Frusztráltan túrok a hajamba. Sohasem szerettem Fricelyát egyedül kiengedni. Azonban mióta megütötte őt először a pubertás a bennem lakozó atyai félelem ezerszer rosszabbá vált. Mielőtt még megszületett volna megígértem magamnak, hogy minden lehetőséget megadok neki, amit egy jómódú fiú gyermek is megkapna és noha ezt még gyermekkorában a pénzt leszámítva könnyű volt betartani, mostanra rá kellett jönnöm, hogy valójában morogva csikorgatom a fogaimat, ha idegenekkel beszélget. Meg akarom védeni őt, noha tudom, hogy iszonyatosan okos és talpraesett lány, de az én dolgom vigyázni rá. Ő a szemem fénye, az egyetlen dolog amiért élek, így mikor a kiáltását hallom gyilkolásra készen vágom ki az ajtót, mert véletlenül pont ott álldogáltam… Tudom, tudom, hogy nem szabad, láttam mi történik azokkal a lányokkal akiket elnyom az apjuk és én sohasem cselekedtem így. Én taníttattam őt, tanítottam gondolkodni, érezni, kifejezni magát és döntéseket hozni. Én az utóbbi tizenöt évben azért éltem, hogy ő a legszabadabban élhessen és minden egyes este tudom, hogy megérte, mert ott ül mellettem az ágyon és beszélgetek azzal az elképesztően csodálatos fiatal nővel, akit neveltem. Szóval jogom van az ajtó előtt járni, ha kinéz az utcára, mert ebben a világban még a legédesebbnek tűnő személyek is romlottak. És fiatalon a legkönnyebb bedőlni nekik. Még, ha nem is rabolnak el, akkor a szívedet tépik ki, amikor elhagynak és nem jönnek hozzád vissza. Sohasem jönnek hozzád vissza.
- Mi a baj kicsim?- lépek ki az ajtón az alacsony bejárat után ijesztően kiegyenesedve. Különösen szeretem azt, ahogy ezt a ház elejének hála kivitelezni tudom. Errefelé hamar rájöttem, hogy mindenki összeszarja magát tőlem, ha hirtelen egyenesedem fel. Azonban ezúttal, ahogy a tekintetem Fricéről tovább halad szokatlan lábakat veszek észre. Nagyon, nagyon hosszú, formás lábakat, finom anyagba csomagolva. Nem tudom még ki ez az idegen, de érzem, ahogy az ágyékomban finoman megmozdul a vágy. Az ilyen lábak mindig is a gyengém voltak. Sőt, talán még ez a hülye felvágós ruha is. Ha hozzám jött az idegen le fogom róla tépni. Noha úgy egy éve abbahagytam a parázna munkát, de a mai napig keresnek meg időnként személyek remélve, hogy talán kivételt teszek. És a fenébe is most kivételt akarok tenni! Magam köré tekerni őket és szívásnyomokat hagyni rajtuk végig. Legalábbis egészen addig míg meg nem látom az “idegen” arcát. Látom rajta a sokkot, a félelmet, a ragyogó kék szemeket. Az érzékeim pedig abban a pillanatban kapnak hideg zuhanyt. A kurva életbe! A kurva életbe…
- Attól tartok félre értettem a hölgyet- hallom, amit mond, de sokkot kaptam. Ez nem lehet igaz. Kibaszott rohadék. Édes, egyetlen… kibaszott rohadék. A hátam mögé intem Fricét és miközben az egész testem megfeszül a dühtől igyekeztem őt a leginkább távoltartani ettől a pöcstől.
- Elnézését kérem!- Elnézését kéri? Komolyan ennyit képes kinyögni kibaszott tizenöt év után? Tizenöt év és ezek szerint az után, hogy kurvának nézte a lányomat? Ennyit. Képes. Kinyögni? Összeszorított ajkakkal nézem őt. Miközben a szívem gondosan helyükre állított darabkái egy pillanat alatt szóródnak szét újból szilánkokra. Érzem, ahogy egy apró könnycsepp folyik végig az arcomon és én csak nézem, ahogyan újból elmegy. Egészen addig állok ott kint az udvaron míg az a csepp fel nem szárad. Aztán bemegyek a lányom után a házba.
- Hé hercegnő! Biztosan minden rendben?
- Apu, szerintem az a fickó nagyobb traumát szenvedett tőled, mint valaha életében bármikor. Remegve távozott- kuncogja nekem én pedig, mint egy masina, amit erre indítottak el játszom vissza a fejemben a látottakat.
- Kicsim…- szólítom meg lassan.
- Igen apu?
- Ha legközelebb látod erre azt a férfit mondd meg neki, hogy az atyád üzeni, hogy időpontot kapott.
- De…
- Ne aggód kicsim, tudom mit csinálok. – Legalább is könnyebb ezt mondani. Frice ijedten néz rám.
- Ugye nem akarsz hirtelen férjhez adni?
- Kicsim, sohasem tenném ezt veled. Megígértem nem? Megígértem, hogy akkor és ahhoz mész férjhez, akihez szeretnél. És nem fogom hagyni, hogy kötelességtudatból tedd. Vigyázom rád és hagyom, hogy tanulj, dolgozz amíg csak kell és szeretnél- a karjaim közé húzom őt és nem engedem el addig, amíg nem hagyja abba az ezen való aggódást.
*~*
Egy pajtában vagyok, egy általam igazán jól ismert pajtában. Mellettem fiatalkorom kedvenc lovai dugják ki a fejüket a boxukból. És akkor kinyílik a pajta ajtaja és széles mosollyal nevetve dobom el a kezembe lévő vödröt. Kitárt karokkal várom a felém rohanó fiút és úgy pörgetem meg a levegőben, ahogy éppen elkaptam a vékony derekát. A kiáltozása tölti be a helyet.
- Ne már, Dal! Tegyél le! Tegyél le! Megparancsolom, hogy tegyél le te fasz!- hangosan kacag a kezeim közé én pedig csillogó szemekkel nézem őt.
- Mióta parancsolsz te közöttünk és nem én, fiú? Hm?- dorombolom a nyakába
- Amióta úgy sem büntetsz meg- válaszolja nekem én pedig azonnal rámarkolok a seggére és kapok éhesen morogva az ajkai után.
- Tudod... Azért nekem is lenne egy parancsom hozzád- suttogja később a karjaim között nekem Nash
- És mi lenne az fiú? – nézek rá felhúzott szemöldökkel és várakozó vigyorral az arcomon
- Hogy mindig maradjunk egymás mellett. – Elmosolyodom álmomban még utoljára és az emlékkép lassan elhalványul. Fázva és fáradtan ébredek fel, egyedül. Ez az egész pedig, csak egy régi, hazug történés volt, amivel az agyam kínoz a tegnapi után.
*~*
Éppen a szomszéd hátsó kerítésén dolgozom egy héttel a történtek óta. Kézi szerszámmal próbálom lecsiszolni az összes falécet, ami kelleni fog hozzá. Az ölemben tartom a nagy fát amin Éppen dolgozom és noha hiába lógatom a többi részét a földre a combjaim már szinte kiáltoznak a fájdalamtól. A kezem remeg, hajnal óta csinálom a munkát, ráadásul csak munka előtt ettem némi falatot, így amikor meglátom Fricét felém lépkedni megkönnyebbülten sóhajtom, hogy biztosan hozott enni. Azonban a kezei üresek és nem is a zsebes ruháját viseli... Csak akkor nyernek a dolgok értelmet amikor végül megszólal:
- Apu, az időpontos vendéged van nálunk.
- Megkérhetlek, hogy maradj itt a szomszédasszonnyal, amíg vissza nem jövök? Biztosan megköszöni, ha segítesz kicsit neki. Aztán lopsz nekem haza sütit- mosolygok rá és a hosszú, göndör hajába csókolok.
A Lord remegve áll a konyhám közepén, ahogy megérkezem. Tudom, hogy nem látja, hogy látom, mert az elülső bejáratot kémleli úgy, mint egy pánikoló vadnyúl.
- Megérkeztem- szólamok meg a háta mögül ridegen, mire ijedten kap a szívéhez és kezdi el kapkodni a levegőt.
- A picsába!- szitkozódik az orra alatt én pedig felmordulok.
- Ne az én házamban káromkodjon, ha kérhetem! – némán és hitetlenül néz rám. Mégis mi a fenét várt?
- Dal... Azért jöttem, hogy- megszakítom a mondandóját.
- Tudom, masszázsra jött, nem igaz? Kissé fáradt a kezem, de belefér, ha pedig kérhetem inkább a Mr. Feolsen megszólítást használja. Ha gondolja vetkőzhet- nézek rá sürgetően. Ő pedig nyilvánvalóan sokkban van még akkor is, amikor ökölbe szorul a keze és közelebb lép hozzám.
Karakter: Lord Nash Rhodese Megjegyzés: Anettze részére
Fáradtan dörgölőm meg a szemem, az óra megint este tizenegyet mutat. A teám már rég kihult, Johannt, a komornyikot elküldtem. Nincs rá szükségem, hogy anyáskodjon felettem. Tudom és értem én, hogy gyermekkorom óta ismer, de mióta Marnie állapotos még levakarhatatlanába vált.
- Pedig nem is én vagyok terhes.- morgott magam elé keletlenül.
Ledobom kabátom, meglazítom ingem nyakát és elheveredek a szobában lévő kanapén. Semmi erőm elmenni a szobáig, inkább hallgatom holnap reggel a gúnyos megjegyzéseit a drága nejemnek. Nem értem mit nem lehet megérteni azon, hogy pihentetőbb nekem itt, mint ott vele, aki óránként fent van inni, pisilni, vagy enni és ez csak a 2. trimeszter. Mi lesz itt az utolsó 3 hónapban? Egy sóhajjal takarom le a szemem alkarommal és még mielőtt elnyomna az álom bekúszik elmémbe egy gyönyörű vörös hajkorona.
**
Nem a legjobbkor érkezik a sürgöny, ami a közeli faluba szólít, de talán nem is lenne olyan, hogy jó időpont mostanában. A reggeli fagyos hangulatának köszönhetően az étvágyam is elment.
- Muszáj most már az asztalnál is dolgoznod? Mintha nem lenne elég, hogy esténként még a szobába sem térsz vissza! – bánat, szomorúság érződik a hangjában. Pedig tényleg nem akartam megbántani, mégis sikerül újra és újra.
- Csak egy levél.- sóhajtott fáradtan. Nem szoktam az étkezőben dolgozni, s igyekszem akkor se mikor vele vagyok.- Valami gond adódott a közeli faluban, a hídnál. Megyek megnézem.- könnyes szemei a szívembe fúrnak, de nem tehetek semmit, vagy inkább mindegy mit teszek, mert úgy se jó semmi sem.- Kívánsz valamilyen gyümölcsöt?
Szemei megvillannak és ellágyulnak. Majd szó nélkül felpattan és itt sincs. Behunyom a szemem egy pillanatra, majd intek Johannak, hogy hozassa a kocsit, sok munka vár még itthon, szeretném letudni minél előbb a dolgot.
A falu igazán gyönyörű és népes, szívem szinte dalol. Megéri a munka amit végzek, még ha sokszor úgy érzem bele betegszem. A híd közelében kiszállok a kocsiból, a falu vezetője pedig már itt is van.
- My Lord. Megtiszteltetés, hogy eljött.
- Térjünk a lényegre. Mi a probléma? -hangon hűvös, szemem villan és a választ meg se várva indulok az építmény felé.
Se időm, se energiám a hajbókoláshoz. A probléma tényleg nem tűr halasztást. Az egyik pillér megrongálódott, javítani kell minél hamarabb. Bekéretem a terveket, mind a javításról, mind a költségekről. Hosszan egyeztetünk, elmúlt már dél mire mindent elrendezek. De nem lesz baj 1-2 hét és kész lesz. Mivel az ebédet már lekéstem, és gyümölcsöt ígértem, gyalog indulok a piac felé. Nemsokára zárnak, de ha már itt vagyok körül nézek. Ruháimban feltűnő vagyok és kilógok az emberek közül, de már megszoktam. Egyedül a fővárosban számítottam átlagos jelenségnek.
Csendben nézegetem a portékákat, már vettem egy pár dolgot, azokat a velem érkező kocsis cipeli. Nem szoktam sok emberrel utazni. Mégis minek? Nem a herceg vagyok. Viszont szegény pára már elég sok mindent hozz, így vissza küldöm a kocsihoz. Még egy kicsit nézelődők, de semmi kedvemre való nincs már. Fordulok, hogy visszatérjek én is, és menjünk haza, mikor megpillantok egy vörös hajzuhatagot. Szívem kihagy egy dobbanást és akaratlanul is elindulok felé. Viszont amint közelebb lépek látom, hogy csak az elmém csapot be, annyi év után ismét. A fiatal hölgynek tényleg vörös a haja, de sötétebb árnyalatú, meg úgy e egy fiatal lány. Elhúzom a szám a saját hülyeségemre.
- Segítsetek valamiben uram? Esetleg szeretne bejelentkezni masszázsra?- hangja kellemes, de nem túl fiatal ehhez?
- Nem, köszönöm hölgyem.- válaszolok nyugodtan, de csak nem bírom ki.- Kegyed nem túl fiatal ehhez a munkához?- tekintetében zavar, de amint megérti mire gondolok rák vörös lesz, dühösen dobant a lábával és rám kiabál.
- Nem csinálok én olyat!!- reagálni sincs időm, mert a mögötte lévő ház ajtaja kivágódik.
- Mi a baj kicsim?- ismeretlen még is ismerős bariton. Tekintetünk találkozik, én pedig elfelejtek levegőt venni. Az aranysárga és a vörös még mindig a kedvenc színem.
- Attól tartok félre értettem a hölgyet.- hangom hűvös és halk. Nem merek hangosabban szólni, nehogy elkezdjek dadogni zavaromban. Istenem végre megtaláltam!- Elnézését kérem.- fordítom a fejem a lány felé. Nem tudom mit kéne vagy mit illene tennem. Hisz itt van! A szívem őrülten ver. Öröm, bánat, düh és nagyon mélyen szeretet. Hátam mögött összefogom a kezeim, hogy megállítsam a remegésüket. Félek. Még egyszer rá nézek és elindulok a kocsihoz. Nem tehetek mást.
- Nos... megegyezhetünk. Nem figyelmeztetlek semmire, mert az számodra előnyt jelentene. Folytatjuk, és aki nyer... nem, nem, inkább így: aki veszít, az beszopta – széles vigyorától végig fut a remegés a testemen. Szedd össze magad Mico! Remek lapjaid vannak. Ő is szemügyre veszi a sajátjait, és riadtan figyelem, amint All In-ben, az összes zsetonját betolja.
Magabiztos képpel vigyorog továbbra is, én pedig teljesen elbizonytalanodom. Ha bedobom vesztek. Ha nem…úgy tűnik akkor is.
Végül hiába forgatom tovább a lapokat, nem merem bevállalni, bedobom őket, fejjel lefelé és kétségbeesett sóhajjal hátradőlök.
Vesztettem. Nem tettem eleget a bátyám kérésének, ráadásul még tartozni is fogunk.
- Nyertél, remélem boldog vagy! Feladom – nézek rá megsemmisülten.
A következő pillanatban leteszi a lapjait, és mikor meglátom, hogy semmi esélye se lett volna a pókerrommal szemben, kis híján leesek a székről.
- Hehe, blöffölés. Nos, köszönöm a játékot – a vigyora nem hervad le, és újra és újra végig mér. Nem tetszik ez a pillantás.
- De... – folytatja kissé biztatóbb hangsúllyal, mire ráemelem sötétkék szemeimet. - Mivel így elszórakoztattál, elvállalom az ügyet, így megkaphatod a dicséret fejvakarást a bátyótól.
Felcsillan a tekintetem, és megkönnyebbülés fut rajtam keresztül, amiért ne kudarcról kell beszámolnom bátyámnak. Ezúttal, még az utolsó mondatát is szó nélkül hagyom.
- És ismét egy de... – felkapom a fejem. Oda a megkönnyebbülés. - Az tény, hogy vesztettél. Fizetned kell. Nem pénzzel.
- Mit akarsz? – kérdem borúsan, és nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a választ.
- Hát... bonyolult megfogalmazni, de azért én mégis megpróbálnám – ő viszont megakarja velem osztani, gunyoros éllel a szavaiban. - Téged kölyök. Az együttműködésemnek az az ára, hogy megkaplak téged.
Na, paff. Hogy mi van? Meg e tudok szólalni, és dermedten meredek magam elé. Mielőtt jobban belegondolhatnék, mit is akar tőlem, gyorsan összeszedem magam, és rendezem az arcvonásaimat.
- Megmondtam: a bátyámmal egyezkedj – közlöm vele, és igyekszem minél határozottabb, lekezelőbb lenni. Előtte csak nem veti fel ezt az agyament ötletet, és ha mégis, a testvérem biztos nem megy bele.
- Ahogy óhajtod hercegnőm – talpra lendül, és kisétál az ajtón, bele az éjszakába.
Dermedten ülve maradok pár pillanatig, majd töredezett mozdulatokkal felállok, és én is elhagyom a helységet.
Egyenest Genshinhez megyek.
- Kazu. Már vissza is jöttél? Megtaláltad? – néz rám kérdőn az asztala mögül.
Fáradtan bólintok, és beljebb lépve, lehuppanok a kanapéra.
- Elvállalja? – feláll és elém lép, szemeiben aggodalom csillan. Nem tudom miattam, vagy a munka sikerét illetően e.
- El. – felelem tömören. Észreveszi, hogy valami nincs rendben.
- Akkor mégis mi a baj? Ez jó nem?
- Legyőzött. – nyögöm ki, és elkeseredetten nézek fel rá. Elgondolkodva leül mellém, és hagyja, hogy nekidőljek.
- Akkor hogy,hogy elvállalta? – fordul felém.
Először megvonom a vállam, majd sóhajtva kibököm végül.
- Azt mondta elszórakoztattam, ezért elvállalja. De… - elhallgatok, és arrébb húzódok. Kérdőn néz rám, kénytelen kelletlen folytatom. – De mert veszítettem, tartozom neki.
- Mennyivel?
Megcsóválom a fejem, és könnyek gyűlnek a szemembe. Ne, ezt nem akarom. Nem szeretek sírni. Elfordulok, és felállok.
- Nem akar pénzt. Engem akar, de azt mondtam neki, hogy veled rendezze a tartozást. – préselem ki magamból, majd elindulok az ajtó felé, még mielőtt válaszolhatna. – Megyek, megszerzem az iratokat, amik kellenek, aztán lefekszem, hosszú napom volt.
Titkos iratok, hehe, mindig vicces őket lenyúlni az egyszerű kis széfekből. Ráadásul mindig elég pár elkeseredett könnycsepp, hogy a rendőrségnél bejuss a fejesek irodájába.
Ha már bent vagyok, pillanatok alatt megvan ami kell, és már mehetek is. Észrevétlenül, hatékonyan.
Mire visszaérek a főhadiszállásra, már jó hajnali egy körül jár az idő. Becaplatok a szobámba, és egy forró zuhany után, bedőlök az ágyba.
Többnyire a saját lakásomban alszok, ami közelebb van a klubhoz, de azért itt jobban otthon érzem magam, biztos a bátyám közelsége miatt.
Reggel, rögtön ébredés és saját magam helyre rakása után, Genshin irodája felé indulok, hónom alatt az iratokkal.
Mielőtt benyitnék, hangok ütik meg a fülem, és megtorpanok. Szégyen a hallgatózás, de hasznos. Vagy ez nem így van?
-……Nyertem. Gondolom hallottad. Elvállalom a bankrámolást, de meg vannak a feltételei. Kérem az öcsédet. – megdermedek Victim hangja hallatán. Hát még mikor eljut hozzám szavai értelme. Tényleg idejött, hogy a bátyámtól követelje amit akar.
- Attól tartok ez lehetetlen!
Megkönnyebbülten felsóhajtok, mikor Genshin visszautasítja. Nem is vártam mást.
- Akkor nincs miről beszélnünk.
- Tudod mit, bármit megszerzek neked! Sőt... bárkit! Csak az öcsémet ne...
- Vagy az öcsike, vagy húzok a faszba el innen.
Gyerünk bátyó, küld el!
- Hát legyen. Megkapod, de amint tudom visszaszerzem, és nem foglak kímélni.
Tessék?! Mi…ugye…rosszul hallottam? Könnyes szemmel csúszok le a fal tövébe.
- Óh, afelől semmi kétségem sincsen.
A bátyám tényleg eladott! Sok pénzért, az tény, de eladott! A keserűség miatt, képtelen vagyok mozdulni, így mikor nyílik az ajtó, még mindig mellette ülve támasztom a falat.
- Oh, nocsak hercegnő! Legalább nem kell keresselek. – felnézve széles vigyorral találom szemben magam. De szívesen letörölném.
- Kazu…? – nyekken fel bátyám, és közelebb lépve, dühödt pillantásommal szembesülhet.
- Mico. – sziszegem elkeseredetten. – Mint minden idegennek.
Lelkiismeret furdalás suhan át az arcán, és magyarázkodásba kezd.
- Hidd el Mico, ha lenne más választásom, nem tenném, de ez a rablás túl fontos. Nagyon sok befolyásos bandavezér kért részesedést, és ha visszalépnék, vagy nem járnék sikerrel, mert amatőrt alkalmazok, veszélybe kerülne, nem csak hatalmam, hanem az életem, az életed is.
- De…eladtál. – küzdenem kel, hogy el ne sírjam magam.
- Úgy van cicám, úgyhogy ideje indulni. – előzi meg Victim a válaszadásban. – Sok dolgunk van még.
- Kazu…én. Ígérem, hogy visszaszerezlek. – látom Genshin-en, hogy erővel tartja magát egy helyben.
Felkászálódok, és lépnék felé, de erős kezek a csuklómra szorulnak és húzni kezdenek. Kényszeredetten követem Victimet, és kis híján belévágom a felsőm alatt rejtőző kést, mikor meglátom az elégedettséget a képén. Mint egy jóllakott óvodás.
- A cuccaidat majd a bátyád utánad küldi. – vigyorog rám. Kirántom a kezem az övéből.
- Tudok menni magamtól is. – fújom, mint egy dühödt macska.
- Ahogy akarod, cicus. – nem fagy le a vigyora, csak szélesedik.
Már az utcán járunk, mikor hirtelen megtorpan.
- Van jegyed, vagy bérleted? – néz vissza rám. Eléggé meghökkenek. Egy bankrabló az ellenőrök miatt aggódik? Ez valami vicc?
Nincs kedvem a játékokhoz, úgy hogy nemet intek. Ráadásul a közelben jegyvásárlási lehetőség se nagyon van.
- Megoldom. – morgom az orrom alatt. És körbekémlelek. Nem is kell sokáig keresnem, találok egy palimadarat.
Odalépek a középkorú férfihoz, és kétségbeesett – ezt most még színlelnem se kell -, kiskutya szemekkel nézek fel rá.
- Elnézést uram, de nem tudna adni egy jegyet? Elindultam, hogy meglátogassam a nagymamámat a korházban, de egy utcával arrébb, ellopták a pénztárcám, és semmim nem maradt.
Végig mér, és ellágyul a tekintete. Kezembe nyom két jegyet, némi pénzt, és a névjegyét.
Sugárzó mosolyt varázsolok az arcomra, és heves hálálkodásba kezdek, majd elköszönök és meg sem állok, csak két utcával arrébb.
- Micsoda előadás. – Victim gunyoros hangját, halk tapssal toldja meg. – Nem értem miért nem színházban dolgozol…Kazu. Szép név, olyan…hercegnős. Habár a Mico lányosabb.
Felnevet, és jókedvét csak fokozza, ahogy dühösen felé fordulok.
- Jól jegyezd meg. – sziszegem halkan, összehúzott szemmel. – Nem vagyok a tiéd! Amint vége az akciónak, lelépek.
- Hidd el nyuszi, nagyon jól tudom, hogy ezt tervezed. De ne gondold, hogy hagyni is fogom. Akkor mész, és ahová, amikor én akarom.
Közelebb lép és kénytelen vagyok a falhoz simulni, ha nem akarom, hogy nekem jöjjön.
- Nem hagyom, hogy irányíts. – nyögöm halkan, de kevésbé határozottan. Egy viszonylag sötét sikátorban állunk, és ebből az alig-alig megvilágításból, elég veszélyesen csillog a szeme. – Egyébként is, a nevem Mico. Nem nyuszi, cica, vagy hercegnő.
- A Mico álnév, a teljes neved pedig úgy se kötnéd az orromra, szóval úgy hívlak, ahogy akarlak. – elvigyorodik, de cseppet se csillapodik a veszélyérzetem.
- Nem vagyok a tulajdonod! – makacsul kiállok az elhatározásom mellett. – Nem teheted azt amit akarsz!
Hála a kitűnő színészi képességeimnek, nem látszik meg rajtam az unalom, miközben a harmincas évei közepén járó nő panaszáradatát hallgatom, a romló házasságáról.
Azt hiszi megértem, együtt érzek vele, pedig legszívesebben a túlsminkelt képébe mondanám, hogy ne csodálkozzon a hűlő szerelem miatt, hisz ahelyett, hogy otthon várná a férjét, egy hamis személyivel rendelkező, fiatalkorú host törzsvendége.
Inkább magamba fojtom a véleményem, így mikor bájos mosollyal közlöm vele, hogy lejárt a munkaidőm, olyan hálás pillantást produkál, mintha eget rengető bölcsességet mondtam volna, a kapcsolatát megmentendő. Felhajtja az itala maradékát, én pedig szelíd biccentéssel elköszönök, és mielőtt bepróbálkozna egy búcsúcsókkal, elindulok a személyzeti helyiségek felé.
Testhez simuló ruháimat, kényelmesebbre cserélem, és az egyszerű póló, farmer összeállításra, bő kabátot kapok fel, és öt perc múlva már az utcán vagyok. Gondolataimba merülve szlalomozok az emberek között, oda se figyelve, ösztönösen bátyám felé veszem az irányt.
Ahogy belépek a régi porcelángyárba, amit főhadiszállásként használnak, az emberei vidáman üdvözölnek, és jöttem híre, hamarabb elér a testvéremhez, mint én.
Belépek az irodájába, és rögtön az ölelésében találom magam. Őszintén örül nekem, ez mindig is így volt.
- Kazu, egy hete nem láttalak. Hol a fenében voltál? – kissé eltol magától, hogy szemügyre vehessen, én pedig félrebillentett fejjel figyelem, az enyémnél világosabb, kék szemeket. Szinte ő az egyetlen, aki az igazi nevemen szólít, és még becézi is.
- Itt is ott is. De főleg a klubban.
- Azért életjelet adhatnál néha. – csóválja meg a fejét, én pedig vállat vonok. Tudja, hogy nem fogok változni.
- Pár napja azt üzented, munkád lenne számomra. – nézek fel rá kérdőn, ő pedig visszaül az asztala mögé, és hivatalosabb hangnemre vált.
- Pontosan. Egy jelentős gyémánt szállítmány érkezik nem sokára, és meg akarom szerezni. Ehhez jó pár fontos iratra szükségem van, és egy olyan személyre, aki bankrablásra specializálódott.
- Az nem én lennék. – hajtom félre a fejem, Genshin pedig egyetértve bólint.
- A te dolgod az iratok megszerzése lenne, és az, hogy rávedd a bankrabló jelöltet a munkára.
- Ki lenne az? – lépek közelebb érdeklődve.
- The 131st Victim. – érkezik a színtelen válasz. Meglepetten szegezem tekintetem a testvéremre, de látszik rajta, nem viccel.
Az a srác nem kis pályás, a siker, vele garantált, viszont az együtt működése kérdéses.
- Tehát vegyem rá, hogy neked dolgozzon. Hogyan?
- Szerencsejáték. – tömör válasz, és lényegre törő.
- Rendben. – már fordulok is ki az ajtón, hisz lesz még időnk beszélgetni, amint sikerrel jártam. Genshin azonban utánam szól, őszinte aggodalommal a hangjában.
- Öcskös, vigyázz vele! Ügyes színész vagy, de nem mindenkit tudsz átverni.
- Ne aggódj, boldogulok! – mosolygok vissza rá, mielőtt becsukódna mögöttem az ajtó.
Egyenesen a bátyám fennhatósága alatt álló negyed bűnbarlangjába indulok, mert a legutóbbi információ szerint, sokszor megtalálható ott. Rögtön beengednek, hisz nem csak törzsvendég, de családtag is vagyok.
Belépek a füstös, mégis elegáns terembe, és a falhoz simulva körül nézek. Nem hiányzik, hogy olyanok is észrevegyenek, akikhez jelenleg semmi kedvem.
Célzottan kutatom a tömött helyiséget, és elégedetten pillantom meg végül, akit keresek.
Ellököm magam a faltól és a póker asztal mellé sétálok, majd lehuppanok egy szabad helyre. A játékosok furcsán méregetnek, hisz pofimról nem épp a legelvetemültebb szerencsejátékost lehet megmintázni. Bájosan rájuk mosolygok, de tekintetem arra az egy személyre függesztem, aki egy oldalpillantás után, érdektelenül figyeli tovább az osztót.
Lerakjuk a téteket, és elkezdődik a játék. Alig fél óra múlva, már csak ketten vagyunk. Vörös árnyalatú szemében, érdeklődés ébredt, és elgondolkozva vizsgálja az arcom. Egy komolyabb tétje után, melyet szemrebbenés nélkül tartok, meg is szólal.
- Nem kétlem, hogy a gyémánt negyed vezérének öccse nincs hiányában a zsebpénznek, de sejtésem szerint, ezúttal nem veszteni jöttél ide. Haljam, mit akarsz tőlem?
- Nem szokásom veszteni. – mosolygok rá szelíden. – És miből gondolod, hogy hozzád jöttem? Gyakran járok ide.
- De nem gyakran jössz ide, engem figyelve. – vágja rá rögtön, mire megvonom a vállam.
- Ha téged kereslek, időben megtudod.
- Ne játssz velem. – morran fel, de visszafordul a lapjaihoz. Lenézek a sajátjaimra. Póker, kilencesekből. Nem is lenne olyan rossz, de ki tudja mije van Victimnek. Az arcát fürkészve képtelen vagyok bármit is leolvasni róla.
- Ha nyerek, elfogadod az ajánlatomat? – félre billentett fejjel várom a választ.
- Ha veszítesz? – érkezik az ésszerű kérdés.
- Nem fogok. De ha még is, a bátyámmal harcold le.
Kissé eszelős vigyorral végig mér, amitől a hideg is kiráz, hiába próbálom visszafogni magam.
-Cssss – ringat, miközben a hajam simogatja nyugtatóan, de nem tudok megnyugodni. Túlságosan is félek. - Ne sírj… nem megyek sehová, úgyhogy nyugodj meg! – suttogja. - Itt maradok veled...
-Yoshimi – zokogom a nevét a vállába. Nem akarom őt elveszíteni. – Yoshimi… szerelmem.
Szorosabban húz magához, ami nagyon jólesik, mert érzem, hogy szeret és rá számíthatok.
-Sajnálom – suttogja remegve, mint aki fél attól, hogy amit mondani fog, az fájni fog nekem, vagy haragudni fogok érte. - Sajnálom, hogy eltűntem, hogy nem voltam melletted… De most már nem megyek sehová… itt maradok.
Nagy nehezen lefejt magáról, pedig még úgy maradnék a karjaiban, ebben a biztonságban, de nem engedi. Fáradt vagyok, ezt akkor érzem igazán, amikor visszanyom az ágyba és megsimogatja a homlokom. Olyan jólesik az érintése, most csak ő kell nekem. Ő nem Ichirou, de most ő is jó. Bár tudom, őt sosem fogja pótolni, mert Ichirou csak egy volt.
- Mi lenne, ha megpróbálnál aludni egy kicsit? – mosolyog rám fáradtan. Ő is ki van dögölve, biztos megviselte az elmúlt időszak. De én nem akarok aludni. Már tiltakoznék, amikor megfogja a kezem és leül mellém. - Így jó lesz? – szorítja meg a kezem mosolyogva. Így már tökéletes, drágám. - Akkor tényleg próbálj meg egy kicsit pihenni-
Még vetek rá egy bizalmatlan pillantást, mert valljuk be, nem bízom annyira benne, hogy nem megy el, de végül az álom győz rajtam, és elalszom. De álmom nem nyugodt. Sok benne a vér, és tudom, hogy valami történt. Sok vér, hullák, bűz. Nem jó, így felébredek. Oldalra nézek, és meglátom Yoshimit. Ott alszik a széken, keze a kezemben, másik keze a feje alatt, ahogy az ágyamra borul. Olyan békés. Kinyújtom a kezem, és gyengéden megsimogatom a homlokát. Annyira szeretem őt. Yoshi azonnal felriad és hátraugrik, mire majdnem elesik, de megtartja magát. Kezem visszahúzom, ezek szerint megijesztettem. Bűnösnek érzem magam és félek, hogy most felpattan, itthagy, elmenekül és soha többé nem látom őt.
-Sajnálom, csak egy rossz álom volt, és megijedtem – mondja mosolyogva, ami olyan erőltetett, mint a jókedve. Én nem hiszek neki, és le sem veszem róla a szemem. Tudom, hogy hazudik nekem, fél valamitől. Ahogy én is.
Még mindig mosolyog, ahogy leül. Minden olyan furcsa, nem értek semmit.
-Jobban vagy? – fogja meg a kezem. Érintése lágy és biztonságot adó.
-Most hogy itt vagy – válaszolom kedvesen. Ő elfordítja a fejét, és az ablakot nézi, majd elnyom egy ásítást. Fáradt lehet, nem alhatott túl sokat, nem lett volna szabad felkeltenem.
-Kimegyek kávéért – áll fel. - Hozok neked is, aztán jövök vissza – fordul vissza az ajtóból.
~*~
Egyedül maradok. Újra magányosnak érzem magam és Ichirou képét kezdem nézni. Ott van a szekrényen, és csodálom, hogy nem vette még észre, pedig elég szembetűnő. Talán látta, de nem tette szóvá. El kell tüntetnem a képet, nem akarom, hogy Yoshi ilyen állapotban kérdezni kezdjen, én meg amilyen gyenge vagyok, nem tudnék hazudni neki.
Fogalmam sincs, mi lesz ezután. Hogy hogy fogom bírni, hogy hová fogok menni, vagy mi lesz velem. Velem, velünk. Rettenetesen félek, hogy ő is el fog hagyni, mint a többiek. Sose tudtam, miért bántanak, de volt egy fura érzésem, ami most is megvan. Én csináltam valamit, amiről senki sem beszél.
Nem tudom, mennyi ideig örlődhetem, mikor bejön Kazu. Arca kissé gondterhelt.
-Mi a baj? – kérdem azonnal, és próbálok felülni, de ő odalép, és visszanyom.
-A lakásodról lenne szó – mondja. – Jó nagy rumlit csináltál odahaza, nem mehetsz oda vissza. Főleg, mert holnap kiengednek. Akkora bajod nincs.
-De… de akkor hová menjek? – pislogok. – Hozzád?
-Ööö… a menyasszonyom nem örülne túlságosan – vakarja a fejét. – Tudod hogy érez a melegek iránt.
Bólintok. Mariko, Kazu menyasszonya nem nagyon nézi jó szemmel, hogy a vőlegénye egy olyannal barátkozik, mint én. És akkor még semmiről sem tud, aminek hálás lehetek, különben már kiverte volna a hisztit. Amit meg is tett, amikor tudomást szerzett a másságomról.
- Akkor költözzek a fogdába? – kérdem vigyorogva. – Nem ez lenne az első alkalom.
- Nos, a felújítás napokig el fog tartani, így addig is Yoshimihez fogsz költözni. Ő maga kérte, hogy amíg nincs rendben a lakásod, menj hozzá lakni – mondja Kazu, mire elkerekednek a szemeim. Yoshi ekkor lép be. - Áh Shinagara-san, végre, milyen volt a kávé? – látom, hogy Yoshi elhúzza a száját, talán a kávé miatt, de lehet más miatt is. A kórházi kávé rémes tud lenni.
-Igaza volt, tényleg rémes – Kazu azonnal küld felé egy „Ugye megmondtam?” vigyort, amin én is elmosolyodom. Yoshi azonban szemmel láthatóan nem értékeli. Ezek nem szeretik egymást, ahogy elnézem.
-Éppen azt meséltem Hikarunak, hogy magához fog költözni egy rövid időre.
Yoshi bólint, mire én azért kételkedni kezdek. Kicsi a lakása, nem biztos, hogy jó lenne ott nekünk. Főleg nem napokig.
-De biztos, hogy ez rendben van? – kérdem aggódva, mert félek, ez azért nem egészen Yoshimi ötlete volt. Kazunak néha támadnak vad gondolatai, amiket aztán mindenáron keresztülvisz. Ismerem már ennyire, hogy megpróbáljon minket együtt tartani.
Yoshimi mosolyogva sétál az ágyhoz, arcán már nyoma sincs rosszallásnak, vagy bármi másnak.
-Már hogy ne lenne? Gondolod, hogy felajánlanám, ha nem lenne rendben? – teszi vállamra a kezét, rámmosolyog, mire egyből minden kételyem elmúlik. Hiszek neki.
-Akkor ezt megbeszéltük – Kazu elégedetten összecsapja a kezét, mint aki jól végezte dolgát. - Shinagara-san, ha megmondja a címét rögtön át is viszek magához pár ruhát Hikarunak.
Kazu nem sokkal később távozik, de megkérem, vigye magával Ichirou képét, amit meg is tesz. Yoshimi meg az ablakon bámul kifelé. Én is gondolkodom, nem tudom, mit fog hozni ez a pár nap.
~*~
Másnap már Yoshimi lakása előtt állunk. Kezemben semmi más, csak egy apró kis táska, amiben a fontos irataim vannak. Yoshimi ideges, ezt azóta érzem, mióta elhagytuk a kórházat. Ő is fél a következő napoktól, akárcsak én, de rajta valami másfajta félelem is érződik. Nem tudom mi. Porszívó hangját hallom az egyik lakásból. Yoshimi végre elfordítja a kulcsot és kinyitja lakása ajtaját.
-Ne haragudj az állapotokért, de én is most vagyok itthon napok óta először – mondja mosolyogva, majd mikor belépünk, becsukja az ajtót.
-Értem – bólintok. – Nem fog zavarni. Legközelebb majd te jössz hozzám – próbálok könnyed hangnemet megütni. – Nekem jó lesz a kanapé, nem foglak zavarni.
-Nem zavarsz – fogja meg a kezem. – Te vagy a vendég, téged illet a háló. Így illik.
Nem tudok ellenkezni, túlságosan is fáradt vagyok még, össze vagyok zavarodva, így hagyom, hogy a hálóba vezessen. A bőröndöm az ágy mellett áll, tehát Kazu elhozta pár ruhámat. Bár ahogy nézem, kipakolta a szekrényemet. Leültet az ágyra, és kilibeg. Nem tudom, mit csináljak, így nekidőlök a falnak és bambulok magam elé. Néhány napja ebben az ágyban szeretkeztünk, akkor még minden rendben volt, de pár órával később minden felborult. Mi romlott el? Lehajtom a fejem és legszívesebben sírni tudnék, mégsem teszem. Helyette előveszem az egyetlen dolgot ami megvigasztal. Előkapom a pénztárcámat, melyben egyetlen kincsem lapul Ichirou fényképén kívül. Egy régi, mára már kissé gyűrött, de aranyat érő kép. Csak nézem a tizenöt éves fiú arcát, akit már lassan épp ennyi ideje nem láttam. Hiányzik, de sose találtam meg.
Meg sem hallom, amikor Yoshimi bejön és leül mellém. Csak akkor ocsúdok fel, amikor karjait a nyakam köré fonva a fényképet nézi.
-Ő ki? – kérdi, mire odakapom a fejem. – A fiatalabb fiú te vagy, igaz? – mosolyog rám. – De ki a másik?
-Shinnek hívják – mondom. – A bátyám.
-Értem – bólint. – Van egy tesód? Ő hol van most?
-Nem tudom – sóhajtok. – Tizenöt éve eltűnt. Egy nap elment suliba, de… sosem jött haza. Sosem találták meg – hajtom le a fejem. Csak tizenöt éves volt, én alig voltam tíz.
-Hikaru… - bújik közelebb hozzám.
-Minden rendben – rázom a fejem. – Nem te tehetsz róla. Csak… nagyon hiányzik. Ő volt az egyetlen aki… törődött velem, amikor kicsi voltam. Azt se tudom él-e még, vagy meghalt – nem tudok mit csinálni, hozzábújok és sírni kezdek.
Annyira szánalmas vagyok. Sírok, pedig férfi vagyok. Nagy sokára hagyom csak abba. Talán ki vagyok merülve, ezért lehet, hogy ennyire fáradt és ingerlékeny vagyok, ennyire sírós. Ekkor látom, hogy Yoshi enni hozott, és bár nem vagyok éhes, mégis eszem a kedvéért. Nem akarom megsérteni. És az étel egész finom, pedig nem lehet nagy szakács.
-Tényleg nem okozok neked gondot? – kérdem végül bizonytalanul. – Mert ha igen…
-Egyáltalán nem – vág a szavamba. – Örülök, hogy itt vagy. Még meg sem háláltam, amit értem tettél.
-Nem tettem semmit, lévén, hogy kiütöttek – rázom a fejem. – Légy hálás a rendőröknek, akik idejében odaértek – mosolyodom el. – Legközelebb én hívlak meg magamhoz, jó?
-Szavadon foglak – puszil meg, ami sokkal jobban esik, mintha megsimogatott volna.
Nekem sem kell több, megfogom az arcát és gyengéden megcsókolom. Annyira hiányzott már ez. Ajkai puhák, finomak, lágyak. Érzem, hogy remeg, de nem húzódik el, érzi ő is, hogy szükségem van rá, így hagy és még viszonozza is. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy leteperjem, hogy szeretkezzem fele, így csak csókolom, dédelgetem, simogatom. Most ez is jól van így.
~*~
Aznap éjjel a hálóban alszom, de egyedül. Yoshimi a nappaliba telepedett, hiába kértem, hogy aludjon velem. Mintha idegenkedne tőlem. Az éjszaka közepén heves rosszullétre és hányingerre riadok fel, és már rohanok is a mosdóba. Épp kiérek, már jön is kifelé minden, amit Yoshimi belémdiktált. Nagyon gyengének érzem magam, majdnem el is vágódom, de ekkor két ölelő kart érzek a derekam körül. Yoshimi az. Egy szót sem szól, csak egyik kezével megtámaszt, másikkal a hátamat kezdi simogatni, hogy könnyítsen rajtam. Nem ettem sokat, attól nem lehetek rosszul, talán a napok óta tartó idegesség és félelem most jön ki rajtam. Végül végzek és Yoshimi segít megmosakodnom, majd visszakísér a hálóba. Ám amikor lefektet, megfogom a kezét.
-Kérlek… maradj itt! – suttogom erőtlenül, ő pedig bólint.
Bebújik mellém, én pedig szorosan hozzábújok. Reszketek, félek, talán egy kis lázam is van. Kezeimmel megmarkolom pólóját, mert félek attól, hogy elmegy, miután elalszom.
-Valami… történt – suttogom. – Vér. Sok… vért láttam álmomban.
-Az csak álom volt – simogatja a hátam lágyan. – Nem volt sehol sem vér.
-Lehet – bólintok.
Tovább simogatja a hátam, mire végre nagy sokára elalszom. Hosszú éjszakák óta először alszom nyugodtan és békésen. Tudom, hogy ő vigyáz rám, nem hagy el. Benne tudok bízni.
A következő napok viszonylag nyugodtan telnek. Asano-san nem látogat meg minket. Tudom, hogy engem nem kedvel, de nem tudom miért. Most már úgy tűnik, Yoshira is fúj. Egyre jobban vagyok, és ahogy látom, ez Yoshinak is jót tesz, mintha kissé vidámabb lenne, de lehet, csak tetteti. Még mindig látok egy kis félelmet a szemében, valahányszor a közelében vagyok, de nem húzódik el tőlem. Ezt jó jelnek veszem, bár még én is kissé bizonytalan vagyok a kapcsolatunkat illetően. Sok mindenről beszélgetünk a napok alatt. Sokat mesélek magamról, a bátyámról, Kazuról, az életemről, ő pedig érdeklődve hallgat. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Ő is mesél magáról és Shinről, így lassan kezdem megérteni kettejük kapcsolatát. Ez még nem minden, ez a jéghegy csúcsa, és tudom, hogy még sok minden jöhet közbe. De ketten át fogjuk vészelni a vihart.
Az utolsó reggel maga Kazu állít be, hogy hazafuvarozzon.
-Kész vagy? – kérdi, majd a bőröndömre néz. – Akkor induljunk. Shinagara-san, nagyon szépen köszönöm, hogy vigyázott rá! – hajol meg Yoshi felé.
-Semmiség – rázza a fejét Yoshi. – Szívesen tettem és örülök, hogy segíthettem Hikarunak.
Boldog vagyok. Ismét Hikarunak hív, nem Nariyama-sannak, ami azt jelenti, hogy ha nem is minden, de a legtöbb dolog úgy-ahogy rendben van.
-Hikaru, menj le a kocsihoz, még beszélnem kell Shinagara-sannal – mondja Kazu.
-OK. Szia, Yoshimi és köszönök mindent! – mondom, majd hozzálépve megpuszilom. – Most már felhívhatlak majd? Ugye nem tűnsz el megint?
-Nem fogok – mosolyog.
Én pedig boldogan lépek ki az ajtón. Még látom, ahogy Kazu és Yoshi leülnek a konyhaasztalhoz. Ha hallgatózni akarnék, megtenném, de nem teszem. Ha olyan dologról lenne szó, beavatnának. Így inkább lecipekedek a kocsihoz.
Látom, ahogy Shin felkapja Yoshimit, aki ijedten kapálózik és rémült tekinttel vizslat. Remek, ismét sikerült valakit elriasztanom Hikaru közéléből. Pedig ez a srác még tetszett is, és én ostoba, önhibámból olyat csináltam, amit nem kellett volna. De most nincs időm ezen törni a fejem. A gorillák, amint látják, hogy egyedül vagyok, a másik kettő lelépett, nem is törődnek velük. Engem vesznek célba, mint egyetlen potenciális áldozatot, gyilkost, aki megölte "szeretett" főnöküket.
- Most megdöglesz! - ordítja az egyik, és egy vascsövet lóbálva nekem ugrik.
- Gyenge - ásítok.
Unalmas, szakállas trükk, nem is értem, minek próbálkozik. Könnyedén elhajolok, majd egy jól irányzott rúgással gyomorszájon kapom az ürgét, aki már repül is neki két utána loholó társának. Eldőlnek, mint egy zsák. De az igazi móka csak most kezdődik. A pacák elejtette a csövet is, amit felveszek. Most nincs kedvem játszadozni, mielőbb végeznem kell velük, mielőtt párnak az az ötlete támadna, hogy a srácok után fut. Bár ezek egyszerre csak egy dologgal foglalkoznak. Jelenleg éppen velem.
Rám rontanak, de nem elég erősek, nem elég gyorsak. Ütéseim és rúgásaim pontosak, mire hamarosan mind ott fekszenek a földön. Van amelyik meghalt, van amelyik csak elájult, és néhány az eszméleténél van. Nyugodtan kapom elő a mobilt és hívom a zsarukat. Hikaru majd felébred, ha aludtam egyet. Neki nem kéne látnia, bár tudom, hogy lesznek foszlányok, amik megint az őrületbe fogják kergetni. Nem én akarom ezt, de ha nem védem meg, meghal. Ő nem olyan erős, mint én, és fura mód, még szeretem is őt, kötődöm hozzá. Igen, beteg elmével, beteg tudattal, beteg módon szeretem Hikarut, mint egy testvér.
A zsaruk hamarosan kiérkeznek, persze Kazu velük van. Nem is tudom, mit keres a kábszeresek egy tagja a gyilkossági csoportban. Amint meglát, elhűl. Ő már tudja, hogy ilyen helyzetekben mindig én vagyok az, és nem Hikaru. Vágyakozva nézem a kezemben levő véres vascsövet, a vérfoltokat, vértócsákat a padlón, a betört fejeket, eltört lábakat-karokat, kifacsarodott testrészeket. Ez a "munkámmal" jár. A többiek is undorodva, viszolyogva nézik munkámat, de egy sem mer szólni. Tudják, hogy Hikaru néha kivetkőzik önmagából, de Kazun és a főnökön kívül rólam senki sem tud. Kazu végül odajön hozzám, kissé félve, remegve, de azért próbálja magát bátornak mutatni.
- Yami - suttogja halkan. - Ez... te...
- Ha nem teszem, Hikaru meghal - válaszolom komolyan. Őt is kedvelem. Rendes fiú ez a Kazu, de kár, hogy hetero.
- Mi történt itt? - kérdi körbepillantva, mialatt a helyszínelők már helyszínelnek.
Röviden elmondok neki mindent, válaszolgatok pár kolléga kérdésére, majd arra hivatkozva, hogy nagyon kimerültem, hazamegyek. Senki sem tartóztat, Kazu pedig velem jön, hiszen nem tudja, mikor adom vissza Hikarut. Tudja, hogy őt nem bántom, bár szíven üti, hogy Yoshimi miatt képes voltam előjönni.
- Eltoltam vele - mondom. - Ott fogja hagyni Hikarut, és megint miattam.
- Talán - bólint Kazu. - De ha szereti...
- Mind szerette Hikarut! - fakadok ki dühösen, mire Kazu összerezzen mellettem. - Legalábbis ezt állították! De amikor láttak engem, elhagyták. Volt amelyik megalázta, megverette! Vagy ezt elfelejtetted?
Kazu a fejét rázza. Ő is tudja, én is tudom, hogy miattam mennyi mindent kell kiállnia a srácnak. Ha eltűnnék, jobb lenne neki. De én nem akarok eltűnni. Valami beteg módon élni akarok, akkor is, ha ez nem az én testem. ~*~
Másnap reggel félkómásan és idegesen kelek. Nem emlékszem semmire, miután Yoshimit az az ember bántani akarta. De... történt valami, érzem. Érzem, hogy valamit tettem, amire nem emlékszem, bár emlékfoszlányok vannak. Vér! Sok vér és halottak. Zilálok. Yoshimi! Yoshimi, ugye élsz?! Azonnal a mobilom után kapok és felhívom. Csak felvegye. Istenem, csak felvegye!
- Halló? - hallom meg álmos hangját, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről. Életben van!
- Yoshimi? - szólok bele idegesen. Remélem, nem ébresztettem fel.
- Nariyama… -san? - hangja tétova, és megint hivatalos. Nem tetszik ez nekem.
- Ne haragudj! Felébresztettelek? - kérdem. Én hülye, talán még aludt, én meg botor mód felébresztem legszebb álmából. Ilyen marhán tapintatlan is csak én lehetek.
- Nem aludtam - vágja rá gyorsan, talán kissé túl gyorsan is.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy jól vagy-e? - kérdem komolyan. Elvégre elrabolták, de ezek szerint vagy megszökött, vagy megmentették. De ki? Talán a zsaruk?
- I- Igen, persze. Minden rendben, jól vagyok, illetve jól vagyunk- hangja ideges, mintha takargatni akarna valamit.
- Biztos? - kérdem gyanakodva. Nem vagyok én olyan biztos benne, hogy jól van. Tudom milyen, ha elrabolják az embert.
- Minden rendben.
- Szeretnélek látni, hol vagy? Találkozhatunk valahol? - kérdem. De sokáig nem jön válasz. Mintha gondolkodna, vagy nem merne válaszolni valami miatt. Talán... nem akar látni? Mit tehettem, ami miatt habozik? - Yoshimi?
- Most… inkább ne, oké? Nincs semmi baj, csak… sok volt nekem a tegnap, kell egy kis idő… Csak pár napig még ne - mondja akadozva, mintha lenne vele valaki, aki nem akarja, hogy lássam. Talán Asano-san?
- Rendben - mondom szomorúan és leteszem a telefont.
Csak nézem a mobilom. Nem tudom, mit tegyek. Nem akar látni, ez világosan kitetszett a hangjából. Mi a fene történt? Mit tettem? Tudom, hogy történt valami tegnap a raktárban, de képtelen vagyok rá visszaemlékezni. Tettem valamit, ami miatt fél tőlem, ami miatt iszonyodik tőlem, mint az eddigi összes szeretőm. Ők is akkor hagytak el, amikor valami nagyon nagy baj történt. Először még azt mondták, szeretnek, aztán már csak telefonon beszéltünk, amik ritkultak. És utána... Lehajtom a fejem. Elveszítettem Yoshimit. Tudom, hogy elveszítettem. A párnába fúrom a fejem és sírok. Szeretem őt! Mindenkinél jobban szeretem ezt a fiút.
Aznap nem megyek be dolgozni. A sokkra való tekintettel kapok pár nap szünetet, de nem tudok mit kezdeni magammal. Az orvosom sem tud velem mit kezdeni, csak tengek-lengek a lakásban napokig. Egyedül Kazu néz be, ő gondoskodik rólam. Ha ő nem lenne, meg is halnék. Azokban a napokban sokat sírok, alig eszek, folyton hányok. Azt hiszem, még mélyebbre süllyedek a depresszióban, mint Ichirou halálakor.
- Szeret téged - simogatja meg Kazu a fejem, mikor a harmadik nap este az ölében fekszem. - Csak adj neki időt. Fel kell dolgoznia, hogy elrabolták, téged meg kiütöttek.
- De... de... olyan mintha... tettem volna... vala.... valamit - sírok és szorosan hozzábújok. - Nem tudom... mit. Nem... emlék... szem semmire.
- Nem csináltál semmit, ami miatt aggódnod kéne - suttogja lágyan, én pedig hiszek neki.
Miért ne hinnék, ha egyszer ő mondja? De végig ott motoszkál bennem valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, hogy én vagyok a hibás. Hogy Yoshimi már sosem fog hozzám visszajönni.
Az állapotom nem javul, Kazu másnapi távozása után csak rosszabbodik. Beveszek egy rakás gyógyszert, nem mintha meg akarnám ölni magam, de nem bírom. Ülök a falnál, és üres tekintettel bámulok magam elé. Yoshimin jár az agyam, hogy mit csinálhat. Vajon elfelejtett már engem? Bizonyosan. Ettől csak még rosszabb. Lassan állok fel, és lépek a szekrényhez. Annak tetején van az utolsó kép, amelyen együtt vagyunk Ichirouval. Nyár volt, néhány nappal a halála előtt. A parkban voltunk, valami fesztiválon. Emlékszem, nem akartam fényképet, de ő erősködött, mire hajlandó voltam csináltatni egyet. Azóta is hálás vagyok neki. Ez az utolsó kép, amit közösen készítettünk. Sírva fakadok.
- Ichirou - suttogom sírva, és magamhoz ölelem a képet. - Ichirou...
Visszabotorkálok a falhoz, vagyis csak botorkálnék, mert ügyetlenségemben leverek valamit az alacsony asztalkáról. Egy poharat, ami csörögve törik szét apró darabokra. Nézem a darabokat, és hirtelen ötlettől vezérelve, nem is tudom miért, a mellette levő poharat is leverem. A többire nem emlékszem.
~*~
Fehér helyen ébredek. Nem tudom, hol vagyok, de minden fehér, mint a Mennyben. Talán meghaltam? Meghaltam és angyal lett belőlem? Nem, az képtelenség. Egy ilyenből, mint én, sosem lehet angyal. Valami puha anyag ölel körbe, és valami van a csuklómon. Óvatosan felemelem. Fehér kötés. Oldalra fordulok és fehér falakat pillantok meg. Vagy inkább halványszürkék. És egy ajtót, valamint a másik oldalon egy ablakot. Kórház! Kórházban vagyok. De... hogyan? Miért? Nem értem. Nem emlékszem semmire azután, hogy levertem a poharat. Az ágy mellett van egy szekrényke. A fénykép, amit szorongattam, ott van. Halványan elmosolyodom, de ismét könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom, mi történt.
Hirtelen nyílik az ajtó, én pedig arrafelé kapom a fejem. Szemeim elkerekednek, amikor belép Kazu, mögötte pedig... Yoshimi! Yoshimi félénken, kissé bizonytalanul áll, mint aki nem tudja eldönteni, bejöjjön-e, vagy sem. Arca sápadt, kezei és lábai reszketnek. Kazu azonban azonnal az ágyamhoz siet és leül.
- Hogy vagy, kis idiótám? - kérdi és megsimítja a homlokom. - Jó nagy rumlit csináltál odahaza.
- Nem emlékszem - suttogom halkan. - Levertem egy poharat, utána kampó.
- Tudom - bólint komolyan. - Elhoztam Shinagara-sant. Mikor megtudta, mi történt veled, el akart jönni hozzád. Magatokra hagylak titeket.
Bólintok, ő pedig megvereti a vállam, majd feláll. Az ajtóhoz érve súg valamit Yoshiminak, aztán már itt sincs. Yoshimi még mindig félénken álldogál, de aztán tesz néhány tétova lépést az ágy felé. Majd még egyet és még egyet, mígnem ideér hozzám. Leül az ágy melletti székre és néz engem. Nem tudom, mi játszódik le benne, ahogy bennem sem. Minden fura. Pár napja még jól megvoltunk, most meg... Mi romlott el? Kinyújtom a kezem, de visszahúzom, mielőtt megérinteném. Nem szabad beszennyeznem őt. Bár ő az első az exeim közül, aki eljött hozzám, miután csináltam valamit. Látom, hogy fél.
- Sajnálom... - suttogom halkan, mire elkerekednek a szemei. - Bántottalak.
- Nem - válaszol halkan. - Kazuo-san elmondta mi történt. Azt mondta... szétverted a lakást és.... ott ültél magadba görnyedve a rumli közepén.
- Nem emlékszem - érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. - Semmire.
Lassan ülő helyzetbe tornászom magam. Yoshimi megremeg, de én nem akarok kockáztatni többé. Minden erőmmel kinyúlok és átölelem. Erősen. Inkább én kapaszkodok belé, mint ő belém, és érzem, hogy megdöbbent. Arcomat a vállába fúrom. Reszketek, halálosan félek, hogy eldob ő is, mint a többiek. Hogy ő is csak azért jött, hogy a szemembe nevessen, kínozzon, megalázzon és végül eldobjon mint egy rongybabát. Vagy gúnyolódjon, esetleg undorodjon tőlem, mint valami torzszülöttől.
- Segíts! - suttogom reszketve. - Ne... ne hagyj magamra... kérlek... Yoshimi... - sírok, pedig már régen nem sírtam. - Könyörgök... Én... én... nem akartalak... bántani, de sokszor... nem emlékszem... semmire... Szeretlek!
Vállaim rázkódnak és kapaszkodom belé, mint kisgyerek az anyjába. Ha elhagy, abba belehalok. Ekkor megérzem két karját, ahogy átölel, lágy simogatását, amely ugyan félszeg, reszkető, de mégis megnyugtató. Én pedig csak sírok, és ezúttal nem szégyellem. Szükségem van rá. Csak rá.
Hazafelé tartok. Yoshimi már biztos serényen dolgozik. A taxiban ülök, és újra eszembe jut az éjszaka. A múlt éjszaka, amely varázslatos volt. Ichirou óta nem éreztem ilyet senkivel. Talán... szerelmes vagyok? Megeshet. Yoshimi kedves, figyelmes, gyengéd fiú, akit még az sem riaszt el, hogy nem vagyok egészséges. De vajon jól van ez így? Ichirou megszokta, de ő erősebb és idősebb volt nálam három évvel. Yoshimi azonban fiatalabb, mint én, közel sem olyan erős, hogy egy rohamnál megfékezzen, ha nincs nálam gyógyszer. Kazu a megmondhatója, milyen vagyok olyankor.
Hátradőlök a kocsiban és próbálok pihenni, lazítani, de nem megy. A gondolatok őrül macskák módjára száguldanak a fejemben. Aki igazán aggaszt, az a haverja. Az az Asao Shin, aki tudom, hogy csak meg akarja védeni Yoshit, de az agyamra megy. Sose tudnék ártani Yoshinak, Asao-san raádásul nem is ismer. Látott egyszer, és már következtetéseket von le. Nem tudom, miért gyűlöl, hiszen nem tettem neki semmi rosszat. Hacsak nem azzal vontam magamra a haragját, hogy azon a túszejtéses napon megparancsoltam, maradjon a kocsiban. De hát elvileg felnőtt ember, az ilyen helyzetet kezelnie kéne tudni.
Végre megérkezem haza, a kocsi megáll a ház előtt, kiszállok és kifizetem a taxist, aki már el is hajt, ahogy megkapja a fuvardíjat. Nem szeretek autóban utazni, de Yoshi miatt muszáj volt, a munkahelye meg túl messze esik a lakásomtól. Épp a kulcsommal szórakozom, amikor megcsörren a mobilom. Nem tudom, ki hívhat ilyenkor, mindenki tudja, hogy ma még szabadságon vagyok. Ismeretlen szám az. Se nem Yoshi, se nem Kazu, vagy a főnököm. De felveszem, ki tudja ki az, és mit akar.
- Moshi moshi! - szólok bele a telefonba.
- Hello, Nariyama nyomozó! - szól bele egy reszelős, de nagyon ismerős hang, amitől az égnek áll a hajam. - Tudja kivel futottam össze az utcán? A maga kis fotós barátjával. Úgy bizony.
- Ishikawa! - ordítok bele - Mit művelt vele?! Ha bántotta...
- Nem, még nem bántottam - vág a szavamba. - De ez csak magán múlik. Jöjjön a kikötőbe, pont éjfélkor! És semmi duma a haverjainak, különben a kölyök meghal.
Kinyomja. Én pedig elsápadok a dühtől és félelemtől. Ishikawa! Az az ember, aki feltehetően Ichirou haláláért is felelős. De mit követtem el ellene? Hacsak azt nem, hogy egy éve sikeresen elkaptam, de remek ügyvédeknek hála, két hónap után kiengedték. Azóta vadászik rám, én meg őrá.
Azt sem tudom, hogy jutok be a lakásba, a lábaim reszketnek, a fejem zúg, a világ forog velem. Ishikawa... Ha Yoshi nála van, fogalmam sincs, mit művel vele, míg oda nem megyek. Engem akar, ebben biztos vagyok, és ha szólok a fiúknak odabenn, Yoshi meghal. Persze, arra sincs biztosíték, hogy elengedi, ha én odamegyek, vagy nem öli meg, mire odaérek. Lehet, hogy már csak darabjaiban kapom vissza Yoshimit. Az pedig az én hibám lesz. Az én hibám, mert beleszerettem. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de mégis megtettem és ezzel veszélybe sodortam.
~*~
A nap csigalassúsággal telik, mintha mindenáron hátráltatni akarna, hogy eljöjjön az idő. Egész nap a kanapén ülök és gondolkodom. Azzal tisztában vagyok, hogy egyedül semmi esélyem nincs, hogy kihozzam őt onnan, vagy hogy ép bőrrel ússzuk meg a kalandot. Végül fél 11-kor rászánom magam, hogy átöltözzek és útnak induljak. Tudom, hová kell mennem, már egyszer találkoztunk ott, mielőtt elkaptam. Pontosan tudom, melyik helyre gondolt Ishikawa. Átkozott mocskos szemét görény! Ha itt lennének a fiúk velem, több esélyem lenne, mert ő biztosan a bandájával vár rám. Azt nem mondta, hogy fegyvert nem vihetek, így elteszem a szép kis A-100-asomat. Külön nekem csináltatták. Könnyű és könnyen kezelhető fegyver. Bár, valószínüleg számít erre is, tehát óvatosnak kell lennem. A biztonság kedvéért egy kést is elrakok, bár utálom az erőszakot és a vért is, de ha muszáj lesz, akkor használni fogom.
Végül kabátot, cipőt veszek és elindulok. Taxit fogok, a kikötő elég messze van innen ahhoz, hogy gyalog éjfélre odaérjek. Csendes vagyok, mint aki a gondolataiba mélyedt. Az esélyeinket latolgatom, és nem állunk túl jól. Hacsak valami csoda nem történik, mindketten meghalunk, mert Ishikawa nem az a fajta ember, aki állja a szavát.
Pontosan éjfélkor áll meg a taxi a kikötőnél. Kiszállok, fizetek és elindulok. Nem kell, csak pár lépést tennem, máris megjelenik három gorilla-kinézetű férfi. Olyasfélék, amelyeket nem az eszükért tartanak.
- A főnök már várja - veti oda az egyik. - Kövessen!
Nem válaszolok, csak elindulok. Rengeteg utasszállító, teherhajó és néhány luxuscirkáló várakozik arra, hogy elindulhasson. Nem nézek sehová. Két gorilla a két oldalamon, egy előttem. Esélyem nem lenne megszökni, de nem is akarok. Ha ezek itt vannak, Ishikawa összeszedte a bandáját. Bár ezek új fiúk lehetnek, nem láttam még őket, pedig a pasas összes gorilláját ismerem arcról. Végre beérünk egy hatalmas rakátépületbe. Azonnal megpillantom Yoshit és mellette... Asano-san?! Úgy tűnik, őt is elkapták. Össze vannak kötözve, a szájuk felpeckelve. Yoshimi kétségbeesetten néz rám, szemei könnyesek, mint aki nemrég még sírt. A düh forr bennem. Miért tette ezt?!
- Á, látom, megérkezett, nyomozó - hallom meg Ishikawa hangját. - És amint látom, egyedül. Kérem, a fegyvereit dobja a padlóra! Nem szeretném ha ebből bajok lennének.
- Mit akar Yoshimivel? - kérdem, mialatt a padlóra dobom a kést és a pisztolyomat. - Mi a célja?
- Magát akartam idecsalni - mondja kedélyesen. - Másképp nem jutok a közelébe, önt túl jól őrzik. Ha azt teszi, amit mondok, nem bántom a fiúkat. Az embereim egy újjal sem fognak hozzájuk nyúlni, garantálom.
- Nem hiszek magának! - mondom idegesen. - Ha egy újjal is hozzájuk nyúl vagy maga, vagy ők, nem állok jót magamért!
- Drága nyomozó - mosolyodik el Ishikawa, mialatt helyet foglal egy ládán - mi ötvenen vagyunk itt, ön egyedül. Szerintem nem vagyunk egyenlő erőviszonyban. És ahogy látom és hallom, nem hívta a többieket, ami nagyon okos dolog volt öntől. De térjünk rá a lényegre. Bosszút akarok.
- Bosszút? - kérdem óvatosan.
- Igen. Ön egy éve az egész ország előtt meghurcolt és szégyenbe hozott, amikor gyilkosnak kiáltott egy olyan bűnért, amelyet közel nyolc éve követett el valaki - válaszol nyugodtan, én pedig érzem, hogy kezd felszökni a vérnyomásom. - És hogy nyomatékosítsam a bosszút - int az egyik emberének, aki megragadja Yoshimit és közelebb hozza. Szegénykém reszket. - megmutatom, milyen kegyetlen is tudok lenni.
Elővesz egy kést és végighúzza Yoshimi nyakán, nagyon enyhén, úgy, hogy apró karcolást ejtsen rajta. Egy másik ember eközben Asano-sanra vigyáz, a három gorilla meg engem figyel. Elborzadok. Ishikawa megragadja Yoshimi haját és hátrahúzza a fiú fejét. Én meg nem tehetek semmit. Yoshimi sírni kezd.
- Hagyja abba! - ordítom - Maga szadista vadállat!
- Én vagyok szadista? - kérdi nyugodtan Ishikawa - Mintha nem maga ölte volna meg jó pár emberemet ennél durvább módon.
- Én?! - szemeim kerekre tágulnak. Semmi ilyesmire nem emlékszem. - Én sosem tettem ilyet!
- Akkor bizony az emlékezete roppant lukas, barátom - ingatja a férfi a fejét.
Tovább vagdossa Yoshimit, én pedig érzem, hogy kezdem elveszíteni a türelmem. Az agyam kezd felforrni és kezd minden enyhén homályos lenni. Mintha elaludnék, vagy elájulnék. Nem tudom, de meleg és kényelmes.
~*~
Végre! Végre kiszabadulok ismét. Na persze csak azért, hogy segítsek Hikarunak. És gyilkolni fogok. Ismét ölni! Vér, vér kell! Vérszagot akarok! Lassan kinyitom a szemeimet. Az a pasas Hikaru barátját bántja. Ronda képe van, öreg és petyhüdt a bőre, mint akit megviselt a börtönélet. De erősnek tűnik. A kölyök fél. El kell intéznem őket, míg Hikaru alszik. Elvigyorodom. A lábaimnál a kés, a pisztoly. A kés jobb, mélyebb és hosszabb sebet ejt. Nézem, és már tudom is, hogy szerezzem meg. Yoshimire nézek, és tudom, hogy ő látja. Látja a vigyort az arcomon és halálra rémül tőle. Ne félj, téged nem bántalak. Azzal neki okoznék fájdalmat. Én őt akarom megvédeni és vele együtt téged is, Shinagara Yoshimi. Jobbra, majd balra nézek. A gorillák ott állnak mellettem. Egy pedig nem messze tőlem ácsorog csendesen. Könnyű és finom falatok.
- Nos, nyomozó, nem mond semmit? - fordul felém a fickó. - Nagyon csendes.
- De még mennyire - morgom halkan, mire rám mered. Látom, hogy szemei tágra nyílnak. Ez jó. - Folytassa csak, barátom!
- Te... te... - de nem bírja befejezni.
Egyetlen jól irányzott rúgással kirúgom kezéből a kést és felé fordítom. A gorillák nem elég gyorsak, máris gazdájuk nyakához szegezem a pengét és apró vágást ejtek rajta. A meleg, piros folyadékot látva élvezet és gyönyör tölt el. Yoshimi elesne, ha nem kapnám el és nem ültetném le a ládára. Hatalmasra tágult szemekkel néz rám. Végül megunom és egyszerűen elvágom Ishikawa nyakát. Holtan terül el a földön. Ma nincs kedvem játszani. A gorillák csak néznek. Szerintem ez a pár van most csak vele. Az agyuk tompa, nem fogják fel, hogy most nyírtam ki a főnöküket. Elengedem Yoshimit, aki amint fel tud állni, hátrálni kezd.
- Hi... Hikaru? - kérdi tétován.
- Rossz név - mondom. - Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Yami vagyok, Hikaru skizofrén énje, akiről ő sem tud.
Yoshimi a szájára szorítja a kezét. Látom, hogy Asanot nem érte váratlanul. Na igen, ő már találkozott "kedves" személyemmel.
- Ne félj! Téged nem bántalak- közlöm. - Ha megtenném, ártanék Hikarunak. Azt pedig nem akarom. De ahogy látom, a kis barátod már tud rólam. Nem igaz, Shin-chan?
Odamegyek és eloldozom őt is. Ne maradjon már úgy. Yoshimi döbbenten néz rá. Tehát Shin nem mondta el neki a kis kalandunkat? Remek. Kiváncsi vagyok, mik lesznek még itt. A gorillák kezdenek magukhoz térni, én pedig vágyakozva pillogok a piros vérre, ami a padlón folydogál szép csendesen.
- Shin, ez... igaz? - kérdi Yoshimi.
- Jobb lenne, nem most megbeszélni - mutatok a gorillákra, akik miután megbizonyosodtak róla, szeretett főnökük kipurcant, nekünk rontanak. - Elintézem őket, ti meg tipli! És Yoshimi, ha egy szót is szólsz erről Hikarunak, annak nem lesz jó vége. Ha megtudja, hogy skizofrén, mindkettőtöknek rossz lesz.
Látom, hogy Yoshimi bólint, de Shin a fejét rázza. Ő nem ért velem egyet, de jelenleg komolyabb problémám is akadt ennél.
Óvatosan csókolom meg, olyan kis védtelen és félénk. De ő sokkal hevesebben, erősebben csókol vissza, ami meglep. Tehát tetszem neki, és nem is titkolja. Érzem, hogy akar engem. Én is őt. Elszakadunk egymástól. Csillogó szemekkel nézek rá, mire elpirul. Nahát, milyen édes így. Kis szégyenlős.
Látom, hogy zavarban van, de nem húzódik el. Vállamnak dönti a fejét, én pedig átölelem a derekát.
Éppen egy érdekes esetről mesélek, amikor megérzem, hogy Yoshimi megremeg. Talán fázik? Nem is csoda, kezd elég hűvös lenni. Én is enyhén megborzongok, de nem veszi észre. Ideje lenne hazamennünk.
- Fázik? - kérdem, felé fordulva.
- Hát, egy kicsit hűvös van.
Megragadom a kezét.
- Jó ég, jéghidegek a kezei. - mondom döbbenten. Szólhatott volna, hogy fázik. Szegénykém, biztos félt. Főleg azok után, amiket magamról meséltem. - Sajnálom. Én tényleg… Ideje menni.
- Ugyan már, sose sajnálja. Nagyon szép este volt - mosolyog rám, majd közelebb hajolva apró puszit nyom az ajkaimra, amit egy csókkal viszonzok.
- Hazakísérhetem? - kérdem udvariasan, mire bólint, nekem pedig a szívem hevesen dobog.
~*~
Elindulunk kifelé, egymás mellett. Nagyon boldog vagyok. Örülök, hogy nem csinált balhét abból, hogy beteg vagyok. Vagy csak a látszat kedvéért teszi. Nem tudom. De most ez nem is számít. Felnézek az égre. Csillagos az éjszaka, ezt jó jelnek veszem. Taxiba ülünk és Yoshimi megadja az otthoni címét. Remélem, nem ők akar fizetni. Én hívtam meg, illő, hogy én fizessem a taxit is.
Kiszállunk és fizetek, majd meglepve nézek körül. Hát, nem éppen luxusnegyed, de megteszi.
- Erre - mutat utat, benyomva a nehéz faajtót és felcaplatunk a lépcsőn.
Végül megérkezünk egy ajtóhoz. Yoshimi a kulccsal szerencsétlenkedik, mint aki ideges. Szegénykém. Talán mégsem volt jó ötlet hazakísérni, de féltettem, nehogy valaki a végén bántsa. Végül kinyitja az ajtót és bemegy, hogy én is beférjek, de megállok a küszöbön. Elvégre nem hívott be. Végül mégis belépek és körbenézek. Kis lakásnak tűnik, régi, de ízléses bútorokkal. Egyből felmérem, hogy nem éppen módos a gyerek, de nem érdekel. Nem szokásom a pénzük alapján megítélni az embereket. Sok könyvet és egy rakás fényképet látok, amik igencsak magukra vonják a figyelmemet.
- Hát, itt lakom én - mosolyodik el és körbemutat. - Ez éppen a nappali. Ömm… kér valamit inni? Van üdítő, tea, víz.
- Nem, köszönöm. - rázom a fejem és körbenézek a szobában.- Ezeket mind maga készítette?
- Igen, a legtöbbet.
- És ezt ki? - bökök az egyik képre.
Közelebb jön.
- Melyiket?
Rámutatok a képre. Ő van rajta, szemüveg nélkül. Igazán csinos. Mint egy művészi kép, amennyire én meg tudom ítélni.
- Ezt egy barátom készítette, még tavaly, ha jól emlékszem.
- Nagyon szép.
- Igen, jó fotós, érti a dolgát.
- Nem a képre értettem. - mondom, mire elvörösödik. Azt hiszem, megértette, mire célzok.
~*~
Leheletemmel végigsimogatom a nyakát, majd ajkaimmal is, mire egyből félrehajtja fejecskéjét, hogy jobban hozzáférjek. Úgy tűnik, tudja, mit akarok. Őt akarom, itt és most. Végigsimogatom oldalát, majd egyik kezem az inge alá vándorol, felmérve a terepet. Átkarolja a nyakam, mint aki még többet akar. Végigsimítok hasfalán, a mellkasán és érzem, hogy lélegzése felgyorsul, szívverése a plafont veri, teste tűzforró. Nagyujjammal mellbimbójával játszom. Hirtelen fordul felém, két kézzel fogva át nyakamat és megcsókol. Nem ellenkezem, időm sincs rá, és nem is akarok. Ő is azt akarja, amit én. Nyelvem a szájában kutakodik, játszik a nyelvével, ízlelgeti, az övét, miközben érzem, ahogy ő egyre vágyóbban, erősebben csókol. Sikerült feltüzelnem a kicsikét, vagy talán a vágy benne is lobogott. Egyik keze lecsusszan nyakamról és végigsimít a mellkasomon. Olyan jó érzés, hogy beleborzongok.
Ajkaim elszakadnak ajkaitól, nyelvem végigsiklik puha, bársonyos bőrű nyakán, egészen Yoshimi kulcscsontjára. Villámgyorsan hámozom ki az ingből és mire észbekapna, inge már a földön hever. Mellkasát ízlelgetem apró csókokkal, majd mellbimbóját kezemmel és számmal is, mire apró nyögés hagyja el ajkait. Hátrahajtja fejét és kezeivel hajamba túr. Én egyre lejjebb merészkedik, mire ő hátrál egy lépést. Meglepve nézek rá.
.
- Én… ne itt, menjünk a szobába - suttogja elfúló hangon, vágytól remegve.
Elmosolyodva bólintok, ő megragadja a kezem és bevezet az egyik szobába. Ez lehet a hálószoba. Hallom, ahogy levetkőzik és hamarosan az én nadrágomon is csörren az öv. Leül az ágyra, mire én odalépek hozzá és finoman hátradöntöm. Keresztben ülök fölé, kezeimmel a párnán támaszkodva a feje mellett. Egyik kezemmel szemüvege után nyúlok, de megállít a mozdulat közben. Nem értem a dolgot.
- Ne, én e nélkül nem látok semmit! - tiltakozik édesen.
- De útban van. És egyébként is, most nem látni kell, hanem érezni - susogom lágyan.
Végül engedi és leveszem a szemüvegét, amit az éjjeli szekrényre helyezek. Megcsókolom a szemhéját, a homlokát. Ajkaim újra végigvándorolnak mellkasán a hasán. Kezeimmel a fenekét simítom végig, lesodorva a maradék, immár feleslegessé vált ruhaneműt is.
- Olyan szép vagy - suttogom a fülébe.
Két ujjamat végighúzom a férfiasságán fel-le, mialatt ő édesen nyög. Ezek szerint élvezi. Olyan gyönyörű. Majd ajkaim veszik át ujjaim szerepét és gyengéd csókot nyomok már kemény férfiasságára. Megreszket.
Számba veszem merevedését és gyengéden kényezetetem. Érzem, hogy teste megfeszül és ütemesen kezd mozogni.
- Nariyama-san…elég…kérem - nyöszörgi, de nem hagyom abba.
Egyik kezemmel heréit simogatom, másik kezemmel combjának belső oldalát derítem fel lassan és óvatosan. Zilál és nyöszörög, könyörög, hogy hagyjam abba, de nem tudom. Végül combját simogató kezem csatlakozik ajkaimhoz és miközben leszopom, simogatom is hímtagját, egyre erősebb nyögéseket csalva ki belőle. Végül hatalmas nyögéssel élvez számba, én pedig lenyelem spermáját. Elégedetten emelkedem fel. Szemében vágyat látok és óvatosan, lassan felém nyúl.
- Akarlak... magamban - suttogja halkan, mire elmosolyodom és megcsókolom.
- Van sikosítód? - kérdem halkan, mire a szekrényre mutat.
Lemászok és a nadrágom zsebében kezdek kotorászni. Kisvártatva meg is találom az óvszeremet. Milyen jó, hogy hoztam magammal. Megkeresem a sikosítót a szekrénykében. Aztán visszamászok az ágyra és ismét megcsókolom. Magához húz és érzem, ahogy kezei egyre lejjebb vándorolnak testemen. Fel akar izgatni, és baromi jól csinálja. Nyakamat, majd mellkasomat ingerli, de én inkább férfiasságomhoz vezetem kezeit, mutatva, hogy nekem az lenne a jó, ha felélesztené. Aprót elpirul, de végigsimít rajta, ami belőlem jóleső sóhajt vált ki. Ujjai puhák és gyengédek. Régen volt részem ilyen gyengédségben. Látszik, hogy nem éppen gyakorlott, kissé kezdő, tapasztalatlan, de nem baj. Majd én megtanítom mindenre. Lefekszem mellé és egymást kényeztetjük kézzel. Majd pár perccel később a hasára fektetem és lágyan tarkójára nyomok egy csókot és egy ujjamat végighúzom gerincén, mire négykézlábra áll és bepucsít, mint egy macska. Egyik kezemet végighúzom oldalán, mire jólesően nyög fel. Majd óvatosan szétnyitom lábait és csókot nyomok hátsójára, belenyalok hátsó bejáratába, mire ismét felnyög és összerázkódik. Farka ismét mereven áll, ahogy az enyém is. Előkapom a sikosítót és egy kicsit nyomok az ujjaimra, majd először egy, később pedig három ujjamat teszem belé. Ütemesen mozog rajtuk, így a tágítás nem tart olyan sokáig, mint képzeltem. Ez mindkettőnknek jó. Felhúzom az óvszert, és óvatosan belehatolok. Egyik kezemet derekán tartom, a másikkal hátát simogatom gyengéden. Apró fájdalomkiáltást hallat, ahogy farkam benyomakodik hátsó bejáratán. De ahogy ütemesen és lassan mozogni kezdek benne, alábbhagy a fájdalomkiáltás és már csak nyögéseket kapok jutalmul. Felhúzom és ölembe ültetem, ahol mozogni kezd, miközben átölelem és egyik mellkasát, másikkal merevedését ingerlem, simogatom. Sóhajtozik, nyöszörög és ezek a legszebb hangok, amelyeket valaha hallottam.
Magam felé fordítom fejecskéjét és megcsókolom, mialatt szabad kezem fel-le jár merev farkán. Ugyanolyan ütemben kényeztetem, ahogy ő mozog. Azt szeretném, ha egyszerre mennénk el. Elválunk. Egyre jobban nyög, szemei fátyolosak. Majd nem sokkal később egyszerre rándulunk meg, feszülünk hátra és élvezünk el. Érzem, ahogy forró magja a kezemre ömlik,majd le a lábamra és a lepedőre. Óvatosan húzódom ki belőle pár utómozgás után és nyalogatom le magját a kezemről. Kétszer ment el. Kimerülten zuhan az ágyba, én pedig - miután lehúztam és összekötöttem az óvszert - mellé zuhanok és átölelem. Lucskosak és koszosak vagyunk, de nem érdekel minket. Ő a karomba fúrja magát és még reszkető testtel bújik hozzám. Megsimogatom a haját, a hátát, oldalát, arcát és megcsókolom a homlokát. Ő csak fúrja magát hozzám. Végül lassan elalszik. Én még sokáig ébren vagyok, mint aki nem tud aludni. De végül engem is elnyom a buzgóság.
~*~
Reggel arra ébredek, hogy valaki fekszik a karjaimban. Yoshimi az. Még durmol, de olyan édes, hogy nincs szívem felkelteni. Még szabadnapos vagyok, de sejtem, hogy neki már dolgoznia kell ma. Épp ezen töprengek, amikor megszólal az ébersztő és Yoshimi álmos képpel nyomja le, majd kinyitja szemecskéit.
- Jó reggelt! - mosolygok rá és apró puszit nyomok az arcára.
- Jó reggelt! - mosolyodik el. - Ideje dolgozni mennem.
- Szerintem előbb fürödj le - mondom -, mert így nem mehetsz sehová.
Végignéz magán, majd az ágyon és felül, mint aki rugóra jár. Én meg elnevetem magam. A szemüvegét kezdi keresgélni, mire odaadom neki és már iszkol is fürdeni. Vagyis iszkolna, de kézen fogom és kijelentem, együtt zuhanyzunk. Ezen elvörösödik, de nem tiltakozik, így hamarosan együtt állunk a meleg zuhany alatt. Megmosom a hátát és még egy apró kis ölelkezést is kicsikarok tőle. A fürdés tovább tart, mint reméltük, így Yoshimi sietve kapkodja fel magára a ruháit.
- El fogok késni! - pánikol, amikor az órára pillant.
- Akkor beviszlek - mondom. - Hívok egy taxit. És ne ellenkezz, ok? - puszilom meg.
Sikerül meggyőznöm, bár nem tudom, én tettem-e, vagy az a puszi, amit az orrára nyomtam. De nem is érdekel. Sikerül taxit fognunk, és már el is indulunk. Yoshimin látom, hogy zavarban van, talán az éjszaka miatt. De nem faggatom a kis drágát. Olyan aranyos. A munkahelyénél állunk meg, még épp időben. Sikerül megdumálnunk, hogy majd felhívom és elintézzük a következő találkánkat. Olyan vörös lesz, mint egy pipacs, amin nem állom meg, de nevetnem kell. Válaszul egy grimaszt kapok és már el is rohan. Igazán édes kis jószág, azt hiszem, kezdek tényleg belezúgni.
Végre beérek a vallatóba, ahol a három jómadár már vár rám. Ezúttal két idősebb tisztet is berendelnek, nehogy véletlenül dührohamot kapjak, és elpáholjam a delikvenseket. Pedig ez utóbbi megeshet. De hála égnek, ezúttal nincs rá szükség, elég határozott vagyok. Néhány fenyegetés és pár csúnya nézés megteszi a hatását és vallanak is, mint a parancsolat. Bevallom, nem szeretek verekedni, de sokszor van rá szükség, mert ezek az emberek nem éppen jómadarak. Kiderül, felbérelték őket, de hogy ki, és miért, arról hallgatnak. Úgy látszik, félnek. Nem baj, majd megdolgozom őket.
Néha kinézek, és látom, hogy Kazu Yoshimit szórakoztatja. Odaintek nekik, ők meg visszaintenek nekem. A kihallgatás sokáig elhúzódik, még megírom a jelentést, és mire kijövök, már csak egy vágyam van, aludni és elfelejteni a mai napot. Meg izgat a másnapi randi is, amit alig várom. Épp ezért döbbent meg, mikor kimegyek, és Yoshimi sehol, csak Kazu álldogál idegesen az előcsarnokban.
-Hol van Shinagara-san? – kérdem.
-Ott – mutat kifelé, mire nekem a vér is kifut az arcomból.
Yoshimi ott beszélget azzal az alakkal, aki hirtelen megfogja a kezét és ráncigálni kezdi. De Yoshimi nem akar menni.
-Nem megyek! – hallom a hangját, amely erős és határozott. Még nem lépek közbe, megvárom, mi lesz ebből.
-Amiatt a faszfej miatt? Őt választod helyettem? – Asano-san hangja dühös és felbőszült. Kiabál. – Ide is miatta jöttél, igaz? Yoshi, milyen nyelven mondjam még, hogy végre felfogd?! Az a férfi N-E-M H-O-Z-Z-Á-D-V-A-L-Ó! –szótagolja. Már sokan bámulják őket, szinte mindenki megáll és őket hallgatja, aki a közelben van. Egyre kínosabb, így lassan elindulok feléjük, mielőtt elmérgesedne a helyzet. Jobb az ilyet megelőzni. – Tönkre fog tenni! Azt hiszed te kellesz neki? Egy dolgot akar: megdugni a szép kis hátsód, aztán kidob mielőtt hármat számolnál! – egyre hangosabban kiabál, én pedig lassan odaérek. Észre sem vesznek. – Most pedig velem jössz! – rángatja kifelé Yoshimit, aki már majdnem sír.
-Engedj! – mondja már sírva.
-Nem hallja? Azt mondta, engedje el! – lépek oda és tépem le Asano kezét Yoshimiről és vágom a falnak. Dühös vagyok, nagyon is, és érzem, kezd elborulni az agyam.
-Ne! Nariyama-san! – hallom Yoshimi hangját és érzem, ahogy megragadja a kezem. – Kérem, engedje el!
Ránézek, mire visszahőköl. Elengedem a fickót, nem éri meg a fáradtságot, de még egyet taszítok rajta. Ellenségesen bámul rám, de nem tud érdekelni. Tudom, hogy kis híján hatalmasat hibáztam. Képes lettem volna megverni, ami minimum felfüggesztéssel járt volna. Meg kellett volna bilincselnem, de nem tettem. Inkább hagyom futni. Ez egyszer mázlija van, hogy Yoshimi ilyen lágyszívű. A fickó végül vet rám egy lesajnáló pillantást, aztán a kezét masszírozva kisétál az épületből. Remélem, többé nem látom, bár valami azt súgja, lesz még vele gondom. Az ilyenek nem adják fel olyan könnyen.
Yoshimire nézek. Ott áll dermedten és félénken, miközben egyre többen gyűlnek körénk. Hallom, hogy rólam pusmognak. Mint mindig. Már megszoktam. Közelebb lépek Yoshimihez, mire ijedten hátrál.
-Shinagara-san – mondom, mire rémülten összehúzza magát.
-Én… én nagyon sajnálom… minden… és köszönöm, amit értünk tettek… és tényleg, nagyon sajnálom…
-Shinagara-san – nyújtom felé a kezem, de ő hátrál. Fél tőlem.
-Most megyek – mondja halkan és kirohan az ajtón.
Fél tőlem. Van is oka rá. Mindent elrontottam. Mindent, amit csak lehetett. Lassan mindenki elindul a dolga felé. Cask én nem. Lekuporodom és sírni kezdek. Miért? Mi a faszt csináltam? Majdnem… majdnem megöltem valakit. Hirtelen egy kezet érzek a vállamon. Kazu az. Gyengéden felemel és hagyja hogy hozzá bújjak. Ő az egyetlen, aki megért engem. Ő tudja, min megyek keresztül, ő ismer már és nem fél tőlem. Az egyetlen, akit sose bántanék és az egyetlen, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Hagyja, hogy kibőgjem magam a vállán, aztán felnyalábol és elindulunk hazafelé. Útközben folyton szóval tart, bár inkább ő beszél, mint én. Én most képtelen vagyok a beszédre. Túlságosan szégyellem magam hozzá. Undorító, mocskos dög vagyok. Egy hitvány senki, aki nem méltó rá, hogy rendőr legyen. Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy a másnapi randira Yoshimi nem fog eljönni. De Kazu végig bíztat, menjek el, hátha eljön. És elintézte, hogy kapjak pár nap szabadságot is. Ennek örülök, mert igazán időszerű lenne már. Talán túl is hajtottam magam mostanában és az idegeim már felmondták a szolgálatot. Azt hiszem, egy hétig nem mozdulok ki a lakásból. Bár tudom, Kazunak más tervei vannak.
Végre hazaérünk és Kazu lefektet, majd főz nekem. Ilyenkor hálás vagyok, hogy van legalább egy ember, aki tőrődik még velem. Valaki, aki nem néz le, nem súg össze a hátam mögött mással, nem ítél el, mert más vagyok, mint a többiek.
…
Nem tudom, mennyit alhattam éjjel, de reggel egészen jól érzem magam. Kazu elment, hagyott egy cetlit az ágyam mellett, hogy egyek és mindenképpen menjek el a randira. Mintha lenne más választásom. Ha Yoshimi mégsem jönne el, legalább tudom, hogy nincs nála esélyem, és nem ringatom magam ostoba ábrándokba. Mégis, hogy kaphatnék meg egy ilyen édes és kedves fiút, mint ő? Nem illek hozzá, egyáltalán nem. Ő kedves, aranyos, gyengéd, törékeny. Én meg egy idegbeteg depressziós alak, aki nem tudja magát féken tartani, és mindig mindenhol csak bajt kever.
Lassan hajlandó vagyok felkelni és enni, de egész nap nem tudok magammal mit kezdeni. Csak téblábolok a lakásban. Megpróbálok takarítani, aztán tévét nézni, de semmi sem köt le. Hihetetlen, hogy 24 órával ezelőtt még repülni tudtam a boldogságtól, de ma, annyi erőm is alig van, hogy ülni tudjak.
…
Végül este hatkor hajlandó vagyok készülődni. Megfürdöm, hajat mosok, és felöltözöm. Fekete nadrág, halványbarackszínű ing és fekete zakó, fekete cipővel. Mint aki temetésre indul, és úgy is érzem magam. Megfésülködöm, enyhén sminkelem magam és felteszek egy kis parfümöt is. Nem mintha lenne értelme, úgysem jön el. Miért is jönne? Nem vagyok méltó hozzá. De azért elvonszolom magam az étteremig. Pontban nyolckor érek oda, és természetesen nincs ott. Nagyon sóhajtok, és már fordulnék vissza, mikor feltűnik egy alak, és a szívem nagyot dobban. Yoshimi közeledik. Mikor odaér, megáll tőlem pár méterre. Arca sápadt, ajkai remegnek. Fél tőlem. Még mindig. Hát igen, a félelem nem múlik el egyik napról a másikra. Tétován áll egyik lábáról a másikra, mint aki nem tudja, mit kezdjen magával. De így van időm megnézni. Fehér nadrágot és világoskék inget visel. Igazán elegáns és csinos.
-Sajnálom – szólalok meg végül, mire elkerekedett szemekkel néz rám. – Szörnyen viselkedtem.
-Én is – suttogja. – Kínos volt… hogy úgy elrohantam. Kellemetlenséget okoztam.
-Bemenjünk? – kérdem, és várom a választ. A szívem a torkomban dobog.
Aprót bólint, halványan elmosolyodik, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet. De látszik rajta, hogy zavarban van. Inkább zavarban, mint hogy félne. Ezt jó jelnek veszem.
Egy kis sarokasztalnál kapunk helyet. Még mindig feszeng, és ezzel én is így vagyok. Nem tudok megnyugodni, pedig látszik, hogy nem haragszik rám. De túl rossz benyomást tettem rá. A pincér hamarosan feltűnik az étlapokkal. Rendelünk és hamar hozzák az ételt is. De igazából nincs étvágyam, és ahogy látom, neki sem. Udvariasságból eszünk.
-Én – szólalok meg – tényleg sajnálom. Néha… nem tudom magam fékezni. Mániás depressziós vagyok – vallom be, mire csodálkozva néz rám.
-
-Ezt nem tudtam – mondja.
-Gyógyszert szedek. Antidepresszánst és nyugtatókat – mondom halkan. – De úgy tűnik, ismét erősebb adag kell majd.
-Értem – bólint. – Emiatt nem fogom önt elítélni. Nem ön tehet arról, hogy beteg – mosolyodik el halványan.
-Köszönöm – suttogom lehajtva a fejem. – Számomra azonban nagyon kínos a dolog, hiszen komolyan bánthattam volna a barátját.
-Ezzel ne foglalkozzon! Shin majd kiheveri – érzem meg a kezét a kezemen, ahogy lágyan megsimogatja. Elhúznám, de végül mégsem. Hagyom. Jólesik az érintése.
Vacsora után sétálni megyünk. Beszélgetünk. Mindenféléről, leginkább a munkáról, az életről, a hobbijainkról. Egyre jobban érzem magam vele, a társasága valóban üdítő és kezdem minden gondomat elfeledni. Egymás mellett haladunk egy park felé. Majd be is megyünk. Nem sokan vannak errefelé, csak pár szerelmespár, de őket is jótékonyan elrejtik a fák lombjainak árnyai. Így zavartalanul sétálhatunk. Egy kis tavacskához érve ülünk le egy padra egymás mellé. Minden olyan békés és nyugodt, mintha csak mi ketten lennénk a világon. Yoshimi felé fordulok, aki várakozó arccal néz engem. Olyan szép, de félek hozzányúlni. Félek, ha megérintem, eltöröm, mint valami üvegtárgyat. Egyszer még otthon levertem anyám kedvenc kristályvázáját. Olyan verést kaptam érte, hogy napokig alig bírtam járni. Yoshimi olyan, mint az a kristályváza. Törékeny és értékes.
Mégis, a kezem önmagától mozdul felé és öleli át a derekát. Magamhoz húzom és ajkaink egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azt várom, elhúzódik, de nem teszi, helyette két kezével átöleli a nyakam. Mintha ő is erre vágyna. És végtelennek tűnő percek után, akjaim lágyan érintik az övéit.
