- Noah Jensen, mássz elõ a barlangodból! – Ezúttal dörömbölés is társul a kiabáláshoz, mire ingerülten lököm el magam az asztalomtól, és felpattanva kirántom az ajtóm. Esküszöm, ha csak azért zavart meg, mert kanos, olyan vírust küldök a gépére, hogy azt megemlegeti!
- Mi van? – csattanok morcosan, felpillantva sötéthajú barátomra.
- Valaki téged keres – int az ajtó felé.
- Remek. Küld el – felelem, és már csuknám is be az ajtót, de kézzel-lábbal megállítja, mit sem törõdve megsemmisítõ pillantásommal.

- A-a, vele te foglalkozol! – jelenti ki, és mielõtt bármit tehetnék, megragadja a csuklómat, és szépen kihúz maga után a nappaliba, úgy lobogtatva végig a folyosón, mint valami zászlót. Mikor aztán elérjük uticélunkat, szépen maga elé penderít, egyenesen egy öltönyös, merev arcú, ázsiai férfi elé, aki kissé felvont szemöldökkel mér végig.
Mi az? Nem látott még gyûrött pólós, kócos, elcsúszott szemüvegû srácot?
- Noah Jensen? – kérdezi színtelen hangon. Gyanakodva mérem végig, vetve egy féloldalas pillantást Loura, aki annak ellenére, hogy galád mód kiadott, közvetlenül mellettem maradt.
- Ki kérdezi? – fordulok vissza a férfi felé.
- Takamoto Yoshitaka vagyok, és a fõnököm szeretné igénybe venni a szolgáltatásait – feleli, továbbra is teljes higgadtsággal, ellenben velem, aki leesett állal vörösödik el mérgében.
- Hé, úgy nézek én ki, mint egy kurva? – csattanok fel, mire a fickó arcán meglepettség suhan át, majd mint aki észbe kap, megcsóválja a fejét.

- Elnézést, rosszul fogalmaztam. A fõnököm arra szeretné felkérni, hogy tanítsa a fiát a számítógépek kezelésére. Úgy hallottuk, ebben ön a legjobb, és természetesen megfizetjük az idejét – javít, és hajtja meg kissé magát bocsánatkérõen.
- Áh…egy fokkal jobb – mormolom, majd korgó hasamat dörgölve, búcsút intek. – Kösz, de kösz nem! Távol áll tõlem a tanáralkatúság. – Azzal fordulnék is el, hogy megcélozzam a konyhát, de a hangja megállít.
- Kérem, gondolja át újra az ajánlatot. A fõnököm hajlandó a kétszeresét fizetni annak, amit most keres, és ha jól tudjuk, a szülei kitagadták, így nem jön rosszul önnek az anyagi támogatás. Ragaszkodunk magához, és eléggé kitartóak vagyunk!
- He?? – pördülök meg, kikerekedett szemekkel. – Honnan tudnak a… mindegy, felejtse el, csak magára kell nézni, és tudom honnan tudnak, de a válasz akkor is, nem! Nagy betûkkel, kihangsúlyozva! Megmondhatja a creepy fõnökének, hogy tudja hova tegye a…

- Noah! – morran fel mellettem Lou, kissé félrehúzva. – Elõször is, nem mondasz ilyeneket valakinek, aki látszólag, legalább harminc módon ki tud nyírni, pusztakézzel. Másodszor, nem mondasz ilyet, se nemet a yakuzának. Harmadszor, elvállalod szépen a munkát, mert némi gyerekekkel való foglalkozás, jót fog tenni a szociális képességeidnek!
- Nem akarok – mormolom. – Én nem vagyok tanár, Lou!
- Megtanulsz az lenni – lapogatja meg az arcomat, mint egy ovisnak. – Vagy elvállalod, vagy minden nap bemegyek, és átvariálom a gépeid kábeleit, megmondom Jacknek, hogy nem sütheti és fõzheti a kedvenceidet, és nem veszünk rólad tudomást, mikor éppen tüzelsz…amíg bírunk.
- Szeméééét – nyöszörögöm. – Kegyetlen vagy! Ezért égni fogsz, ugye tudod?
- Tudom, már a pap is megmondta, hogy bérelt helyünk van a pokolban… - vigyorodik el, majd visszafordulva az öltönyös fickó felé, fennhangon folytatja. – Elvállalja! Hova kell mennie?

~oOo~

Két nap múlva, leesett állal bámulok fel az elõttem tornyosuló, nem pici házra. Már a kapun se volt semmi bejönni, de közelebbrõl olyan, mintha valami középkori nemes kúriáját látogatnám. Gazdagságot és hatalmat sugall, ami csak arra ébreszt vágyat bennem, hogy megforduljak, és lelépjek…
- Jó estét, Mr. Jensen – jelenik meg hirtelen egy újabb öltönyös hapsi az ajtóban, kizökkentve merengésembõl, és idõben ahhoz, hogy megakadályozza a szökésem. – Rai-sama már várjam kérem kövessen.
Szó nélkül caplatok utána, ott vetve le a cipõmet, váltva papucsra, és a kabátom, ahol mondja. Nem igen tudom eldöntetni, hogy ez most japán berendezés-e, vagy sem. Olyan, mintha keverednének a stílusok. A szoba viszont, ahol kikötünk, már jóval kényelmesebb számomra, mivel a közepén, egy elegáns íróasztalon, egy gép várakozik.

Mindig, mindenhol a gépek az elsõk, amiket észreveszek, de mikor mocorgás támad az egyik méretes könyvespolcnál, arra kapom a tekintetem.
- Rai-sama, meghoztam a tanárát – szólal meg mellettem Mr. Öltönyös, én pedig enyhén szólva, ledöbbenek. Tény, hogy nem kérdeztem rá, de mikor azt mondták, hogy valaki fiát fogom tanítani, hát, egy kisfiúra asszociáltam. Aki viszont elõttem áll, már messze nem kicsi…
Magasabb nálam, ami mondjuk nem nehéz, mert nem vagyok egy égimeszelõ, és ami szintén nem meglepõ, erõsebbnek is tûnik, de amúgy korombelinek. Kifejezetten helyes, de sugárzik némi arrogancia az arcáról, amit nem sokszor díjazok. Metszõen kék szemével, hozzám hasonlóan terepszemlét tart, én pedig nem tudok kicsit nem feszengeni a pillantása alatt.

- Noah vagyok – veszek végül erõt magamon, és felé nyújtom a kezem. Féloldalas mosollyal fogadja el, és szorítja meg férfiasan.
- Hívj Rainak – feleli, majd int az öltönyösnek, aki némi meghajlás után, távozik. Bólintok, majd a gép felé fordulok.
- Tényleg téged kell géphasználatra tanítanom? – érdeklõdök, kissé hitetlenül.
- Ennyire meglepõ?
- Áh, nem. Végülis, az oviban se tudja még mindenki, hogy kell használni – felelem, lehuppanva a kicsike elé, de a szemem sarkából látom, hogy kissé felvonja a szemöldökét, miközben közelebb jön, és leül a gép elõtt lévõ, másik székre. – Ne vedd sértésnek – fordulok felé. – Csak kicsit másra számítottam, mikor azt kérték, hogy az alapoktól.

- Mire?
- Egy gyerekre…? – felelem, miközben a gépnek szentelem a figyelmem.
- Csalódást okoztam? – érdeklõdik élcelõdve, de ekkor már jobban koncentrálok a rendszer átnézésére.
- Hmn. – Csak egy hümmögõs reakcióra futja irányába, majd összehúzott szemmel ingatom meg a fejem. – Te jó ég! Ennél még a nagyapám is modernebb gépet használt! Tényleg ezen akarsz megtanulni, vagy hajlandó vagy befektetni egybe, ami mûködik is?

- Tudod Xiang, ha ezt fogod csinálni biztosan elkések - hallom meg magam mögött a hangját.
- Mi? Mit? - kérdezem értetlenül. - Ne keressek tojást a rántottához? - kérdezem felvont szemöldökkel. Felnevet. 
- Ha ilyen pózban vársz reggel… - Mögém lép és a fenekemhez simul. - Azt hiszem, teljesen elveszi az eszem. 

- Szóval, már jól vagyok – mosolyog fel rám édesen, keze meztelen combomon végigsimít. Ismerem ezt a pillantást, pontosan tudom mi jár a csinos fejecskéjében.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen.  Teljesen biztos, és láttam egy ügyes dolgot is, amivel nekem nem is kell dolgoznom.

Keze a boxer alsómon keresztül a már félig merev farkamra siklik.

- Szóval elõre eltervezted – akadozik a légvételem, már ennyitõl is, pláne amikor ujjait a ruhába csúsztatva rámarkol és lágyan megszorítja…

- Még szép.

- És mit kellene tennem ehhez az ügyes dologhoz? – rekedt a hangom, behunyt szemekkel adom meg magam neki. Úgyis mindig az történik, amit õ akar…

Elhúzódik tõlem, a hátára fekszik és int nekem vékony kezével.

- Ülj rám.

- Hogy mi? – nézek rá hülyén, aztán leesik mit akar, azt akarja hogy térdeljek a mellkasa fölé, hogy le tudjon szopni. - Hol látsz te ilyen dolgokat?

- Láttam egy olyan mûsort a tévében... Amikor este sokáig dolgoztál.

Kipirulva néz rám, nagyon édes. Ezek szerint minden aggodalmam elmúlhat, hiszen már egy ideje errõl ábrándozik, a sötét múltját pedig sikerült elzárnia egy mély fiókba. Az én Xiangom pornót nézett?! El sem hiszem… halk hördüléssel engedelmeskedem neki, és amikor megkapaszkodok a fából faragott fejtámlában és lenézek rá, éppen abban a pillanatban veszi a szájába a merevedésemet.

- Istenem, Xiang… - nyögöm, ujjaim elfehérednek a kapaszkodómon. Szégyenszemre azonnal képes lennék… hahh… Kiejt a szájából, sötét szemei csillognak a kislámpa félhomályában.

- Tudod Oliver, van egy olyan dolog is, amivel azt is csinálhatjuk és nem kell a lábamat terhelni.

Ez a csábító mosoly…

Komolyan nézek le rá, habár eléggé nehezemre esik, amikor ajka pillangószárny könnyedségével cirógatja makkomat, így várja a választ. Rekedt a hangom.

- Fogalmad sincs, milyen mocskos gondolatok kavarognak most a fejemben, Xiang. Legszívesebben kegyetlenül megdugnálak itt és most…

Nagyra nyílnak a szemei, de nem félelmet, hanem vágyat látok, zihálni kezd és ujjai erõsebben rámarkolnak a farkamra.

- Oliver, akkor csináld… Kérlek!

Hajába bújnak ujjaim, és egy határozott, de nem fájdalmas mozdulattal a szájába vezetem újra a farkamat.

- Fejezd be amit elkezdtél! – morgom fújtatva. – Utána megbesz… Hah! – kiáltom, mert hirtelen erõteljesen megszívja, és nekem ennyi elég is, csillagokat látva robbanok szét puha és forró ajkai között. – Xiang!

Hangosan zihálva terülök el mellette, magamhoz ölelem és hajába fúrom arcomat.

- Sajnálom – suttogom, és meglepetten emelem fel a fejem, amikor a hajamba tép ujjacskáival. Kipirult az arca, ajkait mérgesen összeszorítja.

- Ha nem akarod csinálni, akkor legalább segíts nekem, Olvier! – mondja duzzogva. Mosolyogva puszilom meg a csücsörítõ száját, és nem fordítja el, így elmélyül a csókom, nyelvemmel felfedezem a szájának édes ízét és a saját spermám sós zamatát. Megteszem neki, hiszen bármit megtennék érte, de sebesülten és fájó lábbal megdugni nem fogom.

*

Már este hét van. A kocsiban a rádió épp a híreket mondja. Megcsörren a mobilom, a kijelzõn Xiang neve.

- Szia, Oliver – hallom édes hangját a kihangosítóból. Elmosolyodom.

- Szia. Mit szeretnél?

- Mikor érsz haza?

A mûszerfalon lévõ órára nézek, majd megállok a piros lámpánál.

- Még fél óra. Beugrom a tisztítóba a…

- Hagyd most azt, légyszi – az utolsó szót elnyújtja, akár egy kisgyerek. – Siess haza!

- Történt valami?

- Csak siess!

Bontja a vonalat, amit soha nem szokott ilyen hirtelen és gyorsan. A gázra taposok, és alig öt perc alatt már a ház alagsori parkoló szintjén vagyok. Lerúgom magamról a kocsit, és meg sem várom a liftet, hármasával veszem a lépcsõfokokat, és szinte berontok a lakásajtón.

- Xiang!

- A hálószobában! – hallom, és máris ott vagyok az ajtóban. Zihálva támaszkodom az ajtófélfának, és csak fokozatosan és lassan jut el a tudatomig a látvány. Xiang az ágyamon majdnem pucéran, illatos gyertyák és halk zene.

- Mi a…?

Feltérdel, fenekét izgatóan kitolja, és úgy néz rám. Jézusom, a látványtól máris haptákban áll a dákóm…

- Meggyógyultam.

- Igen…? – hápogom kábultan, szemeimmel falom a látványát. Egy áttetszõ fehér kendõ van a derekán, mindent sejtet, minden átlátszik rajta, és egyszerûen nem tudom eltépni róla a szemem. – És mibõl gondolod?

- Abból, hogy letelt a két hét, amit kialkudtál Oliver. Ma éjjel nem utasíthatsz el…

Lemászik az ágyról, és könnyed, kecses léptekkel közelít felém. Elgyengülnek a térdeim a látványtól. Xiang… olyan hihetetlenül szép és szexis…

Megáll elõttem, és mellkasomra simítja kezeit, még mindig lihegek, annyira siettem haza, de nem bánom, mert megérte. Mutatóujjával hívogat, hogy hajoljak le hozzá egy csókért. Elmosolyodva csókolom meg, karjaim dereka köré fonódnak, magamhoz szorítom. Megkapaszkodik a nyakamban, és fürgén a derekam köré kulcsolja combjait, így az ölemben sétálok vele az ágyig. Eldõlök, és a hátamra érkezem, õ pedig kuncogva ül a csípõmre, és miközben fogaival az alsóajkamat harapdálja, kezecskéi fürgén kioldják az övemet.

- Xiang, biztos vagy benne…? Tényleg ezt akarod?

Felemeli a fejét, hogy közelrõl a szemembe nézhessen, orrocskája megérinti az enyémet, arcán édes mosoly van.

- Igen. Ne félts engem, nem fogsz fájdalmat okozni, és nem fogod feltépni a lelki sebeimet sem. Tudom, hogy ettõl félsz a legjobban, de hidd el, Oliver: készen állok rá. Már nagyon régóta készen állok, és ha még egy percet várnom kell, nagyon… - szétrántja az ingemet, a gombok aprópénzként gurulnak szét és halkan koppannak a padlón - …mérges leszek.

Körmeivel piros csíkot húz mellkasomra, és én kéjesen felmordulok, mert tudja hogy imádom, ha karmol.

- Kis vadmacska – morgom mosolyogva. – Rendben, akkor már csak annyit árulj el, hogyan képzelted el az elsõt velem?

Csípõjével finoman körözni kezd az ágyékomhoz dörgölõzve a nadrágomon keresztül, amitõl csillagokat látok, és formás combjaiba markolok ujjaimmal. Selymes bõre alatt ruganyos izmok feszülnek, õrjítõen jó érzés.

- Minden létezõ pózban… - nyöszörgi aranyosan, ajkába harapva, félig lehunyt szemekkel, vágytól reszketve. Úristen! – De nagyon szeretnék lovagolni rajtad, ahogy a faházban is majdnem csináltuk… Szabad?

Kezei már a nadrágomat rángatják, így megemelem a csípõmet, hogy lehúzhassa rólam az alsóval együtt.

- Bármit, Xiang – fújtatom, amikor már teljesen meztelenül fekszem alatta. Tetszik neki a válaszom, mert mosolygós szerelmes csókot kapok tõle. Kezeim szabadon garázdálkodnak a testén, élvezettel simítom, tapogatom minden porcikáját, végül formás és kemény fenekének kis félgömbjeibe markolok. Kezecskéi a farkainkat összefogva szorgoskodnak. Amikor megérintem ujjbegyeimmel bejáratát, kéjesen belenyöszörög a nyakamba.

- Add ide a síkosítót a fiókból – dörmögöm neki, és õ engedelmesen kinyúl, belekotor a fiókba. Néhány másodperc múlva már csúszós ujjakkal cirógatom a fenékpartját, és õ nyöszörögve ringatózik felettem. Becsúsztatom egy ujjamat, és a torokhangú nyögésétõl kis híján beleélvezek a tenyerébe. Jól felkészült, tisztára öblítette magát a beöntõ pumpájával, amit még régen vettünk, mert a mûtét után heteken át használnia kellett. Tényleg biztosra ment a ma estével… Istenem, ha belegondolok, hogy percek múlva végre szeretkezni fogunk…

Vad nyöszörgéssel lovagol az ujjaimon, már kettõ van benne.

- Oliver, el fogok… Oliver, elég volt az ujjaidból… - nyöszörgi, és lassan kihúzom belõle. Vad riszálásba, hastáncba kezd rajtam, pont úgy törleszkedik és dörgölõzik, ahogy a faházban tette, amikor nem sokon múlott, de most… most már lehet neki, és amikor a makkom már becsúszik forró és nedves puhaságának kínzó szorításába, megfeszülök és hangosan felnyögök.

- Oliver! Oliveer! – nyüszíti, megfeszül felettem, és amikor teljes hosszában már benne vagyok, mozdulatlanná dermed.

- Xiang, jól vagy? – kérdezem aggódva, de elfúló hangon. Ívbe feszül a teste, és a következõ pillanatban torkából kéjes nyöszörgés tör fel, és beteríti spermájával a hasamat, még a mellkasomra is jut belõle, olyan intenzíven élvez. Körmei a csípõjét fogó kezeimet és alkaromat karistolják. Gyönyörûen élvez… Már ennyitõl, a látványától, és a farkamat összepréselõ édes gyötrelemtõl én is megfeszülök, ágyékomban ezer tûszúrással terjed szét a bitang erõs orgazmus, és amikor kiteljesedik, kiáltva áramlik ki belõlem a kéj.

- Istenem… Oliver… fantasztikus… ez fantasztikus… ! - zihálja felettem, miközben én újra és újra megrándulok alatta. Még kemény a farkam, így õ lassan körözni kezd a csípõjével, spermától lucskos farkam ki-be csúszik a fenekében, cuppogó nedves hangjától újra felizgulunk, és alig néhány perc múlva Xiang ismét a gyönyör hullámain lovagol rajtam. Ezúttal tovább bírom, és mire újra elélvezek, õ már harmadszor jut a csúcsra. Félájultan hengeredik le rólam, és elterül mellettem.

Zihálva, levegõt harapva fekszünk így ki tudja meddig. A hátát simogatom, vállát puszilgatom és izzadt testére ráhúzom a takarót is. Lassan, kábán felém fordul, és lusta mozdulattal az oldalamhoz bújik.

- Jól vagy? – kérdezem, izzadt homlokára adok egy puszit.

- Olyan fáradt vagyok, pedig még szeretném csinálni… - motyogja kínaiul. Tényleg fáradt lehet, mert az anyanyelvén beszél. Halkan felnevetek.

- Elõttünk az egész éjszaka, és utána az összes nappal és éjszaka. Hidd el, annyit fogjuk csinálni, hogy unni fogod – súgom neki, lágyan megharapdálom egyik kezecskéjének ujjait.

Magához ölel, ami jól is esik most. Nagyon…
- Sajnálom, Xiang. Szeretnélek megnyugtatni és azzal bíztatni téged, hogy nem lesz semmi bajom, vagy otthagyom a munkámat, de nem tehetem. Ez a hivatásom, gyermekkorom óta erre készültem, erre tettem fel az életemet, ennek köszönhetem azt is, hogy rád találtam. Annyit ígérhetek, hogy ugyanolyan jól fogok vigyázni magamra, ahogy eddig is tettem, okés?
Biccentek, hiszen sosem akarnám, hogy miattam otthagyja. Csak… csak vigyázzon magára.

* * *

Végre eltelik a két nap és mehetünk haza. Alig várom, hogy kettesben legyünk a megszokott kis lakásunkban, hiszen sokat jelent, ha nem kell aggódnom, hogy egy puszinál bejön az ápoló és fura szemekkel néz… jobb ez így. Pláne mikor meglátom, hogy itt van a fánk, az ajándékok, így különösen jó, boldogan sikkantok fel az ölében! Letesz a kanapéra, még el sem helyezkedem, már érkezik is a mi édes cicánk, hatalmas puffanással esve rám. Imádom Gombócot! Nagyon!
- Köszönöm, Oliver. Annyira szeretlek! - mosolygok rá a csók után.
- Szívesen szépségem. Késõre jár, rendelek valami vacsorát. Mit ennél?
Hu, hát milli dolgot, de csak a legszükségesebbeket válogatom, és amíg õ rendel és felhozza a kocsiból a plüsseimet és a virágaimat, addig én Gombócot engesztelem a két napért.
Mire lezuhanyozik és átöltözik, ideér a vacsora is, és tálcán hozza be nekem. Gombóc illedelmesen mászik le, hogy enni tudjak.

Oliver mellém ül, és együtt eszünk. Vicces és kellemes, ahogy etetem, õ is mosolyog, én nevetek. Szeretek vele lenni. Nagyon szeretek…
De talán pont azért, mert a kórházi ételek nem voltak finomak és nem ettem sokat, most nem bírok, így a felét is alig bírom annak, amit kértem.
- Semmi baj, beteszem a hûtõbe - mosolyog rám.
- Csinálsz nekem kakaót? - pislogok rá. Bólint, adok érte egy puszit és megy is. Hallom, ahogy pakol, majd megcsinálja a habos kakaómat, és be is hozza. Amíg megiszogatom, körbenézünk a tévében, majd felveti, hogy települjünk be a hálóba. Esetleg beszélgetünk egy kicsit vagy valami ilyesmi, de õ még nem tudja, hogy nekem más terveim vannak ma estére. Magamban mosolygok, hiszen már mindent elterveztem, hogy ne erõltessem meg a lábamat sem, és mégis… legalább egy kis valami történjen.

- Szóval, már jól vagyok - mosolygok rá, és végigsimítok a combján.
- Biztos vagy benne? - kérdezi halkan.
- Teljesen. - Közelebb fészkelem magam. - Teljesen biztos, és láttam egy ügyes dolgot is, amivel nekem nem is kell dolgoznom. - Lassan az ágyéra vezetem az ujjaimat, és lágyan simogatni kezdem alsón keresztül.
- Szóval elõre eltervezted - sóhajt fel.
- Még szép. - Benyúlok és elkezdem simogatni.
- És mit kellene tennem ehhez az ügyes dologhoz? - kérdezi, lehunyt szemekkel rekedtes hangon.
Elengedem, és felülök. A fejem a támlának támasztom, a hátamra fekszem, majd intek neki.
- Ülj rám.
- Hogy mi? - kérdezi, de már mozdul. - Honnan látsz te ilyen dolgokat? - kérdezi.
- Láttam egy olyan mûsort a tévében... - ismerem be elpirulva. - Amikor este sokáig dolgoztál.

Bejön George és Susan is, kedvesek és figyelmesek vele.

- Jól vagy, Xiang?

- Jaj kicsikém! Nem fáj semmi? Ugye jól vagy?

- Tudom, hogy Oliver jól van, így már jól vagyok. De nektek nem esett bajotok, ugye?

- Nem, mi akkor indultunk haza, mikor megtudtuk, hogy mi történt. A gyerekek a szüleimnél vannak, nem lesz bajuk, és nekünk sem lett.

Xiang rémülten kutatni kezdi a takaró alatt.

- Mi a baj?

- Csak megrémültem, hogy elvesztettem. De nem – mondja, és a nyakláncába kapaszkodik.

- A karkötõm is megvan még – mosolygok rá megnyugtatóan.

- Mikor mehetünk haza? Gombóc biztosan magányos.

Már vártam a kérdést. Szívem szerint most azonnal hazavinném, de még nincs annyira jól, az orvosi utasításokat szigorúan be kell tartani.

- Az orvos szerint két nap. Utána még vigyázni kell, de két nap múlva kiszabadulsz innen.

- Mit fõzzek neked, kicsikém? Levest? Zöldségeset? – kérdi Susan. Nagyon szép tõle, egyfajta pótanyja Xiangnak, akinek ugyan nincsenek szülei, de pótanyja és pótnagymamája (a szomszéd néni) már van.

- Igen, az remek lesz, köszönöm.

- Rendben, akkor felhívom a nagyiékat, hogy rendben van-e minden, mindjárt jövök.

Magunkra hagy minket, Xiang pedig George felé fordul.

- George, a feleséged tudja, hogy mi… hogy én szeretem Olivert?

- Nem mondtam neki, de szerintem sejt valamit. Most is azért jött be utánam, mert sejtettem, hogy egymásba gabalyodtok azonnal – válaszolja mosolyogva.

Xiang édesen elpirulva szorongatja a kezemet, ahogy én is az övét.

* * *

Vele alhatok éjjel. Egy magánkórteremben vagyunk, ami borsos összegbe kerül, de megengedhetem magunknak, így nem probléma. A berendezés is kellemesebb a szokványos rideg kórtermeknél. Az ágya kétszemélyes, alul kihúzható belõle egy másik matrac, így azon pihenek. Xiang sokat mocorog, én pedig csak bámulom a plafont. Közeleg a hajnal.

- Mi a baj? – kérdezi, amikor észreveszi hogy ébren vagyok. - Miért nem pihensz?

- Itt nehezen lehet aludni. De te még aludj kicsit.

- De ha neked sem jó, akkor én sem alszok.

Nincs értelme papolni neki a pihenés fontosságáról, mert õ annál makacsabb természet.

- Hogy vagy? – kérdezem inkább.

- Picit szédülök, és a lábam fájdogál, de elviselhetõbb, mint tegnap. De az lesz az igazán jó, ha végre kettesben lehetünk otthon. – Megfogja a kezemet, és én feltápászkodom és mellé ülök. - Tudod, mennyire megijedtem, mikor láttam, hogy vérzel? Rettegtem, hogy valami nagy baj van! Annyira féltem…

- Én is féltem, mikor láttam, hogy megsérültél. Rossz volt… nagyon rossz.

- Tudod mitõl rettegek, Oliver? Tudom, hogy szereted a munkád és sosem kérném, hogy hagyd ott. De néha arról álmodok, hogy nem vagy itthon, és csengetnek. Én kinyitom az ajtót, és egy rendõr közli, hogy szolgálatteljesítés közben… Belehalnék, ha elveszítenélek, Oliver. Nem tudok és nem akarok nélküled élni…

Magamhoz ölelem, vigasztalón simogatom a haját. Felizgatta magát, de most nem tudom megnyugtatni.

- Sajnálom, Xiang. Szeretnélek megnyugtatni és azzal bíztatni téged, hogy nem lesz semmi bajom, vagy otthagyom a munkámat, de nem tehetem. Ez a hivatásom, gyermekkorom óta erre készültem, erre tettem fel az életemet, ennek köszönhetem azt is, hogy rád találtam. Annyit ígérhetek, hogy ugyanolyan jól fogok vigyázni magamra, ahogy eddig is tettem, okés?

Szipogva biccent, és nyakamba puszil.

***

A karjaimban viszem, úgy lépek be a lakásajtón. Mielõtt kiengedték a kórházból, hazahoztam a kunyhóból a cuccainkat, így amikor besétálok a nappaliba, Xiang boldog sikkantással fogadja a sarokban világító karácsonyfát és az ajándékait, majd a következõ nagy öröme akkor éri, amikor leteszem a kanapéra és Gombóc féltonnás habteste az ölébe csapódik, éktelenül hangos reszelõs dorombolással. Xiang vidám kacagással öleli magához az elhízott macskát.

Lehajolok hozzá, kapok egy mosolygós csókot.

- Köszönöm, Olvier. Annyira szeretlek!

- Szívesen szépségem. Késõre jár, rendelek valami vacsorát. Mit ennél?

Amíg felsorolja a kívánságlistáját – hiszen farkaséhes -, addig betakarom egy takaróval és keze ügyébe teszem a tévé távirányítóját. A kórházban volt a kórteremben egy tévé, amin valami vámpíros sorozat ment esténkén, és teljesen rákattant.

Amíg megérkezik az ételfutár, felhozom a kocsiból a rengeteg virágot meg plüssállatot, amit a barátai hoztak a kórházba neki, majd letusolok, átöltözöm. Végre csöngetnek. Xiang boldog mosollyal tapsikol, amikor egy tálcára pakolva beviszem neki a sok finomságot, amit kért.

Hangosan sikít az autó fékje, mert a hegyre vezetõ egyetlen út közepén egy rendõrautó torlaszolja el az utat. Az egyik bûnözõ kiszáll, maga mögött vonszolja Xiangot. A másikat már elkaptam, eszméletlenül hever a házam mögötti hókupacon, de ez itt… ez meglépett, mielõtt elkaphattam volna…

- Oliver! Menj innen! Meg fog ölni! – sikítja Xiang, és az a szemét beleöklöz a hasába, amitõl összegörnyedve öklendezni kezd. Még mindig túl messze vagyok… túl messze…

- Engedd, el, Harrisonton! - ordítom.

- Megmondtam, hogy megkeserülöd, ha beledöglök is, de kinyírom a kurvádat!

Xiang halántékának nyomja a stukkerét. Ne… ne… ott a szívem, a szívemet tartja a karmai között, és én túl messze vagyok, nem érek oda… nem tudom megmenteni, el fogom veszíteni…

Fegyver dörren, már látom a hozzám kirendelt járõröket, akik a rendõrautó fedezékébõl nyitottak tüzet. Ne! Még a végén eltalálják Xiangot!

- Tüzet szüntess! – ordítom, és Harrisonton felém fordítja a stukkerét, dörren a fegyver, és érzem ahogy hideg fájdalom mar a húsomba. A járõrök újra lõnek, a férfi összeesik, de Xiang is…

- Neeeeem! – ordítom térdre rogyva, és félõrülten, négykézláb kúszom oda hozzá, karjaimba veszem és megfordítom. Vérzik a homloka, a combján lõtt seb, és a hó körülöttünk egyre vörösebb. Hozzánk rohannak a rendõrök. – Hívjatok mentõt! Hozzatok elsõsegélyládát, csináljatok valamit! – rekedtre kiabálom magam, és kezd elhomályosulni minden körülöttem. Lerángatom magamról a kabátom, Xiang köré csavarom, mert még mindig meztelen, csak az én nagy pólóm van rajta… Xiang… Xiang…

- Xiang… Xiang… meg ne halj nekem… Xiang… - kántálom rekedten, úgy ölelem és ringatom a karjaimban, mint egy kisgyermeket. Nem mozog, nem beszél… Nem tesz semmit, és én úgy érzem, ebbe bele fogok õrülni… - Xiang… Xiang…

A mentõsök és a rendõrök együttesen fejtik le róla a kezeimet, és elviszik mellõlem, és amikor becsukódik mögötte a mentõautó, lenézek a földre. Minden vörös, minden csupa vér… A halott fickó nincs messze tõlem, már letakarták egy fekete takaróval. A karomból lassan csordogál a vér.

- Jöjjön, had lássuk el a sérüléseit – hallom egy nõ hangját.

*

A kórházban, a mûtõ elõtt várok. Mellettem George és a felesége ülnek. Nyílik az ajtó, a kilépõ zöldruhás felénk lépked, mi pedig felállunk, és feszülten várjuk mit fog mondani. Odalent a baleseti ambulancián nem mondtak semmit, csak hogy ki kell szedni belõle a golyót, és semmi mást.

- Hogy van, Xiang? Rendbe jön? – kérdezem, a hangom teljesen rekedt a sok ordítás miatt.

- A mûtét sikerült, a lõszert eltávolítottuk. Nem okozott komoly károkat a lövedék, a combizomban megállt, így a vérvesztesége is kevés volt. Elhelyezik egy kórteremben, és két nap múlva elvihetik haza. Néhány hétig kímélnie kell majd a lábát, és fokozatosan kell majd visszaterhelni, de ezekrõl majd késõbb.

Hálásan megölelgetem az orvost, majd nem sokkal késõbb kitolják a mûtõbõl a kábán pislogó sápadt kis szerelmemet, és egy közeli kórterembe tolják, gyengéden áthelyezi a mûtõssegéd az ágyra, az ápolónõ pedig betakarja remegõ kis testét.

- Oliver… - nyafogja édesen. – Oliver… Oliver…

- Itt vagyok – hajolok fölé, megfogom hideg kezecskéjét. Kábán mosolyog fel rám, könnyesek a szemei.

- Hát élsz? Nem haltál meg? – Megint az anyanyelvén beszél.

Felemelem a kezecskéjét, megcsókolgatom, arcomra teszem és lemosolygok rá.

- Kutya bajom, csak a karomat horzsolta egy golyó, ne aggódj értem.

- Olyan boldog vagyok… azt hittem… azt hittem…

- Sssss… semmi baj, látod, itt vagyok. Minden rendben van most már, nyugodj meg. – Megpuszilom a homlokát, érzem hogy arcomról hajamra kúszik a kezecskéje, és belemarkol jó erõsen. Engedek az erõszaknak, és hagyom hogy lehúzzon magához egy csókra. Letörlöm ujjaimmal a kicsorduló könnyeit, és végre egy nyugodt sóhaj fakad fel a mellkasomból. 

- Igen. Szívesen elmennék sétálni.

Olyan édes a mosolya…

- Akkor ebéd, film és séta.

A fülemhez hajol, lehelete forró, amitõl kéjesen megborzongok és behunyom a szemem.

- Ha lehetséges, most még jobban szeretlek. Mi lenne, ha még jobban bennem lennél? – leheli, és én halkan nevetve ölelem magamhoz. Javíthatatlan vagy, kis szerelmem… - Szeretem a hangodat, Oliver. Olyan izgató… olyan nagyon jó hallgatni.

Olyan édesen, gyengéden udvarol nekem fürdés közben, mintha lány lennék, és ezt is imádom benne: hogy ennyire kedves és jólelkû fiú, de ettõl csak még inkább nõ bennem a védelmezõ ösztönöm.

Egy ideje már csendben ül, és látom oldalról az arcán, hogy ráncolja a homlokát. A hátát szappanozom épp.

- Min elmélkedsz?

- Csak a régi dolgokon.

Magamhoz húzom. Ne, most ne szomorkodj…

- Az jutott eszembe, hogy még nem most, de egyszer lehet, hogy én is írok egy olyan könyvet, mint az a politikus.

- Életrajzi könyvet?

- Igen. Érdekes életem volt, nem? – szomorúan viszonzom pillantását.

- Nem érdekesnek nevezném. Egyáltalán nem.

Nem feszegeti tovább, annyiban hagyja a témát, és megmosdat engem is.

*

Fürdés után a konyhába megy serénykedni, és amikor utána megyek, az én egyik pólómban tesz-vesz. Mögé lépek.

- Még mindig jól állnak neked a ruháim – súgom a nyakába, és adok oda egy leheletnyi csókot is, õ pedig kuncogva hozzám bújik.

- Szeretem, ha tetszik neked, ami rajtam van.

Már éppen azon gondolkozom, hogyan csábítsam el egy kicsit, hogy velem is foglalkozzon, ne csak a fõzéssel, amikor éktelen hangosan megcsörren a mobilom. Lemondó sóhajjal fordulok el az én kis szerelmemtõl, hogy felvegyem. A kijelzõn a társam neve áll, így azonnal felveszem.

- George!

- Baj van, Oliver.

- Baj? Milyen baj?

Amikor elmesél mindent, hirtelen hideg szorító érzés költözik a torkomba. A rohadt életbe, pont karácsonykor kell ennek is megtörténnie?

- A feleségemmel elutazunk a szüleimhez. Légy óvatos, amíg Mason és Puck el nem kapják! – õk az ügyeletesek a körzetünkben, amíg mi szabadságon vagyunk. Okos és ügyes fickók, remélem hamar elkapják Adam Harrisonton-t.

- Rendben.

- Ha többet tudunk, hívjuk egymást.

- Oké, kösz hogy hívtál.

Bontom a vonalat, és az engem figyelõ Xiangra nézek. A fenébe. A rohadt életbe, odavesztek a szép karácsonyi tervek…

- Mi a baj?

- Régebben, pár hónapja elfogtunk George-al egy perverz alakot. Kisfiúkat és kislányokat rabolt el és ölt meg. De az ügyvéde túl jó munkát végzett és a tárgyalás befejezéséig szabad lábon védekezést vívott ki neki. Házi õrizet, ilyesmi. De ma reggelre megszökött a férfi. George ezért hívott.

- Nem értem. Sokan szöknek meg – lép hozzám mosolyogva, kezecskéje arcomat simogatja megnyugtatóan. Megfogom a kezét, és belecsókolok, finom puha és illatos a bõre.

- A baj az, hogy a férfi megfenyegetett, mikor letartóztattam. Azt mondta, ha lesz mellettem valaki, ismét fel fog bukkanni azért, mert leültettem. Ezért aggódik George. Mert most itt vagy, velem, és tényleg elszökött a férfi

- Én nem félek nagyon. Te sosem hagynád, hogy bajom legyen, nem? Én pedig sosem hagylak el téged, így nem lehet bajunk. Ne félj…

Felpipiskedik hozzám egy csókért, én pedig magamhoz ölelem és számat az övére szorítom. Nem mondom el neki az aggályaimat, hiszen egy egyszerû molotov koktél is elég a bosszúhoz, vagy egy lõfegyver…

Miközben õ fõzi az ebédet, én felöltözöm.

- Hová mész? – jön ki utánam a bejárati ajtóhoz. – Mindjárt eszünk…

Ellenõrzöm a pisztolyom tárában a golyókat, majd a derekamon lévõ tokba csúsztatom. Körülnézek, minden ablak csukva, mindegyiken rács van, azokon bejutni nem lehet. Most igazán hasznosnak bizonyulnak a paranoiás apám által felszerelt vasrácsok.

- Körülnézek egy kicsit, addig maradj a házban, és senkinek se nyiss ajtót. Nekem kulcsom van, tehát ha én vagyok, akkor úgyis kulcsot használok. tessék egy másik kulcs az ajtóhoz, a telefonom is nálam van. Ha bármilyen furcsa hangot hallasz, azonnal hívj.

- De hová mész…? – kérdezi tétován, a kulcsot pedig kicsiny öklébe zárja. Aggódva csillognak szép szemei, ezért adok neki egy megnyugtató homlok puszit.

- Itt leszek a közelben, csupán csak szétnézek, látok-e idegen nyomokat a hóban, vagy autót. Nemsokára visszajövök, addig fejezd be a fõzést.

- Jó, megterítem az asztalt…

Odakint hideg szél fúj, sajnos esik a hó is, ami elfedheti a nyomokat, ezért sietnem kell. Bezárom a bejárati ajtót, a fegyveremet a kezem ügyébe teszem, biztos ami biztos, és a fák közé sietek, hogy onnan alaposan körbejárhassam a ház környékét.