Oldalra nézek, de nem vagyok elragadtatva a kivilágítatlan parktól, szóval tovább lépkedek a kampusz megvilágított macskakövein. Vállam fölött nézek hátra, és Adam (Adam?) úgy sétál mögöttem, mint egy keselyű. Vagy, mint egy jól lakott óvodás. Amikor elkapja tekintetem, megszaporázza lépteit. Remélem, nem most fog letarolni, mint egy hokijátékos.

– Nem foglak megenni, ne félj! – zárkózik fel mellém. Ki mondta, hogy félek? – Csak mivel egyfelé megyünk, semmi értelme, hogy a hátad mögött kullogjak – szóval neki is feltűnt?

Csak bólintok. Nem tudom, mit mondhatnék. Értsek vele egyet? Köszönjem meg? Mit köszönjek meg? Sétáljak gyorsabban, hogy ne érjen utol? Az már majdnem olyan lenne, mintha menekülnék. Már így is épp elég kínos ez az egész szituáció. Felesleges meg több beszéddel kínosabbá tenni. Szóval némán sétálunk egymás mellett a kollégium épületéig, ahol is Adam megtorpan. Nem akarom tudni, miért fékezett le hirtelen, szóval tovább sétálok.

– Várj egy kicsit! – szól utánam. Megállok és sarkon fordulok, hogy lássam, mit akar. Épp könyékig el van tűnve a táskájában. – Ha jól láttam, ma nem jegyzeteltél művtörin – kezdi. Miért érdekli ez? És engem miért érdekel? – Kedden röpdolgozatot írunk, nem lenne szerencsés, ha rossz jegyet kapnál rá.

– Röpdolgozat?! – Mikor? Hol? Miért nem emlékszem erre a fontos információra?

– Te tényleg nem figyeltél arra, amit Kingsley professzor mondott, ugye? – mosolyodik el és egy köteg papírt nyújt felém. – Lefénymásoltam a jegyzeteimet, hátha hasznát veszed. Igazából a haveromnak akartam odaadni, de ő ma kivételesen nem csak ült a helyén, mint egy zsák krumpli.

Akkor most engem nézett krumpliszsáknak? Figyelem a kezében a papírlapokat. A fénymásoló a lapok tetejére sötét tintacsíkot húzott. Biztos ráférne egy karbantartás arra az ósdi gépre. Végül nagy nehezen megszólalok, amikor megértem, hogy nekem akarja adni őket.

– Az... enyém? – kérdésemre aprót bólint. – Mit kérsz cserébe? – kérdezem.

Meglepetten pislog párat, de nem felel. Egyszerűen csak a kezembe nyomja a papírokat, aztán belép az épületbe és otthagy a sötétben. Mint valami pszichopata. Vagy nincs hátsó szándéka, vagy még nem találta ki, mit kérjen. Értetlenül bámulom a jegyzeteket és nagyon remélem, hogy nem kevertem vele túlságosan nagy bajba magam.

A szobámba érve – hálát adok az egyetem privát szférát biztosító, egy személyes szobáiért – az ágyra dobom a táskám és az asztalra fektetem az Adamtől kapott jegyzeteket. Egészen meg is feledkezem róluk, amíg teszek-veszek a szobában. Csak akkor fedezem fel őket újra, amikor a sarki közértből érek vissza egy pár dobozos, mikrós kajával. Leülök a székre és magam elé veszem a jegyzetfüzetem, és nekiállok átmásolni az idegen kézírással írt anyagot a saját füzetembe. Szerencsére egész olvashatóan ír. Érdekesen kanyarítja a betűket, akár azt is mondhatnánk, hogy szép a kézírása, de igazából ez lényegtelen mindaddig, amíg el lehet olvasni.

*

Hétfő reggel az első utam a műterembe vezet. Muszáj megnéznem, hogy megvan-e még a gipsz szobor, amit készítettem. Sajnos nem túl jók a zárak a szekrényeken, így hiába zártam kulcsra, amíg a saját szemeimmel meg nem győződtem róla, hogy rendben van, nem hiszem el.

Szemem sarkából látom a hokicsapatot a folyosón őgyelegni, de igyekszem kikerülni őket észrevétlenül. A terembe érve kinyitom a szekrényt és előveszem a szobrot. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy egyben van. Csak fél füllel hallom, ahogy nyílik az ajtó. Igazából nincs első órám, ha állítok egy emlékeztetőt, akkor dolgozhatok rajta egy kicsit az órák előtt is. Már tényleg csak az utolsó simítások vannak vissza.

– Hé, Banks, miért nem kertésznek tanulsz? – hallok meg egy éles hangot a hátam mögött. – Úgy babusgatod azt a szart, mintha igazi növények lennének – horkant fel a fiú, akinek tudnom kéne a nevét, mégsem tudom.

Többed magával állnak körül és hiénavigyoruk nem kecsegtet semmi jóval. Ha ezt a szobrot is eltörik, nem tudom mit fogok bemutatni a kiállításon. Magamhoz szorítom a munkámat, úgy hogy lehetőleg én se törjek le róla egy darabot se és egészen a falhoz hátrálok. Sokan vannak és kétszer nagyobbak, mint én; elvágják a menekülési útvonalat.

– Gyerünk, Banks, add már ide azt a szert, amit csinálsz! – mordul rám a csapat vezetője vigyorogva. – Nem fogjuk összetörni. Legalábbis nem nagyon, ugye fiúk? – kérdésére a többiek engedelmesen felnevetnek.

– Hagyjatok... békén... – keresem a hangom és a határozottságom. Az egyikük lefog, amíg egy másik elveszi tőlem a kis szobrot. – Ne! – kiáltok fel kétségbeesetten. – Adjátok vissza!

Persze esélyem sincs tőlük visszaszerezni. Már látom magam előtt, ahogy darabokra törik, röhögnek rajta egy jót és mennek a dolgukra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én pedig állhatok neki valami másnak, és hogy időben be is fejezzem, ki kell hagynom pár órát és egy két éjszakába nyúló munkálkodás is kilátásban van.

– Fiúk, nincs kedvetek labdázni egy kicsit? – röhögnek tovább és kézről kézre adják a szobrom.

– Fiúk, én a helyetekben visszaadnám Olivernek – lép közbe egy harmadik fél. Adam. A hokisok most mind felé fordulnak.

– Vagy mi lesz? – kérdezi az egyik szemetebb kihívóan.

– Az lesz, fiúk, hogy mivel felvettelek benneteket – mutatja fel a telefonját –, egyetlen kattintásra vagyok attól, hogy a videó az egyetem honlapján landoljon – magyarázza nekik nyugodtna. – Kíváncsi vagyok, Douglas dékán mit fog szólni, hogy az egyetem híres hokicsapatának tagjai egy náluk gyengébb diákot bántalmaznak.

Mondanivalójának második fele azért egy kicsit engem is szíven talált. Tudom jól, hogy igaza van. Gyenge vagyok és vékony, nem sportolok, de akkor sem kell az orrom alá dörgölni. Főleg nem ilyen szenvtelenül, tényként közölni az egész világgal. Ettől függetlenül szavai megteszik hatásukat, mert hirtelen elengedik a grabancomat és visszakapom a szobrot. A hokicsapat visszavonul. Egyelőre.

– Jól vagy? – lép hozzám Adam, miután ketten maradtunk a műteremben. Némán bólintok. – Nem bántottak? – kérdezősködik tovább, amire csak megrázom a fejem. – Akkor jó – enged meg magának egy apró mosolyt.

– Köszönöm... – dünnyögöm az orrom alatt, aztán tekintetem a kezében tartott telefonra téved. – Tényleg... elküldted volna... a videót? – kérdezem felnézve rá.

– Milyen videót? – nevet fel. – Oliver Banks, nem videóztam le őket. – Van valami abban, ahogyan a teljes nevemet használja. Még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy tetszik-e, vagy kínos. De nem is hagyja, hogy sokat gondolkodjak rajta, mert tovább beszél. – De azt kellett hinniük, hogy igen, vagy nem szállnak le rólad. Egy kicsit megijesztettem őket, ennyi az egész. Nem fog ártani nekik, legközelebb majd nem jut eszükbe ilyen butaság.

Szóval csak blöffölt. Én tényleg elhittem, hogy felvette őket, és a hokis srácok is elhitték. Olyan magabiztosan adta elő az egészet, hogy kétségem sem volt afelől, hogy az ellenkezője is megtörténhet. Most vagy pályát tévesztett és nagyon jó színész, vagy nagyon jól hazudik. Ezt nem tudom megmondani.

– Mindig így csesztetnek? – töri meg a csendet kis idő után. Válasz helyett ismét csak bólintok. – De miért? – kérdezi.

– Nem tudom – vonok vállat. – Pedig... nem csinálok semmit. Én... nem beszélgetek senkivel, meg... nem... szóval... mindenből kimaradok.

Én tanulni és fejlődni jöttem ide. Nem érdekem szocializálódni, vagy arra használni az időmet, hogy akárhová eljárjak, ha ezt az időt használhatom hasznosabb dolgokra is. Soha nem vonzott a tömeg, a bulizás, a kocsmák, vagy akár a randik. Ez nem az én világom, és csak bohócot csinálnék magamból, ha megpróbálnék beilleszkedni.

– Talán pont ez a baj – jegyzi meg elgondolkodva. – Nem barátkozol senkivel, nem jársz el sehová, mindig a háttérben maradsz. Könnyű célpont vagy, Oliver Banks, mert senki nem áll melletted, akire számíthatsz. Ezt nem bunkóságból mondom, de ez az igazság – fejezi be monológját. Elgondolkodva harapom be alsó ajkam, ahogy azon gondolkodom, mit is kéne válaszolnom neki, de mielőtt bármit is mondhatnék, feltesz egy utolsó kérdést. – Szeretnél a barátom lenni? – kérdezi elmosolyodva.

– Minek? – kérdezem meghökkenve és ahogy látom, ő sem erre a reakcióra számított. Most rajta a sor, hogy meglepett arcot vágjon. – Nézd, én intorvertált vagyok, rosszul vagyok az emberektől, ezért kerülöm őket és a szociális összejöveteleket – hadarom magyarázatként. – Igen, elég sokan csesztetnek amiatt, hogy tök egyedül vagyok, de amíg tudom folytatni a tanulmányaimat, addig nem érdekel semmi más. – szavak nélkül marad és érdeklődve fürkészi az arcomat, én pedig tovább beszélek, mintha muszáj lenne. – Értékelem az ajánlatodat, de azt is tudom, hogy nem szívből jött. Voltam hasonló szituációban, nem akarok különös állatka lenni senki oldalán, akit mutogathat másoknak. Bizonyára te is ismered a pletykákat rólam. Egyáltalán nem vagyok barátságos.

Rövid csend telepszik közénk. Már azt hiszem, hogy nem is fog válaszolni, így nekiállok tüzetesebben átvizsgálni a szobromat, hogy tényleg nem tört-e le róla semmi. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy minden oké, és visszarakom a művem a szekrénybe.

– Én nem hiszem el azokat a pletykákat – intézi szavait a hátamhoz. – Eddig semmi olyat nem láttam benned, amik alapot adnak nekik.

Megfordulok, hogy szemeibe nézhessek.

– Pedig jobban tennéd, ha elhinnéd – mosolyodom el szomorúan. – Akkor nem fog csalódás érni.

Nem várom meg, hogy bármit is válaszoljon erre, felkapom a táskámat és elsietek mellette, ki a folyosóra. Csak ekkor jut eszembe, hogy meg sem köszöntem neki a jegyzeteket, amiket odaadott. Egy pillanatig lehunyt szemekkel veszek pár mély lélegzetet, aztán a büszkeségemet lenyelve visszalépek a műterembe. Még ott találom, ahol hagytam, jöttömre érdeklődve fordul felém.

– Itt hagytál valamit? – érdeklődik töretlen nyugalommal, mintha a korábbi kirohanásom lepergett volna róla teljesen.

– Nem... – sütöm le a szemeim. – Csak... kösz a jegyzeteket – fordulok sarkon.

– Nagyon szívesen – hallom hangján, ahogy mosolyog, de erőt veszek magamon és újra kilépek a folyosóra, ma már másodszorra hagyva őt faképnél a műteremben.

Kész. Így már tényleg nem tartozom neki semmivel. Telefonomon ellenőrzöm a következő előadás időpontját és helyét, és elindulok, beleolvadva a diákok hullámzó tömegébe.

*

Idegesen ülök a tanáriban, a kényelmetlen széken, velem szemben Burke professzor. Az óráim után keresett meg, hogy feltegyen pár kérdést a beadványommal kapcsolatban. Már vagy öt perce ülünk így mozdulatlanul, és ő összeráncolt szemöldökkel olvassa át újra a kérelmem. Tudom, hogy mekkora munka márvánnyal dolgozni, és azt is, hogy nem olcsó alapanyagról beszélünk. Ezért is kell engedélyeztetnem a tanári karral, és csak akkor kapom meg a zöld utat, ha később a dékán is rábólint. Ez színtiszta bürokrácia, amit sajnos nem lehet megkerülni, de nem értem, mi lehet a probléma. Nem valami tizennyolcadik századi kínzóeszközt akarok rendelni.

– Oliver – szólal meg nagyot sóhajtva. – A kérelmedben azzal indokolod, hogy márvánnyal akarsz dolgozni, hogy tanulmányozhasd az antik görögök művészetét.

– Ez így van – helyeselek buzgón.

– Fel kell tennem a kérdést, hogy mi az, amit meg akarsz alkotni? – néz rám a papír fölött.

– Természetesen egy hasonlóan realisztikus emberi alakot, professzor – húzom ki magam.

– Ettől féltem – sóhajt újabbat a férfi.

Igazából a professzor évek óta a családunk barátja volt. Ismer már középiskolás korom óta, apámmal együtt járnak olykor golfozni. A felesége édesanyám fodrásza, és viszonylag sűrűn tartunk egymásnál vacsorapartikat. Most viszont úgy ül előttem, mint a tanárom, nem pedig a fogadott bácsikám.

– Mi a probléma? – kérdezem ajkaimba harapva.

– Ismered az emberi testet? – kérdezi.

– Természetesen – bólogatok. – Mindent elolvastam és lejegyzeteltem róla, rendkívül jó anatómia könyveim vannak, és...

– Oliver – vág a szavamba. – Ahhoz, hogy a márványon hitelesen ábrázold az izmokat, és a bőr finom gyűrődéseit, nem elég, ha könyvekből tanulsz.

– Akkor mit javasol? – kérdezem kétségbeesve.

– Szerezz magadnak egy modellt, kérd meg egy barátodat, és ha ő is beleegyezik a kis projektedbe, akkor a dékán elé terjesztem a kérelmed.

*

Mihez kezdjek? Csöpög rólam a cukros lé a kantin közepén, mindenki engem bámul és röhög. Az arcom sajog a pofontól, amit kaptam. Miből gondoltam, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Azt hittem, ha véletlenszerűen megkérek valakit, és felajánlom neki, hogy fizetek is érte, akkor megoldódik a problémám. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy perverznek titulálnak, leöntenek valami gusztustalan, tejszínes, túlságosan cukros kapucsínóval és pofon vágnak. Teljesen megsemmisülve hagyom el a helyszínt, hogy legalább az arcomról és a hajamról letörölhessem valamelyest a ragadós trutyit a mosdóban. Köznevetség tárgyaként battyogok a folyosón, szánalmas állapotomnak köszönhetően mindenki utat enged, így legalább nem kell még a tömegen is átfurakodnom. Ég az arcom, de sokkal inkább a szégyentől, mint a korábbi pofontól.

A mosdó kilincse után nyúlok, de az ajtó magától kinyílik, mielőtt elérhetném. Adam döbbent arcával találom szemben magam. Valahogy teljesen kitölti az egész teret, és nem tudom megkerülni.

– Minden rendben? – kérdezi szemöldök ráncolva.

– Hogyne – felelem szórakozottan. – Bemehetnék? – kérdezem türelmetlenül.

Ellép az útból, de ahelyett, hogy kifelé igyekezne, utánam jön.

– Megint szekáltak? – néz rám a tükörképe, amíg megmosom a kezeimet és az arcomat.

– Nem – felelem oda sem figyelve. – De azt hiszem, sikerült megsértenem egy lányt.

Nem szól semmit, csak kérdőn néz rám. A papírtörlővel próbálom felitatni arcomról és hajamról a vízcseppeket.

– Burke professzor azt mondta, csak akkor dolgozhatok márvánnyal, ha van egy modellem hozzá – fintorgok sértetten. – Csak meg akartam kérni, hogy álljon nekem modellt. Még fizettem is volna neki. Erre perverznek nevezett és leöntött – magyarázom, bár én sem tudom, hogy miért. – Nem mintha szexuális szolgáltatást kértem volna tőle – mormogom.

– Pedig, ha belegondolsz, ez úgy hangzott – mosolyodik el szánakozva.

– Majd feladok egy apróhirdetést – vonom meg a vállam. – Mennyit kérnek az emberek azért, hogy modellt álljanak? – teszem fel a költői kérdést, csak úgy magamnak.

– Talán, ha nem lennének ennyire berozsdásodva a szociális képességeid, jobban sikerült volna az a beszélgetés azzal a lánnyal – dörgöli az orrom alá.

– Ne akarj kioktatni! – csattanok fel. Igazából nem is rá vagyok mérges, hanem magamra, meg a gusztustalanul hozzám tapadó pólóra. Haza akarok menni és lezuhanyozni. – Nem is ismersz... Nem is ismerlek. Semmi közöd a szociális képességeimhez.

– Ez igaz – biccent, csak úgy magának. – De azt észrevettem, hogy ha valaki közeledni akar feléd, azt elmarod magad mellől – fonja karba kezeit. – Mitől félsz, Oliver Banks?

– Én nem félek! – szegem fel az állam makacsul. – Nem félek... semmitől – bizonytalanodom el magamban. – Csak jobb nekem így.

Igen, ennyi az egész. Jobb így. Egyszerűbb. A barátok és az emberi kapcsolatok csak elvonják a figyelmem a szobrászatról. Nincs nekem időm arra, hogy bárkivel is papás-mamást játsszak, hogy aztán valamelyikünk csalódjon a végén. A barátok csak jönnek-mennek, mint az esőfelhők. Amikor már azt hiszed, hogy tényleg maradnak, akkor tűnnek el váratlanul. Olyan lehetetlen okokra hivatkozva, hogy három hete nem válaszolok az üzeneteikre, vagy hogy levegőnek nézem őket a folyosón... Nincs ezer szemem és nem lógok állandóan a nyavalyás telefonomon, hogy mindenkinek azonnal visszaírjak. Szóval igen, jó nekem így, barátok nélkül.

Magamhoz veszem az űrlapokat és sietve elindulok, mert késésben vagyok. A kampuszon ilyenkor mindig nagy a nyüzsgés. Az igazat megvallva korábban el akartam indulni, de valahogy a zuhany alatt felejtettem magam. Általában ezért állítok be emlékeztetőt a telefonomon, hogy időben odaérjek mindenhova. De most ez is elmaradt. Szóval ezért a nagy sietség. És ezért nem is raktam el a táskámba a nyomtatványokat. Csak magamhoz szorítom őket, hogy biztosan ne veszítsem el.

Az egyetem előtti tömeg félelmetesen hömpölyög. Az ember egy gombostűt sem tudna elejteni, annyian vannak. Gyűlölöm a tömeget. Megfulladok benne. De most nem várhatom meg, amíg szépen kényelmesen elvonulnak. Oda kell érnem a titkárságra, hogy beadhassam a papírjaimat. Szóval igyekszem átfurakodni ember és ember között a lehető leggyorsabban. Vállak és könyökök koccannak az én vállamhoz, hátamhoz, fejemhez. A kosárlabdázók szinte óriások. Azokkal a hosszú lábakkal, meg a hosszú karokkal. Félelmetesek.

Mire sikerül az aulába verekednem magam, nagyjából csillapodik a tömeg. Mindenki szervezetten vonul az órájára. Apropó az enyém is nemsokára kezdődik, szóval sietősebbre kell fognom a lépteimet, hogy felérjek a harmadikra. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, de amikor a titkárág folyosójára érek elborzadok a látványtól. Kilométeres sor áll az ajtó előtt, mindegyik diák a maga kis kérelmét szorongatja a kezében. Ezért akartam időben elindulni. A fenébe is!

Kelletlenül beállok a sorba és várakozok. Percenkét halad egy-egy lépést előre a sor. Idegesen az órámra pillantok. Még tíz perc. Egy újabb diák jut be. Egy másik jön ki. Így soha nem fogok bejutni! Megkocogtatom az előttem lévő vállát, aki ingerülten hátra néz.

– Mit akarsz? – kérdezi barátságtalanul.

– Nem engednél előre? Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy ezt beadjam – kérdezem tőle. – Fél perc és végzek.

– Te aztán tényleg sokat gondolsz magadról – horkant fel. – Szerinted mi a fenéért állunk sorban mi is? Nekünk nem fontos? – kérdezi és választ sem várva fordít nekem hátat.

Reményvesztetten pislogok körbe. Még öt perc. Mögöttem már nem is áll senki, mert mindenki az óráira igyekszik. Lemondó sóhajjal állok ki a sorból és indulok el én is a művészettörténet terem felé. Bíztam benne, hogy még az órák előtt le tudom adni a papírjaimat, de így esélyem sincs. A halálraítéltek nyugalmával kullogok a terem felé.

Az órán jószerével oda sem figyelek. Újra és újra átolvasom a kérelmem, hátha valami hibát vétettem benne. Hoztam magammal üres nyomtatványokat is, hátha át kell írnom az egészet. Tudom, hogy az még nem jelent semmit, ha beadom a papírokat, és meg kell várnom, hogy elbírálják, de az már fél siker, ha hibátlanul van kitöltve. És talán sikerül végigvinnem az ügyet velük. Nagy szükségem lenne most erre. Túl sok videót néztem róla és túl sok könyvet olvastam ahhoz, hogy ne akarjam kipróbálni. Egyszerűen elképesztő milyen csodákat lehet művelni, és hogy milyen különféle és különleges technikái vannak annak, hogy szinte élő képeket alkothassunk.

Alig várom, hogy vége legyen az órának és újra betámadhassam a titkárságot. Talán nem lesznek sokan. Amikor az óra végét jelző csengő felharsan, úgy pattanok fel ültömből, mintha rugó hajtana. Nekem kell elsőként elhagynom a termet. Ahogy a sorok közt lavírozok, valaki elgáncsol. Vagy megbotlok? Fogalmam sincs. A következő, amire feleszmélek, hogy a papírjaim a levegőben röpülnek én pedig eltaknyolok a padlón. Páran ki is nevetnek és körém állnak. Nem hiszem el!

Valaki mellém guggol és tekintetünk találkozik. Kék szemek. Szőke haj. Masszív testalkat. Norvég? A gondolatok pattogó gumilabdaként cikáznak a fejemben.

– Hé, jól vagy? – kérdezi dallamos hangján. Nincs akcentusa, szóval nem lehet norvég. Vagy nagyon ügyesen megtanulta a nyelvet. Szerintem hokizik. Bár akkor miért járna művtörire? És amúgy is olyan, mintha ismerős lenne valahonnan. Szóval biztos ő is művészetet tanul. Vagy csak úgy beült egy órára. Hallottam már, hogy pár diák poénra veszi az egészet és mindenféle órákra beülnek.

– Megütötted magad? – kérdezi még mindig engem nézve. – Hívjak valakit? Fel tudsz állni? – bombáz kérdéseivel.

– Azt... hiszem... – válaszolom lassan, mint egy régi számítógép.

– Gyere, segítek – kel fel mellőlem és nyújtja a kezét felém.

Segít? Ugyan miért? Mások sem szoktak, amikor elesek. Tekintetem az arcáról a kezére esik, majd vissza. Lehet, hogy ő csak alapjáraton jó fej, nem? Kis gondolkodás után elfogadom a kezét és felkelek a földről.

– Köszi – fordulok el tőle, hogy összeszedjem a papírjaimat. Még ebben is segít, pedig biztosan lenne jobb dolga is. Felé fordulok, hogy elvegyem tőle azt a pár darab papírt, de ő csak elgondolkodva olvassa őket.

– Márvány? – kérdezi meglepve.

– Igen – vágom rá lelkesen. – Idén márvánnyal akarok dolgozni! Mindent elolvastam róla, már csak a kérvényemet kell beadnom.

– Mégis hányszor töltötted ki a kérelmet? – kérdezi, ajkai körül mosoly játszik.

– Nem tudom – nevetek fel zavartan. – Nem akartam hibázni, szóval jó sokszor átírtam – nyújtom a kezem a papírjaimért és ő odaadja őket. – Oliver vagyok – mutatkozom be.

– Igen, tudom – feleli, nekem pedig elkerekednek a szemeim. Tudja? Ő is egy ilyen kukkoló, vagy mi? – Adam Hale – nyújtja felém a kezét én pedig megrázom.

– Nekem most mennem kell – toporgok kelletlenül a nagy faliórára pillantva. Meg sem várom a válaszát, elstartolok, hogy még legyen esélyem a következő óra előtt leadni a kérelmem.

*

A műterem megnyugtató csendjében csak a szerszámok sercegése ad némi alapzajt. Most gipsszel dolgozom. Nagyon kényes anyag, mert porlad és könnyen törik. Ha víz éri dobhatod is ki a kukába. Óvatosan kanyarítom a vonalakt a legvékonyabb vésőmmel. Ilyenkor nem sokan szoktak itt lenni. Ilyenkor nyugodtan dolgozhatok. Mondjuk a legutóbbi szobromra valaki alkoholos filccel egy nagy falloszt rajzolt, szóval azóta el kell zárnom a dolgaimat, hogy ne rongálják meg. Nem értem, mi bajuk van velem. Senkivel nem tettem soha semmi rosszat. Nem veszekszem, nem kötök bele senkibe. Még csak nem is beszélgetek senkivel. Én kerülöm a konfliktust. De valahogy mindig megtalálnak.

Halkan nyílik a terem ajtaja, de csak fél füllel hallom. Épp a kőrózsa leveleit kanyarítom ki a gipszből. Valaki lepakolja a cuccait a sarokba, aztán felbúg a korongozó gép. Ez a legnépszerűbb. Én is szeretek agyaggal dolgozni, mert képlékeny, mint a gyurma, de ha kiégeted, egy örök mű marad belőle. Lelakkozod, hogy ne száradjon ki. Beleöntheted a gondolataidat, az érzéseidet, az emlékeidet. A szobrászattal olyan különféle módokon fejezheti ki magát az ember.

Nem szólunk egymáshoz. Percekig, vagy órákig, nem tudom. Már lassan sötétedik odakint, amikor leteszem az eszközeimet. Előttem egy kis sziklakert részlete hever. Egy kőrózsa, apró pázsitviolák és mohalevelű kőtörőfű. Csak olyan színtelen. Ki kell festenem. De majd csak legközelebb. Ma már fáradt vagyok.

Megdörgölöm az orromat, ahogy megcsiklandozza a gipszpor. Nagyot tüsszentek tőle, de még sikerül időben elfordulnom a kis szobrocskától.

– Egészségedre – szólal meg valaki.

Felnézek és meglepve látom, hogy nem vagyok egedül. Emlékeimben felsejlik, hogy valaki bejött korábban, de azt hittem, már rég távozott.

– Köszönöm – kotorászok zsebkendőért a zsebemben. – David, ugye? – kérdezem.

– Adam – javít ki mosolyogva.

– Bocsánat, nagyon rossz a névmemóriám – nézek rá bocsánatkérően. Válaszul csak megingatja a fejét.

– Sikerült beadni a papírjaidat? – kérdezi.

– Igen – bólogatok és elkezdem összepakolni a holmijaimat. – Remélem elfogadják.

– Biztosan el fogják – feleli ő is pakolászva. – Nagyon szélsőséges esetekben mondanak csak nemet.

Kioldom kötényem masniját és felakasztom a fogasra a falon. Fogom a kis szobrocskát és berakom egy szekrénybe, amit kulcsra zárok, aztán a hátamra dobom a hátizsákom.

– Remélem igazad lesz – mosolyodom el.

– A kollégium felé mész? – kérdezi és ő is felveszi saját táskáját.

– Igen – bólintok aprót.

– Elkísérlek. – nyitja ki a műterem ajtaját és pillant rám várakozva.

– Nem szükséges – motyogom az orrom alatt. – Oda találok egyedül is.

– Én is ott lakok – javítja ki magát.

Válasz nélkül lépek el mellette a nyitott ajtón. Már így is túl sokat kommunikáltam a mai napon. Teljesen lemerültek a szociális elemeim. Még vitatkozni sincs kedvem. Legfeljebb olyan jól kivilágított útvonalon megyek, ahol nem támadhat rám. Nem tudom, miért érzem magam ilyen kellemetlenül. Olyan furán néz.

- Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom!

- Az ön irodája – feleltem. Nem értem ezt a férfit, s ez csak még jobban zavar. Lehetetlen kikövetkeztetni, mit is akar, mi lesz a következő lépése… Kedvesen szól, de hamar megtanultam, hogy ez mivel jár eme helyen.

- Nem volt gond, ugye? – kérdezi, míg a kezében lévő lavórt és borítékot az asztalra teszi.

- Nem.

- Biztos?

- Igen. – Miért kérdi? Mit érdekli? Miért nem mehetek már?

- Nem eszlek meg, ha megmozdulsz.

- Tudom – felelem, bár az agyam legmélyén egy hangocska megszólal, miszerint pont az ellenkezője igaz.

- Találtál valami érdekeset?

- Mondhatjuk – kell egy kis idő, míg rájövök, hogy a könyvekre célzott.

- Kölcsön kérheted őket, bármelyiket. – Nem nagyon fogom fel szavait, hisz épp a vízbe mártja az ing koszos részét.

- Majd én megcsinálom – lépek oda. Kellemetlen ez az egész helyzet, a bőröm alá férkőzik egyfajta szégyenérzet is, amit nem igen értek, de majd később gondolkodom rajta. Egyedül. Valahol.

- Hagyd csak.

- De nekem kellene – erősködőm, s még közelebb megyek hozzé.  

- Nem fáradtság. Sőt – mondja nevetve –, kifejezetten szeretem a házimunkát.

- Tanár úr…- Lassan könyörögni fogok. A kellemetlen érzés, a szégyen, a rettegés és még pár egyéb lassan, de biztosan megy rá a gyomromra.

- S az sem elhanyagolható, hogy a hétvégén éppen eleget fogsz dolgozni a farmon. Kellemes az idő, de még így is időbe fog telni mire megszárad az inged. Ha gondolod üsd el az időt olvasással, de akár kártyázhatunk is.

- Kártya – lehelem a szót, ízlelgetem, hisz rég használtam. Emlékek törnek fel, kellemesek, de nem igen tudom milyen kártyára is gondol. Amit otthon játszottunk, azt nem igen fogom felhozni. Szerettem, jó emlék, nem akarom, hogy azt is bemocskolja ez a hely.

- Póker, mit szólsz?

- Hallottam róla, de nem ismerem a szabályokat – felelem. Örülök, hogy olyat hozott fel, aminek szabályait nem ismerem, de másrészről…Pont a póker. Ott kérni szoktak dolgokat, ezt én is tudom. Van tét, s révén, hogy semmim sincs, szívesség vagy feladat lesz az, amit kérni akar.

- Szívesen megtanítalak – ajánlja fel, s szinte ragyog, úgy örül annak, hogy benne lennék.

- A tanár úr szereti?

- Nagyon! Tudom, hogy szerencsejáték, de felettébb szórakoztató -vallja be.

- S a tét?

- Nem előírás, hogy legyen.

- De szokott lenni, nem? – kérdezek vissza.

- Igen, mikor mi. Pénz, szívesség vagy éppen feladat  - ejti ki száján a félelmem okait. A fenébe!

- S nekünk mi lesz a tét? – kérdezek rá, hisz tudni akarom mibe vágtam fejszémet.

- Ha szeretnéd, lehet tét. De most inkább a játék kedvéért játszunk. – Akar a fene tétet! Ha ennyire boldog, játszom vele egyet, s igenis tét nélkül. Aztán pedig megyek innen, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet.

- Nos – kezdek bele, majd összeszedem gondolataimat, hogy is kéne ezt mondani –, kipróbálnám.

- Remek – csillannak fel szemei lelkesen. Ez azonban nem ama félelmetes lelkesedés, ahol tudom, hogy fájdalom és szenvedés fog várni. Nem… ez olyasfajta, amit a gyerekek szemében szoktam látni, ha oly jót labdázhatnak, vagy játszhatnak az udvaron. Fél óra szabadság, gondtalanság.

Nem szól semmit egy darabig, csak a keze jár. Kiteríti a kimosott inget az egyik használaton kívüli szék háttámlájára, majd kutatni kezd az egyik fiókjában. Hellyel kínál, kezében a paklival, majd mikor leülök, megszólal.

- Kezdjük!

 Csak remélni tudom, hogy nem tettem semmi butaságot azzal, hogy belementem.

×*~*~(¤)~*~*×

Hiába nem történt semmi se a póker alatt, végig igyekeztem fenntartani az álarcomat. Mikor pedig büntetés vagy ’jutalom’ nélkül távozhattam, nem bírtam felfogni a helyzetet. Hihetetlen volt, minden szempontból. Mr. Kinkella egyszerre rémisztett halálra, s nyugtatott le. Ha szabad percem akadt, elgondolkoztam eme furcsa, de halálbiztos kombón. Azt hiszem, sokan voltak, akik nem tartottak tőle… hisz kedves fickónak bizonyult. Nem hallottam, hogy bárkit is kinézett volna magának, ne voltak úgynevezett ’kedvencei’. Legalábbis azt mertem hinni, hogy én biztosan nem estem ebbe bele.

- Gyerekek, a tegnapi nap folyamán egy könyvtári könyvet találtam az egyik folyosón – zökkent ki gondolataimból ama férfi hangja, kin többet gondolkozom lassan, mint a terroromért felelős tanáromon. Nála legalább tudom, mi lesz a következő lépés. – Szeretném, ha jelentkezne az illető érte. Sebaj, akkor térjünk is a lényegre. A mai naptól fogva két fős csapatokban fognak dolgozni a feladatokon. Mind a kettő személy kézírását szeretném látni, de fele-fele arányban. Több téma lehetőséget fogok adni, azok közül válogathatnak, és ott kutakodnak az adott téma után ahol csak szeretnének, ez magukra van bízva. Igen?

- Tanár úr, a párunkat magunk választhatjuk? – kérdezi az egyik fiú, de jobban leköt az, hogy csoportmunka lesz. Igen, nekem a tény, hogy valakivel együtt kell dolgozni, már annak számít.

- Remek kérdés, de nem. A párokról én döntök és cseréről nem akarok hallani. A két listát az üzenő táblán megtalálják, óra után megnézhetik – közli Mr. Kinkella, ami egyszerre megkönnyebbülés és gyomorgörcs okozója. Kikészít. Nem tudom felfogni, hogy csinálja. Kellemest a kellemetlennel, hogy lehet képes valaki erre?

- Tanár úr…

- Jeremy?

- A határidőről mit lehet tudni?

- A témák mellett fogják ezt az információt megtalálni, ahogy a kért terjedelmet is. S, szeretném felhívni valamire a figyelmüket. Mind a kettő személynek részt kell benne vennie, a kutatásban, a kidolgozásban és az írásban is. Úgy hiszem, valamennyijüket ismerem már annyira, hogy tudjam azt a fogalmazást ő írta, avagy sem. Ha valaki a figyelmeztetésem ellenére nem veszi ki a részét a munkából, automatikusan elégtelent kap és mellé büntetést is ki fogok rá szabni!

Büntetés.

Csak úgy lopakodik közöttünk a feszültség érzése. Varázsszó ez, nem a jófajtából. Igazából, mióta itt vagyok, nem tudom létezik e jó varázslat… vagy bármi igazi jó.

×*~*~(¤)~*~*×

A táblán Piet neve áll az enyém mellett, aminek kicsit örülök. Csendes, nem verekszik, nem káromkodik… de igazából nagyon nem is beszél. A témát rám hagyja, s mivel pont annyi téma van, ahány csoport, s mindegyik csoport remélhetőleg lelkiismeretesen kihúzta a témáját… Napóleon életrajzát választjuk, pár csatájának s bukásának bemutatásával. Lehúzom hát, s odaírom a nevünket, legalábbis amennyire odaférnek. Mivel van még óránk, tovább indulunk a következő teremhez.

- Tanulási idő alatt elkezdjük a beadandót, jó? – kérdezi Piet, mire én bólintok. – Akkor… szia – int, majd fordul le a szokásos helyére, míg én folytatom utamat tovább, az én szokásos helyemre.

Eseménytelenül telnek el az órák másnap, s mikor a délutáni szabadidő következik, ami inkább bujkálás nálam. Nem akarok semmibe se belekeveredni, de tudom, hogy figyelnek minket, mert a testmozgás állításuk szerint jót tesz, férfit farag belőlünk és biztos akadna még több indok is, ami hirtelen nem ugrik be.

Mozgok én eleget, főleg, ha dolgozunk kell a földeken. A hétvégén mennünk kell, s belegondolva, máris elfog a gyomorgörcs. Utálok a pajtában aludni, több tucat kölyök között, kik ölik egymást a jobb helyekért.

Nagyot sóhajtok, majd beleharapok az almámba, amit az ebéd és a vacsora közötti időre kaptunk. Szemem sarkából mozgást érzékelek, szóval gyorsan ellököm magam a faltól, nehogy egy tanár találjon meg a semmittevéssel.

- Gilbert! – bukkan fel nagy döbbenetemre Piet, mire majdnem elejtem az almámat. – Mr. Kinkella hívat minket.

Döbbenten pillogok rá, majd megindulok vele. Az udvarra nyíló ajtóban áll Mr. Kinkella, s vele van Craig meg egy másik srác is, akinek nem tudom a nevét.

- Remek, mind megvagytok. Induljunk – int fejével, mire mind a négyen csendben elindulunk utána. Fogalmam sincs, mi történik, s valamiért nem is akarom tudni. Mégis visznek a lábaim, engedelmesen, míg elmém tiltakozik szüntelenül. Piet csendben ballag mellettem, Craig úgy összeszorítja fogait, hogy még innen is látom. A harmadik srác pedig… ő a földet bámulja.

- Oké, fiatalok, sorakozzatok szépen be – nyitja ki nekünk az ajtót a tanár úr, mi pedig továbbra is csendben, teljesítjük a parancsot. – Nos, akkor – zárja be maga után az ajtót, amire Piet és a másik, név nélküli srác is összerezzen. – Elsőnek is, nem vagytok bajban.

Még – fut át a fejemen.  

- Ma levettem a listát az üzenő tábláról. Azonban, valami szemet szúrt – veszi fel az asztaláról a szóban forgó listát. – Ugyanis az itt álló neveket valaki jó erősen lesatírozta, majd odaírta Craig és Matt nevét. Aztán, ugyan ez az írás odaírta Gilbert és Piet nevét a Görög államok alapításához.

Értetlenül vonom fel szemöldökeimet. Craig, tuti, tuti hogy ő volt az!

- Nem mi voltunk tanár úr – szólal is meg, mire én ránézek. – A fiúk cseréltek velünk.

- Mi? Mi aztán nem – vágok vissza. – Most hallok erről először.

- Igen? Letagadod, ha? – indul meg felém, de Mr. Kinkella elkapja a kezét.

- Az én irodámban nem lesz verekedés. Érthető voltam? – kérdezi szigorúan, mire Craig bólint egyet, majd lerázza magáról a férfi kezét. – Akkor, újra. Conrad, Piet… cseréltetek témát Craiggel és Mattel?  

- Nem, tanár úr – feleli Piet.

- Ah, srácok – sóhajtja, majd mér végig minket. – Akkor mi történt?

- Nem tudjuk – morogja Craig, majd figyelmeztető pillantást küld felém. El akar hallgattatni? Menjen a picsába, de komolyan.

- Én most hallok erről először – szólalok meg csak azért is. – Én és Piet már tegnap délután elkezdtük a beadandó kidolgozását. Megkérdezheti Mrs. Philipset róla, mert ő írta be a könyvekbe, hogy használtuk őket, a dátumokkal együtt.

- Nem nagyon akarok oknyomozósat játszani, fiúk – vallja be a tanár úr, míg nekidől az asztalának, s úgy méreget minket. – Reméltem, hogy megbeszélhetjük, és így megoldhatjuk a gondot.

- Megbeszélni? – kérdez vissza Craig, majd felhorkant. Olyan, mintha a nevetést fojtaná vissza. – Akkor a tanár úr rossz helyre jött tanítani. Itt azt nem szokás.

- Nos… nálam az, s az is marad – feleli Mr. Kinkella nyugodtan. – Akkor, megbeszéljük a dolgot, vagy rám hagyjátok? – néz Craigre és Mattre, majd rám és Pietre. Senki nem szól semmit. Nos, én nem is tudnék mit. – Rendben - sóhajtja, s azt hiszem kicsit csalódott. – Menjetek vissza a szabadfoglalkozásra. Maga várjon, Mr. Gray. Azt mondta, hogy elkezdték a beadandót,  kérem jöjjön velem, s segítsen ki engem s Mrs. Philipset a könyvcímekkel.

Nagyot dobban a szívem, de csak bólintok. Nem nézek senkire se, nem akarok gyávának tűnni. Mikor becsukódik mögöttem az ajtó, a tanár úr újra felsóhajt, s végigsimít két kézzel az arcán.

- Gondolom Craig átírta a neveket… - bukik ki belőlem hirtelen, magam sem tudom miért, a feltételezés. – De tényleg nem cseréltünk tanár úr.

- Tudom, Gilbert, tudom… - susogja, míg halovány, szomorú mosoly játszik ajkain. – Már átnéztem a dolgozatokat, felismertem az írását. Azt akartam, hogy bevallja, s megbeszéljük.

- Mr. Kinkella, Craigről beszélünk – méregettem a férfit értetlenül. – Nem csak bolti lopásért hozták be. S nem elsőnek került bajba.

- Az emberek megváltozhatnak. Én legalábbis nagyon hiszek ebben.

Nem hinném, hogy egy könnyen beszélnének, de lássunk neki. De mikor rájuk nézek, zárkózottság helyett félelmet látok arcukon. Komolyan, mit csináljak velük.

- Nincs büntetés – közlöm, s Larrynek ennyi elég is, megnyugszik és megered a nyelve.

De hogy keveredet ebbe bele...

- Gilbert?

- Közöltem, hogy kereshetnének jobb szórakozást.

- Mármint?

- Nem Larry piszkálása, valami más. Mondjuk...focizzanak – mondja váll rándítva. – Nem volt a fejemben konkrét ötlet, de hamar megoldották.

- Mégpedig? – kérdem, miután elhallgat.

- Nos, belevettek a játékukba.

- Az nem volt játék – közli Larry, s ahogy találkozik a két fiú pillantása, Larry meg is hunyászkodik. Ezen sürgősen változtatni kell.

- Ennyi lenne az egész? Véletlen egybeesés, a sors keze? – kétlem.

- Részemről igen – bólint Gilbert.

- Larry, mióta piszkálnak?

- Nem tudom tanár úr.

- Csak van tipped róla – van egy sejtésem, de jobb szeretném az ő szájából hallani.

- Talán... hetek óta – nyögi ki.

- Értem – nehéz kimondani az igazságot, nem csodálom. Sóhajtva tolom Larry elé a kekszes dobozt, legalább ennyi öröme legyen. – Vegyél belőle párat, addig írok egy igazolást, hogy az engedélyemmel tartózkodsz az épületen belül a kültéri idő alatt.

- Tessék – adom Larry kezébe az igazolást. – Mosakodj meg, pihenj kicsit, aztán érj időben a könyvtári órára!

- Igenis tanár úr, és... köszönöm – aprót biccent, majd csendben távozik. Ideje Gilberttel is foglalkozni, de ő csak meredten a földet szuggerálja.

- Gilbert – de ő csak meredten a földet szuggerálja. – Nem kell rám nézned, ha így jobb – néha így még könnyebben is jönnek a szavak. – Miért szóltál a fiúknak oda, ha tudtad, mi lesz?

- Mert valakinek meg kellett jegyeznie, hogy amit csinálnak rossz – mondja szemöldök ráncolva, de legalább már rám nézve. – Nem igaz?

- De...igaz – csak sajnálatos, hogy ezt egy tanárnak kellett volna megtennie, nem pedig egy gyereknek. – Azonban az orrod látta kárát.

- Nem ez az első alkalom – motyogja, miközben ingje ujjával felitatja a vért.

- Ej, te fiú – sóhajtom. Van erre alkalmasabb eszköz is, s arról nem beszélve mekkora baj lehet ebből. – Összevérezted az ingedet.

- Ki fogom mosni, ígérem – próbálja combjai között elrejteni a véres foltot.

- Jobb lesz most, mielőtt nem szárad bele az anyagba – csak nehezebb lenne eltűntetni a vért. – Gilbert? – szólítom, de meg se moccan.

Beletörődéssel állok fel, s feltúrom a szekrényt egy méretben megfelelő ing után.

- Remek, végre rám figyelsz – sóhajtom csalódottan. Lehet nem sok idő telt el mióta megérkeztem, de aligha látok változást Gilbert viselkedésében. – Tessék, póting. Míg leveszed, én kimegyek egy kis vízért, amiben ki tudjuk mosni az inged ujját. Rendben? – lassan rám néz, aprót bólint és végre elveszi az inget. – Akkor megbeszéltük. Mindjárt visszajövök, s ne aggódj, senki nem fog bejönni. Öltözz csak nyugodtan.

- Kinkella! Mint mindig, felbukkan ha szükség van magára.

- Igazgató úr – egy cseppet sem hiányzott –, miben segíthetek?

- A hétvégi munkanaphoz szükség lenne egy felügyelőre.

- Örömmel segítek.

- Nagyszerű! Tessék – nyom a kezeimbe egy vaskos borítékot –, az Artmenson farmra fognak menni, az adatok és a diákok listája a borítékban.

Nos, mondhatni a legjobbkor jött a feladat.

- Nem akartalak megijeszteni – mentegetőzöm, amint meglátom a tekintetét. – Sajnálom!

- Az ön irodája.

Próbál fesztelennek tűnni, de a teste most is elárulja.

- Nem volt gond, ugye? – teszem az asztalra a lavórt, s a borítékot.

- Nem – feleli egy helyben toporogva.

- Biztos?

- Igen.

- Nem eszlek meg, ha megmozdulsz – tudatom az ingért nyúlva.

- Tudom.

- Találtál valami érdekeset? – utalok a könyvekre.

- Mondhatjuk – pillant maga mögé.

- Kölcsön kérheted őket – mártom a vízbe a textilt –, bármelyiket.

- Majd én megcsinálom – lép közelebb.

- Hagyd csak – dörzsölöm össze az anyagot.

- De nekem kellene – újabb lépéseket tesz felém.

Nocsak, lassan de haladunk.

- Nem fáradtság. Sőt – mondom nevetve –, kifejezetten szeretem a házimunkát.

- Tanár úr…

- S az sem elhanyagolható, hogy a hétvégén éppen eleget fogsz dolgozni a farmon – ütöm tovább a vasat, s némi hezitálást látok rajta, de nem vitatkozik tovább. – Kellemes az idő, de még így is időbe fog telni mire megszárad az inged. Ha gondolod üsd el az időt olvasással – ajánlom –, de akár kártyázhatunk is – mondom kicsit lelkesebben, mint az illő lenne egy korombélihez.

- Kártya – csak nem érdekli?

- Póker, mit szólsz?

- Hallottam róla, de nem ismerem a szabályokat.

- Szívesen megtanítalak – remek lenne, ha felkeltené a figyelmét. Lenne kivel játszanom.

- A tanár úr szereti?

- Nagyon! Tudom, hogy szerencsejáték, de felettébb szórakoztató.

- S a tét?

- Nem előírás, hogy legyen.

- De szokott lenni, nem?

- Igen, mikor mi. Pénz, szívesség vagy éppen feladat.

- S nekünk mi lesz a tét? – kérdi feszülten.

- Ha szeretnéd, lehet tét – habár diákként nem tudom mit ajánlana fel. – De most inkább a játék kedvéért játszunk.

- Nos – tétovázik –, kipróbálnám.

- Remek – lelkesedek.

Tisztának ítélve az inget kiterítem az egyik háttámlásszékre, majd egyik fiókom mélyéről előhalászva a paklit és hellyel kínálom a fiút.

- Kezdjük!

Ez az eltelt két óra alatt sem volt másképpen. Csupán a szabályokkal kapcsolatban voltak kérdései és szinte végig feszült volt.

De remélem ennek ellenére, ha egy kicsit is, de élvezte a játékot és nem azért nem ment el, mert nem adtam rá engedélyt neki.   

- Szervusztok! – Pillantok végig rajtuk, majd ki is szúrom a kereset gyereket. – Jonny, egy szóra.

- A könyvtári óra – kerüli a tekintetemet, de meg áll. – El fogok késni és Ramsay tanár úr haragudni fog – hadarja egy szuszra, miközben a többi gyereket szuggerálja, némi segítség reményében. De csalódnia kell, mert a fiúk vissza se nézve haladnak a könyvtár felé.

- Csak is rajtad múlik, meddig foglak feltartani.

- Mire gondol?

- A délutánnal kapcsolatban lenne pár kérdésem – ijedten rám kapja szemeit, majd a földet pásztázza. – Jól sejtem, hogy valamit eltitkoltál előlem?

- Én…

- Vagy inkább mondjam úgy, hogy nem voltál teljesen őszinte?

- Nem mernék ilyet tenni – rebegi.

- Ezt sajnálattal hallom – értetlenkedve pislog rám. – Elhallgatsz előlem dolgokat, most pedig még a szemembe is hazudsz. Ez nem vet rád jó fényt.

- Nem… Semmi rosszat nem akartam! Csak nem szerettem volna… bajba kerülni.

- Senki sem tudja, hogy szóltál nekem, s nem is áll szándékomban elárulni.

- Tanár úr…

- Ha nem akarsz elmondani valamit, nem gond, csak szólj. De ne hazudj!

- Nem akartam…

- Nézd, szeretnék neked segíteni. De ha hazudsz, nem tudok bízni benned. Már pedig minden kapcsolat alapja a bizalom. Ezen gondolkozz el egy kicsit és ha őszinte tudsz lenni, az ajtóm nyitva áll.

- Igen, tanár úr – a földet pásztázva mondja, majd valami csattanás és ajtó csapódás által megrezzen.

- Menj, a végén még tényleg elkésel – dolgára engedem, de már nem vele foglalkozom, hanem a nesz forrását keresem. Semmi különösről nem beszéltünk, de van aki jól keveri a paklit és galibát csinál.

 De a folyosón már senkit sem találok, csupán egy könyvtári könyvet, amit a pecsét alapján egy diák vett ki. Sajnos okosabb nem lettem.

De az órákon felhívom a figyelmet a megtalált könyvre, s ha nem sántikál rosszban az illető, majd jelentkezik nálam. Helyesbítek, muszáj neki, mert ha nem kerül vissza a könyv a helyére a könyvtáros, az idős Bennett kisasszony nagyon mérges lesz. Már pedig tapasztalatból tudom, jobb jóban lenni vele.

- Tanár úr, a párunkat magunk választhatjuk?

- Remek kérdés, de nem – valószínűleg sokaknak nem fog tetszeni a párosítás. – A párokról én döntök és cseréről nem akarok hallani. A két listát az üzenő táblán megtalálják, óra után megnézhetik.

- Tanár úr…

- Jeremy?

- A határidőről mit lehet tudni?

- A témák mellett fogják ezt az információt megtalálni, ahogy a kért terjedelmet is. S, szeretném felhívni valamire a figyelmüket. Mind a kettő személynek részt kell benne vennie, a kutatásban, a kidolgozásban és az írásban is. Úgy hiszem, valamennyijüket ismerem már annyira, hogy tudjam azt a fogalmazást ő írta, avagy sem. Ha valaki a figyelmeztetésem ellenére nem veszi ki a részét a munkából, automatikusan elégtelent kap és mellé büntetést is ki fogok rá szabni!

Egy pisszenést se hallani, habár nem csodálom. Eddig még kedves voltam velük, de David és Craig felnyitotta a szememet. Nem csak a tanárok viselkedésével kell foglalkoznom, hanem maga a diákok világ nézetén is változtatni kell, ez pedig így nem fog menni.

- Nem csodálnám, ha őrültnek tartanál. Még a nénikém is eszement ötletnek tartotta, pedig egy szót se mondtam neki az itt történtekről.

- De mégis miért jött vissza? – kérdezek rá. Nem tudom elképzelni, hogy valaki ezek után ide önként visszajöjjön. Még ha fizetik is érte…

- Ha nem tudjuk elengedni a múltat, szembe kell nézni vele – közli, ami a szívembe mar. Úgy érti, hogy még nem tette magát túl rajta, igaz? Ennyi idős, elvégezte az iskoláit, tanár lett, de nem tudott így se tovább lépni.

- Soha nem lesz vége – mormogom orrom alatt a fájó tényt.

- Szó sincs róla.

- Hisz maga is itt van! – mutatok rá a lényegre.

- Ez csupán az én gyengeségemről tanúskodik – feleli, míg leereszkedik hozzám, hogy vállaimra simítva a szemeimbe nézzen. Feszélyez a közelsége, s nem tudnám megmondani, hogy mert  tőle félek, vagy egyszerűen már minden embertől. – Erősebb vagy, mint a kortársaid, Gilbert.

- Nem is ismer – vágok vissza.

- Meg lehet, de az eddig látottak alapján meggyőződésem, hogy van elég akaraterőd hozzá. – Annyira hihetetlen, hogy oly könnyedén veszi a szavakat, úgy mondja őket, oly zavartalanul, amire én sose leszek képes. Most is, azt hiszem zavarba hozott azzal, hogy nem porba alázott, hanem kedvesen rávilágított valamire, ami azt hiszem pozitív tulajdonságom. Nem tudom már, az önbecsülésem rég meghalt, s önértékelésemet annyira megtépázták már, hogy azt se tudom, mi az.

- A nénikéje… azt mondta nem tud az itteni dolgokról – terelem a témát inkább más merre, nehogy újabb zavarba ejtő dolgot mondjon nekem. Soha nem gondoltam, hogy a kedvesség egyszer majd kényelmetlen lesz számomra, hogy nem tudom majd hova tenni, s attól tartok majd, mit kell cserébe adnom.

- Igen.

- Miért? – kérdezek rá, remélve, hogy válaszol, s inkább erről, s róla beszélünk, mintsem rólam.

- Nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Mégis hogy?

- Nos – kezd bele, míg gondolkodva figyeli a környezetét, majd végül engem –, a szüleink halála után ő vet magához engem és a nővéremet. Mindent megtett értünk, de nehezen dolgoztuk fel a minket ért veszteséget, s a rossz utat választottuk. Az önpusztító életmóddal nem csak magunknak és a Nagynénénknek, de más embereknek is fájdalmat okoztunk.

- S végül… - harapom el a mondat végét.

- Túlzásba estem, s ide kerültem.

- Miért? – lehelem a kérdést. Tudni akarom, hogy őt miért ideküldték. Miért pont ebbe a pokolba, a többi közül.

- Pontosítanál? –érdeklődik, de látom rajta, hogy tudja, mit akarok kipréselni belőle.

- Miért került ide?

- Erről majd a legközelebbi alkalommal beszélgetünk – közli végül, én pedig tudom, ha nem kötöm ama híres ebe a karóhoz, ebből biza soha nem lesz semmi.

- Tanár úr… - kezdenék bele, de félbeszakít. Nagyon nem akar róla beszélni.

- Szedelőzködjünk – jegyzi meg kedves mosollyal, ami hamisabban áll rajta, mint eddig bármi –, kissé elszaladt az idő, nemde?

- Elnézést kérek – pattanok fel rögvest, ugyanis úgy érzem, túlságosan kihúztam a gyufát, s semmi kedvem nincsen meg is gyújtani.  

- Ugyan miért? – kérdi a férfi értetlenül.

- Olyanról faggatóztam, amiről nem kellett volna. Bocsánat!

- Ne szabadkozz. Semmi rosszat nem mondtál vagy tettél.

- Hisz lerázott – nézek rá.

- Nem miattad – feleli kedvesen, míg a fejemre simítana, ha nem térnék el előle. Egyszerűen nem szeretem, ha lehet kerülöm. nem csak az ő érintését, mindenki érintését… s bár őt nem érzem kifejezetten fenyegetőnek, de a tudat, hogy kérhet tőlem valamit, felemészt. – Sajnálom, ha félrevezettelek.

- Akkor idővel el fogja árulni? – kérdezem, hogy biztos e.

- Igen, el – biccenti aprón, míg én leszegem a fejemet. Nem bánt, azt hiszem.

×*~*~(¤)~*~*×

A napok mind ugyan olyanok. Fájdalmasak, lassan vánszorognak egymás után, monoton léptekkel, feszült csendben. Érzem, nem is, tudom, hogy valami történni fog. Nem azért mert akarom, hanem mert így van megírva. Ez a hely átkozott, biztos vagyok benne. Ha nem is pontosan ama pont, ahol állok, de kihat arra is. A negatív energiák… a gonosz erők. Ezt mondaná az indián vérem, de inkább nem hallgatok rá.

Ez a hely rossz, s ez a lényeg. Figyelnem kell magamra, mert senki más nem fog. Emellett ritkán telik el egy nap baj nélkül, így a tény, hogy már napok teltek el feszült várakozással, egyre jobban pattanásig feszíti idegeimet. Talán ez az oka annak, hogy felveszem a szavakat, amik elhagyják David és Craig ajkait. Larryt piszkálják, már megint.

- Kereshetnétek jobb szórakozást – jegyzem meg halkan, amit meghallanak.

- Oh, igen? Szeretnél te a jobb szórakozás lenni, ha? – kérdi Craig vigyorogva.

- Minden vágyam – felelem rápillantva, mire a következő pillanatban már az öklével ismerkedhetek meg közelről. Remek.

- Hagyjátok – hallom meg Larryt, de hamar ő is kap egyet, méghozzá Davidtől.

- Ne aggódj hercegnő – túr Larry hajába -, nem feledkeztünk meg rólad se. Sőt, olyan remek ötletem támadt. David, fogd erősen! – szól a haverjának, mire én a vérző orromat elengedve hagyom, hogy a térdeimre kényszerítsen. Ah, remek. Ha ők végeztek, tuti, hogy a biológia szertárban kötök ki… Fél szemmel látok egy árnyat, ami elsuhan, de nem tudom ki lehetett az. Egyáltalán, lényeg ez?

- Gyerünk Larry, üsd meg a hercegedet! – röhögi David, míg az említett ijedt szemekkel néz rám. Érdekel, hogy ő, vagy más? Nem. Már nem. Mégis veszekednek rajta, Larry nem akar megütni, néha megpróbálok kiszabadulni, hátha megúszom a dolgot, de Craig erősen fog.

- Ké-kérlek, ne – ellenkezik egyre erőtlenebbül larry.

- Tudom, hogy akarod.

- E-ez nem – hüppögi, én pedig legszívesebben felsóhajtanék –, nem i-igaz.

- Mi lesz már – dünnyögi Craig, s szívesen csatlakoznék. verjenek meg, essünk túl rajta.

- Gyerünk Larry. Üsd meg. – Az említett azonban csak rázza a fejét, összepréselt ajkakkal.

- Szánalmas – jegyzi meg Craig.

- Úgy gondolod? – szól bele a beszélgetésbe egy ismerős hang, mire mindannyian a hang irányába fordulunk. Mr. Kinkella az.  

- Tanár úr... – krákogja David.

- Örülnék, ha elengednétek őket – szólal meg a férfi, míg szemeivel hol engem, hol Larryt méregeti.

- Félre érti – kezd bele Craig a védekezésbe, míg úgy enged el, mintha leprás lennék.

- Valóban?

- Igen-igen, ők kezdték – ecseteli, s szinte érzem, ahogy rám bök.

- Pontosan mit is? – fonja össze ujjait Kinkella a háta mögött érdeklődve.

- Belénk kötöttek – böki ki Craig. Nos, én lehet borsot törtem az orruk alá, de Larry nem.  – Mi csak dumáltunk, de ez a két gyökér vitázni kezdet. Nem akartunk bajba kerülni, így nem volt mit tenni, próbáltuk kibékíteni őket. De ekkor már nem egymásnak, hanem nekünk estek. Hál istennek, hogy a düh az eszüket vette és figyelmetlenné váltak, így letudtuk fogni őket, mielőtt több kárt tesznek egymásban vagy bennünk.

- Szép, nagyon szép – bólogatja a férfi. – Akár esti mesének is beillene. 

- Hogy? – kérdez vissza döbbenten Craig, szinte hallani vélem, ahogy benne is reked a levegő.

- Csak kár, hogy több helyen is vérzik ez a történetecske – mutat rá a lényegre a férfi, egy remek kétértelmű mondattal. Ha már így megjegyezte, tényleg eléggé vérzik az orrom…

- Igazat mondok – áll ki a hazugsága mellett Craig.

- Lehet van olyan tanár, aki ezt elhinné, de bánatotokra én jöttem – feleli a férfi, majd miután feltápászkodom, felém s Larry felé fordul. – Fiúk, menjetek az irodámba. Találtok teát, s némi édességet az asztalomon, szolgáljátok ki magatokat – magyarázza, míg egy kulcsot nyújt felém. – Amint tudok, megyek én is.

- Mi vagyunk az áldozatok és ők kapnak jutalmat?! – háborog Craig, de ami neki jutalomnak tűnik, nekem nagyobb pokol, mint az ő kis unaloműzésük. Összepillantunk Larryvel, majd gyorsan elindulunk. Inkább üljünk csendben Mr. Kinkella termében, minthogy továbbra is ott álljunk.

- Nem kellett volna beleszólnod – jegyzi meg halkan Larry, miután már a hüppögése alább hagyott.

- Igen, tudom.

- Akkor miért szóltál bele? – röpke pillanatra ránézek, találkozik a tekintetünk, mire én sóhajtva vállat rántok.

- Ha azt tudnám… - szusszantom, míg hunyorogni kezdek, ugyanis a napsütötte udvarról beléptünk a komor falak közé, ahol nincs elég fény. A további utat csendben tesszük meg, én igyekszem az ingem ujjával a vért itatni az orromból, mert eszem ágában sincs az iroda bútorzatát összekenni. Hiába minden ellenpélda, még mindig nem tudok megbízni Mr. Kinkellában. Azt hiszem ez a hely kiölte belőlem.

Míg én továbbra is csendben és egyhelyben maradok, a székben, addig Larry merészkedik venni egy süteményt az asztalról. Lopva rám néz, de nem igen érdekel mit csinál. Sőt. Igazából magamon kívül, a túlélésemen és kijutásomon kívül… nem érdekel már semmi se.

- Itt is volnék – nyit be a tanár úr, mire én automatikusan kihúzom magamat a székbe, Larry pedig igyekszik gyorsan megenni a kekszét. – Csak nyugodtan fiúk, van egy olyan érzésem, hogy egy darabig itt fogunk maradni.

Ahogy ránk néz, s felismeri arcunkon a félelmet, zavartan felsóhajt, majd a tarkójára simít.

- Nincs büntetés.

A nyelvemre harapok, pedig nagyon kikívánkozik, hogy akkor mi van? Ezen a helyen, ha nincs büntetés… akkor más van. Mindegy is, Larry valahogy beszédesebb, mint én. Csendben hallgatom, ahogy elmeséli az aznapi szenvedésének kezdetét, de mikor ahhoz a részhez ér, hogy én is a történetbe kerülnék, elharapja a mondatot, s tanácstalanul néz rám.

- Gilbert? – kérdi érdeklődve Conrad tanár úr, az asztalánál ülve. Ránézek, tekintetünk találkozik, s mivel nem látom, hogy élvezné a helyzetet, vagy hogy azt lesi, mit rontok el, kibököm.

- Közöltem, hogy kereshetnének jobb szórakozást.

- Mármint?

- Nem Larry piszkálása, valami más. Mondjuk… focizzanak – intézem el egy vállrándítással. – Nem volt a fejemben konkrét ötlet, de hamar megoldották.

- Mégpedig? – kérdez rá újra, miután elcsendesedem.

- Nos, belevettek a játékukba.

- Az nem volt játék – oktat ki Larry, mire ránézek, ő pedig lesüti a tekintetét.

- Ennyi lenne az egész? Véletlen egybeesés, a sors keze?

- Részemről igen – bólintok aprót.

- Larry, mióta piszkálnak? – szegezi a kérdést most a mellettem ülőnek.

- Nem tudom tanár úr.

- Csak van tipped róla.

- Talán… hetek óta – böki ki. Okos fiú, jobban hangzik, mint a hónapok óta. Biztos neki is könnyebb így.

- Értem – bólogat a tanár úr, majd nagyot sóhajtva odatolja a kekszes dobozt Larrynek. – Vegyél belőle párat, addig írok neked egy igazolást, hogy az engedélyemmel tartózkodsz az épületen belül a kültéri idő alatt. – Larry bólint, én pedig várom, hogy hozzám is szóljon pár szót, hogy hasonlóan eljárhatok, esetleg kimoshatom a vért az ingemből, de nem így tesz. Elővesz egy lapot, meg egy tollat, s míg Larry halovány mosollyal válogat ki pár darab kekszet, s csúsztat kettőt a zsebébe, addig a férfi felfirkant pár mondatot az üres lapra, majd aláírja.

- Tessék – adja oda a fiúnak, aki átveszi. – Mosakodj meg, pihenj kicsit, aztán érj időben a tanuló órákra!

- Igenis tanár úr, és… köszönöm – biccent aprót hálájának jeléül, majd felpattan mellőlem. Nem nézek rá, inkább a cipőm koszos orrát bámulom. Ő elmehet, én maradok. Mily ismerős érzés!

Szinte óráknak tűnik, mire becsukódik mögötte az ajtó. Azután se nézek fel, valahogy lehajtott fejjel mindent jobban el tudok viselni.

- Gilbert.

Nem nézek fel a nevemre se, pedig kellene. Nagyon kellene.

- Nem kell rám nézned, ha így jobb – jegyzi meg halkan. – Miért szóltál a fiúknak oda, ha tudtad, mi lesz?

Szemöldök ráncolva pillantok rá, hisz ez a kérdés oly magától értetődő.

- Mert valakinek meg kellett jegyeznie, hogy amit csinálnak rossz. Nem igaz? – kérdezek vissza megerősítésre várva, míg ő szomorú szemekkel néz engem.

- De… igaz. Azonban az orrod látta kárát.

- Nem ez az első alkalom – motyogom, míg óvatosan újra az ingem ujjába törlöm.

- Ej, te fiú – sóhajtja. – Összevérezted az ingedet.

- Ki fogom mosni, ígérem – ejtem kezem az ölembe, s igyekszem combjaim közé rejteni a vérfoltot.

- Jobb lesz most, mielőtt nem szárad bele az anyagba.

Bennem reked a levegő, a szívem hevesebben kezd el verni.  Le akar vetkőztetni. Ez… ez csak jó lehetőség volt neki rá, igaz? Ezért kellett bent maradnom. Vele. Kettesben. Larry is ezért kapott igazolást, nehogy zavarják miatta, s egészen a könyvtári tanulós órákig nem fog senki se keresni. Lopva lesek a falon lévő órára. Még majdnem két óra addig… s ama két óra mennyi mindenre elég…

- Gilbert? – szólít gyengéden a nevemen, de én nem nézek fel rá. Ha akar valamit, jöjjön, és csinálja. Én azonban nem leszek a partnere. Hallom, hogy feláll, de nem nézek fel. Nem akarom látni, ahogy közelít. Belebolondulnék, ez biztos. Ő azonban matatni kezd, nem tudom miért, s nem is akarom tudni.

Annyira koncentrálok, hogy rendesen megugrom az ijedtségtől, mikor egy inget lógat az orrom elé.

- Remek, végre rám figyelsz - sóhajtja. – Tessék, póting. Míg leveszed, én kimegyek egy kis vízért, amiben ki tudjuk mosni az inged ujját. Rendben? – kérdi, mire én lassan felnézek rá. Bólintok egy aprót, mire ő közelebb nyújtja az inget, amit végül elveszek tőle. – Akkor megbeszéltük. Mindjárt visszajövök, s ne aggódj, senki nem fog bejönni. Öltözz csak nyugodtan.