a dolog, vagyis én, nézzen rá.

Sok a fotó és cikk, élménybeszámolók és egyebek. Talán ez majd segít neki abban, hogy eldöntse, engedi e ténylegesen a közeledésemet, vagy inkább hanyagol. Gyorsan körbenézek, de Alex nagyon elfoglaltnak tűnik, így aláfirkantom a papírt, aztán távozom. Már nem is látom hol van, biztos hátra kellett sietnie valamiért, csak nem láttam. Mindegy, szerdán tuti látom…vagyis… remélem.

> > ¤ F ¤ < <

A kedd estémbe pont belefér egy új ing vásárlása a munka leadta után. Pluszba, jelzem, hogy a szerdai napon valami fesztiválra megyek, amiről újonnan hallottam. Imádják, pénzt is kapok költeni. Naná, hogy nem közlöm velük, hogy randira megyek. Nem vagyok hülye. Bár…mivel Alex azóta se jelentkezett, nem tudom, hogy mi is van. Kicsit aggódom, hogy nem tetszett neki az, hogy csak úgy leléptem, de úgyis dolgoznia kellett, s nem akartam zavarni. Csak megérti…

Szerda reggel egy jót reggelizek, hisz ha már randi nem lesz, legalább egy jót egyek. Pont a teámat készítem, mikor rezegni kezd a telefonom, s mikor előveszem, egy számomra ismeretlen szám hív. Alex legyen az, kérlek, kérlek…

- Jó reggelt, itt Finn – szólok bele a telefonba, míg a teafiltert óvatosan a vízben mozgatom.

- Szia Finn, itt Alex – szól bele az ismerős hang a telefonba, mire elmosolyodom.

- Kicsoda?

- Alex. Tudod, a…

- Tudom – nevetem. – Ezt azért, mert csak most hívtál.

- Jobb később, mint soha – feleli. – Tízkor érted mehetek?

- Persze. Szerencse, hogy korábban keltem ma, mert úgy gondoltam megjutalmazom a hoppon maradt énemet egy csodás reggelivel – sóhajtom drámaian.

- Nem maradtál hoppon…

- Most már tudom – szusszantom. – Szóval ezért fogok egy jót reggelizni. Már ha nem akarod, hogy elvigyelek valahova enni… - feszegetem a témát, mire felkuncog a vonal másik végén.

- Ebéd vagy vacsora szóba jöhet. Már reggeliztem.

- Megbeszélve. Akkor tízkor?

- Igen. Megállok a hotel előtt, de ha nem találnál, csak hívj.


Chii2019. 07. 08. 14:08:29#35638
Karakter: Alexander Mitchell



 

Szombat este lévén a báromban ácsorgok a pult mögött, mint mindig. Egyre nagyobb idiótának érzem magam… Már David is kezd aggódni, mert tíz percenként az ajtó felé pillantgatok. Titkon azt reméltem, ezúttal meglátogat minket Finn, de úgy tűnik, tévedtem. Mit is hittem? Egyértelműen a tudtára adtam, hogy semmi esélye, nem csoda, hogy feladta, és inkább könnyebb préda után néz.

Halkan felsóhajtok, miközben épp egy kis fröccsöt töltök az újonnan érkező vendégnek.

– Ha ennyire tetszik, miért nem hagyod, hogy elcsábítson? – szólal meg mögöttem pultos társam, mire éppen csak nem nyikkanok fel ijedtemben.

– Muszáj így a hátam mögé lopóznod? – fordulok a felé vigyorogva szívemre szorított kézzel. – Amúgy meg… nem tudom, miről beszélsz… – mondom halkabban, és inkább az üvegeket kezdem szemlélni, hátha fel kell tölteni valamelyiket a raktárból.

– Ugyan, főnök, ne áltasd magad tovább… Megkedvelted a vöröskét, nem igaz? – kérdezi somolyogva, de csak megrázom a fejemet.

– Hagyjuk ezt a témát, te is nagyon jól tudod, hogy…

– Nem adod magad oda senkinek… – fejezi be a mondatomat, ami itt már lerágott csontnak számít.

– Pontosan – mondom a pultnak dőlve, öntudatlanul ismét a bejárat felé tekintek.

– Egyszer pedig kipróbálhatnád, nem olyan rossz ám az – kacsint rám, majd a másik oldalra sétál, ahol egy újabb vendég várja.

– Könnyű azt mondani… – susogom letörten. Néhányszor már majdnem megadtam magamat, de végül soha nem tudtam megtenni. Kétszer próbáltam átadni az irányítást, viszont mindkettő katasztrofális szakítással végződött. A legutóbbi óta nem is kezdek olyannal, akinél megvan az esély, hogy szeretné az aktív szerepet. Jó ez nekem így… – Jó így… – motyogom magam elé, ismét az ajtót pásztázva. Fenébe…

Egész éjszaka várom, de nem jelenik meg. Nem akarom bevallani magamnak, de tényleg nagyon rosszul esik. Nem tudom, miért érzek így, hiszen semmi esélye annak, hogy ne csak egy éjszakára akarjon.

Hétfő este ugyanez játszódik le, mindig felnézek, ha nyitódik az ajtó, és amint belép egy vörös üstök, már boldogan szólalnék meg, amikor rájövök, hogy nem is Finn az. A srác int a jobb oldali asztalnál ülő haverjainak, majd odalépdel hozzájuk. Hát ennyit erről…

Sóhajtva venném el a pultról az üres söröspoharat, de figyelmetlenségemben kiejtem a kezemből. Káromkodások közepette hajolok le, hogy felszedjem a darabokat, és amilyen ügyes vagyok, el is vágom az egyik ujjamat. Felszisszenve teszem a számba, majd odafordulok Davidhez, aki pont mellém ért.

– Hé, főnök – szólít meg. – Menj csak hátra, és ha lehet, verd ki a fejedből a vöröskédet – vigyorogja a seprűért nyúlva.

– Ezt még megkeserülöd – ütöm meg játékosan a vállát, aztán hátramegyek az irodámba. Lekezelem a sebet, majd visszatérek a helyemre.

Újabb ajtónyitódás, és ahogy felnézek, meglátom azt a személyt, akiről már napok óta ábrándozok. Viszont mintha nem is ő lenne az. Elképesztően elegáns öltöny van rajta, kezében pedig egy virágcsokor. Nyelek egyet, menni készül valahova? Esetleg elköszönni jött? Nem is tudom, mikor kell hazautaznia.

Láthatóan kínosan érzi magát, főleg mert a bárban szinte mindenki őt bámulja. Elindul felém, mire idegesen törlöm bele izzadó kezemet a nadrágomba. Végig a szemembe néz, alig bírom ki, hogy ne a padlót kezdjem bámulni. Mikor csinált belőlem egy idegeskedő kislányt?

– Szép jó estét – köszön elém érve.

– Finn, minden rendben van? – nyögöm ki, ami a leginkább foglalkoztat. Kicsit olyan, mintha temetésre készülne.

– Már miért ne lenne? – hökken meg egy kicsit.

– Nos… tudod… a… – makogom öltözékére mutatva. – Totál nem így szoktál festeni.

– Ne kritizálj! – mutat rám álfelháborodottsággal a hangjában. – Még anyám is megdicsérne, milyen fess vagyok, pedig hidd el, ez olyan ritkaság lenne, mint mikor nem megy templomba. – Mondókája végére elnyomok egy apró mosolyt, szeretem a stílusát, de ekkor egy új vendég ül le a székre, így azonnal felé sietek. Miközben kiszolgálom az érkezőt, végig azon gondolkodom, miért van itt Finn.

– Miért jöttél? – teszem fel a nagy kérdést, amikor ismét van egy kis időm.

– Nem nyilvánvaló? – kérdez vissza. – Miattad – mondja, ami letaglóz. Döbbenten nézek végig rajta, nem viccel ugye? Képes ennyi mindent megtenni azért, csakhogy lefektessen? Hihetetlenek ezek az írek, habár tény, hogy imponáló, mennyire képes harcolni azért, amit meg akar szerezni. Csak az nem tetszik, hogy ez épp az én fenekem.

– Ennyire be akarsz jutni a nadrágomba? – nézek rá felvont szemöldökkel, hihetetlenkedve.

– Nem értem, mi bajod vele – morran fel. – Jó segged van. Amúgy is, ha nem akarod, úgyse jutok be, néznem meg csak szabad. Azt te se tilthatod meg – magyarázza élénken.

– Nos, nem… – vallom be kelletlenül. A mindent a szemnek, semmit a kéznek opciót még el tudom viselni.

– Emellett, ha tovább cukkolsz, még én magam is megkérdőjelezem, miért csíptem így ki magamat egy hozzád hasonlónak, s miért vettem még virágot is – mutatja fel a csokrot–, méghozzá úgy, hogy egy kiéhezett hatvanas nénivel megvitattam minden kombináció jelentését.

– A virágok jelentését? – kérdezek vissza, és alig bírom ki, hogy ne nevessek fel, ahogy elképzelem a szituációt. Aztán jobban szemügyre veszem a virágokat, vörös és sárga rózsa, helyenként egy-két piros szegfűvel. Nem tudom, mit jelenthet, habár vannak tippjeim.

– Fontos, ha az ember udvarolni próbál – mondja. Az udvarolni szón egészen meglepődöm. – Mondanám, hogy virágot a virágnak, de tudod… a fa keményebb – teszi hozzá, mire ő felvonom a szemöldökömet. – Csak mondom.

– Akkor ezek szerint, Finn, ha jól értelmezem, te vettél nekem virágot, és udvarlási szándékkal tértél be a báromba? – vizslatom árgus szemekkel. Még nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt nem valami viccnek szánta, ám az ezt követő szavaitól elmosolyodom.

– Alexander, szerinted miért tartom még mindig feléd ezt a virágcsokrot, míg az egész nyamvadt bárod a szerencsétlen hátamat bámulja, hm? – kérdezi komolyan, felém bámulva. Meg is érdemli.

– Jó, elfogadom a virágot, bár annyira nem kedvelem a vágottat – vallom be neki. – Az olyan temetői hangulat, szóval, ha legközelebb hasonló ugrik be, inkább cserepest hozz – jegyzem meg, majd elveszem a csokrot, és hátramegyek, hogy keressek neki egy vázát.

Visszatérve azt látom, hogy David feltűnően közel hajol Finnhez, még az utolsó félmondatát is elcsípem.

– …és ha bántod, kicsinálunk – mondja, de rögtön elhallgat, amint melléjük érek.

– David, miről is folyik a csevej? – kérdezem felhúzott szemöldökkel, mire legyint egyet.

– Áh, semmi-semmi, főnök – vigyorog, majd ellép az egyik vendég felé, hogy kiszolgálja.

Ezúttal Finnre nézek rá, aki szintén csak megrázza a fejét. Hát jó...

– Főnök? – kérdezi, amint felfogja munkatársam korábbi szavait.

– Nem mondtam volna? Én vagyok a tulajdonos – kacsintok felé, mire elismerően bólint.

– Akkor már értem, honnan telt arra a remek kis lakásra – mondja rám pillantva.

– A bár csak félig játszott szerepet benne… igazából… az örökségem egy részét is hozzátettem – vallom be szomorúan. Az üres poharáért nyúlok, amit valószínűleg David töltött neki, ám amint elérem azt, Finn a kezemre teszi a sajátját, majd végigsimít rajta.

– Sajnálom – suttogja együttérzően, miközben a tenyerébe forgatja a kezemet és mutatóujjával kezdi cirógatni. Felszusszanva mosolygok rá, hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól.

– Köszönöm – biccentek felé, majd pillantásom a kezeinkre vándorol. – Finn… ez nem hiszem, hogy jó ötlet…

– Az érintésem vagy az udvarlásom? – vigyorogja sármosan. Megrázom a fejemet.

– Egyik sem – motyogom, és elhúznám a kezemet, de erre picit erősebben ráfog, magához húzza, majd egy csókot lehel rá. Fülig vörösödve lépek hátrébb tőle. – Me-megőrültél? – kérdezem dadogva, mire nevetni kezd.

– Már udvarolni sem szabad? – kacsint rám vidáman.

– Hülye barom – motyogom elfordulva, mire még jobban hahotázni kezd. Remek, kinevet. Miért tud ilyen könnyen zavarba hozni? Általában én vagyok a csábító, de Finn igazán kitesz magáért.

– Szóval… – köhint egyet, miután abbahagyta a nevetést. – Arra gondoltam, lenne-e kedved eljönni velem valamelyik este egy táncestre? – teszi fel a kérdést, mire visszafordulva valóban eltátom a számat, majd ezúttal én kezdek nevetni.

– Ez… – próbálok megszólalni, de alig tudok. – Ez most komoly? – hahotázok tovább, amitől szemmel láthatóan enyhén zavarba jön. Végre nekem is sikerült elérnem, hogy ne csak a macsós énjét mutassa.

– Öhm… – túr bele a hajába. – Nem találtam egyetlen más, randinak alkalmas programot sem – vallja be. – De örülök, hogy jól szórakozol rajtam…

– Sajnálom – kuncogom. – Csak sosem gondoltam volna, hogy egyszer elhagyja a szádat a táncest szó.

– Ennél azért azt hittem, többre a tartasz… Egy táncest igenis lehet… jó – mondja nem túl meggyőzően.

– Na, lássuk, szóval randira akarsz vinni? – kérdem komolyabban, felvont szemöldökkel.

– Az volt a terv – húzza el a száját. – De ezek után lehet, hogy csak maradok az önbecsülésem apró darabjainak összekaparásánál – sóhajt fel. Mivel úgy látom, kicsit tényleg megbántottam, a nyakkendőjénél fogva húzom közelebb, hogy szinte összeérjen az orrunk.

– Elmegyek veled, egy feltéttel, de helyet én választok – mosolygok rá, amitől ő is jobb kedvre derül.

– Értettem, Főnök – idézi David szavait vigyorogva. – Mi lenne ez a feltétel? – leheli az ajkaimra.

– Hogy visszafogod a kezeidet – mondom ki az egyértelműt kissé vörösödve, de tartva a szemkontaktust.

Felszalad a szemöldöke. – Csak a kezeimet? – mosolyog rám csibészesen, megnyalva az ajkait.

– Finn – morranok rá arrébb húzódva.

– Jó-jó, ígérem – vet keresztet, mire kicsit megnyugszom. – És hová megyünk? – kérdezi lesimítva a nyakkendőjét, mire egy pillanatra elgondolkodom. Szerdán szabadnapom van, így aznap tökéletes lenne. Ekkor beugrik, mit mesélt az egyik vendégem.

– Azt hallottam, a közeli városban a héten álarcos fesztivál van. Minden évben imitálják egy adott ország híres ünnepét, idén Velence került sorra – magyarázom. – Szerdán ráérek, szabadnapos vagyok, kocsival csak 20 percre van. Mit gondolsz? – kérdezem rápillantva. Valójában nem sokat tudok róla, alig ismerem, így nem tudom, mit fog szólni a javaslatomhoz.


Eshii2018. 01. 02. 00:18:58#35336
Karakter: Finn O´Connell



 - Jó étvágyat – lépek oda hozzájuk immár a rendelt menümmel.

- Köszönjük – feleli rögtön Alex bátyja, míg ő maga rrébb húzódik, hogy leülhessek mellé.

- Hadd mutassam be a testvéremet, Ryan Mitchellt – kezd bele Alex a bemutatásba, míg a bátyja felé int. – Ry, ő itt Finn O’Connell – mutat be engem, én pedig lehuppanok a fapadra.

- Örvendek a találkozásnak – nyújtom baráti jobbomat, amit a báty el is fogad. Nincs erős kézfogása, apám rögtön húzná a száját, de engem ez egyáltalán nem zavar.

- Szintén – mosolyogja Ryan. Hasonlóan kunkorodik szája, mint mikor Alex bazsalyog. Biztosan tesók, látszódik. Bár a bárban lévő képhez képest, mintha soványabb lenne. – Együtt dolgoztok? – kérdezi, míg érdeklődve mustrál hol engem, hol az öccsét, s válaszra várva bedob egy sült krumplit.

- Igen – érkezik a lehetősen gyors válasz Alextől. – Ő a… a… egy külföldi cég képviselője – böki ki nagy nehezen, majd olyan könyörgő képpel bámul rám, hogy bólintsak, helyeseljek, bármi, hogy meglepődöm. Persze, ha ezt akarja, belemegyek, biztos nem tudja, hogy meleg.

- A helyi lehetőségeket mérem fel – jegyzem meg végül. Így nem is hazudom, s mindenkinek jó, remélem. Ezzel aztán elhal eme téma, inkább a hobbikra terelődik, meg arra, miket nézhetnék meg. Örömmel fogadoma tippeket, mindig is így csináltam, a helyiekkel beszélgettem, s úgy jutottam el tuti helyekre.

Míg megesszük a tipikus amerikai kajánkat, beszélünk erről és arról, végül pedig Ryan munkára hivatkozva távozik háromtagú társaságunkból. Figyeljük a távozó alakját, majd mikor már alig látni, Alex teljesen kifekszik az asztalon.

- Basszus…

- Ezek szerint nem tudja, hogy meleg vagy – kommentálom a dolgot, míg hátradőlök s összefonom kezeimet a mellkasom előtt.

- Nem – vallja be egy fejrázással, majd néz rám. – Ne haragudj, ha… kellemetlen helyzetbe hoztalak. Én… nem gondoltam át a meghívást – vallja be kelletlenül. Tudtam.

- Sejtettem, hogy kényszeredett tett volt – bólogatok enyhén elhúzott szájjal. Mégis elfogadtam, de miért?

- Nem – vágja rá rögtön, de oly hangerővel, hogy páran ránk néznek. - Ráérsz? – érdeklődik, de nem néz rám. – Sétálhatnánk egyet.

- Felőlem mehetünk – felelem, míg felállok s elindulok egy szimpatikus irányba. Ő azonban csak nem szólal meg, pedig ő hívott el „sétálni”. – Belekezdesz a mesélésbe, vagy mindent harapófogóval kell majd kihúznom a csinos kis ajkaid közül? – kérdezek inkább rá kacsintással fűszerezve, széles vigyorral.  Úgy tűnik zavarba hozom ezzel a mondattal, pedig nem tűnik egy könnyen pirulós fajtának.

- A szüleink néhány éve meghaltak, már csak Ry van nekem – kezd bele egy fejrázás után. -  Ő nem… szóval…

- Homofób? – vágok közbe, mert úgy tűnik, hogy nem találja a szót rá. Erre megtorpan, s olyan furcsán néz rám, nem tudom hova rakni.

- Nem, dehogy! Csak… történtek bizonyos dolgok, és ő nem… nem igazán… – felsóhajt, mintha ezt nem tudná, nem akarná szóba foglalni. – A lényeg, hogy nem hozakodhatok elő a témával. Nem tudja, hogy egy melegbárban dolgozom, előtte egy cégnél voltam, azt hiszi, még mindig ott vagyok.

- Kétlem, hogy a bátyád ne értené meg – felelem, míg ő szó nélkül sétál a szemben lévő padhoz, majd foglal helyet.

- Válthatnánk témát? Kérlek… Ez most nem a legjobb alkalom, és nem is… - próbálkozik továbbra is a helyes szavak megtalálásával, de valahogy nem jön neki össze. Nincs ezzel gond, nem tartozik nekem magyarázattal.

- Nem is akarod elmondani az igazságot – bólogatok megértően, míg mellé ülök.

- Részben igen, de te ezt igazán nem róhatod fel nekem – vált át mérges morgásra, ami nem enyhén lep meg. Nem erőltettem, sőt, megértő voltam. Mindegy is, felesleges ezt az orra alá dörgölnöm, biztos csak még jobban felhúzná magát. Ez az amerikai hozzáállás…

- Igazad van – hagyom rá nemes egyszerűséggel, majd inkább csendben élvezem a látképet. Mégis, akárhogyan próbálok a tavon megcsillanó fényekre koncentrálni, mindig az ugrik be, ahogy az ajkait kóstoltam, ő pedig élvezte, Istenre esküszöm, hogy élvezte, de mégis ellökött. – Miért löktél el magadtól? – nézek rá, míg felteszem a kérdést. Tudnom kell.

- Mit kellett volna tennem? – kérdezi sóhajtva, majd hátradől. – Talán omoljak a karjaidba?

- Az a minimum – vágom rá vigyorogva, mire ő is halványan elmosolyodik. Egy pillanatra igaz, s utána szomorúan rázza a fejét, de elmosolyodott, nekem ez pedig nagy szó. Kedvel. Nem lehet, hogy nem, akkor nem reagálna ennyire szétszórtan.

- Mondtam már, nem adom az aktív szerepet – közli velem komolyan.

- Miért tiltakozol ennyire? Élveznéd, és tudom, hogy te is kívántál. – Olyat mondhatok, ami nem tetszik neki, mert igazam van, mert lesüti a tekintetét eléggé gondterhelt arccal.

- Nem akarok többet erről beszélni.

- Alex – simítok gyengéden az álla alá, majd magam felé fordítom, legalábbis annyira, hogy lásson, és én is őt. Nem bírom ki, meg kell cirógatnom ujjbegyeimmel szép ajkait, ami láthatóan megérinti őt is. Mégis, ahelyett, hogy úszna az árral, inkább elhajol tőlem, s feláll.

- Bármivel is próbálsz az ágyadba csábítani, engem nem tudsz megszerezni – közli velem, mire én rögtön pattanok is utána.

- Szeretem a kihívásokat – lépek mögé, hogy aztán a derekára szorítsak. Nem ellenkezik, így még közelebb húzom magamhoz, míg ő az oldalára simított kezeimre szorít rá, majd összekulcsolja az ujjainkat. Azt hiszem nyert ügyem van, sőt, érzem is. Nem bírom már ki, a szép nyaka csak úgy ordít a figyelemért, az ajkaim pedig megvesznek azért, hogy megadják neki. Elsőnek orrommal simítok a puha bőrre, rögtön megcsap a kellemes illata, amit jó mélyen be is szippantok. Imádom. Ez nem parfüm, ez ő. Ez az ő illata. Miután nem mozdul, tovább megyek, óvatosan puszilgatni kezdem az érzékeny bőrt, s kihasználva a helyzetet, jobban előrehajolok, s a pólója alól kikandikáló kulcscsontjára csókolok. Ezt már ő se tudja hang nélkül törni, nyögés tör ki az ajkai közül, teljesen feltüzel vele, de ahelyett, hogy úszna végre az árral, eltol magától. Újra. Én meg megint itt állok totálisan felkészülve mindenre. Újra.

- Ne – emeli fel kezét, jelezve, hogy nehogy közelebb merjek menni. – Miért vagy ilyen makacs? – szegezi nekem a kérdést.

- Ilyennek teremtettek, nem tehetek róla – közlöm vele vigyorogva. Jó nekem itt, tudom milyen jól tud ütni, szóval nem fogok erőszakoskodni. Amúgy se az én asztalom. Jobb szeretem elérni, hogy a másik már könyörögjön az érintésemért.

Ő csak megcsóválja azt a szép fejét, majd a kissé elcsúszott ruháját kezdi el igazgatni. Sőt, még menekül is, mert elindul az egyik parki kijárat felé, ami cseppet sem tetszik. Pár nagy lépéssel rögtön beérem, nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenjen.

- Élvezted – szólalok meg, mint valami vállán ülő kísértés.

- Igen. De ettől még nem fekszem alád.

- Meg is lovagolhatsz – közlöm vele nemes egyszerűséggel. Ha ez a baj, hát rajtam aztán végképp ne múljék. Ő azonban olyan dühös ábrázattal fordul felém, hogy egy röpke pillanatra megrémülök. Talán elkapja a grabancomat és elintézi, hogy innentől még marokjancsizni se tudjak? Az szörnyű lenne, úgy értem, ha letérdeli vagy letekeri a tökömet, én abba belehalok.

- Idefigyelj, Finn, ezt csak egyszer mondom el. Én nem vagyok egy Bryan, akit este hazaviszel a bárból, jól megdugod, utána soha többet nem keresed… Nem hagyom, hogy kihasználjanak, pedig elhiheted, sokan próbálkoztak már. Ha a futókalandjaidhoz keresel valakit, akkor csak tessék, de engem hagyj ki a repertoárodból. Most pedig ha megbocsájtasz, dolgom van – szegezi nekem mindezt egy szusszal, én pedig csak pislogok távozó alakja után. Fuh. Nekem kell ez a pasi. Komolyan. Milyen hatalmasakat szeretkeznénk egy ilyen szócsata után… már a gondolatba is beleborzongok. No meg abba is, hogy a farkam megúszta.

Viszont mindez hagy maga után egy orbitálisan nagy kérdést: hogy engeszteljem ki? Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy szinte lehetetlen engem maradásra késztetni, de tudom, hogy akar. Be is vallotta, kívánt, én is őt… s mégse jutottunk egyről a kettőre. Még esélyt se adott! Ez pedig nagyon bosszant.

Aznap sajnos nem érek rá, dolgom van, még fotóznom kell a parkban, aztán hazamenni, írni róla, frissíteni a blogot is. Este gondolkodom rajta, hogy beugrom, be nem találok ki addig semmi hasznos csábítási módszert. Másnap már lázban égek, tennem kell valamit, különben kicsúszik a kezeim közül, na és azt nem hagyhatom. Nem ám. Sajnos aznap sincs időm semmire, úgy vagyok vele, hogy majd hétfőn bevetem magamat, biztos több lehetőségem lesz.

Mivel nem ugrik be semmi se, ami férfiak meghódításához használható, úgy döntök, taktikát váltok. Beugrok jó pár virágárushoz, ahol előadom a gondomat: van ez a hihetetlen nő, aki kell nekem, s meg kell hódítanom, virágokkal. Az egyik nővérem imádja őket, tudom, hogy van jelentések, de azt nem, minek mi. Addig megyek, míg nem találok egy helyet, ahol biza az eladó is tudja őket.

- Nos, ha gyönyörű, akkor kell bele kála, aminek jelentése a szépség… no meg esküvői kellék is, ha az úr szándékai komolyak – kezd bele az ötvenes hölgy mosollyal, amit én viszonzok is. Nos, ennyire nem, de a kála is áll, mint én mikor feltüzel Alex, szóval tökéletes.

- A margaréta jelentése őszinte, hűséges, mindig lehet rá számítani.

- Mármint rám, vagy a… hölgyre? – kérdezek rá. Azért hazudni se kéne, még ha virágról is van szó. – Inkább tudja mit? Rózsa legyen.

- Oh, annak is rengeteg változata van s jelentése! – kezd bele, mire én máris megbánom a dolgot. Aztán mégse, mert mint kiderül a vörös és a sárga rózsa együtt azt jelenti, hogy szenvedélyes gondolatok, így rögtön rávágom, hogy abból kérek. Az asszony ajkára mindentudó mosoly kőszik, majd még hozzáteszi, hogy a piros szegfű pedig azt jelképezi, hogy a szívem csak ama hölgy után eped, csodálattal. Nos, ha úgy vesszük, szinte majdnem stimmel, így abból is kérek bele. Egész szép kis csokor válik belőle, nem hétköznapi, az tuti.

Miután kifizetem és megkapom, boldogan indulok el vele haza, hogy vízbe rakjam, míg elintézem a dolgomat és elkészülök. Aznap este akkor is bevonulok elegánsan Alexhez, ha az ég leszakad, eme virágokkal és egy meghívással. Még nem tudom, hogy mozi legyen, kültéri program, színház vagy valami más, de komolyan ki fogom találni. Útközben majd nézem a plakátokat, tuti lesz valami jó.

Mégis, mikor kicsípve, még magamhoz képest is irtó dögösen caplatok virággal a kezemben, s mindenki, aki teheti megbámul, izgulni kezdek. Ezt komolyan egy feszes popsiért csinálom? Komolyan? Anyám látna, keresztet vetni, ha legalább nő lenne és elvenném! Emellett csak virágom van, egy programot se látok, amit csábító mosollyal felajánlhatnék, mint egy ismerkedős randit. Azt se tudom miket játszanak a mozikban, ez egyre kiábrándítóbb. Komolyan.

Aztán mikor befordulok a bár utcájába, kiszúrok egy plakátot, valami tánc műsorról. Ez jó lesz, ha nincs más, ez jó lesz! Addig beszélek, míg meg nem érti, hogy el kell velem erre jönnie. Valami modern táncos színdarab, ha jól értelmezem, remek.

S már itt is a bár ajtaja, kint van, hogy nyitva, égnek a lámpák, a szívem pedig kalapál. Tiszta hülye vagyok, Alexnek igaza van, húznék inkább könnyű prédára vadászni, úgyis már olyan frusztrált vagyok… hogy virágcsokrot vettem neki. Úristen, oké, essünk pofára, aztán menjünk haza inni.

Kinyitom az ajtót, belépek rajta, s rögtön a fél bár engem néz. Alex is, s olyan képpel, ha nem lennék ilyen szorult helyzetben, elröhögném magamat. Komolyan. Most azonban egy babszem se fér a seggembe, szóval nem kuncogok szűzkislányosan, hanem férfiasan odavonulok hozzá a virágokkal, mert már úgyis mindegy, mindenem a porba hullott. Azonban csak őt nézem, az édesen elkerekedett szemeit, ahogy figyeli, közeledem. Nem lényeg a környezet, nem lényeg senki más.

- Szép jó estét – köszönök oda, majd állok meg a pultnál.

- Finn, minden rendben van? – kérdi halkan Alex köszönés helyett, mire én homlokráncolva nézek vissza rá.

- Már miért ne lenne?

- Nos… tudod… a… - mutat rám. – Totál nem így szoktál festeni.

- Ne kritizálj! – mutatok rá enyhén felháborodva. – Még anyám is megdicsérne, milyen fess vagyok, pedig hidd el, ez olyan ritkaság lenne, mint mikor nem megy templomba. – Azt hiszem elmosolyodik, de vendég jön a pulthoz és odaszalad. Remek, addig találgathatom, mit mondjak.

- Miért jöttél? – suhan vissza a látókörömbe.

- Nem nyilvánvaló? – kérdezek vissza. – Miattad. – Csak néz engem, döbbenten, szerintem ha nem lenne oly nagy önuralma, a száját is tátaná. Ezt megköszönném neki, tuti hátast fordítanék, és kimenetelnék, ha megtenné.

- Ennyire be akarsz jutni a nadrágomba? – kérdez rá kerek peres felvont szemöldökkel, hihetetlenkedve.

- Nem értem mi bajod vele – morgom. – Jó segged van. Amúgy is, ha nem akarod, úgyse jutok be, néznem meg csak szabad. Azt te se tilthatod meg.

- Nos, nem… - vallja be.

- Emellett, ha tovább cukkolsz, még én magam is megkérdőjelezem, miért csíptem így ki magamat egy hozzád hasonlónak, s miért vettem még virágot is – mutatom fel a csokrot, amit meglepődve kezd el tanulmányozni -, méghozzá úgy, hogy egy kiéhezett hatvanas nénivel megvitattam minden kombináció jelentését.

- A virágok jelentését? – kérdez vissza, s hallom, hogy majdnem felnevet. Vajon miért van ilyen jó kedve? Ennyire röhejes lennék, vagy hihetetlen, hogy teperek érte? Jó, az utóbbi nekem is furcsa, de meglepően, nem röhejesen.

- Fontos, ha az ember udvarolni próbál – jelentem ki, míg átnyújtom neki a virágot. – Mondanám, hogy virágot a virágnak, de tudod… a fa keményebb – teszem hozzá, mire ő felvonja a szemöldökét. – Csak mondom.

- Akkor ezek szerint, Finn, ha jól értelmezem, te vettél nekem virágot, és udvarlási szándékkal tértél be a báromba? – néz továbbra is felvont szemöldökkel, s nem veszi el tőlem a virágot.

- Alexander, szerinted miért tartom még mindig feléd ezt a virágcsokrot, míg az egész nyamvadt bárod a szerencsétlen hátamat bámulja, hm? – kérdezek vissza, mire újra elmosolyodik. Azt hiszem élvezi, hogy szenvedek. Ez tuti.

- Jó, elfogadom a virágot, bár, annyira nem kedvelem a vágottat. Az olyan temetői hangulat, szóval, ha legközelebb hasonló ugrik be, inkább cserepest hozz – jegyzi meg, majd eszi át a csokrot, hogy elsétáljon vele hátra. Otthagy engem az emberek között, akik szinte perzselnek kíváncsi tekintetükkel, én azonban hátra nem nézek, Szent Patrikra, inkább a kígyó, mint ezek a hiénák.

Várjunk, csak most esik le, hogy következő ajándékhoz adott nekem tippet! Úristen, oké, akkor ezek után felhozhatom neki a táncestet, ha végre visszajön hátulról. Csak siessen, míg van udvariasságom vele ilyen közönség előtt társalkodni. Komolyan, mintha több fős gardedám őrei lennének. 


Chii2017. 12. 24. 23:53:26#35312
Karakter: Alexander Mitchell



Este Finnen gondolkodom, tudom, hogy nem férnénk össze, mivel mindketten aktívak vagyunk, de sajnos túlságosan is kezdem megkedvelni. Lehet, hogy önzőség, de ha nem is lehet köztünk semmi, örülnék egy ilyen barátnak. A pimasz mosolyát már amúgy is teljesen megszoktam. Kíváncsi vagyok, az ő fejében mi járhat… Miután ellöktem magamtól, szó nélkül tűnt el, amin mondjuk, nem csodálkozom, de remélem, azért nem haraggal fogunk elválni egymástól.

Másnap este hiába várom, nem jön be a bárba, de mivel volt már ilyen, nem aggodalmaskodom. A második és a harmadik nap is csak legyintek, ha szóba kerül a neve, de a negyedik este már biztos vagyok benne, hogy kerüli a helyet. Bryan is érdeklődik utána, de sajnos nincs róla semmilyen információm, így egy idő nem kérdezősködnek többet. Azt hiszem, látják, hogy egyre csalódottabban pillantgatok az ajtó felé.

Több mint egy hét telik el, mire elfogadom, hogy nem, Finn O’Connell nem fog többet belépni azon az ajtón… Valószínűleg hazautazott, elvégre nem örökre költözött a környékre, csak üzleti ügyben tévedt ide. Fáj, hogy el sem köszönt, de tény, hogy ezt valamilyen szinten magamnak köszönhetem. Az alkalmazottaim jó munkaerőhöz mérten nem firtatják a dolgot, aminek kifejezetten örülök. Csak néhányszor találkoztunk, ezért nem is értem magamat… Nem szoktam ennyire megkedvelni senkit ilyen rövid idő alatt…

Szombat reggel a szokásos futásunk után Ryannel megállunk a kikövezett járda mellett álldogáló büfés kocsiknál. Nem eszünk mindig edzés után, de mivel most mindketten megéheztünk, nem vagyunk semmi jónak az elrontói. Nagy a sor, de ahhoz képest, hogy milyen sokan járnak ide, nem is olyan vészes. Elég hamar mi következünk, így csak leadom a szokásosat, amit mindig rendelni szoktunk.

- Egy forró csokit kérnék, egy fantával meg két sült krumplit – kérem udvariasan az eladóhölgyet, akkor hátraszól a segédjének, miközben a kezembe adja a blokkot. – Ry, ülj csak le, én addig fizetek – mondom, hiszen most én jövök a meghívásban. Kifizetem a kért italokat és a sült krumplikat, majd a testvérem kezébe nyomom a kiadott fantáját. Arrébb állok, hogy helyet adjak a következőnek, míg elkészülnek az ételeink, de hátrapillantva egy vörös üstök vonja magára a figyelmemet.

- Finn? – szólítom meg döbbenten. Azt hittem, hazautazott, alig hiszem el, hogy itt áll előttem.

- Szia – int nekem szokásos vigyorával, de most valahogy mindkettőnkből árad a feszültség.

- Hát te? Én… én azt hittem, hogy hazamentél – vallom be, amitől egészen meglepetté válik. Eszembe jut a testvérem, akit gyorsan megkeresek a szemeimmel, és intek neki, hogy azonnal csatlakozom hozzá.

- Miért mentem volna haza? – kérdezi értetlenkedve.

- Több mint egy hete nem néztél be hozzánk, szóval… – kezdenék magyarázkodásba, de talán jobb, ha nem a park közepén ecseteljük ki azt az estét. Zavartan pillantok rá kimondva a nyilvánvalót. – Akkor csak kerültél, ez volt a másik ötletem.

- Oh, nem, nem – szabadkozik rögtön, de a zavar rajta is látszódik. Talán nem kellett volna megszólítanom, láthatóan nem számított a találkozásra. Kínos… – Lefoglalt a munka, tudod, nem csak innom kell meg ennem, egy csomót járni is, összegzéseket írni, kikeresni mindent, aztán estére hulla voltam a sok túrázástól meg ilyenek… – hadarja, de érzem, hogy ez nem a teljes igazság.

- Értem – hagyom annyiban a dolgot. – Akkor gondolom most is munka miatt jársz erre – terelem el a témát kevésbé kínos vizek felé.

- Oh, igen! – bólogat lelkesen. – Tegnap este, miközben a B14-es járattal jöttem vissza, megláttam az ablakból a parkot, s gondoltam ma ez lesz a program. Mentem volna tovább, de az illatok… – meséli nevetve a nem létező pocakját simogatva, humorával rögtön jobb kedvre derít.

- Megéheztél? – kérdem mindentudón mosolyogva.

- Áh, etetni kell ezt a testet, különben nem bírja a strapát. Hm… gondolom, ti többet jártok ide – mutat testvérem felé. – Tudnál valamit ajánlani?

- Igazából minden nagyon finom itt, mi csak kocogtunk egyet, így inkább iszunk és nassolunk. Általában ez a szombati program.

- Szombat? – csodálkozik el, csak nehezen tudom elkendőzni feltörő kuncogásomat. – Már szombat van?

- Te se vagy képben – mondom felvont szemöldökkel.

- Úristen, hát ezért nem válaszoltak akkor ma – túr bele a hajába, de mivel fogalmam sincs, miről beszél, csak értetlenkedve pillantok rá. – Szoktam szinte minden este e-mailt írni, hogy hol voltam meg mi van, már ha nem dőlök ki idő előtt. Másnap válaszolnak is, de ma nem… csodálkoztam is… fuh, de tropa az időérzékem.

- Igen, ki a következő? – szólal meg a hátam mögött az eladó, mielőtt kommentálhatnám a szavait.

- Én lennék az, szép jó napot! – lépe előre Finn mosolyogva.

- Ha szeretnél, majd odaülhetsz hozzánk, ha csak nem folytatod az utadat – szólalok meg hirtelen ötlettől vezérelve, amit rögtön meg is bánok. Nem szeretném még kínosabbá tenni a szituációnkat, de akkor miért nem tudok elszakadni tőle? Úgy érzem, ha ezúttal szem elől tévesztem, többé nem találkozunk… Szerencsére épp kiszólnak, hogy kész az ételünk, ezért elspurizok a másik ablakhoz, és elvéve a tálcát lehuppanok bátyám elé.

Fenébe…

- Barát? – kérdezi a testvérem, ahogy középre tolom a tálcát, hogy mindketten falatozni tudjunk róla.

- Olyasmi – vallom be vállvonogatva. Magamra szabadítottam egy elég nagy problémát. Ry nem tudja, hogy meleg vagyok, sőt… még mindig azt hiszi, hogy a cégnél dolgozom. Finnek sem meséltem igazán soha erről, ezért ha elszólja magát, bajba kerülök, nagyon nagy bajba. Nem tudom, hogy szeretném-e, ha idejönne vagy sem, de a mögöttem felcsendülő hang nem hagy választást.

- Jó étvágyat – lép az asztalunkhoz félszeg mosolyával.

- Köszönjük – mondja Ryan, miközben én arrébb húzódom, hogy le tudjon mellém ülni. Nem tudom, hogy a bátyám hogyan viselné egy idegen közelségét közvetlenül maga mellől.

- Hadd mutassam be a testvéremet, Ryan Mitchellt – intek az említett felé. – Ry, ő itt Finn O’Connell – mutatom be őket egymásnak, ahogy a vörös hajú helyet foglal mellettem.

- Örvendek a találkozásnak – nyújtja ki a kezét, amit a testvérem el is fogad. Meglepődöm, általában nem szereti, ha a betegein kívül mást kell érintenie, de ezek szerint tényleg szépen fejlődnek a jelenlegi pszichológusával. Örülök… jó lenne, ha végre túl tudna lépni a múltban történteken.

- Szintén – feleli mosolyogva. – Együtt dolgoztok? – érdeklődik a szájába dobva egy sült krumplit, amitől a szívem is megáll egy pillanatra.

- Igen – vágom rá, mielőtt Finn válaszolhatna. – Ő a… a… egy külföldi cég képviselője – habogom, és könyörgőn pillantok a mellettem ülőre. Felhúzott szemöldökkel bámul rám, de végül nagy szerencsémre belemegy a játékba.

- A helyi lehetőségeket mérem fel – teszi hozzá, ami remekül jön ki, mert Ryan nem igazán szeret üzleti dolgokról beszélgetni. A téma gyorsan a szabadidőbeli tevékenységeinkre terelődik, Ry még ad is néhány tippet arra, hogy mit kellene megnéznie abban a pár napban Finnek, amit még itt tölt el.

Miután egy kellemes beszélgetés mellett elfogyasztottuk a rendelésünket, a bátyám a munkájára hivatkozva elköszön tőlünk. Amint látó- és hallótávolságon kívül ér, felnyögve borulok az asztalra.

- Basszus… – összegzem gyönyörűen a helyzetet.

- Ezek szerint nem tudja, hogy meleg vagy – dől hátra a padon Finn karba font kezekkel.

- Nem – rázom meg a fejem felpillantva rá. – Ne haragudj, ha… kellemetlen helyzetbe hoztalak. Én… nem gondoltam át a meghívást – makogom, de ahogy rájövök, mit mondtam, zavartan dörzsölgetem a homlokomat.

- Sejtettem, hogy kényszeredett tett volt – bólogat elhúzott szájjal.

- Nem – tiltakozom hevesen, amivel magamra vonom a körülöttünk lévők figyelmét. – Ráérsz? – kérdem félrenézve. – Sétálhatnánk egyet – teszem hozzá. Nem akarom, hogy illetéktelenek hallják, miről beszélgetünk.

- Felőlem mehetünk – áll fel, én is követem ezen tettét, és a tó felé vesszük az irányt. – Belekezdesz a mesélésbe, vagy mindent harapófogóval kell majd kihúznom a csinos kis ajkaid közül? – kacsint rám vigyorogva. Nem hiszem, el, hogy egyetlen mondatával képes zavarba hozni, ez az én reszortom szokott lenni…

Megrázom a fejemet, nem tudom, mennyit mondjak el neki, a teljes múltunkat biztosan nem.

- A szüleink néhány éve meghaltak, már csak Ry van nekem. Ő nem… szóval…

- Homofób? – kérdezi egyszerűen, amitől megtorpanok.

- Nem, dehogy! Csak… történtek bizonyos dolgok, és ő nem… nem igazán… – lemondóan sóhajtok fel. – A lényeg, hogy nem hozakodhatok elő a témával. Nem tudja, hogy egy melegbárban dolgozom, előtte egy cégnél voltam, azt hiszi, még mindig ott vagyok.

- Kétlem, hogy a bátyád ne értené meg.

A szemben lévő padhoz sétálok, és a park közepén lévő tavat kezdem bámulni.

- Válthatnánk témát? Kérlek… Ez most nem a legjobb alkalom, és nem is…

- Nem is akarod elmondani az igazságot – bólogat helyet foglalva mellettem.

- Részben igen, de te ezt igazán nem róhatod fel nekem – morgom mérgesen. Nem ítélhet el azért, hogy pár napnyi ismeretség után nem osztom meg vele minden kis titkomat. Biztos vagyok benne, hogy neki még több van, és egészen bizonyos, hogy soha nem fog a fele sem a tudomásomra jutni.

- Igazad van – ismeri el végül. Jó pár percig csendben ülünk egymás mellett, ám egy idő után megtöri a feszültté váló légkört, csakhogy még kínosabb legyen a helyzet. – Miért löktél el magadtól? – néz oldalra, az arcomat vizslatja szikrázó szemeivel.

- Mit kellett volna tennem? – sóhajtok fel hátradőlve. – Talán omoljak a karjaidba?

- Az a minimum – vigyorogja, amitől nekem is mosoly szökik az arcomra, de utána szomorúan rázom meg a fejemet.

- Mondtam már, nem adom az aktív szerepet – válik komollyá a hangom.

- Miért tiltakozol ennyire? – billenti félre a fejét. – Élveznéd, és tudom, hogy te is kívántál.

Beharapott ajkakkal sütöm le a szemeimet.

- Nem akarok többet erről beszélni – motyogom.

- Alex – simít az állam alá, lágyan kényszerít, hogy ránézzek. Ujjbegyeivel ajkamat cirógatja, megremegek. Mielőtt bármit is mondhatna, elhúzódóm, és görcsösen állok fel a padról.

- Bármivel is próbálsz az ágyadba csábítani, engem nem tudsz megszerezni.

- Szeretem a kihívásokat – lép mögém a derekamra szorítva. Tudom, hogy el kellene löknöm, most mégis azt akarom, hogy addig öleljen, míg vissza nem tudom szorítani a könnyeket, melyek vészesen közel kerültek ahhoz, hogy utat törjenek maguknak. Az kellene még csak, hogy sírni is lásson…

Közelebb húz magához, az oldalamat szorító kezeire fogok, de nem tolom el, összekulcsolom az ujjainkat. A kontyba fogott hajam szabadon kínálja fel neki a nyakamat, és él is a lehetőséggel. Orrával a feltáruló nyakamat kezdi cirógatni, majd lágy puszikat hint egészen a kulcscsontomig, ahol megszívja a bőrömet.

Halk nyögés hagyja el az ajkaimat, olyan gyorsan tolom el magamtól, mint lent az irodában.

- Ne – emelem fel a kezemet, mielőbb közelebb jöhetne. – Miért vagy ilyen makacs? – morranok fel.

- Ilyennek teremtettek, nem tehetek róla – mondja vigyorogva. Megcsóválom a fejemet, megigazítom a félrecsúszott ruházatomat, és a kijárat felé kezdek lépdelni. Néhány mozdulattal felzárkózik mellém. – Élvezted – mondja ki a nyilvánvalót.

- Igen – kár lenne tagadni. – De ettől még nem fekszem alád.

- Meg is lovagolhatsz – köti az ebet a karóhoz, de most nincs kedvem jópofizni. Ismerem a fajtáját, és ha nem is olyan lenne, akkor sem adnám át senkinek a vezető szerepet.

Dühösen fordulok felé, szikrázó szemeim egy pillanatra őt is megállásra késztetik. – Idefigyelj, Finn, ezt csak egyszer mondom el. Én nem vagyok egy Bryan, akit este hazaviszel a bárból, jól megdugod, utána soha többet nem keresed… Nem hagyom, hogy kihasználjanak, pedig elhiheted, sokan próbálkoztak már. Ha a futókalandjaidhoz keresel valakit, akkor csak tessék, de engem hagyj ki a repertoárodból. Most pedig ha megbocsájtasz, dolgom van – mondom emelt hangon, nem hagyom, hogy ismét kábítani kezdjen. Ott hagyom a gondolataival a parkban, hogy látom-e este a bárban, azt nem tudom, de nem lepődnék meg, ha ezek után ismét nem bukkanna fel egy ideig.


Eshii2017. 09. 09. 21:23:30#35236
Karakter: Finn O´Connell



- Kicsinek akár ikreknek is elmentünk volna – jegyzi meg, míg visszarakja a képet a helyére. Gondolom a másikon a szülei lehetnek, de mivel nem beszél róluk, nem kérdezek rá. Úgyis dolgoznia kell, így nem tudunk annyira mélyre menően beszélgetni. Ellenben tudok neki vicces történeteket mesélni, s nem vagyok rest beavatni a gyerekkoromban. Rossz gyerek voltam? Eléggé. Jókat kuncog néha, vagy a szemei csillognak szórakozottan, esetleg a fejét csóválja, hogy mennyire rossz voltam. Ha tudná, csak sejtené, hogy most is mennyire rossz vagyok… Nem, Finn, nem.  Nem szereted, ha nagyon fáj.

Talán pont a bolond ötleteim miatt nem hallom meg a háttérben a srácokat, s csak azt látom már, hogy Alexander kicsit se boldogan indul meg egy asztal felé. Figyelem a magabiztos lépéseit, majd baj szagot érezve inkább megindulok utána.

- Valami baj van, uraim? – érdeklődik olyan érdekes hangnemben, hogy hiába az udvariasság, én tuti fülemet és farkamat behúzva nyekeregnék, hogy naná.

- Ó, nézzétek, még egy szépség – kapja el az egyik, én meg köpni-nyelni nem tudok. Ez azért már pofátlanság! Ugye én ennyire nem vagyok rámenős? Részegen lehet, de józanul… úgy nem. Azt hiszem. Viszont a szépséges tulajdonos nem vacakol sokáig, gyakorlott mozdulatokkal szereli le magáról a zaklatót, aki hamar a földön térdel már sziszegve. A hármas csoportból a harmadik indul meg felé, de mielőtt én tehetnék bármit is, Alex őt is lerendezi. A biztonságőr úgyis nagyobb haszon, ő rakja ki a szőrüket a báron kívülre. Talán jobb is, ha nem avatkozom bele, vagy felsülnék, vagy kint találnám magamat a srácok mellett.

- Köszönöm szépen – szólal meg a szőke, valószínűleg őt zaklatták a srácok, s azért indult be Alexandernél az apatigris.

- Ugyan, semmiség – tudja le ennyivel, majd fordul is vissza. Gondolom menne a bárpulthoz, de én éppen útját állom. Hu, kicsit sincs kipirulva a nagy mutatványok ellenére is. Biztos nem pirulna ki hamar, és ki se fáradna alattam…

- Téged aztán nem kell félteni – vigyorgok, mire ő csak legyint egyet. Nem, nem szabad ennyivel letudni. Sok mindenre értettem, rákérdezhetne. Persze csak diszkréten suttognám a fülébe, hogy ha érdekli mire értettem, jöjjön velem egy privát helyre.

- Csak nem a segítségemre akartál sietni? – duruzsolja csábosan, amit egy kacsintással tetőz. Hu, valami feljajdult elhanyagolva a gatyámban… Mellette sétálok, mert ha mögötte tenném, le nem tudnám venni a tekintetemet a hátsójáról. – Gyere, az irodámban van az inged, kell egy kis nyugi – jegyzi meg elhúzott szájjal. – David! – szólítja meg a srácot, aki a bárpult mögött áll, ki kérdés nélkül bólint egy aprót. Ez aztán beidomított kutya.

- Ahogy láttam, nincs rá szükséged. Karate? – érdeklődöm. Igen, jobb lesz az agresszív magatartásáról beszélni, tudjam csak, hogy óvatosnak kell lennem. Nem taperolhatom most le… se később. Kitöri a kezemet, majd a nyakamat, és mindezt három pislantás és egy utolsó lélegzetvétel között.

- Aikido, tizenéves korom óta tanulom, szóval vigyázz magadra – világosít fel, míg a mutatóujjával megfenyegetve belép az irodájába. Nem, ez nem segít Alexander, ez nem segít. Nekem tuti nem. Ez olyan huncut, én pedig imádom a huncut dolgokat.

- Ne izgulj, tudok vigyázni magamra – közlöm vele nemes egyszerűséggel, míg nekidőlök a bezárt ajtónak. Csak ő és én, egy ablak nélküli szobában. Mi ez, ha nem a kísértés mocskosul elintézett helyzete? Láthatóan felfogja, hogy szorult helyzetbe került, de igyekszik elnyomni magában.

- Itt is vannak – tereli a témát vissza a jövetelem okára, míg elővesz a szék rejtekéből egy zacskót. Engem viszont nem érdekel az ing, engem ő érdekel. Azt hiszem jobban meg akarom ismerni, testileg és lelkileg, és azt hiszem ebbe most belefér pár pofon és eltört kisujj is. Ezért is kockáztatok, az alkarjára simítok, s eszem ágában sincs megszakítani a szemkontaktust.

- Elképesztően szexi voltál, ahogy lenyomtad azt a két fazont – vallom be neki halkan, míg közelebb húzom magamhoz. Szerencsére nem ellenkezik, legalábbis nem feltűnően. Sőt, mintha ő is vágyna egy kis huncutságra. Elveszek a szemeiben, mert valamit ígérnek, valamit, nem tudom mit, de az is annyira vonz, annyira akarom, hogy arra emberi szó nincs. Anyám se tudna ennyit imádkozni a lelki üdvömért, ez hót ziher.

- Vigyázz, nehogy te is a sorsukra juss – leheli ajkaimra incselkedve. Nem csókol meg, csak kínoz, elhúzza a mézes madzagot az orrom előtt, aztán csak figyeli, ahogy próbálom a lehetséges utak közül a legjobban kiválasztani. Válaszoljak? Megcsókoljam? Kapjam el a grabancát, pár törött bordát kockáztatva, hogy aztán elmerüljünk egy másik világba, az íróasztalán? Áh, utóbbira kétlem, hogy érvényes lenne a brit egészségbiztosításom, maradjunk egy csóknál.

- Ettől nem tartok – felelem pimasz vigyorral, majd hajolok ajkaira… ő azonban kitér előlem, hátrébb húzódik, mintha az ő szemei nem csillogtak volna csókra éhesen.

- Pedig kellene – jegyzi meg, míg paskolja az arcomat, mintha kisfiú lennék. – Nem tudod még, kivel kezdtél – közli velem gyorsan, majd folytatná útját az ajtóhoz, gondolom vissza állna a pult mögé. Én azonban elhatároztam magamat, hogy csók nélkül nem távozom innen, így gondolkodás nélkül nyúlok a karja után, hogy magamhoz rántsam. Nem tudom miért gondolta meg magát hirtelen, de előtte végig ott csillogott a huncut fény a szemeiben, s éreztem, hogy ő is akarta, csak annyira, mint én.

Amint a mellkasomon köt ki, nem habozok ajkai után kapni. Szeretném már igazán megízlelni, eddig nem is éreztem az ízét, nem volt rá alkalmam. Nem habozok hát, ajkaira marok, az addigi összes felgyülemlett feszültséget kiélem rajta. Elsőnek a mellkasomnak feszíti kezeit, de nem lök el, inkább belém kapaszkodik. Magához tér, át akarja venni az irányítást, de nem hagyom neki, ez az én reszortom. Ezért is fogok rá a derekára, majd váratlanul felkenem a falra, hogy még jobban magamhoz tudjam testét préselni. Érzem minden mozdulatát, de ez se elég, nem ám. Végigsimítok oldalán, majd a formás farára markolok.

S ezt nem kellett volna, de már nem tudom visszapörgetni az időt. Úgy reppen el, mint zajt halló bozóti kismadár, ellök magától nagy erővel, én pedig eszem az eszem, hogy nem lazultam el teljesen, így nem az asztala fog meg, hanem a lábam. Pihegünk, alig kapunk levegőt az előző nyelvcsatának hála. Francba, vissza akarok térni az ajkaira, végigkóstolni a bőrét, tudni akarom, hogy a nyaka alatta vékony bőr ugyan olyan ízű e, mint a belső combján lévő…

Ő azonban úgy néz rám, mintha most öltem volna le előtte az egész családját. Nem értem mire fel ez a nagy változás, csak belemarkoltam a formás fenekébe! Kettőt pislantok, s már vágja is hozzám a zacskót, amiben az ingem van, én azonban hiába kapom el, nem tudom róla levenni a tekintetemet. Ajkai, melyek fűszeresebb ízűek, amit egyáltalán nem is bánok, megdagadtak a heves csóktól, külseje zilált ugyan ezt alátámasztva, viszont a tekintete és az arca… Ki van pirulva, ez tény, de szemei oly furcsa fényben csillognak, mit nem tudok hova tenni.

- Ez… nem történhet meg még egyszer – motyogja nekem, mintha ezzel akarna megnevelni, majd mielőtt szólásra nyithatnám a számat, lelép. Otthagy ezernyi kérdéssel, és talán egy el nem motyogott bocsánatkéréssel is. Élvezte. Tudom, hogy élvezte, hisz át akarta venni felettem a hatalmat. Aztán egy kis fenékmarkolás, s máris hűlt helye lett.

Megvakarom a szabad kezemmel a tarkómat, majd az ajtóban letett válltáskámhoz lépek. Előveszem belőle Alex ingjét, gondosan az íróasztalára helyezem, majd a zacskóval a kezemben, táskával a vállamon elindulok kifelé. Nem tudom, hogy látni akarna e ma még. Sőt. Nem tudom, hogy én látni akarom e ma. Nem haragszom rá, nem vagyok megsértődve, nem is duzzogok, csak nem értem. Pontosan ezért jobb, ha nem látjuk ma egymást, mert kérdezni fogok, pofátlanul, átlépem a határokat, mert ahhoz értek igazán.

> > ¤ F ¤ < <

A napok gyorsabban telnek a szokottabbnál, legalábbis az én érzésem szerint. Felkelek, elmegyek túrázni, aztán mintha máris este lenne. A furcsa eset után nem tértem még be a bárba, nem tudom eldönteni, hogy bátorságot, a bőrt a képemen, vagy ennek a kettőnek az elegyét gyűjtöm hozzá.  Inkább normális bárokba járok, mármint ahol férfi-nő felállások vannak, s igyekszem esténként kitornázni a felgyűlt szexuális feszültségemet. Komolyan, rég jártam így. Nagyon rég. Kicsit még jól is esik a reggeli kapkodás, az abszurd légkör az egyéjszakás kaland miatt. Ez is segít kicsit elfelejteni azt, hogyan nézett rám Alexander: mintha bűn lenne, amit műveltünk, mintha gusztustalan. Pedig meleg. Komolyan nem értem, komolyan. Jó, ha valaki az én seggem markolászná, nevetve – vagy éppen agresszívabban – közölném, hogy el a mancsokkal, egyirányú, privát utca.

Szóval, ha nem épp egy női szép pár láb közé temetkezem, akkor a munkába. Felfedezem a tömeg közlekedést, merre lehet menni, merre érdemes egy napra, de inkább távolabb megyek, nehogy összefussak az utcán egy ismerős arccal napközben. Aztán egyik nap hazafelé az egyik buszjáratból megpillantok egy érdekes, nagynak tűnő parkot, s elhatározom, hogy másnap bizony arra fog vetni a lábam. Aznap este nem megyek semerre, otthon maradok pötyögni. Pár képet felrakok a blogomra, párat csatolok az e-mailhez, amit a cégnek küldök majd. Elégedetten térek végül nyugovóra, hogy aztán másnap reggel újra nyakamba vehessem a világot a fényképezőgépemmel együtt.

Kicsit tovább lustulok reggel, révén, hogy nem sietek sehová. Kiélvezem a meleg takarót, a kényelmes ágyat, a reggelit, amit szinte fekve fogyasztok el, akár egy római nagyúr. Végül szedelőzködni kezdek, megnézem az e-mailemet, kaptam e már választ, majd útnak indulok. Ez az utolsó nap, hogy ilyen közel vagyok, miután visszaérek a hotelbe össze kell jobban pakolnom, ugyanis másnaptól kicsit hosszabb távokra megyek el, bérelt kocsival. Az eddig gyűjtött adatok, programok, különleges helyek mind jók és szépek, de nincs semmi vad, semmi furcsaság.

A park is csak egy kis apróság lesz, ha netán találok benne valami kis étkezőbódét, kellemes csalódás is. Kis csatornák, felettük átívelő hidak, fák, bokrok, virágágyások, minden egyéb, ami szép és jól eladható. Akad játszótér is, nem messze tőle egy nagy füves placc, gondolom nyáron lehet napozni meg piknikezni. Azután egy köves rész, kinti sütés-főzéshez, ezt is dokumentálom, majd megyek is tovább. Nem is kell sokat mennem, s voálá, egy kis étkezde tárul szemeim elé. Ha jól látom meleg italt, hűsítőt, két féle gépi fagyit és pár tipikus amerikai ételt árulnak.

Mennék én tovább, de az illatok beindítják a bendőt, ki feljajdul, hogy már üres. Nagyot sóhajtok, majd odasétálok, hogy beálljak a kicsinyke sorba. Oké, ha ennyi ember áll itt, rossz nem lehet. Elgondolkozva nézem a menüt, van itt forró csokitól kezdve sörön át dupla hotdogig minden.

- Egy forró csokit kérnék, egy fantával meg két sült krumplit – hallok meg egy ismerős mély hangot, amitől kellemes bizsergés önt el. Azta, ez itt a kedvenc meleg bár tulajdonosom. Miért is nem vettem észre? Talán mert a bódé robusztusos faburkolatát bámultam, vagy a mellette álló bodzabokrokat, melyek már bogyóikat növesztgetik serényen? Ki tudja…

Jobban megnézem magamnak Alexet, mire feltűnik, hogy nincs egyedül. Odafordul a mellette lévőhöz, odaadja neki a kólát, majd a tárcájáért nyúl. Megfordul a fejemben, hogy a múltkori esetet azért reagálta le olyan rosszul, mert van valakije, csak nem közölte velem, de ekkor feltűnik, hogy én ezt a faszit láttam már. A képen. A bárban. Ez Alex testvére.

- Ry, ülj csak le, én addig fizetek - jegyzi meg, mire az említett bólint s el is indul egy szimpatikus asztal felé. Én kelletlenül is jobban összehúzom magamat, ugyanis ha Alex ellép a pulttól, már csak két ember lesz előttem s valószínűleg feltűnök neki.

Nem kell csalódnom a jövendőmondó képességeimben, ahogy elrakja a blokkot és a tárcáját, fordul egyet, majd úgy kiszúr, mint tehén a lóherét. Ennyi Finn, ne aggódj, csak egymásra néztek, a szíved pedig nem azért dobog így, mert hiányzott az a dögös, karizmatikus pofája minden összetettség ellenére.

- Finn? – szólít meg nagy döbbenetemre, mire zavart, fültől-fülig érő vigyorral intek neki.

- Szia.

- Hát te? Én… én azt hittem, hogy hazamentél – vallja be, mire én értetlenül pislogok rá. Szólásra nyitja a száját, majd oldalra néz, mintha keresné a testvérét. Mikor megtalálja, mosolyogva int neki, hogy mindjárt megy, majd közelebb lép.

- Miért mentem volna haza? – kérdezek rá halkan, mintha érezném, hogy ez olyan tikos kis téma. Olyan izgi, mint a tinik, nem szabad senkinek se megtudnia mi van közöttünk.

- Több mint egy hete nem néztél be hozzánk, szóval… - kezd bele, majd zavartan rám pillant. – Akkor csak kerültél. Ez volt a másik ötletem.

- Oh, nem, nem – legyintek, míg fél kezemet zsebre vágom. Ez de ciki beszélgetés. Pedig meg se húztam, mégis rohadtul kellemetlen. Sőt. Így még rosszabb! – Lefoglalt a munka, tudod, nem csak innom kell meg ennem, egy csomót járni is, összegzéseket írni, kikeresni mindent, aztán estére hulla voltam a sok túrázástól meg ilyenek… - ecsetelem neki, míg előrébb lépek, mert egy fővel kevesebb van megint előttem. Nem nézek rá sokáig, nem akarom, hogy leszűrje, a folyton nagydumás és laza ír most épp nem tudja mit hazudjon.

- Értem – tudja le nagy szerencsémre, én pedig majdnem felsóhajtok megkönnyebbülten. Csak majdnem. – Akkor gondolom most is munka miatt jársz erre.

- Oh, igen! – bólintok. Beszéljünk csak a munkáról, remek, akkor nem lesz gáz. – tegnap este, miközben a B14-es járattal jöttem vissza, megláttam az ablakból a parkot, s gondoltam ma ez lesz a program. Mentem volna tovább, de – nevetek fel – az illatok… - simogatom meg a hasamat, amit követ a tekintetével, majd macskásan elmosolyodik.

- Megéheztél?

- Áh, etetni kell ezt a testet, különben nem bírja a strapát.  Hm… gondolom ti többet jártok ide – mutatok rá, meg a testvérére a távolban -, tudnál valamit ajánlani?

- Igazából minden nagyon finom itt, mi csak kocogtunk egyet, így inkább iszunk és nassolunk. Általában ez a szombati program.

- Szombat? – csodálkozom rá. – Már szombat van?

- Te se vagy képben – mér végig felvont szemöldökkel.

- Úristen, hát ezért nem válaszoltak akkor ma – túrok bele a hajamba. Értetlenül néz engem, de nem kérdez rá a dologra, én pedig inkább beszélek, az oldja a feszültséget. A másik a szex, de nem, nem gondolok erre, nem.  – Szoktam szinte minden este e-mailt írni, hogy hol voltam meg mi van, már ha nem dőlök ki idő előtt. Másnap válaszolnak is, de ma nem… csodálkoztam is… fuh, de tropa az időérzékem.

- Igen, ki a következő? – szól ki a kishölgy a bódéból, mielőtt Alex bármit is mondhatna.

- Én lennék ez, szép jó napot! - küldök egy mosolyt felé, majd lépek közelebb.

- Ha szeretnél, majd odaülhetsz hozzánk, ha csak nem folytatod az utadat – szól oda nekem még Alex, majd arrébb megy. Pont akkor szólnak a másik résből, hogy kész a krumpli és a forró csoki, így a tálcáért lép s elindul vele a testvéréhez.  Nem felelek, csak figyelem, ahogy távozik… figyelem a ringó csípőjét, a formás farát, amihez agyam egy piros stop táblát biggyeszt. Francba.

- Mit adhatok? – érdeklődik kedvesen a hölgy, mire újra mosolyt erőltetek a képemre.

- Hu, annyi jó minden van itt, mondjuk egy teát kérnék egy dupla hot-doggal. Oh, és… dupla mustárral, ha lehet.

- Rendben van – mosolyogja.

Miután kifizetem a kajámat, fél szemmel odalesek a Mitchell testvérek asztalához. Zavarjak, ne zavarjak…? Végtére is felajánlotta, nem utálhat, én pedig nem lehetek bunkó, csak mert egyszer kikosarazott. Ez benne az izgi, nem? De! Akkor mosolyt a képre, elővenni anyám illemóráit, s nem lesz baj.


Chii2017. 09. 02. 18:56:06#35227
Karakter: Alexander Mitchell



- Az igen – ámul el belépve a nappaliba, jót kuncogok a döbbent képén. Gondolom náluk nem ilyen lakáshoz van szokva, tény, hogy az örökségünkből elég szépen élek.

- Csinálok kávét, ha már rád öntöttem, amit vettem – mondom besétálva a konyhába, hagyom bámészkodni egy kicsit.

- Akkor minek veszel? – zárkózik fel mögém.

- Mert az finomabb, és én úgy nem tudom megcsinálni – felelem a konyhapultnak dőlve. – Feketén, tejjel, cukorral? – érdeklődök rá pillantva, azt talán tudom, hogy milyen alkoholt szeret, de a kávézási szokásait nem ismerem.

- Már ittam ma egyet feketén, szóval tejes-cukros kávélöttyöt kérek, ha szabad.

- Mindegy, milyen kávé? – kérdem, miközben beindítom a kávégépét, serényen bólogat. – Addig foglalj csak helyet. Míg megiszod, kerítek inget neked. Oh, és a koszosat kérlek, rakd az egyik székre, azt kitisztíttatom.

- Ugyan, nem kell – legyint egyet, miközben ráteszi az egyik székre az említett darabot. – Erre én is képes vagyok. Meg nem tudom, ki tudnák-e szedni belőle, egyszerűen csak kidobom…

- Hagyd csak itt – ismétlem közelebbről, kicsit incselkedek vele. Csábítóan hajolok át felette, hogy letegyem elé a kész kávéját, majd kezembe veszem a koszos ingjét. – Úgy kapod vissza, mintha új lenne, ígérem – mosolygok rá szexin.

- Szavadon foglak – mondja, de én közben már a szobámba igyekszem. A ruháját ráhajtom a szék támlájára, majd később elviszem a tisztítóba, ahová járok, az ottani kislány amúgy is teljesen belém van esve. A szekrényemhez lépve kezdek kutatni az ingjeim között, nem hordok túl gyakran ilyesmit, és a méretem sem biztos, hogy stimmelni fog, ezért inkább mindegyiket kiviszem.

- Nos, nem tudom melyik lesz jó rád, de kihoztam az összes ingemet – mutatom fel a ruhadarabokat, mire rögtön elkezdi próbálgatni azokat. Az egyik kedvencemben nézegeti magát, úgy tűnik, ez lesz a nyertes.

- Jó lesz az? – kérdezem összeszedve a többit.

- Szerintem igen. Az ujja kicsi, de felhajtom így. A hasam nincs kint, az a fontos – mondja, utána rám pillant. – Na? Milyen? – kérdezi, mire jól láthatóan végigmérem és elmosolyodom. Tökéletes, igazi szívtiprónak néz ki, aki bárkiről leimádkozza a bugyit, vagy ha már itt tartunk, az alsót. – Akkor jó – teszi hozzá vigyorogva, azt hiszem, a tekintetem pontosan elárulta, mit gondolok.

- Határozottan. Tudod, vannak olyan pasik, akikre úgy simul az ing, mintha abban születtek volna, meg vannak olyanok, akiken egy zsák is jobban áll.

- Remélem, az első csoportba tartozom – jegyzi meg felvont szemöldökkel, mire elvigyorodva bólintok egyet. – Remek, kezdtem aggódni, végtére is ki kell néznem valahogy.

- Az megy – felelem csípősen, majd egymásra nézve mosolyodunk el.

- Úgy jó lesz, ha valamelyik este visszaviszem a bárba az inget? Természetesen diszkréten, nehogy Bryan hátast dobjon a képtől.

- Ne nyírd ki szegényt, fiatal még a halálhoz – mondom, ahogy elképzelem, milyen arcot vágna a jelenethez. – S tökéletes lesz – teszem még hozzá a kérdésére is válaszolva.

- Akkor rendben – fordul felém, és mielőtt kettőt pisloghatnék, pillekönnyű csókot nyom az ajkaimra. – Köszönöm a kávét, meg az inget is – kacsint rám, miközben én a döbbenetből próbálok felocsúdni, puha melegség jár át.

- Szívesen – mosolygok felé csibészesen. Nem nevezném csóknak azt a kis puszit, amit kaptam, de tény, hogy rohadt jó érzés volt.

A búcsú után bekapok pár falatot, ma nyugis napom lesz.

> > A < <

Három nap telt el, azt hittem, be fog térni Finn a bárba, de egyszer sem jött, pedig az ingje már szépen ott pihen az irodámban, olyan állapotban, mintha teljesen új lenne. Elhúzom a számat, egészen különleges, megkapó személyisége van, hiába tudom, hogy nem lehetne köztünk semmi és az ilyen macsók amúgy is eldobják az embert egy éjszaka után, a buta gondolataimban jó párszor előjön a vigyori ír képe.

Ám ami egyelőre jobban aggaszt, az az, hogy ma megjelent néhány új tag, nem túl szimpatikusak, hárman vannak és elég sokat ittak, pedig még úgy igazán el sem kezdődött az éjszaka. Az érzékeim már kiéleződtek a bajkeverőkre, róluk pedig csak úgy süt, hogy körülöttük nem fog minden simán menni az éjszaka. Maxet, a biztonsági őrömet már figyelmeztettem, hogy tartsa szemmel őket, de még így is bajt szimatolok.

Épp a poharaimat törölgetem, amikor ismerős vörös kobakot pillantok meg az ajtóban.

- Nocsak, mit sodort ide a szél – lépek oda hozzá vidáman, miután helyet foglalt. – A szokásosat?

- Oh, mintha igazi törzsvendég lennék! – vigyorog rám. – Igen, ha megkérhetlek.

- Ha fizetsz, naná – mondom az igazat, miközben kitöltöm neki azt, amivel legutóbb kiszolgáltam. Szemem sarkából látom, ahogy közelebb hajol hozzám, gondolom, nem szeretné, ha más is hallaná, amit mondani akar.

- Oh, majd egy lyukas percedben adnék neked valamit – susogja. Ha más hallaná, ez akár félreérthető is lehetne, de tisztában vagyok vele, hogy az ingemet akarja úgyis visszaadni, ami nagy közönség előtt elég vicces helyzetet eredményezne.

- Rendben – bólogatok. – A te inged is megjött ám. Ki akartad dobni, mikor a mosodás kislány teljesen kiakadt, honnan szereztem azt a márkás darabot – feddem meg kicsit, válaszként a szokásos csibészes mosolyával ajándékoz meg. – Lehet, ez az anyukádnál működik, de nálam nem. Oh, és megmenthető volt.

- Az remek! Akkor nem kell kidobnom. S mielőtt azt hinnéd édesanyám nem tanított spórolásra… én vagyok a tizenegyedik gyerekük – mondja teljesen nyugodt hangon, de úgy érzem, az utolsó mondatát nem értettem jól. –És van még két húgom – teszi hozzá, de most már tudom, hogy csak viccelődik. Tizenhárom gyerek? Na ne már!

- Te most szívatsz engem! – csúszik ki a gondolatom, amin ő jót derül. – Csak viccelsz… ilyennel, komolyan – motyogom egyre halkuló hangon.

- Nem, nem viccelek! Várj, előkeresem a tavalyi családi fotót – kezd el kutatni a táskájában. – Komolyan ilyen sokan vagyunk. Római katolikusak a szüleim, meg úgy a család is, én csak névlegesen igaz – mutat magára. – Emellett nem hallottál a nagy ír baby bummról?

- Nos… nem nagyon – felelem végül, mert elég komolynak tűnik, de még most sem akarom elhinni azt, amit az előbb hallottam. Csak az jár a fejemben, hogy hogy tud valaki nemcsak megszülni, de fel is nevelni tizenhárom gyereket.

- Akkor megmutatom – matat a telefonján, majd a kezembe adja azt. Amit látok, az a rengeteg vörös fej. – A szüleim ülnek a székeken, az ölükben az első dédunoka. Az unokák ülnek a földön, akiké a kisbaba az apus oldalán vannak. Aztán mi meg a tesók állunk – magyarázza, nekem meg az állam a földön landol.

- Úristen, Finn… Te nem vicceltél – nézek rá döbbenten, ő továbbra is csak vigyorog. Biztosan mindenki annyira elképed, mint én, amikor rájönnek, hogy nem ugratás áldozatai. – Úristen…

- Anyám is hányszor mondta ezt. „Úristen Finn, megint mit csináltál?” – kuncog felszabadultan.

- Igen, eléggé rosszcsont fejed van a többiekhez képest – értek egyet az édesanyja szavaival, ahogy még egyszer szemügyre veszem az elém tárt képet. – Tizenhárom gyerek… – motyogom még egyszer magam elé hitetlenkedve.

- A papus viccelődött, hogy kéne még egy, hogy ne legyen ilyen szerencsétlen szám, de szerintem anyám nem értékelte. No és te? Egyke vagy? – kíváncsiskodik, csak egy fejrázást kap válaszul, majd a szekrényhez lépek, amin nemcsak a szüleim, a bátyám képe is tiszteleg.

- Van egy bátyám, ő itt – teszem elé a fotót.

- Hasonlítotok – mondja ki a nyilvánvalót mosolyogva.

- Kicsinek akár ikreknek is elmentünk volna – vallom be, ahogy visszateszem a képet a helyére.

Az idő gyorsan telik, amikor épp nem kell a vendégeket kiszolgálnom, Finn szórakoztat a vicces családi történeteivel. Amennyi csínyt elkövetett… Az anyja helyében én is a fejem fogtam volna már, viszont nem egy mindennapi családról van szó, az is biztos. Nem lehetett unalmas élete ennyi ember mellett.

Már szinte el is felejtettem a bajsejtelmes alakokat, de a következő mondat, amit meghallok, igazán feldühít.

- Ugyan, csibém, imádni fogsz minket, ne ellenkezz – húzza magához az egyik a szintén újonc tagunkat, aki olyan, mint egy kis szőke angyal. Felforrt agyvízzel lépek oda melléjük, de angyalian mosolyodom el.

- Valami baj van, uraim? – kérdem udvariasan, de metsző hangon. Ezt utálom a legjobban, az erőszakot, semmilyen körülmények között sem elfogadott a báromban, a törzsvendégek ezt már jól megtanulták.

- Ó, nézzétek, még egy szépség – karol a derekamra a másik, de egy jól irányzott mozdulattal hátracsavarom a kezét és szépen térdre kényszerítem. A harmadik a segítségére sietne, de az aikido edzéseknek hála nem kell tartanom attól, hogy legyűrnek. Egy rúgással lepem meg, majd szintén a földre kényszerítem, ekkor ér oda a biztonsági emberem, aki szépen kipenderíti őket a tiltakozásuk ellenére. Még ma felteszem őket a tiltólistára, többet nem léphetnek be a báromba, az biztos.

- Köszönöm szépen – nyekergi a szöszi hatalmas szemekkel, még az esetem is lenne, de ekkor felrémlik előttem egy pajkos szempár és lemondóan felsóhajtok, mibe keverem már magam megint.

- Ugyan, semmiség – mondom megfordulva, ahol az előbb említett szemek tulajdonosa áll.

- Téged aztán nem kell félteni – vigyorog elismerően, de én csak legyintek egyet.

- Csak nem a segítségemre akartál sietni? – kacsintok rá, miközben együtt sétálunk vissza a pulthoz, de nem megyek be mögé. – Gyere, az irodámban van az inged, kell egy kis nyugi – húzom el a számat, majd elindulok az említett helyiség felé. – David! – kiáltok oda a társamnak, aki egy bólintással jelzi, hogy átveszi a helyem.

- Ahogy láttam, nincs rá szükséged. Karate? – kíváncsiskodik követve engem.

- Aikido, tizenéves korom óta tanulom, szóval vigyázz magadra – fenyegetem meg játékosan az ujjammal, ahogy belépek az irodámba.

- Ne izgulj, tudok vigyázni magamra – mondja a csukott ajtónak dőlve. Csak most jövök rá, hogy milyen helyzetben is vagyunk, bennem még teng az adrenalin, és ahogy látom, az ő érzékei is ki vannak éleződve.

- Itt is vannak – veszem fel a székből a zacskót, amiben az ing lapul. Felé nyújtom, de ő ahelyett, hogy elvenné tőlem, az alkaromra simít, és igézően néz a szemembe.

- Elképesztően szexi voltál, ahogy lenyomtad azt a két fazont – susogja közelebb húzva magához.

- Vigyázz, nehogy te is a sorsukra juss – lehelem a szájába, de nem érintem össze az ajkainkat.

- Ettől nem tartok – vigyorogja, ám mielőtt véghezvihetné abbéli tervét, hogy csókot lop tőlem, hátrébb húzódok.

- Pedig kellene – paskolom meg az arcát gyengéden. – Nem tudod még, kivel kezdtél – fordulok meg, hogy visszamenjek a pulthoz, de megragadja a karomat, és ismét a mellkasán kötök ki.

Ezúttal nincs időm tiltakozni, és a szívem mélyén nem is akarok, szenvedélyesen hajol az ajkaimra, hogy végre igazán megízlelhessük egymást. Először el akarom lökni, de végül csak a felsőjébe kapaszkodva próbálom átvenni az irányítást. Harcolunk a dominanciáért, egyikünk sem akar behódolni, a derekamra fogva a falnak nyom, a hűs betontól pedig felnyikkanok. Nem rest a pillanatnyi kizökkenésemet kihasználni, teljesen maga alá gyűr, játszadozik velem, sosem éreztem még ilyet…

Csak akkor ocsúdok fel, amikor az oldalamon végigsimítva belemarkol a fenekembe, ez kijózanítóan hat rám. Felrémlik előttem az általam legutáltabb férfi arca, ezért hihetetlen sebességgel lököm el magamtól Finnt. Mindketten pihegve nézünk egymásra, úgy tűnik, nem érti, mi történt. A kezemben szorongatott zacskót hozzávágom a mellkasához, amit ő egészen szép reflexekkel el is kap, de végig engem néz.

- Ez… nem történhet meg még egyszer – motyogom bizonytalanul, majd kicsörtetek az ajtón. Nem a tánctér felé veszem az irányt, a személyzeti mosdóba megyek be, hogy kicsit lenyugtassam magam.

A tükörbe pillantva olyan, mintha egy teljesen más ember nézne velem farkasszemet. Sápadt bőröm teljesen kipirult, a hajam és a ruhám zilált, az ajkaim megduzzadtak a pár percnyi csókolózástól és teljesen vörössé váltak. Mit teszel velem, Finn… Hűs vizet locsolok az arcomba, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet.

Most kaptam életem legjobb csókját a lehető legrosszabb típusú sármőrtől…

Kell néhány perc, hogy rendbe szedjem magam, végül visszamegyek a pultom mögé, de Finnek már nyomát sem látom.


Eshii2017. 07. 19. 17:02:15#35180
Karakter: Finn O´Connell



 Csacsog a kölyök, erről meg arról, szerintem még azt is elárulná hogy hívták az általános iskolai tanárját, vagy azt, mi volt a jele az óvodában, csak rá figyeljek. Nos, annyi testvér mellett remekül megtanultam hogyan adja be másoknak, hogy figyelek, így nem esik nehezemre ezt alkalmazni szegény kölykön. Azonban túl jó vagyok benne, mert hirtelen elhangzik egy mondat, amire nem számítottam.

- Nem lakom messze innen… Ha gondolod, megmutatom a birodalmamat – kacsint rám. Ha nem lennék fáradt, biztosan elfogadnám a fenekét, de ma nem. Ma egyedül kell aludnom, kifeküdve, öregapósan nyögdécselve.

- Ez remek ajánlat, de egyelőre jól érzem itt magam – felelem illedelmesen, amire még anyám is büszke lenne, de ezután rögtön a csapos srácra terelődik a tekintetem. – Másra jobban vágyom – susogom, míg újra végigmérem.

- Alex, miért kell mindig elcsábítanod a legjobb partikat? – sóhajtja Bryan fejcsóválva, majd pimasz mosollyal könyököl mellém. – Felejtsd el, Finn, őt sosem fogod megkapni – közli velem, mire bennem feléled ír „csakazértis” lényem.

- Valóban? – kérdezek vissza. Nem? Azt mondod? Mit kapok, ha mégis, egy fergeteges orgazmuson kívül?

- Ó, ne aggódj, ebben a kölyöknek igaza van – küld felém egy ellenállhatatlan vigyort a szóban forgó elérhetetlen. Bryannak nem nagyon tetszik a megnevezés, mert újra köhögcsél – talán a nyálát nyelte félre, hogy már Alexander is lekölyközte.

- És szabad megtudnom eme elutasítás okát? – faggatom, mire szemeiben huncut fény csillan, ajkára csibészen mosoly kúszik, s közelebb hajol, hogy érzéki ajkait bámulhassam.

- Az én fenekemet senki sem kaphatja meg – duruzsolja fülembe, amitől kellemes bizsergés fut végig a gerincemen. – De ha te megadod magad – dől hátrébb, hogy ráláthasson az arcomra –, bármikor szívesen látlak az ágyamban – formálja ajkaival a szavakat, majd nem rest végignyalni az alsó ajkán érzékien. Úristen. Mindjárt kiugrok a gatyámból, pedig az ilyen általában lelomboz. Nem tűnt annyira dominánsnak, általában azt kiszagolom. Olyan adok is meg kapok is mosolya volt, a feneke pedig tipikusan kapok-féle…

- Na – szólal meg mellőlem a kölyök, míg feláll a bárszékről -, jó, turbékoló madarak, már itt sem vagyok – rázza a kobakját, míg távozik. Sajnálom Bryan, ígérem, mielőtt elmegyek, megkapod az O’Connell családi ékszert. Legyen egy szép estéd egy titokzatos ír idegennel. Most azonban jobban leköt Alexander, amint széles vigyorral a száján tovább áll. Az a far. Az isteni far, amit nem enged nekem megmarkolni. Ez pocséklás! Pedig becsszó, óvatos lennék. Elsőnek.

- Mondd csak, tényleg mindenkit le szoktál rázni? – kérdezem tőle, míg fejben már pucéran áll előttem, és harapdálom. Nem könnyítem meg a saját dolgomat, az is biztos. Rám pillant azokkal az igéző szemekkel, majd válaszul bólint, s újra tölt nekem.

- A passzív fiúcskákat szeretem, és te egyértelműen nem tartozol ebbe a kategóriába – küld felém egy kihívó mosolyt, amitől csak még jobban kedvem támad a játékhoz. Hisz ez kihívás, nem? Itt van közöttünk ez a szenvedélyes feszültség, a kölcsönös érdeklődés, de lökjük félre, mert egyikünk se akar behajolni? Persze, bolond lennék! Voltam már hasonló cipőben, s eddig mindegyikből kiimádkoztam a tulaját, magam alá. Ő se lesz különb.

- Ebben látod, igazad van – közlöm vele, majd lehúzom a kitöltött italt. – Viszont nem hiszem el, hogy senkinek sem adtad még oda a csinos hátsódat – közlöm vele nemes egyszerűséggel, míg tekintetem újra a fenekére siklik. Azok aztán pofás darabok, lányokon is ritkán látok ilyet. Nem mondok le rólad kedves popsi, Finn bácsi ki fog szabadítani szövet börtönödből!

- Hinni nem itt kell – közli velem, míg hátat fordít nekem. – Figyelj, bevallom, élvezetes volt ez a kis flörtölés, de tényleg nem szándékozom elmenni sem veled, sem pedig más aktívval, soha.

- Soha ne mondd, hogy soha – kacsintok rá magabiztosan, majd felállok. A meneteléshez vagyok szokva, nem az ücsörgéshez, zsibbadnak már a lábaim. – Én is élveztem ezt a remek beszélgetést – jegyzem meg neki, míg az italok árát pakolom ki a pultra. – Találkozunk még – közlöm vele magabiztos maki vigyorral, míg elindulok kifelé. Lehet még lefekvés előtt meg kéne írni a mai élménybeszámolót, hisz addig jó, míg friss.

- Jó utat hazáig – köszön el tőlem kedves mosollyal, én pedig intek neki egyet búcsúzóul. Jobb lenne, ha ő is jönne, de mindent szépen lassan.

> > ¤ F ¤ < <

A reggel kissé fájdalmasan kezdődik, mert a végtagjaim ellenkeznek mindennemű mozgás ellen. Köszönik szépen, a hotelszobám ágya elnyerte tetszésüket, s nem, nem érdekli őket se a reggeli, se a találkozó, amit már egy ideje lebeszéltem a turisztikai központ vezetőjével. Oldjam meg nélkülük, csak sajnos ez nem fog menni. Fekszek még egy kicsit, átpörgetem az agyamban a napi programot, majd nagy sóhajjal elkezdek készülődni.

Reggeli után kicsit dolgozom, pontosítva egészen ebédig, ami után komolyabb hangvételű ruhát öltök magamra, hogy aztán elinduljak a találkozóra. Szeretek kicsit hamarabb ott lenni, utálok késni, az olyan… udvariatlan. A kérdéseken gondolkodom, meg azon, hogy ha nem engedi, hogy felvegyem a beszélgetést kénytelen leszek fejből visszahozni mindent, mert nem hoztam magammal jegyzettömböt, mikor szemből valaki nekem vágódik. Ez még hagyján, azonban volt a fazonnál valami, ami olyan tűzforró, hogy rögtön égetni kezdi a mellkasomat. Sajnos túl hirtelen ér, így fájdalmamban és meglepődöttségemben egy jajdulás közepette elkezdek vetkőzni.

- Finn? – hallom meg egy ismerősen ismeretlen szólítást, mire az előttem állóra emeltem a tekintetemet. Basszus, az előző esti báros srác az. Ez kicsit enyhít a fájdalmamon, s rögtön vigyorogni kezdek.

- Nem gondoltam, hogy a következő alkalommal rögtön levetkőztetsz majd – jegyzem meg jókedvűen, ami hamar tovább is száll az ingem láttán. Ezt cseszhetem. Nem hogy felvehetetlen, menthetetlen. Ez tuti nem fog kijönni belőle!

- Ne haragudj – kér fintorogva bocsánatot, míg maga mögé pillantgat idegesen. – Remélem nem épp egy fontos találkára igyekeztél…

- Ami azt illeti, de, épp az egyik turisztikai központ vezetőjével lenne megbeszélésem, így viszont kétlem, hogy beengednének – jegyzem meg, míg végignézek magamon. Fél pucéran jöttem interjút készíteni, tetszik tudni, ez ilyen újfajta módszer. Tuti nem vennék be.

- Ha gondolod, tudok kölcsönadni egy másikat, egy utcára lakom innen. Ezt ne értsd félre – teszi hozzá hihetetlen sebességgel, mielőtt még egyáltalán bármit is gondolhatnék. – Csak nem szeretek tartozni másoknak, és ez az én hibám is volt. Nem engedhetem, hogy így menj oda, még megijesztenéd a kislányokat – csipkelődik, ami csak még jobban fáj a leforrázott mellkasomnak.

- Köszönöm, elfogadom ezt a felajánlást, ha tényleg nem gond. És ne izgulj, nem a kislányokat akarom elcsábítani – felelem magabiztosan, mire ő csak megcsóválja a fejét. Mi van, baj, ha közlöm, nem bukom a fiatalabbakra?

- Ne reménykedj – válaszol végül egy kacsintással, míg végül elindul, s mutatja az utat a házához. Nincs most bennem az a jóleső bizsergés, hisz tudom, hogy maximum teázunk egyet, ad inget, és mehetek is tovább. Bár, az tény, hogy meglep. Nem gondoltam volna, hogy ilyen menő lakása van és még ki se nyitotta az ajtaját! Az én kis londoni lyukam ehhez képest semmi, bár inkább lomtár az, mintsem lakás. Alig vagyok benne, csak viszem haza a szuveníreket.

- Nos, köszöntelek nálam – jegyzi meg, míg kinyitja előttem a lakása ajtaját. Belépek, rögvest le is veszem a cipőmet óvatosan, hisz a divatos, elegáns cipőt biztos nem tudja pótolni nekem, ha összekoszolom most.

- Az igen – nézek be a nappaliba, míg Alexander is leveszi a cipőjét és a megjegyzésemen jót kuncog.

- Csinálok kávét, ha már rád öntöttem, amit vettem – jegyzi meg, míg elsétál mellettem, s vélhetőleg a konyhája felé veszi az irányt.

- Akkor minek veszel? – sietek utána, nehogy elhagyjam ebben a nagy lakásban. Nagyon érződik, hogy az Egyesült Királyságban másabb az adózás!

- Mert az finomabb, és én úgy nem tudom megcsinálni – magyarázza, míg megáll a konyhapultnál. – Feketén, tejjel, cukorral?

- Már ittam ma egyet feketén, szóval tejes-cukros kávélöttyöt kérek, ha szabad.

- Mindegy, milyen kávé? – kérdezi, mire én csak bólintok, ő pedig babrálni kezd a kávégépével. – Addig foglalj csak helyet. Míg megiszod, kerítek inget neked – teszi hozzá. – Oh, és a koszosat kérlek rakd az egyik székre. Azt kitisztíttatom.

- Ugyan, nem kell – felelem, de azért egy másik székre rakom a kávéfoltos darabot. A nadrágomat ne kenjen már össze, lehetőleg. – Erre én is képes vagyok. Meg nem tudom ki tudnák e szedni belőle, egyszerűen csak kidobom…

- Hagyd csak itt – ismétli meg magát immár igen közelről. Óvatosan áthajol felettem, elsőnek elém rakja a kávémat, majd leveszi a székre rakott koszos ruhadarabomat. – Úgy kapod vissza, mintha új lenne, ígérem – küld felém egy észveszejtő mosolyt, mintha az illata nem lett volna eléggé csábító.

- Szavadon foglak – bököm ki végül, míg ő már a dolgára igyekszik. Nem mozdulok a helyemről, nem fogok az engedélye nélkül kolbászolni a lakásában. Inkább szürcsölgetem a forró nedűt, s lopok még egy kis cukrot a bödönből, amit a pulton hagyott. Persze a szemeimmel felmérem a terepet, igen ízléses lakása van. Ha ő a domináns, gondolom nincs barátnője, aki berendezze így neki. Ebből levonom, hogy piszok jó ízlése lehet.

- Nos, nem tudom melyik lesz jó rád, de kihoztam az összes ingemet – jelenik meg öt darabbal. Én rögtön neki is állok próbálgatni egy köszönöm elmormogása után. Kiválasztom a leghosszabbat, szín se érdekel. Alexander azért alacsonyabb tőlem, s ha az ujját fel is gyűröm, a hasamnak nem kéne kilógnia. Óvatosan felveszem, szerencsére vállban jó. Nem csoda, a kedves bártulaj igen szép, széles vállakkal rendelkezik, biztos sportol valamit.

- Jó lesz az? – kérdezi, míg a maradék inget összeszedi.

- Szerintem igen. Az ujja kicsi, de felhajtom így – illusztrálom. –A hasam nincs kint, az a fontos – ecsetelem tovább, míg igyekszem a lehető legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Nem ez az első, és szerintem az utolsó se, hogy másból kell gazdálkodnom. Azt hiszem ez adja az élet apró örömeit nekem.

- Na? Milyen? – kérdezem, míg felé fordulok. Végigmér, majd elmosolyodik. – Akkor jó.

- Határozottan. Tudod, vannak olyan pasik, akikre úgy simul az ing, mintha abban születtek volna, meg vannak olyanok, akiken egy zsák is jobban áll.

- Remélem az első csoportba tartozom – jegyzem meg felvont szemöldökkel, mire ő elvigyorodik, s bólint egyet. – Remek, kezdtem aggódni. Végtére is ki kell néznem valahogy.

- Az megy – feleli csípősen, mire egymásra nézünk s egyszerre elmosolyodunk.

- Úgy jó lesz, ha valamelyik este visszaviszem a bárba az inget? Természetesen diszkréten – teszem hozzá. – Nehogy Bryan hátast dobjon a képtől.

- Ne nyírd ki szegényt, fiatal még a halálhoz – támaszkodik az asztalnak. – S tökéletes lesz.

- Akkor rendben – fordulok oda hozzá, majd mielőtt még felfogná mit is akarok nyomok egy cuppanósast az ajkaira. – Köszönöm a kávét, meg az inget is – kacsintok rá, míg ő pislog rám párat, végül macskásan elmosolyodik.

- Szívesen.

Gyors búcsú következik, majd sietek is a találkára. Szerencse, hogy hamarabb indultam el, mert így pont időre esem be. Ezt hívják mázlinak.

> > ¤ F ¤ < <

Három nap is eltelik, mire időm és erőm akad, hogy ellátogassak Alexander bárjába. Az ingjét még aznap kimosattam, csak annyi dolgom akadt, hogy örültem, ha aludhattam. Remekül alakult a kis találkozóm, ezernyi programot és hasznos infót kaptam, szóval volt mit lejelentem a cégnél, miről írnom, és még a blogomat is frissíteni kellett. Szóval flörtölni maximum a sarki butikban tudtam, ha épp kaját vettem. Szóval hiányzik egy kis izmosan férfias társaság.

Válltáskámba rakom a kimosott s kivasalt inget, majd becélzom a bárt. Igyekszem olyan időben menni, mint múltkor, akkor se voltak olyan sokan, pont kellemes volt a légkör. Persze, nem zavar a tömeg, de ha flörtölni akarok Alexanderrel, akkor nem szabad sok vendégnek lennie. Nem lesz rám úgy ideje, s akkor kénytelen leszek a kölyökkel beérni. Végtére is, nem leszek pofátlan. Ez az ő üzlete, kell neki a pénz, nem csóválhatom a farkamat egy kis figyelemért. Nem, nem úgy. Kiskutyásan. Ír farkaskutyásan.

Mikor belépek, rögtön köszönök ama kevéske embernek, aki bent van. Tényleg jókor jöttem megint, az élet csak még most fog beindulni. Bryant nem látom, de Alexander a pult mögött sürgölődik.

- Nocsak, mit sodort ide a szél – lép oda hozzám, mikor leülök. – A szokásosat?

- Oh, mintha igazi törzsvendég lennék! – vigyorgok. – Igen, ha megkérhetlek.

- Ha fizetsz, naná – jegyzi meg, míg pohárért nyúl. Én addig a pultra könyökölök, s előre hajolok, nehogy más is meghallja, mit is akarok neki mondani.

- Oh, majd egy lyukas percedben adnék neked valamit – susogom nyugodtan. Semmi hátsószándékom nincsen, tényleg. Őt csábítani, üldözni kell, de nem folyton.

- Rendben – bólintja, míg elém rakja az italt. – A te inged is megjött ám. Ki akartad dobni, mikor a mosodás kislány teljesen kiakadt honnan szereztem azt a márkás darabot – néz rám megrovóan, mire én kisfiúsan elvigyorodok. – Lehet ez az anyukádnál működik, de nálam nem. Oh, és megmenthető volt.

- Az remek! Akkor nem kell kidobnom – tudom le. – S mielőtt azt hinnéd édesanyám nem tanított spórolásra… én vagyok a tizenegyedik gyerekük – mondom ki a bűvös számot, mire ő úgy néz rám, mintha rosszul hallott volna. –És van még két húgom.

- Te most szívatsz engem! – Ez az első, ami kicsúszik a száján, mire én felnevetek. – Csak viccelsz… ilyennel, komolyan.

- Nem, nem viccelek! Várj, előkeresem a tavalyi családi fotót – szedem elő a telefont a táskámból. – Komolyan ilyen sokan vagyunk. Római katolikusak a szüleim, meg úgy a család is – itt fél kézzel magamra mutatok -, én csak névlegesen igaz. Emellett nem hallottál a nagy ír baby bummról?

- Nos… nem nagyon – feleli.

- Akkor megmutatom – találom meg a képet, majd adom oda neki a telefonomat. – A szüleim ülnek a székeken, az ölükben az első dédunoka. Az unokák ülnek a földön, akiké a kisbaba az apus oldalán vannak. Aztán mi meg a tesók állunk.

- Úristen Finn… - susogja, míg a képet nézi. – Te nem vicceltél – néz rám döbbenten, míg én csak vigyorgok tovább. – Úristen.

- Anyám is hányszor mondta ezt. „Úristen Finn, megint mit csináltál?” – kuncogok.

- Igen, eléggé rosszcsont fejed van a többiekhez képest – helyesli, mire én felhorkantok. – Tizenhárom gyerek…

- A papus viccelődött, hogy kéne még egy, hogy ne legyen ilyen szerencsétlen szám, de szerintem anyám nem értékelte – vigyorgok. - No és te? Egyke vagy? – A fejét csóválja, majd a bárpult mögötti kis szekrényhez lép, amin van pár fotó.

- Van egy bátyám – vesz le egy képkeretet, majd rakja elém. – Ő itt.

- Hasonlítotok – nézem meg a képet mosolyogva.


Chii2017. 06. 11. 22:18:11#35113
Karakter: Alexander Mitchell




Szokásos nap, szokásos reggel, kifulladva érünk a park tavához a bátyámmal. Együtt futunk már évek óta, ez mindkettőnket kondiban tart, és remek stressz levezetés is egyben.

- Már megint győztél – lihegi testvérem a padra roskadva, de ajkai mosolyra húzódnak.

- Sokat kell még fejlődnöd, Ry – boxolok bele enyhén a vállába, mire elnézően tekint rám. – Hogy vagy mostanság? – ülök le mellé a vizet bámulva. Nem rég váltott pszichológust, ismét… Az előző megint nem vált be, mindig, amikor azt hiszem, végre képes lesz legyőzni a gyerekkori traumánkat, megreked valahol, majd elmenekül másik agyturkászhoz.

- Jól vagyok… Ne aggódj értem, az az én reszortom lenne, hisz az öcsém vagy – pillant felém mosolyogva, de csak egy fejrázást kap tőlem.

- Tudod, hogy mindig is így fogok érezni – nézek komolyan a szemébe. Csak egy halk sóhajt kapok válaszul. – Mesélj az új pszichomókusodról, megint valami idegesítő némbert fogtál ki? – kérdem a tizenegyes számúra gondolva, aki komolyan az agyamra ment, még nekem is, pedig csak kétszer találkoztam vele… pár másodpercre.

- Ő… férfi – motyogja, mire felé kapom a fejemet. Sose járt még pasihoz, mindig is félt velük kettesben maradni. – Egy ismerősöm ajánlotta…

- És eddig milyen? – próbálom beszéltetni, kíváncsivá tett.

- Nem tudom, oké? Teljesen más, mint az eddigiek… Kedves és… ő az első, aki nem kérdezősködött az első alkalommal addig, míg el nem meséltem, hogy mi az oka a látogatásomnak – hadarja egy szuszra, és az enyhe pír, amit arcán vélek felfedezni, elgondolkodtat. Csak nem…? Jobb lesz, ha lecsekkolom a csávót, mielőtt a bátyámat a gondjaira merem bízni.

- De akkor minden rendben van vele, ugye? – Bólint. – Azonnal szólj, ha valami khm… illetlent próbálna tenni.

- Meg tudom védeni magam, Alex, már meg – mondja komoly hangon, de mivel elszántan nézek rá, csak megcsóválja a fejét. – Te leszel az első, akinek szólok, ha gondom adódik, rendben? Csak hanyagoljuk most ezt a témát. Inkább mesélj, hogy mennek a dolgok a cégnél?

- Remekül – válaszolok tömören. Még mindig nem voltam képes bevallani neki, hogy meleg vagyok, otthagytam a céget és egy melegbárt vezetek. Nem akarom megrémíteni a bátyámat, mégis lassan kezd sok lenni ez a hazudozás.

- Ez aztán a terjengős válasz – nevet fel.

- Csak unalmas dolgok történnek, nincs mit mesélnem – döntöm a vállára a fejem, mire kedvesen beleborzol a hajamba.

- És hogy állsz a lányokkal? – kérdezősködik, mire megdermedek.

- Mind unalmasak… – ismétlem, ami igaz is.

- Jól van, jól van, tudom, nem szereted ezt a témát – vigyorogja, miközben feláll és kinyújtózik. Igen, ideje lesz menni, rám pedig vár egy forró zuhany megspékelve egy kiadós alvással, a tegnapi éjszaka elég húzós volt a bárban, nem szeretnék még egyszer kidobatni valakit a szemtelenségéért.

Elköszönünk egymástól, és mindenki megy a maga dolgára. Fáradtan esek haza, a forró zuhany után belevetem magam a pihe-puha ágyikómba, de előtte azért még húzok ébresztőt, elég szépen átálltam már az éjszakai életmódra, de jobb biztosra menni. Nem ajánlatos a főnöknek elkésnie…

Az este eseménytelenül telik, főként törzsvendégekkel van tele a hely. Nem tartozunk az elit szórakozóhelyek közé, de nem megy rosszul a bolt. Kedves barátom, Mike szerint én vonzom a vendégeket, ami jót tesz az egómnak, csak épp a nagydarab, erőszakos alakokból van elegem, akik azt hiszik, betörhetnek, de nem… Engem senki sem fog megkapni, míg élek, én viszont szívesen bevezetem a helyes kis passzívakat az élvezetbe, abban nagyon jó vagyok. Megnyalom az ajkaimat, ahogy felrémlik előttem a legutóbbi vad éjszakám, fincsi kis husika volt.

Hirtelen elhal a beszélgetés zaja, így én is a jövevény felé fordulok. Igazán helyes, karizmatikus férfi, sosem járt még itt ezelőtt, rá emlékeznék, és az arcából ítélve megtippelném, hogy skót vagy ír lehet. Egészen jó kis radart fejlesztettem ki, mely érzékeli, hogy kivel vagyunk összeférhetetlenek, és ő pontosan ebbe a kategóriába tartozik. Egyértelműen nem adná át az irányítást másnak, pontosan ahogyan én sem, csak úgy árad belőle a dominancia.

A bárpultnál foglal helyet, ezért jó pultosként rögtön ott is termek előtte, nem titkolom, ahogy végigmérem, nem mindennapi látványt nyújt ezen a helyen, lehet, csak tévedésből toppant be ide.

- Szép jó estét – üdvözlöm udvariasan.

- Szép jó estét – köszön vissza egy mosollyal.

- Nem idevalósi vagy – mondom ki a nyilvánvalót. – Bár, attól lehet jó helyen jársz– villantok egy pimasz mosolyt neki, felszolgálóként alap dolog a vendégekkel való flörtölés, növeli a bevételt. – Mivel szolgálhatok egy idegennek?

- Nos, valami alkohollal – feleli a mögöttem levő italokat méricskélve. – Oh, van skót whisky?

- Kérsz? – kérdezem rögtön, de csak fejcsóválást kapok.

- Inkább rumot – mondja, mintha csak egyfélét árulnánk belőle. Felvont szemöldökkel állok át a másik oldalra, hogy szemezni tudjon a rumkínálatunkkal.

- Abból is akad bőven. Fiatal, középkorú, esetleg öregecske, ha van mit ünnepelni – sorolom felé pillantva.

- Hé, Alex, jöhetne még egy sör! – csap rá a pultra egyik törzsvendégünk, miközben a férfira kacsint, nem titkolva szándékát.

- Hozom is, Bryan – teljesítem rögtön kérését, ahogy lecsapolom neki a sört. Pár pillanat alatt megvagyok az itallal, de mire visszaérek, Bryan máris bevetette magát. A srác nem riadt vissza, ezek szerint meleg vagy legalábbis biszexuális.

- Gyerekek, ha úgy érzitek jó a hangulat, szobára. Természetesen miután fizettél – mutatok a nálam pár évvel fiatalabb kölyökre, miközben lepakolom elé a sörét. – És te idegen, eldöntötted már mit kérsz? – pillantok az ismeretlenre.

- Nos, mivel lefoglalt a kölyök – szólal meg, amitől a kissrác félrenyeli az italát, nekem pedig el kell fojtanom a vigyoromat –, kicsit nehézkesen ment a rumokra való figyelés, azonban ha jól láttam, akad Bacardi Anejo, az megteszi.

- Rendben van – öntöm ki rögtön az italt, míg a vörös hajú a srácot próbálja megmenteni a fulladásos haláltól.

- És honnan jöttél? – kérdezősködik Bryan, miután sikerült felépülnie a megrázkódtatásból.

- Ez egy jó kérdés – mondja elgondolkodva.

- Időnk, mint a tenger, legalábbis háromig nyitva vagyunk – szólok bele a beszélgetésükbe. – Bár, ha tippelnem kéne, akkor a Brit szigetre esne a választásom – jegyzem meg, majd elugrok feltölteni egy másik vendég poharát.

- Jál mondá urám – humorizál, mire mindenki őt kezdi vizslatni. – Csak ha odafigyelek, kicsit érthetőbbnek hangzik az egész – vigyorog rám, a beszélgetőtársát teljesen figyelmen kívül hagyva.

- Skót? – próbálja magára vonni Bryan a pasi figyelmét, de kevés sikerrel. Az arcát vizsgálva és az elhangzott mondatot felidézve lépek vissza hozzájuk.

- Nem, ez inkább ír – felelem, mire elismerősen füttyent egyet. – Nem nagy érdem, sokféle ember fordult meg már itt – mondom az igazságot.

- Miért jöttél pont erre? – kérdez lelkesen a fiatalabbik, nem látja, hogy ennek a légyottnak nincs jövője. Nem úgy tűnik, hogy a férfit egy kicsit is érdekelné a mellette ülő. Idegesítő módon inkább engem méltat figyelemre, nos, nem tudja még, hogy nálam nincs esélye.

- Dolgozom, egy utazási irodának. Feltérképezem a környéket, felírom mit érdemes megnézni, milyen évi programok vannak, lövök egy rakat képet, s ha úgy van, a programot is összeállítom. Ha nem, akkor beküldöm az irodistáknak, hogy dolgozzanak is valamit – magyarázza, de tekintetével végig engem követ.

- Sok helyen járhattál akkor s sokféle rumot kóstolhattál – könyökölök a pultra.

- Nem az íz a lényeg, hanem a társaság – flörtöl velem mosolyogva, majd kezet is nyújt. – Finn O’Connell.

- Még a neve is igazi ír – mondom megszorítva a kezét. – Alexander Mitchell. Remélem csak jót ír erről a koszfészekről.

- Nem rossz hely. A bárt is belevegyem? – incselkedik megrázva a poharát, amit nem vagyok rest egyből újratölteni.

- Csak ha nem csődítesz vele a nyakunkra egy csomó bunkót, akik betörik az ablakot s kötözködnek a vendégekkel – osztom meg vele a tényeket, amivel néha szembesülnünk kell. – Hiába Amerika, a másokat itt is elítélik. Bár pont egy írnek mondom?

- Angliában élek, pontosabban Londonban. Ott jobb a helyzet – magyarázza, pár pillanatig még egymásra bámulunk, majd inkább tovasuhanok a többi vendéghez, nem ragadhatok le egynél, különben tönkremenne a hely. Bár be kell vallanom, egészen élvezetes a társasága, annak ellenére is, hogy veszett üggyel próbálkozik nálam.

Hét közepe lévén nincs túl nagy forgalom, így végül csak visszatérek a beszélgető pároshoz.

- Nem lakom messze innen… Ha gondolod, megmutatom a birodalmamat – kacsint Bryan a férfire nem titkolt szándékkal.

- Ez remek ajánlat, de egyelőre jól érzem itt magam – utasítja el kedvesen, majd felém pillant. – Másra jobban vágyom – teszi hozzá. Felhúzom a szemöldökömet, de nem kommentálom ezen kijelentését. Bryan is követi a tekintetét, és ahogy meglát, elhúzza a száját.

- Alex, miért kell mindig elcsábítanod a legjobb partikat? – csóválja meg a fejét drámaian, majd a könyökére támaszkodva elvigyorodik. – Felejtsd el, Finn, őt sosem fogod megkapni – mondja fennkölten, mire a pasi kihívóan néz rám.

- Valóban? – kérdezi kétkedve.

- Ó, ne aggódj, ebben a kölyöknek igaza van – idézem őt vigyorogva, amitől Bryan ismét köhécselni kezd.

- És szabad megtudnom eme elutasítás okát? – érdeklődik pimaszul, mire én is előveszem ördögi énemet. Közel hajolok hozzá, majd érzéki hangon szólalok meg.

- Az én fenekemet senki sem kaphatja meg – suttogom a fülébe. – De ha te megadod magad – hajolok hátrébb –, bármikor szívesen látlak az ágyamban – nyalom meg kihívóan az ajkaimat.

Mielőtt válaszolhatna, Bryan felemelkedik a székről.

- Na, jó, turbékoló madarak, már itt sem vagyok – rázza meg a fejét, tudja ő is, hogy ezt a meccset nem nyerheti meg. Vigyorogva állok tovább, érzem a hátamon égető pillantását, de direkt nem megyek felé egy ideig. Rég szórakoztam ilyen jól.

- Mondd csak, tényleg mindenkit le szoktál rázni? – érdeklődik elgondolkodva Finn, amikor ismét felé járok.

Bólintok, miközben újratöltöm a poharát. – A passzív fiúcskákat szeretem, és te egyértelműen nem tartozol ebbe a kategóriába – mosolygok rá kihívóan.

- Ebben látod, igazad van – ismeri be a nyilvánvalót, lehúzva az italát. – Viszont nem hiszem el, hogy senkinek sem adtad még oda a csinos hátsódat – pásztázza végig az említett testrészemet.

- Hinni nem itt kell – incselkedem megfordulva, majd komolyabb hangnemre váltok. – Figyelj, bevallom, élvezetes volt ez a kis flörtölés, de tényleg nem szándékozom elmenni sem veled, sem pedig más aktívval, soha.

- Soha ne mondd, hogy soha – kacsint most ő rám, majd feláll a székről, és kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. – Én is élveztem ezt a remek beszélgetést – mondja, miközben rendezi a számláját. – Találkozunk még – vigyorog rám, majd a kijárat felé indul.

- Jó utat hazáig – mosolygok, mire int egyet, és el is tűnik. Megcsóválom a fejemet, végül a figyelmemet a többiekre kezdem összpontosítani. Az éjszaka további része, már amennyi még van belőle, nyugisan telik.

-x-x- A -x-x-

 

Már késő délután felé jár az idő, amikor ébredezni kezdek, felfrissítem magam egy kis hideg zuhannyal, majd elindulok a kedvenc kávézómba, hogy hozzájussak éltető nedűmhöz. A lányok már jól ismernek, évek óta ide járok, és mindig a kedvencemet kérem, mézes macchiatót. Elég betennem a lában a helyre, és mire odaérek a pulthoz, már kapom is az italomat. Közel is van a lakásomhoz, nyugis is, remek kikapcsolódás az éjszakai meló előtt.

A papírpoharamba szürcsölve lépek ki az ajtón, de valami idióta meglök hátulról, így várom, hogy a földön landoljak, de helyette egy puha mellkasnak ütközöm. Csak épp arra nem számítottam, hogy az italom kiborul, a mellkas tulajdonosa pedig egy kiáltással ledobja magáról a tönkrement ingét. Mázli, hogy rám nem loccsant egy csepp sem. Épp bocsánatot kérnék, amikor felnézve egy ismerős arcot pillantok meg.

- Finn? – kérdezem meglepődve, mire az illető végre rám pillant. Az arcán ülő enyhe bosszú helyét rögtön pimasz mosoly veszi át, ahogy meglát.

- Nem gondoltam, hogy a következő alkalommal rögtön levetkőztetsz majd – vigyorogja, majd elhúzott szájjal futtatja végig tekintetét a kávéfoltos ingjén.

- Ne haragudj – fintorgok én is, természetesen a mögöttem lévő idegen már el is párolgott. – Remélem nem épp egy fontos találkára igyekeztél…

- Ami azt illeti, de, épp az egyik turisztikai központ vezetőjével lenne megbeszélésem, így viszont kétlem, hogy beengednének.

- Ha gondolod, tudok kölcsönadni egy másikat, egy utcára lakom innen – ajánlom fel valamiért, de rögtön meg is bánom, amit mondtam. – Ezt ne értsd félre – szólalok meg azonnal, mielőtt megjegyzést tehetne. – Csak nem szeretek tartozni másoknak, és ez az én hibám is volt. Nem engedhetem, hogy így menj oda, még megijesztenéd a kislányokat – viccelődök, pedig elnézve a testét, semmi oka panaszra.

- Köszönöm, elfogadom ezt a felajánlást, ha tényleg nem gond. És ne izgulj, nem a kislányokat akarom elcsábítani – néz rám kihívóan, de csak megcsóválom a fejemet.

- Ne reménykedj – kacsintok rá, miközben elindulunk az otthonom felé. Tényleg csak pár perc sétára van a lakásom, egész jó környéken lakom. Egy újépítésű panel legszebb, legfelső lakását birtoklom, mely össze van kapcsolva egy kis tetőtérrel is, így ha épp kedvem támad, onnan tudom csodálni a város fényeit. Ízlésesen van berendezve, a hatalmas nappalim amerikai konyhás, a fürdő és a háló mellett pedig van még két helyiség, ami közül az egyiket raktárnak, a másikat pedig vendégszobának használom.

Nem tudom, miért ajánlottam fel neki a segítségemet, hiszen alig ismerem, egy baltás gyilkos is lehetne, valamiért mégsem érzem azt, hogy tartanom kellene tőle. A fenekemet kell csak biztonságban tudnom, és amúgy nem árthat nekem. A küzdősportok nagyon hasznosak, talán a bátyámat is rá kellene vennem, hogy járjon önvédelmi órákra, habár biztosan elutasítaná azt. Túl sok testi érintkezés kell egy ilyen sporthoz.

- Nos, köszöntelek nálam – tárom ki előtte az ajtót, miután végre felértünk a lifttel a felső szintre, és a zárakat is kinyitottam.


Eshii2017. 02. 03. 22:02:03#35000
Karakter: Finn O´Connell
Megjegyzés: ~ kezdés


 Dúdolva sétálok végig az utcán, míg zsebemben a frissen szerzett cigis doboz lapul. Meg kell jegyeznem melyik két utca sarkán van ez a kis hely, s fel kell írnom. A hozzám hasonló dohányosoknak remek hely ez, olcsó és a kiszolgálás haláli. Az öreg rekedtes hangja, füstös poénjai s kedves mosolya biztos a tüdőrákba kergetne, de ezt nem kéne beleírni. Lövök pár képet a környékről, majd tovább sétálok.

Az Egyesült Államok városaiban mindig akad valami érdekesség. Mindben. Elfeledett történelmi fontosságú épületek, emlékművek, csataterek, egy pad, amin olyan ült, akiről az ember azt hitte, be se tette a környékre a lábát. Én magam jobban rajongok a felderítetlen természetért, aminek felfedezése közben részese lehetek megannyi csodának, de mikor az iroda felkér, hogy a betondzsungelt is kapjam lencsevégre, nem habozok így tenni.

Kihívás e? Nos, eléggé. A városokban igaz sok minden akad, amire elmehet az ember, de azok időszakosak: színházi előadások, galériák, koncertek, fesztiválok… Nehéz pár hónap alatt megfogni a környék képét, s hitelesen visszaadni. Persze küldhettek volna valaki mást erre a munkára, de nem tudtam már többet az őszi London ködös napjaival mit kezdeni. Szinte jelenetet rendeztem már azért, hogy adjanak egy repülőjegyet, mindegy hova, mert különben megesz a penész. Pedig csak másfél hónapja tértem vissza Curaçaoról. Ott meleg volt, fénylett és bárányfelhőkben úszott. Az angoljuk pedig, a spanyolos-hollandus akcentussal, maga volt a szívmelengetés netovábbja.

Szóval ez az itt létem kicsiny története. Belegondolva, lehet be kellett volna vennem egy leszarom tablettát egy kis nyugi teával, de már mindegy. Dolgozhatok, utazhatok, nézelődhetek, fotózhatok, új embereket s helyeket ismerhetek meg, szóval csend a nevem.

Még csap pár napja vagyok itt, felfedező utakat teszek, próbálok a helyiekkel beszélgetni, ki mit ajánl. Felírok címeket, bisztrókat, bárokat, majd esténként felveszem az elegánsabb vagy épp lazább ruháimat a túracuccok helyett, s bevetem magam az éjszakai életbe. Hihetetlen, hogy ezért még fizetnek is.

Számba veszek egy cigit, majd meggyújtom, végül pedig megállok egy utcasarkon, s úgy figyelem az elsuhanó kocsikat, buszokat és embereket. Hűvös van, de élvezem a helyzetet. Naná, hisz nem vagyok otthon, s akkor már minden jó, legalábbis egy darabig. Míg mozgásban lehetek, míg láthatom a világot, olyan, mintha minden gondom azzal lenne elfoglalva, hogy a szagomat követve próbáljon beérni.

Miután lejártam a napi kilométereimet, visszaindulok a szállásomra, ahol megvacsorázom, átnézem a képeket, majd egy rövid kis beszámolót írok az irodának. Az oldalammal most nincs kedvem foglalkozni, inkább letusolok, majd átöltözöm az esti vándor felszerelésembe. Láttam pár bárt a kalandozásom során, de csak az egyik keltette fel az érdeklődésemet. Nevezetesen a Szürke Füst, ami nem tudom miért fogott meg annyira. Talán mert a londoni köd ugrott be rögtön a név láttán.

Mikor odaérek, már zajlik az élet, persze nem oly annyira, hogy az már zavaró legyen. Belépve konstatálom, hogy egy szépen rendben tartott helyről van szó, aminek megvan a jellegzetes, enyhén kocsmás beütése. Hely bőven akad, mind a pultnál, mind az asztaloknál, mégis szinte minden tekintet rám szegeződik, ahogy betoppanok.

Egy vigyor terül el a képemen, majd intek egyet köszönésképpen. Pár biccentést kapok vissza, valaki inkább a sörével van újra el, vagy visszatér a beszélgetésbe, amit félbehagyott jövetelem. Zsebre dugott kézzel sétálok a pulthoz, ahol leülve rögtön megakad a tekintetem a csapos srácon. Igazi művészi darab, akit nem csak lefotóznék. Ahogy elém lép, s végigmér, beleborzonganak a lábam ujjai is. Tyűha!

- Szép jó estét – köszön rám amerikai angollal, mire én elmosolyodom.

- Szép jó estét – köszönök én is, míg ő megáll előttem.

- Nem idevalósi vagy. Bár, attól lehet jó helyen jársz– jegyzi meg, majd halvány, enyhén pimasz mosollyal a kezében lerakja a kezében tartott rongyot. Nem nagyon értem a dolgot, de majd csak kiderül, nem igaz? – Mivel szolgálhatok egy idegennek?

- Nos, valami alkohollal – felelem szórakozottan, míg végignézek a háta mögött lévő üvegeken. – Oh, van skót whisky?

- Kérsz? – kérdezi, de én csak megcsóválom a fejemet.

- Inkább rumot. – Felvont szemöldökkel áll át a másik oldalra, hogy az előbb eltakart részre ráláthassak.

- Abból is akad bőven. Fiatal, középkorú, esetleg öregecske, ha van mit ünnepelni – sandít felém, míg én hümmögve figyelem a kínálatot. Nem rossz, nem rossz.

- Hé, Alex, jöhetne még egy sör! – csap rá mellettem a pultra egy srác széles vigyorral, majd rám kacsint.

- Hozom is, Bryan – int a srácnak, hogy maradjon, majd a pult másik végébe megy, ahol a sörcsapoló berendezés is áll.

Míg a habos-babos itallal foglalkozik, a srác velem próbál beszélgetésbe elegyedni, sőt, mintha kóstolgatna. Ez akkor igazolódik csak be igazán, mikor a pulton heverő kezemre simít óvatosan. Hoppá. Szóval ez olyan bár? Jártam már ilyen helyen, de nem gondoltam volna, hogy ez is az. Persze nem botránkozom meg, csibészes mosollyal figyelem a barnahajú srácot, ahogy a kézfejemen köröz mutatóujjával.

- Gyerekek, ha úgy érzitek jó a hangulat, szobára – rakja le Bryan elé a csapos szépség a sörét. – Természetesen miután fizettél – mutat rá a srácra. – És te idegen, eldöntötted már mit kérsz? – pillant felém lehengerlő szürkeég tekintetével, amit még el tudnék nézegetni jó darabig.

- Nos, mivel lefoglalt a kölyök – kezdek bele, mire az említett félrenyeli a sörét -, kicsit nehézkesen ment a rumokra való figyelés, azonban ha jól láttam akad Bacardi Anejo, az megteszi.

- Rendben van – nyúl is érte, míg én megköszörülöm a torkomat, s a mellettem fulladozó hátát kezdem el gyengéden veregetni. Se a boltnak, se nekem nem tenne jót, ha megfulladna a nyálával keveredett sörben. Amúgy is szörnyű halálnak hangzik, főleg ha mellettem esik meg.

- És honnan jöttél? – érdeklődik lelkesen Bryan, miután sikerült a köhögésen túltennie magát.

- Ez egy jó kérdés – vágom rá, mert magam sem tudom, hogy mindek mondjam magamat. Épp nyitnám a számat, hogy kibökjem, mekkora világutazó vagyok, mikor a pultos srác elém rakja a pohárka rumomat.

- Időnk, mint a tenger, legalábbis háromig nyitva vagyunk – jegyzi meg. – Bár, ha tippelnem kéne, akkor a Brit szigetre esne a választásom – teszi hozzá, majd tovasuhan egy másik vendéghez, hogy kiszolgálja.

- Jál mondá urám – váltok át íres akcentusomra, mire a környeztemben lévők rám emelik tekintetüket. – Csak ha odafigyelek, kicsit érthetőbbnek hangzik az egész – vigyorgok.

- Skót? – érdeklődik mellőlem Bryan, míg Alex engem méregetve visszalépdel hozzánk.

- Nem, ez inkább ír – feleli helyettem, mire én elismerősen füttyentek egyet. Nem mindig találják el, sőt, elég ritkán. – Nem nagy érdem, sokféle ember fordult meg már itt – ráz le rögtön.

- Miért jöttél pont erre? – ficereg mellettem lelkesen a kölyök, míg én lehúzom a rumos poharam tartalmát.

- Dolgozom. Egy utazási irodának – teszem hozzá. – Feltérképezem a környéket, felírom mit érdemes megnézni, milyen évi programok vannak, lövök egy rakat képet, s ha úgy van, a programot is összeállítom. Ha nem, akkor beküldöm az irodistáknak, hogy dolgozzanak is valamit – ecsetelem.

- Sok helyen járhattál akkor – könyököl rá a pult másik oldalára a pultos, aki jobban leköti figyelmemet, mint a mellettem ülő srác. Bocs Bryan, ez van. – S sok féle rumot kóstolhattál.

- Nem az íz a lényeg, hanem a társaság – vetem be a félmosolyt, majd rögtön nyújtom is a kezemet. – Finn O’Connell.

- Még a neve is igazi ír – ráz velem kezet. – Alexander Mitchell. Remélem csak jót ír erről a koszfészekről.

- Nem rossz hely. A bárt is belevegyem? – kérdezek vissza incselkedve, míg megrázom a poharamat, hogy kérek még. Nem teketóriázik, nyúl az üvegért s tölti is az újabb adagot.

- Csak ha nem csődítesz vele a nyakunkra egy csomó bunkót, akik betörik az ablakot s kötözködnek a vendégekkel – vágja rá rögtön, majd csattan is az üveg alja a pulton. – Hiába Amerika, a másokat itt is elítélik. Bár pont egy írnek mondom?

- Angliában élek, pontosabban Londonban. Ott jobb a helyzet – célzok arra, hogy felfogtam a gondot, s megértettem. Nézzük egymást egy darabig, majd újabb vendég int italért, ő pedig tovalépdel, otthagyva az érdeklődő Byran gyerekkel, aki felváltva kérdez s fecseg.

Nem nagy ügy, válaszolgatok neki, de kétlem, hogy bármi is lenne a mai napból. Lehet ő szeretné, de érzem, hogy én nem vagyok elég fitt egy lepedő akrobatai mutatványhoz se. Persze beszélgetni van kedvem, vele, mással, a pultossal, bárkivel. Nem hiába szeretem ezt a melót, eléggé társaság függő vagyok, s így megvan a napi emberadagom.


Moonlight-chan2015. 11. 18. 19:42:04#33665
Karakter: Dwayn Miller





A vonal másik végén egyre hosszabbra nyúlik a csend, de nem is vártam választ. A poloskákon keresztül hallom, hogy felállnak, a székek csikorognak a járólapon, majd semmi más. Kezd rossz előérzetem lenni, valami nyilván nem stimmel máskülönben Ephraim már lőtt volna, elvégre a kezdetektől a célkeresztjében volt az arab, de ha most nem szedi le, nemsokára kereket old.

- Takarják – mordul bele a mikrofonba.

- Tessék?

- A drágalátos miniszter úgy terelgeti az embereit, mint az arabokat takargató birkákat! – sziszeg ingerülten.

A korábban tapasztalt rossz előérzet most csak még inkább felerősödik. Tiszta célpontnak kellett volna lennie. Miért takarnák Mitchell emberei, ha nem tudnak a merényletről?

Csak egyetlen logikus magyarázat létezik, mégpedig az hogy nagyon is tudják vagy számítanak rá.

– Mi legyen? – kérdezem végül Ephraimet, elvégre ő látja mi történik pontosan.

- Nyugtass meg, hogy nincs hátsó kijárat – válaszol pár másodperc múlva.

Kitakarom a mikrofont közben pedig a mobilomért nyúlok. Én nem hagyhatom el a kocsit, mert ha sürgősen kell lelépni, nem biztos, hogy időben visszaérnék, de éppen ezért van Rush az épület környékén, hogyha valami gáz van, akkor szóljon. És most piszok nagy gáz van.

- Ellenőrizd a hátsó kijáratot! – utasítom rögtön. Azt már tudom, hogy van, hisz órákon át tanulmányoztam az épület tervrajzát mielőtt betörtünk volna a tárgyalóba, de azt nem tudom, hogy hol van és mire használják.

Alig egy perccel később szól bele a telefonba.

- A hátsó ajtó használaton kívül van. Egy szemetes konténer van előtte.

- Azért tartsd szemmel a környéket.

Leteszem és újra a mikrofon felé fordítom a fejem.

- A hátsó ajtó el van torlaszolva, nem használják – szólok bele komoran.

- Köszönöm – sóhajt kissé megkönnyebbülten, de még így is kihallom belőle a feszültséget.

Ezen nem is csodálkozom tekintve, hogy a tervünk egy része most esett szét és a B terv nem lett megbeszélve, emellett jóval nagyobb a kockázati faktor, ha valakit a nyílt utcán akar leszedni. A kétségeimnek hangot is adok, bár jelenleg nekem sincs jobb ötletem.

- Ephraim, ha a nyílt utcán lövöd le...

- Hisztéria lesz, tudom – vág a szavamba komoran – Két percet adj. Elintézem és két perc múlva a kocsinál vagyok.

- Két perc – egyezem bele, a hangom határozott, amit vehet fenyegetésnek is, hogyha két percem belül nem tolja ide a szexi seggét, akkor én magam megyek érte. Remélem erre nem fog sor kerülni.

Egy ideig egyikünk sem szól semmit, nyilván helyzetet kell változtatnia, hogy jó szögben lásson a bejáratra, de én még így is hamarább észreveszem az üvegajtó mögött kifelé igyekvő alakokat. Azt a rohadék Mitchellt két jól megtermett testőr kíséri, mögötte Latif a sajátjaival.

Halkan figyelmezetem Ephraimet mielőtt még kilépnének az ajtón, de aztán már nem szólok, nem akarom zavarni a koncentrációban, sem abban, hogy időben leléphessen onnan.

Az egészből csak egy pillanatképet látok olyan gyorsan történik minden. Latif hátrarándul, a fejéből kicsapó vörös sugár egyenesen Mitchell képébe fröccsen, de még a földre sem kerül az arab teste, a gorillák máris bezárnak körülöttük. Kitör a totális hisztéria, akik látták a jelenetet sikítozva rohannak minden irányba, az épületből biztonságiak özönlenek ki a kezükben fegyvert tartva és igyekeznek mindenkit elterelni az útból. A minisztert hamar a kocsijához kísérik és egy perc múlva már nyomuk sincs, pedig de nagy volt a kísértés, hogy lelövessem Ephraimmel! Csupán az tartott vissza, hogy én magam akarom elintézni a mocskot, hogy pontosan tudja ki és miért teszi, hogy könyörögjön a kibaszott életéért.

A kocsi már jó előre készenlétben van, a motor mély berregéssel zúg miközben idegesen dobolok a kormányon az ujjaimmal, a tekintetem arra a sikátorra szegezve, ahonnan Ephraimnek kell előkerülnie. Tudom, hogy nincs gáz a mikrofon még mindig aktív így hallom amint a tűzlépcsőn jön lefelé és azt is mikor futásból normál tempóra vált, majd pillanatokon belül megjelenik az utcán.

Kiveszem a fülemből a mikrofont, a laptopot a hátsó ülésre teszem és kinyitom a vezetőülés melletti ajtót. Amint beül, indítok, bár szándékosan nem gyorsítok, hogy ne vonjam magunkra a figyelmet, nem mintha bárki is törődne most velünk.

- Nem sokon múlt – fújja ki a levegőt megkönnyebbülte, mikor kihajtunk a forgalomba.

Röviden biccentek, de valami még mindig nem hagy nyugodni, hiába intéztük el a fickót.

– Mi a baj? – néz rám, észrevéve a feszültséget.

A kormányra szorítok, általában, ha elvégeztem amiért jöttem nem szoktam azon gondolkodni, hogy vajon mi mehetett félre, de most egyszerűen nem hagy nyugodni…

– Még így is úgy érzem, túl könnyen ment.

Sóhajtva dönti hátra a fejét, azt hiszem neki is feltűnt ugyanez.

- Még nem tudom, mi nem stimmel, de idővel majd rájövünk. – fordul felém komoly tekintettel – Legalább a poloskák megérték?

- Maximálisan – bólintok – Bár azt nem mondanám, hogy nem lett kevesebb a kérdőjel.

- Ha értéke van, az már fél siker – mosolyog, majd mindketten a mellettünk elszáguldó rendőrautóra pillantunk – Nem tudom, mennyire fogják ellenőrizni a várost, de szerintem vigyük vissza a csomagunkat hozzám, hátha kedvük támad átnézni az autókat. Majd utána meghallgatjuk a felvételt.

- Egyetértek – én se szívesen esnék hason egy razzián. – Hogy van a karod? – nézek az említett testrészre.

Halvány mosollyal fordul felém, abszolút komolytalanul, mint mindig, de kezd egyre szórakoztatóbb lenni a társasága.

– Még mindig átkozottul fáj, de kitartott... most is.

Na igen… több szempontból is szórakoztató társaság – gondolom, s meg sem próbálom elfojtani a mosolyt a célzás miatt. Hiába kellett volna visszafognunk magunkat a karja miatt, veszett ügy volt az egész. Egy szobában lenni vele olyan, mint elhaladni egy magasfeszültségű drótkerítés mellett: szinte érezni lehet a levegőben pattogó elektromos szikrákat, amik nem hagyják, hogy figyelmen kívül hagyjam a jelenlétét. Csak idő kérdése az egész.

Mikor a lakása elé érünk, közvetlenül a járda mellett állok le, hogy az ajtón kilépve rögtön beszállhasson. A motrot is járni hagyom, míg ő megragadja a gitártokot, benne a McMillannel. A szemem egy pillanatra elvillan a hátsójára feszülő szűk nadrág fölött, aminek már nem egy elismerő pillantással adóztam miközben kiszállt. Már csukná be az ajtót, de előtte széles vigyorral visszahajol, már várom, mivel akar még ennél is jobban felhúzni, de addig nem jutunk el, hogy bele is kezdjen.

A pillanatot egy nem túl bizalomgerjesztő süvöltés szakítja még, egy tizedmásodperccel később pedig, hogy a gondolat átfutott a fejemen egy golyó csapódik a téglafalba alig pár ujjnyival fölötte.

Ez az a perc mikor minden lassított felvételre vált, miközben egymásra nézünk és néma párbeszédet folytatunk le. Ilyenkor nincsenek mondatok, csak néhány tényszerű gondolat, mint a lövés, golyó, megúszta, tűnés innen… és már cselekszünk is. Egyszerre fordulunk a tetők irányába, de túl sok helyről jöhetett ahhoz, hogy ebből a helyzetből kiszúrjuk, arról pedig szó sem lehet, hogy bármelyikünk is kiszálljon miközben egy kibaszott mesterlövész les ránk odafentről.

- Szállj be! – kiáltok rá, a kezem máris a sebváltón, a másik a kormányon és amint beugrik már kanyarodok is vissza az útra.

A következő golyó a szélvédőn csapódik, az üveg miatt nem aggódom, de a golyó irányából ítélve a lövész nem lehet messze. Két, maximum három háztömbös körzetben, vagyis tudnia kellet Ephraim hollétéről…

- Bassza meg – nyögi döbbenten.

- Mégis mi a franc volt ez?! – mordulok fel ingerülten. Elvileg kurvára nem kéne tudniuk hol lakik, vagy nem ez a célja az egész életstílusának?

- Azt én is rohadtul szeretném tudni.

Belenézek a visszapillantóba, de az utcán nem látok senkit, aki gyanús lenne, többre pedig nem nagyon van időnk.

– Most értünk el arra a pontra, hogy erősen ajánlott lenne komolyan körülnéznünk a pártfogód háza táján. – jegyzem meg – Nem vitatom, hogy sokat érsz neki, mert nem dobott volna ki ennyi pénzt az ablakon, ha holtan akar látni. Abban viszont kezdek egyre inkább kételkedni, hogy az emberei is ennyire megbízhatóak lennének.

Minél többen tudnak valamiről, ami titkos, annál valószínűbb, hogy hamarosan kiszivárog. Ezért dolgozom olyan kevés emberrel, hogy ellenőrizni tudjam őket, Ephraim pártfogójáról viszont szart se tudok, mégis részben olyan, mintha neki is bizalmat szavaztam volna, azzal hogy elvállaltam a testőr szerepét is.

- Tudom – szólal meg halkan, a fejét fáradtan dönti neki az ülésnek. Nyilván az is, másképp nem értene ilyen gyorsan egyet velem, vagy legalábbis megpróbálná megpiszkálni az elméletem. Láthatja rajtam, hogy meglepett, mert mosolyogva folytatja – Maguktól nem találhattak volna meg ilyen hamar, ezt még akkor is be kell látnom, ha gyűlölöm bevallani, hogy igazad van.

Szóval erről van szó, megszokta, hogy egyedül dolgozik, tehát mindig neki van igaza.

- Nos, annyi biztos, hogy ide többet nem jössz vissza – zárom le a kérdést.

- Ezt vehetem testőri parancsnak? – mosolyog pimaszul. Röviden viszonzom is, majd biccentek, mert ide tuti, hogy nem engedem többet. – Remélem, harminc millióból kijön a rezsi egy főre... Különben csak természetben tudok fizetni érte.

Vigyorogva nézek rá, nem is tudom melyik hirtelen a vonzóbb – Velem mindig lehet alkudozni.

- Ezt jó tudni.

Nem válaszolok rögtön, ez a kis könnyed szóváltás feloldotta valamelyest a kocsiban uralkodó feszültséget, de a probléma még mindig adott.

- És arról van sejtésed, hogy kik állhatnak ez mögött?

- Annyit biztosan mondhatok, hogy nem a régi pajtásaim. Ha biztosra kell mennünk, soha nem kockáztatnánk egy ilyen távoli akcióval, mert semmi nem garantálja, hogy minden flottul fog menni, és a szemtanúkat sem szeretjük, ha nem muszáj.

- És az is érdekes, hogy mindez pont ma történt. Éppen a mi feladatunk után.

Ami szintén nem a tervek szerint ment és ezzel ő is egyetért.

– Meglehetősen furcsa. Elhangzott valami olyasmi a tárgyalóban, ami fontos lehet? Aminek köze lehet ehhez?

Gyorsan végiggondolom az egészet, de Ephraimhez semmi köze. Végig valami titkos egyességről volt szó, amit a miniszter és ez a Muhamad kötött egymással és amit Mitchell hallhatólag nem igyekezett betartani.

- Semmi – felelem határozottan – Az biztos, hogy Mitchell lepaktált az arabokkal, de Izrael még csak szóba sem jött. Miből gondolod, hogy kellett volna mondaniuk valamit?

- Volt egy rohadt furcsa pillanat, amikor Mitchell úgy nézett ki az ablakon, mintha pontosan tudná, hogy ott vagyok valahol.

Ránézek, de ugyanazt az értetlenséget vélem felfedezni az arcán, amit én is érzek. Semmi sem passzol, valahogy minden kicsúszott az irányításunk alól és még csak azt sem tudjuk miért, vagy hogyan.

– Ennek semmi értelme. Akkor miért nem menekítették ki valahogy Latifot? És egyáltalán honnan tudhatta, hogy ott vagy?

- Nem tudom – sóhajt fel – Kettőnkön kívül senki nem tudta, hogy pontosan hol és mire készülünk.

Akkor meg honnan? Az egészen biztos, hogy nem szúrtak ki minket, semmi gyanúsat nem tettünk és a tetőn sem volt…

A tető…

- Ez így nem teljesen igaz. A tieid rád küldték azt a fickót tegnap. Ismerik a módszereidet, sejtették, hogy valamire készülsz. Azt mondtad, arra nem számíthattak, hogy visszamész oda, de ettől még leadhatták a drótot, hogy talán készül valami.

- Jellemző lenne rájuk – vonja fel a szemöldökét – Beszartak, hogy nem sikerült a tervük, de azért már nem akartak felelősséget vállalni, ha esetleg tényleg történik valami.

Bólintok – Biztos, hogy Mitchell koordinálta az akciókat ellened, szóval ő tudhatott a dologról.

Ha jobban belegondolok, nagyon is elképzelhető: Mitchell összejátszik az arabokkal, de közben a CIA igazgatójával golfozik, a CIA meg nagyban vadászik Ephraimre. És már meg is van az összefüggés a CIA és az izraeli cimborák között.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a két ellenséges oldal vajon tudja-e, hogy a miniszter mindkettejükkel lepaktált, tulajdonképpen egymás ellenében. Vagy nem is biztos, hogy egymás ellenében. Lehet, hogy csak minden oldalról bebiztosítja magát.

- Mi van, ha két legyet akart ütni egy csapásra? – veti fel Ephraim – Latif halálával szerzett volna egy jó pontot Izraelnél, ha pedig engem is kivégeztet, a Hamásznak is egy gonddal kevesebb lett volna.

- El tudom képzelni róla, Mitchell egy dörzsölt rohadék. – a mocsok biztosan megoldotta valahogy, hogy mindenképp jól jöjjön ki ebből a triászból – Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért lett volna neki jó, ha a nyílt utcán ölnek meg. Semmi garancia nem lett volna rá, hogy nincsenek szemtanúk, vagy hogy időben el tudják tüntetni a tested. – gondolkodom.

Ha nyomtalanul el akarták tűntetni, hogy elkerüljék a további szarkeverést és még a média is kimaradjon a mocskos kis titkaikból, akkor miért csinálnának nyilvános kivégzést egy lakónegyedben?

Csak a szemem sarkából nézem őt, de még így látom a hirtelen átsuhanó döbbenetet az arcán. Valamire rájött.

- Mennyivel a fejem felett mehetett el az a golyó? – kérdezi hirtelen, kiegyenesedve az ülésen.

Homlokráncolva fordulok felé, amennyire vezetés közben lehet. Fejben megsaccolom azt a távot amennyivel fölé ment és tulajdonképpen… ha nem hajol vissza olyan hirtelen a kocsiba, simán keresztülvitte volna a homlokát - Mire gondolsz?

Nem válaszol, addig én róla ismét az útra pillantok, majd mikor megkerültem egy kocsit, vissza.

- A legközelebbi lehetőségnél fordulj jobbra, de ne hirtelen.

- Miért? – nézek rá mereven, választ várva.

- Csak csináld! – csattan fel.

Továbbra is rajta tartom a szemem, hűvösen méregetve bosszús vonásait, míg végül hajlandó rám fordítani a figyelmét. Merem ajánlani neki, hogy magyarázattal együtt, mert nagyon nem tetszik hogy úgy akarjon parancsolgatni nekem, hogy nincs kurva jó oka rá.

– Csak katona voltál, igaz? – kérdez ismét.

Felvonom a szemöldököm, ha azt várja, hogy majd még több válasszal szolgálok, akkor nagyon téved.

- Miért?

- Mert ott nem tanítanak megfigyelés elhárítást.

- Követnek minket? – nézek a visszapillantóba.

- Még nem tudom biztosan. Csak néhány forduló és sávváltás kellene, hogy biztos legyek benne – fordítja vissza a figyelmét az útra.

Egy újabb pillantást vetek rá, majd a gyanús kocsi felé, aztán amint lehet, szép nyugis tempóban lekanyarodom egy másik sávba. Hagyom, hogy ő tartsa szemmel a furgont én addig átfutom a lehetséges alternatívákat a hazajutáshoz, hogy semmiképpen se vezessek oda senkit. Általában jobban figyelek arra, hogy követnek-e, de az a lövés, meg az egész bonyolult ügy, amibe belecsöppentünk… elvonta a figyelmem.

Szarvashiba, és ilyen nem fordulhat elő még egyszer.

- Biztos, hogy társaságunk van – jelenti ki pár kilométerrel és jó néhány sávváltással később - Egy furgon két emberrel. Valószínűleg ők lettek volna a takarítóosztag és most kíváncsiak, hová megyünk.

- Ha ők is a terv részei, valószínűleg tudják a hiányzó információkat a teljes képhez – mondom nyugodtan – Mit akarsz tenni?

- Megtudni azokat a hiányzó információkat – vágja rá.

Elfojtom a mosolyom, de pontosan erre a válaszra számítottam. Újabban egész más színben kezdem látni a társakat. Eddig úgy voltam velük, hogy fölösleges púp a hátamra, most már kezdem azt hinni, hogy csak nem a megfelelőt választottam.

– Van egy tervem, de annak minden lépését pontosan be kell tartanunk.

Találkozik a tekintetünk és látom az övében is azt a megfontolt határozottságot. Most a feladat az első, semmi tréfa, semmi csipkelődés, farokméregetés, csak a feladat.

Rábólintok, bármi is a terve össze kell dolgoznunk és nem húzhatjuk azzal az időt, hogy ki a főnökön vitázzunk.

- Először is ki kell használnunk az előnyünket és az egyiküktől meg kell szabadulnunk. A mesterlövésszel nem tudunk mit csinálni, de arról gondoskodhatunk, hogy ezek ketten ne adhassák tovább a sejtésüket, miszerint nem egyedül dolgozom. Mennyi gázolaj van a kocsiban?

Olyan hirtelen vált át, hogy nem tudom mire vélni, de azért válaszolok. – Tegnap tankoltam, még majdnem tele van. Miért?

- Mert ma sokat kell mennünk – feleli, miközben újra hozzám fordul. – Van egy ház a külvárostól körülbelül harminc kilométerre, nagyjából a semmi közepén. A pártfogóm pénzéből vettem, de szigorúan kézpénzben, szóval még ő sem tud a létezéséről, ott senki nem fog megtalálni.

- Akkor miért nem ott szoktál lakni? – miért vándorol lakásról lakásra, ha van egy kiváló rejtekhelye?

- Túl messze van mindentől és manapság mindenhol csak nyomkövetős autókat lehet találni. Csak akkor megyek oda, ha gondolkoznom kell, vagy ha ki akarom használni azt a kifejezett célt, amiért megvettem, felújíttattam és átalakítottam a házat.

- Hadd találjam ki: ez most a második opció lesz?

Halványan elmosolyodik. – Pontosan.

El tudom képzelni, milyen átalakításokat végzett. Nyilván jobb is, ha nem talál rá senki arra a házra.

- A házban egyébként nem muszáj ott maradnod, ha nem akarsz – teszi hozzá. – Elég ha odaviszel, aztán majd értesítelek, ha végeztem.

- Többet nem dőlök be annak a dumának, hogy tudsz vigyázni magadra – pillantok rá szigorúan, de ő csak mosolyog – Mi a terv?

- Szükségünk lesz egy forgalmas helyre – kezdi vázolni a tervet, miközben fél szemmel a visszapillantót figyeli – A legjobb választás a Central Park lenne, mert ott a nap minden percében tolonganak az emberek. Most az egyszer muszáj leszel elhinni, hogy el tudom intézni egyedül is, mert máshogy nem fog sikerülni. Ezerszer csináltam már ilyet és most nem túlzok.

Azt egyenlőre nem tudom eldönteni, mennyire túloz és mennyire nem. Vannak sejtéseim arról, hogy mi lehet, bár semmit sem jelentenék ki biztosan, mindenesetre abban nincs hiba, hogy profin kiképzett. Ha az a pasas a tetőn le tudta nyomni, az csak azt jelentheti, hogy hasonlóan profi kiképzést kapott és ebben az esetben a kettő egy ellen még mindig nyerő állás. Remélhetőleg most nem kerül szembe még egy olyannal, aki testközelben is komolyabb fenyegetést jelent.

- Ha mégsem lesz igazad, pórázt és nyakörvet is kapsz a jövőben, ezt megígérhetem – figyelmeztetem, de már nem is lepődöm meg, hogy ezen is csak mosolyog.

- A park északi oldalán ki fogok szállni a kocsiból – folytatja –, de mivel még nem tudják, hányadán állnak veled, ők ugyanígy fognak tenni. Csak az egyikük jön majd utánam, a másik viszont téged fog tovább követni a furgonnal. A déli oldalon van egy nagyobb parkoló, ott állj meg és szállj ki az autóból. Tegyél úgy, mintha csak rám várnál, de közben járkálj, néha takarjanak el az emberek, érd el, hogy rád kelljen figyelnie a sofőrnek! Ha néha körülnézel, ne kerüld feltétlenül a tekinteteddel a furgont, mert rögtön tudni fogja, hogy tudod, miért van ott.

Bólintok – És te?

- Én elcsalom a másik fickót, aztán gondoskodom róla, hogy többet ne kíváncsiskodjon. Utána én is átmegyek a déli oldalra, és pont ezért fontos, hogy a sofőr csak rád figyeljen. Ha nem veszi észre, hogy jövök, be tudok szállni a furgonba, onnantól meg már elő tudom venni a meggyőzőképességemet – simít a nadrágja korcába rejtett fegyverre – Egy dudálással fogok jelezni, ha minden készen áll, akkor szállj vissza az autóba és irány a külváros. Én majd gondoskodom róla, hogy az emberünk kövessen a furgonnal.

- Mi van, ha a furgonba is tettek nyomkövetőt? – gondolkodom - Inkább ott kéne hagyni valahol és csak az én autómmal menni a házhoz. Van elég hely a csomagtartóban és tudok egy helyet Brooklynban, ahol senki nem zavarná az átköltöztetését.

- Meggyőztél. Akkor a jelzés után vezess minket oda, ott hagyjuk a furgont, és onnantól el is tudlak navigálni a házhoz. Megfelel a terv?

- Meg. – biccentek – Az ülés alatti elsősegély csomagban van bilincs, ha esetleg a meggyőzőképességed mégsem lenne elég.

Kihúzza a dobozt és előveszi belőle a bilincset, majd miután átellenőrizte zsebre teszi. Már meg sem kérdezem, miért vigyorog, mert van egy-két sejtésem.

- Ne kezd. – morgom, még mielőtt megszólalna, de erre csak még jobb kedve lesz.

- Csakis szakmai szempontból… milyen gyakran van szükség erre? – ütögeti meg a zsebét, amibe az előbb beletette.

- Ritkán, de ha nem elég a két kezem, akkor nagyon hasznos. – nézek vissza rá én is, egy pillanatig sem gondolva, hogy tényleg csakis szakmai lenne a kérdése, nem. De ahhoz túlságosan jó volt őt mozdulatlanul tartani, hogy ne jusson eszembe az az izgató kép.

Ezek után inkább az útra figyelek, fél füllel hallom, hogy ellenőrzi a Beretta tárát, a késeit és a kapucnit is a fejébe húzza.

A Central park körül rengetegen vannak, most hogy hétvége van főleg. Így legalább könnyebben elvegyülhet majd és senkinek sem fog feltűnést kelteni.

- Itt jó lesz? – lassítok a parkoló szélén, hogy a minket követő furgon is kénytelen legyen lehúzódni.

- Igen.

- Ha valami gáz lenne, hívj.

- Nyugi, vigyázok a felségterületedre. – mosolyog, majd még körbenéz mielőtt kiszállna.

Csak addig várok, míg el nem éri a gyalogos sétányt, aztán kikanyarodom a parkolóból és ugyanolyan nyugis tempóban hajtok a déli oldal felé, egy kis kerülővel, hogy a furgonnak legyen ideje felzárkózni. Pár percig még nem látom sehol, talán mégsem követ és úgy döntöttek fontosabb kinyírni Ephraimet, mint egy lehetséges szövetségesét szemmel tartani, de aztán kiszúrom, amint befordul utánam.

Tartom a tempót egész végig, majd beállok a nagy parkoló legszélére ahová megbeszéltük. Itt is mindenhol nyüzsögnek a családosok, kutyákkal meg babakocsikkal és szerencsére mindenki elég elfoglaltnak tűnik a saját dolgával. A furgon pár méterrel odébb talál parkolóhelyet, addigra én már kiszállok és megkerülöm a kocsik.

Nem szívesen csinálok mozgó célpontot magamból arra alapozva, hogy nem kezdenek lövöldözni ilyen környezetben.

Lazán zsebre tett kézzel támaszkodom a motorháztetőre, néha körbenézve, majd pár perc múlva elkezdek sétálni fel a gyepig, majd vissza. Néha az órámra nézek, néha a parkolót pásztázom körül. A fickó, aki követett idáig egy szál cigivel ácsorog a járda szélén, szintén mintha várna valakire, de elég ideges, ahogy próbál nem erre nézni.

Még pár percig járkálok, mikor feltűnik, hogy a pasas biccent valakinek hátrafelé.

Ez nagyon nem jó, nem kéne többen lenniük.

Visszamegyek a kocsimhoz, mintha csak a csomagtérből akarnék kivenni valamit és pont annyira látok a furgonra, hogy kiszúrjam az anyósülés felőli ablakból kilógó kart.

Az orrom alatt szitkozódva zárom be a kocsit, majd elindulok a parkolótól jobbra.

Ezek kurvára ketten vannak!

Ahogy távolabb megyek az ablaküvegekben látom, hogy elkezd követni, de közben már kattog az agyam. Nem hiszem, hogy Ephraimet hagyták volna egyedül elmenni, vagyis egy harmadiknak is kellett lenni a furgon hátuljában. A gond csak az, hogy nem tudom figyelmeztetni, mert nem hord magánál mobilt.

Bíznom kell benne, hogy a kocsiban dekkoló fickó láttán, majd leveszi a helyzetet, mert nem tudok észrevétlenül megszabadulni az egyiktől, ahhoz túl sokan vannak körülöttem.

Hogy ne legyen feltűnő, hogy messze megyek, kiváltok egy parkolójegyet és csak lassan indulok el ismét egyre sűrűbben nézegetve az út felé. A gyerekzsibajon keresztül is könnyedén áthallani a kocsi dudáját, a fickó pedig rögtön elindul visszafelé, hogy megnézze mi van. Nem siethetek, azzal könnyen leleplezném magam, ezért csak akkor indul el, mikor a pasas eltűnik a kocsik között. Feszülten várakozok, remélve, hogy nem lesz semmi gond, mikor ismét megszólal a furgon dudája.

Beülök a kocsimba, a megbeszéltek szerint lepasszoljuk a furgont, ezért nekem kell elől mennem, hogy mutassam az utat. Nem látom Ephraimet miközben elhaladok mellettük, csak az egyik pasast a volán mögött, nyilván azt, amelyik a kocsiban maradt korábban, mert nem tűnik ismerősnek.

Brooklynban nem nehéz eltűntetni valamit. Vannak olyan környékek, ahol pár percre sem lehet lakat nélkül hagyni egy bringát, mert perceken belül megfújja valaki. Ennél már csak a Queens-i gettó rosszabb, csakhogy arra túl sokszor járőröznek a zsaruk, nagyobb lenne a kockázat.

Ismerek Brooklynban egy szerelőműhelyt. A tulaj mindennel seftel, amit csak pénzé lehet tenni. A műhelyétől nem messze állok meg, egy kiéget pléhgarázs és egy kosárpálya mellett. Most még üres, de délután tele lesz a helybéliekkel, akik kapva kapnak majd egy elhagyott furgonon. Pár órán belől alkatrészekre bontják és garantáltan el lesz tűntetve a feketepiacon.

Leállítom a motort, a fegyveremet a kezembe fogom és úgy lépek a furgon hátuljához, majd óvatosan kinyitom.

Először azt a fickót látom meg, aki engem követett. A padlóhoz csavarozott lócához bilincselve, mellette pedig Ephraimet, aki az egyik fegyvert rá, a másikat meg a volán mögött ülőre szegezi.

- Nagy ötlet volt kiszedni az elválasztót. – böki meg a sofőr tarkóját a Berettával – Megkönnyítették a dolgom.

- Minden oké? – nézek végig rajta figyelmesen.

- Teljesen. Átveszed az egyiket? – néz fel, nekem meg eszembe jut a majdnem átlyukasztott karja, amivel végig tartotta a fegyvert.

- Enyém a sofőr. – mondom, majd az szétrántom a hátsó részt leválasztó gumifüggönyt, hogy berángathassam a fickót. – Egy rossz mozdulat és kilyukasztalak. Bólints, ha megértetted.

Megteszi. Remélem nem is annyira hülye, hogy megpróbálja, nincs kedvem még takarítani is utánuk.

Ephraim egy sötét táskát húz mellénk és belekotorva kiemel belőle egy csomó kötelet, egy guriga fekete zsákot meg egy tekercs ragasztószalagot.

Nem beszélünk, hanem szakszerűen tesszük a dolgunk, tökéletes összhangban dolgozva mintha évek óta együtt csinálnánk. Én felrántom a fickó fejét, ő letapassza a száját, majd a kötél helyett a csuklójára is vaskos réteget csavar. A bilincset a zsebembe tömöm, majd széthajtok egyet a zsákok közül, addigra Ephraim már összeszedte a fegyvereket, tárcákat, mobilokat és mindent beletöm a zsákba, ami esetleg még hasznunkra lehet. Alig öt perc alatt megvagyunk, én lépek ki először, majd mikor körülnézve megállapítom, hogy tiszta a terep, sorban levezetjük mind a kettőt egyenesen a szép tágas csomagtartóhoz.

Mindkettőt betuszkoljuk, bár ekkor már nem olyan készségesek, de Ephraim csillogó tőrei meggyőzik őket, hogy jobban járnak, ha engedelmesen beszállnak. Azután még a bokáikat is betekerjük. A furgont úgy ahogy van, nyitott ajtókkal otthagyjuk.

- Merre? – kérdezem miután kiértünk az elágazáshoz, mert a rejtekhelyéhez neki kell mondania az útirányt.

- Jobbra.

- Láttad korábban, hogy többen vannak? – pillantok rá a szemem sarkából.

- Nem. Csak akkor tűnt fel mikor a furgonos pasas a sofőr melletti helyen ült. – fordul ő is felém, a homlokán feszült ráncok futnak keresztül.

- Hogy van a karod? – nézek lejjebb.

- Kurvára fáj, de nem hiszem, hogy felszakadtak a varratok. – mosolyog halványan.

Azt én sem hiszem, hogy felszakadtak volna. Apró öltésekkel csináltam, ráadásul szorosan be van kötözve, hogy kibírja a strapát, de egy kórházban már rég telenyomták volna antibiotikummal meg fájdalomcsillapítóval.

- Szóval, mi legyen ezekkel? – térek a lényegre.

- Ki kell szednem belőlük amit tudnak. – biccent ő is komolyan.

- És azt is, hogy számíthatunk-e még további merénylőkre. – pillantok rá. – Ha most már a nyílt utcán is hajlandóak lövöldözni, akkor minden hely ahol eddig jártál megfigyelés alatt állhat.

- Észrevettem volna, ha követnek hazáig. – gondolkodik hangosan – Senki nem tudhatta, hogy ott vagyok.

- Csak a pártfogód. De mivel ő fizetett nekem és te bízol benne…

- Maradnak az emberei. – néz a szemembe hosszan – Muszáj lesz valamikor beszélnem vele.

Nem válaszolok, nem ismerem a fazont személyesen, de biztos óvatos lesz, ha eddig is minden rendben ment. Azt kell majd kitalálnunk, hogy hogyan jöhetnénk rá, ki szivárogtat ki információkat Ephraimről.

- A pártfogód emberei szerinted tudják, hogy rólad van szó? Tudhatják a neved, vagy hogy miért fizetett ki a főnökük egy rakás pénzt valakinek, akit nem ismernek?

- Nem hiszem. – rázza meg a fejét – Mindent szigorúan név nélkül intéznek, semmi bankszámla, vagy lakásjegyzék. Miért?

- Ez esetben elhinthetnénk némi információt közöttük. Mindenkinek, aki tudott a helyváltoztatásaidról beadnátok egy sztorit, mondjuk mert a lakhelyed lelepleződött és újra van szükséged. A pártfogód megteheti, hogy minden érintettnek hamis címet ad meg, mi meg szépen kivárjuk melyik lesz a hunyó. Ha valahol felbukkannak a merénylők már tudni fogjuk.

Így leleplezhetnénk a besúgót, azután pedig kiszedhetnénk belőle kinek jelent. Nagyban megkönnyítené a helyzetet, ha tudnánk konkrétan melyik szervezet tette meg ezt a merész lépést és miért akarják belerángatni a médiát.

- Jó ötlet, de az is időbe telhet, hisz erre a címre is csak egy hét után csaptak le. – szólal meg rövid hallgatás után.

- Mi tarthatott nekik egy hétig? – vetem fel a kérdést. – Engem pár óra alatt felbéreltek és fizettek.

Sóhajtva dönti hátra a fejét, egy pillanatra lehunyva a szemét. – Nem tudom. Talán eddig tervezték, vagy az is lehet, hogy vártak valamire. Esetleg arra, hogy én lépjek először.

És akkor megint visszatértünk oda, hogyha valaki tudta hogy lépni fog, akkor tényleg figyelték a mozgását.

- Majd utánanézek néhány dolognak, míg te elbeszélgetsz ezekkel. – ajánlom elgondolkodva.

Lassan felnyitja a szemét, fáradt mosollyal. - És tudod mit keress?

Nem mintha nem tudnám, hogy még mindig egy rakás infót elhallgat, de azt is tudom már, hogy hiába is kérdezem. Úgysem avat be, csak akkor, ha már kénytelen, addig pedig nem feszegetem a témát.

- Kezdetnek utánanézek Mitchell mozgásának, esetleges személyes kapcsolatok után. Utazások, híváslista, banki utalások. A szövetségesek között gyakran cserélődnek kisebb nagyobb összegek. Utánanézek, hogy van-e valami, ami őt személyesen is Izraelhez köti.

Ephraim arcáról semmit sem lehet leolvasni, amin elmosolyodom. Most nyilván azt várja, hogy kérdezek, arról, hogy mi a fenét csinált, amiért így rászálltak, de ne teszem. Egy perccel később pedig ő is rájön, hogy a faggatózás ezúttal elmarad, mert felenged valamelyest.

- Ha Mitchell segített a Hamász embereinek és Izraelnek is, a nyomok nagyon mélyre lehetnek elásva.

- Semmit sem tudnak nyomtalanul eltüntetni. – húzom fel a szemöldököm, arra célozva hogy őt is megtaláltam, annak ellenére, hogy hivatalosan nem létezik.

- Még mindig nem árultad el hogyan. – mosolyog kényszeredetten.

Kezdek rájönni, hogy akkor csinálja ezt, ha az idegességét akarja leplezni. Elég jól csinálja, ha nem láttam volna már párszor jóval felszabadultabban vigyorogni szex közben, talán el is hinném, hogy nem hamis, de így már nem.

- Ha találok valamit Mitchellről, amit eddig nem tudtam, akkor majd beavatlak. – hagyom ennyiben, majd visszafordítom a figyelmem az útra.

Ahogy fokozatosan haladunk a külváros felé, egyre ritkábbak lesznek a házak, majd szép lassan csak az út marad. Még pár kilométert navigál, miután egy bekötőútra fordulunk, és a földúton haladva hamarosan kirajzolódik előttem egy vidéki ház.

Vaskos deszkakerítéssel körbevéve, egyáltalán nem üt el a tájtól. Közelebb érve észreveszem, hogy az ablaküvegen kívülről nem lehet belátni, de egyébként bármit épített át a házon, az kívülről nem látszik. Remélem biztonságosabb, mint amilyennek kívülről tűnik.

 



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 11. 18. 19:42:31


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).