Ajkai pont olyan puhák, ahogy képzeltem. Az íze csodálatos, még ha ront is rajta a sör kesernyés aromája. Nem bánom. A lényeg, hogy végre megkaptam. Gyengéden hátrébb döntöm fejét, hogy kényelmesebben hozzá férhessek. Kissé ügyetlenül, bizonytalanul, de viszonozza a csókot. Nem hallok mást, csak szívem dübörgését. Nem érzek mást, csak az ő illatát, ízét, és a testéből áradó meleg. Ez a tökéletes pillanat. Egy pillanat, amit végtelenségig nyújtanék, ha nem akarnám túlságosan látni, hogy milyen érzelmek kavarognak a szemeiben.

Vonakodva válok el tőle, de a látvány abszolút kárpótol. Ajkai nedvesen csillognak, arcára halvány pír ült ki, a tekintetére pedig vaskos köd ereszkedett. Próbálom elmémbe vésni minden vonását, hogy bármikor vissza tudjam idézni.

- Ez most tényleg megtörtént? – szavai kissé kábák, mintha azzal sem lenne teljesen tisztában, hogy hol van most. Csak remélni tudom, hogy ez azt jelenti, ő is rég óta vágyott erre. Hogy nem csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy reménytelenül beleessek a legjobb barátomba.

- Igen – biztosítom róla, hogy nem a fél pohár sörtől képzelődik. Megtörtént. Itt vagyok. És rohadtul nem fogok sehová sem menni nélküle. Most már nem szabadulhat tőlem. Bár ahogy látom, nem is nagyon akarna. Elégedett mosollyal figyelem növekvő zavarát, a hatalmasra nyíló szemeket, a pihegve elváló ajkakat. Egyszerre rohadt aranyos, és lélegzetelállítóan szép. Hogy nem vettem észre korábban őt? Akkora barom vagyok.

- Az nem lehet – úgy kapaszkodik kezembe, mintha csak az segítene neki talpon maradni. Kissé hadarva kezd magyarázni, mint mindig, ha túlságosan zavarba jön. – Tudom, hogy mindjárt felébredek az ágyamban, és nagyon csalódott leszek. Ilyen jó dolgok velem nem szoktak…

- Seb – a kétségbeesett zavar, ami kiül arcára annyira aranyos, hogy nem bírom ki nevetés nélkül. Még mindig elég közel vagyok, hogy érezzem minden forró lélegzetvételét az arcomon. Máskor szívesen meghallgatom ezt a monológot, de most egészen más terveim vannak. – Általában imádom a fecsegésedet, de most van jobb ötletem, hogy mit kezdjünk azokkal a gyönyörű ajkakkal – beszéd közben képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem. Annyit bámultam a képén őket. Annyiszor képzeltem el, hogy milyen lehet az ízük, de a valóság minden felülmúl. Nem tudok betelni fele.

Ösztönösen kapaszkodik meg vállaimban, ahogy elmélyül a csókunk. Ajkai egyre magabiztosabban másolják le a mozdulataimat. Szabaddá váló kezemmel átölelem derekát, és közelebb húzom magamhoz. Mellkasa az enyémhez ér zihálásunk közben. Imádom, hogy nem olyan apró, mint a legtöbb csaj, akivel korábban csókolóztam. Imádom, hogy ennyi erő van a szorításában. Imádom, hogy ennyire más érzés. Hogy ennyivel jobb érzés.

Még közelebb húzom magamhoz, nem törődve még mindig nedves pólójával. Jelenleg az sem izgatna, ha egy vizes búvárruhában lenne. Túlságosan leköt, hogy megpróbáljak bejutni a duzzadt ajkak közé. Nyelvemmel gyengéden simítok végig rajtuk. Legszívesebben felmorrannék erőteljesebbé váló ízétől. Annyira csodálatos. Ő viszont egészen máshogy gondolja.

Riadt nyögése annyira meglep, hogy teljesen leblokkolok. Olyan lendülettel lép el tőlem, hogy felfogni sincs időm mi történik. Kezem már csak akkor mozdul, hogy elkapja, mikor elegánsan seggre ül a hullámoktól nedves homokban. Néhány pillanatig csak döbbenten pislogunk egymásra, mielőtt kitörne belőlünk a zavart nevetés. Meg sem kéne lepődnöm. Seb még a legcsodálatosabb pillanatokat is röhejessé tudja tenni. Ez az ő szuperereje. A Bosszúállók közé nem kerülne be, de az én életemet határozottan eseménydúsabbá teszi vele.

- Sajnálom – motyogja amint elszáll a nevetésünk utolsó foszlánya is. Arcát a kezei mögé rejti, de erős tippem van, hogy milyen arcot vághat. Hiába lökött el, nem tudok haragudni rá. Korábban már sejtettem, hogy Mia az első barátnője lehet, de így, hogy kiderült az igazság, átértékeltem a dolgokat. Ha félt elmondani bárkinek, hogy a srácokhoz vonzódik, akkor logikus, hogy sosem volt barátja. Megmagyarázza, hogy miért volt egy kicsit ügyetlen az elején, és azt is, hogy miért gubbaszt most a földön a nyelvem apró kis érintésétől.

Sosem vonzottak a szende szűzlányok, de az, hogy Sebnek én lehetek az első, végtelen elégedettséggel tölt el. Legszívesebben a levegőbe boxolnék, és utána tovább csókolnám, míg teljesen ki nem fogyunk a levegőből. Rohadtul boldog vagyok, hogy én vezethetem be ebbe a világba, hogy aztán együtt bénázzuk végig a mindkettőnk számára ismeretlen terepet.

- Én is – ellágyuló mosollyal nyújtom felé kezemet, mikor végre hajlandó kilesni ujjai közül. Okosabbnak kellett volna lennem, nem pedig rázúdítani mindent azonnal. De részben ő is tehet erről. Ha nem lenne ennyire rohadtul aranyos és szexi, nem akarnám a homokban fekve folytatni, amit elkezdtünk. – Kicsit elkapott a hév – bocsánatkérőn húzom el ajkaim. És még enyhén fogalmaztam.

- Nem zavart, csak megijesztett a saját… reakcióm – ó. Szóval, hogy az volt a baj. Istenem, egyre jobban imádom, hogy ennyire tapasztalatlan.

Bujkáló mosollyal húzom fel, miközben egy pillanatra sem veszem le tekintetem arcáról. Annyira zavarban van, és annyira elveszettül pislog rám, hogy legszívesebben becsomagolnám egy puha takaróba, és zsebre vágnám. Nem kell félni attól, hogy feláll, miközben a pasiddal smárolsz. Akkor kéne aggódni, ha az ég világon semmit nem mozgat meg benned. Még én is hálát adok a bő nadrágért, mert kiválóan elrejti félig merev farkamat. De valószínűleg bele akarná fojtani magát az óceánba zavarában, ha ezt elárulnám neki.

- Ugye tudod, hogy én örülök annak a reakciónak? – próbálom úgy megfogalmazni a dolgokat, hogy ne lobbanjon lángra itt helyben. Poroltót sajnos most nem hoztam magammal. Két hete azon parázok, hogy ellök magától, ha rájön, hogy beleestem, szóval az, hogy lesz egy kis merevedése csókolózás közben a legcsodálatosabb dolog, ami történhet. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy tényleg nem éreztem még meg. Fogalmam sincs milyen lehet, ha egy másik férfi farka nyomódik a combodnak, de vele ki akarom próbálni. Vele mindent ki akarok próbálni.

- Nem tudom – mosolyom bizonytalanabbá válik. Kezdem elveszteni a fonalat. – Bepánikoltam, hogy talán még nem igazán tudatosult benned, hogy tényleg fiú vagyok – szóval ez a baj. Mennyivel könnyebb, hogy kimondja, ami a fejében jár, nem kell gondolatolvasót játszanom, mint a csajoknál. Próbálok a témához illő komolyságot varázsolni arcomra, pedig legszívesebben nevetve csókolnám ki belőle a felesleges aggodalom utolsó morzsáját is. Ezért a bizonytalanságért sem tudok haragudni rá. Ő évek óta biztos benne, hogy a srácokra bukik, de én még csak pár hete mertem igazán kimondani, hogy rájuk is. Természetes, hogy kicsit parázik, hogy visszatáncolok a biztonságos terepre. De nem kell aggódnia, ez nem fog megtörténni. A farka nem fog visszakergetni a csajokhoz.

Óvatosan húzom magamhoz közelebb, megadva az esélyt, hogy meneküljön, ha akar. Még arról is lemondok, hogy újra hozzá simuljak, igyekszem mindent úgy csinálni, hogy neki a legkényelmesebb legyen. Láttam már bizonytalannak, de ennyire sebezhetőnek soha. Imádom, mikor előjön az önbizalma videójátékok, vagy tanulás közben, de akkor is imádom, amikor teljesen szétcsúszva akar a föld alá süllyedni zavarában. Neki sem lehet egyszerű, de ha már előcsalogattam, vigyázni fogok rá.

- Tudom, hogy fiú vagy – nem azért választottam őt, mert lányosan viselkedik. Nem azt várom tőle, hogy úgy nézzen ki és úgy viselkedjen, mint a csajok, akikkel eddig kavartam. Azt akarom, hogy önmaga legyen. Egy srácba zúgtam bele, és egy pillanatig sem bánom. Mert ő az a srác. – És azt is tudom, hogy imádni fogom érezni a reakcióidat – nem tudom megállni a félmosolyt, amivel megint zavarba hozom. Minden erőmet elveszi, hogy ne simítsam a combomat a lábai közé, hogy most azonnal megérezzem azt a reakciót.

- Tuti? – ellágyulva simítom tenyerem az arcára.

- Soha semmiben nem voltam biztosabb – végig szemébe nézve válaszolok, remélve, hogy kicsit sikerül eloszlatnom a félelmeit. Ha volt is bennem bármi kétely, azonnal szertefoszlott, amikor megcsókoltam. Azonnal tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akivel lenni akarok. – Viszont induljunk vissza, mielőtt megfagysz – nem túl lelkesen vetem fel a dolgot, de értem, ahogy időnként összerezzen egy hűvösebb fuvallattól. Megfordul a fejemben, hogy odaadom neki a pólómat, hogy legalább az száraz legyen rajta, de jelen helyzetben valószínűleg teljesen kiakadna szegény. Szóval marad, hogy minél hamarabb hazajutunk, hogy átöltözhessen.

Szívem azonnal magasabb fokozatra kapcsol, mikor apró ujjai összefonódnak az enyémekkel. Lepillantok rá, bizonytalan mosolyát egy sokkal határozottabbal támogatom meg. Minden rendben, nem teszünk semmi rosszat, még ha a világ nem is mindig érezteti ezt. Rohadtul nem fogom hagyni, hogy bárki piszkálni kezdje amiatt, ami közöttünk van.

Bár nincsenek sokan, a futópályához közeledve véget vetünk az andalgásnak. Vár még ránk egy hosszabb beszélgetés, hogy tisztázzuk, hogyan akarjuk kezelni ezt a kapcsolatot. Nekem nem lenne gond, ha mások látják, de miatta aggódom. Rólam jobban leperegnek a dolgok, mint róla. Nem akarom, hogy sérüljön, de bujkálni sem bujkálhatunk örökké. De ez a holnap Owen problémája, most ki akarok élvezni minden pillanatot vele.

Valahogy sikerül kicsit visszazökkennünk a könnyed beszélgetésbe a hazafele tartó úton. Egyikünknek sem jut eszébe futni, így is túlságosan rövidnek érződik. Kelletlenül pillantok fel a házukra. Ha most nem lenne ilyen, felajánlanám, hogy kísérjen haza, hogy utána újra ide kísérhessem. Nyernénk még egy kis plusz időt.

- Búcsúcsók? – végül sikerül rávennem magam, hogy megszólaljak, és még egy vigyort is elővarázsolok a kedvéért. Egy kibaszott Harry Potter vagyok. – Szigorúan nyelv nélkül – nem bírom megállni muszáj húznom kicsit az agyát. Imádom, hogy sértődés helyett veszi a lapot, és ő is elvigyorodik. Egy csaj már durcásan bevonult volna a házba, de vele teljesen más.

Bezsebelem a megszokott szúrós pillantást, mielőtt legnagyobb meglepetésemre ő lépne közelebb hozzám. Döbbenten, de roppant elégedetten hagyom, hogy lehúzzon magához, és összesimítsa ajkainkat. Gyorsan tanul. És már azt is tudja, hogyan éljen vissza a tudásával. Egész testem beleborzong forró nyelve érintésébe. Karcsú testét ölelő karjaim megszorulnak, és levegőt is elfelejtek venni. Az agyam mintha rövidzárlatot kapott volna.

Ellép tőlem, arcán egy olyan önelégült kis mosollyal, ami szinte üvölt, hogy a vállamra kapjam, és hazáig meg sem álljak vele. Gyorsan ki fog lépni a szende szűzsrác kasztból, ha így haladunk.

- Jó éjt – megöl ez a srác. Az előbb még az ajkaimat nyalogatja, most meg úgy néz rám, mint akinek a kezemet sem lenne bátorsága megfogni.

Nem bírom.

- Seb – magam sem tudom, hogy a figyelmét akarom magamra vonni, vagy figyelmeztetni akarom, de a következő pillanatban már ismét a karjaim között van. Rohadtul vissza kell fognom magam, hogy csak egy rövid, gyengéd csók legyen, ne pedig berángassam a tökéletesre nyírt bokraik közé. – Mikor vihetlek el randizni? – kissé kifulladva, apró mosollyal teszem fel neki a kérdést. Soha nem élveztem még ennyire senkivel az egyszerű smárolást. Ha nem érdekelne annyira a válasz, és nem félnék, hogy cserben hagy az önuralmam, még mindig az ajkaira tapadnék.

Rohadtul nehéz ellenállni neki.

- Holnap? – némi töprengés után félénk mosollyal veti fel az ötletet. Igazából bármit mondott volna, elfogadom. Akár minden nap randiznék vele, ha nem lenne ennyire sűrű életünk.

- Edzés után szabad vagyok – kicsit tartottam tőle, hogy nemet mond. Nem akarok túl gyorsan haladni, sőt azt sem tudom, hogy srácok szoktak-e randizni, de igazából leszarom. Mi fogunk, és kész. El akarom őt kényeztetni minden módon. Minek van az ember szüleinek egy halom pénze, ha nem költheti el a srácra, aki bejön neki? – Mit szólnál, ha vacsoráznánk a kedvenc sushi éttermedben? – úgy dobom be az ötletet, mintha csak most villanna be az emlék. Véletlen sem álmodoztam erről a pillanatról éjszakánként az ágyamban. Csak a fagyi és a nyálas pop hiányzott.

- Oké – a kezdeti boldogsága bizonytalanságba megy át, amikor elkezdi túlgondolni a dolgokat. Nem egyszerű vele, az biztos.

- Foglalunk magunknak külön szobát – mosolya alapján sikerül ráéreznem a féleleme okára. Tehát akkor egy ideig még titokban tartjuk a dolgot. Oké, vettem. Viszont a nehezebb része csak most jön. Egy pillanatra még azon is elgondolkodom, hogy elvetem az egészet a francba, de abba egy részem tuti belehalna. Mondjuk abba is, ha nemet mond. Szóval igazából csak egy féle képen nyerhetek – Ha van kedved, utána nálam alhatnál – tudtam, hogy ez lesz a reakciója. Lenyelem csalódott sóhajomat, és inkább próbálkozom még egy kicsit. – Nem szeretnék semmi olyasmit csinálni, amire még nem állsz készen. Csak több időt együtt lenni – már értem, hogy miért lépett le legutóbb. Ha ő is érzett már valamit akkor, az lett volna a világ legkínosabb pizsi partija. Így viszont minden más. Már a pasim. Ha járunk, akkor aludhatunk együtt, nem?

Látom tekintetében, hogy zakatolnak gondolatai, ezért egy gyengéden végig simítom karját, hátha sikerül kicsit megnyugtatnom. Tudnia kell, hogy nem fogom ráerőltetni magam, sem olyat tenni, amit ő nem akar. Egyszerűen csak órákig akarok beszélgetni és hülyéskedni vele, utána pedig a pulcsija helyett végre az ő illatát érezni elalváskor. Annyira talán nem nagy kérés. Szánalmas, de nem nagy.

- Rendben – ne boxolj a levegőbe Owen, az rohadtul gáz. Ne is ugrálj páros lábon, mert az még gázabb.

Még akkor se, ha kibaszottul boldog vagy.

oOoOo

Ujjaim görcsösen markolják a kormányt, miközben isten se tudja hányadszor ellenőrzöm magam a visszapillantó tükörben. Soha életemben nem izgultam még így randi miatt. Egész nap úgy éreztem magam, mintha hangyák mászkálnának a bőröm alatt. Az órákon és az edzésen alig tudtam koncentrálni, aminek meg is lett a büntetése. Sikerült megint úgy terhelni a térdem, hogy még rosszabb legyen, mint volt. Hayes edző a héten eltiltott a kosártól, csak a kispadról követhetem a csapat bénázását. Kicsit neheztelek rá, de tudom, hogy igaza van. Csak így jöhet rendbe a jövőhét szombati meccsig. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy Sebbel töltöm a plusz időt, de a csapat számít rám, még akkor is, ha csak megfigyelek és utasításokat osztogatok.

Leszedek egy vörösesbarna szálat ingemről, ami ezek szerint a harmadik tisztogatást is túlélte. Még jó, hogy tud Cielről különben azt hinné egy dögös vörössel randizgatok mellette. Pedig esküszöm az az ing még sosem volt rajtam randin. Bénán hangzik, de próbáltam olyat keresni, amit később csak hozzá tudok kötni. Még jó, hogy elég nagy gyűjteményem van fekete darabokból. A hosszú nadrág meg nem a legkellemesebb ilyen melegben, de taktikusan elfedi szorosan befáslizott térdemet. Ha egy futást nem mondtam le miatta, akkor egy randit végképp nem fogok. A lábam fáj, nem az agyam.

Azonnal magabiztosabb leszek, mikor megpillantom a házuk előtt ácsorgó srácot. Úgy pattanok ki hozzá, mintha semmi bajom nem lenne. Igazából nem is érzek semmit, csak erős késztetést, hogy lemondjunk minden programot, és a következő órákat a kocsim hátsó ülésén, smárolással töltsük. Istenem milyen csodálatos lenne.

- Szia – már hiányzott a hangja. Egész nap csak üzeneteket és egy apró mosolyt váltottunk a suliban. Megvan a szépsége a titkolózásnak, és tudom, hogy neki szüksége van rá, de még nem tudom hogyan teszek majd úgy nap mint nap, mintha nem is ismernénk egymást.

- Szia Seb – lusta mosollyal mérem végig. Imádom rajta ezeket a világos színeket. Lehet, hogy csak lelkes farkam miatt gondolom így, de jobban néz ki, mint valaha. – Irtó jól nézel ki – mormogom ajkaira, mielőtt bezsebelnék egy rövid csókot. Nyugalom Owen, fényes nappal van a kertváros közepén. Nem kéne megbotránkoztatni a rengeteg Karent.

- Mondja az, aki tényleg irtó jól néz ki – imádom, amikor zavarban van. Elteszem bókját ínségesebb időre. Én tisztában vagyok az adottságaimmal, de jól esik tőle hallani. Azon pedig dolgozni fogunk, hogy ő is elhiggye ezeket magáról.

Egy vércse is megirigyelné a visítást, ami megzavarja a délutáni békét. Esküszöm, hogy még madarak is felreppennek a közeli bokrokról. Néma sóhajjal fordulok a ház felé, amit túl jól tudok, hogy kié.

- Szia Riley – szemforgatva köszönök a lánynak, aki vonakodva, de hajlandó előbújni rejtekhelyéről. Nem is igazán vártam mást. Egy részem kicsit arra is számított, hogy Seb mellett fog állni, és szigorú tekintettel darálja majd mit tesz velem, ha megbántom a legjobb barátját. Ahhoz képest ez kellemes csalódás.

- Bocsi – kissé lehajtott fejjel int felénk. – Csak meg akartalak nézni titeket – érdekes módon akkor nem érdekeltem ennyire, mikor utána koslattam. De mindenki legyen rám büszke, lenyelem epés megjegyzésemet, mert tudom, Sebnek mennyire fontos ez a lány. Tudtam, hogy mindent el fog mondani neki a tegnap délutánról, és talán egy kicsit irigykedtem is. Ha lennének rajta kívül barátaim, biztosan én is eldicsekedtem volna, hogy mennyire rohadtul szerencsés és boldog vagyok.

- Nem gond, kösz, hogy segítettél előkészülni – még egy vigyort is sikerül megeresztenem felé. Egészen biztos vagyok benne, hogy részben az ő műve Seb mai megjelenése, és a haja, ami határozottan rendezettebb lett. Szerencséje, hogy még mindig rohadtul jól néz ki, különben örökre eltiltottam volna a pasim gyönyörű, göndör tincseitől.

- Bármikor – olyan őszinte vigyor jelenik meg arcán, amihez hasonlót sem láttam, míg megpróbáltam felszedni. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam.

Még egyszer ránk vigyorog, majd eloldalog a házuk felé. Helyes.

- Bocsi… nem tudtam, hogy nem bírja ki kukkolás nélkül – én szinte teljesen biztos voltam a dologban, szóval no para, licorne. Elégedett sóhajjal nyugtázom, hogy táskáját bedobja hátra, majd kényelmesen behuppan mellém. Tökéletesen mutat itt.

- Nem gáz – mielőtt meggondolnám magam, és vízszintesbe dönteném az ülését, felkapom napszemüvegemet. Nem csak a vezetéshez hasznos, hanem ahhoz is, hogy elrejtse a nyálcsorgatós pillantást, amivel a rövidgatyából előbukkanó combjait stíröltem. Egyszerre imádom és gyűlölöm, hogy ennyire ártatlanul szexi. – Már nem haragszom rá. Miatta ismertelek meg téged – giccsesen hangzik, de ez az igazság. Riley két szerencséje, hogy miatta került fel Seb a térképemre, és hogy ő a legjobb barátja. Csak ezért tudok újra undor nélkül nézni rá. Egy darabig még nem leszünk öribarik, de próbálkozni fogok, ha ezzel boldoggá tehetem Sebet.

Mosolya megváltozik, az aranyosan döbbentből lággyá és érzelmessé válik. Kiszárad a szám, és képtelen vagyok nem megbámulni ajkai kecses vonalát. A szemei tele vannak olyan érzelmekkel, amiket eddig sikerült elrejtenie előlem, de most már nem is próbálkozik. Bassza meg. Így nagyon hosszú lesz ez a vacsi.

- Mikor így nézel rám, meg akarlak csókolni – ha már kimondunk mindent, amit gondolunk, ezt sem tartom magamban. Imádom ezt a gyengéd érzelmekkel teli meglepett pillantást. A sima meglepettet is bírtam, de ez az új kedvencem.

- Mikor így nézek rád, általában én is – basszus.

Felszisszenve kapom rá tekintetemet ismét, de rossz ötletnek bizonyul. Az apró, szemérmes kis mosoly az utolsó csepp a pohárban. Lehajolok hozzá, és behajtom azt a csókot, amit korábban is akartam. Azt, amitől minden kertvárosi anyuka sikítva rohanna keresztért. Ujjaim a puha tincsek közé csúsznak, a kocsimat elárasztja a friss menta illata. Tényleg nem értem miért szerveztünk programot. Minden más elvesztegetett időnek tűnik, amit nem az ajkai kóstolgatásával töltök. Apró keze a tarkómra csúszik, ujjai a hajammal játszanak. Elégedett sóhajjal hajolok át szinte teljesen az ő ülésére, szabad kezemmel megtámaszkodva a teste mellett.

Megrezzen, mikor nyelvemmel végig simítok ajkain, de most nem próbál ellökni magától. Igyekszem minél gyengédebb lenni, újra és újra megismételve a mozdulatot. Nem célom bejutni, csak szoktatom az érzéshez. Egyelőre. Legszívesebben örökre így maradnék, de azonnal visszavonulok, mikor finoman meghúzza tincseimet. Zihálva támasztom homlokomat az övének, lehunyt szemekkel várva, hogy újra legyen elég vér az agyam működéséhez. Jól tette, hogy nem engedte elmélyíteni a csókot, akkor biztosan elvesztettem volna a fejem.

- Owen… - basszameg. Nyelvemre harapva fojtok vissza egy morranást. Szerintem lövése sincs, hogy mennyire szexi, mikor így sóhajtja a nevemet. Ha tudná, biztosan nem csinálná.

- Rendeljünk inkább házhoz – mormogom elgyötörten. Még lopok néhány pillanatot, mielőtt visszalökném magam saját ülésembe. Nem merek rá nézni, mert akkor megint elcsábulnék. Inkább hajamba túrva próbálom összeszedni erőmet. Hogy a francba lehet rám ilyen hatással? Mintha elcsapott volna egy busz, pedig még csak lazán csókolóztunk.

- Nem hiszem, hogy abból sok evés lenne – hallom, hogy mosolyog. Ahogy azt is, hogy végtelen zavarban van. Na jó, talán megengedhetek magamnak egy apró oldalpillantást. Túl aranyos, ahogy egyszerre próbálja elviccelni a dolgot, és nem teljesen kiakadni attól, hogy tényleg így lenne.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet áthívni estére.

- És ez gond? – kap egyet a neki tartogatott lusta félmosolyokból. Belemegyek, hogy elvicceljük a túl fülledté váló hangulatot. Mondtam már mennyire imádom, amikor így kipirul egy kis smárolástól? Kérdésemtől csak még jobban elvörösödik, miközben próbál egyé válni az üléssel.

- Indulj, különben lekéssük a foglalást – zavartan fordítja inkább az ablak felé tekintetét, de nem kerüli el figyelmemet a fészkelődése. Nyugi Seb, én is.

Beindítom a kocsit, és kicsit feltekerem a klímát, hátha a hideg majd helyrehoz minket.

- Mondtam már, hogy utálom a sushit? – mormogom miközben a GPS-re pillantok, és elindulok a kajálda felé. Halk nevetése a legcsodálatosabb dolog, amit ma hallottam. Még egy szórakozott mosolyt is kapok tőle, mielőtt visszamenekülne az elsuhanó város látványához.

Hagyok időt, hogy mindketten kicsit összeszedjük magunkat. Remélem nem haragszik, amiért így rárontottam, de egy kicsit elborult az agyam. Fogalmam sincs miért, általában nagyobb az önuralmam. Mondjuk általában nem egy végtelenül aranyos srácot fuvarozom, aki nem mellesleg a pasim. De nem hagyhatom, hogy ennyire kizökkentsen. Az este további részében latin szeretőből át kell vedlenem romantikus franciává. Nehéz úgy kezelni az első randit, hogy tényleg annak érződjön. Sokkal több bizonytalanság és ismerkedés kéne, de mi ezen már túl vagyunk. Nem annyira egyszerű ez a barátságból párkapcsolat dolog, de valahogy csak megoldjuk.

- Hogy ment a matek doga? – töröm meg a pár persze tartó csendet. Nem volt kínos vagy kényelmetlen, egyszerűen csak szeretem hallani a hangját. Egész nap nélkülöznöm kellett, most van mit bepótolni.

- Meh – fintorogva vonja meg vállait. – Nehezen tudtam koncentrálni – valóban? És mégis mi lehetett ennek az oka? Széles vigyorral sandítok rá, mire ismét egy adag szúrós tekintet a válasz. És egy kis pirulás mellé. Nem kell szégyelleni, nekem is egész nap te jártál a fejemben. Ezt azonban megtartom magamnak, nem akarok egy Seb alakú égésnyomot az ülésen.

- Szóval veszteni fogsz egy pontot? – ha nem tud figyelni, az azt jelenti, hogy csak másfélszer teljesít jobban az osztály legjobbjainál, nem pedig kétszer annyira. Tényleg egy kis mini zseni a srác. Őt kéne mutogatni azoknak, akik szerint a videójátékok ostobává és agresszívvá teszik a gyerekeket.

- Talán – szóval még így is lehet, hogy hibátlant alkotott. A kissé durcás pofi nem ver át, hallom rajta, hogy ha egy kicsit is, de büszke magára. Nem kéne ennyit szerénykednie, egy kis ego még senkinek sem ártott meg. Nem azt mondom, hogy menjen át Hunterbe, de időnként vállalhatná, hogy rohadtul okos.

- Már korábban is akartam kérdezni – előre hajolva nézek be a kereszteződésbe, mielőtt tovább hajtanék. – Miért nem indultál tavaly tanulmányi versenyeken? Gond nélkül meg tudtad volna nyerni őket – igen, lehet, hogy csekkoltam a suli dicsőség falát, de sehol sem találkoztam a nevével. Biztos vagyok benne, hogy ha indul, megnyeri, szóval arra jutottam, hogy meg sem próbálta. Már csak azt nem értem, hogy miért.

Megállok egy piros lámpánál, és kihasználom, hogy végre rendesen rá tudok nézni. Zavartan piszkálja az ingje szélét, szemeit konokul az ölére szegezve. Már az előtt sejtem a választ, hogy kimondaná.

- Próbáltam láthatatlan maradni – mert a túl okos diákok legalább annyira kitűnnek a sorból, mint a túl tehetséges sportolók. A legtöbb suliban hajlamosak a hierarchia csúcsán lévők kipécézni maguknak az okostojásokat, de a mi giminkre ez nem annyira jellemző. A magánsulik egyik előnye, hogy a tudást tényleg elismerik. Ha jól gondolom nem is ezért akart az árnyékban maradni, de nem igazán látom az összefüggést.

- Seb, nincs a homlokodra írva, hogy meleg vagy – szinte várom, hogy reccsenjen a nyaka, olyan lendülettel kapja rám hatalmasra nyílt szemeit. Senki sem szúrta volna ki, hogy a srácokhoz vonzódik csak azért, mert megnyer egy matekversenyt. Full abszurd feltételezés. Apró mosollyal próbálom megnyugtatni. Vajon az zavarja, hogy már ennyire könnyen átlátok rajta, vagy hogy ennyire lazán kimondom a dolgokat? Jobb, ha hozzászokik, nem igazán szeretem kerülgetni a kényes témákat. – Ha így lenne, már hetek óta járnánk – csak félig-meddig poén, de a célomat elérem vele. Kapok egyet a nem túl elegáns, röfögős horkantásai közül.

- Hülye vagy – vágja fejemhez, de közben halványan mosolyog. Elégedetten fordulok vissza az út felé. Alaposan belezúgtál ebbe a hülyébe, ne tagadd.

- Ne hagyd, hogy a félelmed visszatartson – túl sok mindentől fosztja meg magát csak azért, mert titokban akar tartani egy olyan dolgot, amiről igazán nem tehet. A gimi tényleg egy elcseszett hely, de nem kell ennyire megalkudni. Bőven elég annyira, amennyire én teszem. Lehetek menő, miközben elhallgatok néhány dolgot. Ő is képes lenne ugyanerre, ha igazán akarná.

- Te könnyen beszélsz, akkor sem mernének beléd kötni, ha balett ruhában mennél suliba – kiszélesedik mosolyom, és szemem sarkából látom, hogy kicsit azért ő is vigyorog.

- Mert abban is rohadt jól néznék ki – közlöm magabiztosan. Béna hasonlat volt, és amúgy is, engem is kinézhetnek maguknak, annyi a különbség, hogy én gond nélkül behúzok annak, aki az agyamra megy. Ő tényleg nem tenne ilyesmit, de most már itt vagyok, hogy elintézzem helyette. Jár némi bónusz azzal, hogy a pasim. Majd készítek neki egy listát ezekről. – Azért gondolkozz el rajta, jó? A versenyeredmények jól mutatnak az egyetemi jelentkezésnél is – játszom ki az utolsó kártyámat. Nekem azért fontos, mert így talán kicsit nőne az önbizalma, neki pedig azért lesz fontos, mert minden áron be akar kerülni álmai egyetemére. Egyszer már mesélt erről az egyik futásunk alatt, márpedig nem csak az ő memóriája jó. A legutolsó kis információ morzsára is emlékszem róla.

- Ez aljas volt – dünnyögi egy lesújtó pillantással. Hihető is lenne, ha nem tudnám, hogy valójában mennyire kedvel.

- Bocsi, a nemes cél érdekében néha be kell mocskolni a kezünket – drámai sóhajommal elnyerem nevetését. Helyes. Azért tényleg remélem, hogy átgondolja a dolgokat. Nem akarok olyan barát lenni, aki mindent rákényszerít, de őszintén hiszem, hogy ez jót tenne neki. Egyszer talán be fogja látni.

- Milyen volt a kosár edzés? – ezek megszokott kérdések, amiken kb minden nap végig megyünk, most még is néma maradok. Habozva dobolok kicsit a kormányon, miközben besorolunk egy kisebb dugóba. Egy idő után feltűnik neki a csend. Oda sem kell néznem, érzem magamon a pillantását. – Owen – halk figyelmeztetésként ejti ki nevemet. Persze tudom, tegnap este még váltottunk pár üzenetet, és megegyeztünk, hogy fő az őszinteség. Nem fogjuk azzal elcseszni, hogy elhallgatunk valamit a másik elől. Még akkor sem, ha az ő érdekében tennénk.

- Egy kicsit elszúrtam a dolgokat – vonok vállat, és igyekszem könnyedén venni a dolgot. A teljes valóság az, hogy kicsit be vagyok szarva. Lehet, hogy meg kéne nézetni egy dokival, de túlságosan imádom a kosárlabdát ahhoz, hogy a kispadról nézzem végig az igényt. Biztos csak túlerőltettem. – Pihentetnem kell a térdemet pár napig – rápillantok, elkapva aggodalmas pillantását. Úgy mered rám, mintha minimum azt jelentettem volna be, hogy amputálni kell az egész lábamat. Még mielőtt megint túlpöröghetne, megfogom egyik kezét, és finoman megszorítom ujjait. – Ne aggódj, minden oké. Legalább van indokom kihagyni Hunter buliját – most nem annyira vevő a poénkodásra, inkább csak tovább bűvöl tekintetével, mintha valami szemmel gyógyító próféta lenne.

Rákanyarodok az útra, ami már egyenesen a célhoz visz. Időben vagyunk, szóval minden oké. Nem fogom engedni, hogy bármi elcsessze az első randinkat. Azt akarom, hogy csodásan érezze magát. Azt tudom, hogy a csajoknak fontos az ilyesmi, és tippre a meleg srácok többségének is az lehet. Seb majd úgyis szól, ha valami nagy baromságot csinálok. Legalábbis remélem.

- Ez azt jelenti, hogy szabad az egész szombatod? – hosszú csend után teszi fel a halk kérdést. Annyira meglep a bátorságával, hogy még nevetni is elfelejtek. Csak egy élveteg mosolyra húzódnak ajkaim.

- Sajnos nem – megrázom fejel, fél szemmel figyelve csalódottá váló tekintetét. Tudtam. Leállítom a kocsit az étterem parkolójában, majd ártatlan arccal fordulok felé. – Már elígérkeztem. A rohadtul szexi pasimmal fogom tölteni, és azt csinálunk majd, amit csak szeretne – néhány pillanatig döbbenten pislog rám, majd kiszakad mellkasából egy megkönnyebbült nevetés. Ellágyult mosollyal gyönyörködök a látványában. Egy ideig. Aztán lopok magamnak egy újabb csókot, mert megérdemlem. Mert mindketten megérdemeljük.

oOoOo

- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt mind meg tudtad enni – piszkálódós vigyorral nézek végig a romokon, amiket az asztalon hagyott. Irdatlan mennyiségű különböző méretű és alakú teljesen üres tányér hever előttünk. Már csak néhány tálkában van némi szósz, de ennyi. Komolyan nem tudom hová tűnt ez benne, de imádtam nézni milyen élvezettel tömte magába a különböző sushikat.

- Hallgass! A sushi egészséges – vet rám egy szúrós pillantást, miközben hasát simogatja, mint egy várandós kismama. Minden erőmre szükségem van, hogy vigyorrá szelídítsem kikívánkozó nevetésemet. Annyira röhejesen fest, egyszerűen imádom.

- Jólvan, elfogadom – hátra seprek arcából egy rakoncátlan tincset. Úgy pirul el, mintha az utóbbi két órában nem az evőpálcikáimról ette volna le a neki nyújtott falatokat, és nem tisztogattam volna le az állára került szójaszósz maradványokat. A legtöbb sushi ízére nem is igazán emlékszem, túlságosan elnyomta Seb íze. Eltartott egy ideig, de sikerült meggyőzni, hogy ez a külön szoba teljesen biztonságos, csak akkor jönnek be a pincérek, ha jelzünk nekik. Utána már ő is el tudott lazulni annyira, hogy igazán kellemes legyen az este. De most kicsit muszáj lesz elrontanom a hangulatot, valamit tisztázni szeretnék, mielőtt hazamegyünk. – Seb – csak hümmög pihentető kajakómája közben. Vajon képes lenne bealudni, ha hagynám? Tippre simán. Elég jó alvókája lehet. – A szüleim valószínűleg ott lesznek, mikor hazaérünk – próbálom rávezetni a dolgokra, de úgy tűnik, jelenleg minden vér az emésztőszervrendszerénél van, az agyának már nem jut elég. Felnyitja szemeit, és értetlenül felém billenti fejét.

- És?

- Titokban akarod tartani a kapcsolatunkat? – olyan lendülettel ül fel asztal alá folyt állapotából, hogy sikerül a térdét bevágnia az asztalba. Csak a reflexeimnek köszönhető, hogy az egyik tányér nem végzi ripityára törve a padlón. Néha akkora szerencsétlenség tud lenni, de imádom.

Kicsit várok, hogy térdét dörzsölgetve húzhassa az időt. Ajkába harap, de biztos, hogy nem a fájdalomtól. Már megint túlgondolja a dolgokat.

- Azt hiszem igen. Még egy kis ideig – feleli csendesen, de kerüli a tekintetemet. Gondoltam. Aki ennyi ideig rejtegetett egy titkot, nem fog könnyen lemondani róla. Főleg, ha Sebről van szó. És azt hiszi, hogy az emberek másképp fognak nézni rá, ha elárulja nekik az igazat. – Te talán nem félsz, hogy mit szólnak hozzá? – csak félve pillant fel rám a szeme sarkbából.

- Kicsit talán tartok tőle, de bízom bennük – megvonom vállamat. A szüleim csodálatos emberek, ráadásul olyan közegben mozognak, ahol nem ritka, ha valaki a saját neméhez is vonzódik. Arról nem beszélve, hogy háromból két nagybátyám a férjével él, szóval lehet, hogy különösebben meg sem fogja döbbenteni őket, hogy beállok a sorba. Mondhatni tovább viszem a családi hagyományt. – Tudom, hogy szeretnek engem, ezen nem hiszem, hogy változtatna bármi. Anya pedig teljesen beléd szeretett, szóval kétlem, hogy kifogása lenne ellened – tenyeremet az arcára csúsztatva tartom magamon pillantását, mielőtt megint elmenekülhetne. Sejtem mennyire kényelmetlen neki ez a beszélgetés, de szeretném tisztán látni a dolgokat, hogy mindent jól alakíthassak. – Nem mondom, hogy nem aggódom kicsit, de nem bánom, ha kiderül – előtte nem félek egy kicsit gyávának lenni. A srácok előtt sosem mutatnék ilyen gyengeséget, mert azonnal szétkapnának, mint oroszlánok a sérült zebracsikót. De Seb más. Ő tökéletes. – Úgysem bujkálhatunk örökké, akkor minek húznánk a dolgot?

- Biztosan nem tehetjük? – mosolyogva simítok el egy aggodalmas ráncot homlokán.

- Nem – megrázom fejemet. – Életem teljesítménye, hogy egy olyan sráccal járhatok, mint te, nem foglak egy kő alatt rejtegetni – esküszöm depresszióra kéne osztogatni azt a fejet, amit most vág. Egyszerre döbbent, meghatott, és végtelenül zavart. Nem bírom megállni, lopok egy gyors csókot ajkairól mielőtt folytatnám. – De adok még időt, hogy megbarátkozz a gondolattal – hálás mosolya minden türelmet megér. Ezért hajlandó vagyok még egy kicsit nélkülözni, hogy a pulcsimban mászkáljon, és a suliban is együtt ebédelhessünk. De remélem azért nem várat majd a végtelenségig.

- Hogy lehetsz ennyire tökéletes? – motyogja elérzékenyülve.

- Így születtem – laza mosollyal hajolok újra ajkaihoz, de még nem csókolom meg. – Te pedig csak a legjobbat érdemled – szemei hatalmasra nyílnak, ajkai megremegnek, de nem adom meg neki, amire számít. Várok. És nem is hiába. Elégedetten vigyorgok bele csókunkba.

Bárcsak már otthon lennénk.

Legutóbb akkor láttam ennek a meggyötört pillantásnak a halovány mását, mikor Riley lekoptatta a saját buliján, de most valahogy élénkebb és fájdalmasabb. Baromi nehézzé válik lélegezni, a gondolataim pedig összekuszálódva cikáznak mindenfelé. Túl komollyá vált ez a beszélgetést, és az sem segít, hogy életében először ő az, aki makacsul kerüli az én tekintetemet, nem pedig fordítva. Mintha az óceán dühöngő habjai érdekesebbek lennének, mint ez az atombombaként bedobott téma, ami mindent feje tetejére állíthat, ha engedjük neki.

Nem értem, mi történik. Az lehetetlen, hogy komolyan gondolta.

- Tényleg ezt akarom – vallja be egy túl hosszúra nyúló csend után. Még mindig nem hajlandó felém fordulni, pedig kétségbeesetten próbálom leolvasni az arcáról, hogy ez a beszélgetés vajon jelentheti e azt, amit a szédítően dübörgő szívem remél. Utálom magamat, hogy ennyi elég volt, hogy ádázul reménykedni kezdjek, pedig még ha képes is srácokra olyan szemmel nézni, még mindig két szint különbség van köztünk a szociális ranglétrán. – de megértem, ha neked kényelmetlen.

- Nem, dehogy kényelmetlen – vágom rá azonnal. A legnagyobb probléma az, hogy mennyire NEM kényelmetlen. Az ellentéte a kényelmetlennek – csak… váratlan – találom meg nagy nehezen a szót, ami leírhatná a totális sokkot, ami alatt vagyok még mindig. Jobban belegondolva ez nem is a jó kifejezés rá. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem voltak jelek. Már önmagában az, hogy ennyire más, mint a sportoló haverjai, árulkodó lehetett volna. Az örökös figyelmessége, az elnyújtott pillantásai és a néhol elejtett bókok vagy megjegyzések az öltözködésemre. Igen, voltak jelek, csak nem mertem észrevenni őket. Nem mertem reménykedni, hogy valódiak. Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy bármit is akar tőlem. Eddig is kínzott a köztünk lévő távolság, de most, hogy tudom, hogy akár esélyem is lehetne nála, százszor rosszabb lett. Azt fel tudtam volna dolgozni, ha a jövőben barátnője lett volna, de ha barátja lesz, abba biztosan beledöglök.

Miért nem néz rám még mindig? Kiszáradt a szám, és hiába kortyolok a sörből, úgy érzem, szomjan halok.

- Nekem is az volt – sóhajtja. Elhiszem. Én elég fiatal koromban elkezdtem gyanakodni, hogy valami baj van velem, szinte már nem is emlékszem a konkrét rádöbbenés pillanatára. Ennyi idő távlatából úgy érzem, minta mindig is tudtam volna, hogy ez is a részem, mint ahogy tudtam, hogy göndör a hajam és barnák a szemeim. Ez persze nem teszi könnyebbé az elfogadását, mikor sorra jönnek a nehézségek. – Egy újabb titkom, amit csak te tudsz – ne. Ne mond ezt így. Ha úgy állítasz be, mintha különleges lennék, félre fogom érteni. Ha ilyen őszinte vagy velem, az engem milyen szörnyeteggé tesz, hogy hetek óta hazudozok neked? Még soha nem éreztem ilyen gyötrelmes bűntudatot az álbarátnőm sztorija miatt.

Ezek után hogy leszek képes előhozni a témát?

- De Riley… szóval te… – mormogom zavartan. Szeretném biztosan megérteni, hogy ez a pálfordulás végleges vagy csak most jött rá, hogy mindkét kapura képes lőni. Végre felém fordul a világoskék szemek félénk, tapogatózó pillantása. Nem bírom látni az elveszettséget a tekintetében. Nem illik hozzá. Egy ideje tudom, hogy nem olyan öntelt és magabiztos, mint amilyennek mindenki más látja a suliban, de még soha nem láttam őt így. Remélem látja rajtam, hogy akármit is mond, a barátságom visszavonhatatlanul az övé. A fenébe, ha így néz rám, még egy másik srácot felszedni is segítenék neki, csak hogy boldog lehessen. Ez mennyire szánalmas?

- Barbiet és Kent is ágyba vinném – erősíti meg a második megérzésemet egy szerencsétlen hasonlattal. Nem akarom elképzelni, hogy akár Kent, akár Barbiet ágyba viszi. A nagyravágyó képzelgéseimben csak egyetlen embert látok szívesen mellette az ágyban. Magamat. Nagy szavak valakitől aki nyuszi volt elfogadni még egy fránya pizsi parti meghívást is tőle. – Elég rég óta gyanakszom, de… – elakad a hangja, és pontosan tudom, hogy miért.

- Nem könnyű elismerni, még magadnak sem – fejezem be helyette halkan. Én ugyan fiatalon rádöbbentem, hogy a nők egyáltalán nem mozgatnak meg bennem semmit, de ez nem tette könnyebbé a feldolgozását és az elfogadását. Ő mondjuk legalább elmondhatja magáról, hogy félig hetero. Igazából nem veszített semmit egy normális pasi érdeklődéséből, csak kiegészítette egy kis plusszal. Ha olyan kedve van, soha nem is kell pasikkal randiznia, élhet normális, teljes hetero életet, ahogy eddig is tette. De akkor miért néz még mindig úgy rám, mintha gyötörné valami?

- Valahogy így – nyugtázza bólintva, de még kimondatlan szavak lógnak köztünk a levegőben, érzem. A bőröm libabőrössé válik, nem tudom, hogy a várakozással teli feszültségtől vagy az első esti fuvallatoktól. – Vagy csak a megfelelő srác kellett, hogy biztos legyek benne – szerencsére pont az asztalon, biztonságos távolságban van a söröm maradéka, így nem történik újabb baleset. Lebénultan, kétségbeesetten próbálom felfogni a lehetetlen szavakat. A megfelelő srác? Nem mondaná így, ha nem rám gondolna… ugye? Nem, ő túl empatikus ahhoz, hogy ilyenekkel dobálózzon valaki másnak, mint a megfelelő srác. Még a béka feneke alatt lévő önbizalmam sem képes ennyire felülírni a józan észt, ez már nem lehet félreértés.

Kár, hogy ha mégis az, irtó nagyot fogok koppanni.

Ezért vallotta be nekem, hogy biszex? Ezért hozta fel a témát? Mert tetszem neki? De hogyan… ez lehetetlen… én nem tetszhetek neki. Unalmas, röhejes és kétbalkezes vagyok. Egy láthatatlan senki, akinek a létezéséről sem tudna, ha nem zúgott volna bele Rileyba év elején. A szívem a torkomban dübörög, szinte megfojt. Az agyam, amire mindig büszke voltam, totálisan cserben hagy. Életemben először nem értek egy igazán egyszerű képletet.

- Owen… – nyöszörgöm összeszoruló torokkal. Szükségem van rá, hogy kimondja, ki az a srác. Túl gyáva vagyok visszakérdezni. Nem tudom, hogy attól félek jobban, hogy én vagyok vagy attól, hogy valaki más. Én csak nyugodt, stresszmentes gimis évekre vágytam. Nem álmodtam szerelemről vagy párkapcsolatról. Amíg meg nem ismertem őt. Csak ma délután több mini szívrohamot kaptam, mint akartam volna a négy év alatt összesen. Mégsem tudom becsapni magamat ezekkel a gondolatokkal. Én akarok lenni az a srác. Mindennél jobban.

Egy emberként nézünk hátra a mögöttünk felharsanó, ismerős nevetések hallatán. Túl sokszor szűrődtek fel ugyanezek a hangok a teraszunkról egy-egy csapatgrillezés alkalmával.

- A picsába – morogja Owen elégedetlenül, és teljesen osztozom az érzésben. Az utolsó dolog, amire a kényes témánknak szüksége volt, a kosarasok éles viháncolása és a lebukás veszélye. – Tűnjünk innen – bólintok és követem őt a pálmák és más vendégek takarásában. Még a söreinket is hátrahagyjuk, pedig Owen hősiesen kiflörtölte őket a pultos csajból. El sem hiszem, de sikerül úgy elmenekülnünk, hogy nem szúrnak ki minket, pedig a mellettem bujkáló hatalmas kosaras elég látványos jelenség.

Csak mikor elmúlik a vészhelyzet, döbbenek rá, hogy egy ponton megragadta a kezemet, és úgy húzott maga után. Az ujjai forrók és erősek az enyémek körül. Már sokszor rajtakaptam magamat, hogy a kezét bámulom, nem véletlenül tudja olyan könnyedén megragadni a kosárlabdát, irtó hosszú ujjai vannak. Nem akarom elengedni őket. A bőröm szinte lángol ott, ahol hozzám ér. Nem csak ott.

- Megérte a sok Assassin’s Creed – használja ő is a humort, hogy kicsit feloldja a legrosszabbkor félbeszakított pillanat feszültségét.

- Nem azt mondtad, hogy egyiket sem vitted végig, mert kirageltél az osonós részeknél? – megyek bele a játékba, amíg emésztgetem az imént történteket. Még nincs bátorságom feltenni a köztünk lappangó kérdést. Magamat ismerve talán soha nem lesz.

- De amíg ki nem nyomtam a francba, addig sokat játszottam vele – szabadkozik makacsul. Nekem ne mentegetőzzön valaki, aki lerakja a világ egyik legjobb játékát, csak azért mert kicsit nehéz. Igazából egy szavam sem lehet. Én az élet nehézségei elől menekülök hasonló módon.

- Hát persze – forgatom meg a szemeimet, hogy húzzam kicsit az agyát. Bármit megtennék, hogy segítsek eltüntetni az arcára rajzolódó aggodalmakat. Bármit, kivéve azt, hogy végre rávegyem magamat azokra a szavakra. Hogy feltegyem a kérdést, ami szétszakítja a mellkasomat. Életemben először egy karnyújtásnyira van a boldogság lehetősége. Eddig azt hazudtam magamnak, hogy nem akarom, túl gyáva voltam még csak belegondolni is, hogy megtörténhet, hogy működhet, hogy rátalálhatok valakire, aki elfogad. Ha valami csodával határos módon akar tőlem valamit ez a srác, meg kell hoznom a döntést, hogy maradok a biztonságos kis állóvizemben vagy kockára teszek mindent, amiért eddig küzdöttem. Remélem képes leszek jól dönteni.

De még mindig lehet ez az egész egy hatalmas félreértés.

- Bocsi – engedi el a kezemet hirtelen. Megdörzsölöm az érintése melegét elveszítő ujjaimat. Hiányzik. A fenébe. Az érzelmek, amiket eddig képes voltam egy apró kis dobozba zárni odabent, lassan kiszivárognak a rejtekükből. Ha nem ismerném őt, azt hinném, hogy ő is olyan iszonyatosan zavarban van, mint én. Még soha nem láttam így viselkedni, kettőnk közül én szoktam egy hatalmas romhalmaz lenni. Általában bejön az önbizalma, de furcsán aranyosnak látom így is. Hogy lehet azt gondolni egy hét láb magas fasziról, hogy aranyos? De hiszen tényleg az. Igazából mindig az volt. Összeszorul a mellkasom a remény újabb hullámától, pedig ez még nem jelent semmit. – Egy kis séta a parton? – zavartan bólintok, és a cipőimből kibújva követem őt a langymeleg homokot nyaldosó hullámok peremére. A hűvös víz újra emlékeztet, milyen meleg volt a keze az enyém körül.

- Még valamit el kell mondanom – töri meg a hosszúra nyúló csendet. Képtelen vagyok rá nézni, inkább a szürkületbe vesző horizontot figyelem. Csillagtalan, hűvös éjszakánk lesz.

- A srác, akit említettél – suttogom rekedtesen. Képtelen vagyok tovább magamban tartani a szavakat. Ez az, amit el akar mondani? Hogy ki az a srác?

- Egy antiszoc kis kocka – a szavai és a hangjából rejlő mély kötődés rá kényszerítik a pillantásomat. Annyira közel van, hogy érzem a belőle áradó sajátos illatot, amit mindig idegesítően vonzónak éreztem. A szívem őrült vágtába kezd. Ezt már nem lehet félreérteni. Szinte megszédülök a szavai véglegességétől. A lehetetlen helyzettől, amibe cseppentenek. Én vagyok az a srác. Tényleg én vagyok. A fiú, akibe menthetetlenül, minden próbálkozásom ellenére belezúgtam az elmúlt hetekben, úgy érez, mint én. Hiába minden logika, alig tudom elhinni. Hiába bízok az őszinteségében, még mindig alig merem beleélni magamat. Meg tudnám adni neki azt, amit ő egy kapcsolattól elvár? Tudnék lazítani az eddigi kényszeres rejtőzködésemen? Képes lennék járni a kosárcsapat kapitányával és ezzel akaratlanul is reflektorfénybe kerülni a suliban? Vagy ő képes lenne titkolózni? Működhet ez egyáltalán két fiú között? Nem fogja kiábrándítani a tapasztalatlanságom? Nem fog félúton rájönni, hogy a lányokkal jobb volt? – Egy vicces, figyelmes és végtelenül aranyos kis kocka – az érintése az arcomon, és a gyengéd, érzelmes mosolya, amiről most már tudom, hogy csak nekem szól, elvágják a fejemben üvöltő kérdéseket. Aranyos. Azt mondta, hogy aranyos vagyok. Hatalmasra nyíló szemekkel próbálom felfogni ezt a pillanatot. A bókjait, az érzelmeit, a pillantását. Nem gondoltam, hogy ez megtörténhet velem, ezért soha, de soha nem próbáltam felkészülni rá. Fel lehet egyáltalán? – Egy kis kocka, akinek a barátnője a legszerencsésebb ember a világon – sóhajtja végül elszomorodva. Nem. A köztünk lévő távolság fizikailag fáj ebben a pillanatban, de tudom, hogy megérdemlem a fájdalmat a hazugságaim miatt. Az egész azért volt, hogy magamat védjem, soha nem jutott eszembe, hogy valakit bánthatok vele. Pont őt. Elkapom a kezét, mielőtt végleg visszahúzhatná magához. Még mindig képtelen vagyok józan gondolkodásra, de azt hiszem ez az első olyan pillanat az életemben, mikor végre nem az agyam csapongására kell hallgatnom, hanem egy sokkal természetesebb ösztönre, ami most üvölt bennem, hogy áruljak el mindent.

Vajon elveszítem, ha megtudja, hogy hetek óta hazugsággal etetem? Megérdemelném.

- Nincs semmiféle barátnő – erőltetem ki magamból a szívszorító vallomást, és csak reménykedni tudok, hogy nem gyűlöl meg érte. Az egyetlen reményem a kezeim közé kaparintott ujjak melege. Még nem húzta el tőlem.

- Tessék?

- Én… – egy barom voltam. – az egész Riley ötlete volt – fűzöm hozzá mentegetőzve. Riley jön nekem annyival, hogy ezt a balhét elvigye helyettem. Ugyan én voltam az első, aki meggondolatlanul kinyögte, de ő épített az apró füllentés köré egy teljes kitalált történetet. – Egyszerű kifogásként indult, hogy könnyebb legyen visszautasítani a lányokat, akik randizni akartak velem, de Riley túlságosan beleélte magát, én pedig csak sodródtam az árral – fejezem be gyorsan a sztorit nagy vonalakban. Tudnia kell, hogy egy percét sem élveztem annak, hogy kamuznom kell neki. Pont neki. – Ne haragudj, nem akartam hazudni neked, csak nem tudtam hogyan mondhatnám el – szomorodok el halkan. El akartam mondani. Tényleg. De rettegtem, hogy elveszítem a barátságát. Én nem tudtam olyan erős lenni, mint amilyen ő volt.

- Miért kellett visszautasítani a lányokat? – teszi fel a nyilvánvaló kérdést. Na pont ezért nem mondtam el neki. Mert ez a kérdés követi. Eddig nem álltam készen, hogy Rileyn kívül másnak is elmondjam, de most már tudom, hogy nem bujkálhatok örökre. Nem akarok még három évet várni, hogy elkezdődjön az életem. Soha nem akartam, csak bemeséltem magamnak, hogy így könnyebb lesz. A fenébe a könnyűvel. A fenébe a nyugodt gimis évekkel. A fenébe az egyetemmel. Vele akarok lenni, és most, nem pedig három év múlva. Nem akarok tovább a félelmeim rabja lenni.

- Mert meleg vagyok – vallok színt halkan. Kimondom valakinek a szavakat, amiket még évekig magamban terveztem tartani, de ő kiérdemelte őket. – Sajnálom, el kellett volna mondanom – suttogom reménykedve, hogy meg tudja bocsátani a titkolózásomat. Ha valaki, ő megérti, hogy ez milyen nehéz.

A belém ivódott pesszimizmus miatt szinte várom, hogy elhúzza a kezét a görcsössé váló szorításomból, de valami teljesen mást tesz. A másik keze ujjai finoman az arcomra simulnak. Csak most döbbenek rá, hogy könnyeket töröl le, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. Az érintése olyan, mint egy néma megbocsájtás. Talán ez az a pillanat, mikor végleg győzedelmeskedik rajtam a remény.

- Mert féltél, hogy a menő srácok rád szállnak miatta – alig észrevehetően bólintok. Szinte megsüketülök a szívem dübörgésétől. Tudtam, hogy ő megérti. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Kívülről és belülről. Egyszerre kemény és gyengéd, öntelt és bizonytalan, népszerű és magának való. Minden egyes arcát imádom.

- Mentségemre legyen szólva, a menő srácok általában ezt szokták csinálni – védekezek apró mosollyal. Egy ideje már tudom, hogy ő biztosan nem nézne le miatta, de mire ebben biztos lettem, addigra túl fontos volt, hogy kínossá tegyem a barátságunkat. Képtelen voltam előhozakodni vele. Talán meg tettem volna pár hónap múlva, talán soha.

- Gondolom eszedben sincs járni az egyik ilyen menő sráccal – hajol közelebb egy gyengéd mosollyal. Rémisztően közel. Az ujjai a hajamba bújnak, a fejbőröm bizsereg a kellemes érzéstől. Teljesen lebénít. Még megkönnyebbülni sincs időm, hogy nem haragszik rám, a szavai a boldogság furcsa pánikrohamát keltik bennem. Fogalmam sem volt, hogy boldogságtól is lehet pánikolni. Eddig. Túl sok. Túl boldog vagyok. Járni. Járni akar velem. Owen a barátom akar lenni. Nem úgy, ahogy eddig, hanem teljesen, totális máshogyan. A pasim. A legjobb barátom a pasim akar lenni. A srác, akibe őrültem belezúgtam járni akar velem. Ez nem lehet a valóság. Ez túl jó hozzá.

Nem kéne most leguggolni, és az arcomat a kezeim mögé temetve kényszerpihenőt kérni, ugye?

Azt hiszem nem. Ez tuti nem az a pillanat.

Válaszolj Seb. Álmaid pasija választ vár álmaid kérdésére, te hülye. Válaszolj már.

- Már tudom, hogy nem mind ugyanolyanok, szóval talán tehetek egy próbát – suttogom bizonytalan mosollyal. Még magamat is meglepem, hogy alig remeg a hangom. Nem tükrözi a bennem tomboló érzelmek kavalkádját. Nincs időm felfogni, hogy mi fog történni, csak mikor már az ajkaimhoz érnek a puha, meleg ajkai. A tömény illata átjárja minden érzékemet. Az ujjai gyengéd, finom noszogatással irányítják a fejemet, hogy kicsit feljebb emeljem az arcomat. Annyira új, annyira idegen a nedves, puha ajkak masszírozó érintése, mégis csodálatos. Teljesen romba dönti a gondolataimat. Fogalmam sincs, mennyi ideig tart, de nem elég. Mikor kicsit távolabb hajol tőlem, hogy megkeresse a kábult pillantásomat, már nem csak az eddigi szelíd, gyengéd érzelmek szunnyadnak a pillantásában, hanem valami más is, amit még nem tudok hova tenni, de melegebbé válik tőle a levegő. Halkan pihegve, még életem első csókja hatása alatt merülök el benne.

Most már tudom, miért áradoznak minden romantikus regényben a csókokról. Azt is tudom, hogy nagyon nagy kár lett volna egyetemig várni vele.

- Ez most tényleg megtörtént? – suttogom bódultan. És pont itt, ahol mindig álmodoztam róla. Szinte várom, hogy felébredjek a gyűrött, kitöltetlen matek dogámon, kicsengetés előtt három perccel.

- Igen – mosolyodik el lassan. Azzal a tipikus lomha, hihetetlenül férfias mosollyal, amitől remegni kezdenek a térdeim. Vagy az is lehet, hogy a csók volt, de iszonyatosan zavarba jövök tőle. Most döbbenek rá, hogy az egyik kezét még mindig fogva tartom a testünk között, de még mindig képtelen vagyok elengedni. Annyira hihetetlenül jól néz ki. Ahogy lenéz rám, a félhosszú tincsei az arca mellett hullnak a homlokára, de olyan szabályos tökéletességgel, mintha órákat töltött volna vele, hogy beállítsa. Ő valahogy mindig úgy néz ki, mintha egy egész stáb dolgozott volna a külsején indulás előtt. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a srác pont engem akar.

- Az nem lehet – kezdek el ömlengeni a zavaromban. Valamivel ki kell töltenem ezt a pillanatot, különben elájulok. – Tudom, hogy mindjárt felébredek az ágyamban, és nagyon csalódott leszek. Ilyen jó dolgok velem nem szoktak…

- Seb – halkan felnevetve sóhajtja a nevemet a számra. Ebben a rövid, szórakozott nevetésben ott van a nehéz téma utáni megkönnyebbülés, a friss kapcsolat izgalma, és minden, ami az én mellkasomat szét akarja szakítani. A nevetése szellője megcsikizi az ajkaimat. Elfojtja nem csak a zavart szóáradatot, de még a máskor sosem szunnyadó, cikázó gondolataimat is. – Általában imádom a fecsegésedet, de most van jobb ötletem, hogy mit kezdjünk azokkal a gyönyörű ajkakkal – az ajkai újra a számra simulnak. Nem tudom megszokni a bókokat tőle. Most komolyan azt mondta, hogy gyönyörűek az ajkaim? A lassú, végtelenül gyengéd csók annyira ellazít, hogy szinte pocsolyává olvadok az ölelő karjaiban. Nem tudom, hogy ő húzta el a kezét az enyéim közül, vagy én kapaszkodtam előbb a vállaiba, de finoman magához húz a visszaszerzett kezével. A belőle áradó forróság átjárja minden porcikámat. Imádom az izmaiban rejlő erőt, mikor bátortalanul megszorítom. Imádom, hogy kicsit közelebb présel magához válaszul. A nyelve puhán, váratlanul forrón simítja végig az ajkaimat, és a testemben eddig lassan örvénylő, kellemes melegség hirtelen válik rémisztően céltudatossá. A szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Valahol a tudatom mélyén döbbenek rá, hogy ha kicsit is felizgulok, azt ebben a pózban azonnal érezni fogja. A pánik egy riadt, meglepett nyögésként szökik ki az ajkaim közül, és olyan ösztönösen lököm el magamat tőle, mintha attól félnék, hogy lángra gyulladunk. Hátralépek, mikor elereszt, de egy nagyobb hullám pont eléggé lelassítja a menekülő léptemet, hogy leragadjanak a lábaim, és seggre üljek a nedves homokban. Néhány másodpercig kölcsönös döbbenettel próbáljuk értelmezni a kaotikussá vált szituációt, majd szinkronban törünk ki meggyötört, kínos röhögésben. Ki más szúrná el ennyire az első komollyá váló csókját a pasijával? Még engem is meglepett, mennyire nem akartam, hogy érezze a reakciómat. És maga a reakció is. Nem gondoltam, hogy elég egy apró érintés a nyelvétől, hogy villámok járják át a testemet. Soha nem mertem álmodozni róla, hogy a közeljövőben pasim lesz, akivel ilyen dolgokat fogunk csinálni.

Milyen dolgokat fogunk csinálni?! Belegondolni sem merek. Hirtelen a jó pár évnyi melegpornóban lévő jelenetek túl valóságossá váltak. Megint előre rohanok fejben, és olyan dolgokon aggódok, amiken még nem kéne. Vagy kéne? Ha járni fogunk, akkor ez is a része lesz. Mikor lesz a része?

- Sajnálom – dünnyögöm az arcomat a kezeim mögé rejtve. A problémás helyzetemnek mondjuk kifejezetten jót tesznek a combomig csapó jéghideg hullámok. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem élveztem. Inkább nem akartam, hogy tudja, mennyire. Ha most döbbent rá, hogy bi akkor mi lesz, ha egy másik pasi merevedése fogja rádöbbenteni, hogy mégsem? Tuti elsüllyedek, ha ez megtörténik.

- Én is – nyújtja felém bocsánatkérően a kezét, de még várok egy kicsit, amíg teljesen lenyugszik a testem a hidegtől. – Kicsit elkapott a hév – mosolyodik el bűnbánóan. Eddig imádtam a barátságunkban, hogy mindenről tudtunk beszélni. Nem most akarom elkezdeni, hogy magamban rágódok dolgokon, ahelyett hogy megbeszélném az emberrel, akiben legjobban bízom. Akkor ugorjunk fejest ebbe az őszinteség dologba.

- Nem zavart, csak megijesztett a saját… reakcióm – motyogom szégyellősen, és végre elfogadom a felém nyújtott kezét. Olyan könnyedén húz fel, mintha súlytalan lennék, pedig biztosan nehezebb vagyok, mint a csajok, akikkel eddig kavart. Hálás vagyok, hogy a pillantása az arcomon marad, és nem próbálja megkeresni lejjebb az említett reakció nyomait. Szerencsére a hideg víz amúgy is elmosta. Jó kis sokkterápia ez az este. Forróság, hideg, forróság, hideg. Most épp hideg.

Kiröhöghetne az újdonsült bénázásom miatt, de nem teszi. Ő nem. Ő a legtökéletesebb választ adja mindenre.

- Ugye tudod, hogy én örülök annak a reakciónak? – kérdezi kicsit bizonytalanul, mintha azt latolgatná, milyen szavakat használjon, hogy ne rémisszen el maga mellől. Lehet, hogy képes vagyok hülyeségeket csinálni a pillanat hevében, de annyira hülye soha nem leszek, hogy hátat fordítsak neki. Főleg, ha így néz rám. Max néha riadtan ugrok egyet, mint valami mezei nyúl.

- Nem tudom – gyerünk Seb, őszinteség. Őszinteség. Nem fogja tudni, min parázol, ha nem mondod el neki. – Bepánikoltam, hogy talán még nem igazán tudatosult benned, hogy tényleg fiú vagyok – ha csókról van szó, nem annyira más egy pasit csókolni, mint egy csajt, amíg nem szorul a combodhoz a merevedése. Próbálom sokat mondóan hangsúlyozni a szavakat, hogy megértse a jelentésüket anélkül, hogy ki kéne mondanom a pénisz bármilyen szinonimáját. Basszus, hogy kéne bármi ilyesmit csinálnom, ha még beszélni sem tudok róla?

El akarok süllyedni. Mindjárt ások is magamnak egy lyukat a homokban, ennek a szép fehér futó szettnek ezen a ponton már úgyis mindegy.

Kicsit hálás vagyok, hogy végül elfojtja azt a mosolyt, amitől megrezzentek az ajkai. Inkább megfogja a másik kezemet is, és újra közelebb húz magához, épp annyi távolságot tart, hogy ne simuljon össze a testünk. Arra még nem állok készen, ráadásul gondolom nem vágyik egy adag óceánvízre a nadrágján.

- Tudom, hogy fiú vagy – nyomatékosítja bennem az infót. Szegény srác tuti nem volt rá felkészülve, hogy valakit ma a saját neme egyértelműségéről kell győzködnie. – És azt is tudom, hogy imádni fogom érezni a reakcióidat – mosolyodik el igazságtalanul szexin. Olyan szexin, hogy a testem majdnem leküzdi az combomra tapadó hideg ruha hatását. Szerencsére végül a hideg és a bizonytalanság győzedelmeskednek. Ezt a mosolyt sem ismertem eddig. Egy új mosoly. Elraktározom az emlékeimben, hogy este a szobám magányában újra elővehessem.

- Tuti? – suttogom félénken.

- Soha semmiben nem voltam biztosabb – simítja az arcomra a kezét, de most nem csókol meg. – Viszont induljunk vissza, mielőtt megfagysz – kicsit kábultan, a szavai és a gyengéd érintése hatása alatt bólintok. Visszahúzzuk a ledobott cipőinket, és elindulunk a puha homokban. Fogalmam sincs melyikünk fogja meg a másik kezét, annyira egyszerre nyúlunk érte, és ez most nem olyan kézfogás, mint mikor megragadod egy barátod kezét, hanem finoman összefűzzük az ujjainkat, mint az igazi párocskák. Mert már azok vagyunk. Egy pár. Még mindig nem fogtam fel. Az apró mosoly, amit váltunk, újra átmelegít.

Soha semmiben nem volt biztosabb.

Akkor talán én is bízhatok benne. Már eldöntöttem, hogy nem leszek a félelmeim rabja többé.

Mikor elérjük a futópálya fényeit, nehézkesen, de elengedjük egymást. Még nincs túl késő, egész sok futó szállingózik a környéken, és még nem igazán ejtettük meg azt a beszélgetést, hogy mennyire akarjuk publikussá tenni a kapcsolatunkat. Még mindig tartom, hogy csapatkapitányság ide vagy oda, a gimis életünk pokollá válhat, ha túl hangosan hirdetjük a szokatlan párosunkat. Minden szempontból szokatlan, talán nem is a nemünk egyezése a legnagyobb probléma. Minden létező dolog ellenünk szól az érzéseinken kívül.

Túl gyorsan érünk haza, és én még nem tudom eldönteni, hogy készen állok e arra, hogy elbúcsúzzak tőle. Eddig is hiányzott, ha nem beszéltünk vagy ha sok ideje nem láttam, de ez egy pillanat alatt billent át abba, hogy minden létező percemet vele tölteném, ha tehetném. A kelletlen, ragaszkodó pillantása arról árulkodik, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

- Búcsúcsók? – kérdezi apró vigyorral. – Szigorúan nyelv nélkül – teszi hozzá kicsit játékosan. Nem tudok nem elvigyorodni. Ó értem, szóval már elég idő eltelt, hogy szemétkedjünk. Imádom érte. Imádom, hogy belecsempészi a korábbi barátságunk humorát a friss kapcsolatunk nehezebb kérdéseibe. Így, hogy tudom, hogy ilyen lazán fogja fel a dolgot, annyival könnyebb. Örülök, hogy meg tudtam beszélni vele. Ezt is. Mindent. Azért persze a grimaszolós szúrós pillantását, ami jár, megkapja. Remélem örül neki.

Elé lépek, és lábujjhegyre emelkedve simítom az ujjaimat a tincsei közé, hogy kicsit lejjebb húzzam magamhoz. Annyira tetszik, hogy ilyen magas. Minden porcikámat jóleső melegség járja át, mikor átölel, és engedi, hogy finoman megcsókoljam. Mielőtt elválnék tőle, lassan, finoman simítom végig az alsó ajkát a nyelvemmel. Érzem megszorulni a kezét a derekam körül, és az elakadó lélegzetvételét. Imádom, hogy hatással tudok lenni erre a csodálatos férfira. Még mindig nem tudom, hogy lehetséges, de ha már valahogy megtörtént, kiélvezem minden pillanatát. Elvigyorodva lépek hátra, mielőtt ő is válaszolhatna a nyelvével. Édes a bosszú. Ebben az esetben tényleg, mert baromi jó volt az ajkainak az íze. Annyira, hogy kicsit magamat is büntettem a csók megszakításával.

- Jó éjt – szelídül apró, szégyenlős mosolyra a vigyorom.

- Seb – finoman fogja meg a kezemet, mielőtt erőt vehetnék magamon, hogy elinduljak a kapuhoz. A nevem minden egyes alkalommal csodálatosan hangzik a szájából. Újra magához húz, és gyengéden, újabb bosszú vagy visszavágás nélkül csókol meg. Képtelen vagyok elszakadni tőle. Percekig tudnám érezni az ajkait a sajátjaimon. – Mikor vihetlek el randizni? – megdöbbenek a váratlan kérdésen, mikor végre rávesszük magunkat, hogy ne egymás szájáról vegyük a levegőt. Randi. Eddig fel sem fogtam, hogy nem csak járni, randizgatni is fogunk. Egy randi Owennel. Úgy, hogy nem Riley rángat el rá. Végigfutom a hetemet, ami aggasztóan sűrű, de ha szombatot mondok, belehalok a várakozásba. Kedden töri dogát írunk, amire illene tanulni valamennyit, de most ez sem tud érdekelni.

- Holnap? – kérdezem bizonytalanul. Ha nem lenne teljesen röhejes ötlet, azt mondanám, hogy szökjünk meg most. Még soha nem utáltam az üres szobám gondolatát, eddig a percig.

- Edzés után szabad vagyok – mosolyodik el elégedetten. Lehet, hogy azt hitte, hogy Riley kettő vagyok, és csak hétvégére tudom besűríteni? – Mit szólnál ha vacsoráznánk a kedvenc sushi éttermedben? – egy pillanatra felcsillan a szemem, de azonnal rájövök, hogy ugyan szerencsére a város kicsit távolabb eső részén van, nem teljesen kizárt, hogy ismerősökbe botlunk. Mondjuk ha jól emlékszem vannak kisebb bérelhető termecskék, japán stílusú elhúzható ajtókkal meg minden.

- Oké – felelem kicsit hezitálva.

- Foglalok magunknak külön szobát – jön rá azonnal a bizonytalanságom okára. Bátortalan mosollyal bólintok. Most rajta a sor, hogy kicsit habozzon, nem teljesen értem, hogy miért. – Ha van kedved, utána nálam alhatnál – a hatalmasra nyíló szemeimbe valószínűleg túl látványosan ül ki a pánik, mert folytatja. – Nem szeretnék semmi olyasmit csinálni, amire még nem állsz készen. Csak több időt együtt lenni – simítja végig a karomat gyengéden. Az érintése útját árulkodó libabőr követi. Hosszút pislogva élvezem a bőröm borzongását, miközben átgondolom a szavait. Ha most nemet mondok, holnap gyűlölni fogom magamat, mikor el kell búcsúznom tőle. Most is alig tudom elengedni.

- Rendben – adom be a derekamat elmosolyodva, és a szavaimat várakozással teli izgatottság követi. Holnap nála alszom. Együtt alszom a pasimmal, akiért odáig vagyok.

Ez komolyan az én életem vagy átkerültem egy párhuzamos univerzumba? Ha igen, akkor soha többé nem megyek vissza, ez most már a sajátom.

- ⚣ -

- Ne ficánkolj már – morog Riley, mikor lapozok egyet a töri könyvben, miközben ő épp a kusza hajtincseimet próbálja vállalható formára vágni. Tökéletes munkamegosztás. Mióta ollót mertek adni a kezünkbe a szüleink, ő vágja a hajamat. Neki ez hobbi, nekem pedig áldás, hogy nem kell fodrászatokba rohanni, mert valaki megmagyarázhatatlan módon élvezi, hogy megnézett hatvan youtube videót a göndör haj helyes ápolásáról és vágásáról. Régen mindig sírt, hogy ő is göndör hajat akart, de szerencsére kinőtte. Rájött, hogy nagyobb macera, mint áldás, vagy nem tudom.

Már reggel elmeséltem neki mindent, ami tegnap történt Owennel, és szerintem legalább három utcaszomszédunkat felverte a fangirl sikolyaival. Természetesen ezután alapvető volt, hogy életcéljának tűzte ki, hogy minél jobban kicsicsázzon az első randimra. Mikor hazaestünk a suliból, még a faházba is felrángatott rituálisan kipipálni a listám megfelelő bejegyzéseit. Mondanám, hogy ő izgatottabb, mint én vagyok, de hazugság lenne. Még soha életemben nem izgultam ennyire semmi előtt. Azt hinné az ember, hogy ha egy barátjával randizik, már minden gördülékeny és megszokott, de ez baromira nem így van. Ez az érzés minden, csak nem megszokott. Olyan, mintha egy kő lenne a torkomban. Így, hogy barátok voltunk előtte, nem a kínos csendek miatt aggódok, hanem azon, hogy vajon meg fogjuk e találni a jó ütemet az ismerkedésre úgy, hogy igazából már baromira ismerjük egymást. Káosz az egész. Ilyenkor valahogy alapból Level 20-on indul a kapcsolat, és nincs időd megtanulni a spelleket, már használni kellene őket.

- Még mindig nem tudom, hogy jó ötlet e ez az egész – dünnyögöm durcásan.

- Mármint a randi? – zökken ki egy pillanatra a munkából.

- Dehogy a randi, a hajvágás – a randiról tudom, hogy csodálatos ötlet. Azt is tudom, hogy Owennek valami csodával határos módon bejöttem, és nem tudom, okos dolog e bármit is változtatni ezen a ponton. Ilyenkor inkább ugyanolyannak kellene maradni, nem? Mi lesz, ha pont az a néhány ujjnyi hosszúság hiányzik majd neki a hajamból? Lehet, hogy így lányosabb voltam.

Ne gondolj erre. Fiút akar. Azt mondta biztos benne.

- Jól fogsz kinézni, Seb – vigyorog magabiztosan. Sosem éreztem még, hogy jól nézek ki, de mindegy.

- Mindegy – sóhajtom ki a gondolataimat, hogy visszabújhassak végre a töri jegyzetek közé. Már csak egy órám van tanulni, ezért fennáll a veszély, hogy kicsit bele kell néznem este is. Nála. Ugyan azt mondta, hogy csak közös időtöltést szeretne, kétlem, hogy úgy képzelte el, hogy én a tankönyvemet bújom. Izgulok. Nem ezen kéne gondolkodnom, hanem az anyagra figyelnem, de ez közel lehetetlen. Szombatot kellett volna mondani. Nem kellett volna szombatot mondanom, az olyan végtelenül messze van. Ma egyszer összefutottunk a folyosón a suliban, de a saját haverjaink gyűrűjében mindketten csak egy sokatmondó, rövid mosolyt küldtünk a másiknak. Természetesen instán utána jól kiröhögtük magunkat. Imádom, hogy ennyit beszélünk, már eljutottunk arra a pontra is, hogy néha egy ideig csak vicces gif-ekkel kommunikálunk. Mintha ezer éve ismerném. Mintha a másik felem lenne. Vajon minden párkapcsolat ilyen, vagy csak mi vagyunk ennyire szerencsések?

Észre sem veszem, már el is illan az utolsó órám. Mikor megrezeg a telefonom, szinte biztos vagyok benne, hogy Owen dobott egy üzenetet, hogy indul, és így nyerjek a lottón is, tényleg így van. Izgatottan dobom bele a könyvemet a hátizsákba, amit előre összekészítettem. Benne van az egyenruhám, ha véletlenül nem lenne időnk reggel hazajönni, és néhány dolog az estéhez, például váltás gatya meg egy rövidnadrágos pizsi. Pizsi. Ezen stresszeltem a legtöbbet. Mi a fenében alszol a pasidnál, akivel még nem vagyok ruhátlan vagy alsógatyás kapcsolati szinten? Az vajon Level 30? Vagy 40? Vagy már 21? Akkor rohadt nagy szarban vagyok, mert mi 20-ról indultunk. Még chatgpt-t is megkérdeztem, aki nagyon kedvesen rávezetett, hogy ez egy párkapcsolat függő döntés. Kösz a semmit.

A bézs szövetnadrág és a fehér ing, amit Riley választott nekem tényleg jól passzolnak, és a fehér vászoncipő is illik hozzá. Most még arra is hajlandó vagyok, hogy betűrjem az ingemet. Ez már azért nagy dolog, így az utolsó elemét is elveszítem az igénytelen stílusomnak. A hajamból csak oldalt és hátul vágott egy keveset Ry, hogy kevésbé legyen kusza madárfészek érzése, és jobban hasonlítson egy valódi, belőtt frizurához. Kicsit tényleg szépfiús, kár, hogy a szépfiússág kb annyira illik a személyiségemhez, mintha leborotválta volna a fejemet és tüskéket tetovált volna a haj helyére. Owen azonnal tudni fogja, hogy kamu az egész, és ugyanaz a béna srác vagyok. Újra és újra emlékeztetnem kell magamat, hogy neki valamiért tetszik ez a béna srác.

Átrohanok a nappalin egy hangos köszönéssel. Anyáék tudják, hogy ma egy barátomnál alszom, nem kell látniuk, hogy milyen csinosan. A teraszról bekiabálva búcsúznak egy „Érezd jól magadat, drágám”-mal. Jól fogom.

Most teljesen más érzéseket kavar bennem, mikor megérkezik az ismerős terepjáró a házunk elé. A gyomrom összeszűkül az idegességtől, de ez az a jó fajta idegesség. Legutóbb egy morcos csávó fogadott, aki gyűlölte a felesleges jelenlétemet a randiján. Nagyobb különbség nem is lehetne a mostani pillantásában, mikor kiszáll a kocsiból. A bőröm bizsereg a tekintete súlyától, mintha apró villámok cikáznának végig a testemen. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy ő is kiöltözött, a hosszú, fekete farmer és a fekete, szűk ing kombó csodálatosan mutat rajta. Tényleg tudja, hogy a fekete az ő színe, és a feltűrt ujjú, szűkre szabott ing a keze és a mellkasa minden látványos domborulatát tökéletesen kiemeli. Gondolom a felső két gombot mexikói vérrel szentségtelen dolog lenne begombolni. Megpróbálom nem túl feltűnően bámulni, de szerintem vesztésre állok.

- Szia – köszönök szégyellősen. Fogalmam sincs, milyen szavakkal érdemes elkezdeni egy randit.

- Szia Seb – lép elém sokat mondó közelségben. – Irtó jól nézel ki – hajol le, és az ajkai már találkoznak is az enyémmel egy elidőzött pillanatra.

- Mondja az, aki tényleg irtó jól néz ki – dünnyögöm a rövid, váratlan csók zavarában. A vigyora elárulja, hogy tudja magáról. Egyszerre utálom és imádom a magabiztosságát ilyen téren, de nem tudom hibáztatni érte. Ő tényleg az, aki mindenhol, minden állapotában, minden élethelyzetében valahogy képes kurva jól kinézni. Csak akkor nem tudná magáról, ha vak lenne.

Egy halk, izgatott, női hangon érkező, elfojtott ujjongás szerűség zökkent ki minket a pillanatból, és mindketten egyszerre fordulunk a szomszéd kapu felé.

- Szia Riley – forgatja meg a szemeit Owen kicsit szórakozottan. Azt hittem a következő találkozásuk egy kisebb katasztrófa lesz, de most nem találom a hangjában azt a sértettséget, amit az elválásuk után mindig.

- Bocsi – emelkedik ki szégyenteljesen Ry a kapujuk mögül egy integetéssel. – Csak meg akartalak nézni titeket – biggyeszti le az ajkait, de a szemeiben még mindig a fangirl rajongás ül. Egy napja járunk és már van egy rajongónk. Egész jó teljesítmény. Imádom Ryt. Egész életünkben arra készültünk, hogy neki lesz előbb pasija, és majd elmesél mindent, és úgy tűnik egy cseppet sem bánja, hogy nem így történt. Bármelyik más elkényeztetett, gyönyörű külvárosi tinilány lubickolna a keserű irigységben, hogy a meleg barátja előbb bepasizott, mint ő, de ő képes őszintén szurkolni, hogy minden jól menjen. Talán ezért nem tudok haragudni, hogy meglesett minket. Egy részem tudja, hogy én is hasonlóan reagálok majd, ha neki is barátja lesz.

Persze ez a helyzet kicsit bonyolultabb a múltjuk miatt.

- Nem gond, kösz hogy segítettél előkészülni Sebnek – vigyorodik el Owen, én pedig talán felháborodnék, ha nem lenne valóban teljesen egyértelmű, hogy ez történt.

- Bármikor – vigyorodik el Ry is, és már el is tűnik a kertjük mélyében. Hát ez… irtó kínos is lehetett volna. De furcsamód nem volt az.

- Bocs… nem tudtam, hogy nem bírja ki kukkolás nélkül – dünnyögöm azért, biztos ami biztos, miközben beülünk az autóba. Legutóbb a hátsó ülésen gubbasztva átkoztam az út minden percét, de most jókedvűen előre ülök a pasim mellé. Soha nem fogom máshogy hívni a fejemben, túl csodálatosan hangzik. A pasim.

- Nem gáz – mondja, miközben felveszi a műszerfalra dobott napszemüveget, hogy ne zavarják a késő délutáni, lapos napsugarak a vezetésben. A fekete, márkás napszemüveg varázslatosan eggyé olvad a szettjével. Így most már komolyan úgy néz ki, mint egy modell a vörös szőnyegen vagy mint valami jól öltözött titkos ügynök egy Hollywoodi filmből. A fenébe. Baromira nem passzolok mellé, de megpróbálom nem engedni, hogy ez lehangoljon. – Már nem haragszom rá. Miatta ismertelek meg téged – mosolyodik el gyengéden, én pedig újra lefagyok. Megint meglepett. Még mindig képes olyanokat mondani, amikre nem tud a szívem felkészülni. Hatalmas szemekkel próbálom feldolgozni a túl könnyedén odavetett szavakat, amik sokkal mélyebb jelentést hordoznak. Azt, hogy ez a büszke, vagány csávó, akit Riley látványosan lekoptatott és megvezetett úgy, hogy az egész csapata tudta, meg tudott bocsátani neki csak azért, mert megismerhetett engem. Pedig kevés sebezhetőbb dolog van, mint a férfi büszkeség. Egy kicsit, valahol a szívem mélyén érzem, hogy értem tudott túllépni ezen az egészen. Értünk. Tudja, hogy Riley túl fontos nekem ahhoz, hogy örökre haragudjon rá. És talán egy kicsit azt is jelenti, hogy én fontosabb vagyok neki, mint amilyen Riley volt. Ez egy olyan szorongást oldoz fel bennem, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezett. – Mikor így nézel rám, meg akarlak csókolni – nevet fel csendesen, de még nem indítja el a kocsit.

- Mikor így nézek rád, általában én is – suttogom halkan, apró mosollyal.

Az elmúlt pár hét egy rohadt hullámvasút volt. Próbáltam jól teljesíteni az órákon, egyben tartani a csapatot, és megtenni mindent a győzelemért, plusz menedzselni a kapcsolatomat Sebbel. Vagyis inkább kitalálni, hogy mi a jó fene van közöttünk.

Hogy mit akarok, mi legyen közöttünk.

Elgyötört sóhajjal ugrom át a számot, amit a Spotify szerint most hallgatnom kellene. Esküszöm van egy érzelmeket figyelő algoritmus, ami megérzi, hogy mikor vagy a legsebezhetőbb, és a szar szenny pop számokkal traktál. Nem fogok behódolni neki. Kinőttem a párnába sírós tinilány korszakomat. Bár esküszöm ráfanyalodnék, ha komolyan segítene.

Átfordulok hasamra az ágyamon, egy fájdalmas fintorral igazítva helyre a jégzselét, amivel a térdemet próbálom elfogadható állapotba hozni. Minél feszültebb vagyok az érzelmeim miatt, annál keményebben nyomom a kosárlabdát. Mindig ez volt a stratégiám. Ha annyira kimeríted magad, hogy gondolkodni sincs időd, akkor megúszod a fejfájást. Viszont azt hiszem, hogy a testem üzent, kurvára foglalkoznom kell az érzéseimmel is.

Tanácstalanul bámulom az iPademen megnyitott képet. Rileyt egy ideje már levágtam róla, semmi kedvem nem volt az ő fejét bámulnom, minden alkalommal, mikor előveszem. Igen, kínosan sokszor vettem ezt elő az elmúlt hetekben. Ennél már csak az kínosabb, hogy az egyik pulcsija fekszik a párnámon, amit véletlen itt hagyott a filmezős esténken. És amit véletlenül mindig elfelejtek neki visszaadni a suliban.

Istenem mennyire kibaszottul szánalmas vagyok.

Minél több időt töltök Sebbel, annál jobban tudatosul bennem, hogy mennyire rohadtul csodálatos srác. A dilijei passzolnak az én dilijeimhez. Zseniális a humora, őszinte és nincs olyan téma, amiről ne tudnánk órákat beszélgetni. Neki nincsenek elvárásai felém, úgy is kedvel, hogy önmagam vagyok.

Vajon azt az oldalamat is kedvelné, amivel még én is csak barátkozom?

Fanyar mosollyal sóhajtok fel, kicsit ránagyítva az arcára. Pedig teljesen felesleges. Betéve tudom az összes szeplő helyét az arcán, tudom hol tapad nedves haja a bőréhez, és csukott szemmel is le tudnám rajzolni a kulcscsontja finom ívét. Imádom az aranybarna szemek melegségét, és az ajkai…

Igen, tényleg rohadtul szánalmas vagyok.

Arcomat gyűrögetve nyöszörgök kicsit, próbálva kizárni mennyire kényelmetlen a matrachoz nyomódó merevedésem. Meg is érdemlem ezt a fájdalmat. A büntetésem, amiért áll a farkam a hetero barátomra, akinek nem mellesleg barátnője van. Nem tudom hová léphetek még feljebb a szánalmassági skálán, de érzem, hogy még nem vagyok a tetején. Vagy az alján. Nézőpont kérdése.

Eleinte rágódtam azon, hogy miért nem vágtam Carl fejéhez azt is, hogy nincs semmiféle srác, de most már el tudom ismerni. Kurvára van egy srác. Úgy tűnik Tybalt nem csak egy gyerekkori fellángolás volt, és a Pókember filmeket sem csak Zendaya miatt néztem meg. Akkor várt teljesen biztossá, amikor együtt filmeztünk. Rohadtul semmire nem emlékszem, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne karoljam át, vagy ne fogjam meg a kezét egy-egy para jelenetnél. Valószínűleg megmentett azzal, hogy nem akart itt aludni, de rohadtul csalódott voltam, hogy nem maradt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez, és hogy azóta a pulcsijával alszom.

Isten a tanúm, megpróbáltam helyre tenni magamban a dolgokat. Megpróbáltam neki nem írni egy napig, vagy nem azonnal válaszolni az üzeneteire. Bírtam vagy húsz percig. Órákig bámultam az instát, győzködve magamat, hogy jó ötlet lemondani a futást, és inkább gondolkodni helyette, de képtelen voltam. Még a kosár edzést is képes lennék kihagyni azért, hogy vele lóghassak.

Mert hiányzik, amikor nem vagyunk együtt.

„Ha szeretsz vele lenni, és hiányzik amikor külön vagytok, akkor tényleg érdekel téged. Az ilyen kapcsolatokért megéri küzdeni.”

Köszi a jó tanácsot nagyi. Kár, hogy nincs valami alpont, ami kisegítene a hetero barátokra vonatkozó résszel. Pár napja hivatalosan is elfogadtam, hogy két kosárra is játszom. Gondolkodtam, hogy felhívom Axel bácsit, mint a téma szakértőjét, de épp a Bahamákon töltik az évfordulójukat, olyankor csak vészhelyzetben szabad zavarni őket. Ez pedig még nem vészhelyzet. Legalábbis azt hiszem.

Végül is nincs szükség külső segítségre a jelek értelmezéséhez, nem? Elég nyilvánvaló, hogy nem vagy hetero, ha elolvadsz egy srác mosolyától. Ha bénán bámulod őt, amikor bízol benne, hogy nem látja. Ha a falhoz préselve akarod a szuszt is kicsókolni belőle.

Igen, határozottan nem vagyok hetero.

A helyzet viszont az, hogy Seb igen. És barátnője van. Nem mászhatok rá egy hetero, kapcsolatban lévő srácra. Aki a barátom. Az egyetlen barátom. Vagy mégis?

Na erről beszéltem. Most léptem fentebb a szánalmassági skálán.

- Miért nem tudsz csak egy kicsit kevésbé aranyos lenni? – mormogom Seb fotójának egy csalódott fintorral. Akkor talán tudnék létezni a közelében anélkül, hogy folyton ölelgetni, fogdosni, vagy csókolgatni akarnám. De így képtelen leszek. Nagyon hamar lebuktatnám magam, ami gázabb, mint elárulni neki az igazat.

De mégis, hogy vezetsz fel egy ilyen témát? Figyu, tök jó, hogy ennyire közeli barátok lettünk, ja és amúgy beléd is zúgtam, mert egy kicsit biszexuális vagyok. Igen, ez remekül hangzik. Biztos nem hajítana le az erkélyéről, vagy menekülne sikítva a faházába. Őszintén még az is eszembe jutott, hogy puhatolódzom kicsit Rileynál, hátha Seb is szokott néha kikacsintgatni a másik pályára, de elvetettem. Nincs kedvem szóba állni Voldemorttal, és ha lenne is Sebnek ilyen titka, azt nem osztaná meg velem. Seb történetei alapján Riley egy seggfej ugyan, de hűséges seggfej. Seb nagyon szereti őt, látom a tekintetében, amikor róla beszél. Nem mellesleg rohadtul féltékeny vagyok arra a tekintetre.

Mindenesetre el kell mondanom neki. Fogalmam sincs hogyan, de el kell. Megérdemli. Elég a kosarasok között megjátszanom magam, Sebbel nem akarom. Kurvára meguntam a maszkok viselését, ezt nem fogom magamra húzni.

De mi van, ha ezzel elveszítem Sebet?

A picsába az egésszel. Rohadtul gyűlölöm az érzelmeket.

oOoOo

- Miért mész futni, ha fáj a térded? – sűrű pislogással kényszerítem magam, hogy az aranybarna szemekbe nézzek, ne pedig a hátsóját bámuljam, amit legalább egy kilométer óta csinálok. A térdfájdalmat határozottan enyhíti a crushod seggét nézegeted életed leglassabb futása közben. Majd írok az orvosi kamarának, hogy gondolják át a dolgot.

- Nem fáj, csak érzem egy kicsit – közepes hazugság. A jégzselé segített, de neccesek lesznek az edzések a héten. Majd próbálom pihentetni valahogy, de az tuti, hogy emiatt nem hagyok ki egy délutánt Sebbel. A rengeteg tanulás és edzés mellett lassan csak a vasárnapok maradnak nekünk, nem fogok lerobbant öregemberként gubbasztani otthon.

- Még szerencse, hogy a pályán nincs szükséged a térdedre, megéri kockáztatni egy vasárnap esti futásért – roppant humoros. Majd kihagyok pár edzést a héten, hogy jövő vasárnap is tudjunk futni. Akkor nem mondhatja, hogy nem pihentettem.

- Nem akartalak hoppon hagyni – mankóval is jöttem volna. Neki elhiszem, hogy tényleg érdekli az állapotom, ezért kipréselek magamból egy bocsánatkérő mosolyt. Nem akarom, hogy aggódjon értem.

Annyira megszoktam, hogy általában kihalt helyeken futunk, hogy szabályosan frusztrálnak az emberek körülöttünk. Mintha bepofátlankodtak volna a magánéletünkbe. Inkább valamelyik távolabbi parkot kellett volna választanunk, még ha le is rohadt volna a lábam a végére. Megnéztem volna, ahogy Seb hazacipel a hátán.

Na jó, szedd össze magad, Owen, ne legyél gyáva puhapöcs.

- Nincs kedved beülni egy sörre? – megcélzom az egyik bárt, ahol biztos forrásból tudom, hogy nem veszik igazán komolyan a személyi ellenőrzést. Ittunk már itt párszor a srácokkal korábban.

- Célodul tűzted ki, hogy megronts? – ha lenne róla halvány fogalmad, hogy mennyire, akkor most rekordidőt futnál hazafele. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, és kiélvezem nevetése hangját. Tudom, szánalmasan giccses, de imádom, ha nevet. Ha nem lenne rohadtul creepy, már egy halom fotóm lenne róla nevetés közben.

Annyira kibaszottul gyönyörű, amikor boldog.

- Meg tudlak? – csak félig poén a kérdésem, de igyekszem elviccelni a flörtölős mosolyommal. Még nem jöttem rá miért, de ezzel mindig sikerül zavarba hoznom. Úgy döntöttam majd szól, ha már nagyon zavarja, addig kiélvezem ezt a szende szűzfiút, ami ilyenkor kibukik belőle.

- Még nem döntöttem el – gyomrom egy laza hátraszaltót dob. Nem szimplát, hanem kapásból egy triplát. Pontosan ezért nem húzhatom már sokáig a vallomást. Ha tisztában lenne a teljes szituval, nem kezelné ennyire lazán a dolgokat. Imádok vele flörtölni, de nem akarom átverni. Ő ennél jobbat érdemel. – Csak egy, ugye? Nem akarok bukdácsolni hazafelé – elégedet mosollyal célzom meg a legeldugottabb asztalt. Nyugi Stanford, nem fognak lekapcsolni a zsaruk, csak mert cikk-cakkban futsz hazáig.

- Mire hazaérsz érezni sem fogod – pillantok rá ismét, pont, amikor abbahagyja az ajka rágcsálását. Sokszor csinálja, ha túlparázik valamit. Én pedig túl sokszor gondolok másra, amikor ezt csinálja.

Nyugalom Owen, a bő gatya sem rejt el mindent.

- Ajánlom is, holnap matek dogánk lesz – úgy tesz, mintha nem lenne egy kibaszott François Viète.

- Az neked pite – még részegen is megírná. Bármennyire is próbálja rejtegetni, nem csak antiszoc kocka, hanem egy rohadtul okos antiszoc kocka. Ha gondom akadna a matekkal, még én is tőle kérnék segítséget.

- És csak ezért mondok igen – most felhívhatnám a figyelmét, hogy ilyen arrogáns megszólalást csak kosarasoktól vártam, de nem akarom letörni a jókedvét. Olyan ritkán látom, hogy valami miatt büszke magára. Túl gátlásos, túl sok önértékelési problémával. Csak tudnám miért. Egyszer már megpróbáltam kipuhatolózni, hogy miért akar ennyire láthatatlan maradni, amikor simán vinné a tanulmányi versenyek kilencven százalékát, de persze hárított egy poénnal. Ahogy mindig. Ha azt hitte nem vettem észre, téved. Egy egész aktám van a kényes témákról, amiket próbál kerülni.

Az élükön van Mia.

És igen, vissza is tér a viszketés, ami a karomról az elmúlt hetekben átköltözött a koponyám belsőjére. De legalább már pontosan tudom, mi okozza.

- Gondolod, hogy beveszik, hogy huszonegy vagy? – kiváló érzékkel ment meg a saját gondolataimtól. Olyan naiv. Már tudhatná, hogy általában bármit megszerzek, amit akarok.

Általában.

- Csak bízd rám – egy búcsú kacsintással hagyom magára, és indulok meg a pult felé.

Egy laza mosoly, kis flörtölés és néhány bók után már meg is van a két sör. És a pultos csaj telefonszáma a blokk aljára firkantva. Túl könnyű volt. A sör, és a csaj is. Nyáron még lehet találkoztam is volna vele egy kellemes randi reményében, de most esélytelen, hogy bármit megmozgasson bennem. Csinos, de nem érdekel.

Ellenben a srác, aki nem túl nagy lelkesedéssel bámul fel rám, annál inkább.

- Láttam ám, hogy kiflörtölted belőle – vigyora nem túl őszinte, de betudom annak, hogy nem viseli jól, hogy megint veszített. Nem kell ennyire maga alatt lennie, szerintem ő is simán képes lenne rá, ha dolgozna kicsit az önbizalmán. Vannak csajok, akiknek pont az ilyen ártatlan unikornis típusú srácok jönnek be.

Például Mia.

- Nem hagyhattam neki, hogy gondolkodni kezdjen – ahogy magamnak sem. Nem gondolhatok a barátnőjére. Sem arra, hogy mi lesz, ha elárulom, én akarok a helyére lépni. Az abszolút bizonytalanságomat a jól bevált, magabiztos kosaras mosolyom mögé rejtem. Még van pár percem, míg megsemmisül ez az álca. Amint kitalálom hogyan kezdjek bele. Talán az alkohol segíteni fog.

- Azért néha tudsz öntelt seggfej lenni te is – nem tagadom, de szerintem ezzel eddig is tisztában volt. Annyit tudok ígérni, hogy mellette próbálok minél kevésbé az lenni. Ebben mondjuk nagy segítség, hogy úgy kerüli a kosaras haverjaim, mintha csupán attól elvesztené az egyetemre jutás esélyeit, ha egy levegőt szív velük.

- Csakis akkor, ha fontos cél vezérel – mosollyal próbálom kicsit oldani a hangulatot. Őszintén nem tudom mitől feszült most be ennyire, de nem áll jól neki. Nem kell paráznia, nem most fogom felfedni, hogy ugyanakkora pöcs vagyok, mint Hunter.

Felé nyújtom poharamat, és kissé megenyhülve elfogadja a békeajánlatomat. Helyes. Ezt a mosolyt már jobban szeretem.

- Mint a megrontásom? – ujjaim a söröspohárra szorulnak, de belemegyek a játékba. Úgyis elég valószínű, hogy ez az utolsó laza, kamuhetero flörtölésünk.

- Pontosan. Megtanítalak ellazulni kicsit – csak hogy szemléltessem is, elnyúlok a székemben. Tényleg sokat változott mellettem. Már egyre ritkábban csinál hülyét magából zavarában, és az áldott jókisfiú kabátot is szögre akasztotta. Még pár hónap, és együtt megyünk ejtőernyőzni. Elégedetten figyelem, ahogy kiszélesedik mosolya. Olyan átkozottul szép.

- Cserébe megtanítalak befeszülni, ha szeretnéd – ó nem kell, köszi. Kb minden este befeszülök, mikor próbálom magam lebeszélni, hogy a pulcsidba fúrt arccal, a fotódat bámulva verjem ki magamnak. Ennyire mélyre már nem fogok süllyedni.

- Erről le tudok mondani – nevetésem kissé kényszeredett, de próbálok a leglazábbnak tűnni. Egész jól megy. Az évek és a rutin. Inkább sörömbe fojtom kétségbeesett parámat. Nem tudom hogyan kéne belekezdenem. Hirtelen már azt sem tudom, hogyan kell lazán beszélgetni vele. Egy hang folyamatosan üvölt a fejemben, hogy nem lehetek egy kicseszett barom, el kell mondanom neki. Minél tovább húzom, annál gázabb lesz, hogy eddig hallgattam róla.

De rohadtul nem akarom elveszteni őt.

Összeszoruló torokkal pillantok a sört kortyolgató srácra. Mélázó mosollyal figyeli az óceánt. Imádom, hogy a hajpántja minden zavaró tincset távol tart arcától. Ahogy a szeplőit is, amiket előcsalt a délutáni napsütés. Határozottan a naplemente az ő napszakja. Biztos ez passzol az ikrekhez, vagy valami ilyesmi. Igen, megkérdeztem mi a horoszkópja, és nem, nem csekkoltam, hogy mennyire illik össze az enyémmel. Még. Ez is a szánalmasságom egy következő szintje lesz.  

- Jövő héten buli lesz Hunternél, de semmi kedvem hozzá – találomra választok ki egyet a fejemben kavargó gondolatok közül. Természetesen cenzúrázva. Azt már nem teszem hozzá, hogy inkább lennék helyette vele. Vagy hogy csak akkor tudnám igazán élvezni, ha vele táncolhatok közben.

- Kevesebb időt kéne együtt töltenünk, megfertőztelek az antiszocságommal – vigyorog rám, elfordulva az óceántól.

- Vagy csak rájöttem, hogy mennyivel jobb minőségi időt tölteni egy igazi baráttal – javítom ki a hibát, megkapva az arcot, amire már hetek óta vártam. Pontosan tudtam, hogy ennyire döbbent, és ennyire röhejesen aranyos lesz, mégis nevetnem kell. Imádom, hogy ennyire lövése a dolgokról. Most azt nem hitte el, hogy barátok vagyunk, vagy hogy én fogom kimondani először?

- Köszi… vagy bocsi? Nem tudom rá akartál-e jönni, a ti köreitekben ezt jobb nem tudni – magasról teszek a körökre, amikbe elvileg tartozom. Keserű fintorral húzom el számat. Ahhoz, hogy jó játékos maradjak, nem kell folyton a csapattal lógnom. A legrosszabb, ami történhet, hogy lecserélnek, mint kapitány, de azt is túlélem majd valahogy. Idővel úgyis rájönnek, hogy nem kaphatnak nálam jobbat.

- Azt hiszem rá akartam – főleg, hogy ő az a barát, akivel időt akarok tölteni. Minden indulat, ami a haverjaim említése miatt nőtt bennem, elpárolog amint ránézek. Mosolyogva iszom magamba a látványát. Már rájöttem, hogy nem tudom megunni. Ha nem lenne túl feltűnő, egész nap csak őt bámulnám.

Tényleg szánalmas vagyok.

- Ez a buli jó alkalom lehet arra, hogy kinézz magadnak egy új lányt – reméltem, hogy ezt a témát egy darabig még kerülhetjük, de mind mindig, most is tökéletesen ráérez miről kellene beszélgetnünk. Az más kérdés, hogy most először rohadtul nem akarok erről beszélgetni.

- Kicsit elegem lett a csajokból egy időre – valahogy mindig félrement a legutóbbi néhány próbálkozásom. Akiket könnyű lenne felszednem, azokhoz nincs gusztusom, akik megtetszenek, azokban pedig többnyire csalódok. Persze ez lehet nem a csajok hibája, hanem az én szar döntéseimé. Vagy valahol a kettő között félúton. Igazából semmi sem garantálja, hogy egy sráccal jobb lenne.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy vele sokkal jobban lenne.

- Marad az örök cölibátus? – megint a humorhoz nyúl végső fegyverként, és bár szívesen elfogadnám a kötelet, amit a megmentésemre dobott be a mocsárba, már túl mélyre süllyedtem. Innen nincs visszaút. Ha most nem mondom el neki, akkor nem tudom mikor lesz erőm felhozni magamtól. Titkolódzó seggfej pedig semmiképp sem akarok lenni.

- Vagy csapatot váltok és keresek egy srácot – csak nem volt olyan nehéz kibökni. Próbálom egy laza vigyorral elrejteni, hogy mennyire rohadtul be vagyok szarva a reakciójától. Most először nem találom viccesnek, hogy majdnem belefullad a sörében, majd alaposan meg is fürdik benne.

- Hülye vagy – lehet. Csak azt kéne eldönteni, hogy miért. Azért, mert bejön a legjobb barátom, aki hetero, vagy mert pár perc és ezt el is fogom árulni neki? Esetleg azért, mert titkon remélem, hogy azonnal felhívja a barátnőjét, lekoptatja, mi pedig elkocogunk együtt a naplementébe? A lista majdhogynem végtelen hosszú. Kamu mosolyom is eltűnik arcomról, tudom, hogy valahogy folytatnom kéne, de képtelen vagyok rá. Csak figyelem, ahogy próbálja felitatni pólójáról a sört. Valószínűleg neki is feltűnik a csend, mikor rám pillant találkozik a tekintetünk. Megdermed, és hatalmasra nyílt szemekkel bámul rám. Azt hiszem már rájött, hogy nem poénnak szántam a dolgot. – P-persze, ha tényleg ezt akarod, én totálisan támogatlak. Nem vagyok homofób vagy ilyesmi – máskor mosolyognék kétségbeesett szerencsétlenkedésén, de most képtelen vagyok. Egy ideig még fürkészem teljesen ledöbbent arcát, majd inkább az óceán látványába menekülök.

Persze, hogy nem homofób, aki ennyire tökéletes, sosem tudna az lenni. Nem is ettől a részétől tartottam a dolognak. Sokkal jobban aggaszt az, amit ez után kell megosztanom vele. Egy dolog elfogadni, hogy a haverod a pasikra is bukik, egészen más kezelni azt, hogy bejössz neki. Vannak barátságok, amik túlélik az ilyesmit, de őszintén nem tudom, hogy a miénk ezek közé tartozik-e. Szeretném elhinni, hogy igen.

- Tényleg ezt akarom – ujjammal a söröspohár peremén körözök, miközben a naplementében fodrozódó hullámokat figyelem. Meg akarom próbálni, hogy milyen egy sráccal. Nem. Igazából csak azt akarom megpróbálni, hogy milyen vele. De ezt mégsem vághatom az arcába, akkor biztosan belefulladna már csak abba, hogy ránéz a sörre. – De megértem, ha neked kényelmetlen – oké, hogy nem homofób, de van, aki csak megtűri az ilyesmit, nem szereti közelről látni. Mondjuk nem tudom mikor találnék bárkit, ha ő kikosaraz. Nem tudom akarnék-e bárkit, aki nem ő.

Valószínűleg nem.

Ajkaimat összeszorítva, konokul az óceánt bámulva várom válaszát. Sok minden fog eldőlni ebben a pár percben. Remélem a horoszkópja nem azt mondta neki, hogy ma ne hozzon komoly döntéseket.

- Nem dehogy kényelmetlen, csak… - bizarr? Kissé taszító? Rohadtul nem illik egy menő kosarashoz? – … váratlan – megrándul szám széle az abszolút Sebhez illő választól. Tudhattam volna, hogy nem fog ítélkezni. Hogy nem fog kiakadni, és bizonygatni, hogy márpedig ez nem lehetséges. Ő tényleg kibaszottul tökéletes. Egyetlen sráccal sem találkoztam még, akibe ennyi kedvesség szorult.

- Nekem is az volt – a gondolat csírája jó ideje el van vetve a fejemben, de sosem gondoltam rá, hogy tényleg ki fog hajtani. Hogy nem csak tompa motoszkálás lesz a tudatom mélyén, hanem hangos, szűnni nem akaró üvöltés. Egy üvöltés, ami követeli, hogy legyek vége igazán önmagam. – Egy újabb titkom, amit csak te tudsz – savanyú mosolyra húzódnak ajkaim, de még mindig nem merek visszanézni rá. Bevallom, egy kicsit be vagyok szarva attól, hogy mit fogok a tekintetében látni.

- De Riley… szóval te… - zavart motyogása egy kicsit ellazítja vállaimat. Végre ki tudom fújni a levegőt. Ez nem olyasvalaki hangja, aki készül lelépni, sokkal inkább olyasvalakié, aki meg akarja érteni a dolgokat. Te hát nem mondott le azonnal a barátságunkról. Kezdetnek nem rossz.

- Barbiet és Kent is ágyba vinném – segítem ki egy legalább olyan béna poénnal, amilyet ő szokott benyomni a kínos helyzetekben. Természetesen most egyikünk sem nevet. Remélem nem csesztem el mindent, és képesek leszünk még úgy nevetni, mint korábban. – Elég rég óta gyanakszom, de… - de elnyomtam magamban, mert így volt könnyebb. De nem beszéltem róla senkivel, mert én sem tudtam mennyire valódi. De kizártam a jeleket, mert a kosárcsapat menő kapitányától mindenki azt várja el, hogy a legszexibb pomponlányokkal járjon. Bármelyikkel folytathatnám, mégis inkább csak vállat vonok. Azt hiszem még nem állok rá készen, hogy ezeket mind megfogalmazzam. Talán majd, ha örökre lekoptatott. De akkor mégis kinek mondanám el? Hunternek? Hát persze.

- Nem könnyű elismerni, még magadnak sem – most rajta a sor, hogy kisegítsen engem. Van valami a hangjában, ami arra késztett, hogy visszaforduljak hozzá. Valami csendes megértés. Valami olyan sebezhetőség, amihez hasonlót, még sosem hallottam tőle. Tekintetem az övét kutatja, de nem tudok kiolvasni belőle semmit. Túl nagy a káosz. Legalább akkora, mint amit én is érzek magamban.

- Valahogy így – aprót bólintva, elgyötört mosollyal nézek rá. Fogalmam sincs, hogyan érthet meg ennyire, de végtelenül hálás vagyok neki. De ha már elkezdtük lehúzni azt a ragtapaszt, ideje, hogy teljesen le is tépjük. – Vagy csak a megfelelő srác kellett, hogy biztos legyek benne – képtelen vagyok ennél nyíltabban megmondani neki. Remélem megérti. Remélem tudja, hogy ez a mosoly csak neki szól. Hogy rohadtul bánom, hogy ezt kell tennem a barátságunkkal. Az egyetlen dolog, amit nem bánok, hogy megismertem őt. Még akkor sem, ha egy hatalmas pofára esés lesz az egész vége.

Arca fura árnyalatot ölt, szemei akkorára nyílnak, amiről korábban azt gondoltam, biológiai képtelenség. Azt hiszem leesett neki. Ajkai szólásra nyílnak, de elhaló nyöszörgésen kívül más nem jön ki rajta. Még mindig szánalmasan aranyos. Hagyok neki időt, hogy feldolgozza, inkább kortyolok egyet a sörömből. Egyáltalán nem esik jól. Valami töményre lenne most szükségem.

- Owen… - görcsbe rándul a gyomrom attól, ahogy kiejti a nevemet. Hangja megremeg, de mielőtt folytathatná, hangos röhögés hangzik fel az eddig nyugodt kis bárban. Túl ismerős, túl közelről.

- A picsába – szisszenek fel, a hang irányába kapva fejemet. A csapatom túl sok, túlságosan seggfej tagja tart éppen felénk. Még nem szúrtak ki minket, de ha megtörténik, akkor cseszhetjük ezt a napot. Márpedig ezt a beszélgetést muszáj befejeznünk, bármi is lesz a vége. – Tűnjünk innen – mormogom Sebnek, majd csuklóját megragadva vonom magammal a cserepes pálmák takarásába. Végtelen röhejes látványt nyújthatunk, ahogy feltűnés mentesen próbálunk elosonni, asztalról asztalra, pálmáról pálmára.

A pultos csaj kiszúr minket, és meglepő gyorsasággal rakja össze a sztorit. Vigyorogva kacsint rám, majd már el is vonja csapattársaim figyelmét egy előre hajolással támogatott flörtölős mosollyal. Ha legközelebb erre járok, hatalmas borravalóval jövök neki. Megszorítom Seb kezét, jelezve, hogy itt az alkalom, és csodával határos módon tényleg sikerül kiosonnunk a magas teraszról anélkül, hogy észre vennének minket. A biztonság kedvéért csak akkor lassítunk, mikor jelentős távolságra jutunk a legtöbb szórakozóhelytől. A sétánynak ez a része már kihalt, nem sokan maradnak a strandokon ilyenkor, túl gyorsan lehűl az idő, amint eltűnik a nap. Ez a mi szerencsénk.

- Megérte a sok Assassin’s Creed – fújom ki a levegőt egy apró mosollyal. Lepillantok Sebre, aki még mindig eléggé zaklatottnak tűnik, de felismeri a saját stratégiáját. Ad egy kis időt, hogy újra összeszedjem magam. Vagy lehet, hogy így akar magának is nyerni még pár percet.

- Nem azt mondtad, hogy egyiket sem vitted végig, mert kirageltél az osonós részeknél? – tényleg lehetne egy kicsivel rosszabb a memóriája. Fintorogva forgatom meg a szememet.

- De amíg ki nem nyomtam a francba, addig sokat játszottam vele – számát sem tudom hányszor kezdtem neki, majd hagytam félbe, mert túl nehéz lett. Nem nekem való. Persze Mr. Videójáték zseni ebben is király. Egyszer üljön le velem NBA 2K26ozni. Abban garantáltan nem nyerne.

- Hát persze – hagyja rám egy lesajnáló mosollyal. Na most pont olyan egoista kis barom, mint amilyennek a kosarasokat tartja. De még ezt is bírom benne.

Kissé tanácstalanul fürkészem arcát, majd pillantásom lesiklik apró kezére, amit még mindig fogok. Ó, a francba. Zavartan eresztem el, és tarkómat vakarva próbálok mindenhova máshová nézni, csak rá nem. Túl sok időt töltök vele. Pont olyan kínos leszek, mint amilyen ő szokott lenni. Remek. A szánalmasság mellé már csak a kínosság hiányzott.

- Bocsi – mormogom, mint egy kisiskolás szűzlány. Király. Csak ő tudja ezt kiváltani belőlem. Talán jobb is lesz, ha hamar lepattint, és mehetek haza fagylaltot zabálva bőgni Taylor Swift borzasztó számaira. – Egy kis séta a parton? – csak szemem sarkából sandítok rá, hogy lássam bólintását, mielőtt elindulnék a homokban.

Ha nehéz volt elkezdeni ezt a beszélgetést, akkor folytatni egyszerűen lehetetlenül nehéznek tűnik. Tulajdonképpen elmondtam, amit akartam… illetve amit rohadtul nem akartam, de talán megérdemelné, hogy nyíltan is kimondjam. Lehet ezt jól tálalni? Erősen kétlem. Bárcsak Seb egy szingli csaj lenne, annyival könnyebb dolgom lenne. De nyilván nekem ki tetszik? Egy hetero srác. Ennél már csak akkor lenne kevesebb esélyem, ha amish lenne.

Kis sétával elérünk a partszakaszra, ahol szinte minden második futásunk végződik. Ahol éjszakákba nyúlóan beszélgetünk, vagy csak csendesen figyeljük a hullámokat. Máskor annyira könnyűnek tűnik minden, most mégis nehezen jönnek a szavak. Tényleg egy szégyenlős tinilány lettem.

Lerúgom futócipőmet a homokba, és addig sétálok, míg a partra futó hullámok széle el nem éri a lábam. Mélyet lélegzem az óceán sós illatából, és megvárom, hogy Seb csatlakozzon hozzám. Megtehetné, hogy egyszerűen lelép, de túl jó barát hozzá. Túl jó ember.

- Még valamit el kell mondanom – csendes sóhajjal szedem össze a bátorságomat. Akkor is ki fogom mondani, ha már rájött. Nem akarom, hogy bármit is félreértsen.

- A srác, akit említettél – annyira erőtlen a hangja, hogy szinte teljesen elsodorja a szél. Lepillantva rá látom, hogy magát öleli, miközben a távolba mered. Bárcsak belelátnék most a fejébe.

- Egy antiszoc kis kocka – gyengéd mosollyal nézek le rá. Lassan visszafordul felém, hatalmas szemeivel kétségbeesetten bámulva rám. – Egy vicces, figyelmes és végtelenül aranyos kis kocka – képtelen vagyok megállni, muszáj megérintenem őt. Tenyerem az arcára csúszik, ujjaim puha tincseihez érnek. Szinte viszketnek, hogy beletúrhassanak a göndör kavalkádba. De az túl sok lenne. Már most is többet teszek, mint szabad lenne. Én vagyok a legrosszabb barát, akit mellé sodorhatott az élet. – Egy kis kocka, akinek a barátnője a legszerencsésebb ember a világon – sóhajtom elgyötörten, egy reményvesztett mosollyal lépve kicsit távolabb tőle. Kezem kettőnk közé hullana, de ő alkapja, és apró ujjai közé zárja.

Torkom elszorul az arcán végigördülő egyetlen könnycsepptől.

- Nincs semmiféle barátnő – szinte fel sem fogom szavait. Szívem olyan erővel kezd dübörögni fülemben, hogy még az óceán morajlását is elnyomja. Ez… nem értem.

- Tessék? – talán szakítottak? Miért nem szólt, hogy már vége? Megszoktam, hogy nem beszél róla, de ha legalább megemlíti, akkor most nem tenyereltem volna bele a dologba.

- Én… az egész Riley ötlete volt – hangja egyre kétségbeesettebbé válik, ahogy hadarva belekezd a magyarázatba. Alig tudok a szavaira koncentrálni. Alig kapok levegőt. – Egyszerű kifogásként indult, hogy könnyebb legyen visszautasítani a lányokat, akik randizni akartak velem, de Riley túlságosan beleélte magát, én pedig csak sodródtam az árral – még két hatalmas könnycsepp hullik álláról a homokba. Tekintetem követi őket, miközben szétzilált gondolataim próbálják értelmezni szavait. – Ne haragudj, nem akartam hazudni neked, csak nem tudtam hogyan mondhatnám el – hangja elcsuklik, ujjai görcsösen szorulnak az enyémek köré. Hatalmasat nyelve próbálom lecsitítani reménykedve csapongó szívem, de egyelőre vesztésre állok. Reménykedek. Reménykedni akarok.

- Miért kellett visszautasítani a lányokat? – a torkom annyira kiszáradt, hogy alig bírom kipréselni magamból a kérdést. Tekintetem a mézbarna szemekbe fúrom. Tudnom kell.

- Mert meleg vagyok – szinte csak tátogja a szavakat, mégis mintha Thor kalapácsával sújtana le elmémre. Megszédülve kell lehunynom szemeimet egy pillanatra. Tuti, hogy csak álmodom. Lehet a csaj kevert valamit a sörömbe, és ez most a világ legnagyobb tripje. Ez nem lehet. – Sajnálom, el kellett volna mondanom – nem tudom elviselni, amikor ennyire elveszetten bámul fel rám. Nem szeretem látni, amikor kétségbe van esve. Amikor ennyire sebezhető.

Szabad kezemet ismét az arcára simítom, hüvelykujjammal törlöm le az utolsó, eltévedt könnycseppet.

- Mert féltél, hogy a menő srácok rád szállnak miatta – ajaki megremegnek, tekintetébe visszatér annak a csillogásnak egy apró szikrája, amit annyira imádok.

- Mentségemre legyen szólva, a menő srácok általában ezt szokták csinálni – halvány mosolyom ugyanolyan erőtlen, mint az övé. Igaza van. Képtelen vagyok haragudni rá, amiért titokban akarta tartani. De tudnia kell, hogy én sosem tennék ilyet, és puszta kézzel zúznám be az arcát annak, aki megpróbálkozik vele.

- Gondolom eszedben sincs járni az egyik ilyen menő sráccal – képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. Képtelen vagyok ellenállni annak, hogy lehajoljak hozzá. Képtelen vagyok megállítani a hajába bújó ujjaimat.

- Már tudom, hogy nem mind ugyanolyanok, szóval talán tehetek egy próbát – apró, bizonytalan mosolya az egyetlen engedély, amire szükségem van, mielőtt összesimítanám ajkainkat.

Mielőtt ellopnám életem első csókját egy sráctól. Egy rohadtul csodálatos sráctól.

Az elmúlt három hét egy szempillantás alatt repült el. Az október beköszöntével a tanárok is felébredtek a nyári álmukból, és felsűrűsödtek a dogák, illetve a kosár szezon is gőzerővel beindult a múlt hét szombati meccsel. Eddig nem panaszkodhatnak, kettőből két meccset nyertek, még ha a múlt hetit küzdelmesen is. Ha jól hallottam tegnap már egész jól imitálták, hogy tudnak is kosarazni, apa este ódákat zengett a meccsről. Szeretem jókedvűnek látni, sokkal jobb, mint mikor a meccs elszúrt passzait rajzolgatva morog a söre fölött szombat este. Tudtam, hogy ha valaki, Ő képes lesz gatyába rázni a csapatot. Hiába Owen visszafogott, de kitartó meghívásai, én azóta sem tettem a lábamat a kosárpálya közelébe. Megmondtam, hogy nem fogom, még nézőként sem. Nem csak azért, mert nem érdekel, hanem mert Rileyn kívül egyik haverom sem jár, és mostanában ő is kevesebbet legyeskedik a kosarasok között. Szerencsére. Egyedül üldögélni a lelátón Owen kedvéért pedig ultragáz lenne. Nem vagyok a barátnője, hogy Owen feliratú pólóban drukkoljak az első sorban minden meccsén.

Ezt még talán akkor sem tenném meg, ha tényleg a „barátnője” lennék. Utálom magamat, hogy még mindig ilyen hülyeségeken álmodozok néha, de nem tudom nem észrevenni a közös pillanatainkat, amik annyira mások, mint bármelyik másik barátommal. Tudom, hogy valójában csak nekem mások. Csak az én szűnni nem akaró érzéseim változtatnak rajta. Csak nekem tűnnek fel a természetellenes hosszú szemkontaktusok, és az, hogy egyre többször látom azt a féloldalas mosolyt, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni. Biztosan csak képzelem, hogy néha zavarba ejtően sokáig rajtam felejti a pillantását. Lehet, hogy csak azon gondolkozik olyankor, hogy „miért is lógok ennyit ezzel az uncsi sráccal?”. Pedig eskü nem kevertem barátság szérumot egyik italába sem. Ha már ilyen aljas eszközökhöz folyamodnék, tuti szerelmi bájital lett volna a választásom. Kár, hogy nem a Harry Potter világában élünk.

Visszafordítom a pillantásomat Riley szenvedésére. Megint baromira elkalandoztam.

- Neked ez hogy ilyen egyszerű? – nyöszörgi Riley, mikor harmadjára magyarázom el neki egy képlet deriválását. Megvonom a vállamat. Fogalmam sincs. A matek valahogy mindig nagyon könnyen ment. Annyira logikus és kiszámítható. Nem úgy, mint az emberi kapcsolatok.

- Ez csak deriválás, Ry. Várd meg mikor integrálni kezdünk.

- Te előre olvastál az anyagban? – fintorog becsmérlőn.

- Kíváncsi voltam mik lesznek – magyarázkodok rajtakapottan. Oké, lehet, hogy nincs életem, és átpörgettem a jövő évi tankönyvet is a könyvtárban. Szembejött neten egy-két téma és érdekelt.

Még fél óráig próbálom a fejébe kalapálni a deriválás szabályait, mikor érzem megrezzenni a zsebemben a telót. A polcomon lévő digitális óra délután hármat mutat. Owennel a vasárnapi közös futásaink állandó programmá váltak, most már meg sem beszéljük előre, csak dob egy üzit mikor elindul, és tudom, hogy kb húsz percen belül itt van. Valahogy minden vasárnap egyre korábban kezdünk és egyre később esünk haza belőle, és nem azért, mert önjelölt maratonfutókká próbáljuk képezni magunkat. Valahogy mindig elmegy az idő azzal, hogy megállunk valami csendes parkban vagy az óceánparton dumálni.

Előhalászom a telómat, elvigyorodok, mikor tényleg Owen profilképét dobja fel a kijelző, nem pedig Markék hányják tele a group chatünket a legújabb Marvel film részleteivel. Riley szemei sokatmondóan vizslatnak. Amilyen suta, ha matekról van szó, olyan élesek a szemei ha emberek reakciót kell leolvasni. Már két hete vergődök, hogy hogyan hozzam fel neki a barátságunkat Owennel. Eddig még soha nem volt olyan részlete az életemnek, amiről ő nem tudott. Az elején élveztem, hogy csak a miénk ez a titok, de minél jobban belehabarodok, annál nehezebb, hogy senkinek nem tudok beszélni róla. Rileynak mindig olyan jó meglátásai vannak, hátha valahogy ezeket az érzéseket is ki tudja gyalulni belőlem, hogy Owennel a barátságunk barátság maradhasson. Ha így folytatom, előbb-utóbb tuti lebuktatom magamat, és elszúrok mindent. Annál, hogy megtudod, hogy a haverod meleg, csak az kínosabb, ha megtudod, hogy meleg és beléd van esve.

- Mindjárt mennem kell futni – vetítem elő a délelőtt óta húzódó tanulásunk lezárását. – Owennel – fűzöm hozzá kicsit bizonytalanul. Nem lepi meg annyira az infó, mint hittem, de mosolyra rezdülnek az ajkai, hogy nem neki kell kiszednie belőlem az előző bárgyú vigyorgásom okát.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jóban lettetek – kezdődik a faggatózás. Már csillognak is a szemei, mint egy cicának, akinek egy minőségi lazac szelet pottyant az ölébe. Néha úgy érzem, ezt a csajt a pletykák éltetik. Lehet, hogy pszichológusnak kéne lennie, szerintem még jól is menne neki.

- Valahogy folytattuk a dumálást azután is, hogy ti…

- Hogy elszúrtam, tudom – vág közbe unottan. – Azóta sem válaszolt a bocsánatkérésemre, igazán seggbe rúghatnád.

- Kicsit megérdemled – nézek rá szúrós szemekkel.

- Tudom – biggyeszti le gyerekesen az ajkait. – Na mindegy. Örülök, hogy összehaverkodtatok, bár kicsit meglep. Eléggé más emberek vagytok, nem?

- Sok dologban nem. Ő más, mint a többi kosaras.

- Szerintem nekem ezért nem jött be – fojtja vissza a csibész mosolyt. Hát igen. Ha Owen is egy csőparaszt lenne, lehet nyomult volna elég gátlástalanul, hogy levarázsolja Rileyról a bugyit.

Mesélek neki egy kicsit az eddigi találkozásainkról, és nagy vonalakban a témákról, amikről dumálni szoktunk. Azóta voltam náluk még egyszer, filmezős estét tartottunk. Azt persze kihagyom, hogy néha elég egy-egy jelentéktelen érintés tőle, hogy másodpercekig elfelejtsek lélegezni. Azt is, hogy egy-két találkozónkhoz még inget is felvettem. Pontosan tudom, hogy Riley mire következtetne belőle. A valóságra. Közben kinyitom a gardróbszekrény ajtaját, és mögé bújva veszem át a fehér futócuccaimat. Riley is elkezdi összeszedegetni a dohányzóasztalon szétszórt jegyzeteit.

Mikor futásra készen előbújok a szekrényajtó mögül, elém lép, és a fehér hajráfommal hátraegyengeti a göndör tincseimet. Büszke mosollyal bólint, mikor elkészül a művével.

- Kezd hosszú lenni a hajad, levágjam valamikor?

- Mi lesz az igénytelen hetero srác imidzsemmel? – vigyorgok le rá. Fura valaki olyanhoz ilyen közel állni, aki kicsit még alacsonyabb is nálam, a nyakam egészsége örül a változásnak. Mostanában csak egy hét láb magas kosaras szokott néha az aurámba férkőzni.

- Úgy érzem, most egészen más imidzsre van szükséged – húzza fel kihívóan a szemöldökét. Akkor ezért nem kérdezett rá újra, hogy belezúgtam e már. Mert ennyire nyilvánvaló volt.

- Te is tudod, hogy nem meleg – morgom keserűen. Nincs szükség semmiféle imidzs váltásra, az igénytelen hetero srác még mindig tökéletes. Az már az én hülyeségem, hogy néha ingbe bújok egy lehetetlen cél érdekében. Magamat sem értem teljesen.

- Tudom – suttogja őszinte sajnálattal a hangjában. Az elmúlt hetekben, mióta észhez tért, sikerült visszaállítanunk a barátságunkat az eredeti szorosságára. Nem tudok nem visszaemlékezni a szexuális feszültségtől fűtött táncaikra a bulin, és elég látványosan stírölte Ry melleit is. Na nekem olyanok egyáltalán nincsenek. Az ilyesmit nem lehet megjátszani, és Owen nem is az a típus, aki megtenné. Őt ismerve ha rájönne, hogy meleg, előbb tenné vagánnyá a buziságot az egész iskolában, minthogy megjátssza magát mások kedvéért. Mosolyognom kell a gondolaton. Úgy még én is menő lehetnék. Kár, hogy ez csak egy ábránd.

- Riley, nem kell ez a szomorú arckifejezés, oké? – esküszöm mindjárt elsírja magát miattam, mindegy hányszor mondtam neki, hogy ne aggódjon értem. Már elfogadtam. Ez még nem az én időm. – Amúgy sem terveztem pasizni a gimiben, pláne nem a kosárcsapat kapitányával. Nem akarok célkeresztet a hátam közepére.

- Jogos – sóhajtja halkan. – Akkor vedd le a hajpántot, mert nagyon jól áll, te pedig ugye nem akarsz pasizni – piszkál mindentudóan, és színpadiasan nyúl érte, de hátrébb lépek, és a kezeimmel védem a belőtt sérómat.

- Hé, nem! Ha jól áll, megtartom – röhögök fel. – Hiszek eléggé Owen heteroságában, hogy ne rendüljön meg egy fehér hajpánttól – erre már Riley is nevetésben tör ki. Fogalmam sincs meddig röhögünk, mielőtt váratlanul megölelne. Valamiért úgy érzem, erre most neki nagyobb szüksége van, mint nekem. Riley nagyon a szívén viseli a barátai boldogságát, néha úgy érzem, őt jobban kínozza a nyomorúságos, kilátástalan melegsrác helyzetem, mint engem. Lehet, hogy mégsem kellett volna mesélnem neki Owenről. Eddig legalább azt hitte, hogy nem is igazán vágyok szerelemre a gimiben. Most már ő is tudja, hogy ez csak egy hazugság volt, amivel a szívemet védtem.

- Szeretlek, te mamlasz – dünnyögi a pólómba.

- Én is téged, boszorkány – paskolom meg a fejét.

- ⚣ -

Általában egyedül elkerülöm az óceánpartot sötétedés előtt, de ez van a legközelebb a szokásos célpontjaink közül, ezért mikor megláttam a bal lábán lévő térdszorítót, ezt dobtam be ötletnek. Egy igazi sportolóhoz illően ő a világ végére is elfutna fájó térddel, csak hogy ne kelljen beismernie vagy esetleg komolyan vennie a problémát. Szándékosan futottam lassan, így jóval gyengébb időt hoztunk, mint máskor.

A sétány tömve van andalgó párocskákkal és még a parton is egész sokan vannak. Próbálok nem azon aggódni, hogy ki fog meglátni minket együtt.

- Miért mész futni, ha fáj a térded? – dobom be végül a bombát, mikor megállunk. Még a szokásos lihegés is elmarad, a bőrömön sejlő verejtékréteg is inkább a melegnek köszönhető, nem a kimerítő testmozgásnak. Mióta együtt futunk, észrevettem magamon, hogy exponenciálisan növekszik az állóképességem. Jót tesz a nyomás, amit rám gyakorol a jelenléte.

- Nem fáj, csak érzem egy kicsit – hát persze. Azért van rajta szorító. Biztos csak megelőzés.

- Még szerencse, hogy a pályán nincs szükséged a térdedre, megéri kockáztatni egy vasárnap esti futásért – húzom az agyát rosszalló vigyorral. Megint idézném, hogy apa mindkettőnket kinyír, ha valami baja lesz, de már kezd unalmassá válni.

- Nem akartalak hoppon hagyni – mosolyodik el bocsánatkérően. A gondolat, hogy talán neki is annyit jelentenek a kialakulóban lévő kis szokásaink, alattomos melegséget csal a mellkasomba. Mikor filmeztünk, megpróbált meggyőzni, hogy alhatok nála, de kikerültem annyival, hogy még át akarom futni a töri anyagot lefekvés előtt. Ahogy szorosabbá válik a barátságunk, egyre nehezebb elkerülni az apró hazugságokat, hogy titokban tudjam tartani a szexualitásomat. Meleg srácként irtó nehéz elképzelni, hogy a sráccal pizsi partizzak, aki tetszik, de ezt mégsem mondhatom neki.

- Nincs kedved beülni egy sörre? – veti fel félvállról az ötletet. Összeszűkülnek a szemeim, de képtelen vagyok elfojtani a vigyoromat.

- Célodul tűzted ki, hogy megronts? – nevetek fel. Tudja jól, hogy nem szívlelem az alkoholt. Már a bulin is kiszúrta, de azóta dumáltunk is róla párszor. Igazából nincs konkrét ellenérzésem, csak az ivás valahogy nem az én stílusom.

- Meg tudlak? – villantja felém a kihívóan flörtölős mosolyát, amitől a gyomrom hatalmas hátrabukfencet vet. Ezzel a mosollyal bármire rá tudna venni. Esküszöm olyan, mintha kezdene ő maga is rádöbbenni erre. Mi lesz így a titkaimmal?

- Még nem döntöttem el – motyogom zavartan. A strand menti bárok kellemes hangulata felé rebben a pillantásom. Viszonylag korán van, még nincsenek dugig bebaszni készülő fiatal társaságokkal. – Csak egy, ugye? Nem akarok bukdácsolni hazafelé.

- Mire hazaérsz érezni sem fogod – a tekintetében már ott csillog a győzelmi mámor.

- Ajánlom is, holnap matek dogánk lesz – forgatom meg a szemeimet szórakozottan.

- Az neked pite – dobja vissza a labdát. Hát persze, hogy már ezt is tudja rólam. Tényleg nem izgulok túlságosan, azt még akkor is A+ra írnám, ha reggelig innánk, és egyből a suliba mennénk innen. Ez talán csak azért nem igaz, mert elaludnék a papírlapon.

- És csak ezért mondok igen – adom be a derekamat, pedig ez a küzdelem igazából már az elején eldőlt. Hiába kellettem magamat, egy ideje már az egyik elhagyatottabb asztal felé visznek minket a lépteink. Két cserépbe ültetett pálmácska tökéletes rejtekhelyet nyújt a többi vendég és még egy kicsit a sétányon hömpölygő tömeg elől is. Itt talán nem leszünk túl feltűnőek. Ha nem muszáj, még mindig nem reklámoznám a furcsa barátságunkat.

- Gondolod, hogy beveszik, hogy huszonegy vagy? – teszem fel a legnagyobb kérdést, miközben a zsebemből az asztalra rakom a telómat. Jól kitaláltuk, hogy beülünk sörözni, de mindketten fényévekre vagyunk tőle, hogy legálisan alkoholt vásároljunk. A magabiztos mosolya azt sugallja, hogy nem első alkalommal kell megugrania ezt az akadályt. Nem is tudtam, mit várok a legnagyobb buliinak az ősatyjától. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ez a jófej, érzékeny srác ugyanaz az ember, akit ott megismertem. Annyira más, mikor velem van.

- Csak bízd rám – kacsint felém. – Mindjárt jövök – elmormogok egy oké-t, amit szerintem már nem is hall, és megdörzsölöm az arcomat, mintha ezzel eltüntethetném az érzelmeim nyomait róla. Ez a kacsintás övön aluli támadás volt. Talán nem is csak képletesen. Utálom, hogy minden apróság, amit csinál, ilyen hatással tud lenni rám. Szedd össze magad, Seb!

Barát. Haver.

Sokat segít magamhoz térni, ahogy a küldetését figyelem. A pultban álló, egyetemista korú csaj szinte olvadozva issza magába a lehengerlő mosolyt, amivel Owen kirendeli nekünk a piákat. Az elmúlt hetekben valahogy megfeledkeztem róla, hogy pontosan milyen hatással is van a csajokra. Azt hittem, hogy néha én is kaptam a flörtölős mosolyaiból, de azok meg sem közelítik azt, amiket a lányoknak tartogat. Hát persze, hogy nem. Miért is tették volna?

Túl sok. El kell ásnom a bennem gyülekező negatív érzelmeket, mielőtt kitörnek belőlem, mint valami fortyogó vulkánból. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál nehezebb lesz, tudom. Miért kínzom magamat a barátságával? Nincs okom haragudni rá, épp beveti minden adottságát, hogy felfrissíthessük magunkat egy sörrel. Tudom, hogy nem csajozni ment oda, és akkor se lehetne egy szavam, ha így lenne. Mégis borzasztóan érzem magam. Mi lesz, ha barátnője lesz? Előbb-utóbb meg fog történni. Nem lesz mindenki olyan idióta, mint Riley volt.

Owen diadalittasan teszi le az asztalra a frissen csapolt söröket, és levágódik a másik székbe. Éljen.

- Láttam ám, hogy kiflörtölted belőle – erőltetek magamra egy piszkálódós vigyort, de nem tudom, mennyire sikerült őszintére. Remélem elkönyveli annyinak, hogy irigykedek a módszereire. Tény, hogy ha én mentem volna oda, maximum almalével jöttem volna vissza.

- Nem hagyhattam neki, hogy gondolkodni kezdjen – húzza gonosz, elégedett mosolyra a száját. Na ez már az a srác, aki az évfolyam legjobb buliit szervezi. Utálom, hogy még ez a része is tetszik. Csak azt gyűlölöm, hogy soha nem fog nekem szólni.

- Azért néha tudsz öntelt seggfej lenni te is – még pont időben sikerül kiölnöm a hangomból a sértettséget, és így talán sikerült laza ténymegállapításként átmennie a szemrehányásnak. Nem illik a kapcsolatunk jellegébe a veszekedés. Egyszerűen nem. Nem akarok veszekedni vele ezen, és igazából jogom sincs hozzá.

- Csakis akkor, ha fontos cél vezérel – a bűnbánó mosolya eloszlatja a hangulatomra ereszkedő viharfelhőket. Szinte érzem, ahogy a feszültség végre elhagyja az izmaimat. Felveszi az előtte lévő poharat, és felém nyújtja. Követem a példáját, és halkan összekoccintom a poharainkat. Az első koccintás az első viszonzatlan szerelmemmel. Reméltem, hogy idősebb leszek, mikor ilyen mélyre süllyedek.

- Mint a megrontásom? – kérdezek vissza az apró, visszaszerzett mosolyommal.

- Pontosan. Megtanítalak kicsit ellazulni – hátradől, és a mérföld hosszú lábait az asztal mellett elnyújtva helyezi világi kényelembe magát. Már csak az hiányzik, hogy egy szalmakalapot nyomjon a fejébe és elszundikáljon. Kiszélesedik a vigyorom a látványától. Így még hatalmasabbnak tűnik, ha ez lehetséges. Mindjárt hozok neki még egy széket, nehogy leessen.

- Cserébe megtanítalak befeszülni, ha szeretnéd – pont most bizonyítottam, milyen profizmussal űzöm.

- Erről le tudok mondani – nevet fel, miközben meghúzza a sörét. Én is lopok magamnak egy apró kortyot a sajátomból. A kesernyés íze és a hűsítő szénsav kifejezetten jól esik a testmozgás után. Néhány percig a vadul hullámzó óceánt figyelve, pihengetve isszuk a söreinket. Ahogy közeledik az alkonyat, a sétány lassan kiürül, a bárok pedig elkezdenek feltöltődni. Talán a hátunk mögött növekvő hangzavar juttatja eszébe a következő témát. – Jövő héten buli lesz Hunternél, de semmi kedvem hozzá – sóhajt halkan. Pedig pont most bizonyította, hogy abba a társaságba is tökéletesen belepasszol. Csinos pultos lányokkal flörtölni sörért maximálisan bunkó kosaras kompatibilis dolog. Ha jól tudom, jövő hétvégén nem lesz bajnoksági meccsük, gondolom ezért kap az alkalmon a csapat, hogy partizzanak egy nagyot együtt.

- Kevesebb időt kéne együtt töltenünk, megfertőztelek az antiszocságommal – vigyorgom felé.

- Vagy csak rájöttem, hogy mennyivel jobb minőségi időt tölteni egy igazi baráttal – ó. Hangosan felröhög, mikor meglátja a kétségbeesett, döbbent arckifejezésemet. Sejtettem, hogy haveroknál már egy ideje többek vagyunk, de azt nem, hogy ezt ilyen könnyedén ki lesz képes mondani. Mindig váratlanul támad le ezekkel a furcsán szentimentális megjegyzéseivel. Az ő szájából annyira könnyednek és természetesnek tűnik ez a kijelentés, nekem mégis görcsbe rándul tőle a gyomrom. Ha tudná mi vagyok, és mit érzek iránta, nem mondana ilyeneket.

- Köszi… – mormogom zavartan, de a szokásos káoszukba fulladó gondolataim most nem teszik meg a szívességet, hogy a fejemben maradnak, alattomosan kiszöknek a számon. – vagy bocsi? Nem tudom rá akartál e jönni, a ti köreitekben ezt jobb nem tudni – a keserű horkanása elárulja, hogy nem alaptalan a kérdés.

- Azt hiszem rá akartam – vallja be gyengéddé szelídülő mosollyal egy kis gondolkodás után. A mellkasom fájdalmasan elnehezedik. Tudom, hogy csak képzelem az érzelmeket a hangjában, de rémisztően valóságosnak tűnnek. Ez a mosoly pedig. Tudom, hogy mindig panaszkodok, hogy milyen csábos, flörtölős mosolyokkal néz a lányokra, de így… így csak rám szokott. A fenébe. Teljesen téveszmés vagyok, most már biztos. – Határozottan boldogabb vagyok így.

Nem. Ne is gondolj rá. Félreérted.

- Ez a buli jó alkalom lehet arra, hogy kinézz magadnak egy új lányt – dobom be gyorsan a szélből kapott ötletet, mielőtt a meghitt pillanat valami hatalmas meggondolatlanság beismerésére késztet. Egy másodpercre még az is felmerült bennem, hogy elmondok neki mindent.

- Kicsit elegem lett a csajokból egy időre – húzza el a száját. Szerencsére talán elillant az előző bizalmas hangulat varázsa. Nem gondoltam, hogy Riley ennyire kicsinálta szegény srácot. Ha hazamegyek, seggbe rúgom még egyszer, biztos ami biztos.

- Marad az örök cölibátus? – próbálom tovább enyhíteni a témát a szokásos béna poénjaimmal.

- Vagy csapatot váltok és keresek egy srácot – száll be a hülyéskedésbe vigyorogva, de fogalma sincs, hogy mire tapintott rá. A sörömet félrenyelve kezdek el fuldokolni, aminek az az eredménye, hogy a kezemben lévő pohár jelentős tartalma a pólómon landol.

- Hülye vagy – köhécselem akadozva, mikor végre kapok levegőt, és a poharat az asztalra visszatéve törlöm meg magamat egy szalvétával. Egy ilyet nem szabad betolni, mikor a másik épp iszik. Szinte várom tőle bocsánatkérést vagy a hangos röhögést, de egyik sem érkezik meg. Csend van. Felnézek, a pillantásában rejlő komolyság arcon csap, és most jövök rá, hogy ha kicsit is komolyan gondolta az ötletét, épp egy irtózatos nagy pöcsnek tűnök a reakcióm alapján. Nem tudom, hogy izgatottságot, bűntudatot vagy pánikot érezzek. Még az sem biztos, hogy komolyan gondolta, lehet, hogy csak szívat ezzel a nézéssel, de azt tudom, hogy javítanom kell. – P-persze ha tényleg ezt akarod, én totálisan támogatlak. Nem vagyok homofób vagy ilyesmi – hadarom gyorsan hozzá. A homofób ellentéte vagyok. Én vagyok az utolsó ember, aki megállítaná benne, hogy csapatot váltson. Megint ömlengek. Fogalmam sincs mit gondoljak, de leginkább azt gondolom, hogy nincs az világ, amiben ezt komolyan gondolta, és ha valami csoda folytán mégis, akkor tuti egy nálam sokkal jobb csávó tetszik majd neki, és végignézhetem, ahogy a pasi, akibe belezúgtam meleggé válik valaki másért. Na az lenne a szánalmasság magasiskolája.

Ez tuti valami nagyon félrement vicc. Ha tudná, hogy meleg vagyok, nem tolna be ilyen ízléstelen poénokat, de így még hibáztatni sem tudom.

- Nyitva van a bejárati ajtó – győzedelmes mosollyal lesek ki a bokrok takarásából.

- Otthon vannak a szüleid? Nincs kedvem összefutni Hayes edzővel – bőven elég lesz a holnapi edzésen meghallgatni a szentbeszédet. Tippre így sem úszom meg teljesen, valamiért mániája, hogy a csapatkapitánnyal mindent is megbeszéljen külön. Megpróbálom csúsztatni a hét közepéig, hátha addigra mutat javulást a csapat az edzéseken, ha mégsem, akkor tényleg szükség lesz rá.

- Igen, nem úszod meg őket, tippre a nappaliban döglenek a klíma alatt – ó már hogy ne tudnám megúszni így is. Nem az egyik unalmas kocka haverja vagyok, aki megriad egy kis kihívástól.

- Akkor felmászok az ablakodhoz – közlöm a mestertervet, amit a nevetése alapján poénnak vesz. Látszik, hogy nem ismer még igazán. Lehet, hogy több van bennem anyámból, de azért van ott valamennyi latin vér is. Minden mexikói jól mászik falakra, hogy elkerülje a dühös férjeket, ott vannak a szappanoperák referenciának.

- Ez most komoly? – a legkomolyabb. Még mindig röhögve bukkan fel az egyik kis erkélyen. Most már tudom a célpont helyét, innentől fix, hogy betalálok. Kinyomom a hívást, és félig-meddig takarásban maradva próbálok viszonylag észrevétlenül átvágni a kerten.

Már megint ez a röhejesen aranyos, döbbent arckifejezés.

Egy laza mosollyal biztosítom róla, hogy minden rendben lesz. Egy ideig falat is másztam, egy állványzat nem fog megállítani. Mosolyából nem tűnik el a feszültség, de legalább mosolyog. Nyugi Júlia, nem lesz gond, csak várj rám az erkélyen. Kiszélesedik vigyorom. Ha elég jóban leszünk, talán elárulom neki, hogy ez a kedvenc musicalem, természetesen az eredeti francia. Számát sem tudom hányszor kellett megnéznünk a tesóim miatt. Volt egy enyhe rajongásuk Romeo iránt. Nem tudom elítélni őket. Talán az volt az első alakalom, hogy felmerült bennem, hogy nem csak a lányok vonzanak. Bár, ha választani kell, akkor Tybalt. Tom Ross elég jól nézett ki akkoriban.

- Őrült vagy – talán egy kicsit, de ez kell az élet valódi élvezetéhez. Legalábbis mamie szerint.

- Csak nincs kedvem a pénteki meccs elemezgetéséhez – még ráér megtudni, hogy szimpla szórakozásból is megcsinálnám ugyanezt.

- Azt mondjuk megértem, úgy hallottam pocsékul játszottatok – ez most tényleg fájt.

- Hé – némi megjátszott felháborodással vetek rá egy lapos pillantást. Könnyen beszél odafentről. Majd akkor tehet ilyen megjegyzéseket, ha eljön, és a saját szemével látja mennyire bénák voltunk.

- Ha leesel és eltöröd a lábad, apa mindkettőnket kinyír – ahh, magamra vállalnám. Az én hülye ötletem volt, nem az övé. Bár lehet, hogy Hayes edző titkon örülne neki, legalább meglenne az indok, hogy miért szereplünk majd annyira silányan a bajnokságon.

Meg amúgy is… csak a balfékek esnek le egy virágállványról, nem a mexikói kertészek.

- Ilyen bénának nézel? – már nincs sok a korlátig, és még csak meg sem izzadtam. Ha a szülei igazán kihívást akartak volna okozni, akkor rózsát futtatnak, hogy legalább a tüskék szétkapjanak. Majd lehet teszek egy javaslatot, mielőtt valami őrült megpróbálja elrabolni egy szem szeretett fiukat.

- Nem a te hibád lenne, ilyen közelről a karmám rád is kisugárzik – felhorkantva ragadom meg az erkély peremét. Az sem izgatna, ha a horoszkópom szerint ma a mélységbe zuhanás veszélye fenyegetne. Annyi esélye van, hogy megtörténik, mint hogy a növény indái a nyakamra tekerednek és megfojtanak.

Tehát gyakorlatilag semmi.

- Ha sok sületlenséget beszélsz, a végén még tényleg elhiszem, hogy hiszel benne – jegyzem meg kissé gúnyolódva, miközben könnyedén landolok az erkélyén. Hát ehhez tényleg nem kellett egy Tom Cruise-nak lenni.

Önelégült mosollyal pillantok le a srácra, aki ennyire közelről valahogy kisebbnek tűnik, mint általában. Eddig nem tűnt fel, hogy ennyi különbség lenne közöttünk, most mégis valahogy… apróbb. Haja ugyanolyan kócos, göndör kavalkád, mint általában, a szemei pedig ugyanolyan aranybarnán ragyognak, mint máskor. Mégis, mintha kicsit más lenne. Jól áll neki a napfény, kevesebbet kellene a szobájában gubbasztania.

- Komolyan nincs jobb dolgod vasárnap délután, mint hogy velem franciázz? – azonnal kapcsol, hogy mit is mondott pontosan. Eluralkodik rajta a pánik, szemei hatalmasra nyílnak, arca elvörösödik. Olyan közel áll, hogy szinte érzem a riadt kisnyúl sebességű szívverését. Hogy lehet egy ennyire ártatlannak kinéző srácnak barátnője? – Oké, csak utólag jöttem rá, hogy ez szörnyen hangzott – annyira nem hangzott rosszul, mint gondolja. Szeretek franciázni.

- Gondoltam – nem tudom megállni, engedek az arcomra kívánkozó flörtölős mosolynak. Egy részem túlságosan élvezi, mennyire zavarba jön ettől. Lassan olyan vörössé válik, mint egy túlérett paradicsom. Tuti, hogy csak társasozni szoktak a barátnőjével. – Bemegyünk vagy itt kint akarsz franciázni? – még egy utolsó kis gonoszkodást megengedek magamnak, de már érzem, hogy a határon tácolok. Azt azért nem akarom, hogy kihajítson az erkélyről.

Kis híján megfulladok a visszatartott nevetéstől, mikor szikrázó szemekkel, roppant méltóságteljesen akar bemenekülni a szobájába… csak helyette majdnem sikerül rohadtul pofára esnie. Mentségemre legyen szólva, reflexből nyúltam, hogy elkapja, ha neki nem sikerült volna megmentenie magát.

- Szemét vagy – hé, nem röhögtelek ki, szerintem ezzel egyenlítettem. De még mindig imádom ezt a szúrós pillantást. Sokkal viccesebb, mint a kamu rajongás, amivel a csajok néznek rám.

- Ne haragudj – próbálok nem hangosan felröhögni. – Kicsit rosszul érzem magamat miatta, ha ez segít – nem kamu, egy leheletnyit tényleg. Éppen annyira, hogy kb tizenöt percig ne hozzam fel a franciázást. Most mondja, hogy nem vagyok rohadt jófej.

- Segít – na persze, ezért nézel ki úgy, mint egy kislány, akinek azt mondták nincs szépen befonva a haja. Szinte várom, hogy még mindig kicsit rózsaszínes arcát dühösen felfújja. Annyira már, mint a többi haverom, ők csak simán megpróbáltak volna képen vágni ennyi bosszantásért. – Ülj le bárhova, ami szimpatikus – biccentve fogadom el az ajánlatot, de azért előtte egy kicsit körbe vezetem magam. Persze a fiókjaiba nem nyitogatok be, de azért próbálok minél többet megtudni róla a szobája alapján.

Egy igazi antiszoc kocka birodalma.

Egy igazán rendszerető kockáé. Meg sem lep, hogy sehol egy üres pizzás doboz, vagy egy véletlen elől hagyott koszos alsó. Kiszámítható, de teljesen rendben van. Amúgy sem szeretek térdig gázolni a szarban. Egyszer voltam Theo szobájában, és azóta is csodálom, hogy nem kaptam el valami nemi betegséget egyszerűen attól, hogy leültem egy székbe.

De most akkor jöjjön amiért itt vagyok. Még magamat is meglepem mennyire izgatottan lépek hozzá, és szerzem meg a francia szólistáját. Szép kis lista, de nem egetverően nehéz megtanulni őket. Mindig könnyebb, ha tudod a saját életedhez kötni a dolgokat. Némi ellenkezés után beleegyezik, hogy az én módszereim szerint csináljuk. Helyes.

Letelepszem a nagy fotelbe, amit a helyzete alapján olvasásra használhat, ő pedig kényelmesen elnyúlik az ágyon. Tekintetem egy pillanatra elidőzik hosszú lábain, és a pólója alól elővillanó lapos hasán.

Tényleg jó alakja.

Apró mosollyal fordulok a szólista felé. Na lássuk.

oOoOo

Enyhén kifulladva, sűrűn kapkodva a levegőt próbálom összeszedni magam. Bármennyire is kimerítő volt, rohadt jól esett. Ha egyedül vagyok, akkor egy kicsit gyorsabb tempót jöttem volna, de így is kellemesen zsibbadnak a lábaim.

Most már fix, rohadtul élvezetes Sebbel futni.

Apró mosollyal figyelem görnyedő, ziháló alakját. Nem kellett egyeztetnünk, anélkül is könnyedén megtaláltuk a közös ütemet. Mintha ugyanaz a szám ment volna a fejünkben. Valamiért rohadt jó az összhang közöttünk. Gondolom ugyanazért, amiért a balettról is azonnal meséltem neki.

Valahogy minden könnyebb mellette.

- Ez jól esett – fáradt sóhajjal kezdek lenyújtani, hogy a holnapi edzésen ne szakadjanak szét a lábaim. Minél többet állunk, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy elfáradtam. Pólómmal szabadulok meg az arcomra kiült izzadtságtól, és elégedetten túrok bele nedves hajamba. Már csak az lenne jobb, ha belevethetném magam az óceánba, de egyelőre be kell érnem az árnyékot adó fákkal, és a késő délutáni hűvösebb széllel, ami a tó felől érkezik.

- Nekem is – gyakorlott futóként nyújt ő is. Pólója izzadtan tapad testéhez, tincsei sokkal sötétebb árnyalatot vesznek fel ott, ahol a bőréhez érnek. Mellkasa még mindig szaporán emelkedik, de szemei elégedetten csillognak.

Hogy tudott ez a srác eddig láthatatlan maradni a suliban?

Egy ideig még figyelem ténykedését, végül összekaparom gondolataimat, és a fák irányába fordítom fejem.

- Lemegyünk a partra? – vagy még nincs elég levegője beszélni, vagy csak nem akarja megzavarni a park békéjét. Meglepően kevesen vannak, az ideúton is alig találkoztunk valakivel. Az amerikai egy riasztóan lusta nemzet.

Hagyok még neki egy kis pihenőt, mielőtt folytatnám a leckét. Meglepetten pillant rám, mikor meghallja az első francia kérdést. Nem értem min akadt így fent, hiszen megállapodtunk. Jól ment neki a szobájában, meglepően sok szót tudott már ahhoz képest, hogy mennyire ki volt akadva, mikor elkezdtük. A kiejtése is egészen rendben van, kifejezetten van érzéke ehhez a nyelvhez.

Nekem pedig rohadtul jól esik vége újra franciául beszélni. Végül amint túljut az első sokkon, kissé bátortalanul ugyan, de belevág. Ügyes. Igazából ez a legnehezebb. Ha egyszer belekezd, onnantól már csak egyre könnyebben fognak jönni a dolgok. Így mélyülnek el igazán a szavak, amiket délután tanult. Elhiheti, hamarabb tudtam három nyelven azt, hogy séta, mint hogy megtanultam volna járni. Otthon megvolt a rendszer, anyával mindig franciául, apával spanyolul beszélgettünk, ha mindannyian együtt voltunk, akkor pedig angolul. Mindháromnak megvannak a szépségei, de én mindig is a francia felé húztam. Örülök, hogy Seb nem erőszakolja meg ezt a csodás nyelvet.

Elégedett mosollyal figyelem és hallgatom, hogy egyre jobban belejön. Egészen folyékonyan fecseg, ha elakad vagy hibázik, akkor kis rásegítséggel meg tudja ugorni az akadályt. Kicsit remélem, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy együtt franciázunk.

- Ügyesen beszélsz – még furcsának is érződik újra angolul szólalni meg, de úgy ítélem eljött egy kis szünet ideje. Az agyának raktároznia kell az információkat, mielőtt újra hozzá nyúlnánk.

- Kösz – lehuppan mellém a padra. Még mindig kicsit zilált a futástól, de határozottan jobban fest. Kicsit több lelkesedést vártam, látszik, hogy semmit nem örökölt az apja kosaras egojából.

- Jól esett kicsit franciául beszélni valaki mással is, mint az anyukám – nem bánnám, ha rendszert csinálnánk belőle. Mióta a nővéreim egyetemre járnak, még kevesebb alkalmam van használni.

- Hiányzik Franciaország? – figyelmes kérdése elmélyíti mosolyomat.

- Néha – csak remélni tudom, hogy a szomorkás él nem érződik ki hangomból. Hogy elrejtsem előle tekintetemet, felállok a padról, és nekiállok egy megfelelő követ keresni. A pontos igazság az, hogy rohadtul hiányzik. Az első egy-két évben kifejezetten utáltam itt élni, és folyton vissza akartam menni. De persze a családomon kívül senki sem értette meg igazán, nekik csak a nagy amerikai álom létezik. A legtöbb sulis társam csak azt látta, hogy rohadt gazdagok vagyunk, menő autóval hoznak reggelente kocsiba, nekem van a legfinomabb ebéd csomagolva, tehetséges vagyok kb mindenben. Nem tudták felfogni, hogy mennyire szar érzés a honvágy. Meg nem is igazán illik egy sztár kosarashoz, szóval ezt is elrejtettem, mikor elkezdtem játszani a szerepet, amit megkívánt a gimi. – De már megszoktam az itteni légkört is – felelem a kacsázó követ figyelve. Sokat segít, hogy minden évben elutazunk Párizsba anya családja miatt, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer vissza fogok költözni hosszabb időre.

Azt hittem kellemetlenebb lesz felidézni az ott szerzett emlékeket, de mint minden más, Seb mellett ez is könnyű. Még jól is esik mesélni róla valakinek. A kosaras haverok azon az állásponton vannak, hogy az összes francia egy békazabáló sznob. Legalább tudom, hogy az agymosás egy létező dolog.

Sanda mosollyal figyelem, ahogy egy idő után megadja magát a késztetésnek, és csatlakozik hozzám a vízparton. Természetesen pont annyira közepesen béna, mint gondoltam. Úgy tűnik a kövek sem különböznek a labdáktól, amiket annyira kerül. De ezen még változtathatunk.

- Azt hittem rosszabb lesz – amúgy én is.

- Próbáld meg ezzel – kezébe nyomok egyet a magamnak gyűjtött kövekből. Határozott fejlődés. Látod mennyivel egyszerűbb, ha nem egy amorf beton darabbal próbálkozol, licone?

Büszke kis vigyorral néz fel rám. A naplemente arany gyűrűket csal elő mézbarna szemeiből. Arcán halvány szeplők rajzolódnak ki. Annyira… szép.

Nagyot nyelve fordulok a lágyan fodrozódó víztükör felé.

Bárcsak lenne nálam egy fényképezőgép.

oOoOo

„Jó haver vagy.”

Én meg egy jókora barom.

Nyöszörögve dörzsölöm meg arcomat. Hogy mondhattam ennyire béna, semmitmondó dolgot? Már akkor tudtam, hogy hülyeség, mikor elhagyta a számat. Seb bőven megugrotta már a jó haver kategóriát. Carl, na ő jó haver. Theo elmegy egynek. Hunter egy seggfej. De Seb a közelükben sincs. Vagyis ők nincsenek Seb közelében.

Mert ő barát. Az első mióta elhagytam Franciaországot.

Istenem mennyire szánalmas vagyok.

Sóhajtva csóválom meg fejemet, és lépek be a félhomályba burkolódzó nappaliba. Ciel azonnal felpattan a kanapéról, behajtja rajtam a kötelező dögönyözést, majd visszakocog, és anya ölébe ejti a fejét. Tényleg áruló egy kutya.

- Megjöttem – szerintem egy hónapja nem beszéltem annyit franciául, mint ma. Halvány mosollyal dobom le cipőmet az ajtó mellé. Sosem értettem hogyan képesek az amerikaiak egész nap cipőben létezni. A lakásban. Bizarr. Örülök, hogy anya leszoktatta erről apát.

- Milyen volt a futás, kicsim? – mosolyogva pillant fel rám, hagyva, hogy a béna sorozata tovább pörögjön a tévében. Tippre ez is az egyik olyan, amit már ezerszer látott, és csak arra kell, hogy kikapcsolja az agyát.

- Kellemes – felelem letelepedve a szőnyegre. Túl koszos vagyok ahhoz, hogy a kanapén tespedjek, de még nincs erőm elmászni zuhanyozni. – Végre találtam egy értelmes barátot – kihasználom döbbenetét, és lopok két szem macaront az ölében pihenő dobozból. – Szerintem kedvelni fogod, még franciából is egészen ügyes egy amerikaihoz képest – és ez a bókok bókja, amit tőlem megkaphat, ha az anyanyelvemről van szó.

- Ügyesebb, mint apád? – gyanakodva pislog le rám.

- Apánál még Ciel is ügyesebb – felhorkantva tüntetem el az egyik zsákmányolt süteményt. Bármennyi időt is töltött apa Franciaországban, az akcentusa vaskos és zavaró maradt. Sokszor még az sem tűnik föl, hogy nem spanyolul beszél, hanem franciául. De persze mindannyian értékeljük az igyekezetét. – Nem úgy volt, hogy délután érkezik? – homlokráncolva pillantok az ajtó felé, de nem látok bőröndöket. Anya kedden ért haza, de apa még maradt valami gazdag megrendelő miatt. Remélem megint egy gazdag, idős milliárdos akart aktfestményt rendelni a tizennyolc éves feleségéről. Imádom, mikor apa ráborítja az asztalt az ilyenekre

- Csúszott a járata egy vihar miatt, hajnalban száll majd le a gépe – szeretetteljes mosoly jelenik meg arcán, mint mindig, ha apáról beszél. Irigylem a kapcsolatukat. Nem tudom elképzelni, hogy annyira szeretsz valakit, hogy az egész országodat magad mögött hagyod a kedvéért. De valószívűleg csak nem találkoztam még azzal a valakivel, akiért megtenném. – Mesélj erről az új barátodról – mindent tudó anyuka mosolyát veszi elő, aminek képtelen vagyok ellent mondani.

És tulajdonképpen nem is nagyon akarok.

Levakarhatatlan mosollyal kezdek bele a történetbe, a lehető legrövidebb és tömörebb módon érintve a Riley szálat. Inkább arra fókuszálok, hogy elmondjak neki mindent, amit eddig Sebről megtudtam. Hogy mennyire jól érzem magam a társaságában, hogy mennyire felszabadító, valaki olyan mellett lenni, aki nem röhög ki csak azért, mert önmagam vagyok. Akit rohadtul nem izgat, hogy a kosár csapat kapitánya vagyok, vagy hogy hány autó áll a garázsunkban. Aki végre nem egy címes seggfej.

- Örülök, hogy egymásba botlottatok, rég óta nem láttalak ennyit mosolyogni – gyengéd szeretettel simogatja meg arcomat, miután végeztem a beszámolóval. Csak néhány apró kérdéssel szakította meg a szóáradatot, azoktól eltekintve türelmes mosollyal hallgatott végig. Bevallom, hiányzott. Rohadtul hatalmasnak érződik ez a ház, ha egyedül vagy benne. – Látszik, hogy kedveled, jó hatással van rád – anya sosem bírta különösebben a kosaras haverokat. Megértem, nekem is vannak fenntartásaim. De abban igaza van, hogy megkedveltem Sebet. Vajon mennyire akadna ki, ha közölném vele, hogy hivatalosan is ő az egyetlen barátom?

Már látom is maga előtt a hatalmasra nyílt mézbarna szemeket.

Amikben arany gyűrűket fest a naplemente.

oOoOo

A kertben labdázom Ceillel, egyre sűrűbben pislantva órámra. Seb dobott egy üzit, mikor elindult, de lassan meg kellene érkeznie. Annyira nem lakunk vészesen nagy távolságra egymástól, hogy fél Los Angelest át kelljen tekernie. Remélem nem ütötte el valami gyökér autós. Sajnos a pénz és a jogsi mellé észt nem nagyon osztogatnak.

Mikor lettem ennyire aggodalmaskodó? Vagy lehet mindig is az voltam, csak nem volt kiért aggódni? Azt tuti, hogy Hunter autóbalesete nem rázott volna meg ennyire. És nem azért, mert Riley valójában őt akarta felszedni a hátamon felkapaszkodva.

Fintorogva hajítom el jó messzire a teniszlabdát, Ciel pedig vetődik is utána. Ma kaptam egy üzit Voldemorttól, de éppen csak rápillantottam, nem érdemli meg, hogy végig olvassam. Valami ömlengés arról, hogy mennyire sajnálja. Ja, képzelem mennyire megrázó lehetett a számára ismét visszakerülni a gimis társasági élet kispadjára. Egy pillanatig sem tudom sajnálni.

- Megjöttem! – a borús gondolatokat azonnal elűzi a bizonytalan kiáltás. Vigyorogva fordulok a kapunál ácsorgó srácra. Még bukósisak van a fején, de a bicajról már lepattant. Kicsit kipirult a melegtől, de nem tűnik különösebben fáradtnak. Helyes, még túl kell érnie pár csúfos vereséget Mortal Kombatban, ahhoz pedig kell az erő.

- Nem sietted el – jegyzem meg elő véve a távirányítót, ami kinyitja neki a kaput. Mert mi, az ostoba amerikaiakkal ellentétben, mindent zárunk. Hogy lehet úgy élni, hogy mér kerítésed sincs? Tök kattant egy nemzet.

- Hallottál már piros lámpákról? – szemforgatva sétál hozzám, fél kézzel tolva a bicajt, a másikkal kioldva sisakját.

- Mintha néha láttam volna őket, de eddig azt hittem, fentmaradt karácsonyi fények – nevetve túl bele hajába, hogy kicsit elrendezze a lelapult tincseket. Egy pillanatra rajta felejtem tekintetem, mielőtt folytatnám. – Be akarod tenni a garázsba? – a bicajra pillantok, de megrázza fejét.

- Ha valaki lopni akarna innen, kétlem, hogy ezzel kezdené – jogos. Széles vigyorral mutatom meg, hova támaszthatja le a járgányát, majd lépek be a házba. Én ledobom cipőmet, és bár nem kérem, ő is így tesz. Értékelem a figyelmességet.

- Üdvözöllek újra a Campbell rezidencián – színpadiasan mutatok körbe, mire ismét elmosolyodik.

- Furcsa ez a hely biztonsági őrök, és részeg gimisek nélkül – jegyzi meg szórakozottan, úgy forgatva fejét, mintha most járna itt először. Ha úgy nézzük, valóban nem járt még itt. Ez a házunk valódi arca. A falakon apa drága festményeivel, családi fotókkal, és az én képeimmel. Mindet el szoktam tűntetni, ha buli van. A festmények túl drágák, a nővéreim túl csinosak, a fotóim pedig túl sok kérdést vonnának maguk után, amikre nincs kedvem válaszolni.

- Én jobban szeretem ezt az arcát – vonom meg vállamat, és elindok a lépcső felé. Nyilván szeretem a bulikat is, de jobban, ha nem nekem kell megrendeznem. Viszont a gimis hierarchia csúcsán élve ezt kívánja meg a közösség. – Hogy ment a francia doga? – kicsit lassítok, hogy kíváncsian megbámulhassa apa egyik festményét. Ha nem vigyáz, még tárlatvezetést is kap.

- Jól, fáj elismerni, de jó tanár vagy – micsoda bókok repkednek itt.

- Szólj bármikor, ha szükséged van egy kis franciázásra – gúnyos vigyorral vágok vissza. És meg is van. A szúrós pillantást, amit annyira imádok.

- Milyen volt az edzés? – aljas.

- Szar – fintorogva indulok meg az emelet felé. A lépcsőfordulóban megint megállok kicsit, hogy egy újabb festményt vizsgálhasson meg. Mintha egy galériában randiznánk, de igazából nem bánom. Felőlem aztán nézelődhet. Még nem tudtam eldönteni, hogy tetszenek-e neki, vagy furcsának, és kissé bizarrnak találja őket. Apa művei általában ezt a két végletet szokták kiváltani az emberből. – Jövőhét szombaton lesz a bajnokság első meccse, de fogalmam sincs, hogy szedjük őket rendbe az edzővel – ma olyanok voltak, mint egy bárány csorda. Szaladgáltak össze-vissza, én pedig próbáltam a megfelelő helyre terelni őket.

- Ennyire gyengék az újak? – felpillant rám, miközben tovább indulunk.

- Ennyire elszálltak maguktól a régiek – csak tudnám mi a picsáért. Oké, tavaly megnyertük a bajnokságot, de abban rohadt sok munka volt. Éjszakába nyúló edzések, csapatmegbeszélések a szünetekben, és rohadt sok szentbeszéd Hayes edzőtől. Ennyire nem lehetnek ostobák, hogy ezt elfelejtették. – Mintha elfelejtették volna hogyan kell csapatban játszani.

- Te helyre tudod rakni őket, ebben egészen biztos vagyok – vállam felett hátra pillantva hálálom meg szavait egy lusta mosollyal. Esküszöm, hogy kicsit megint zavarba jön, de szó nélkül hagyom.

Talán mert nekem is egy méretes gombóc nőtt a torkomban.

Általában imádom a bókokat, de ezzel most nem tudok mit kezdeni. Olyan őszinte és ártatlan. Esküszöm, hogy ez a srác tényleg egy rohadt unikornis. Nem kerülhetett ide máshonnan, csak egy giccses tündérekkel meg manókkal teli erdőből, ahol minden csodálatos, és mindenki boldog. Még azt is eléri, hogy egy kicsi átragadjon rám az optimizmusából. Mi ez, ha nem unikornis varázslat?

https://www.youtube.com/watch?v=KTRnuoVp2HM

A folyosó végén résnyire nyitva van a táncterem ajtaja, ahonnan zene kezd kiszűrődni szinte azonnal, ahogy felérünk. Seb egy pillanatra megtorban, és fejét forgatva keresi a hang forrását.

- Nem éppen partizene – jegyzi meg halkan, mire szélesen elmosolyodom. Ha tudná, hogy a házunk legtöbbször ezt a zenét játssza, nem üvöltő slágereket.

- Gyere – szinte csak tátogom, majd csuklóját megfogva finoman húzom magam után a folyosó végére. A zene egyre hangosabb, az én mosolyom pedig egyre szélesebb. Észrevétlenül lököm kicsit bentebb az ajtót, majd Seb felé fordulva, jelzem neki, hogy egy szót sem. Aprót biccent, én pedig félre húzódom, hogy ő is láthatta azt, ami lelket ad ennek az egész háznak.

Apa a csellójával ül a terem közepén, és mindent beleadva játszik, miközben anya körülötte táncol egy egyszerű próbákhoz használt ruhában. Nincs jelmez, nincs giccs, csak ők. Sosem a zene vagy a tánc ragadott magával, hanem az, ahogy közben egymásra néznek. Az a végtelen szeretet és odaadás még ennyi év után is. Mindketten tehetséges művészek, de együtt valami olyat tudnak alkotni, amit senki. A gyerekkorom tele volt az ő privát előadásaikkal, de sosem tudok ráunni.

Óvatosan fogom meg Seb vállát, jelezve, hogy ideje indulnunk. Összerezzen, és úgy kapja felém fejét, mintha csak most jönne rá hol is van. Hátrál egy lépést, hogy teljesen be tudjam csukni a próbaterem ajtaját, majd a folyosó közepén lévő szoba felé intek. Veszi a lapot, és néhány pillanattal később már csukódik is mögöttünk a szobám ajtaja.

Szerencsére a táncterem egészen jól hangszigetelt, a két ajtó pedig teljesen elzárja apa játékát. Bevallom, ha Seb nem lenne itt, akkor mindkét ajtót nyitva hagytam volna, hogy hallgathassam, de nem tudom hogyan viszonyul a klasszikus zenéhez, és nem is azért jött, hogy egy idióta francia ömlengéseit hallgassa a művészetről.

Természetesen magamra gondoltam, nem anyára.

- A szüleid… - zavartan pislog rám, keresve a megfelelő szavakat. Türelmes mosollyal várom az ítéletét. – Csodálatosak – hálásan biccentek.

- Gondoltam, hogy te értékelni fogod – a legtöbb haverom addig jutna, hogy anya nekik is szerezhetne ilyen hajlékony barátnőt. De Sebben ismét nem csalódtam. Ha nem is annyira értékeli, amit most látott, legalább elismeri. Nekem ennyi elég. Már megtanultam, hogy a legtöbbekben elég kevés érzék van az ilyen finom dolgokhoz. – Bénán hangzik, de remélem egyszer megtalálom valakiben azt, amit ők egymásban – vonom meg vállamat, próbálva minél többet kiolvasni Seb reakcióiból. Barna szemei az arcomat fürkészik, ajkai egy apró, de annál gyengédebb mosolyra húzódnak. Ezért nem félek neki elárulni ilyeneket. Ő nem röhög a képembe, és nem közli, hogy növesszek már tisztességes farkat magamnak, mert olyan vagyok, mint egy picsogó tinilány.

- Egyáltalán nem hangzik bénán – csak most tűnik fel, hogy mennyire közel áll. Hogy mennyire kellemes a hajából áradó sampont mentás illata. Hogy mennyi halvány szeplő fut végig az arcán.

Nagyot nyelve lépek egyet hátra, és laza mosolyt öltve mutatok körbe szobámban.

- Érezd magad otthon – azon kívül, hogy nagyobb, mint az övé, nem különbözik olyan sok dologban tőle. Ágy, asztal egy gamer géppel, babzsákok egy nagy tv előtt, amihez a PS5 van hozzá kötve, egy szekrény tele különböző érmekkel és kupákkal, egy kutyaágy Cielnek, és rengeteg fotó a falakon. Két ajtó van, az egyik a gardróbba, a másik a saját fürdőmbe nyílik. Nincs sok nézni való, nem is olyan rendezett, mint az övé, de egynek elmegy. Csak a gardróbba ne nézzen be, ott most viszonylag nagy káosz uralkodik. Nem tudom, hogy egy kosárlabdán, egy görkorin, vagy egy halom földre hányt melegítőn zuhanna-e először keresztül.

Amíg ő felfedezőútra indul, én bekapcsolom a PS-t, és lentebb eresztem a sötétítőket, hogy ne tükröződjön semmi a tv-ben. Nem foghatja majd erre, ha sikerül megvernem. Ha. Elég kicsi esélyt látok rá, hogy megtörténne.

- Ezeket te fotóztad? – kíváncsian pillant rám az egyik falra tűzdelt fotósorozat mellől. Még Párizsban készítettem őket januárban, amikor kiutaztunk két hétre.

- Aha – bólintok miközben helyére igazítom a két babzsákot. – A családom művészekből áll, mindig kicsit feketebárány voltam a sporttal – persze nem rossz értelemben. A szüleimnek sosem volt ezzel problémája, nekik az számít, hogy azt csinálja, amit szeretek. – Ha a pszichológusomat kérdezed, így kompenzálok – legalábbis tuti ezt mondaná, ha lenne. – Fehér vagy fekete? – emelem fel a két kontrollert, miközben a szobát betölti a PS rohadtul idegesítő zenéje. Mondtam már, hogy mennyire gyűlölöm ezért a Sonyt?

- Fehér – kapja ki a kezemből magabiztos mosollyal. Na tessék. A gamer srác megkaparint egy kontrollert és azt hiszi máris ő a császár. Tetszik ez a magabiztos Seb. – Úgyis azt mondtad jobban állnak a világos színek – leveti magát az egyik babzsákba.

- Ezért választottad a bézst a mai nap színének? – ismét kiérdemli flörtölős vigyoromat. És elfojtott nevetésemet a kétségbeesett arcával. Nem értem miért van úgy oda, tényleg jobban áll ez a szett neki. A laza bézs szöveting, és a világosbarna rövidnadrág abszolút passzol hozzá. Ha nem tudnám, hogy egyke, azt gondolnám a nővére öltöztette fel ennyire vállalhatóan. Üdítő tudni, hogy az iskolai egyenruhán, és melegítőkön kívül más is van a szekrényében.

- Csak ez volt a kupac tetején – vágja fejemhez zavartan, de abból, ahogy kerüli tekintetemet lejön, hogy ferdít. Talán annak a kupacnak a tetején, amihez még sosem nyúltál hozzá.

- Hát persze – felnevetve foglalom el a másik babzsákot, és elindítom a játékot. – Készen állsz a vereségre? – sandítok oldalra.

- Ugyanezt akartam kérdezni tőled – kihívó mosolyától nekem is vigyorognom kell.

Nos, akkor hajrá.

oOoOo

- Nem hiszem el, hogy ennyiszer lenyomtál – sóhajtva nyúlok el ágyamon hasalva, miközben ő továbbra is a babzsákban heverészik roppant elégedett arccal. Mint Jabba a kis alattvalói között.

- Nem hiszem el, hogy egyszer letudtál győzni – mindketten tudjuk, hogy az csak azért volt, mert a kontrollerje véletlen lecsatlakozott, és kiesett a ritmusból. De roppant lovagias módon megadta nekem a győzelmet. A szánalompont.

- Legközelebb már meglesz a kettő – elszántan emelem felé kólámat. – Ha annyit gyakorlok, hogy a kosár kárára megy, beköplek apádnál – bírom Hayes edzőt, de azért para amikor ideges.

- Milyen felelősségteljes – gúnyos vigyorral tűnteti el gyömbérje maradékát, majd roppant kedvetlenül feltápászkodik helyéről. Ciel azonnal felkapja a fejét, és farkcsóválva figyeli az eseményeket. – Viszont azt hiszem ideje indulnom – biccentve állok fel én is.

Egy jó ideje már befejeztük a játékot, és csak dumáltunk. Egyikünknek sem volt kedve buligyilkosnak lenni, ezért már bőven ránk esteledett. Anya egy ponton hozott nekünk szendvicseket, hogy ne halljunk éhen, ők pedig leléptek vacsorázni apával. Ahogy jósoltam, anyának két francia mondat elég volt, hogy beleszeressen Sebbe. Mondjuk az sem rontott a helyzeten, hogy udvariasabb volt, mint az összes haverom eddig együttvéve. Tényleg elég nagy seggfejekkel barátkoztam eddig.

Minél több időt töltök Sebbel, annál jobban kedvelem. Egyre több közös dologra bukkanunk rá, amiben pedig különbözünk, azt remekül át tudjuk hidalni. Sosem olvastam mangákat, vagy néztem animát, valahogy mindig elkerült ez a világ, de megígérte, hogy hoz nekem egy kosarasat, ami tuti tetszeni fog. Legyen. Ez már igazán belefér a furcsaságaimba, amik nem illenek a suli legmenőbb srácához. Cserébe ő beleegyezett, hogy eljön evezni velem. Azt ugyan nem mondta, hogy mikor, de isten a tanúm, hogy be fogom hajtani rajta.

Látni akarom, ahogy beborul a vízbe a kajakkal.

- Várj egy percet – megpróbálok úgy beosonni a gardróbba, hogy a lehető legkevesebbet lásson a végtelen rendetlenségből odabent, majd visszatérek közepesen gyűrött, de garantáltan tiszta melegítő pulcsival. – Ugyan nem megy a szettedhez, de legalább nem fog befagyni a segged a biciklin – apró félmosollyal nézek le rá.

- Barom – morogja, de azért kikapja kezemből, és belebújik.

Gyors összekapja cuccait, és már a kapunál is vagyunk. Túl gyorsan. Határozottan túl gyorsan.

- Köszi a mait, és bocsi, hogy annyiszor porig aláztalak – ettől a kamu kiskutya pillantástól és hangtól nevetnem kell. Idióta.

- Csak egyszer gyere a kosárpálya közelébe – ujjamat felemelve fenyegetem meg, de csak elvigyorodik, és bekapcsolja bukósisakját.

- Na látod, ez sosem fog megtörténni – szemforgatva vetem vállamat a kapu oszlopának.

- És a lelátón? – szeme sarkából sandít rám. – Lehetnél a kabalafigurám – sokkal jobban élvezném a meccset, ha ott lenne. Legalább tudnám, hogy egy valaki ül a nézőtéren, aki biztosan nem fogja a szememre vetni, hogy pocsék kapitány vagyok. Az előző meccs után megkaptam pár embertől. Mindig könnyebb a kapitányt hibáztatni, mint a játékosokat.

- Persze, én és a rossz karmám – jegyzi meg szórakozottan, miközben átveti lábát a bicajon.

- Azt hittem nem hiszel az ilyesmiben – húzom fel szemöldökömet, bővítve a túle kapott szúrós pillantások gyűjteményét. Na ezeket tuti bekeretezném, és kitenném a falamra. Ez lehetne a rohadtul furcsa fétisem.

- Nem is – veti hátra válla felett, és legurul az út szélére. – Jóéjt Owen – int felém egy széles mosollyal. Megdörgölöm libabőrössé váló karomat.

- Jóéjt Seb, dobj egy üzit, ha hazaértél – intek vissza, és egy darabig még figyelem távolodó alakját.

Egy biztos: jól áll rajta a pulcsim.

oOoOo

A hét további részében a suli és a kosárlabda tett róla, hogy semmi időnk ne legyen találkozni. Buktuk a délutáni kockulást, és egyikünknek sem volt már ereje az esti futásokhoz. Szívás. Sokkal szívesebben tölteném az időt Sebbek marhulva, mint ezekkel az idiótákkal, de valahogy meg kell nyernünk a bajnokságot. A kényszertávolság miatt felszaporodtak az instán váltott üzeneteink. Legalább ennyi. Még mindig haláli a srác, többet nevetek a héten az ostoba üzenetein, mint Carl szar poénjain. Sokszor esténként csak átpörgetem az aznapi üzenetváltásokat, hogy kicsit felvidítsanak a nem túl rózsás edzések után.

Be kell vallanom, hogy hiányzik. Ha ciki, ha nem, így van. Még azt se bánnám, ha megint laposra verne Mortal Kombatban. Bár talán a változatosság kedvéért most lehetne Tekken. A végeredmény tippre semmit sem változna.

Hayes edző péntekre tudott intézni nekünk még egy gyakorló meccset, mielőtt jövőhét szombaton elindulna a bajnokság. Az egyik felem hálás neki, hogy van lehetőségünk gyakorolni, a másik kicsit neheztel rá, mert így szétcseszi a péntek esténket, és az egész szombatot. Természetesen grill partit szervez holnapra, amin kötelező a részvétel, hogy át tudjuk beszélni a mai meccs tapasztalatait. Alig várom, biztos csodán hangulatban fog telni.

Felpillantok a csapatomra, akik izgatottam ökörködnek egymással, és úgy próbálják levezetni a feszültséget, hogy minél nagyobb zajt próbálnak csapni az öltözőben. Ha beválik, akkor hajrá. Rengeteget melóztunk a héten, remélem meglesz az eredménye. Tekintetem találkozik Hunterével egy pillanatra. Nem tudom mi van a sráccal, de kifejezetten pikkel rám mostanában. Vagy azt hiszi én pikkelek rá. Próbáltam vele megbeszélni, de mivel egy seggfej, nem ment túl jól. Biztos csak kanstruál, adok neki még egy hetet, hogy összekapja magát.

Rápillantok megrezdülő telefonomra.

Máris kicsit jobb ez az este.

- Úgy vigyorogsz, mint egy szerelmes tinilány – Carl vetődik le mellém, szóval a táskámba hajítom a lezárt telefont. – Ugyan már Owen, mutasd a csajt, ígérem nem fogom pontozni ahogy a többiek szokták – mondjuk pont leszarnám hányast adnának a csajomra. Ők max a szótárban olvastak olyat, hogy tartós párkapcsolat.

- Nincs semmijen csaj – közlöm vele kimérten, felhúzva térdszorítómat. A bal egy pár napja nem az igazi, valószínűleg túltoltam az edzést.

- Akkor srác? Azt ne mondd, hogy meleg vagy – jót röhög a saját poénján, miközben szorosabbra húzom cipőfűzőmet. Válaszra se méltatom ezt a hatalmas ostobaságot, de ő persze félreérti. – Owen… most komolyan…

- Nem, nem vagyok meleg – közlöm vele kissé ingerültebben, mint terveztem. – Nincs semmiféle csaj, amúgy meg kurvára nem rád tartozik, hogy kivel beszélgetek – feszülten állok föl mellőle, három hangos tapssal vonva magamra a csapattagok figyelmét.

Dermedten állok a tekintetek keresztüzében. Miért nem tettem hozzá, hogy nincs semmiféle srác sem?

Enyhűl a testemet bénító feszültség, mikor meghallom telefonom rezdülését.

Remélem, mára győzelmet írt a horoszkópom.

Az utolsó utáni pillanatig húzom a meghitt beszélgetésünket a halovány csillagok alatt. Túl jól érzem magamat a társaságában, képes lennék napfelkeltéig itt ücsörögni vele. Sajnos ez nem tenne jót sem az alvási rutinomnak, sem az elhatározásnak, hogy szigorúan csak haverként tekintek rá. Meg kell húznom a határokat, mert ha túl sok félreérthető dolgot teszünk, tényleg bele fogok habarodni. Tippre neki is van jobb dolga, mint itt tengetni az időt napestig.

Sokat segítenek a kényszeres búcsúzkodásban a szavai, amiket nem tudok elfelejteni.

„Ha szeretsz vele lenni, és hiányzik amikor külön vagytok, akkor tényleg érdekel téged. Az ilyen kapcsolatokért megéri küzdeni.”

Ő is ezért küzd ennyire Rileyért? Vajon most is épp rá gondol ebben a hosszúra nyúló csendben? Sikerült lehiggadnom a délutáni kiakadásom óta, de most újra haragszom egy kicsit Rileyra. Már az elején sem tetszett, hogy létrának akarja használni Owent, de mióta jobban megismertem a srácot, egyenesen irritál a felesleges szemétsége.

- Lassan ideje indulnom – dobom be kelletlenül a bombát. A sötétség kicsit elfedi az arcát, mégis átszűrődik rajta a csalódottság. Indokolatlan elégedettséget érzek, pedig tudom, hogy valószínűleg nem konkrétan az én társaságom fog hiányozni neki, inkább általánosságban egyedül lenni nem akar egy ilyen pocsék nap után. Remélem azért kicsit jobb kedvre tudtam deríteni. – Holnap elég sok szívás órám lesz.

„Ha szeretsz vele lenni, és hiányzik amikor külön vagytok, akkor tényleg érdekel téged. Az ilyen kapcsolatokért megéri küzdeni.”

- Eldobhatlak reggel, akkor még maradhatunk egy keveset – őszintén meglep az ajánlata, de próbálom nem mutatni. A gondolataim szokásukhoz híven vadul kezdenek cikázni. Amilyen szerencsém szokott lenni ilyen téren, biztos futótűzként terjedne el a pletyka a gimiben, hogy megmagyarázhatatlan okoknál fogva a kosárcsapat kapitánya egy random arctalan, névtelen srácot furikázik reggelente. Végre biztonságban érzem magamat az álbarátnőm pajzsa mögött, nincs szükségem felesleges figyelemre és találgatásokra, hogy vajon milyen kapcsolat köt össze minket. Elég szánalmas lenne törtető ribancá minősülni a gimiben úgy, hogy még csak nincs is semmi közöttünk. Mármint mindenképp pocsék lenne, de ha tényleg lenne közöttünk valami, legalább nem csak a rossz oldalát kapnám meg. Megint csapongok, és lehetetlen dolgokról ábrándozok, pedig válaszolnom kéne valamit. Akármit. – Nem gond, menj csak Rileyval – érti félre a hallgatásomat, és rádöbbenek, hogy ez eszembe sem jutott. Talán azért mert a szívem mélyén még mindig úgy érzem, hogy igazán megérdemelne Riley egy magányos reggelt. – Egy kis futás a házatokig? – vált témát gyorsan, amiért hálás vagyok. Riley lassan Voldemorttá növi ki magát kettőnk között, akinek a nevét sem lehet kimondani. Pedig még csak a lekoptatás előszelénél tartunk. Vajon tényleg megszűnik minden kapcsolat közöttünk jövő héten? Legalább nem kell többé azon aggódnom majd, hogy belezúgok e.

Követem a példáját, és feltápászkodok a földről. Ezalatt a néhány óra ücsörgés alatt sikerült kipihennem az idefelé vezető feszített tempómat, ami jó hír. Kicsit féltem, hogy elfogy bennem a szufla hazáig. Na persze ahhoz életemben nem volt elég szuflám, hogy vele tartsam a lépést. Ahhoz apa testét kellett volna örökölni anyáé helyett.

- Nem hiszem, hogy tudom tartani a tempót a mérföld hosszú lábaiddal – dünnyögöm, miközben végigmérem – De komolyan, zsiráf nem volt az őseid között?

- Majd visszafogom magam – ó milyen kedves tőle. Leereszkedik a szintemre. Lebénulok, mikor nem csak a szavaival, a testével is megteszi. Lehajol hozzám, de hamar kiderül, hogy csak azért, hogy letöröljön valamit az arcomról Kár, hogy a szívemnek senki nem küldött értesítést előre, hogy ne ugorjon ki a mellkasomból. Legközelebb naptárbejegyzést szeretnék az ilyen félreérthető pillanatokról, hogy fel tudjak készülni rájuk. – Vagy adhatok egy kis előnyt is, ha akarod – ránt vissza a torz valóságba a visszanyert távolságunk. Egy pislogással próbálom helyrezökkenteni magamat, de a szívem úgy ver, mintha már a futópályát taposnám öt perce.

Mit hittél? Hogy meg fog csókolni? Nem. Na ugye? Akkor mi a fene bajod van?

- Nagy az arcod – morgom. Nem is rá haragszom igazán, hanem magamra. Egy barátságban természetes, hogy néha így vagy úgy, hozzám fog érni. Nem kellett volna így megdöbbennem. Ez természetes. Egyedül az érzéseim nem azok.

Mondtam már, hogy igazságtalan az élet?

- Mondj újat – hallom a szavait már magam mögül, mert a homokba süppedő futólépésekkel indulok el hazafelé. Még szerencse, hogy ilyen sötét van.

Ahhoz képest, hogy késő van és sötétek az utak, egész jó tempót diktálunk hazafelé is. Örülök, hogy sokat futottam mostanában, és nem fulladok ki mellette. Elég ciki lett volna. A kapunkban egy intéssel köszönünk el, Cielnek is adok egy búcsú buksi simit. A nappaliban a tv villódzó fényei fogadnak. Anya apa oldalához bújva szendereg, apa egy intéssel üdvözöl. Valamelyik tipikus Adam Sandler vígjáték pörög a képernyőn.

- Jó sokat futottál – mormogja ő maga is kótyagos félálomban. Már éjfélt mutat az óra.

- Összefutottam egy haverommal a parton – hallgatom el szándékosan Owen személyazonosságát. Már múltkor is meglepte, hogy ismerjük egymást, nem akarok túl nagy feneket keríteni neki, hogy egész jól összehaverkodtunk. Tetszik, hogy senki más nem tudja. Most először titkolok el valamit még Riley előtt is. Így valahogy csak a miénk. Nincsenek felesleges kérdések arról, hogy egyáltalán miről beszélgetünk, mikor nincs is semmi közös bennünk. Több közös van bennünk, mint bárki hinné, csak mindketten bele lettünk tolva egy igazságtalan skatulyába. Eddig azt hittem, hogy ez csak azoknak rossz, akik alulra kerülnek, de kezdem látni azokat a nehézségeket is, amikkel Owen találkozik. Mindenki azt várja tőle, hogy megfeleljen a felszínes menőcsávó elvárásoknak, de ez is fárasztó lehet egy idő után. Főleg, hogy benne annyival több van ennél.

Remélem talál majd egy lányt, aki ezt látni fogja.

- Betoltatok egy sört? – ugrat a szokásos vigyorával, csak most fáradtság vegyül bele.

- Persze, meg négy vodkát – másolom le a hangulatát, miközben kicsit megpihentetem a fenekemet a tőlük távolabb eső karfán. Nem akarom összekoszolni a kanapét. Szeretem ezeket a csendes, magányos vasárnap estéket, mikor csak hárman vagyunk itthon. Ha nem mentem volna futni, most én is ott döglődnék mellettük a kanapén félálomban. Mindig csodáltam, hogy ennyi év után is ennyire szeretik egymást. Néha már idegesítően. Vajon egyszer én is rátalálok erre?

- Akkor igyál sok vizet lefekvés előtt – pfff. Még jó, hogy ilyen felelősségteljes szüleim vannak. Időben megtanítanak az élet dolgaira.

- Vettem – kacsintok rá, és az összeszűkülő szemei alapján most először gondol bele abba, hogy lehet, hogy nem csak vicceltem. A kiszökő röhögésem újra megnyugtatja.

- ⚣ -

Nyilván elszaladt az egész hétvége. Szombaton nagyrészt Riley lelkét ápoltam egy közös medencézéssel egybekötve. Kicsit sikerült visszanyernie a bizalmamból azzal, hogy nem amiatt érzi rosszul magát, hogy bukta a belépőjét Hunterhez, hanem a bűntudat nyomasztja. Azt hiszem Owen elutasító reakciója felnyitotta a szemét, hogy mekkora seggfej volt. Pedig ahhoz képest, hogy Riley miket művelt vele, szerintem még egész visszafogottan váltak el. Még egy pont Owennek.

Most végre minden visszazökkenhet a régi kerékforgásba. Riley végre vette a lapot, hogy túltolta a „legyünk menők” projektet, és úgy láttam, hogy még a lelkesedése Hunter iránt is megingott kicsit. Végre-valahára. Most azon gondolkozik, hogy csatlakozik a színjátszó körhöz, hogy valami másba fektethesse a felszabadult idejét. Hátha ott megismeri az új „Nap”-ját. Hunternél sokkal rosszabbat nem találhat.

Ami pedig engem illet… talán nekem is jót fog tenni, ha visszacsöppenünk a saját valóságunkba. A héten alig dumáltunk instán Owennel, csak pénteken váltottunk néhány üzenetet, mikor Riley kikosarazta. Idegesnek tűnt. Azóta nem is beszéltük, és nincsenek nagy reményeim, hogy fogunk. Valószínűleg az utolsó, amire vágyik a pénteken történtek után, hogy Riley legjobb barátjával lógjon. Jöhetnek a kínos találkák a nappaliban.

Pörgősen indult a másodév, az biztos. Annyira pörgősen, hogy még tanulni is elfelejtettem, bassza meg. Pedig a jegyek nem küzdik fel magukat a ranglétrán, az sajnos tuti. Vissza is kényszerítem a figyelmemet az ágyamon szétterített jegyzetekre. Hiába bámulom órák óta, mintha kilökné az agyam az információt. Illegális lenne ennyi anyagot belesűríteni egyetlen dolgozatba. A nyelvtannal még nincs bajom, a logikus dolgokat mindig könnyedén meg tudtam tanulni, de ez a rengeteg bemagolandó szó kikészít, ráadásul nem csak a tárgyak nevét, még a nemüket is meg kell tanulni. Hülye nyelv. Honnan kéne tudnom, hogy egy serpenyő fiú vagy lány? Lány. Micsoda szexizmus. Egy fiú talán nem főzhet? Baromság az egész. A mostani dolgozat tematikája a kaják és a főzéshez használandó tárgyak, és a szavak listája a végtelenhez konvergál.

Körülbelül két órája olvasgatom a szólistát, mikor megcsörren a telefonom. Ugrok egyet az ágyban ijedtemben. Szerintem még életemben nem kaptam insta hívást. Az állapotomon nem segít, mikor Owen profilképe pillant rám a kijelzőről. Van rá tíz dolcsim, hogy a zsebe hív fel épp, más logikus magyarázatot nem látok.

- Owen? – veszem fel a hívást kíváncsian. Csendre vagy maximum a ruhája susogására várok válaszul, vagy ha valami béna filmben lennénk, most egy olyan beszélgetést hallhatnék meg, amihez semmi közöm.

- Nem hiába vagy osztályelső – szól bele, a hangjában hallható vigyorral. Ó, szóval nem a zsebe hívott, egészen megdöbbentő. Pedig ez lett volna a legvalóságosabb lehetőségem arra, hogy bejussak egy srác gatyájába a gimiben. Nem javítom ki, hogy csak második vagyok az osztályban. Mindig figyelek rá, hogy véletlenül se előzzem meg Alexet, nincs szükségem a megjegyzésekre, amiket kapni szokott az osztálytársainktól. A holnapi francia doga jó lehetőség lesz, hogy még lejjebb csússzak. Szinte látom elhomályosodni a Stanfordos jövőmet. – Egy kis futás a Gwen Moore-tónál? – rukkol elő a hívás okával.

- Egy sötét parkba akarsz csábítani? Talán a vesémre pályázol? – hívom segítségül a legfőbb fegyveremet a tématereléshez: a humort. A béna humort. Baromira nem tudom hova tenni a meghívást. Azt tudtam, hogy én szívesen tartanám vele a kapcsolatot azután is, hogy Riley kiesik a képből, de fogalmam sem volt, hogy van olyan világ, amiben ez kölcsönös lehet. Tényleg jó szar társaságot nyújthatnak a kosarasok, ha rám fanyalodik.

- Egy fél tüdőért jobban fizetnek – azt már túlzásnak tartom hozzátenni, hogy ha elfutunk a tóig, a tüdőm olyan lesz tippre, mint egy leeresztett lufi. Azt inkább most vigye. Neki még oda is adom.

- A mexikói rokonság? – kerülöm tovább a válaszadást, miközben vadul számba veszem a lehetőségeimet. Már egész sokat tanultam a dolgozatra, egy C-t lehet, hogy összekaparok a mostani tudásommal. Annyira akarok menni. ANNYIRA. Ha most nemet mondok, talán soha többé nem hív el újra sehova.

- ChatGPT – hát persze. – Szóval? – követeli a választ. Nem tudom tovább húzni a döntést. Túl szánalmas lenne C-ket hazahozni egy barátságért, aminek nem is biztos, hogy van jövője. Lélekben már lemondtam a társaságáról, és talán jobb is, ha nem töltünk túl sok időt együtt. Megrémiszt, hogy mennyire akarom. Képes lettem volna elszúrni a jegyeimet érte, pedig egész életemben a tanulás volt a fő fókuszom. Bejutni Stanfordra, ami a nyugati part egyik leg LGBTQ barátabb egyeteme, csomó ilyen társasági körrel és ismerkedési lehetőséggel. Egy jövő, ahol önmagam lehetek. Nem mondhatok le róla érte.

- Sajnos tanulnom kell a holnapi francia dogára – vallom be végül nehézkesen. Bármikor máskor kaptam volna egy ilyen alkalmon, de ez talán egy jel, hogy nem kéne erőltetni a dolgot. Az elnehezedő mellkasom pedig a másik jel. Túl nagy hatással van rám.

- Oké, akkor mit szólsz ahhoz, hogy beengedsz és segítek, aztán elmehetünk futni, ha lesz kedved – hosszú némaságba burkolózva dolgozom fel a váratlan ajánlatot. Alapvetően nem szeretek másokkal együtt tanulni, elvonják a figyelmemet, és legtöbbször abba fullad a dolog, hogy mindenkit én korrepetálok, én viszont nem haladok a saját dolgaimmal. Nyilván egy félig francia csávóval nem fog ebbe torkollni a közös francia tanulás, de cserébe a figyelem elvonás veszélye minimum ötszöröse az átlagosnak.

Kétségbeesetten nézek körbe a szobámban, és áldom az eget, hogy rendszerető ember vagyok.

- Nyitva van a bejárati ajtó – felelem megadóan.

- Otthon vannak a szüleid? Nincs kedvem összefutni Hayes edzővel.

- Igen, nem úszod meg őket, tippre a nappaliban döglenek a klíma alatt – húzom el a számat. Eddig sosem zavart, hogy nem egy eljárkálós típusok, de most igazán lehetnének valahol máshol.

- Akkor felmászok az ablakodhoz – hallom a hangján a vigyort, és felröhögök a nevetséges felvetésen. Nem azt mondom, hogy poénból soha nem próbáltam ki, igazából a falat borító futónövények állványzata tökéletesen használható létrának, de irtó messze áll a személyiségemtől, hogy titkos látogatót fogadjak az erkélyemen keresztül. Ráadásul egy fiút. Őt.

- Ez most komoly? – kérdezek vissza még mindig röhögve, de a lábaim már ki is vittek az erkélyre. Owen fekete futócuccban vág át a kerten a medence mögötti sűrű bokrok takarásában. Mikor meglát az első emeleti erkélyen, zsebre vágja a telefonját és felvigyorog rám. A Romeo és Júliába illő jelenet engem is ideges mosolygásra késztet. Nem tudom nem észrevenni, ahogy megfeszülnek a bicepszén dudorodó izmok mászás közben. Inkább nem is nézem. Ha ez ilyen könnyű lenne…

Eskü nem a szívem dübörög a fülemben, hanem az előbb kikapcsolt zene basszusa.

- Őrült vagy – mormogom lányos zavaromban. Most komolyan épp felmászik hozzám álmaim csávója az erkélyemre? Nem. Ne gondolj rá.

Haver. Barát. Ebbe bele fogok őrülni.

Eddig egyik haveromba se zúgtam bele, nem most fog elkezdődni. Nem.

- Csak nincs kedvem a pénteki meccs elemezgetéséhez – bizonygatja. Ezt mondjuk elhiszem. Ha apa elkapná, nincs az a kifogás vagy indok, ami megmenthetné ettől. Én is jobban örülök, ha nem tudja meg, mennyire jóban vagyunk Owennel. Igazából én sem tudom biztosan, hogy mennyire vagyunk jóban. Mindig elbizonytalanít. Valószínűleg csak én látok többet bele ebbe a pillanatba, mint ami. Sokkal többet. De nem érdekel, mert még így is élvezem. Ráérek este, az ágyamban fekve megbánni, hogy milyen hülye voltam.

- Azt mondjuk megértem, úgy hallottam pocsékul játszottatok – vonom el a figyelmeimet a saját gondolataimról.

- Hé – háborodik fel színpadiasan. Ja ez ilyen „csak mi mondhatjuk magunkra, hogy rosszak voltunk” dolog?

- Ha leesel és eltöröd a lábad, apa mindkettőnket kinyír – aggodalmaskodok, mikor már elég magasan van, hogy szar legyen lezuhanni, de még hátravan egy kevés. Nem lenne mókás sztori, ha emiatt kéne kihagynia az idényt.

- Ilyen bénának nézel? – kérdezi egyre közelebbről. Tipikus öntelt sportoló, aki megszokta, hogy mindig számíthat a testére. El sem tudja képzelni, hogy még vele is történhetnek balesetek.

- Nem a te hibád lenne, ilyen közelről a karmám rád is kisugárzik – dünnyögöm az orrom alatt.

- Ha sok sületlenséget beszélsz, a végén még tényleg elhiszem, hogy hiszel benne – huppan le az erkélyemre, miután egy könnyed mozdulattal átlendíti a lábát a korláton. Én azért megszenvedtem vele, mikor egyszer kíváncsiságból kipróbáltam, hogy tudok e itt biztonságosan közlekedni, de őt nézve nevetségesen könnyűnek tűnt a folyamat. Hirtelen az erkélyem, ami igazából csak egy kis kilépő, rettenetesen szűknek tűnik kettőnknek. Most nem érzem rajta a kedvelt parfümöt, csak a saját illatát, amit erőssé és töménnyé tett a délutáni testmozgás. Ó, a fenébe. Miért van ilyen jó illata? Most futott el idáig és mászott meg egy falat, igazán lehetne legalább büdös, ha már ilyen jól néz ki. Mondanom vagy csinálnom kéne valamit, de hirtelen lefagy az oprendszerem és újra kell boot-olnom az egészet.

- Komolyan nincs jobb dolgod vasárnap délután, mint hogy velem franciázz? – bököm ki végül, de megakadok, mikor hangosan hallom a saját szavaimat, és rádöbbenek a franciázás másik jelentésére. A pánik üzemmód azonnal bekapcsol. – Oké, csak utólag jöttem rá, hogy ez szörnyen hangzott – hadarom hozzá a kínos magyarázkodást magamban átkozva ezt az istenverte kifejezést. Remélem belefullad egy franciázásba, aki kitalálta.

- Gondoltam – vigyorodik el lassan, azzal az alattomosan vonzó, féloldalas mosolyával, amit eddig csak csinos lányoknak tartogatott. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem a délutáni napsugarak égetik az arcomat. Meg akar ölni? Valószínűleg fogalma sincs, mit tesz velem. – Bemegyünk vagy itt kint akarsz franciázni? – kérdezi visszafogott gúnyolódással. A kérdése emlékeztet, hogy nem kéne itt kint álldogálnunk, mint két barom. Jesszusom, de hülye vagyok. A pánik a tetőfokára hág, kapkodva tolom be az erkélyajtót, de megbotlok a küszöbben, és majdnem orra esek. Szerencsére sikerül kitámasztanom magamat a másik lábammal, így csak közepesen volt szánalmas.

- Szemét vagy – morgom hátra a vállam fölött.

- Ne haragudj. Kicsit rosszul érzem magamat miatta, ha ez segít – a halk, elfojtott nevetése másról árulkodik.

- Segít – ülök le az ágyamra félig megjátszott, félig valódi sértettséggel. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magamat mellette. Miért mindig akkor történnek velem ilyen bénaságok, mikor Ő látja? – Ülj le bárhova, ami szimpatikus – mutatok körbe a viszonylag tágas szobán. Az egyik sarokban egy nagy íróasztal van két monitorral és egy gamer géppel, a másikban egy gardróbszekrény, a harmadikban az ágyam, a negyedikben pedig az olvasófotel egy hatalmas könyvespolccal, amin különböző fantasy sorozatok kötetei és változatos mangák és manhwák sorakoznak. A szoba közepén van egy dohányzóasztal díszpárnákkal körüldobálva meg egy nagy babzsákfotel. Néha rám jön az öt perc, és szeretek a földön gubbasztva tanulni. Most az ágyamhoz volt kedvem, ezért ott vannak szétszórva a jegyzetek. A babzsákfotellel szemben a falon van egy kisebb tv, alatta a PS 5-tel.

Kíváncsi szemlélődéssel néz körbe, de nem tesz szóvá semmit. Gondolom ha már tanulást ígért, nem akar a kedvenc könyveinkről cseverészni. Én vissza is fordítom a pillantásomat az előttem sorakozó szólisták felé, de sajnos a szemeim útját nem követi a figyelmem. Nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy itt van. Basszus. Tudtam, hogy ez lesz. Ennyit a tanulásról. Irtó szar dogát fogok írni, és gürizhetek egész évben, hogy kijavítsam. Miért nem tudok nemet mondani? MIÉRT?

- Jó hosszú lista – sétál végül az ágy mellé, hogy belenézzen a lapokba.

- Nekem mondod? – kérdőn pillantok fel rá, mikor felém nyújtja a kezét. Most a jegyzeteket kéri vagy pacsit szeretne?

- Kikérdezlek – magyarázza a zavarodottságom láttán.

- Mi? Máris? De még nem tudok mindent – szabadkozok kezdődő kétségbeeséssel. Már egy ideje magolom ezeket a szavakat, de szerintem maximum 60-70%-át tudnám visszamondani.

- Nem baj, ha tudom, milyen szavakat kell megtanulnod, folytathatjuk a tónál – ellenkezésre nyitom a számat, de sajnos nem találok hibát a logikájában. A nyelvtani részt már eléggé átnéztem, beszélni és fogalmazni pedig alapból is viszonylag jól tudok. – Fel fog frissíteni a helyszínváltozás, és lesz ideje leülepedni a tudásnak a fejedben.

- Oké – megyek bele vonakodva, és átnyújtom neki a végtelen szólistát. Nem meglepő módon az óriási fotelt választja székhelyéül, én pedig a párnámra hanyatt fekve, a plafont fixírozva várom a kérdéseket. Sokat segít az agyam működésén, ha nem látom őt.

- ⚣ -

Körülbelül egy óra múlva indulásra késznek nyilvánítjuk magunkat. Owen lemászott a falon, én pedig gyorsan felöltöztem, és anyáéktól elköszönve indultam el a késő délutáni futásra. Még magamat is megleptem azzal, hogy egész sok jó választ tudtam produkálni. Most már talán egy B szintet is megütök. Owen néha kijavította egy-két helyen a kiejtésemet, de gyanítom, hogy egy anyanyelvi szinten beszélő embernek mindig fura lesz az én tanult kiejtésem. Jövőre szeretnék nyelvvizsgázni, hogy ne végzősként kelljen ezzel foglalkozni, szóval még jól is jöhet egy francia haver.

- Jobban állnak neked a világos színek – állapítja meg, mikor megjelenek a ház kapujában a teljesen fekete nike szettemben. Kicsit összezavarodva konstatálom a megállapítását. Még soha nem kaptam megjegyzést a külsőmre egyik fiú haveromtól sem. Persze Riley ódákat tud zengeni arról, hogy mik a jó és mik a rossz színeim, és mikor feketében vagyok, ő is mindig húzza a száját. Nem tudom miért ugrik be a buli, ahol emlékezett Riley cipőjére is. Ez biztos valami dili a francia mivoltából. Velem ellentétben ő pofátlanul jól mutat feketében, de ezt a véleményt inkább megtartom magamnak.

- Tudom – egyezek bele a furcsa kijelentésbe. A legtöbb sportruhám fehér, de mostanában sokszor voltam futni, és valahogy nem jutottunk el fehér mosásig a hétvégén. – A fehér cuccok még koszosak – vonom meg a vállamat.

- Tegnap is futottál? – várja ki türelmesen, amíg kicsit átmozgatom a lábaimat indulás előtt. Nincs szükségem holnapi térdfájásra.

- Péntek este – csak egy bólintással felel. Nem tudom, miért futottam le a partszakaszig, ahol múlt héten találkoztunk. Tudtam, hogy nem lesz ott, hiszen meccse volt délután, mégis leültem a homokba, és vártam egy kicsit. Hogy miért? Mert totál meg vagyok kattanva.

Ne gondolj rá, hogy valójában miért.

Miután végeztem a bemelegítéssel, először lassú, kocogó tempóban indulunk el, majd egyre gyorsabban hagyjuk magunk után a mérföldeket. Végig én diktálom a tempót, ő pedig követ. Soha nem tudtam elképzelni, hogy élvezni tudnám zene nélkül is a futást, de valahogy mellette még ez is kellemes. Az egy ritmusban dübörgő futólépteink üteme és a halk, kiegyensúlyozott lélegzetvételei furcsán megnyugtatnak.

Mikor megérkezünk, lihegve támaszkodok a térdeimre, és próbálom helyreállítani a légzésemet. Megnyugtat, hogy ez a távolság még rá is hasonló hatással volt, csak egy fokkal néz ki jobban nálam. Mármint fáradtság tekintetében, minden tekintetben, sok-sok-sok fokkal.

- Ez jól esett – sóhajtja, miközben elkezdi lenyújtani a lábait. Felhúzza a pólója alját, hogy beletörölje az arcán gyöngyöző izzadtságcseppeket. Elkapom a pillantásomat a lapos hasán sorakozó, kirajzolódó kockákról, és inkább egy madárrajt figyelek áthaladni fölöttünk, mintha az évszázad érdekessége lenne.

Basszus Riley. Kibaszott nagy idióta vagy.

A félmeztelen Owen látványa már a medencézésnél is kinyírt, de azóta valahogy még közelebb kerültünk egymáshoz, ráadásul ott Riley volt a főszereplő. Most nincs itt Riley, csak ő és én. Nem mintha az én lehetőségeim szemszögéből ez bármit változtatna.

- Nekem is – követem én is a példáját a nyújtással. Hasvillantást én nem tolok inkább, nekem nincs mit mutogatni odalent a lapos semmin kívül. A vádliim kellemesen zsibbadnak a megtett távolságtól.

- Lemegyünk a partra? – int a fejével a park belsőbb területe felé. Még mindig kicsit szuszogva bólintok, és néma beleegyezéssel magunk mögött hagyjuk a futópályát, és elkezdünk lesétálni a füves részen át a tóhoz.

Kicsit megrendülök, mikor franciául kérdezi meg tőlem, hogy mi a kedvenc kajám, de azonnal rádöbbenek, hogy ez most a tanulás része az egyezségünknek. Ó, szóval beszélgetni is kell. Erről nem volt szó, csak szavakról. Kicsit sem lesz gáz full szarul mondani dolgokat. Az órákon szoktak olyan feladatok lenni, hogy párokban kell beszélgetni, de mivel én vagyok a legjobb franciából, azt nem nagyon szúrja ki senki a tanáron kívül, ha én hülyeséget mondok. Mindegy. Ő már úgyis tudja, hogy gáz vagyok. Megpróbálom leépíteni az ilyesfajta gátlásaimat, és elmesélem neki franciául, hogy nem igazán tudok választani anyukám bolognaija és a városban lévő egyik sushi étterem kínálata között. Ezután egész hosszasan diskurálunk kaják elkészítéséről és éttermekről, néha megakadok, mikor nem találok egy-egy szót, néha kijavítom magamat, mert belebonyolódok egy igeidőbe, egyszer-kétszer ő javítja ki a kiejtésemet, de viszonylag folyékony beszélgetés alakul ki. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy szándékosan itt-ott belesző szavakat a listáról, amit átnéztünk indulás előtt. Lehet, hogy egy zseni a srác, ha nyelvtanulásról van szó. Mondjuk kvázi három anyanyelvvel nem is csoda.

Nehéz nem arra figyelni, hogy mintha még a hangja is megváltozna kicsit, mikor franciául beszél. Idegesítően jól áll neki, és nagyon illik hozzá. Ő nem az a fajta mindig hangos, öblösen beszélő menőcsávó, aki röhejesen hangzik egy ilyen gyengéd, dallamos nyelven, hanem az, aki elég szép és elegáns, hogy tökéletesen magáévá tudja tenni ezt a stílust is.

Nem is tudtam, hogy lehet élvezni is a franciázást. Eddig főleg azért tanultam, hogy jók legyenek a jegyeim, és jól is mutat az egyetemi jelentkezéshez egy nyelvvizsga, de soha nem gondoltam volna, hogy érdemben használni fogom. Viszont most vele értelmes, mindennapi dolgokról tudok beszélgetni egy másik nyelven, és ez lenyűgöző. Mostantól kicsit újraértékelem a nyelvtanulás dolgot. Esküszöm, még a holnapi dogához is több kedvem lett.

- Ügyesen beszélsz – vált vissza angolra, mikor leülünk egy padra közvetlenül a tóparton.

- Kösz – állok ellen a késztetésnek, hogy ezt a bókot is hitetlenséggel hazudtoljam meg, mint ahogy máskor szoktam. Kivételesen én is úgy éreztem, hogy ez most egész jól ment.

- Jól esett kicsit franciául beszélni valaki mással is, mint az anyukám – vigyorodik el.

- Hiányzik Franciaország? – túrom elő valahonnan az emlékeimből, hogy viszonylag sokáig ott élt. Nem is vagyok benne biztos, hogy tőle hallottam vagy az iskolákban terjengő pletykák a tudás forrásai.

- Néha – áll fel a padról, hogy összeszedjen egy követ a tópartról, és laposan a vízbe dobja. A kő jó párat pattan a nyugodt vízfelszínen, mielőtt elmerülne. Késztetést érzek, hogy én is megpróbáljam, de ma már épp elégszer égettem le magam előtte. – De már megszoktam az itteni légkört is.

Kérdezek még párat az ottani életéről, és hogy mikor költöztek ide, és ő is visszakérdez néhányszor az én gyerekkoromról. Szar lehet tíz évesen elölről kezdeni mindent. Ha csak abba belegondolok, hogy én Rileyval mióta össze vagyok nőve, sajnálattal tölt el, hogy neki mindenkitől el kellett válnia. Jót tenne neki is egy gyerekkori barát, akivel mindent megoszthat. Pocsék dolog a költözés. Ilyen szempontból én is félek az egyetemtől, bár az én újrakezdésemnek azért sok jó oldala is lesz.

Nem tudom, hanyadik hibátlan kacsázását produkálja, mikor nem bírom tovább, és én is választok magamnak egy lapos követ.

- Ne röhögj ki, még soha nem próbáltam – nézek rá szúrós szemekkel a dobás előtt.

- Biztonságban van nálam a titkod – vigyorodik el. Lassan egyre több titkom van biztonságban nála. Egyszer talán a legnagyobb titkomat is elmondhatom neki? Nem. Irtó fura lenne, főleg az érzések mellett, amik mostanában megkörnyékeznek mellette. Ha tudná, hogy meleg vagyok, akkor rájönne arra is, hogy mit tesz velem, mikor úgy mosolyog rám. Kész csoda, hogy eddig még nem vette észre. Valószínűleg azt hiszi, hogy mindenki mellett egy pánikoló kecskebéka vagyok, pedig igazából csak mellette. Nem mondom, hogy totál belezúgtam, de azt sem, hogy nem fáj egy kicsit a mellkasom, mikor a lemenő nap fényében egymást ugratjuk. Nem baj, ezt még tudom kezelni. Emellett még lehetünk barátok.

A kő két pattanás után egy hangos buggyanással merül el a habokban.

- Azt hittem rosszabb lesz – nyugszom bele a közepesen szar dobásomba. Legalább nem egyből pottyant a vízbe.

- Próbáld meg ezzel – nyújt át egy kisebb követ. Hat pattogás. Vigyorogva nézem a művemet, de ellenállok a lelkes tapsikolásnak, ami kikívánkozik. Oké, ezt már elfogadom, egész látványos volt.

Egy lázadó fintorral fogadom, mikor rákérdez néhány francia szóra, de belemegyek az esti kvízműsorba. Ő is pont a naplementét akarja tanulással elrontani. Tudom, hogy ez volt az egyezség, de akkor is. Jó, nyilván azt is tudom, hogy neki nem jelent sokat egy naplemente egy balfácán haver társaságában. Már egész jól mennek a szavak, csak egyet nem tudok, egynek pedig a névelőjére emlékeztem rosszul. Ha még egyszer átfutom alvás előtt, még A-t is kaphatok. Igaza volt. Jót tett a környezetváltozás, és biztos nem ártott a kis francia cseverészés sem.

Közben háttértevékenységként folytatjuk a kövek dobálását, de valahogy még mindig jobban teljesítenek az övéi. Biztos a kövek hibája. Tuti. Szerencsésebb köveket választ.

- Valamikor Mortal Kombatoznunk kéne, hogy valamiben végre jobb lehessek nálad – idézem fel az egyik beszélgetésünket, mikor arról vitatkoztunk, melyikünk alázná le a másikat. Annyira nem lehet igazságtalan az élet, hogy abban is ő nyerjen. Eddig veretlen vagyok, pedig sok haverommal toltam már. A kockulás az egyik lételemem, ha ebben is legyőz, végleg feladhatom ezt az élet dolgot.

- Holnap átjöhetsz, edzés után szabad vagyok – vigyorodik el kihívóan, és azonnal meg is bánom a spontán ötletemet. Egyszerre vagyok iszonyatosan izgatott és nyomorúságos a meghívástól. Miért teszem ezt magammal? Egész hétvégén azt ismételgettem, hogy mennyi jó oldala van, hogy mostantól nem fogunk beszélni. Aztán jött ő, és romba döntött minden eddigi észérvet és elhatározást.

Miért nem tudok nemet mondani neki?

- Most megtarthatom a mobilomat? – húzom el a számat. Felnevet a burkolt szemrehányáson, ami a VIP bulira utal vissza. Persze sejtem, hogy ez egy egyedi eset volt, de azért jó vele húzni az agyát.

- Csak ha nem fotózod le a csúfos vereségemet – most rajtam a sor, hogy röhögjek egyet.

- Ó, pedig az meg lesz örökítve – bizonygatom. Lehet, hogy eredetileg nem jutott volna eszembe, de most már biztosan lekapom a bukását.

- Ha megvárod az edzés végét, mehetünk együtt a suliból – lép a szervezés következő fázisába. Újra ezek a pánikoló gondolatok. Edzésről együtt fog kijönni a csapattársaival. Tuti, hogy valaki látna minket. Tudom, hogy csak haverok vagyunk, és nincs rejtegetnivalónk, de így is túl veszélyesnek érzem.

Azért, mert nekem van rejtegetnivalóm.

- Inkább átbicajozok, ha végeztél – dobom be az ötletet félvállról.

- Oké – nyugtázza remélem annyival, hogy biztos nincs kedvem a suliban ücsörögni délutánig. Ezután elindulunk a futópálya felé, hogy ne kelljen sötétségben átverekednünk magunkat a park kivilágítatlan területén. A hazaút kicsit lassabb és nehezebb, mint idefelé volt, de tűrhető időt futunk. Mikor megérkezünk a házunkhoz, egy pillanatig hezitál a búcsúintés előtt.

- Hé Seb – fáradt hümmögéssel fordulok vissza a kapuból. – Kösz, hogy nem hoztad fel Rileyt.

- Úgy érted őt, akit nem nevezünk nevén? – húzom féloldalas mosolyra az ajkaimat. Egy kicsit megenyhül a feszült arckifejezése.

- Jó haver vagy – nem hiszem. Egy jó havernak nem szúrna így a mellkasa, mert gyötrődni látja egy barátját egy csaj miatt. Az irigység fránya dolog. Mindegy hányszor mondom neki, hogy szívódjon fel, vissza-visszatér egy váratlan pillanatban. Nem engedem, hogy irányítsa a tetteimet, de attól még ott van. Már meg sem kérdezem magamtól, hogy miért nem lehettem én, aki érdekelte, mert olyan nyilvánvaló. Azt hiszem sok ilyen pillanat lesz még az életemben, hozzá kell szoknom.

Egyszer talán eljön majd az én időm is. Egyetem. Mint mindig, most is ez a mantrám.

- Te is – komolyodok el egy kicsit a Voldemortos megjegyzésem után. – Köszi a franciázást. Ha műfordító leszek, neked dedikálom majd minden könyvemet – szórakozottan hümmentve int egyet, és már el is indul a háza felé vezető úton. Lebénulva figyelem a sötétségbe olvadó alakját, amíg el nem tűnik.

Megrázom a fejemet, és ezzel kiűzöm az oda nem illő dolgokat.

Francia. Át kell olvasnom a franciát.

https://www.youtube.com/watch?v=xv9KMN-cC2Q&list=RDxv9KMN-cC2Q&start_radio=1

Fülemben a zene basszusa és szívem dübörgése diktálja az iramot. Kivételesen nem figyelek a sebessége, az erőm beosztására, csak arra, hogy a futás megtisztítsa a fejem. Kihajtok magamból mindent. Rohadtul szükségem erre. Az elcseszett hét még elcseszettebbül zárult, én meg tényleg nem igazán tudom mihez kezdjek. Lassan elfogynak a lehetőségeim. A motivációmról nem is beszélve.

Zihálva lassítok le a tengerpart egy távolabbi, elhagyatottabb részére érve. A lábaim már fájnak, a tüdőm éget, de rohadt jól esett. A fél fülemből kiveszem az AirPodsomat, és lecsatolom Cielről a pórázt. Nem szokott elrohangálni mellőlem, de a forgalmasabb részeken nem kockáztatok. Itt viszont kilőhet a sötétben. Legrosszabb esetben egy másfél méteres ággal tér vissza, amit a tengerből szerezett magának.

Kocogva indulok tovább a kedvenc partszakaszom felé. Oda érnek el legkevésbé a szórakozóhelyek fényei, a sziklák pedig szélvédettebbé teszik. Az egyetlen veszélye, hogy néha megjelennek párocskák, akik a még meleg köveken akarnak dugni egyet. Nem ítélem el őket, rohadt jó lehet a hullámok ritmusára csinálni.

De azt hiszem ezt nem Rileyval fogom kipróbálni.

Annyira elmerülök gondolataimban, hogy csak későn veszem észre a homokban üldögélő alakot, akit Ciel kiszemelt magának. Remek, remélem megint egy csövest talált, aki bolhásabb, mint ő.

- Ciel, vissza! – füttyentve kiáltok utána, és jó nevelés ide vagy oda, ezúttal megtagadja a parancsot. Hmm… nem szokott engedetlenkedni.

Homlokráncolva kocogok hozzá, és finoman meghúzom nyakörvét, hogy észbe kapjon. Felemeli rám hatalmas, barna szemeit, majd farkát csóválva fordul vissza az idegenhez. Biztos hot-dog illata van, vagy valami ilyesmi. Mást nem tudok kitalálni, amiért ennyire rajonghat érte. Sóhajtva indulok tovább, ő pedig vonakodva ugyan, de követ.

- Owen? – mióta tudják csövesek a nevemet?

Megtorpanva fordulok az alak felé, aki már határozottan engem figyel. Próbálom kivenni az arcát sötétben, de totálisan esélytelen. A hang viszont tényleg ismerős. Kell néhány pillanat elhasznált agyamnak, hogy összerakja a dolgokat.

- Seb? – ajkaimra azonnal apró mosoly kúszik, Ciel pedig kilő a homokban gubbasztó srác felé. Mire hozzájuk érek, már legalább hatszor körbeszaglászta, és minimum kétszer nyomta nedves orrát a karjához. Vagy bbq szószban fürdött a srác, vagy Ciel nagyon kedveli őt. Furcsa, sosem volt az az első alkalommal barátkozós fajta. – Hát te? – bevallom rá számítottam a legkevésbé. Néha összefutok egy-két csapattárssal, vagy random arcokkal a suliból, de nem ennyire későn. Ők inkább a félmeztelen futást preferálják a napsütésben, természetellenesen hosszú ivószünetekkel bikinis csajcsoportok mellett.

- Esti futás – megmondtam, hogy szokott futni. Végtelen kockulással sosem lenne ilyen alakja. Újabb pont nekem.

Elégedett vigyorral nyújtom le kicsit magam, mielőtt elhajítanám Cielnek a labdát az éjszakában, és letelepednél a még mindig langyos homokba. Sosem szerettem ahogy a ruhámra tapad, de asszem Seb nem értékelné, ha ledobnám magamról. Végig mérem, már amennyire a holdfényben ez lehetséges. Fehér pólója még nedvesen tapad rá, és néhány elsötétült tincs is szoros barátságot kötött homlokával. Jó tudni, hogy nem az alibi kocogást nevezi futásnak.

- Nem tűnsz betegnek – nyilván mindenki tudta, hogy kamu rosszulléttel lépett le délután, de jól esik kicsit húzni az agyát. Hálás vagyok amiért megtette, még ha nem is javított sokat a nem randi kimenetelén.

Ahelyett, hogy valami vérciki hazugsággal jönne, vagy megpróbálna kamu hányást imitálni, csak elvigyorodik. Egyre jobban bírom a srácot.

- Hogy ment a randi? – nem volt randi. De ebbe inkább már bele se megyek, így is elég magasra törtem a szánalmasság tabellán.

- Szarul, de büszkén – válaszolom őszintén. Miután nem tudott Sebbel dumálni film közben, hajlandó volt észrevenni, hogy én is ott vagyok. Egész kellemes társaság volt vicces csaj, és meglepően értelmes a korához képest. Viszont a film utáni plázázást szinte teljes bukásként könyveltem el. Kétszer próbáltam legalább a kezét megfogni séta közben, de úgy kerülte, mintha leprás lennék. Inkább csak áradozott a táskákról és nyakláncokról, amiket a kirakatokban látott. Szóval feladtam. Az egyedüli haszna a délutánnak az volt, hogy megtudtam róla pár dolgot. Még haza sem dobhattam, mert azt mondta nemsoká megjönnek a barátnői, és vásárolni akar velük egy keveset.

Ki a franc szervez barátnős vásárolgatást egy randinapra? Az, aki a randira elhívja a legjobb barátját.

- Uhh, ennyire rossz a helyzet? – egy szar szitkom legszerencsétlenebb, gáz karakterének érzem magam jelenleg, szóval ja, ennyire rossz.

- Nem tudok kiigazodni rajta. Aranyos volt végig, de nem érzem a szikrát – próbálom valahogy szavakba önteni a dolgot. Fura egy másik sráccal beszélni ilyesmiről, eddig csak a nővéreimmel tudtam kitárgyalni ezeket a témákat. A haverjaim többsége képtelen lenne kifejezni, hogy mi jár a fejében. Mármint azon kívül, hogy úgy megdugná a csajt, vagy hogy milyen nagyok a csöcsei. Az érzelmek terén egy öt éves kisfiú szintjén vannak, és nem tudom mikor terveznek elmozdulni onnan. De Seb más.

Nem egy funkcionális analfabéta, ha érzelmekről van szó.

- Még sosem volt párkapcsolata – ez mondjuk kicsit sem lep meg. – Szerintem ő is most próbálja kideríteni, hogy mit is szeretne pontosan – tippre nem a velem járás van a lista tetején. Remélem rájön, hogy a csajokra bukik, akkor kevésbé lenne égő, hogy így felsültem ezzel az udvarlással. Jobban esne az egomnak egy másik csajjal látni, mint egy másik sráccal. – Általában empatikusabb, esküszöm – Seb tényleg király barát, hogy így próbálja menteni a csajt. Tudom, hogy nem csak kamuzik, hanem komolyan gondolja, amit mond. Ő nem az a kamuzós fajta, inkább olyannak tűnik, aki elhányja magát, ha hazudnia kell.

- Elhiszem. Nekem is normálisnak tűnt. Ezért tetszett – abból, amit a suliban láttam belőle, úgy tűnt, hogy egy jófej, vagány csaj, akit sokan kedvelnek. Még annak is adtam esélyt, hogy ennyivel fiatalabb barátnőm legyen, de kezdem belátni, hogy hibáztam. Talán jobb is lesz, ha nem rajtam kísérletezik tovább. Az egyetlen szerencséje, hogy Seb ilyen jó véleménnyel van róla. Ezért adok még neki egy halvány esélyt.

- Persze, hogy ezért – ez aljas megjegyzés. Mégis sikerül elérnie, hogy halványan elvigyorodjak. Úgy próbál elítélni, mintha neki ez nem lett volna szempont. Erősen kétlem, hogy valami bányarémmel járna.

- Ezért is – teszem hozzá a kedvéért. Lássa milyen úriember vagyok. Tény, hogy szerintem Riley bőven több mint hét per tízes.

Ciel visszatér egy nyálas, homokos, meglehetősen gusztustalan labdával, amit nem is nagyon akar visszaadni. Tipikus. Mintha el tudnám neki megint dobni úgy, hogy közben csócsálja. Lökött egy állat, de imádom.

- Dobsz egyet? – olyan türelemmel figyelte a küzdelmünket, hogy igazán kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. Nevethetnékem támad a jól ismert bamba fejtől, amivel a labdára mered. Egy élő rajzfilmfigura a srác. – Örökre a szívébe dobnád magad vele – noszogatom kicsit egy béna poénnal, amit nem túl elegáns horkantós nevetéssel reagál le. Röhejesen aranyos.

- Remélem ilyen szóvicceket nem mondasz a kosaras haverjaid között, mert csapatkapitányság ide vagy oda, meg leszel verve – nevetve horkantok fel az abszurd elképzelésen. Esélyük sem lenne lenyomni engem. Először is, max ketten tudnának utolérni, másodszor pedig bőven több tapasztalatom van önvédelem téren, mint nekik. Íratlan Campbell szabály, hogy vagy elvégzünk néhány önvédelmi tanfolyamot, vagy testőrt varrnak a nyakunkba. A pofátlan gazdagság átka. Bár rohadt vicces volt, mikor Penny tizenhárom évesen szétrúgta egy srác seggét, aki cikizte az akcentusa miatt.

- Náluk teljesen más poénok mennek – terelem vissza gondolataimat a beszélgetéshez. Tényleg nagyon kimerült lehetek, ha folyton így szétszaladnak. – Bírom őket is, csak néha sok – gondolom nem kell sokat magyaráznom. Tippre az élete nagy részében kosarasok lógtak a házában, pontosan tudja, hogy értem. Akaratlanul is hallania kellett foszlányokat abból a sok baromságból, amin röhögni képesek.

- Gondolom – végre beadja derekát, és elveszi tőlem a labdát. Eddig voltam érdekes Ciel számára, máris Sebre koncentrál minden idegszálával. Remek. Ez gyakorlatilag a második kosaram egy napon belül. A nők szemét élőlények.

- Komolyan azt várod, hogy dobjak egyet a te fél mérföldes sportoló hajításod után? – nem én várom, hanem Ciel. De nyugi, kis dolgokkal is boldoggá lehet őt tenni. Nem úgy, mint a legtöbb lányt. – Csoda, hogy Ciel nem kapott el egy esti járatot, hogy utána menjen. Emberek ennél kisebb távolságokért is ültek már repülőre – nevetve csóválom meg fejemet. Beszarok ezen a srácon.

- Nem látja senki, csak én – előveszem legmegnyugtatóbb hangom, amivel a szerencsétlenkedő unokatesóim szoktam bátorítani. Nem kell aggódnia, nem készítek videót a bénázásáról, és nem is fogom feldobni TikTokra, hogy röhejes meme legyen belőle.

- Igaz – elégedetten figyelem mosolyát, ami sokkal nyugodtabb, mint korábban. Örülök, hogy megbízol bennem, licorne. – Te már úgyis tudod, hogy gáz vagyok – annyira nem is vagy gáz, mint hiszed Seb. Inkább csak időnként röhejesen béna, de rohadtul szórakoztató.

Alaposan megnézem magamnak a dobást. Köröz párat vállával, majd kitámaszt, és dob. Mosolyogva követem a labda útját. Nem is lett annyira vészes, mint vártam. Valahol mélyen mocorognak benne Hayes edző génjei, de értem miért nem lett kosaras. Egy kis edzéssel viszont atlétaként egészen jól helyt állhatna. Vannak alapjai, ügyesen kontrolálja a testét, és az alakja is jó lenne hozzá. Nem is értem miért a kosarat erőltették rá gyerekkorában.

- Nem volt az olyan rossz – és a lényeg, hogy Ciel élvezi. Úgyis úgy fog tenni egy darabig, mintha nem találná, hogy kedvére szaglászhasson tőlünk távol. Bevett stratégiája, ismerem már, mint a rossz pénzt.

- Mi lett az őszinteségeddel, amire olyan büszke voltál? – haha, valakinek roppant nagy lett az arca. Nem kell elszállni, csak mert a kutyám bír téged.

- Nem a tiéd volt rossz, az enyém volt túl jó – felnevet, pedig az igazság az igazság.

- Megérkeztünk – vigyorogva csóválom meg fejemet. Szemét.

Csendes beszélgetésünket, csak az óceán morajlása, és Ciel időnkénti hisztije töri meg, mikor úgy érzi, túl rég dobtuk el neki a labdát. Még mindig könnyű Sebbel beszélgetni a legapróbb, érdektelen baromságokról is. Olyasmiket mondok el neki, amiket senki másnak. Olyan emlékeket hozok elő a kedvéért, amiket évek óta hagyok békében nyugodni. Fogalmam sincs hogyan éri el, biztos valami unikornis varázserő.

Vagy csak hiányzott, hogy egy értelmes barátom legyen.

Egy ideig mindketten csendesen nézzük a holdfényben ragyogó hullámfodrokat. Kifejezetten jól esik az egész hetes nyüzsgés után ez a béke. Viszont van valami, ami egy ideje fúrja az oldalam. Talán már vagyunk annyira jóban, hogy ilyen irányba is elevezzünk.

- A suliba jár a barátnőd? Ismerhetem? – még sosem láttam őt más csajjal Rileyn kívül, de tény, hogy nem járok folyton a nyomában. Már megint úgy néz rám, mintha valami lehetetlen dolgot kérdeztem volna. Nem értem miért kell ezen így fennakadni. Az én szar szerelmi életem után jöhet egy sikersztori. Hátha tanulok belőle. – Te túlságosan is ismered az én sztorimat, mégsem beszélhetünk mindig rólam – vonom meg vállamat.

- Nem. Oregonban lakik – böki ki végül egy hosszú hatásszünet után. Füttyentésemre Ciel felkapja a fejét, de hamar rájön, hogy nem neki szólt, és tovább gázol a vízben.

Szép távolság egy távkapcsolathoz. Nem is értem, hogy bírják, tuti nem egyszerű. Mondjuk Seb elkenődött hangjából ítélve talán nem is bírják annyira jól.

- Remélem azért minden oké – próbálok óvatosan puhatolózni, és nem alaposan beletenyerelni valamibe. Nehéz olvasni az arcából, mikor ennyire keveset látok belőle, de elég kedvetlennek tűnik.

- Nem tudom – kicsit enyhül a viszketés, ami pár perce ismét visszatért. – Mikor együtt vagyunk, annyira jó minden, de máskor áthidalhatatlannak tűnik a köztünk lévő távolság – elgondolkodva figyelem lehajtott fejét, és a homokban bujkáló ujjait. Nem vagyok szakértő, de ha tippelnem kéne, nem valódi távolságra gondolt. Még akkor is, ha határozottan a romantikusabb fajtának tűnik, aki szeret film közben összebújni, és szex után közösen kuckózni a takaró alatt. Mármint oké, szar lehet, hogy nem tudod bármikor megölelni, de a FaceTime elég sok lehetőséget ad. A közös filmezéstől egy kis videószexig elég széles a skála. Már nem csak levelezni lehet, mint ükanyáink idejében.

Ez a fajta letörtség valami komolyabb távolságot jelenthet.

- Más körökben mozogtok? – teszek egy tippet. Meglepett pillantása alapján egy egészen jót.

- Az nem is kifejezés – horkantva csóválja meg fejét. Próbálom sajnálni, de valami miatt enyhe elégedettséget érzek. Pedig esküszöm nem vagyok az a „ha nekem szar másnak is legyen az” fajta srác.

- A gimis hierarchia szívás – megértően biccentek. Ha a csaj egészen más „társadalmi” státuszban van, mint ő, okozhat gondokat, még akkor is, ha külön suliba járnak. Remélem nem az a fajta lány, aki nem mutatkozik a barátai előtt a pasijával, mert gáznak tartanák. Oké, hogy Seb egy kis kocka gyerek, de emellett főnyeremény. Jól néz ki, figyelmes és vicces. Még az elnök unokájába is beleeshetne, nála is lenne esélye. Már ha akarna bárki Trump családjába házasodni. – Hiányzik, ha nincs veled? – tudom, béna kérdés, de azért elgondolkodik rajta. Végül lassan bólint, de mintha zavarba lenne. Pedig kivételesen semmi ciki dolgot nem tett. – Akkor szarjátok le mások véleményét – vonom meg vállamat egy megközelítőleg őszinte mosollyal. Már megint felerősödött a rohadt viszketés. – Ha szeretsz vele lenni, és hiányzik amikor külön vagytok, akkor tényleg érdekel téged. Az ilyen kapcsolatokért megéri küzdeni – de ha lassan egy órája eszedbe se jut a kiszemelted, akkor feleslegesen rohansz utána.

Megdermedve bámulok magam elé. A legrossz, hogy még csak nem is esik szarul ez a felfedezés.

- Ezt egy tinimagazinban olvastad? – sikerül kizökkentenie, és elérnie, hogy felnevessek. Fix, hogy a humor a feszültségoldó stratégiája, de ezt nagyon bírom benne. Ezt is.

- Az abuelam imád ilyen bölcsességeket puffogtatni minden családi eseményen – összekapom magam, és ismét felé fordítom mosolyomat. Csak hogy megint szembe találjam magam meglepett pillantásával.

- Abuela? Azt hittem félig francia vagy – legalább jó a memóriája.

- Apa viszont félig mexikói – egy igazi olvasztótégely a családunk. – Ez pedig spanyol nyelvleckékkel, előadásokkal a család fontosságáról, és minimum húsz fős ünnepi vacsorákkal jár együtt – mosolya őszintébbnek tűnik, mint korábban. Láthatóan megkönnyebbült, hogy magunk mögött hagytuk a barátnő témát. Hát jó, én nem fogom erőltetni. Most már legalább tudja, hogy ha akar, akkor tudunk dumálni róla. Bár neki ott van Riley, azért egy srác véleménye is érdekelheti.

Vagyis egy mexikói nagyi véleménye az unokáján keresztül.

- Zsúfolt tizenhét éved volt – nagy kegyesen elveszi Cieltől a labdát, és ülve elhajítja neki egy nem túl látványos távolságra. – Csak ezzel megtöltheted majd az életrajzi könyved felét – vigyorogva dőlök hátra, könyökeimen támaszkodva meg. Arcomat az ég felé fordítva figyelem egy repülőgép pirosan villogó fényét. – És hol vannak még a profi kosaras évek?

- Igazából tizennyolc. Újra kellett járnom egy osztályt, amikor ide költöztünk Párizsból – javítom ki szórakozottan. – Vagyis, ha pontosak akarunk lenni, akkor csak november végéig – talán tényleg nem tizenhat éves csajokkal kéne próbálkozom. Kezdem úgy érezni, hogy legközelebb majd az egyetemen találok olyat, aki nem egy kisiskolás érzelmi szintjén állomásozik.

- Szóval nyilas vagy – szemöldökömet felvonva pillantok rá. Ajkaimon vigyorral figyelem, ahogy ismét zavarba jön.

- Nem gondoltam volna, hogy hiszel az ilyesmiben – egy kicsit tudományosabb alkatnak hittem. Az ilyesmit általában egy túlpörgött tinilánytól várnám, de végül is sok időt tölt egy olyan társaságában. Elnézem neki, amíg nem kezd lapos földről és gyíkemberekről győzködni.

- A hiszek az erős túlzás – próbál finomítani a helyzeten, de a homokban való turkálás mást sugall. Nem kell ennyire zavarba jönni, mindenkinek vannak furcsa hobbijai. Carl például creepy porcelán medvéket gyűjt. A házuk egyik szobája olyan, mint egy para szentély. És még ezek után is őt tartom a legértelemesebbnek a csapatból. – Inkább csak néha átfutom.

- Hát persze – szinte várom, hogy szúrós pillantása mellé egy adag homokot vágjon az arcomba, de hatalmas önkontrollról tesz tanúbizonyságot. Büszke vagyok rád, licorn. – Amíg a balett titok marad, ez is, ne parázz – visszafordítom tekintetemet az ég felé. Újabb két repülő jelent meg a halványan derengő égbolton. Olyan, mintha itt sosem menne le teljesen a nap. – De majd nézz utána mit ír a szerelmi életemről, hátha van valami hasznos ötlete – savanyú fintorral hagyom, hogy Ciel arcon nyaljon, majd szemem sarkából figyelem, ahogy elfekszik Seb mellett, felkínálva neki a hasát némi vakargatás reményében.

Olcsó kis ribanc.

Ismét egy hosszabb csend telepszik ránk, de nem a kínos fajtából. Csak Ciel lihegése, és a távoli szórakozóhelyekről ideszűrődő tompa ritmus töri meg az óceán morajlását.

- Lassan ideje indulnom – csalódottan húzom el számat a halk megjegyzés hallatán. – Holnap elég sok szívás órám lesz – remélem nem csak képzelem a hangjában, hogy tényleg bánja a dolgot. Bízom benne, hogy ő nem megy át Rileyba. Nincs szükségem több lekoptatásba. Először a kiszemelt csaj, aztán a saját kutyám. Túl sok csalódás ez egy napra.

- Eldobhatlak reggel, akkor még maradhatunk egy keveset – vetem fel az ötletet. Kocsival csak öt perc, és útba is esik a házuk. Tudom, hogy ők legtöbbször bicajjal érkeznek. Csak véletlen láttam, nem követtem őket creepy zaklató módjára. Esküszöm. Látom, hogy tétovázik, ezért megkönnyítem a dolgát. – Nem gond, menj csak Rileyval – nem túl őszinte mosollyal vonom meg vállaimat, és felállok. Próbálom úgy lesöpörni magamról a homokot, hogy az ne az ő arcában végezze. Azt már fel sem ajánlom, hogy mindkettejüket elviszem. Úgyis sejtem mi lenne a csaj válasza. – Egy kis futás a házatokig? – kezemet nyújtom neki, amit némi habozás után elfogad. Könnyedén húzom fel, türelmesen várva, hogy ő is megszabaduljon a homok nagy résztől.

- Nem hiszem, hogy tudom tartani a tempót a mérföld hosszú lábaiddal – hunyorogva még végig, némi túljátszott felháborodással. – De komolyan, zsiráf nem volt az őseid között? – felnevetek a béna poénon.

- Majd visszafogom magam – lehajolok hozzá, és letörlök arcáról némi kutyanyállal kevert homokot. Aranybarna szemei hatalmasra nyílnak. – Vagy adhatok egy kis előnyt is, ha akarod – kiegyenesedve, roppant előzékenyen mutatok a futópálya irányába. A döbbenetet felváltja az irritált pillantása. Néma elégedettséggel nyugtázom, hogy nyertem.

- Nagy az arcod.

- Mondj újat – válaszomat szinte meg sem várva lő ki a házuk irányába. Ciel hűségesen üget mellette.

Áruló.

Vigyorogva várok még egy kicsit, mielőtt utánuk vetném magam.

oOoOo

- Ne bízzátok el magatokat, ez volt a leggázabb vereség, amit valaha láttam – izzadt hajamat hátra seperve, enyhén zihálva nézek végig az öltözőben örömködő csapatomon. – Volt, aki hozta a kötelezőt – Theora pillantok, aki megemeli előttem képzeletbeli kalapját. – Volt, aki bőven túlteljesítette az elvárásokat – tekintetem az egyik újoncra, Samre siklik, aki boldog, elégedett vigyorral fogadja a hátba veregetéseket. – És volt, akinél azt is átgondoltam közben, hogy mégis mi a szart keres a csapatban – Hunter ajkai vékony vonallá préselődnek, ahogy karjait összefonva, dühösen méreget engem. Egoista seggfej. – hétfőn kielemzünk mindent Hayes edzővel, megnézzük mit tudunk változtatni, hogy legalább egy kis esélyünk legyen a bajnokságon – komor pillantásom ismét végig siklik az egész csapaton, végül apró mosollyal biccentek feléjük. – De most nyomjunk be néhány pizzát – kitör az ujjongás, és mindenki egyszerre kezd beszélni.

Mindenki, kivéve Huntert.

Figyelmen kívül hagyom a címeres barmot, aki olyan önzőn játszott, mint még soha, ezzel majdnem a vesztünket okozva. Nem tudom mi a szar ütött belé, eddig is egy önimádó barom volt, de legalább egy csapatjátékos barom. Remélem sikerül helyre raknunk, ami félre ment a fejében, vagy szarban leszünk. Szükségünk van rá, ha nyerni akarunk. Arra az énjére, akinek nem akarok behúzni egyet. Legalábbis nem állandó jelleggel.

Gyors lezuhanyzom és az egyenruha helyett egy sima világoskék pólót húzok fekete farmerem mellé. A többség még lajhár mód készülődik, ezért van lehetőségem feltűnés nélkül lelépni. Kapok pár gratulációt, mire eljutok a parkolóba nyíló vészkijárathoz, amit csak meccsek idejére szoktak kinyitni. Azonnal kiszúrom a csajt, aki izgatottan forgatja a fejét. Most is rohadt jól néz ki, mint mindig. Sokkal dögösebb, mint egyenruhában, és ez másoknak is feltűnik. Nem egy elismerő pillantást kap a távozóktól.

A héten váltottunk pár rövid üzit, és megbeszéltük, hogy itt fogunk találkozni a mérkőzés után, aztán majd meglátjuk. Nem fűzök hozzá nagy reményeket, és különösebben lelkes sem vagyok, de adok egy esélyt a dolognak. Ennél lentebb már amúgy sem nagyon van.

- Szia Riley – megeresztek egy laza mosolyt, és megigazítom vállamon sporttáskámat. – Hogy tetszett a meccs? – csak azért tudom, hogy itt volt, mert a félidőben lecsekkoltam, hogy most is elhozta-e magával Sebet. Úgy tűnik nem sikerült meggyőznie, helyette két izgatott kiscsaj ült mellette. Csoda, hogy ide nem rángatta őket magával. Legalább ennyi tartás van benne.

- Owen – a lelkesedése nem túl őszinte, és az sem túl bíztató, hogy pillantása mögém rebben. – Nagyon izgalmas volt, szuperül játszottatok! – na ez kibaszott nagy hazugság. Még annak is látnia kellett, aki nem ért a kosárlabdához.

- Lesz még jobb is – vonom meg vállamat. – Van kedved ünnepelni? Tudok egy király fánkozót nem messze – szemei megint átváltanak őzike üzemmódba. Mosolya sem túl boldog, amivel felnéz rám. Szinte azelőtt tudom válaszát, hogy megszólalna.

- Nem akarsz inkább a csapattal ünnepelni? Felőlem mehetünk oda, ahová ők – tekintete ismét mögém rebben. Abban a pillanatban jelenik meg arcán egy bárgyú, izgatott mosoly, mikor meghallom magam mögött az ostoba röhögéseket. Ösztönösen ellenőrzi, hogy jól áll-e a haja, anélkül, hogy rám nézne. Rögtön gondoltam.

- Riley – valószínűleg veszi a lapot, mert nem túl kedvesen morrantom nevét. Újra hajlandó rám nézni. – Szóval fánk? Vagy bármi más, amihez kedved van? – ezt már inkább csak azért csinálom, hogy lássam mikor törik meg. Remélem van annyi gerince, hogy bevallja a dolgot, nem pedig csak egy insta üzit dob, hogy csá, ennyi volt.

- Owen, én… - zavartan harap ajkába, és előhúzza a leg szánni valóbb őzike ábrázatot. Kamu. – Te egy nagyon kedves srác vagy, de… de azt hiszem más tetszik – fehorkantok a világ legsablonosabb, legszánalmasabb kifogása hallatán.

- Azt hiszed? – felvont szemöldökkel fonom keresztbe karjaimat mellkasomon. Egy ideig farkasszemet nézünk, végül ő adja fel. Zavartan fordítja arcát a padló felé.

- Oké, már elég rég óta egy másik kosaras srác tetszik, de gondoltam…

- Gondoltad megpróbálsz rajtam keresztül bejutni a társaságba – fejezem be helyette, mielőtt tovább kamuzna. Nem ellenkezik, ezzel igazat adva nekem. Sejtettem. Ő is csak egy számító ribanc, mint a többi. Egy ostoba kislány, aki azt hiszi következmények nélkül játszhatja a játékait.

- Én… sajnálom. Tényleg nagyon jó fej vagy, és örülnék, ha barátok maradnánk – mert még nem kaptad meg tőlem, amit akartál mi? Hihetőbb lenne könnyes szemű bocsánat kérése, ha nem villannak ismét mögém a tekintete. Hát bocsi, nem fogok segíteni benne, hogy mások farkát szophasd. Neki nem barát kell, csak egy ingyen jegy a kosaras bandához.

Hát azt baszhatod.

- Jó utat haza, Riley – érzek egy kis késztetést, hogy megüssem, leköpjem, vagy hasonlók, de szerencséjére úriembernek neveltek.

Még hallom ahogy nevemet motyogja, de magasról szarok rá. Inkább felveszek egy kamu vigyort, és csatlakozom a csapatomhoz. Még ők is jobb társaság, mint az az álnok, számító kígyó. Érje be annyival, hogy az insta képünk miatt népszerűbb lett. Úgyis csak ez volt a célja. Őt is csak a kosárcsapat kapitánya érdekelte, nem az igazi Owen.

Egyik csaj sem jobb a másiknál.

Kurvára elegem van belőlük.

oOoOo

Halvány mosollyal olvasgatom a Sebtől kapott üziket. Eltartott egy ideig, míg lenyugodtam annyira, hogy ne küldjem el a barátnőjét és őt is a bús picsába. Kellett néhány óra, hogy belássam, ő nem tehet semmiről. Nem ő hozta meg Riley döntéseit. Figyelmeztethetett volna ugyan, de elfogadom, hogy több hűséggel tartozik a csajnak, mint nekem. Legalább ő komolyan veszi a barátságait.

Remélem a miénk is túlélheti, hogy Riley egy számító ribanc.

Megkedveltem Sebet.

- Kivel írogatsz ilyen vidáman, Owen? – az említett barom éppen próbál kicsit sem diszkréten belepillantani telómba, ezért gyorsan lezárom és zsebre vágom.

- Anyáddal – közlöm nyugodtan, megragadva egy újabb szelet pepperonis pizzát.

- A nevemet láttam – homlokráncolva bámulja a zsebemet, mintha kibűvölhetné onnan a telót. Pont, mint Ciel, amikor tudja, hogy jutalomfalatot rejtegetek. Hát mindjárt megvakarom a füledet, és eldobom neked a labdát.

- Éppen azt ecsetelte hogyan koptat le, hogy átmehessek hozzá este – elcsórok egy csípős szószos üveget az asztalról, és alaposan megküldöm a pizzaszeletet. Az amerikaiaknak fogalmuk sincs róla, mi az a csípősség.

- Baszd meg – próbálja kiverni kezemből a kajámat, de semmi esélye. Csak egy fájós gyomrot sikerül nyernie a könyököm nyomán.

- Azt terveztem az este – a többiek artikulálatlan röhögése közben harapok egyet pizzámból. Talán nem is volt olyan rossz ötlet eljönni velük. A csapatnak tényleg szüksége van az ilyen alkalmakra, főleg az újaknak. Oké, hogy ma nyertünk, de ezen kívül nem sok ünnepelni való van. Nem kell elszállni. Csak azért nyertünk ilyen szar játékkal, mert az ellenfél még szarabb volt. De legalább nyertünk.

Ha már a másik projekt csúfos véget ért.

Fintorogva kortyolok tonikomból, amiből határozottan hiányzik egy kis gin. Riley őszintén megcseszheti. Én hittem benne, hogy ő más, mint a többi csaj, de rohadt nagyot tévedtem. Ha neki Hunter kell, hát áldásom rá. Remélem tudja, hogy még legalább két kosárméretre van a faszkalap radarjától. Egy részem reméli, hogy kurva nagy pofára esés lesz a dolog vége. vagy hogy Hunter megdugja, aztán otthagyja a picsába.

Rohadtul megérdemelné.

Feszülten rázom meg magamat. Nem hagyom, hogy az a csaj ennél is jobban elcsessze az estémet. Inkább újra előkapom telefonomat, és válaszolok Seb üzenetére.

Önkéntelenül is mosoly kúszik ajkaimra. Máris egy kicsit jobban érzem magam.

oOoOo

Enyhén zihálva állok meg a ház mellett, ügyelve rá, hogy a giccsesre vágott bokrok takarásában maradjak. Ha Hayes edző meglát, tuti, hogy berángat egy meccse elemző hotdogozásra, vagy hasonlóra. Rohadtul nincs kedvem ilyesmihez.

Még csak késő délután van, a meleg a legtöbb embert a medencénél vagy a tengerparton tartja, de annyira nem rossza helyzet, hogy ne lehessen kocogni egy kicsit, főleg, ha egy parkot céloz meg az ember a tengerpart helyett.

Előkapom telómat, és felhívom instán Sebet. Remélem nincs éppen egy végtelen hosszú LOL meccsben, mert ki fog átkozni a világból, ha miattam bukja az ösvényét. Szerencsére viszonylag hamar felveszi.

- Owen? – látom magam előtt azt az ostoba, meglepett kifejezést, amit ilyenkor szokott vágni. Szórakozott mosollyal nézek fel a házra, bár lövésem sincs melyik lehet az ő ablaka. Ha egyáltalán látszik innen.

- Nem hiába vagy osztályelső – gúnyos vigyorral húzom az agyát. – Egy kis futás a Gwen Moore-tónál? – vetem fel az ötletet. Még eléggé bennem van a pénteki tüske, jól esne egy kis figyelemelterelés és stressz levezetés. Legutóbb pedig kiderült, hogy Seb ügyesen tudja tartani velem az iramot.

- Egy sötét parkba akarsz csábítani? Talán a vesémre pályázol? – hallom hangján, hogy ő is mosolyog. Ne kérdezzétek honnan tudom, csak tudom.

- Egy fél tüdőért jobban fizetnek – közlöm vele tárgyilagosan, mire néhány pillanatnyi csend, majd nevetés a válasz.

- A mexikói rokonság? – micsoda sztereotípia.

- ChatGPT – fedem fel sötét titkaim. Nem tagadom, tényleg rákerestem. Nem mintha szükség lenne pénzre, pusztán a kíváncsiság hajtott. – Szóval?

- Sajnos tanulnom kell a holnapi francia dogára – neki elhiszek még egy ilyen béna kifogást is. Tudom, hogy nem szokott hazudni, és elég kocka ahhoz, hogy tényleg ezzel töltse a vasárnap estéjét. Ja és nem mellesleg valóban csalódottnak hangzik kissé.

- Oké, akkor mit szólsz ahhoz, hogy beengedsz és segítek, aztán elmehetünk futni, ha lesz kedved – vetem fel az ötletet, csak remélve, hogy neki nem leszek túl sok.

Cseszd meg Riley.

Az arcomat gyűrögetve próbálom lemasszírozni a vigyort az arcomról, mert már fájnak az arcizmaim. Sötétedés után nem sokkal sikerült elsurrannom a kis kerti partinkról. Jó volt ennyi idő után újralátni anyát, de fogva tartottak a végigröhögött délutánunk emlékképei. A szülők mostanra amúgy is túl vannak fejenként legalább két pohár boron, és általában ez az a pont, amikor eljön a sztorizgatások és nosztalgiázások ideje. Természetesen olyan történetekről, amiket már legalább százszor hallottunk. Az alkohol szépségei. Nem tudom, miért teszik ezt az agyukkal a felnőttek.

Azóta sikeresen lezuhanyoztam és egy laza alsógatya és egy túlméretezett póló kényelmében pörgetem az instát az ágyamba kuckózva. Valahogy újra és újra elém kerül a kép, amit Riley feldobott instára délután. Háromszáz lájk. Ha eddig még maradt volna bármi esélyem láthatatlannak maradni a suliban, azt most tiporta el ez a kép, mégsem tudom igazán bánni. Túlságosan jól éreztem magamat. Ráadásul egyelőre a kamubarátnőm elvonja a témát minden bénaságomról. Ki gondolta volna, hogy egyszer vízi csatázni fogunk Owennel. Egyre nő a „ki gondolta volna” lista, ha róla van szó. Tök bolond az a srác. A jó értelemben. Olivert és Markot is nagyon bírom, de velük se szoktunk ennyit röhögni. Riley teljesen vak és agyhalott, hogy nem veszi észre, mennyivel jobban járna vele, mint Hunterrel. Mint bárki mással. Remélem vasárnap sikerül végre rádöbbennie.

„Bocsi, de valahogy olyan aranyos volt, ahogy próbálkoztál nem megfulladni.”

Pfff.

Áááá. Fáj az arcom, de röhögnöm kell. Megtorpan a kezem a homlokomon ott, ahol hozzám ért, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Csírájukban elfojtom a gondolatokat, amik egy pillanatra megkörnyékeznek. Nem. Nem eshetek bele minden jóarc csávóba, aki barátként közeledik felém. Túl fájdalmas és túl szánalmas lenne. Nem éri meg. Ki kell kapcsolnom ezt a részemet még néhány évig. Ne is gondolj rá, Seb. A kosarasok és a pomponlányok amúgy is egy másik állatfajba tartoznak, mint az átlagemberek, egyszerűen csak ilyen szemekkel kell néznem rá. Másik állatfaj. Nem kompatibilis. Haver. Jóarc. Rileyé. Ennyi. El is múltak a hülye gondolatok, kukába az összessel. Mint mikor egy rpg-ben felugrik a szerelmi opció, de te nem arra mész rá, és ezzel végérvényesen lezársz egy szálat a játékban. Ú, megjött a kedvem újrajátszani a Baldur’s gate 3-at.

Kopogás nélkül nyílik ki az ajtóm, és meggyötörten vánszorog be rajta Riley. Na, ez történik, ha nem lép le valaki időben a szülők társaságából.

- Kopogás? – dünnyögöm ki sem bújva a telómból.

- Bízok benne, hogy kulcsra zárod, mikor valami titkosat csinálsz – forgatja meg a szemeit. Igaza van. Amilyen szégyenlős és aggódós vagyok, ha nem lenne kulcs az ajtómon, csak a zuhany alatt verném ki. Még öltözni is zárt ajtó mögött szoktam, de csak mert egy kopogásra képtelen lány lakik a szomszédban. Szerencsére elég jófejek a szüleim, hogy tudják, egy tinisrácnak kulcs kell az ajtajára. Nem is tudom, hogy engem védenek vele vagy magukat.

- Egyszer elfelejtem, és mindketten meglepődünk – vigyorodok el, de nem hatja meg túlságosan. Tudja, hogy túlságosan stresszelek az ilyesmin, mint hogy tényleg megtörténjen. Csak hatszor szoktam leellenőrizni, hogy tényleg bezáródott e az ajtó, esküszöm.

Riley otthon érzi magát és levágódik a sarokban lévő, hátradönthető fotelbe, ahol olvasni szoktam. A bikiniét az este közeledtével melegítőre cserélte. Valószínűleg pánikrohamot kapna, ha valaki más így látná a suliból, pedig én így szeretem a legjobban. Ilyenkor emlékeztet arra a Rileyra, aki még nem szemétkedett kedves srácokkal.

- Jó volt a délután – önti szavakba a gondolataimat.

- Ja – próbálok közömbös maradni.

- Meglepően laza vagy Owennel – rárebben a pillantásom a telefon képernyőjéről, hogy kiderítsem, ez most egy tényközlés, számonkérés vagy csak próbálja feltérképezni a terepet. A harmadikra tippelek, szóval valószínűleg még nem fogalmazódott meg benne konkrét gyanú. Még mindig tartom, hogy ha kiderülne, mennyit dumálunk instán, az csökkentené Owen esélyeit. Nem akarom kigáncsolni szegényt.

- Könnyű vele jóban lenni. Nem olyan öntelt, mint a többi kosaras – vonom meg a vállamat. Még hazudnom se kellett. Egy kicsit tétovázik a következő szavai előtt, és azelőtt tudom, mit próbál kérdezni, mielőtt megtenné. – Ne láss bele többet – előzöm meg. – Nyilván tetszik, de kinek ne tetszene? Mármint rajtad kívül – fűzöm hozzá kicsit rosszallón.

- Akkor nem zúgtál bele?

- Jesszus, dehogy. Jó pasi és jófej, de senkibe nem tervezek belezúgni a gimiből – ismétlem el újra azt, amit már vagy milliószor felvázoltam neki. Nyugis gimis évekre vágyok, nem pedig rejtőzködésre, aggodalmaskodásra és stresszre. Elképzelhető, hogy egy ponton megtörök, de akkor sem a saját iskolámból választanék valakit. Túl sok benne a hibalehetőség, én pedig biztonságos játékos vagyok. A gondolattól is gyomorgörcsöm van.

- Oké – mormogja bizonytalanul. Úgy látom, nem győztem meg túlságosan. – Akkor eljössz velem vasárnap? Nem hiszem, hogy egyedül végig tudom csinálni – nyöszörgi elvékonyodott hangon. Na ne.

- Mi a fasz? Esélytelen – szögezem le tőlem szokatlan határozottsággal. Még egy kicsit fel is háborít. A lófasznak is van vége. Még viccet sincs kedvem csinálni a kérdéséből, pedig a humorral terelés a kedvenc stratégiáim közé tartozik. Csakhogy ebben már semmi humoros nincs.

- Akkor szerintem lemondom – nem tudom, hogy ezt most burkolt fenyegetésnek szánta e, de nem talált célba. Ha kevésbé kedvelném az áldozatát, talán rá tudna venni a kiskutya szemeivel, de nincs kedvem Owen haragjához, pedig tuti, hogy én kapnám. Még akkor is, ha nem mondaná ki.

- Mondjad – legalább Owen végre rájön, hogy jobbat érdemel. Baromi nagyot csalódtam Rileyban. Jó lenne, ha kicsit észrevenné végre magát, és nem gyalogolna át ilyen gátlástalanul más emberek érzésein.

- Pedig a mai után úgy voltam, hogy lehet, hogy komolyan megpróbálom vele – suttogja szomorúan. Kamu szaga van.

- Még egy ok, hogy kettesben randizz vele – zárkózom el még mindig, de ezek az első szavai, amik kicsit beszivárognak a védelmem alá. Owen sem teljesen ostoba, ha Riley így folytatja, hamar le fog kopni róla. Ha ez megtörténik, akkor nem lesz okunk tovább beszélni. Visszasüppedünk abba az állapotba, hogy néha kínosan összefutunk a nappaliban egy köszönés erejéig. Semmi más nem köt össze minket, nem mintha tényleg barátokká váltunk volna ezalatt a röpke két hét alatt. Még mindig csak Riley miatt vagyok fent a radarján. Mikor ezt legutóbb konstatáltam, még kevésbé éreztem pocsékul magamat miatta.

Talán nem is baj, ha vége lesz. Legalább biztosan nem fogom félreérteni.

- De olyan jól kijöttetek ma délután is – folytatja kitartóan. – Ez az utolsó, megígérem. Cserébe jövő héten eldöntöm, hogy akarok e tőle többet, és elmondom neki. Esküszöm – teszi össze a kezeit könyörgőn. Még soha nem haragudtam rá ennyire. Még soha senkire nem haragudtam ennyire. Nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen érzésekre. Legszívesebben kizavarnám a szobámból, és nem beszélnék vele egy hétig, pedig szerintem öt éves korunk óta nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna.

Azt kellett volna kamuznom, hogy beleestem, és akkor talán nem lenne szíve ilyet kérni tőlem. Bár a mostani Rileyból még ezt is rohadtul kinézem. Végül nem is miatta mondok igent, hanem azért mert szerencsétlen srác megérdemli végre az igazságot. Így vagy úgy, ez ki fog kényszeríteni egy döntést Riley részéről.

Jövő héten pedig ha ő nem mondja el Owennek, hogy ne pazarolja tovább az idejét, akkor én fogom. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nem dumálunk többet.

- ⚣ -

A hangulat pont annyira feszélyezett, mint ahogy számítottam rá. Rohadtul egészségtelen ez a hármas randi dolog. Amilyen jól működött a spontán szerveződésű medencézésünk pénteken, pont annyira gáz ez a randiból átszervezett, kikényszerített valami. Otthon akarok lenni. Vagy igazából akárhol máshol.

- Van egyáltalán esélyem nála? – teszi fel a kérdést Owen egy rövid szóváltás után, amitől rettegtem. Legszívesebben rávágnám, hogy meneküljön, mert ő legalább még tud. Engem túl hosszú és szövevényes múlt fűz ehhez a boszorkányhoz, de ő még károsodás nélkül kijuthat.

- Én még mindig neked szurkolok – csak lassan inkább abban, hogy találj egy normálisabb csajt. Ezt persze nem teszem hozzá, bár kezdem úgy érezni, hogy Riley ezt is megérdemelné. Kár, hogy én nem vagyok elég szemét hozzá.

- Nem túl biztató – szerintem sem.

- Tényleg bocsi, esküszöm próbáltam rábeszélni, hogy egyedül jöjjön – ismétlem meg a szabadkozást újra. Annyira stresszeltem azon, hogy az én pofám lesz beverve, mert belecsúfítok a randijukba, hogy alig aludtam az éjszaka. Persze inkább képletesen, mostanra tudom, hogy Owen ilyet nem csinálna, de azt is tudom, hogy kicsit szeretné, és ez sem sokkal jobb. Láttam rajta az ingerültséget, mikor beszálltunk az autóba. Én péntek este óta ezt érzem, haver. Csak én Rileyt akarom megütni.

- Ezt rögtön gondoltam – na ugye? Én is áldozat vagyok. – Elárulom, hogy én sem bírom a horror paródiákat, csak Riley miatt vállaltam be – vallja be. Hát, érte kár volt, de megértem. Ha egy pasi, aki bejön, eljönne velem randizni, még a Kishableányt is megnézném vele. Még szerencse, hogy nem hívjuk randinak a mait. Nem vagyok hajlandó elkönyvelni EZT az első randimnak, még akkor sem, ha egy helyes, jófej srác jelenlétében lehetek. – De tényleg nem bánom, hogy jöttél, legalább nem egyedül fogok szenvedni – próbálja menteni a menthetőt. Nem tudok nem elmosolyodni. Riley tényleg nem érdemli meg ezt a csávót. A szenvedés részemről is garantált. Még a pocsék film sem kell hozzá. Kár, hogy Owen korrektsége csak még dühösebbé tesz.

Mikor Riley visszaér bemegyünk a terembe, és legalább annyi gerince van, hogy nem próbál meg engem középre ültetni. Owen bemászik elsőként, Riley követi, én pedig utolsóként lehuppanok a folyosó melletti székre. Tüntetőleges némaságba burkolózok Riley megjegyzéseire, amit az elkezdődő reklámokhoz fűz hozzá, pedig általában viccesen kommentálunk mindent. Mi vagyunk azok az embereket, akiket legszívesebben mindenki kivágna a moziból, mert nem tudjuk befogni a pofánkat film közben. Most túl mérges vagyok rá, és azt hiszem egy idő után neki is leesik, mert elkezdi inkább Owennek suttogni a megjegyzéseit.

Hatodik tartozás? Vagy hol is tartottunk? Bár most már nem vagyok biztos benne, hogy jól jár vele, lassan kezdem átértékelni, hogy segítek e épp neki. A végén még nekem kell venni neki egy batmobilt. Annyi zsebpénzt azért nem kapok.

Körülbelül tizenöt percet bírok a filmből, mielőtt felállok, és kimegyek. Vagy ez, vagy a kialvatlanságomnak hála nyálcsorgatva fogok horkolni a végére. Csinálok egy group chatet hármunknak, és rosszkedvűen belepötyögöm, hogy gyomorrontásom van, szóval hazahúzok. Annyit ígértem Rileynak, hogy eljövök vele, azt nem, hogy végig is ülöm a filmet. Szórakozottan elvigyorodok a kiskapun, amit találtam. Owen a végén csak megkapja a randiját.

Mostanában túl sok hazugság van az életemben.

- ⚣ -

Már alkonyodik, mikor a rövidgatyás, fehér adidas szettemben elindulok otthonról. Mióta hazataxiztam a plázából, otthon kockultam, de most még a GTA sem tudott lekötni. Semmi nem jobb a stressz levezetésére, mint egy esti futás a parton. Általában nem arra szoktam futni, mert elég messze van, ráadásul napközben túl zsúfolt az ízlésemnek, de sötétedés után elviselhető szokott lenni. Szeretem az óceán hangulatát éjszaka. Most pont arra a nyugalomra van szükségem.

Előtte viszont ki kell mozognom a feszültséget magamból. A mai naphoz pont tökéletes lesz egy kis agresszív Taylor Swift. A fülembe dugom az airpodsaimat, és elindulok.

https://www.youtube.com/watch?v=3tmd-ClpJxA

Halkan lihegve, a térdemre támaszkodva nézek le az órámra, mikor megérkezek a partszakasz legsötétebb pontjához. Majdnem öt mérföld kicsit több mint fél óra alatt. Egész jó időt toltam. Többet kéne idegeskednem. A strand legtöbb részén különféle bárok és part menti éttermek csalogatják magukhoz az embereket, de itt amerre a szem ellát, csak sötétség övez. Az egyetlen fényt a most elhagyatott futópálya homályos utcalámpái szolgáltatják, de azokat is hátrahagyom, mikor átsétálok a végtelen homoktengeren a víz felé. Az átnedvesedett pólómon keresztül kellemesen lehűt az esti szellő. A tiszta égbolton néhány fényes csillag köszön rám, de Los Angelesben soha nem lesz igazán lehengerlő a látványa. Így is tökéletes. Leülök a homokba, és még a füleseimet is zsebre vágom, hogy hallgathassam a hullámokat. Teljes ellentéte az eddigi ritmikus popnak, ami a fülemben üvöltött.

Nem sok idő kell, hogy megadjam magamat, és hátradőljek a homokban. Ez a kedvenc helyem a városban. Tavaly nyáron, gimi előtt Riley valami magazin tippje alapján csinált magának egy bakancslistát, amin végig kell mennie az elkövetkezendő években. Tipikus nyálas tini álmodozás arról, hogy hol szeretné az első csókját, hány hónap randizás után szeretné elveszíteni a szüzességét, hány éves sráccal. Természetesen a lista még mindig ott van felvésve a faházban lévő táblára, egyelőre minden sor kipipálatlanul. Nem tudom, hogy az első randit kipipálta e azóta. Erősen kétlem. Én biztosan nem fogom. Mert persze engem is kényszerített, hogy legyen egy sajátom az övé mellett, mert különben „magányos hülyeség”-nek érezte volna. Igazából vicces volt eljátszadozni a gondolattal, de előre szóltam neki, hogy én max egyetemen kezdek bele a teljesítésükbe. Pont emiatt azóta sem értem, hogy miért ezt a helyet írtam az első csókomhoz. Stanfordból elég sok idő lenne eljönni ide egy csókért. Sajnos San Franciscoban nem ismerek jó helyeket. Még.

Elmosolyodok a nem is olyan régi emlékektől. Jól esik egy kellemes emléket felidézni a barátságunkról. Nem szeretek haragudni Rileyra, olyan, mintha levágnám az egyik kezemet. Mindig úgy képzeltem, hogy mi azok a barátok leszünk, akik megállás nélkül hangüzeneteket küldözgetnek egymásnak azután is, hogy szétszakít minket az egyetem. Kicsit bűntudatom is lett, hogy egész délután ignoráltam az üzeneteit, pedig egy-két felugró értesítésből láttam, hogy bűntudata van, hogy elrángatott. Azt terveztem, hogy holnap nélküle megyek reggel suliba, de lehet, hogy mégis inkább megvárom.

Egy hangos füttyszó szakít ki a békességemből.

- Ciel, vissza! – hangzik a parancs a távolból a felém loholó barna kutya gazdájától. A kutya engedelmesen megtorpan, de azért az már túlzás lenne, hogy a teljes parancsot végigvigye. Legalább nagylelkűen megvárja a hozzá kocogó sötét alakot. Úgy néz ki, ma sem leszek vacsora, bár sosem féltem a kutyáktól. Az állatokkal mindig jobban kijöttem, mint az emberekkel. Mióta elég felelősségteljes vagyok az állattartáshoz, vágytam egy kutyára, de tudtam, hogy itt kéne hagynom ha elmegyek egyetemre, ezért soha nem léptem a tettek mezejére.

Ki nevezi el a kutyáját Cielnek? Ráadásul egy ír kutyát. Botrány. Biztos valami… francia?

Hunyorogva nézem a párosukat, akik köztem és a futópálya között készülnek áthaladni mögöttem. A pofátlanul magas, rugalmas léptű srác félelmetesen emlékeztet egy fél-franciára, akit ismerek.

- Owen? – kérdezem elég halkan, hogy legyen esélye ne meghallani. A kérdés olyan ösztönös, hogy nem tudom megállítani, de a szívem mélyén tudom, hogy nem igazán vágyom most egy találkozóra vele. Akkor megint Rileyról fogunk beszélni, és megint mérges leszek rá. Épp kezdtem megbékélni az átmeneti személyiségzavarával.

Megtorpan a sötétségbe vesző alak. Ó ne.

- Seb? – a fenébe. Vajon ha gyorsan a homok alá ásom magamat, elfelejti, hogy itt vagyok? És már felém is jönnek. A kutyus a gazda kimondatlan engedélyén felbuzdulva már mellettem is van, és kíváncsian szaglászik körbe a farkát vadul csóválva. Rég nem örült nekem ennyire senki. Egész üdítő. Mostanában általában inkább a kellemetlen, zavaró harmadik jelenlétnek érzem magamat. – Hát te? – kérdezi, mikor mellém lép. Hallom a hangján, hogy mosolyog. Jé, mikor épp nem a randiján jelenek meg, ő is tud örülni nekem. Vagy csak udvarias.

- Esti futás – magyarázom tömören. Megkímél a kérdéstől, hogy akkor miért a homokban gubbasztok. Ahogy nézem, náluk is hasonló a program. Mielőtt leülne mellém, nyújtózik egyet, és egy neonzöld labdát jó messzire elhajít. Ciel izgatott sprinttel vetődik utána a távolba.

- Nem tűnsz betegnek – na most már vigyorog is. Most már nem csak a hangjából találgatok, így hogy leült mellém a hold fényében halványan látom a vonásait. Akár még romantikus is lehetne. Ő valahogy mindig meg tud fertőzni a vigyorgással.

„Akkor nem zúgtál bele?”

Hess. Hess. Nem.

- Hogy ment a randi? – kerülöm ki a nyilvánvaló választ. Nincsenek olyan ábrándjaim, hogy bárki elhitte a gyomorrontásos sztorimat.

- Szarul, de büszkén – billegteti meg a fejét. Gondoltam. Most már tutira érzi, hogy ez nem biztos, hogy kosár lesz. Furcsa lehet az ő külsejével megtapasztalni a mi életünket. A csávó behúzta a főnyereményt minden téren. Egyedül az ízlése ment kicsit félre. Igazából még az sem, mert Riley egy normálisabb pillanatában nagyon jó barátnő lenne. Ez az a szitu, amire azt mondják, hogy nem álltak jól a csillagok.

- Uhh, ennyire rossz a helyzet? – húzom el a számat.

- Nem tudok kiigazodni rajta. Aranyos volt végig, de nem érzem a szikrát – mert nincs. Ráharapok a nyelvemre, mert még van ideje Rileynak tartani a szavát, és korrektül elválni tőle. Már ha így dönt. Még mindig benne van a pakliban, hogy észhez tér, és ad egy esélyt a kapcsolatuknak. Legalább megpróbálni. Egész eddig ezt akartam. Jó lett volna jóban lenni Riley barátjával, most még sem hoz lázba ez a forgatókönyv. Talán azért, mert ismerem a történetet Riley szemszögéből. Ki akarná, hogy az első kapcsolatának az legyen a sztorija, hogy „sokáig üldözött, ezért adtam neki egy esélyt”. Lehet, hogy menthetetlen romantikus vagyok, de én ennél többre vágynék. Azt, hogy kapcsolódjunk az első pillanattól kezdve. Hogy folyton csak rá gondoljak onnantól, hogy megismerem. Hogy izgatottan újra és újraolvassam a chateléseinket.

Pont mint vele.

Hess. Hess. Nem. Zárd el. Haver. Barát. Ha nem is Rileyé, de a tiéd soha nem lesz.

- Még sosem volt párkapcsolata – próbálom nem csak neki, magamnak is megmenteni a lányt. – Szerintem ő is most próbálja kideríteni, hogy mit is szeretne pontosan. Általában empatikusabb, esküszöm – fogalmam sincs, miért mentegetőzök még mindig helyette. Ez egy ilyen nap. Nagy szerencséje van Rileynak, hogy ez a beszélgetés a tombolós futásom után történik, nem előtte.

- Elhiszem. Nekem is normálisnak tűnt. Ezért tetszett – nem kerüli el a figyelmemet a múlt idő. Zavaróan ráfókuszálok.

- Persze, hogy ezért – gúnyolódok szemtelenül, hogy eltereljem a figyelmemet a saját gondolataimról.

- Ezért is – vág bocsánatkérő „jólvan azért én is férfiból vagyok” fejet. Ciel most ér vissza csaholva, a labdával a fogai között. Elillan a szokatlan lelkizős pillanatunk. Furcsamód ezt teszi egy kutyával való birkózás a labdáért. Nem bánom, amúgy is kiveséztük a témát. Bambán nézek rá, mikor felém nyújtja a nyáltól csillogó tárgyat. – Dobsz egyet? Örökre a szívébe dobnád magad vele – ultra ciki röfögéssel nevetek fel, de nem igazán érdekel. Alapból is az ő hibája, viselje a következményeit.

- Remélem ilyen szóvicceket nem mondasz a kosaras haverjaid között, mert csapatkapitányság ide vagy oda, meg leszel verve – most ő nevet egy rövidet, bár inkább gúnyos horkanásnak tűnik.

- Náluk teljesen más poénok mennek – válaszolja kicsit lemondóan. Szar lehet ilyen értelmesnek lenni a sok lyukas agyú seggfej között. – Bírom őket is, csak néha sok – őket IS. Hallottam ám. Akkor engem is bírsz, most lebuktál. Vagy csak rosszul fogalmazott, de akkor is számít, már nem vonhatja vissza.

Miért gondolom túl minden szavát? Sok.

- Gondolom – veszem el végre a felém nyújtott kutya játékot, de még tétovázok, és legfőképp próbálok nem arra koncentrálni, hogy összeértek az ujjaink egy pillanatra.

- Komolyan azt várod, hogy dobjak egyet a te fél mérföldes sportoló hajításod után? – kérdezem megrökönyödve. – Csoda, hogy Ciel nem kapott el egy esti járatot, hogy utána menjen. Emberek ennél kisebb távolságokért is ültek már repülőre – csapongok zavartan. A nevetése most valódibb, mint az előző volt.

- Nem látja senki, csak én – nem tudom mi az, amit a hangjában hallok, de valamiért nehezebb lélegezni tőle. Inkább felugrok, és előkészülök a dobásra. Ciel izgatottan ugrál körülöttem. Ne örülj annyira, ez mindenkinek csalódás lesz.

- Igaz – vonom meg a vállamat vigyorogva. – Te már úgyis tudod, hogy gáz vagyok – minden erőmet beleadva dobok egy feleakkorát, mint az övé volt. Úgy látszik az esti futásaim nem erősítették meg a vállaimat. Ki gondolta volna.

- Nem volt az olyan rossz – konstatálja, miközben a pillantása a távolba rohanó kutyán pihen.

- Mi lett az őszinteségeddel, amire olyan büszke voltál? – csüccsenek vissza a homokba és újra megtámaszkodom magam mögött a kezeimen.

- Nem a tiéd volt rossz, az enyém volt túl jó – hangosan felnevetek a szokatlanul egoista megszólaláson. Azért az ő lelke mélyén is ott van a kosaras öntudat. Helyes, szüksége lesz rá, mikor Riley lekoppintja.

- Megérkeztünk – mormogom az orrom alatt, de a vigyort nem tudom levakarni az arcomról. Jókedvűen dumálunk még fél órát az égbolt ürességéről, és helyekről, ahol a legszebben láttuk a csillagokat. Mesél a hegyekben lévő házukról, ahonnan állítása szerint olyan az ég, mintha több lenne benne a fehér, mint a fekete. Én is voltam már táborokban és nyaralásokon, ahol rádöbbentem, hogy milyen béna verzióját kapjuk itthon az éjszakai égboltnak, de a családunk nem az a kempingezős fajta, szóval általában csak jobb volt a látvány, soha nem igazán jó.

- A suliba jár a barátnőd? Ismerhetem? – kérdezi váratlanul egy hosszúra nyúló, de mégsem zavaró csend után. Szóval tényleg nem érték utol a pletykák a távkapcsolatomról. Bár nem meglepő, hogy a felsőévesekig nem jutnak el egy olyan jelentéktelen személy infói, mint amilyen én vagyok. A megrökönyödött képem láttán hozzáfűz egy magyarázatot. – Te túlságosan is ismered az én sztorimat, mégsem beszélhetünk mindig rólam – a legtöbb sportolót ez nem szokta zavarni. Engem sem zavart. Főleg azért, mert ebben a kellemes pillanatban semmi kedvem nincs hazudozni. Egy másodpercig még az is átsuhan az agyamon, hogy színt vallok, de azonnal el is temetem az ostoba gondolatot. Biztos az hiányzik neki, hogy a haverja, akivel fél órája lelkizget, színt valljon a melegségéről. Kevés kínosabb szitut tudok elképzelni. Még a végén megijed, hogy meg akarom erőszakolni.

- Nem. Oregonban lakik – egy halk füttyentéssel jelzi, hogy az nem éppen közeli. Repülővel ugyan gyorsan járható, de iskola mellett nem éppen megoldható a gyakori repülgetés. Ha tényleg a barátnőm lenne, valószínűleg bánnám.

- Remélem azért minden oké – reagálja le a látványos elkomorulásomat, ami igazából annak szólt, hogy hazudnom kell neki. Nem tudom, hogy olvassa ennyire jól az érzelmeimet még ebben a vaksötétben is. Nem szabadna ennyire figyelmesnek lennie. Megint ez a fránya bűntudat.

Nem szabadna ennyire örülnöm neki.

- Nem tudom – sóhajtom halkan. – Mikor együtt vagyunk, annyira jó minden, de máskor áthidalhatatlannak tűnik a köztünk lévő távolság – suttogom halkan, és csak utólag jövök rá, hogy ez nem volt hazugság. Csak nem egy lányról szólt.

Kedvetlenül vetem le magam az öltöző padjára. Hajamat dörzsölve próbálok felitatni minden nedvességet. Még csak szerda van, de már most besokalltam a válogatóktól. Először örültem, hogy ennyien jelentkeztek, nagyobb merítésből több jó játékost tudunk összeszedni, de rohadt nagyot tévedtem. Sok elballagott tagunk helyére kell találnunk valakit, de kezdem azt érezni, hogy akár vissza is adhatnánk a bajnoki címünket. A jelentkezők egy része tippre labdát sem látott még, a másik része pedig max az óvodában, kidobós közben. A legnagyobb probléma azzal, ha népszerű a csapat, hogy mindenki ide akar tartozni. Természetesen csak a népszerűség és a buli miatt. Az egyik srác nyíltan rákérdezett, hogy ha bekerül, jöhet-e a következő bulimra. Ha Mr. Hayes nincs ott, elképzelhető, hogy behúztam volna neki. Közvetlenül az után, hogy laposra verem a végzőst, aki nyíltan kijelentette, hogy a célja minél több pomponlányt megdugni a szezon végéig.

Honnan bújtak elő ezek a kibaszott gyökerek?

- Látom, te is élvezted a délutánt – a picsába, nem zuhanyoztam elég sokáig ahhoz, hogy mindenki felszívódjon.

- Holnaptól lehetnél te a csapatkapitány, mit szólsz? – törülközőmet félre dobva pillantok Carlra, aki már indulásra készen, táskájával a vállán támaszkodik az öltözőszekrényeknek.

- Hogy az én nevem alatt végezzen évtizedek óta először a tabella legalján a csapat? Köszi, ezt a szégyent meghagyom neked – fintorogva vágja zsebre kezeit.

- Jó tudni, hogy ilyen magabiztos csapat áll mögöttem – csak felröhög epés megjegyzésemen, miközben öltözni kezdek. Vehetné a lapot, hogy nincs nagy kedvem dumálgatni. Nem azért zuhanyoztam fél órát, mert akartam egy meghitt randit a bal kezemmel, hanem hogy elkerüljek mindenkit.

- Nyugi Owen, mi tényleg bízunk benned – az jó, mert én kezdem megkérdőjelezni a dolgokat. Valahogy semmi sem akar most összejönni. – Gatyába rázod a csapatot, és behúzzuk a bajnokságot – a próféta szóljon belőled, Szent Carl. – Van kedved egy laza grillezéshez vasárnap? Néhányan átjönnek, csak dumálni és kajálni – két hétvége egymás után velük? Elég veszélyesnek hangzik. Általában bírom a társaságot, de most egy kicsit meguntam a fejüket.

- Randim lesz – a nap elcseszettségének mértékét mutatja, hogy még ez a tény sem tud jobb kedvre deríteni. Talán mert nem is randim lesz, csak találkám. Ezt azonban nem kötöm a srácok orrára, nincs kedvem a szarkasztikus megjegyzéseikhez.

- Sikerült végre elhívni azt a másodéves csajt? – biccentek, megkötve cipőmet, és felkapva táskámat. Carl velem együtt indul meg a kijárat felé. Remek, ezek szerint ma sem úszom meg a társaságot hazafelé. – Hunter azt mondta, lepattintott téged a buliban.

- Hunter egy fasz – egyetértően bólint. Tudtam én, hogy Carl az egyetlen jó arc a csapatban. Kár, hogy jövőre már ő sem lesz itt. – Csak stratégiát kellett váltanom. Olyan, mint egy kosármeccs, alkalmazkodom az ellenfélhez – vállat vonva lököm ki a csarnok ajtaját. Szerencsére ilyen későn a suli nagy része üres, csak néhány teremből szűrődnek ki a sokáig húzódó klub gyűlések zajai.  

- Megér ennyi vesződést?

- Passz – már őszintén nem tudom én sem. Olyan, mintha folyamatosan árral szemben akarnék úszni. Ennyire még egy lány sem kérette magát sosem. Vagy tényleg ő a legtapasztalatlanabb, legártatlanabb csaj, akivel valaha találkoztam, vagy valamit nagyon elbasztam már az elején, de nem vettem észte.

„Ha ez számít, én neked szurkolok… még”

Elvigyorodok a gondolataim közé kúszó üzenettől. Bírom a srácot, nem gondoltam volna, hogy ilyen humora van. Ha szerinte van még esélyem, akkor hiszek neki. Még ha tuti csúsztatott is azzal, hogy kik az ellenfeleim. Nem számít, adok még két-három hetet Rileynak, aztán annyi. Nem akarok olyan labda után futni, amivel még csak meg sem próbálhatok kosárra dobni.

- Mondjuk, ha ilyen ostobán vigyorogsz, mikor rá gondolsz, szerintem megéri – egy pillanatra az arcomra fagy a mosoly.

Faszért vagy még itt, Carl?

oOoOo

A hét második fele sem volt túl zökkenőmentes. Két randi felkérés első éves kislányoktól, és számtalan ordibálással töltött óra a kretén jelentkezők miatt. Ha nem lett volna üres a ház minden nap, tuti megölök valakit a hét végére. A stressz egyetlen élvezője Ciel, akivel minden este lejártam futni a tengerpartra, hogy ne kergüljek meg. A napjaim fénypontjai azok a pillanatok voltak, mikor megláttam Rileyt és Sebet az ebédlőben, vagy az udvaron. Beszélni nem volt időm és lehetőségem velük, de talán jobb is így. Nem akarok túl sok lenni. Bármit is jelentsen ez.

Néhányszor végig pörgettem a beszélgetésünket Sebbel, de okosabb nem lettem tőle. Nem tudom hol szúrhattam el a buli estéjén, és nem tudom mit kéne máshogy csinálnom. Talán semmit, csak türelmesebbnek kéne lennem. Az mindig rohadt jól ment. Egyszer majdnem rá is írtam Sebre, hogy tippeket kérnek tőle a találkánkra, de az már túllépett volna egy szánalmassági szintet. Már így is tud a balettról, nem szükséges olvasnia a tanácstalan vergődésemet.

Viszont a hét felfedezése, hogy a spanyol óráim idejében van Rileyék tesiórája. Kitúrtam Theot az egyik ablak mellőli helyről, így legalább egész órán mozizhatok. Túl sok újat úgysem tud már mondani Ms. Garcia, és abba is beleuntam, hogy a dögös lábait nézegessem. Riley és Seb izgalmasabbak. Főleg Riley, ő úgy tűnik mindenben jó, de a srác sem panaszkodhat. Amikor nincs labda a képben egész ügyes és gyors. Egyszer szívesen elmennék vele futni, hogy lássam, mit tud úgy igazán.

- Szóval mi a véleményed, Owen? – a picsába. Homlokráncolva próbálom összekapni figyelmemet, ami elég gyakran szétcsúszik így péntek délutánra. Hayes edző tolla két név fölött köröz, akikről biztos sok mindent magyarázott az utóbbi percekben, csak rohadtul nem figyeltem. Próbálom gondolkodásnak álcázva gyorsan átfutni az asztalon szétterített jegyzeteket, és felidézni amire emlékszem a két srácról.

- Szerintem azonos szinten van a jelenlegi tudásuk, és mindketten fejleszthetőek – bár ezt gondolom nélkülem is pontosan tudja. Kicsit több gyakorlata van benne, mint nekem. – Miller hamar összeszokott a csapattal, átvette a ritmusukat, és jól mentek a passzok. Kicsit alacsony ugyan, de jól kompenzálta. Én mindenképp adnék neki egy esélyt – és nem utolsó sorban nem is tűnt akkora pöcsnek. Még a végén lesz egy másik jó arc is a csapatban Carl mellett.

- Akkor ebben egyetértünk – bólintva írja fel egy másik lapra a srác nevét. Egyelőre elég rövid a lista, de akik ott vannak, azokkal többé-kevésbé elégedett vagyok. Még a végén nem lesz totális égés az idei szezon. – És Wilson?

Fintorogva csóválom meg a fejemet. Az egy igazi önző seggfej volt.

- Tehetséges, de nem tud csapatban játszani – vagy hiányzott, mikor a passzokat tanulták. – Nem gondolom, hogy ide illik – bármennyire is jó játékos valaki, a kosárlabdát csapatban játszák. A meccseken még Hunter is képes feladni az egóját, ha az győzelmet hozhat. Nekem ilyen játékosok kellenek, Wilson viszont közel sem lenne ilyen.

- Ebben hallgatok rád – biccentve húzza ki a nevet. Lehet, hogy lesz egy körünk ezzel a sráccal, nem olyannak tűnt, aki jól fogadja a visszautasítást. Sebaj, még úgysem nyomtam senki fejét a klotyóba, szívesen megnyitom a sort vele.

Mr. Hayes egy újabb listát húz elénk, mikor vendégünk érkezik. Vagyis igazából én vagyok a vendég az ő házában, de ez már mellékes. Elfolytom mosolyomat a kissé hamis fütyörészés hallatán. Hát, nem egy Siri bácsi, de egynek elmegy. Ellenállok a késztetésnek, hogy azonnal felé kapjam a fejemet, megadva az esélyt, hogy láthatatlan maradjon. Amennyire észrevettem, ő az a Sue Storm alkat, nem akarom elcseszni a péntek délutánját.

Elhallgat, valószínűleg mikor észrevesz minket, és a papucs slattyogása is abbamarad. Szinte látom, ahogy óvatosan kibújuk belőle, és lábujjhegyen folytatja útját. Ne röhögj Owen, ne röhögj.

- Csá Owen – nocsak, micsoda váratlan fordulat. Pozitívan csalódtam a srácban.

- Szia Seb – csak egy gyors pillantással intek felé, továbbra is meghagyva a lehetőséget a visszavonulásra. Ez után a hét után kicsit osztozom az antiszoc energiáiban. Jobb minél hamarabb lepörgetni a válogatók elemzését, hogy húzhassak haza a francba.

- Ti mikor lettetek haverok? – amikor szemet vetettem a csajra, akit tippem szerint a lányodként szeretsz. Valami azt súgja, még nincs itt az ideje, hogy ezt felvázoljam neki. Talán jobb, ha előbb elkezdődik az idény, akkor kevesebb eséllyel rúg ki páros lábbal a kosárcsarnokból.

- A csapatod többet lóg itt, mint anya, nehéz elkerülni őket – szép mentés, pedig eddig nem brillírozott stresszhelyzetben. Mondjuk kicsit sántít a dolog, tekintve, hogy annyira gyakran láttam őt az elmúlt két évben, mint unikornist az erdőben.

- Tudtam én, hogy ha idősebb leszel, látni fogod az előnyeit, hogy ilyen vagány faterod van – nekem van szekunder szégyenérzetem Seb helyett. Esküszöm, ha egy pasinak gyereke születik, aktiválódnak a „hogyan hozzuk őket gáz helyzetbe” gének.

Szerencsére nem pörög tovább a témán, hanem visszatér a nevekkel és megjegyzésekkel teleírt papírokhoz. Helyes. Essünk túl rajta. Azonban bármennyire is akarok figyelni, nem tudom teljesen kizárni a halk matatást magunk mögül. Általában nem okoz problémát, hogy teljes egészében a kosárlabdára figyeljek, de most valami gebasz van. Lehet teljesen telítődni az imádott sportoddal? Lehet valami ilyesmiben szenvedek ez után a hét után. A következő két napban megpróbálok valami kosárlabda detoxot csinálni. Nem is hangzik annyira rosszul.

Egészen jól haladunk, már látom a fényt az alagút végén, mikor Hayes edző a telefonjára pillantva hirtelen felpattan.

- A francba, elkések! – kapkodva kezdi zsebébe tömködni a legfontosabb dolgokat. – Bocsáss meg Owen, de el kell szaladnom egy kis időre. Te semmiképp se menj el, utána befejezzük – azt hiszem említette, hogy Mrs. Hayes ma jön haza valami üzleti útról. A gazdag szülők egyik hátránya, hogy sokszor hetekig nem látod őket. Azt hiszem Seb átérzi ezt. – Este tartunk egy kis kerti partit a szomszédokkal, de maradj bátran, biztosan lesz elég kaja – végre ráakad a kocsikulcsra néhány kupac papír alatt. Én mondtam, hogy ideje lenne iPaden jegyzetelnie, de hajthatatlan régi motoros.

- Köszönöm a meghívást, de nem akarok zavarni – és különösképpen itt lenni sem akarok.

Csak legyint, és a fiához lép, aki fejhallgatóval készíti épp elő valami kaját. Nem gondoltam volna, hogy ekkora konyhatündér, de annyira nem is meglepő. Valahogy illik hozzá, plusz Mrs. Hayes tényleg gyakran van üzleti utakon. A kényszer nagy úr.

- Rohanok anyádért a reptérre – csak egy méltatlankodó pillantást kap fiától. Megértem, kevés idegesítőbb dolog van, mintha a drop előtt kell abbahagynod egy számot. – Owennel még meg kell beszélnünk pár dolgot utána, addig győzd meg, hogy maradjon hambizni is, kéreti magát.

- Mindenképp – elfojtom vigyoromat. Micsoda kitörő lelkesedés, nem vártam mást. Talán kicsit megnyugtatja, ha rájön, hogy továbbra sincs tervben a maradás. Még akkor sem, ha csábító, hogy vele dumáljam végig az estét. Túl nagy a veszélye, hogy az edző elkezd mutogatni, mint egy díjnyertes tehenet. A tehetség átka.

Gyors csekkolom az üzeneteimet, de semmi említésre méltó, csak gyökérkedés a csapat chatben, néhány kép anyától, és egy hangüzi Hannahtól, de az majd otthon ráér. Inkább feltápászkodom a hatalmas kanapéról, és átrakom telephelyemet a konyhaszigetre. Ha már így adódott, jobban megnézem magamnak a konyhában ügyködő alakot. Szokás szerint nem vitte túlzásba, papucs, fürdőgatya, és egy világos póló. Bírom az olyan embereket, akik nem Gucci ruhákban flangálnak otthon, még ha meg is tehetnék.

- Nem zavar, ha zenét hallgatsz – egy pillanatig sem akarom zavarni. Az egész srác olyan, mint egy vadállat a természetes közegében. Egy unikornis. Órákig tudnám nézegetni, ahogy csinálja a dolgait, közben lőnék róla egy-két fotót. Van valami kellemesen megnyugtató a társaságában. Teljesen más vibeja van, mint a sulis haverjaimnak, vagy apa családjának. Kicsit emlékeztet a francia rokonokra és barátokra.

Meg hát, ha túl sok vagyok, még a végén elkezd másnak szurkolni a Riley-projektben.

- Ennyire még én sem vagyok antiszoc – szemöldökömet felhúzva figyelem, ahogy pakolászik a pulton. Ez a hét legnagyobb kamuja, pedig Theo azt állította megfogta Ms. Garcia seggét.

- Nem? – mosolyogva várom a szúrós pillantást. Már meg is van. Pont, mikor a kocsijára szóltam be. Bírom, hogy van önkritikája és humorérzéke. Sportolók között ez ritka kincs.

- De – ennyi. Kezdem kiismerni a srácot.

Vigyorogva kapom föl fülesét, hogy belehallgassak. Pont az, amire számítottam egy ex hiphop táncostól. Még a végén elkérem a spotify lejátszási listáját, hogy frissítsem a sajátomat. Tippre elég sok összecsengés lenne.

- Na most ki az antiszoc – hé, én csak kutatást végzek. Ki ne lenne kíváncsi, milyen zenét hallgat egy valódi unikornis?

- Még mindig te – ebben felesleges vitát nyitnunk. Majd, ha kibír egy bulit anélkül, hogy félrevonulva befoglalna egy fotelt, visszatérünk a témára. – De legalább a zenei ízlésed király.

- Tudom – hallom hangján, hogy vigyorog, amitől nekem is kiszélesedik mosolyom. Hozzá vagyok szokva a végtelen egóhoz, de ez más. Seb vicces, nem pedig egy kitüntetéses seggfej. Talán ez vesz rá, hogy elhagyjam posztomat, és inkább besegítsek neki a kaja készítésben. – Mit művelsz? – inget vasalok, vajon mégis mit? Már megint egy a tekintetet. Még mindig erről a bolygóról jöttem, és még mindig nem akarom nyersen elfogyasztani a májadat, nem kell parázni. Szemforgatva rakok pár szem paradicsomot a frissen zsákmányolt vágódeszkámra.

- Nincs jobb dolgom, szóval segítek – Campbell nagyi seggbe is rúgna, ha megtudná, hogy csak a kanapén meresztem a seggem, míg készül a vacsi. Nálunk az ilyesmi nem szokás. Ha családi program van, akkor mindenkinek ki kell vennie a részét az előkészületekből.

Valószínűleg Seb vallást váltana, ha még azt is megtudná, hogy nem áll meg a főzőtudományom egy omlettnél.

Meglepő mód a zöldség vagdosás sokkal jobban esik, mint azt tippelgetni, kit fogok legkevésbé rühellni, ha bekerül a csapatba. Amennyire nem vágytam a csapattársaim társaságára a hét vége felé, annyira élvezem Sebét. Ugyanazt érzem, mint a bulin… vele valamiért könnyű beszélgetni. Gondolom valami unikornis bűbáj lehet.

Semmi kifejezetten komolyról nincs szó, leginkább csak a szokásos dolgok. Esküszöm jobban megismerem főzés közben ezt a srácot, mint az előző csajomat három randi alatt. És fix, hogy több közös pontunk van, mint az előző csajommal. Egész sok helyen passzolnak a filmezési szokásaink, és bár a videójátékok terén nem értünk teljesen egyet, abban megállapodunk, hogy a vitát jobb lesz pár Mortal Kombat menettel zárni. A lejátszási listája kifejezetten tetszik, jó futós mix lenne belőle. Lehet tényleg lenyúlom majd tőle. Néhány AWAKE szám is felbukkan, de próbálom tartani a pókerarcot. Három év alatt még csak két embernek sikerült összekötnie Axel bácsival, szeretném, ha ez így is maradna. Nem kell több érdek haver, aki csak jegyet akar valamelyik koncertjükre, vagy túlpörgött csaj, aki odaadja a melltartóját, hogy írassam alá a nagybátyámmal.

Bizarr.

Már a pakolásnál tartunk, mikor nyílik a bejárati ajtó. Bármennyire is lépni akartam a válogatás után, egy pillanatra elfog a csalódottság. Egészen addig, míg meg nem hallom az érkező hangját.

- Seeb, itt vagy? – egy pillanat alatt áll össze a kép. Szóval az a szomszéd család fog átjönni ma este. Ez rögtön más fénybe helyezi az egészet. Kicsit korai még találkozni a leendő csajom szüleivel, de ezt az áldozatot meghozom a siker érdekében.

Talán még is maradok egy-két hambira.

- Konyha.

- Ó, szia Owen! – a hatalmas őzike szemek meglepetten nyílnak el, mikor megpillantanak. Laza mosollyal döntöm csípőmet a pult szélének, próbálva nem túl tolakodóan legeltetni rajta a szememet. A vörös rohadt jól áll neki, de lehet csak azért érzem így, mert bikiniről van szó. A haja fel van tűzve, és gondolom a medencézés miatt smink sincs rajta. Rohadt szép így is. Sőt, talán még szebb, mint általában. Ha ezt előbb tudom, minden csajnál azzal kezdek, hogy áthívom medencézni. Legalább hamar fény derül rá, hogy tényleg csini, vagy csak jól ért a sminkeléshez.

- Szia Riley – igyekszem egy olyan mosolyt választani, ami még elég szexi, de nem túl sok. Láthatóan sikerül, mert még jobban zavaba jön, de állja a pillantásomat. Helyes, szeretem az ilyen csajokat.

- Owen is csatlakozik ma, apával még meg kell dumálniuk pár dolgot – köszi Seb, jobb tisztázni, hogy creepy fanatikusként vagyok itt, aki mindenhová követi a csajt, akit fel akar szedni.

- Kajálni nem maradok, lépek amint végeztünk – pontosítok, bár bevallom, már sokkal több kedvem van itt tölteni a nap további részét.

- Csak szeretnéd – hé licorn, csak óvatosan. Oké, hogy marasztalni akartok, de azért még nem kell kést szegezni rám. Szerencsére kapcsol, és roppant röhejes fejjel szabadul meg fegyverétől. – azok után, hogy segítettél, nem mész el amíg nem tolsz be legalább kétezer kalóriát.

- A Hayes család kőbe vésett szabálya – Riley egyetértően bólint. Csábító, ha már ő is ennyire szeretné.

- Meglátjuk – a biztonság kedvéért megőrzöm a laza érdektelenséget. Nem akarok túl lelkesnek tűnni, nehogy visszavonják az ajánlatot. Ha már alkalmam adódott, kipróbálhatok ma egy új stratégiát. A legtöbb csaj jobban akarja a pasit, ha az nem akarja őt. Szóval ma próbálok kevesebb figyelmet fordítani Rileyra, pont ahogy kérte.

Meglepő módon nem olyan nehéz, mint vártam.

Miután kihajtott minket az udvarra, belevetette magát a medencébe. Csak szemem sarkából pillantok néha a hableányként lubickoló lányra, inkább Sebnek segítek feléleszteni a tüzet. Egy kicsit irigylem tőle azt a hajráfot, amivel göndör tincseit tartja távol a lángoktól. Le kellett volna vágatnom a hajamat a nővéreimmel, mielőtt elutaznak az egyetemre. Vajon Rileynak vannak ilyen szuper képességei? Talán hamarosan eljutunk arra a pontra, ahol kideríthetem.

Elégedett mosollyal figyelem a kicsit sem mesterkélt nyújtózkodást, amit Riley produkál az egyik napágyon. Bőrén még csillog néhány vízcsepp, karcsú lábai vagy húsz centivel hosszabbnak tűnnek, mint máskor. Az egész alkatán látszik a tánc. Izmos és formás, pont az a fajta, akinek a köldökéből szívesen innék tequilát. Azt hiszem az elmúlt fél órában sokkal közelebb kerültem ehhez a célomhoz.

Letelepszem a medence szélére, miközben lelkesen magyaráz valami sorozatról, amit nem rég kezdett el, és pont kosarasokról szól.

- Jövőhét pénteken lesz az első edző meccsünk a szomszéd gimivel, eljöhetnél, ha ennyire érdekel a téma – rápróbálok, mi baj lehet. Elég lelkesnek tűnik, de lehet csak a napsütéstől pirult így ki az arca. – Ott talán nincs szükséged bébicsőszre – jelentőségteljes pillantást vetek a matracon heverésző Sebre, aki láthatóan már egy másik univerzumban lebeg, teljesen kizárva minket. Az ilyen gyertyatartókat kedvelem. Bírom a srácot, de azért megpróbálnék végre egyszer kettesben lenni Rileyval. Ha a vasárnap jól sikerül, talán még abba is belemegy, hogy hazavigyem kocsival.

- Eddig is ott voltam minden meccsen, imádom nézni – ha tippelnem kéne, inkább a játékosokat, semmint magát a játékot, de nem ítélkezem. Én sem a tánc élvezete miatt néztem meg néhány hiphop videót a héten. – Szóval szívesen. Szoktatok utána ünnepelni valahol a csapattal? – ja, ők biztos fognak, de ha választanom kell, hogy a sok baromarcú, vagy egy séta a tengerparton Rileyval, nem fogok sokat gondolkodni.

- Pizzázni szoktunk – rántom meg vállamat.

- Szeretem a pizzát – most nem dőlök be ezeknek a hatalmas őzike szemeknek. Nincs kedvem elvinni őt a sok fasz közé, hogy azt kelljen hallgatnia, hogy melyik pomponlány melle lett nagyobb a nyári szünet alatt. Amúgy a válasz Kate. De ez tök mellékes. Gyanakvásomat egy laza mosoly mögé rejtve terelem inkább másra a szót. Jobb híján megkérem, zárkóztasson fel a suli aktuális pletykáiból. A sok kosár miatt most lemaradtam. Na meg amúgy sem szokott különösebben izgatni.

De a Riley féle csajok nagyon izgatottak lesznek a témától. Az ő életük egy nyálas tinisorozat.

- Seb, meséltél már Owennek a barátnődről? – a megszólított srác hanyag eleganciával borul bele a medencébe. Széles vigyorral figyelem bénázását. Kibaszott vicces a srác. Mégis, valamitől rohadtul viszketni kezd a bőröm. Hiába vakarom meg karomat, az érzés megmarad. Hmmm… biztos valami allergia.

Lassan kikecmereg a medence szélére, és közvetlenül mellettem támaszkodik meg. Ő közel sem olyan napbarnított, mint Riley, tippre nem itt lebegve töltötte a nyár nagy részét. Miért nem lepődöm meg?

- Mondhattad volna, akkor nem próbáltam volna csajt szerezni neked – ebben az esetben lehet tényleg nem marad más, mint egy VIP koncert jegy. Elég sok bandához tudnék intézni, megvannak a kapcsolataim. Vagy kap tőlem egy éves WOW előfizetést… bár azt lehet már megvette magának.

- Tudom, de valahogy olyan aranyos volt, ahogy próbálkoztál – vigyorom kiszélesedik a nyájas hangszíntől, amit használ. Nedves arcán halvány szeplőket csal elő a napfény, aranybarna szemei olyanok, mintha a Jurassic Parkból csórt borostyánok lennének. Szerencsés csaj a barátnője. Szóval te is tudsz így játszani, Sebastian. Olyan ártatlan vigyorral néz fel rám, hogy kedvem támad visszalökni őt a vízbe.

Tulajdonképpen miért ne tehetném meg?

Könnyed mozdulattal tapasztom tenyeremet a homlokára, és nincs is szükség sok erőre, hogy kimozdítsam egyensúlyából. Úgy borul vissza a medencébe, mint egy béna tekebábú. Prüszkölve, vizet köpködve bukik fel újra a víz alól. Ismét kapok egy adagot a szúrós tekintetéből. Kezdem úgy érezni, csak nekem tartogatja ezeket.

- Aljas volt – morogja arcát törölgetve.

- Bocsi, de valahogy olyan aranyos volt, ahogy próbálkoztál nem megfulladni – próbálom a lehető legjobban leutánozni a bájolgó hangját. Valószínűleg jó röhejesen, mert Riley és ő is hangos nevetésben törnek ki.

- Na jó… ha harc, hát legyen harc – meglepődni sincs időm, elszánt arccal magához ránt egy méretes vízipisztolyt, ami eddig a víz tetején lebegett. Hiába a kosaras reflexek, és az évek óta tartó sport, nem tudom kivédeni. A hideg vízsugár kecsesen csapódik az arcomba.

Hát legyen. Nem tudod, kit hívtál ki párbajra.

Könnyed mozdulattal hajítom le magamról pólómat, gyorsan csekkolom, hogy üresek-e a nadrág zsebeim, majd belevetem magam a medencébe. Imádom ezt az érzést. Az első sokkot, amit a hideg víztől átél a testem, majd a leírhatatlan megkönnyebbülést, amit utána érzek. Nem bukok föl, hanem szemeimet nyitva tartva kutatom a célpontomat. Rájön, hogy mire készülök, próbál menekülni, de nincs esélye. Megragadom lábát, és lehúzom magamhoz. Némi birkózás után a fegyvert is sikerül megszereznem tőle.

De persze előszed valahonnan egy másikat.

Szóval a Hayes család olyan, mint egy tősgyökeres texasi família, csak vadászpuskák helyett vízipisztolyokkal. Mindent értek.

Hosszú percekig tartó, fullasztó – néha szó szerint – vízi csata alakul ki közöttünk. A testi fölény nálam van ugyan, de gyorsan és ügyesen mozog a vízben, nem hagyja, hogy sokszor lerántsam, kicsúszik a kezeim közül. Lövéseknél pedig kiváló fedezékként használja a béna ananász alakú matracot. Van benne tehetsége, lehet, hogy titkon sportlövész? Mindenesetre tuti, hogy rég nevettem ennyit, és ennyire őszintén.

- Gyerekesek vagytok – jön a drámai sóhaj a napágyról, tippem szerint negyedóra küzdelem után. Megszólalt az úri hölgy, aki nehezményezi, hogy nem vele van foglalkozva. Ha csak ennyit szeretne, állok elébe.

Elég egy pillantást vetnem Sebre, vigyora elárulja, hogy pontosan ugyanarra gondol, amire én. Egyszerre mozdulunk a part felé, Riley pedig hatalmas szemekkel mered ránk.

- Hé, eszetekbe se jusson! – felhúzza lábait, és törülközőjét pajzsként kapja maga elé. – Meg se próbáljátok! – két hatalmas víztócsát hagyunk magunk után, ahogy könnyedén kimászunk a medencéből. Riley, ha nagyon akarna, akkor menekülhetne, de inkább csak még kisebbre húzza magát. Naná, hogy belemegy a játékba. – Hé! Ne! Engedjetek! – nevetéssel tűzdelt sikongatással ficereg, de nincs esélye. Hiába próbálna szabadulni, Seb megragadja a bokáit, én pedig a hóna alá nyúlok, úgy emeljük fel könnyedén a napágyról. Kapálózik, de csak a látszat kedvéért. Sebre pillantok a medence partjára érve, aki vigyorogva bólint. A következő pillanatban a barátnője már sikítva, egy csodálatosan gyönyörű ívben zuhan a medencébe. Elégedett nevetéssel nézek le rá, felé nyújtva kezemet, ő pedig boldogan csap bele tenyerembe.

Az utolsó, amit látok, a szeplős kis orr rándulása, mielőtt kapnánk egy adag vizet az arcunkba.

oOoOo

Fáradtan, de levakarhatatlan mosollyal nyúlok el a napágyon, immár a saját medencénk mellett. A nap lassan teljesen eltűnik, de szerencsére már megszáradtam, szóval nem fog befagyni a seggem. Időnként eldobom a labdát Cielnek, aki őrült módjára rohangászik a kertben, kiélvezve, hogy végre van itthon valaki.

Végül tényleg maradtam egy hambira.

Meg tudtam volna enni még többet, Seb igazán jó szakácsnak bizonyult, de nem akartam alkalmatlankodni. Szerencsére Riley szülei késtek, így meg tudtam szökni, mielőtt találkoznom kellett volna velük. Volt egy sanda megérzésem, hogy ha maradok, akkor végtelen anekdoták fognak elhangozni a kosaras tehetségemről. Valahogy nem volt kedvem egész este középpontban lenni, és ostobán vigyorodni.

Elcseszte volna ezt a szuper délutánt.

Vigyorogva pillantok telómra, és gyönyörködök kicsit a képben, amit Riley dobott fel instára. Rohadt jól néz ki rajta.

A biztonság kedvéért le is mentem, átrakva a nyomtatásra szánt fotóim közé. Rohadt régen adtam hozzá ehhez bármit. Ki a fene akarna Hunterről egy fotót a szobájába? Max, ha azon dartsozhatok. De ez a kép kifejezetten tetszik, még ha nem is Riley mellett vagyok. Gondoskodott róla, hogy a vonakodó Seb közöttünk legyen. Amennyire észrevettem, ez a csaj szinte bármire rá tudja őt venni.

Pont, mint engem a nővéreim.

Ez után a délután után, komolyan elkezdtek hiányozni.

Sóhajtva dobom el a labdát ismét, és megnyitom az insta üzeneteimet. Fogalmam sincs miért, de a héten már sokadszor nyitom meg, amit Sebbel dumáltunk. Ráírhatnék Rileyra is, de az biztos megint túl gyors lenne neki egy együtt töltött délután után. Seb ellenben tuti, hogy a telóját nyomkodja egy sarokban, míg a felnőttek beszélgetnek.

És nyilván most is igazam van.

Vigyorogva csóválom meg fejemet. Javíthatatlan ez a srác.

Mégis nagyon bírom, az összes kis kattjával együtt. Lehet tényleg belefáradtam a sportolók felszínes kamu barátságaiba. Többet kéne Sebbel lógnom. Kiválóan tudnánk egymás mellett hallgatni a zenénket full csendben. De lehet egyszer fotózni elhívom magammal, nagy kegyben részesülne. Persze csak miután szétrúgtam a seggét Mortal Kombatban.

Mosolyogva merülök bele újra telómba.

Újra átfutom a sorokat. Kicsit szánalmas, hogy ennyire bizonytalankodom, de bízom Sebben, hogy nem dob föl a suliban. Még mindig tartom, hogy vele valahogy könnyebb beszélgetni. Tényleg rohadt szerencsés a barátnője.

Mosolyom halványabbá válik és visszatér a fura viszketés, amit már délután is éreztem. Félre rakom a telót, és vizsgálgatni kezdem bőrömet, de semmi. Se csípés, se kiütés. Furcsa.

Sóhajtva vonok vállat, és dobom el ismét a labdát.

oOoOo

Jókedvű mosollyal hajtok be Rileyék utcájába. Megbeszéltük, hogy felveszem őt kocsival, így könnyebben jutunk el a plázához, és az sem baj, ha egy kicsit maradunk a film után nézelődni. Gondolom ő is egy „tizenegyre legyél itthon” típusú családban nőtt föl, de nem gond. Tizenegyig nagyon sok mindent tudunk csinálni kettesben.

Csak az a baj, hogy kurvára nem leszünk kettesben.

Bizalmatlanul méregetem a járdán álldogáló párost. Riley szexi farmer rövidnadrágban és feszülős toppban van, a haja beállítva, a sminkje tökéletes. Rohadtul szexi, mint mindig.

Seb pedig pont úgy néz ki, mint aki rohadtul nem akar itt lenni. Mint mindig.

Leállok melléjük, Riley pedig azonnal nyitja is az anyósülés ajtaját. Parfümje édeskés illata azonnal elárasztja a kocsit, de most valahogy nem tudom annyira élvezni, mint máskor. A gatyám is furcsán szellős marad.

- Remélem nem baj, hogy Seb is csatlakozik, nagyon meg akarja nézni a filmet, és nem akartam, hogy egyedül menjen szegény – ja, képzelem mennyire akarta megnézni. Az aranybarna szemek bocsánatkérőn pislognak rám Riley válla felett. A szexi, okos csajokat kedvelem. Azokat, akik kamuznak egy randi kikerüléséért, már kevésbé. Még két dobásod van Riley. – Ha gondolod, te is elhívhatsz valakit a csapatból, hogy ne legyen olyan fura – szerintem ezen már túl vagyunk. Ott fura lett, hogy a nem randinkra elhívtad a legjobb baridat. Nem tudom, hogy kifogásnak, vagy élő pajzsnak hozta magával, ha egyszer csak rávetném magam a sötét parkolóban.

Remélem azért ennél többet néz ki belőlem.

- Nem érnek rá – igazából kurvára fogalmam sincs mit csinálnak, de nem is izgat különösebben. vagyis egy részük Carlnál van, de a többi… passz. Ezt a napot nem azzal akartam tölteni, hogy a csoporttársaim gyökér vicceit hallgassam. – Szálljatok be, nehogy elkéssünk – egy laza kamumosollyal intek. Riley lelkes köszönömöket tapsikolva vetődik be mellém, Seb pedig halk motyogással, és kivert kiskutya szemekkel kászálódik be hátra.

Néma sóhajjal indítom be a kocsit, és próbálok úgy beszélgetni Rileyval, mintha Seb itt sem lenne. Szerencsére nagyon jól tud úgy tenni, mintha nem létezne. Mondom, hogy egy unikornis a srác. Az tuti, hogy Riley nagyon sokat tud fecsegni, és az is, hogy a zenei ízlésünk kevésbé fedi egymást, mint Sebbel. Nem jó, de nem is tragikus.

A pláza nincs messze, szóval gond nélkül elérjük a filmet. Seb próbál tiltakozni, de leintem, és az ő jegyét és kajáját is kifizetem. Kezdem úgy érezni magam, mintha a középkorban randiznék, ahol nem lehetsz kettesben a csajjal házasságig. Vagy mintha muszlim lenne, azt hiszem náluk is ilyen van. Legalábbis az ovis szerelmem ilyesmit mondott nekem, ha emlékezetem nem csal.

Vajon még szingli? Kezdem azt érezni, nála is több esélyem lenne, mint Rileynál.

- Egy pillanat, még elszaladok mosdóba – villant egy mosolyt, majd virágos illatfelhőt hagyva maga után tűnik el a folyosó végén.

Hagyom leolvadni mosolyomat, és kissé kedvetlenül dobok be néhány szem popcornt. Ez legalább finom. Ha hideg vagy ízetlen lett volna, lehet hazamegyek.

- Sajnálom Owen, nem az én ötletem volt – Seb szabadkozva sóhajt fel mellettem. Megvonom vállamat, miközben felé fordulok. A feje alapján tényleg elég szarul érzi magát. Kérdés, hogy azért, mert el kellett jönnie, vagy mert ezzel szétcseszte a nem randinkat. Róla van szó, szóval tuti az utóbbi. Túl jó srác ahhoz, hogy szándékosan keresztbe tegyen nekem.

- Semmi gond, már nem is lepődtem meg annyira – ez az igazság. Érzek egy kis csalódottságot, de már nem akadok fent különösebben ezen. Riley vagy tényleg a legszégyenlősebb mellkirakós lány, akit valaha láttam, vagy egyszerűen csak nem jövök be neki eléggé. – Az erényöve kulcsát is te hordozod? – legalább ez a béna poén mosolyt tudott csalni Seb gondterhelt arcára. Jobban áll neki, mint az aggodalmaskodás.

- Ha a szülein múlna, tuti nálam lenne – rögtön gondoltam. De az, hogy belemegy a játékba, kicsit az én életkedvemet is visszahozza. Talán csak az elcseszett hét miatt érzem úgy, hogy fel kéne adni. Általában kitartóbb vagyok ennél, őszintén lövésem sincs mi bajom lehet.

Lesüllyedtem volna egy átlagos kosaras szintjére, és már csak a dugás érdekel? Nem. Még mindig taszít az összes pomponlány. Tehát marad az, hogy megharcolok Rileyért. Juhúúú… Nem lehetne inkább pár kör Tekken?

- Van egyáltalán esélyem nála? – fanyar mosollyal nézek le rá. Zavartan ráncolja orrát, és inkább a kukoricáját kezdi fixírozni, mintha rohadtul izgalmas lenne.

- Én még mindig neked szurkolok – legalább ennyi.

- Nem túl bíztató – sóhajtok fel kissé csalódottan, de nem nagyon vártam mást. Tehát nem teljesen veszett fejsze nyele, de valószínűleg jelenleg nem én vagyok a pole pozícióban.

- Tényleg bocsi, esküszöm próbáltam rábeszélni, hogy egyedül jöjjön – komolyan, ezek a szemek már majdnem olyanok, mint amikkel Riley szokott nézni. Őzike helyett unikornis. Túl sok időt töltenek együtt.

- Ezt rögtön gondoltam – mosolyogva csóválom meg fejemet. – Elárulom, hogy én sem bírom a horror paródiákat, csak Riley miatt vállaltam be – kifejezetten bénának tartom az ilyen filmeket. Sosem értettem miért cseszik el ilyesmire az időt az emberek, amikor annyi királyabb dologra lehetne. De ez van, majd hátha sikerül leszoktatnom róla Rileyt, amikor járni kezdünk. Ha járni kezdünk. – De tényleg nem bánom, hogy jöttél, legalább nem egyedül fogok szenvedni – mosolya kiszélesedik, de mielőtt válaszolhatna, visszatér Riley.

Hát… akkor próbáljuk meg élvezni ezt a közepesen elcseszett napot.

Amíg Rileyt várom, hogy hétfő reggel elindulhassunk a suliba, vigyorogva pörgetem végig a meglepően hosszú beszélgetést, amit az elmúlt huszonnégy órában generáltunk Owennel.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer olyan lazán chatelgetek majd a kosárcsapat kapitányával, mintha évek óta haverok lennénk. Sokat segít az antiszociális énemnek az, hogy nem kell közben a felháborítóan tökéletes vonásait néznem, és azon agyalnom, hogy vajon az gázabb, ha bámulom vagy az, ha kerülöm a tekintetét. Az internetes kommunikáció valahogy mindig könnyebb. Főleg azután, hogy a szombat hajnalban a pulcsijába tekeredve aludtam el. Ha tudná, hogy más felhasználási módok is átfutottak az agyamon, valószínűleg máglyán égetné el az azóta kimosott textilt. Szerencsére sikerült ellenállnom vasárnap délelőtt a hirtelen rám törő késztetésnek, szeretek önutálat nélkül tükörbe nézni. Az már a szuper gáz kategória lett volna, így csak moderáltan szánalmas. Imádom a parfümje illatát, ki kell lesnem, hogy mit használ, hogy meg tudjam venni a pasimnak, ha egyszer egy évtized múlva eljutok odáig. Bár jobban belegondolva, furcsa lenne, ha a jövőbeli párom illatáról Riley első barátja jutna eszembe. Szerencsére még bőőőőőven van időm másik bejövős parfümöt találni addig.

- Kivel beszélgetsz? – jelenik meg mögöttem kitörő energiával Riley. Túl sok lendületet sugároz így hétfő reggel, már-már hunyorognom kell. A suli kb húsz perc sétára van tőlünk, de általában bicajjal megyünk, ha az időjárás engedi. Esős napokon apa szokott eldobni minket, de ezt általában próbálom elkerülni. Még mindig nem akarok az edző fiaként elhíresülni, bár Owen példájából már kiderült, hogy sajnos több IQ-ja van némely kosarasnak, mint amennyit társítottam hozzájuk fejben.

- Csak tiktok videókat néztem – csúsztatom rajtakapottan az egyenruha laza nadrágjának a zsebébe a telómat.

- Furcsa volt a vigyorod – erőlteti tovább a témát. Ha tudná, hogy a sráccal dumálok, aki a sarkában lohol, az tippre Owen kevés kis esélyét is nullára gyalulná. A jelenlegi állapotukban úgy érzem, hogy minél jobban reklámozom neki a srácot, annál jobban elzárkózik még csak a gondolata ellen is. Talán inkább arra lenne szüksége, hogy lássa, mennyien futnak Owen után. Ezt a tippet talán meg is írnám Owennek, ha nem jönne le belőle túl látványosan, hogy mostanában milyen felszínes indokok vezérlik a legjobb barátomat. Remélem ez csak egy korszak, amin túlteszi magát, ha talál magának egy normális párkapcsolatot.

Szerencsére vannak még trükkök a tarsolyomban. Nem hiszem, hogy nehéz lesz meggyőzni, hogy vigye el neki a pulcsiját helyettem, Ry sosem mondana le egy ürügyről, hogy a felsőévesek tantermében lóghasson. Ott talán észreveszi majd, hogy hányan irigylik a figyelmet, amit Owen felé fordít. Zseni vagyok vagy zseni vagyok?

- Tudod, milyen hatással vannak rám a kiskutyás videók – terelem a témát egy kapóra jövő féligazsággal. Tényleg imádom a kiskutyás videókat.

- Tudom – forgatja meg a szemeit, pedig tudom, hogy az összeset megnézi, amit átdobok neki.

- ⚣ -

Értetlenül torpanok meg az évfolyamtársam előtt a lépcsőfordulóban, akivel eddig körülbelül három szót váltottam összesen egy összevont tesiórán. Ha jól emlékszem Ana-nak szólították a barátai, mikor egyszer hallottam, de fogalmam sincs, pontosan honnan származik az információ az agyamban. A harmadik óra utáni nagyszünetben, a termünk nyugalmából lettem kirángatva. Már amennyire nyugalomnak lehet hívni azt, hogy minden osztálytársunk azon a felkapott témán csácsog, hogy hogy kerültünk be a szombati bulira, és minden részletet hallani akarnak. Tíz dolcsim van rá, hogy ez a lány is arról próbál majd meggyőzni, hogy legközelebb vigyem be valahogy őt is. Ráadunk egy parókát, és felőlem aztán mehet helyettem, ha cserébe fél szemmel figyel Rileyra. Ez miért nem jutott eszembe korábban?

- Szia, Seb!

- Szia – oldalra sandítva figyelem, ahogy a barátnője, aki idevezetett, egy izgatott intéssel hagy magunkra minket. Hirtelen nagyon magányosnak tűnik a párosunk ebben a kis lépcsőfordulóban. Zavarba ejtően. – Mizu? – fűzöm hozzá, mikor sokáig keresi a szavakat. A hosszú, világosszőke haja kiemeli az arcán felsejlő pírokat. Remélem nem hiszi, hogy csak mert néhány óráig együtt lógtam pár kosarassal, én is a nemesek közé kerültem a gimis hierarchiában. Fényévekre vagyok tőle, legjobb esetben is csak egy könyvtárosnak látom magamat a csillogó palotában, amit maguknak építettek.

- Azt szerettem volna kérdezni, hogy nincs e kedved randizni velem? – böki ki végül egészen zavartan. Már-már úgy, mintha tényleg tetszenék neki, nem pedig egy pozíciót próbálna épp megpályázni. Általában mindig a lehető legjobbat feltételezem az emberekről, de nincs az a világ, amiben egy olyan lánynak, mint ő, tényleg tetszik egy olyan fiú, mint én. Hitetlenség ide vagy oda, a kérdése pánikoló gondolatok lavináját indítja el bennem. Nem akarom megbántani, de randizni sem terveztem csajokkal. Szemétség lenne velük szemben. Kedvem sincs. El akarok tűnni. Vissza akarom tekerni az időt, és nem elmenni abba a buliba. Láthatatlannak kellett volna maradni. Egy egész évig annyira jól ment. De akkor nem lenne ott az a beszélgetés instán, amit akaratlanul újra és újrapörgetek néha...

Vagy randiznom kéne csajokkal? Legalább Owen is meghátrálna a folytonos nyomasztásával, hogy összehoz valakivel. Akkor aztán tényleg nem tudná törleszteni máshogy a tartozását, csak egy privát balettműsorral. Majdnem vonzó a lehetőség. Mennyi ideig húzhatom feltűnés nélkül, hogy nem járok senkivel? A fenébe. Soha nem terveztem stratégiát erre, mert soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Eddig minden adottságom megvolt rá, hogy senki ne kérdőjelezze meg, miért nincs barátnőm: mert senki nem akart a barátnőm lenni.

Pánik.

Ez is Riley hibája.

- Öhm – nyögöm ki végül, mikor kezd kínos lenni a csend. A gondolataim már kétszer körberepülték az egész világot, és még szuveníreket is hoztak. – Sajnálom, de nem lehet.

- Miért? – kérdezi könnyfátyolos szemekkel. Neeee. Nem bírom a síró csajokat. Ry is folyton ezzel a tekintettel töri meg az ellenállásomat. Mit hittem? Hogy elfogad egy ilyen béna, semmitmondó választ? Ostoba Seb. Gondolkodj! A válaszon, ne azon, hogy még mindig milyen pocsékul szerepelsz stresszhelyzetben. Mi lesz így az egyetemi interjún? Majd ott is így makogsz? Válaszolj már valamit, ezen a ponton az is mindegy, hogy mit.

- Van barátnőm – csúszik végül ki a számon az első olyan indok, ami nem ütközhet további ellenállásba, de azonnal rá is jövök, mekkora barom vagyok.

- Kicsoda? – még a könnyek is eltűnnek a szeméből, annyira ledöbben.

- Nem a suliba jár… – mászok menthetetlenül még mélyebbre az improvizált hazugság mocsarába. Talán még működhet is. Egy senki által nem ismert fantombarátnő megoldhatja minden problémámat az elkövetkezendő három évre. Csak a barátaim fognak nyaggatni vele, miért nem mutatom be nekik, én pedig sok mindenben tűrhetően jó vagyok, de a hazudozás nem tartozik közéjük. Egy váratlan szakítás mondjuk bármikor megoldhatja a problémát.

- Értem – biggyeszti le az ajkait. – Sajnálattal hallom.

- Én is sajnálom – borzolom hátra zavaromban a homlokomra lógó kócos tincseket – de lehetünk barátok, ha gondolod – hebegek tovább értelmetlenül.

- Köszi Seb – bólint bizonytalanul, majd magamra hagy a torkomban gombócként felgyűlő bűntudattal, és az összekuszálódott gondolatokkal. Baromira remélem, hogy köztünk marad az információ, de a gimiben ez általában nem így szokott lenni. Hát ez káprázatos. Vannak emberek, akik megússzák az ilyen hazugságokat, de én nem szoktam közéjük tartozni. Tuti utol fog érni a karma.

Megdörzsölöm a homlokomat. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Mi lesz, ha eljut apáig a pletyka? Neki is hazudni fogok? Utálom, hogy a szexualitásom hazugságra kényszerít, de mi más választásom volt? Azt mégsem mondhattam, hogy előbb randiznék a bátyjával. Már ha van neki.

- ⚣ -

- Hogy MIT mondtál? – fakad ki Ry délután, mikor a bicajokat tolva hazafelé battyogunk a suliból. Még odáig sem jutottunk el, hogy kifaggassam, történt e valami érdekes, mikor visszavitte Owennek a pulcsit. Kivételesen én vagyok az, aki szaftos pletykát dobott a közösbe. Jobban szeretek az ítélkező oldalon lenni, mint az elítélten. Nem élvezem a felcserélt szerepeinket.

- Bepánikoltam – túrok idegesen a hajamba. Legszívesebben tőből kitépnék néhány tincset. Miért voltam ilyen hülye? – Nem számítottam rá, hogy valaha megkeres ilyennel egy csaj.

- ANNYI mindent mondhattál volna, és te ezt választottad? – dorgál meg a lány, aki hétvégén bokorba hányt mindenki előtt.

- Nem választottam, Ry. Tudod, hogy ilyenkor nincs filter a számon.

- Hát azt hallom.

- Mégis mit kellett volna mondanom? – nem vagyok elszállva magamtól annyira, hogy máris készüljek a következő alkalomra, de mint kiderült a jóslási képességeim szociális téren nem éppen kiválóak. Komolyan, mit kellett volna mondanom? Szeretek tanulni a hibáimból, és mostanában van belőlük jócskán.

- Azt hogy a szüleid nem engedik, hogy randizz? Azt, hogy nem jön be a csaj? Azt, hogy most nem vágysz kapcsolatra? Azt, hogy valaki más tetszik?

- Melyik tinédzser fiú nem vágyik kapcsolatra? Illetve kit állítana meg a szülei engedélye? Ana pedig nem olyan lánynak tűnik, aki feladja csak amiatt, mert valaki más tetszik – magyarázom hadarva, hogy miért suhantam át ezeken a válaszokon. Egy-kettő felmerült bennem közülük, de akkor és ott egyetlen dologra koncentráltam: hogy mihamarabb kikerüljek abból a beszélgetésből. A lokális jó megoldást kerestem a globális jó megoldás helyett.

Riley elmerengve gondolja végig a lehetőségeinket, amiket sikerült elég szűkösre szabnom.

- Amúgy Ana-nak már tavaly is bejöttél – vonja meg a vállát elkalandozva a témánk feszítő jellegéről.

- Hogy mi? – nyögöm ki döbbenten. Teljesen meg voltam győződve, hogy Owen parfümjéből maradt rajtam egy leheletnyi vagy valami. Mint mikor horgászni mentünk apával, és hazafelé kóbor macskák követtek minket. Én nem szoktam bejönni csajoknak. Lehet, hogy átkerültünk egy párhuzamos univerzumba, ahol megváltoztak a fizika általános törvényei. Vissza szeretnék jutni a saját világomba, ha van mód rá. Ott értettem a fizikát.

- Nem vagy olyan béna srác, mint amilyennek hiszed magad, nem fogod kihúzni a gimit ilyen szituk nélkül – azt inkább meg sem kérdezem, hogy ha ismert ilyen pletykákat, miért nem osztotta meg velem. Valószínűleg tudta, hogy bepánikolnék. Jól tudta. Pánikolok.

- Remek.

- És ha megtartanád ezt a barátnőt? – jut lassacskán ugyanarra a következtetésre, mint én. – Tudom!!! – kiált fel felcsillanó szemekkel, és megáll, hogy előtúrja a táskájából a telóját. Egy rövid böngészés után felém fordítja a képernyőt, ahonnan Miával egy közös képünk néz vissza rám. Mia Riley unokatesója, aki náluk töltött pár hetet a nyáron, és rengeteget lógtunk együtt a medencénknél. A képen egymás mellett vigyorunk, mint két tejbetök, a kinyújtott nyelvünkön hupikék, iszonyatosan mű-ízű fagyival.

- Mia?

- Ha Oliverék nyaggatnak a részletek miatt, megmutathatod nekik ezeket a képeket – szövi tovább a szálakat. Persze, csináljunk óceánt a mocsárból, amibe dobtam magam. Biztos nem fogunk belefulladni. Építsünk ki egy egész hamis párkapcsolatot. Ha az lesz az eredménye, hogy megúszom a gimit anélkül, hogy két lábon járó céltáblává válok, még lehet, hogy benne is vagyok.

- Nem tudom – dünnyögöm bizonytalanul. A tenyerem már izzadni is kezd a bicajom kormányán. Utálok hazudni.

- Miát nem zavarja.

- Honnan tudod?

- Most kérdeztem meg – villant felém egy rókamosolyt. Bazz. A gimis lányok fényévekkel gyorsabban funkcionálnak, mint amiről mi fiúk valaha álmodni merünk. A telefonjába bújva nevet fel. – Azt mondja, hogy csak azt sajnálja, hogy nem tényleg a barátnőd.

- Hazudsz – forgatom meg a szemeimet, de az arcomba nyomott képernyő elhallgattat. Biztos csak viccelt. A hazautunk hátralevő része abból áll, hogy Riley egy egész háttérsztorit épít a nem létező kapcsolatunknak, én pedig növekvő ellenérzéssel hallgatom. Miért nem születhettem egyszerűen csak heteronak?

- ⚣ -

A headsetemben üvöltő zene dallamát fütyörészve, egy nagy szövetzsákkal a vállamon slattyogok be a nappaliba a strandpapucsomban. A hét második felében visszaköszöntött a nyár, és ezen felbuzdulva apával úgy döntöttünk, hogy meglepjük anyát egy péntek esti baráti grillezéssel. Csinálunk hamburgereket, és este átjön Riley családja megünnepelni, hogy anya végre hazajön konferenciáról, ahova másfél hete utazott. Egy óra múlva száll le a gépe, apa engem zavart el a boltba, mert neki még valami kosaras megbeszélése van a délután. A pillantásom a hatalmas, tolóajtós üvegfal felé rebben, hogy kinézzek a medence melletti kerti asztalra, ahol bandázni szokott a csapattal, de az gyanúsan üres. Bennem reked a füttyszó, mikor megpillantom Owent és apát a nappali kanapéján. Ó. Valahogy mindig sikerül gáznak lennem, mikor ő lát, most valahogy mégsem akarok úgy elsüllyedni, mintha egy másik kosaras előtt dudorásztam volna ilyen felszabadultan. Owen valami csoda folytán már átjutott abba a kategóriába, hogy nem akarok minden pillanatban láthatatlan lenni előtte. Talán azért, mert az első találkozásunknál úgyse lehet semmi gázabb.

- Csá Owen – köszönök oda, miután a nyakamba tolom a fülest.

- Szia Seb – int egyet hanyagul, majd visszafordul a jegyzetek irányába ami felett apával görnyednek. Gyanítom a meleg űzte be őket a légkondis szobába a teraszról.

- Ti mikor lettetek haverok? – kérdezi apa kíváncsi vigyorral. Tavaly folyton a fülemet rágta, hogy bujkálás helyett inkább barátkozzak össze a csapattal, mert az milyen jó lesz nekem. Gondolom el akarta érni, hogy legyen valami előnye is, hogy átjáróháznak használja az otthonunkat.

- A csapatod többet lóg itt, mint anya, nehéz elkerülni őket – vetem oda, miközben elkezdem a hűtőbe pakolni a hamburger alapanyagait és a felnőtteknek vásárolt piákat.

- Tudtam én, hogy ha idősebb leszel, látni fogod az előnyeit, hogy ilyen vagány faterod van – szinte látom, ahogy fejben vállon veregeti magát, hogy milyen elit körökbe juttatta be a fiát. Elit. Na persze, mi sem jobb egy fiatal, összezavarodott meleg srácnak, mint bunkó, szexista sportolók között felnőni.

Ezután visszasüppednek a héten lezajlott válogatók kielemzésébe, én pedig annyira unom a témát, hogy inkább visszaveszem a fülest, miközben elkezdem összegyúrni a hamburgerhús alapanyagait. Azért arra figyelek, hogy a szokásos éneklésemet és a hozzá tartozó ösztönös táncikálást most kihagyjam munka közben. Így mennyivel uncsibb főzni.

Épp elkészül a hús, mikor apa jelenik meg mellettem, és lekapja a fülest a fejemről. Hé. Épp a kedvenc részem jött.

- Rohanok anyádért a reptérre – látom a kapkodásán, hogy késésben lehet. Mindig hajlamos volt belefeledkezni a kosaras témákba. Nem éppen az az ember, aki ügyesen választja szét a munkát és a magánéletet, talán azért, mert a munkája a szenvedélye. – Owennel még meg kell beszélnünk pár dolgot utána – mutat az említett srác irányába, mintha ezzel szuggerálná, hogy még ne húzzon haza. – Addig győzd meg, hogy maradjon hambizni is, kéreti magát.

- Mindenképp – forgatom meg a szemeimet. Nem véletlenül vettem tíz főnek jutó kaját hat helyett, nálunk általában minden kerti partin megduplázódik a létszám, mire oda jutunk. Már csapódik is a bejárati ajtó apa után. Furcsamód nem érzek késztetést, hogy azonnal visszaszerezzem a pultra dobott headsetemet.

- Nem zavar, ha zenét hallgatsz – a hangja közelebbről szól, mint a nappali kanapéja, de ellenállok a késztetésnek, hogy hátranézzek, inkább pakolászok kicsit a csap körül.

- Ennyire még én sem vagyok antiszoc.

- Nem? – hallom a hangján a kihívó mosolyt, és szúrósan nézek hátra a vállam fölött a fiúra, aki közben helyet foglalt a konyha és a nappali között lévő, márvánnyal borított konyhapult szigeten. Persze, ülj csak fel. Érezd otthon magad. Mentségére legyen mondva az egész csapatnak ez a második otthona, ennél jóval vadabb dolgokat is szoktak itt művelni. Nem egyszer aludt valaki a kanapén.

- De – vallom be kelletlenül. Ha ő beismerte a balettet, a legkevesebb, hogy én is felvállalom az igazságot. Ha meg is gondolnám magamat, mostanra felvette a pultra dobott fülest, hogy belehallgasson. – Na most ki az antiszoc – dünnyögöm inkább magamnak, miközben előásom a zöldségeket a hűtőből, hogy feldaraboljam őket.

- Még mindig te – nem tudom nem elnevetni magamat a váratlan visszavágáson. – De legalább a zenei ízlésed király.

- Tudom – nyugtázom vigyorogva. Megtorpan a kés a kezemben, mikor mellém lép, és mintha tényleg otthon lenne, elővesz egy második vágódeszkát és kést. – Mit művelsz? – bambulok rá úgy, mintha féltérdre ereszkedett volna, hogy megkérje a kezemet.

- Nincs jobb dolgom, szóval segítek.

Nem vagyok elég ostoba, hogy visszautasítsam az ingyen segítséget, szóval nem firtatom a dolgot, a végén még meggondolja magát. Angyal vagyok, szóval még azt sem kötöm az orrára, hogy ez volt az utolsó dolog, amit vártam egy öntelt kosarastól. Bár minél jobban megismerem, annál biztosabb vagyok benne, hogy valahogy ő ezen a kategórián kívül esik. A legtöbb csapattársa a kanapén elnyúlva nyomkodta volna a telóját, amíg apa vissza nem ér. A javaslatára kirakjuk a zenét a nappaliban lévő HiFi rendszerre, és teljesen random témákról dumálva, kellemes háttérzenével készítünk elő mindent. Már épp a végén járunk, mikor a távolban kicsapódik a bejárati ajtó.

- Seeb, itt vagy? – töri át a zenét Riley hangja. Általában örülök a váratlan berobbanásainak, szóval baromira nem tudom hova rakni a váratlanul rám törő csalódottságot. Valószínűleg annak szól, hogy még mindig húzza a mézesmadzagot Owen orra előtt. Hétfő óta sikerült kiderítenem, hogy Owen megfogadta a tanácsomat, és elhívta mozizni Rileyt, aki igent is mondott, bár valami olyasmi kikötéssel, hogy egyelőre még ne randinak, hanem ismerkedésnek hívják. Üvölt róla, hogy időhúzás, minden tiszteletem Owené, hogy nem koptatta le azonnal. A srác tényleg végig akarja vinni, amit a fejébe vett. Ha jól tudom vasárnapra ütemezték a dolgot.

- Konyha – kiáltom ki.

- Ó, szia Owen! – döbben meg Riley, mikor betoppan mellénk. A piros bikinijét csak egy lenge, hozzá illő selyemköpenyszerűség takarja. Egyre gondoltunk, az ilyen meleg napokon általában a medence mellett vagy a vízben tespedünk. Én is fürdőgatyában vagyok egész délután, a pólómat is csak azért kaptam magamra, mert boltba mentem. –

- Szia Riley – mosolyodik el bugyinedvesítően a srác, aki eddig képes volt full gyökérbe tolni a délutánt. Azonnal megváltozik a szoba hangulata. Viszlát jófej Owen, üdv macsó Owen. Mesés.

- Owen is csatlakozik ma, apával még meg kell dumálniuk pár dolgot – magyarázom a váratlan jelenlétét, miközben rendet rakok magunk után.

- Kajálni nem maradok, lépek amint végeztünk.

- Csak szeretnéd – tartom felé a kést, amiről épp letisztogattam a jégsaláta cafatokat. Azonnal rádöbbenek, hogy nem épp a megfelelő tárgy van a kezemben a heves mutogatáshoz, és inkább a csapba dobom a veszedelmes fegyvert, mielőtt szegény csapatkapitány hadi tússzá nyilvánítja magát. Hát ez röhejes volt. – azok után, hogy segítettél, nem mész el amíg nem tolsz be legalább kétezer kalóriát.

- A Hayes család kőbe vésett szabálya – bólogat Riley színpadiasan, mintha tényleg lenne ilyen szabályunk. Vagy lehet, hogy tényleg van? Valahogy az emberek, akik beteszik ide a lábukat, mindig itt maradnak legalább egy zaba erejéig. A szüleim hibája, valahogy soha nem üres a ház. Fogalmam sincs, kire ütöttem az introvertáltságommal.

- Meglátjuk – hárítja Owen a válaszadást egy későbbi időpontra. Azt hiszi megúszhatja, de apa meggyőzési képessége sokszorosa a miénknek.

- Többen amúgy is mókásabb a medencézés – terelget minket Riley kifelé. Owenen ugyan nem fürdőgatya van, de a hozzá hasonlókat ez nem szokta zavarni. Hülye lenne elszalasztani egy alkalmat, hogy megbámulhassa Rileyt fürdőruhában. Na és a szenet ki fogja begyújtani? Nyilván a melegsrác, aki hirtelen harmadik kerékké vált a saját otthonában. Na mindegy. Előtúrom a fiókból a hajráfot, amiben grillezni szoktam, és követem őket kifelé.

Ha jól számolom ez az ötödik tartozás. Mikor összejönnek Rileyval, lóg nekem minimum egy batmobillal.

Csodával határos módon Owen csak azután koncentrálja minden figyelmét a lubickoló lány irányába, miután segített nekem előkészíteni a grillt, és mindketten felszabadulunk. Újra meglepett. Most van egy fél óránk, amíg a parázs magára talál. Lehet, hogy ez csak egy taktikai lépés volt, hogy Riley ne érezze azt, hogy körülötte forog a világ. Ezer IQ, mert látványosan működött. Úgy látszik nem csak nekem vannak trükkök a tarsolyomban, Owen se ma kezdte a csajozás dolgot. Nem tudom, hogy csak azért látom Riley-n, hogy zavarta a figyelem hiánya, mert millió éve ismerem, vagy tényleg látványos volt, de minden női báját bevetve nyújtózik el az egyik napágyon.

Kihasználom, hogy minden figyelem az ő irányába terelődik, és ledobom a pólómat. A hőség és a grill melege rossz páros, eljött a felfrissülés ideje. Az egyik vízen lebegő matracon elhasalva szusszanok egyet, amíg Ry és Owen dumálnak valamiről. Owen a medence szélén ülve lógatja be a lábait, Ry még mindig sütkérezik. Nem csak a délutáni napsugarakban, de Owen visszaszerzett figyelmében is. Egészségére.

Ezt már szeretem. Beszélgessenek csak nyugodtan, én elvagyok a hűvös vízzel, a ringatózó gumimatraccal és a madarak csicsergésével. Remélem tényleg összejönnek. Általában nehezen szerzek barátokat, de a mi hármasunkat tökre bírom. Persze ez a vélemény még változhat, hogy folyton egymás szájában lesznek.

- Seb, meséltél már Owennek a barátnődről? – szól hozzám váratlanul Riley, és olyan hévvel kapom fel a fejemet, hogy egy cseppet sem elegáns mozdulattal billenek ki a matrac egyensúlyából, és pottyanok a vízbe. Aljas.

Hétfő óta természetesen szárnyra kaptak a pletykák. Miért is ne tették volna. Mint mondtam, én nem olyan ember vagyok, aki megússza az ilyesmit. Oliver és Mark szerdán ki is faggattak, Riley pedig nagy lelkesedéssel kavarta a szart azzal, hogy helyettem is csomót mesélt nekik rólunk. Amúgy egyelőre minden a terveink szerint halad, mindenki elfogadta, hogy alakuló távkapcsolatom van egy csajjal egy másik államból. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva azóta kicsit felszabadultabb is vagyok a suliban, mintha egy örökké hordozott teher leesett volna a vállaimról. Most már nem gondolkodom minden létező szavam előtt azon, hogy lebuktathat e valahogy. Egy hírhedten hetero csávó meglepően sok buzis dolgot megengedhet magának gyanú nélkül.

Feljövök a víz alól, és az arcomat megdörzsölve támaszkodok meg a medence szélén nem messze Owentől.

- Mondhattad volna, akkor nem próbáltam volna csajt szerezni neked – vigyorodik le rám Owen a magasból. Mintha máskor nem lenne hatszor akkora mint én, most még előnyben is van azzal, hogy a parton ül. Felkönyökölve támasztom meg az arcomat, és hunyorogva nézek fel rá.

- Tudom, de valahogy olyan aranyos volt, ahogy próbálkoztál – másolom le a vigyorát, és életemben először kiengedek egy enyhén flörtölős megnyilvánulást. Barátnőm van, megtehetem. Nem igaz?