Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Eshii2018. 06. 08. 22:08:57#35511
Karakter: Gilbert Gray



 Megáll a mozdulatban, majd felém fordul. Ütést várnék, hisz ehhez szoktam, a nagy számért az járna, de ő nem lendíti kezét, sőt, ajkára mosoly kúszik. Kedves mosoly.

- Nem csodálnám, ha őrültnek tartanál. Még a nénikém is eszement ötletnek tartotta, pedig egy szót se mondtam neki az itt történtekről.

- De mégis miért jött vissza? – kérdezek rá. Nem tudom elképzelni, hogy valaki ezek után ide önként visszajöjjön. Még ha fizetik is érte…

- Ha nem tudjuk elengedni a múltat, szembe kell nézni vele – közli, ami a szívembe mar. Úgy érti, hogy még nem tette magát túl rajta, igaz? Ennyi idős, elvégezte az iskoláit, tanár lett, de nem tudott így se tovább lépni.

- Soha nem lesz vége – mormogom orrom alatt a fájó tényt.

- Szó sincs róla.

- Hisz maga is itt van! – mutatok rá a lényegre.

- Ez csupán az én gyengeségemről tanúskodik – feleli, míg leereszkedik hozzám, hogy vállaimra simítva a szemeimbe nézzen. Feszélyez a közelsége, s nem tudnám megmondani, hogy mert  tőle félek, vagy egyszerűen már minden embertől. – Erősebb vagy, mint a kortársaid, Gilbert.

- Nem is ismer – vágok vissza.

- Meg lehet, de az eddig látottak alapján meggyőződésem, hogy van elég akaraterőd hozzá. – Annyira hihetetlen, hogy oly könnyedén veszi a szavakat, úgy mondja őket, oly zavartalanul, amire én sose leszek képes. Most is, azt hiszem zavarba hozott azzal, hogy nem porba alázott, hanem kedvesen rávilágított valamire, ami azt hiszem pozitív tulajdonságom. Nem tudom már, az önbecsülésem rég meghalt, s önértékelésemet annyira megtépázták már, hogy azt se tudom, mi az.

- A nénikéje… azt mondta nem tud az itteni dolgokról – terelem a témát inkább más merre, nehogy újabb zavarba ejtő dolgot mondjon nekem. Soha nem gondoltam, hogy a kedvesség egyszer majd kényelmetlen lesz számomra, hogy nem tudom majd hova tenni, s attól tartok majd, mit kell cserébe adnom.

- Igen.

- Miért? – kérdezek rá, remélve, hogy válaszol, s inkább erről, s róla beszélünk, mintsem rólam.

- Nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Mégis hogy?

- Nos – kezd bele, míg gondolkodva figyeli a környezetét, majd végül engem –, a szüleink halála után ő vet magához engem és a nővéremet. Mindent megtett értünk, de nehezen dolgoztuk fel a minket ért veszteséget, s a rossz utat választottuk. Az önpusztító életmóddal nem csak magunknak és a Nagynénénknek, de más embereknek is fájdalmat okoztunk.

- S végül… - harapom el a mondat végét.

- Túlzásba estem, s ide kerültem.

- Miért? – lehelem a kérdést. Tudni akarom, hogy őt miért ideküldték. Miért pont ebbe a pokolba, a többi közül.

- Pontosítanál? –érdeklődik, de látom rajta, hogy tudja, mit akarok kipréselni belőle.

- Miért került ide?

- Erről majd a legközelebbi alkalommal beszélgetünk – közli végül, én pedig tudom, ha nem kötöm ama híres ebe a karóhoz, ebből biza soha nem lesz semmi.

- Tanár úr… - kezdenék bele, de félbeszakít. Nagyon nem akar róla beszélni.

- Szedelőzködjünk – jegyzi meg kedves mosollyal, ami hamisabban áll rajta, mint eddig bármi –, kissé elszaladt az idő, nemde?

- Elnézést kérek – pattanok fel rögvest, ugyanis úgy érzem, túlságosan kihúztam a gyufát, s semmi kedvem nincsen meg is gyújtani.  

- Ugyan miért? – kérdi a férfi értetlenül.

- Olyanról faggatóztam, amiről nem kellett volna. Bocsánat!

- Ne szabadkozz. Semmi rosszat nem mondtál vagy tettél.

- Hisz lerázott – nézek rá.

- Nem miattad – feleli kedvesen, míg a fejemre simítana, ha nem térnék el előle. Egyszerűen nem szeretem, ha lehet kerülöm. nem csak az ő érintését, mindenki érintését… s bár őt nem érzem kifejezetten fenyegetőnek, de a tudat, hogy kérhet tőlem valamit, felemészt. – Sajnálom, ha félrevezettelek.

- Akkor idővel el fogja árulni? – kérdezem, hogy biztos e.

- Igen, el – biccenti aprón, míg én leszegem a fejemet. Nem bánt, azt hiszem.

×*~*~(¤)~*~*×

A napok mind ugyan olyanok. Fájdalmasak, lassan vánszorognak egymás után, monoton léptekkel, feszült csendben. Érzem, nem is, tudom, hogy valami történni fog. Nem azért mert akarom, hanem mert így van megírva. Ez a hely átkozott, biztos vagyok benne. Ha nem is pontosan ama pont, ahol állok, de kihat arra is. A negatív energiák… a gonosz erők. Ezt mondaná az indián vérem, de inkább nem hallgatok rá.

Ez a hely rossz, s ez a lényeg. Figyelnem kell magamra, mert senki más nem fog. Emellett ritkán telik el egy nap baj nélkül, így a tény, hogy már napok teltek el feszült várakozással, egyre jobban pattanásig feszíti idegeimet. Talán ez az oka annak, hogy felveszem a szavakat, amik elhagyják David és Craig ajkait. Larryt piszkálják, már megint.

- Kereshetnétek jobb szórakozást – jegyzem meg halkan, amit meghallanak.

- Oh, igen? Szeretnél te a jobb szórakozás lenni, ha? – kérdi Craig vigyorogva.

- Minden vágyam – felelem rápillantva, mire a következő pillanatban már az öklével ismerkedhetek meg közelről. Remek.

- Hagyjátok – hallom meg Larryt, de hamar ő is kap egyet, méghozzá Davidtől.

- Ne aggódj hercegnő – túr Larry hajába -, nem feledkeztünk meg rólad se. Sőt, olyan remek ötletem támadt. David, fogd erősen! – szól a haverjának, mire én a vérző orromat elengedve hagyom, hogy a térdeimre kényszerítsen. Ah, remek. Ha ők végeztek, tuti, hogy a biológia szertárban kötök ki… Fél szemmel látok egy árnyat, ami elsuhan, de nem tudom ki lehetett az. Egyáltalán, lényeg ez?

- Gyerünk Larry, üsd meg a hercegedet! – röhögi David, míg az említett ijedt szemekkel néz rám. Érdekel, hogy ő, vagy más? Nem. Már nem. Mégis veszekednek rajta, Larry nem akar megütni, néha megpróbálok kiszabadulni, hátha megúszom a dolgot, de Craig erősen fog.

- Ké-kérlek, ne – ellenkezik egyre erőtlenebbül larry.

- Tudom, hogy akarod.

- E-ez nem – hüppögi, én pedig legszívesebben felsóhajtanék –, nem i-igaz.

- Mi lesz már – dünnyögi Craig, s szívesen csatlakoznék. verjenek meg, essünk túl rajta.

- Gyerünk Larry. Üsd meg. – Az említett azonban csak rázza a fejét, összepréselt ajkakkal.

- Szánalmas – jegyzi meg Craig.

- Úgy gondolod? – szól bele a beszélgetésbe egy ismerős hang, mire mindannyian a hang irányába fordulunk. Mr. Kinkella az.  

- Tanár úr... – krákogja David.

- Örülnék, ha elengednétek őket – szólal meg a férfi, míg szemeivel hol engem, hol Larryt méregeti.

- Félre érti – kezd bele Craig a védekezésbe, míg úgy enged el, mintha leprás lennék.

- Valóban?

- Igen-igen, ők kezdték – ecseteli, s szinte érzem, ahogy rám bök.

- Pontosan mit is? – fonja össze ujjait Kinkella a háta mögött érdeklődve.

- Belénk kötöttek – böki ki Craig. Nos, én lehet borsot törtem az orruk alá, de Larry nem.  – Mi csak dumáltunk, de ez a két gyökér vitázni kezdet. Nem akartunk bajba kerülni, így nem volt mit tenni, próbáltuk kibékíteni őket. De ekkor már nem egymásnak, hanem nekünk estek. Hál istennek, hogy a düh az eszüket vette és figyelmetlenné váltak, így letudtuk fogni őket, mielőtt több kárt tesznek egymásban vagy bennünk.

- Szép, nagyon szép – bólogatja a férfi. – Akár esti mesének is beillene. 

- Hogy? – kérdez vissza döbbenten Craig, szinte hallani vélem, ahogy benne is reked a levegő.

- Csak kár, hogy több helyen is vérzik ez a történetecske – mutat rá a lényegre a férfi, egy remek kétértelmű mondattal. Ha már így megjegyezte, tényleg eléggé vérzik az orrom…

- Igazat mondok – áll ki a hazugsága mellett Craig.

- Lehet van olyan tanár, aki ezt elhinné, de bánatotokra én jöttem – feleli a férfi, majd miután feltápászkodom, felém s Larry felé fordul. – Fiúk, menjetek az irodámba. Találtok teát, s némi édességet az asztalomon, szolgáljátok ki magatokat – magyarázza, míg egy kulcsot nyújt felém. – Amint tudok, megyek én is.

- Mi vagyunk az áldozatok és ők kapnak jutalmat?! – háborog Craig, de ami neki jutalomnak tűnik, nekem nagyobb pokol, mint az ő kis unaloműzésük. Összepillantunk Larryvel, majd gyorsan elindulunk. Inkább üljünk csendben Mr. Kinkella termében, minthogy továbbra is ott álljunk.

- Nem kellett volna beleszólnod – jegyzi meg halkan Larry, miután már a hüppögése alább hagyott.

- Igen, tudom.

- Akkor miért szóltál bele? – röpke pillanatra ránézek, találkozik a tekintetünk, mire én sóhajtva vállat rántok.

- Ha azt tudnám… - szusszantom, míg hunyorogni kezdek, ugyanis a napsütötte udvarról beléptünk a komor falak közé, ahol nincs elég fény. A további utat csendben tesszük meg, én igyekszem az ingem ujjával a vért itatni az orromból, mert eszem ágában sincs az iroda bútorzatát összekenni. Hiába minden ellenpélda, még mindig nem tudok megbízni Mr. Kinkellában. Azt hiszem ez a hely kiölte belőlem.

Míg én továbbra is csendben és egyhelyben maradok, a székben, addig Larry merészkedik venni egy süteményt az asztalról. Lopva rám néz, de nem igen érdekel mit csinál. Sőt. Igazából magamon kívül, a túlélésemen és kijutásomon kívül… nem érdekel már semmi se.

- Itt is volnék – nyit be a tanár úr, mire én automatikusan kihúzom magamat a székbe, Larry pedig igyekszik gyorsan megenni a kekszét. – Csak nyugodtan fiúk, van egy olyan érzésem, hogy egy darabig itt fogunk maradni.

Ahogy ránk néz, s felismeri arcunkon a félelmet, zavartan felsóhajt, majd a tarkójára simít.

- Nincs büntetés.

A nyelvemre harapok, pedig nagyon kikívánkozik, hogy akkor mi van? Ezen a helyen, ha nincs büntetés… akkor más van. Mindegy is, Larry valahogy beszédesebb, mint én. Csendben hallgatom, ahogy elmeséli az aznapi szenvedésének kezdetét, de mikor ahhoz a részhez ér, hogy én is a történetbe kerülnék, elharapja a mondatot, s tanácstalanul néz rám.

- Gilbert? – kérdi érdeklődve Conrad tanár úr, az asztalánál ülve. Ránézek, tekintetünk találkozik, s mivel nem látom, hogy élvezné a helyzetet, vagy hogy azt lesi, mit rontok el, kibököm.

- Közöltem, hogy kereshetnének jobb szórakozást.

- Mármint?

- Nem Larry piszkálása, valami más. Mondjuk… focizzanak – intézem el egy vállrándítással. – Nem volt a fejemben konkrét ötlet, de hamar megoldották.

- Mégpedig? – kérdez rá újra, miután elcsendesedem.

- Nos, belevettek a játékukba.

- Az nem volt játék – oktat ki Larry, mire ránézek, ő pedig lesüti a tekintetét.

- Ennyi lenne az egész? Véletlen egybeesés, a sors keze?

- Részemről igen – bólintok aprót.

- Larry, mióta piszkálnak? – szegezi a kérdést most a mellettem ülőnek.

- Nem tudom tanár úr.

- Csak van tipped róla.

- Talán… hetek óta – böki ki. Okos fiú, jobban hangzik, mint a hónapok óta. Biztos neki is könnyebb így.

- Értem – bólogat a tanár úr, majd nagyot sóhajtva odatolja a kekszes dobozt Larrynek. – Vegyél belőle párat, addig írok neked egy igazolást, hogy az engedélyemmel tartózkodsz az épületen belül a kültéri idő alatt. – Larry bólint, én pedig várom, hogy hozzám is szóljon pár szót, hogy hasonlóan eljárhatok, esetleg kimoshatom a vért az ingemből, de nem így tesz. Elővesz egy lapot, meg egy tollat, s míg Larry halovány mosollyal válogat ki pár darab kekszet, s csúsztat kettőt a zsebébe, addig a férfi felfirkant pár mondatot az üres lapra, majd aláírja.

- Tessék – adja oda a fiúnak, aki átveszi. – Mosakodj meg, pihenj kicsit, aztán érj időben a tanuló órákra!

- Igenis tanár úr, és… köszönöm – biccent aprót hálájának jeléül, majd felpattan mellőlem. Nem nézek rá, inkább a cipőm koszos orrát bámulom. Ő elmehet, én maradok. Mily ismerős érzés!

Szinte óráknak tűnik, mire becsukódik mögötte az ajtó. Azután se nézek fel, valahogy lehajtott fejjel mindent jobban el tudok viselni.

- Gilbert.

Nem nézek fel a nevemre se, pedig kellene. Nagyon kellene.

- Nem kell rám nézned, ha így jobb – jegyzi meg halkan. – Miért szóltál a fiúknak oda, ha tudtad, mi lesz?

Szemöldök ráncolva pillantok rá, hisz ez a kérdés oly magától értetődő.

- Mert valakinek meg kellett jegyeznie, hogy amit csinálnak rossz. Nem igaz? – kérdezek vissza megerősítésre várva, míg ő szomorú szemekkel néz engem.

- De… igaz. Azonban az orrod látta kárát.

- Nem ez az első alkalom – motyogom, míg óvatosan újra az ingem ujjába törlöm.

- Ej, te fiú – sóhajtja. – Összevérezted az ingedet.

- Ki fogom mosni, ígérem – ejtem kezem az ölembe, s igyekszem combjaim közé rejteni a vérfoltot.

- Jobb lesz most, mielőtt nem szárad bele az anyagba.

Bennem reked a levegő, a szívem hevesebben kezd el verni.  Le akar vetkőztetni. Ez… ez csak jó lehetőség volt neki rá, igaz? Ezért kellett bent maradnom. Vele. Kettesben. Larry is ezért kapott igazolást, nehogy zavarják miatta, s egészen a könyvtári tanulós órákig nem fog senki se keresni. Lopva lesek a falon lévő órára. Még majdnem két óra addig… s ama két óra mennyi mindenre elég…

- Gilbert? – szólít gyengéden a nevemen, de én nem nézek fel rá. Ha akar valamit, jöjjön, és csinálja. Én azonban nem leszek a partnere. Hallom, hogy feláll, de nem nézek fel. Nem akarom látni, ahogy közelít. Belebolondulnék, ez biztos. Ő azonban matatni kezd, nem tudom miért, s nem is akarom tudni.

Annyira koncentrálok, hogy rendesen megugrom az ijedtségtől, mikor egy inget lógat az orrom elé.

- Remek, végre rám figyelsz - sóhajtja. – Tessék, póting. Míg leveszed, én kimegyek egy kis vízért, amiben ki tudjuk mosni az inged ujját. Rendben? – kérdi, mire én lassan felnézek rá. Bólintok egy aprót, mire ő közelebb nyújtja az inget, amit végül elveszek tőle. – Akkor megbeszéltük. Mindjárt visszajövök, s ne aggódj, senki nem fog bejönni. Öltözz csak nyugodtan.



Szerkesztve Eshii által @ 2018. 06. 15. 21:41:08


Adriana2018. 03. 15. 21:46:10#35418
Karakter: Conrad Kinkella
Megjegyzés: ~ Eshii


 

- A könyv… elolvastam a könyvet. Kétszer is.
- Ennyire tetszett? – érdeklődöm mosolyogva, mire bólint. – Induljunk el közben az ebédlő felé, hogy maradjon is valami – tanácsolom, amire szintén csak egy bólintást kapok. Nem egy bőbeszédű fiú, de ezen lehet segíteni.  – Akadt belőle kérdésed?
- Nem, csak azt szeretném tudni, visszaadhatom e – motyogja. 
- Persze, s nyugodtan elkérhetsz egy másikat is. Történelemmel kapcsolatost szeretnél, ugye? – engedem előre, majd kulcsra zárva az ajtót fordulok felé.
- Nem, köszönöm, ennyi elég volt – akaratlanul is elmosolyodom a próbálkozásán.
- Egy könyv, kétszeres olvasással? – érdeklődöm a könyvet elvéve. De rögtön elpárolog a jókedvem, ahogy belegondolok miért is ilyen elutasító. – Nem kell félned, nincs semmi hátsó szándékom. Tudom hogy mennek itt a dolgok, s nem értek velük egyet. Nem foglak megverni, nem foglak kihasználni. Azt akarom, hogy tanulhass, s akár az én dolgaim felhasználásával is – mondom őszintén, de csak csendesen néz.
- Mindegyik könyvben ott van a nevem – tudatom vele, s mutatom is az adott oldalt a könyvből. – Ha meg is fognak vele, ne aggódj. Ki foglak magyarázni.
- Mielőtt vagy miután megvertek? – kérdi egyenesen a szemeimbe nézve, s ezzel mintha gyomorszájon ütött volna. – Sajnálom, hogy ilyet mondtam. Köszönöm szépen a kedvességét, de most sietek ebédelni. További szép napot – biccent és faképnél hagy.
Megállíthatnám, de értelmetlen lenne. Mégis mit mondhatnék neki? Jó ideje itt van, épp eleget látott.

Az ebédlőben ismét csak egyedül eszek, s akaratlanul is Gilbertet figyelem.
Folyamatosan a környezetét pásztázza, mérlegel ki jelenthet rá nézve veszélyt. Túlontúl ismerős a helyzet, s félek a végkimenetelétől. 
Épp ezért kell még ma beszélnem az igazgatóval, ideje némi változtatás beiktatása.

~

Az ebéd befejeztével, rögtön csatlakozom is az öreghez.
- Igazgató úr – vonom magamra a figyelmét –, beszélhetnénk?
- Miről van szó Kinkella? – kérdi gyanakvóan.
- Nos, úgy vettem észre, a kollégák kissé túlterheltek – kezdem a felvezetést, s mellé társítok egy bizalom gerjesztő mosolyt is.
- Csodálkozik?! Az a rengetek neveletlen kölyök – mérgelődik.
- Meglehet – inkább a tanárokkal van a probléma, de sebaj a gyerekeket kell hibáztatni. – Épp ezért jutottam arra, hogy átvenném pár gyerek felügyeletét. Természetesen, csak ha beleegyezik – teszem hozzá. Jelen helyzetben jobb nem vérig sérteni.
- Valóban? – kérdi méricskélve. – Komolyan gondolja?
- Természetesen – Gilbertnek kevés esélye van élve kijutni innen, ha nem kerül ki Robinson kezeiből. – Csupán szeretném én kiválasztani a tanulókat, ha nem gond.
- Ez a feltétele?
- Igen – onnantól komolyabban nem árthatna neki egy tanár sem.
- Pazar – vigyorog elégedetten. – A listája mihamarább legyen az asztalomon.
- Hogyne – habár jelenleg nem valami hosszú az a bizonyos lista. – Még egy szóra – tartom fel. – A későbbiekben is bővíthetem a listát?
- El is fogom várni magától – közli fagyosan, majd ismét elégedetten vigyorog. – Még a végén kiderül, hogy magával is büszkélkedhetek a támogatóink előtt.
- Ezt bóknak veszem – viszonzom mosolyát, némi hányingerrel. – Nos, mennék is a dolgomra – épp elég ideig viseltem el a mocskos képét.
- Hogyne, menjen csak – több se kell, s egyenesen az irodámba megyek.

Elsődlegesen Gilbert miatt akarok felügyelő lenni, de több gyereket is átvehetek a „drága” kollégáktól, akkor miért ne. Át kell gondolnom kinek is lenne nagyobb szüksége a váltásra.
De némi megfigyelés és utána járás is szükséges lesz, hogy jó döntést hozhassak meg.

~

Egy hét, hamar elröppen, de itt mégis oly lassan telik. Már egy hete nézem Gilbert sebes arcát, s próbálom elcsípni pár percre. De annyira feltűnően kerül, inkább felhagyok a próbálkozással. Majd ha készen áll rá, s elhiszi csak jót akarok neki.
Addig is, kijavítom a dolgozatokat, korrepetálom a gyengébb tanulókat, elbeszélgetek négyszemközt a problémásabb fiúkkal, s némi információt szedek ki a tanári karból. Van teendőm.


S pár nap elteltével, ismét találkozom vele a könyvtári óra keretein belül.
A tekintetünk olykor találkozik, de nem próbálok beszélgetést kezdeményezni. Jelenleg azokra fordítok figyelmet, akiknek szükségük van a segítségemre és élnek is vele. Így lassan haladva lépegetek az asztalok között meg-megállva, a segítséget kérő diákok mellett.

Ahogy lejár az egy óra, a makacsabb fiúk összekapják a holmijukat és sietve távoznak, míg a jómaga viseletű tanulók csak akkor szedelőzködnek, amikor végeztek is a tanulni valójukkal.
Egyedül Gilbert, aki még mindig bőszen tanul. Mellé ülve figyelem egy darabig, majd megszólítom. 

- Gilbert. Vége a délutáni foglalkozásnak – érintem meg a vállát.
- Elnézést, nagyon belemerültem – motyogja. – Rögtön pakolok.
- Maradhatsz még – legalább lenne némi nyugalma.
- Biztos dolga van – pillant rám. – Nem akarok gondot okozni, tanár úr.
- Nem okozol – legalább itt nyugta lehet. A színes foltokkal tarkított arca elég árulkodó, hogy nem kíméli. S a háta sem lehet szebb, ha Robinsonból indulok ki. – Még mindig szereti az övét használni?
- Én… – és meg is kaptam a választ.
Elmosolyodom, s félig hátat fordítva neki kihúzom a nadrágból az inget.
- Jó pár éve én voltam a kedvence.
- Úgy érti, hogy… – leheli.
- Én is jártam itt – erősítem meg a fel sem tett kérdést, majd igazgatni kezdem az ingemet. – Ezért akarok neked segíteni, tudom, min mész keresztül.
- Én soha nem jönnék ide vissza! – vágja rá kertelés nélkül.
Félbe hagyva a mozdulatot, fél mosollyal pillantok rá.
- Nem csodálnám, ha őrültnek tartanál. Még a nénikém is eszement ötletnek tartotta, pedig egy szót se mondtam neki az itt történtekről.
- De mégis miért jött vissza?
- Ha nem tudjuk elengedni a múltat, szembe kell nézni vele – mondom, majd Gilbert arca elkomorul, s maga elé mered.
- Soha nem lesz vége – mormogja.
- Szó sincs róla – ha elhiteti önmagával, akkor tényleg nem lesz jövője.
- Hisz maga is itt van!
- Ez csupán az én gyengeségemről tanúskodik – fél térde ereszkedve, s vállait megragadva nézek szemeibe. – Erősebb vagy, mint a kortársaid, Gilbert. – mondom nyomatékosan.
- Nem is ismer – érvel.
- Meg lehet, de az eddig látottak alapján meggyőződésem, hogy van elég akaraterőd hozzá – zavartan félre kapja tekintetét, s torkát köszörüli.
- A nénikéje… azt mondta nem tud az itteni dolgokról.
- Igen – ha témát szeretne váltani én nem akadályozom meg benne.
- Miért?
- Nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Mégis hogy? – kíváncsiskodik.
- Nos – gondolkodom mennyit is mondjak el neki, de nincs mitől tartanom. Gilbert nem az a szószátyár típus, s éppenséggel valamelyik tanár is elszólhatja magát a múltammal kapcsolatban – a szüleink halála után ő vet magához engem és a nővéremet. Mindent megtett értünk, de nehezen dolgoztuk fel a minket ért veszteséget, s a rossz utat választottuk. Az önpusztító életmóddal nem csak magunknak és a Nagynénénknek, de más embereknek is fájdalmat okoztunk – túl soknak.
- S végül…
- Túlzásba estem, s ide kerültem.
- Miért? – félve kérdi, de a szemeiben levő mohóságot nem tudja palástolni.
- Pontosítanál? – kérdem, habár van egy sejtésem mire gondol.
- Miért került ide? – a megérzésem helyes volt, s mégis pofonként ér a kérdése.
Feldereng annak az éjszakának a történései, s elfog a szégyen.
- Erről majd a legközelebbi alkalommal beszélgetünk – talán gyávaság, de kihasználva tanári mivoltom lezárom a társalgást.
- Tanár úr…
- Szedelőzködjünk – erőltetek mosolyt arcomra –, kissé elszaladt az idő, nemde?
- Elnézést kérek – ugrik talpra, evvel nem kis meglepetést okozva.
- Ugyan miért?
- Olyanról faggatóztam, amiről nem kellett volna. Bocsánat!
- Ne szabadkozz – a gyávaságom miatt magát kezdi hibáztatni? Komolyan, ez a fiú… – Semmi rosszat nem mondtál vagy tettél.
- Hisz lerázott – érvel, és jogosan.
- Nem miattad – megerősítésként megsimogatnám fejét, de mint mindig, most is kitér. – Sajnálom, ha félrevezettelek.
- Akkor idővel el fogja árulni? – hogy terelni szeretne vagy valóban kíváncsi azt magam sem tudom.
- Igen, el – a lehajtott feje nem könnyíti meg a dolgom. De mint mindig, idővel erre is fény fog derülni.

~

Időnként fárasztó tud lenni Mrs. Lanker, viszont sok mindent el is kotyog és ezért megéri figyelmesen hallgatni.

- A minap hallottam, hogy Mr. Robinson a hétvége folyamán elutazik.
- Valóban?
- Valami családi ügyre hivatkozott, de részletekbe nem ment bele – meséli. – Sose beszél magáról, sőt, ha meggondolom semmiről sem szokott beszélni.
- Magának való ember – teszem hozzá.
- Milyen igaz – mondja nevetve. – Tudja nem csak Mr. Robinson ilyen, hanem több kolléga is. Például Mr. Morris... – részletezné, ha nem akasztja meg az elöttünk felbukkanó fiú.
- Jonny, hát te?
- Fiatalember, most az udvaron lenne a helye – mondja mérgelődve Mrs. Lanker.
- Bo-bocsánat – habogja. – Én csak...
- Minden rendben? – kérdem rosszat sejtve.
- Igen Tanár úr – feleli, de a szemkontaktust kerülve. – Hogyne...
- Jonny, az igazat – vállát finoman szorítva biztatom.
- Hát... – pillant óvatosan Mrs. Lanker felé, majd rám. – Pár fiú... összebalhézott.
- Tán harapofogóval kell belőled kiszedni? – bosszankodik a kolléganő.
- Asszonyom, megengedi? – kérdem mosolyogva, mire csak beleegyezésként bólint. – Folytasd – kérem lágyan a fiút, akinek meg is ered a nyelve.
- Morris tanár úrnak el kellett mennie, hogy miért azt nem kötötte az orrunkra. Úgy egy negyed óra elteltével pár srác összeszólalkozott és egymásnak estek. Azt nem tudom miről volt szó, messze voltam tőlük, de ahogy verekedni kezdtek a többség elszaladt... én sem akartam bele keveredni.
- Pontosan hol történt?
- Az öreg tölgynél – vagyis kellően takarásban vannak, hogy ne bukjanak le. Viszont Jonny csakis akkor láthatta őket, ha a közvetlen közelben volt.
- Jól van Jonny, semmi baj – paskolom vállon. – Most menj a szobádba és maradj is ott vacsoráig, rendben?
- Hogyne tanár úr – mondja már-már boldogan és a háló szárny felé indul.
- Mr. Kinkella, ha segítségre lenne szüksége csak szóljon – ajánlja Mrs. Lanker.
- Kedves öntől, ha szükséges élni fogok vele – de reményeim szerint nem lesz akkora baj.


Az udvarra érve a szokásos látvány fogadd, a tanulók tartják magukat a kötelező testmozgáshoz, ki teljes erőbedobással, ki kényelmesen, de mind sportól. Így ennél több figyelmet nem is szentelek nekik, célirányosan az öreg tölgyhöz megyek, remélve még időben érkezem.

De mondhatom, ott szokatlan látvány fogadd. Craig Gilbertet a kezeinél fogva térdre kényszeríti, előttük David áll vasmarokkal szorítva Larry kezeit, s  próbálva rábírni, hogy megüsse Gilbertet.
- Ké-kérlek, ne – nyüszíti Larry.
- Tudom, hogy akarod – búgja David.
- E-ez nem – hüppögi –, nem i-igaz.
- Mi lesz már – mérgelődik Craig.
- Gyerünk Larry – folytatja David. – Üsd meg.
Larry csak nemlegesen a fejét rázza.
- Szánalmas – mondja Craig.
S itt lesz elég a látottakból.
- Úgy gondolod? – kérdem negédesen, s a fiúk rám kapják tekintetüket. Pár percig csend honol, majd elsőként David találja meg a hangját.
- Tanár úr...
- Örülnék, ha elengednétek őket – utalok a két kissebb termetű fiúra.
- Félre érti – próbálkozik Craig, de mind a ketten engedelmeskednek, s a fiúk szabadok.
- Valóban? – próbálod menteni a bőröd. Csak éppen előtte kellett volna gondolkodnod.
- Igen-igen, ők kezdték – vágja rá Craig.
- Pontosan mit is? – kíváncsian várom mivel is áll elő.
- Belénk kötöttek – folytatja Craig. – Mi csak dumáltunk, de ez a két gyökér vitázni kezdet. Nem akartunk bajba kerülni, így nem volt mit tenni, próbáltuk kibékíteni őket. De ekkor már nem egymásnak, hanem nekünk estek. Hál istennek, hogy a düh az eszüket vette és figyelmetlenné váltak, így letudtuk fogni őket, mielőtt több kárt tesznek egymásban vagy bennünk.
- Szép, nagyon szép – mondom, s mellé még bólogatok is. – Akár esti mesének is beillene. 
- Hogy? – pislog nagyokat Craig, míg a másik jómadár még mindig hallgat.
- Csak kár, hogy több helyen is vérzik ez a történetecske – mondani bármit lehet, de az ember önnön teste elárulja az igazat. S az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Gilbert és Larry vérzik.
- Igazat mondok – erősködik tovább Craig.
- Lehet van olyan tanár, aki ezt elhinné, de bánatotokra én jöttem – mondom, s az erőszak két elszenvedőjéhez fordulok. – Fiúk, menjetek az irodámba. Találtok teát, s némi édességet az asztalomon, szolgáljátok ki magatokat – nyújtom Gilbertnek az irodám kulcsát. – Amint tudok megyek én is.
- Mi vagyunk az áldozatok és ők kapnak jutalmat?! – háborog Craig. De szerencsére a fiúk már távol vannak, hogy hallhassák a továbbiakat.
- Úgy látom nem tudod mikor kell hallgatni – nehéz kihozni a sodromból, de ennek a fiúnak van érzéke, hogy a határt feszegesse. – Erőszakoskodsz, sértegeted a társaidat, hazudsz és még te vagy felháborodva? Nem tudom ki pártfogol, hogy semmi komoly nem került az aktádba, de nem fogok szemet hunyni az efféle viselkedés felet.
- Uram – lép előrébb David –, kérem...
- Tőled többet vártam – egy volt azok közül, kikkel elbeszélgettem a viselkedésük kapcsán, s úgy tűnt felfogta a szavaim súlyát. De látom, a szavak kevesek, akkor beszéljenek a tettek. – Egy szó nélkül csatlakoztok a diáktársaitokhoz az udvaron, s míg ők elmehetnek a dolgukra, ti a pályán futjátok a köröket, egészen addig míg nem kongatnak a vacsorához. Majd a holnapi nap folyamán neki ültök a kutató munkátoknak, ami nektek öt oldalasnak kell lennie. A későbbiekben pedig, majd tudatom veletek a büntetésetek második felét. Addig is szép napot!

Craig nagyszájú, meggondolatlan és hihetetlenül erőszakos fiú, a lelkére nem tudok hatni, de fizikailag le tudom fárasztani, s nem lesz energiája bajt keverni. David sem marad el tőle, de neki még van esélye jobb embernek lenni, s épp ezért neki valami mást kell kitalálnom.
De azt felettébb szokatlannak találom, hogy Gilbert és Larry egy azon ügybe került. Aligha nevezhetőek barátoknak, sőt. Csak az osztályteremben és ebédlőben kerülnek egy légtérbe, de még akkor sem szólnak egymáshoz.
S épp ezért, addig egyikük sem fog távozni, míg el nem árulják az igazságot.
 


Eshii2016. 11. 18. 18:08:19#34773
Karakter: Gilbert Gray



 Követem, de csak azért, mert félek attól, hogy tőle is kikapok, vagy esetleg elmondja  a felügyelőtisztemnek a történteket. Egyiket se akarom… főleg az utóbbit nem. Nem akarok újra a szertárba menni, s ott éjszakázni. Bármit elkövetnék azért, hogy jól jöhessek ki ebből a helyzetből, ami eléggé reménytelennek tűnik.

- Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem hogy állsz a többi tantárgyból? – teszi fel hirtelen a kérdést, amitől a gyomrom olyan érzést produkált, mintha épp belerúgott volna. Miért kérdez ilyet? Mit akar tudni? Mi vele a célja?

- Nem, semmi gond –motyogom. Persze, mondjam azt, hogy gond, s ne kérdezgessen rólam semmit se?

- Ha nem szeretnél, nem muszáj válaszolnod. S ha így van, büntetést sem fogsz érte kapni.

- Én... – nyelek egyet. Komolyan gondolta mindezt? Nem fog bántani? - Nem szeretnék válaszolni.

- Rendben – hagyja rám, ami kicsit megnyugtat, de nem annyira, hogy ne öleljem át magamat vigasztalásként. Fel se tűnik merre megyünk, se az, hogy közben társaságunk is akad.

- Tanár úr, ráér?

- Nem igazán, Jonny – feleli a férfi, míg felém int fejével. - De mond, mit szeretnél?

- Ráér – jön a csalódott válasz, míg rám s a tanárra pillant felválta. Mi ez, miről lehet szó? Miért keresi fel önként? - Ha szabad, majd később felkeresem az irodájában.

- Jonny, mond nyugodtan, és mondtam már, hogy mindig nyitva áll előtted az ajtóm – noszogatja Mr. Kinkella. Némán figyelem a történéseket csak, nem kívánok se közbelépni, se közbeszólni. Pedig milyen remek lehetőség lenne most az elsurranásra!

- Valamit nem értek a háziban – jön a válasz a fitól.

- Mutasd, talán tudok segíteni. – A fiú, kinek arca ismerős, de biztos vagyok benne, hogy egy óránk sincs együtt, végezetül csak előadja a könyvet, megkeresi az oldalt, majd egy sorra bök.  Persze ez nem biztos, soha nem figyelem a diákokat, akik nem veszélyesek. A tanár úr figyelmesen végigolvassa, de látni az arcán, hogy nem látja a problémát. Oh, hányszor láttam ezt az arckifejezést már! Sokkal cudarabb, kegyetlenebb helyzetekben, de ilyen ártatlan közegben… rég. Nagyon rég. Túl rég.

- Kérlek, pontosíts – mondja ki a problémáját, mire a fiú máshova mutat. - Áh, értem. Ez...

- De tényleg ráér – szorítja hirtelen magához a könyvet.

- Nem ér rá. Hisz a házinak kész kell lennie – bólintás a válasz. - Nos, akkor gyere az irodámba, van egy könyv, ami biztos a hasznodra lesz.

- Rendben. Köszönöm!

Az irodához érve kinyitja nekünk az ajtót, s előre enged minket. Én feszengve lépek be, nem várok itt semmi jót se. A legtöbb tanár nem bontja ketté a szórakozást a kötelességtől, így sokszor az iroda egyben a szoba is, de itt úgy látom, nem ez a helyzet.

- Menjetek csak – biztat minket, amit a Jonny hamarabb s lelkesebben teljesít mint én. Mikor meghallom a zár kattanását, ami igaz csak az ajtózárást, s nem annak bekulcsolását jelzi, kiráz a hideg. - Érezzétek otthon magatokat – teszi hozzá Mr. Kinkella, majd elindul, hogy előszedjen pár dolgot. Legalábbis biztos erre készül, hisz keresgél. Kéne segítenem? Talán.

- Tanár úr – előz meg a kis buzgómócsing -, segíthetek?

- Persze. Mondom melyik polcon találod és mely könyveket vedd le. – A további dologra nem figyelek, ugyanis kiszúrok valamit, ami nem szokványos erre. Nincs kép. Nincs családi kép… nem néz rám vissza egy boldog családtag sem. Ez általában csak még jobban rám hozza a frászt, hisz ez azt bizonyítja, hogy az itteni szörnyetegek szaporodtak, tovább adták a hibás vért.

- Végre. Gilbert, gyere – pillant rám tanár úr, s ránt ki a gondolkodásból. Elsőnek fel se fogom mit akar ezzel, főleg nem a kezében lévő tégellyel. Itt van még Jonny is, ugye… ugye semmi furcsát nem csinál majd?

- Ugyan, gyere – mosolyog rám, s szerintem intene is nekem, ha a fiúval össze nem néznénk. Nem értem miért ilyen nyugodt itt, őt nem bántották, ő nem fél? Miért?

- Lehetne... – fordul hirtelen kezében a könyvvel a férfi felé, aki a kérdés feltétele nélkül is érti a dolgot.

- Nyugodtan elviheted a könyveket – adja oda a fiúnak azt a négy könyvet, amit az gondosan kiválogatott.

- Köszönöm! – reppen széles mosoly a vékonyka ajkakra, ahogy magához öleli az öreg papírkupacokat. Én is de szeretem az illatukat! Mindig megnyugtat.

- Nincs mit – borzol a fekete tincsek közé, amitől engem ver ki a víz. - Na menj, jobb minél hamarább letudni.

- Igenis Tanár úr. – Ne, ne menj el, ne hagyj vele egyedül. Ijesztő, idegen, túl kedves! Fájni fog, ugye? Ő az a tipikus megszégyenítős-elverős féle? Miért fogom mindig ki ezeket, miért? Az ajtó becsukódik, immár csak én vagyok ott s Mr. Kinkella.

- Gilbert, ülj le – intézi immár hozzám szavait, míg az említett tárgyra mutat. - Kérlek!

A szó. Hihetetlen. Ugye élve ki fogok innen kerülni? Nem tudok nem gyanakvóan hozzáállni ehhez a férfihoz, miközben arcvonásain nem látok semmi fenyegetőt. A szemei is kedvesen csillognak, s nem tűnik úgy, mintha rám vadászna. Nem kéne magamat zsákmánynak érezni, mégis… ott van legbelül bennem, hogy még az lehetek.

- Mond csak, hiszel a régmúlt asszonyok csodatévő szereiben? – kérdez rá, ami arra késztet, hogy ajkaimba harapjak. Anya nagymamám sokszor jött hasonlóval, mikor kék és zölden mentem haza. Hiányzik ő is. Anya is.

- Ki vele, Gilbert. Nem tananyagot kérdezek, így nincs se jó, se rossz válasz.

- Nem tudom – bököm ki végül. - Még nem gondolkoztam el rajta. – Soha, tényleg. Ez tény volt, nem kellett ezen gondolkodni.

- Értem – bólint hozzá. - Tudod, a nénikém igen jártas az ilyen szerekben, s igen hatásosak is. Amit persze kölyök fejjel kétkedve fogadtam, de mára tudom, hogy igenis működnek. Nem egy-két alkalommal Susan néni kenőcsei hoztak helyre . Így remélem, megengeded hogy bekenjem vele a karodat. – Mosolyogva mesélte ezt el, mégse tudom eldönteni, mit kezdjek a helyzettel. Hol arcát, hol a varázstégelyt figyelem. Rosszabb nem lehet, nem igaz?

- Gyere – paskolja meg a fotelt, amibe oly annyira bele akar ültetni -, foglalj helyet.

Jobb ha túlesek rajta. Nincs más választásom, s ki tudja, lehet még jót is fog tenni. Ettől függetlenül mindvégig rajta tartom tekintetemet, s óvatosan ülök le a fotelbe. Ingujjamat óvatosan felhajtom, arcomon nyoma sincs a fájdalomnak, amit egy kisebb érintés is okoz. Robinson egy mocskos állat, s ezen az idő csak ront. Miután végzem, Conrad, mert ez a keresztneve, emlékszem ám, a tégelybe dugja ujját, s a krémet óvatosan a sérült bőrömre viszi, s elkeni.

- Fáj még valamid? – kérdezi.

- Nem – felelem habozás nélkül. Ha tudná, hogy mennyi seb van még rajtam… A tégelye hamar kifogyna.

- Akkor készen is volnánk – feleli, míg elpakolja a krémet a fiókjába. Mi lehet még ott? Mit rejtegethet benne? Mit vesz elő?

- Ha szeretnél, nyugodtan elmehetsz – néz rám mosolyogva. Micsoda? Jól hallottam? Gilbert, jól ragadd meg a lehetőséget!

- Akkor... megyek is – méregetem, de úgy tűnik nem fog közbevágni, hogy maradjak. Lassan felállok, majd hátrálok az ajtóig. Nem akarom, hogy hátulról rám támadjon. - A könyvet... – ugrik be, mikor már a hideg fémet markolom. Szó szerint karnyújtásnyira a szabadság.

- Ráér – jön a lágy válasz, én pedig erre úgy reppenek el, mint rabságban tartott madár a nyílt kalitkaajtót látva. Hihetetlen az egész helyzet, szívem zakatol is, s az se zavar, hogy az ingujjam még mindig fel van hajtva. Nem bántott! Nincsenek újabb sebek, se foltok. Azt hiszem ezt megünnepelem egy kis házi feladat készítéssel. Úgyis lassan a könyvtárban a helyem.

×*~*~(¤)~*~*×

Egy hét. Egy hete nézek rettegve a férfira, akinek a gondjaira bíztak. Látom arcán, minden egyes nap, mennyire élvezi a bizonytalanságomat és tanácstalanságomat. Azt mondta meg fog büntetni, de semmi nyoma annak, hogy be is váltaná. Még. Az egyetlen menedékem a könyv, s a történelem óra. Mr. Kinkella azóta se bántott, de tartom a távolságot tőle, mert eddigi tapasztalataim szerint, az a legjobb.

- Az e heti házi feladat egy esszé írása a jelenlegi tananyaggal kapcsolatban. Bármilyen forrás felhasználható, illetve bármilyen hosszú lehet, ebben nem szabok korlátot. Azonban a három oldalnak meg kell lennie. – Erre a csengő is megszólal, így mindenki pakolni kezd. Immár rájöttem, hogy a kis buzgómócsing az osztályomba jár, csak eddig ő is elbújt, hogy ne legyen szem előtt, akárcsak én. Míg én pakolászok, ő rögtön becélozza a tanárunkat.

- Tanár úr, egy szóra.

- Tessék? – Fél füllel fülelek csak, közben úgy teszek, mintha nagyon pakolnék a kis bőr, kopottas válltáskámban.

- Nos, arra gondoltam...

- Igen?

- Az esszét az ön magán gyűjteménye segítségével írnám meg. Ha nem baj.

- Dehogy baj. – Pont felnézek, így látom, hogy újra a hajába borzol. Oh, igen. Ez lehet a mániája. Ő a bizalomba férkőzős szörnyeteg, ezek szerint. - Ma még van pár órám, de négy után nyugodtan jöhetsz.

- Ott leszek! – jön a lelkes válasz Jonnytól.

- Várni foglak. Na de most már menj. Le ne késd az ebédet. 

- Rendben – siet ki Jonny, míg lelkes integetéssel köszön el. Én addigra már összepakoltam, s épp a tanári asztalnál állok, enyhe döbbenettel. Ki integet itt ilyen széles mosollyal bárkinek?

- S te mit szeretnél, Gilbert?

Összerezzenek, csak ekkor döbbenek rá, hol is állok. Én hülye! Mondanom kéne valamit, ugye? De mit? Mit mondjak, mit? Egy biztos, nem szabad közelebb mennem, különben az én hajamba is bele fog majd túrni, igaz? Míg gondolkozom, nem szól hozzám, csak összeszedelőzködik.

- Tanár úr – szólítom meg végül, pedig legszívesebben kiszaladnék, s még az ebédért való veszélyes sorban állást is vállalnám. Kétszer is.

- Igen, Gilbert?

- A könyv… elolvastam a könyvet – szorítom táskámat. – Kétszer is.

- Ennyire tetszett? - kérdezi mosolyogva, amire a válaszom egy apró bólintás. – Induljunk el közben az ebédlő felé, hogy maradjon is valami. – Újra csak bólintok. – Akadt belőle kérdésed?

- Nem, csak azt szeretném tudni, visszaadhatom e – motyogom halkan. Rég volt nálam szobakutatás, félő, hogyha megtalálják, verést kapok.

- Persze, s nyugodtan elkérhetsz egy másikat is. Történelemmel kapcsolatos szeretnél, ugye? – érdeklődik, míg megtartja nekem az ajtót, s előre enged. Gyorsan kisietek előtte, majd míg kilép s bezárja az ajtót, kulccsal, előkotrom a könyvet, hogy már azzal várjam, mikor felém fordul.

- Nem, köszönöm, ennyi elég volt.

- Egy könyv, kétszeres olvasással? – érdeklődik halvány mosollyal, míg elveszi tőlem a könyvet. – Nem kell félned, nincs semmi hátsószándékom – teszi hozzá, míg komolyan rám néz. Nyoma sincs a mosolynak, se a kedves csillogásnak a szemeiben. – Tudom hogy mennek itt a dolgok, s nem értek velük egyet. Nem foglak megverni, nem foglak kihasználni. Azt akarom, hogy tanulhass, s akár az én dolgaim felhasználásával is. – Szó nélkül nézem, nem tudom mit mondhatnék erre. Közöljem vele, hogy mégis itt van, annak ellenére, hogy nem ért a módszerekkel egyet?

- Mindegyik könyvben ott van a nevem – folytatja, míg kinyitja azt, ami a kezében van, s megmutatja nekem. Igen, láttam, volt eleget a kezembe. – Ha meg is fognak vele, ne aggódj. Ki foglak magyarázni.

- Mielőtt vagy miután megvertek? – kérdezem halkan, mindvégig a szemeibe nézve. Telt ajkait összeszorítja, s szemei is sajnálkozva néznek engem. Nem kell, saját hibámból vagyok itt, senki szánalma nem fog rajtam segíteni. – Sajnálom, hogy ilyet mondtam. Köszönöm szépen a kedvességét, de most sietek ebédelni. További szép napot – biccentek felé, majd elindulok.

Nem, ennek el se kellett volna kezdődnie. Nem szabadott volna elfogadnom a könyvet. Minden olyan bizarr, érthetetlen, s a tekintete… Ki fogom valaha is verni a fejemből? Nem tett velem semmit se, nem bántott, nem gyalázott meg, nincsenek vele rémálmai, s a gyomrom se rántja össze minden izmát, mikor meglátom, mint Mr. Ribonsonnál. Mégis, nem akarok vele olyan bensőségesen viselkedni, mint Jonny teszi. Nem akarok tőle függeni. A kedves szavak elgyengítik az embert, a figyelmesség ébretlenné teszik, s ha számíthat valakire, hamarabb megtörik. Egyik se hiányzik nekem.

Az ebédemet a szokásos módon fogyasztom: próbálok nem bajba kerülni, s minél többet magamba lapátolni. Persze ez nem megy mindig, így árgus szemekkel figyelem a környezetemet. A tanárokat is. Mr. Kinkella nem sokkal utánam ért be az ebédlőbe, s szokásosan egy másik asztalhoz ült le, mint a többi tanár. Néha találkozik a tekintetünk, amit inkább ő, mintsem én kezdeményezek. Az én célom a nézelődéssel az, hogy kiszúrjam, ha valaki megindul felém, s ügyelek arra, hogy legtöbbször az emberek testét, mintsem arcát nézzem. Megesik, hogy a problémásabbak ennyitől a másiknak mennek. Nincs hangulatom büntetőmunkára menni, miután alaposan elvertek. Jártam már így, s szörnyű volt.

Miután vége az ebédnek, megindulok a délutáni óráimra, egyedül. Jó ez így nekem, mindig is így voltam, s így is leszek. Az indiánok nem hiába mondják, hogy vannak magányos farkas lelkek. Azt hiszem én is közéjük tartozom, de nincs is ezzel semmi baj. Kellenek ilyen emberek is. Legalábbis ezzel nyugtatom magamat mindig.

×*~*~(¤)~*~*×

Előző este Mr. Robinson végre elvert. Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy végre nem kellett azon gondolkodnom miért nem teszi meg, vagy hogy mire vár. Hamar túlestünk rajta, nem könyörögtem kegyelemért, csak a végén bocsánatot kértem. Miért? Nem tudom. Nem mondta el miért kell, én pedig nem kérdeztem, rögtön kicsúsztak a szavak a felrepedt számon.

Újabb hét telik el, s immár Kinkella tanár úr elől is menekülök. Látom rajta, hogy mondani akarna valamit, de nem akarom meghallgatni. Nem tudom miért nem érti, hogy ez így lesz jó. Nem tud mindenkit megmenteni, főleg, ha az illető nem akarja. Én pedig nem akarom. Azt mondta Mr. Robinson, ha a seggemen maradok, lassan elmehetek. Nem akarom, hogy meggondolja magát, s netán levelet írjon, hogy még szükséges a maradásom, mert nem lennék építő tagja a társadalomnak. Milyen vicces, melyik innen kikerülő lenne az? Egyik se. Ha előtte kis szemétládák is voltunk, utána összetört, megtört, kikészült, kitanult szemétládák leszünk, de építőkövek biztos nem.

Épp a délutáni kötelező könyvtári órámon ülök. Ilyenkor kell a házi feladatunkat megírni. A melegebb hónapokban dolgozni visznek minket, vagy az intézményben maradunk takarítani, az udvart rendbe rakni, esetleg mosni s főzni. Aztán heti egyszer adnak időt arra, hogy fáradtan, de megírhassuk a házit, különben elvernek minket azért, mert nem tettük meg.

Most Mr. Kinkella a felügyelő tanárunk. Össze-összenézünk, de nem ül le mellém, se nem jön felém. Remélem megértette, hogy én nem Jonny vagyok, akinek támasz kell. Szorgosan körmölöm a példákat, fejtem ki a kapcsolatokat, s jegyzem meg a kifejezéseket. Szeretek tanulni, eme időre is elfelejtem azt, hol is vagyok.

- Gilbert… - összerezzenek, hisz fel se tűnt, hogy valaki leült mellém. – Vége a délutáni foglalkozásnak – érinti meg a vállamat Conrad, mire zavartan felé nézek.

- Elnézést, nagyon belemerültem… - motyogom, de nem húzódom el. – Rögtön pakolok.

- Maradhatsz még.

- Biztos dolga van – nézek rá. – Nem akarok gondot okozni, tanár úr.

- Nem okozol. – Csend telepszik közénk, de nem ereszt, és én se mozdulok. Engem néz, s tudom, hogy a legutóbbi veréseim nyomati nézegeti rajtam. – Még mindig szereti az övét használni? – A kérdése meglep, sőt, szemeim úgy guvadnak ki, mintha most közölte volna, végre hazamehetek. Honnan tud róla?

- Én… - nyelek egy nagyot, ugyanis nincs hangom. A tanárok soha nem beszélnek a dolgaikról. Az, hogy látni az arcomon pár pofon nyomát, nem összehasonlítható a szíjnyomokkal a hátamon.

Kinkella szomorúan elmosolyodik, majd nagy döbbenetemre kihúzza az ingjét a nadrágjából, majd kicsit hátat fordít nekem. Amikor azonban felhúzza, s meglátom a bőrét, bennem reked minden levegő.

- Jó pár éve én voltam a kedvence. – Ad néma kérdésemre választ. A háta ugyan úgy néz ki, mint az enyém, ha épp nem virít rajta új seb.

- Úgy érti, hogy…? – lehelem, de nem tudom befejezni. Ez képtelenség!

- Én is jártam itt – tudja le ennyivel, majd elkezdi magát rendezgetni. – Ezért akarok neked segíteni, tudom, min mész keresztül.

- Én soha nem jönnék ide vissza! – csúszik ki a számon, mire ő megáll az öltözködésben és fél mosollyal az ajkán rám néz. Nagy szemekkel pislogok rá, nem tudom mi ütött belém, talán a döbbenet, a sokk, esetleg a kettő együttes hatása… Soha nem gondoltam volna ezt. Soha.



Szerkesztve Eshii által @ 2017. 06. 28. 22:28:49


Adriana2016. 05. 16. 17:24:16#34305
Karakter: Conrad Kinkella
Megjegyzés: ~ Eshii




- Jól vagy? - lépek hozzá. 
- Nem tudom... - böki ki.
- Fal fehér vagy, ne kísérjelek el a gyengélkedőre? - érdeklődöm aggódva, mire csak nagy szemekkel mered rám.
Tudom, hogy milyen ez a hely. Nagyon jól tudom. De mégis, ha a gyerekek szemeiben megdöbbenés  vagy félelem tükrözik, mindig összeszorul a szívem.
- Nem kell, köszönöm szépen tanár úr - motyogja, s guggol le. - Ez a magáé - nyújtja felém a felvett könyvet.
- Nem, tartsd csak meg - mosolyogva tolom vissza a könyvet. - Ezt majd lebeszélem Mr. Robinsonnal - kissé meg kellesz szorongatni, de megoldom.
- Ne, kérem, vegye el - erősködik. - Magáé.
- Gilbert. Neked adom. Tartsd csak meg. S ne vitatkozz velem!
Remegő szájjal, de magához öleli a könyvet.
- Ne beszéljen inkább Mr. Robinsonnal - kér -, jó? Nem hinném, hogy támogatja azt, hogy bármiféle értéktárgyam legyen.
- Nos, igen... - egy cseppet sem változtak az itteni szabályok. - Tudod mit? Akkor csak kölcsönbe adom neked. Ez meg van engedve, emellett ezért nem szólhat. Ha szól, te szólsz nekem. Rendben van?
Ismét csak nagy szemekkel pislog rám, majd szólásra nyitja ajkait.
- Mit fog kérni cserébe? - kérdi, majd ijedten ajkaiba harap, míg én kínosan elnevetem magam.
Végül is ez a reakció normális az itt átéltek után. De mégis, rosszul esik.
- Ha azt mondom, hogy semmit se, elhiszed? - válaszként csak megrázza a fejét. - Végtére is megértem... - az lett volna csoda, ha nem válik ennyire gyanakvóvá. De szeretném, ha rájönne, hogy tőlem nem kell félnie. - Rendben van. Gyere, menjünk az irodámba. Ez a hely bűzlik Mr. Robinson aurájától - sóhajtom, majd nyúlok egyik karja után, de el is engedem, ahogy felszisszen. - Oh, ne haragudj... Fájt?
- Nem maga miatt - tudatja egy aprócska mosollyal.
Robinson... 
- Akkor mindenképpen menjünk az irodámba. Lehet van rá kenőcsöm - még maradnia kellett Susan néném kenőcséből.

Gilbert készségesen követ, de a merev mozgásából egyértelmű, hogy fél. Csupán az a kérdéses, hogy Robinsontól vagy tőlem tart jelenleg.
- Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem hogy állsz a többi tantárgyból? - érdeklődöm, próbálom oldani a félelmét. Habár a pillantásából ítélve csak rontottam a helyzeten.
- Nem, semmi gond - feleli nem túl meggyőzőn.
- Ha nem szeretnél, nem muszáj válaszolnod - tudatom. - S ha így van, büntetést sem fogsz érte kapni - teszem hozzá látva a  kételkedő pillantását.
- Én... - mered előre. - Nem szeretnék válaszolni.
- Rendben - mosolyodom el, hisz ez talán azt is jelenti, hogy ha egy picit is, de előrébb léptünk és már nem retteg tőlem. Csak tart és gyanakszik. De majd ezen is dolgozunk.
- Tanár úr - lép elém egy 160 cm magasságú fiú korom fekete hajjal és ragyogó smaragdzöld szemekkel -, ráér?
Legalább is régen ilyen lehetett. Most egy sovány és csalódott kamasz áll előttem. De némi figyelemmel és törődéssel, biztos vagyok benne, hogy ragyogni fog a fiú. S az esze is a helyén van, még sokra is viheti, ha figyelnek rá.
- Nem igazán, Jonny - mondom Gilbert felé biccentve. - De mond, mit szeretnél?
- Ráér - feleli elszontyolodva, miközben hol Gilbertre, hol pedig rám pillant. - Ha szabad, majd később felkeresem az irodájában.
- Jonny, mond nyugodtan - mosolyodom el rajta, hisz nincs rá jobb szó, hogy aranyos - és mondtam már, hogy mindig nyitva áll előtted az ajtóm.
- Valamit nem értek a háziban.
- Mutasd - kérem lágyan -, talán tudok segíteni.
Jonny ismételten csak hol rám, s hol Gilbertre pillant, majd pirulva, de elő húzza háta mögül a tankönyvet és egy sorra bök.
Végig olvasom a mondatot, de számomra egyértelmű a feladat.
- Kérlek, pontosíts - kérem, s Jonny még pirosabb arccal egy szóra mutat. - Áh, értem. Ez...
- De tényleg ráér - a szavamba vágva hadarja Jonny és szorítja magához a könyvet.
- Nem ér rá - ellenkezek. - Hisz a házinak kész kell lennie - helyesel. - Nos, akkor gyere az irodámba, van egy könyv, ami biztos a hasznodra lesz - sőt, talán több is van.
- Rendben - mosolyodik el hálásan Jonny. - Köszönöm!


Az irodám ajtaját kitárva engedem a fiúkat magam elé.
Szerencsére egy igen tágas és két oldalt sok ablakkal rendelkező szobája volt Mrs. ... 
Előtérbe az irodát helyeztem, így belépve a dolgozóasztalommal kerül szembe az illető, s elé két kényelmes fotelt szereztem be. Az ablaktalan fal részeknél faltól falig szekrények vannak, ami ebből kettő - ajtóval rendelkező - a ruhaneműk, de a többit könyvek tárolására használok.
Az ablaknál a "hálót" rendeztem be, aminek inkább az otthonosságra törekedtem, mint sem a praktikusságra. Egy nagyobb méretű ágy, éjjeli szekrény, olvasó lámpa és némi olvasni való éjszakára. Számomra több nem is kell, hogy otthon érezzem magam.    
- Menjetek csak - zárom magam mögött az ajtót. - Érezzétek otthon magatokat - evvel a szekrénysorhoz lépek megkeresni a krémet, s a könyvet.
A könyv fellelhetőségét tudom, hisz nem hasra ütés szerűen pakolom a köteteket. De a krém kérdéses.
Pont a minap kellett egy diák számára a krém, s épp el lett látva a sérült felület, mikor Mrs. Lanker felkeresett. Így gyorsan bedobtam a legközelebbi szekrénybe, hogy egy tanár, illetve felügyelő se szerezzen róla tudomást, hogy másféle figyelmet szentelek a diákoknak, mint ami itt megszokott.
- Tanár úr - bukkan fel mellettem Jonny -, segíthetek?
- Persze - mosolyodom el. - Mondom melyik polcon találod és mely könyveket vedd le.
Jonny lelkesen gyűjti a közelebbi fotel mellé az adott könyveket, míg én végre rálelek a tégelyre.
- Végre - mosolyodom el elégedetten. - Gilbert, gyere - pillantok az említettre, aki eddig csendesen álldogált a távolabb lévő fotel mögött.
S most sem változik a helyzet, csupán rám néz, majd a könyvekben lelkesen lapozgató Jonnyra.
- Ugyan, gyere - hívom biztatva, de most sem mozdul, csupán Jonny kapja fel a fejét.
Zavartan egymásra pillantanak, majd Jonny kérdőn fordul felém.
- Lehetne...
- Nyugodtan elviheted a könyveket - veszem fel a négy könyvet, s adom Jonny kezeibe.
- Köszönöm! - Öleli magához mosolyogva.
- Nincs mit - borzolok hajába. - Na menj, jobb minél hamarább letudni.
- Igenis Tanár úr - szélesedik ki mosolya, s csendesen távozik.
- Gilbert - fordulok az említetthez -, ülj le - mutatok a fotelekre. - Kérlek!
Szépen kértem, de csak azt értem el, hogy most már gyanakvóan méreget. Mintha várná melyik percben ugrok rá, majd esek neki. S értem én az okát. Csak éppen nincs túl sok tapasztalatom abban, hogyan is kell lelkileg sérült gyerekeket kezelni.
- Mond csak - ha mesélnék neki Susan néniről és az ő házi kencéiről talán engedné, hogy ellássam -, hiszel a régmúlt asszonyok csodatévő szereiben?
Ajkába harap, s el-el pillant, de választ nem kapok.
- Ki vele, Gilbert - mondom mosolyogva. - Nem tananyagot kérdezek, így nincs se jó, se rossz válasz.
- Nem tudom - feleli végül. - Még nem gondolkoztam el rajta.
- Értem - bólintok. - Tudod, a nénikém igen jártas az ilyen szerekben, s igen hatásosak is. Amit persze kölyök fejjel kétkedve fogadtam, de mára tudom, hogy igenis működnek. Nem egy-két alkalommal Susan néni kenőcsei hoztak helyre - mondom mosolyogva, visszagondolva a kínos alkalmakra. - Így remélem, megengeded hogy bekenjem vele a karodat.
Szemeit a tégely és köztem járatja, majd épp csak észrevehetően, de rábólint.
- Gyere - paskolom  meg a fotelt -, foglalj helyett.
Lassan, minden rezdülésemet figyelve közelít, óvatosan leereszkedik, majd épp csak felhajtva a ruha ujját, nyújtja felém a karját.
Finom kör körös mozdulatokkal belemasszírozok egy kevéske krémet a szabadon hagyott bőrfelületbe, s kérdőn pillantok rá.
- Fáj még valamid?
- Nem - vágja rá.
Habár kétkedem a szavaiban, de nem firtatom. Semmire sem mennék vele, ha erőszakoskodnék, hisz választ nem kapnék, csupán megijeszteném.
Holott bizonyos, hogy több helyen is van rajta sérülés.
- Akkor készen is volnánk - tekerem vissza a tégely tetejét, teszem asztalom egyik fiókjába, s pillantok Gilbertre.
A testtartása ismét csak merevvé, tartózkodóvá válik, a szemei pedig gyanakvóan merednek rám.
- Ha szeretnél, nyugodtan elmehetsz - tudatom mosolyogva.
- Akkor... megyek is - feleli méregetve, miközben lassan feláll, s egyre növeli köztünk a távolságot. - A könyvet... - markol a kilincsre.
- Ráér - mondom szelíden, Gilbertnek pedig több sem kell, már magamra is hagyott.

~

Lassacskán egy hete, hogy Gilbert az irodámban járt, de Robinson eddig nem váltotta be az ígéretét és büntette meg a fiút.
Bosszantó, hogy ismét végig kell néznem Robinson macska-egér játékát. 
Ahogy egyre jobban húzza a büntetés idejét, evvel is még jobban megrémítve a gyereket, míg önmaga nem megy elébe az elkerülhetetlennek és könyörög a büntetésért, vagy önmagának árt, hogy vége legyen a lelki terrornak.

De ha mást nem is, a fiú figyelmét még elterelhetem.
- Az e heti házi feladat egy esszé írása a jelenlegi tananyaggal kapcsolatban. Bármilyen forrás felhasználható, illetve bármilyen hosszú lehet, ebben nem szabok korlátot. Azonban a három oldalnak meg kell lennie.
S végszóra az óra végét jelző csengő is megszólal. Az osztálynak több sem kell, felkapja a holmiját és egy gyors köszönés után már itt sincs. 
Kivéve két fiút, Jonny és Gilbert. Gilbert kényelmesen szedelőzködik, Jonny pedig céltudatosan lép az asztalomhoz.
-Tanár úr - kezd bele Jonny -, egy szóra.
- Tessék - pillantok rá biztatóan.
- Nos, arra gondoltam... - akad el.
- Igen?
- Az esszét az ön magán gyűjteménye segítségével írnám meg - hadarja pirulva. - Ha nem baj - teszi hozzá. 
- Dehogy baj - mosolyodom el, s borzolok hajába. - Ma még van pár órám, de négy után nyugodtan jöhetsz.
- Ott leszek! - vágja rá lelkesen.
- Várni foglak - majd előszedem a témával kapcsolatos köteteket. - Na de most már menj. Le ne késd az ebédet. 
- Rendben - lép az ajtóhoz, s integetve távozik is.
- S te mit szeretnél - fordítom figyelmem a fiúra -, Gilbert?
Rajta kapottan pillant rám, majd vissza az ajtóra, de nem szólal meg. Az összeráncolt szemöldökéből pedig egyértelmű, hogy tanakodik. Nem zavarom meg az elmélkedését, majd ha úgy érzi velem is bizonyára közölni fogja, ha pedig nem az az ő döntése. De addig is össze szedem a holmimat, azért én sem szeretnék lemaradni az ebédről.
- Tanár úr - szólít közömbös arccal Gilbert, habár nem tudom kit akar becsapni evvel, mikor nyilvánvaló a testtartásából, hogy feszült.
- Igen, Gilbert?
Kíváncsian várom, hogy mire jutott.


Szerkesztve Adriana által @ 2016. 05. 16. 17:24:47


Eshii2015. 04. 03. 15:03:37#32700
Karakter: Gilbert Gray
Megjegyzés: ~Adriana


 A napjaim cseppet sem könnyebbek az új tanár érkezése óta. ő is csak összezavart, nem tudom mire vélni a viselkedését. Biztosra veszem, hogy akar valamit, tervez valamit, s nekem nincs szükségem még egy zaklatóra. Mr. Robinson remekül végzi így is a munkáját, rajtam. Nem kímél, bár soha nem is tette. Kínoz testileg és lelkileg, bevet mindent, hogy megtörjön. Igazán érdekel, mikor tűnik fel neki, hogy már megtörtént. Talán ha megölném magamat. Talán.

Az egyik óra után, ami természetesen biológia, s minden vágyam, hogy elslisszoljak, Mr. Robinson elkap. Halálfélelem lesz úrrá rajtam, nem szól semmit, csak int a fejével, hogy menjek az asztalához. Lassan feláll, majd mellém lép, érdeklődve nézeget, majd hirtelen erőszakosan nekilök a kemény fának.

-  Úgy hallottam rossz dolgokba dugod az orrodat, Gray – sziszegi mérgesen, míg én értetlenül pislogok rá. – Nem akarod, hogy megbüntesselek, ugye?

- Nem, Mr. Robinson… - nyögöm. Nem tudom miről beszél, de lehet jobb is. Bármi történik velem, az én hibám. Ha egyszerűen bezárnak egy fülkébe, az is.

- Nem szeretnél újra a szertárban aludni? – hajol közelebb, én pedig kelletlenül a terem vége felé nézek, ahol a szertárajtó van. – Ott, bizony. Válaszolj a kérdésemre, Gray.

- Nem szeretnék ott aludni, Mr. Robinson…

- Akkor legközelebb, ha könyvet lopsz, erre gondolj! – Kikerekedett szemekkel pillantok rá, míg ő a táskámból előveszi a Mr. Kinkellától kapott könyvemet. – Ezért most… - kezdene bele, azonban valaki közbevág.

- Mr. Robinson, esetleg szüksége van valamire? – Mindketten odakapjuk a fejünket. Az új tanár, Mr. Kinkella áll ott mosollyal az ajkán. Nem hátborzongató, szadista vagy rosszat ígérő, mint a többi tanárnál, egyszerű mosoly ez, legalábbis első ránézésre. A szemei azonban elégedetten csillognak.

- Magától biztos nem – vágja rá mérgesen Mr. Robinson, én pedig próbálok eggyé válni az íróasztallal, hiába fáj, ahogy nyomja a csípőcsontomat.

- Ebben az esetben megkérném, hogy távozzon a teremből. Egyedül. – Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől. Nem elég, hogy bejött és közbeavatkozott, még fel is szólította Mr. Robinsont. Nem tudom örüljek e a hirtelen megmentésnek, vagy rettegjek az elkövetkező büntetéstől. Lehet meg akar büntetni, mert késtem a múltkor, s nem akarja, hogy a felügyelőm verje le rajtam. Félek. Nem tudom mit várhatok.

- Kinkella – sziszegi Mr. Robinson, amitől összerezzenve felszusszanok. Ha az én nevemet mondaná így, a félelemtől még mozdulni sem bírnék, nem hogy ránézni, vagy beszélni.

- Igen? – kérdez vissza Mr. Kinkella. - Talán van valami probléma?

- Van. – Legszívesebben feljajgatnék, mikor rámarkol a kezemre, ujjbegyeit pedig a húsomba vájja. Ennek nyoma lesz, de mit is érdekel, akad ott más zúzódás is már. - Némi elintézni valóm van a kölyökkel. 

- Nos, ezt sajnálattal hallom. Ugyanis szükségem van Gilbertre. – Döbbenten pislogok párat, majd inkább rendezem az arcvonásaimat. Nem akarom, hogy bárkinek is feltűnjön, hogy a helyzetből nem is értek semmit s csak még jobban rémületbe ejt. -  Na de, miért is lenne most büntetésben? – érdeklődik.

- Ugyan miből gondolod... – kezdene bele Mr. Robinson, azonban a fiatal tanár újra a szavába vág.

- Ne tegyen fel olyan kérdést, amire tudja a választ. – A fiatal tanár hangneme már nem olyan nyugodt s kissé szórakozott, mint előtte. Sokkal erőteljesebb, sőt, élesebb. Ezek utálják egymást.

- Lopni próbált – sziszegi, míg a dulakodásunk miatt a földre esett könyvre mutat.

- Azt nem hinném, mivel engedélyt kapott a könyvek használatukra. Így indokolatlan lenne a büntetés, ezáltal ismételten megkérném, hogy távozzon. – Hevesen ver a szívem, s próbálom a lélegzetemet kontrolálni. Ez a helyzet forróbb, mint bármelyik másik eddig. Nem akarom megégetni magamat.

- Valóban? – kérdez vissza Mr. Robinson, majd miután gyanakvóan végigmér, ránéz Kinkellára is. Odahajol hozzám, ajkai szinte fülemet érik, engem pedig elfog a remegés. – A szart is kiverem belőled, Gray. Úgy élvezd a szabadságot. – Bennem reked a levegő, s mikor elindul, legszívesebben utána kiáltanék, hogy zárjon inkább be a terembe, azonnal.

- Jól vagy? – lép oda hozzám a fiatal történelem tanár. A kérdése röhej, ezen a helyen soha senki nincs jól, ha diák. A tanárok meg elmeroggyantak, vagyis az egész hely nincs jól. Egyszerűen nincs jól!

- Nem tudom… - bököm ki végül, mivel nagyon figyel, s már a kezét is nyújtja, hogy megérintsen. Hozzám ne nyúljon senki. Senki!

- Fal fehér vagy, ne kísérjelek el a gyengélkedőre? – érdeklődik tovább, mire én nagy szemekkel ránézek. Ennek van fogalma arról, hogy a gyengélkedőn is mi folyik? Kötve hiszem!

- Nem kell, köszönöm szépen tanár úr – motyogom, majd óvatosan leguggolok a könyvért. – Ez a magáé – nyújtom oda neki. Vegye csak el, több bajom volt belőle eddig, mint hasznom. Igaz nagyon jó móka volt esténként olvasgatni, néha akár a holdfénynél is, de ennyit nem ér meg egy könyv sem.

- Nem, tartsd csak meg. Ezt majd lebeszélem Mr. Robinsonnal – feleli mosolyogva, míg visszatolja felém a könyvet.

- Ne, kérem, vegye el – erősködöm. – Magáé.

- Gilbert. Neked adom. Tartsd csak meg. S ne vitatkozz velem! – teszi hozzá kedvesen felszólítva, míg én remegő szájjal magamhoz ölelem a könyvet.

- Ne beszéljen inkább Mr. Robinsonnal, jó? – kérdezem halkan motyogva, mire ő felvont szemöldökkel figyel. – Nem hinném, hogy támogatja azt, hogy bármiféle értéktárgyam legyen.

- Nos, igen… - feleli egy hümmögés után. – Tudod mit? Akkor csak kölcsönbe adom neked. Ez meg van engedve, emellett ezért nem szólhat. Ha szól, te szólsz nekem. Rendben van? – Nagy szemekkel nézek fel rá, nem értem a kedvességét, a törődését. Be akarok nyúlni a nadrágomba? Atyaég, ez hiányzik még!

- Mit fog kérni cserébe? – szalad ki a számon, s míg én ijedten ajkamba harapok, addig Kinkella kínosan felnevet.

- Ha azt mondom, hogy semmit se, elhiszed? – kérdezi, mire én őszintén tagadóan megrázom a fejemet. – Végtére is megértem… Rendben van. Gyere, menjünk az irodámba. Ez a hely bűzlik Mr. Robinson aurájától – sóhajtja, majd pontosan ama karom után nyúl, amit az említett férfi alaposan megszorongatott. Felszisszenek, hiába érint sokkal gyengédebben. – Oh, ne haragudj… Fájt?

- Nem maga miatt – felelem őszintén, mire a férfi egy együtt érző mosolyt küld felém.

- Akkor mindenképpen menjünk az irodámba. Lehet van rá kenőcsöm. – Megtanultam már, hogy a kenőcs kétértelmű dolog. Gombóccal a torkomban indulok meg utána, s azt hiszem jobb lenne, ha Mr. Robinson bezárt volna a szertárba. Így retteghetek attól, hogy Mr. Kinkella közbeavatkozás mit eredményezett nála, hogy mikor fogja a szart is kiverni belőlem, s retteghetek, hogy a fiatal tanár vajon mit akarhat tőlem. Mindegy mi történik, senkinek nem szólhatok róla. Kettős játszma ez, melyből kiút igazán nincs.


Adriana2014. 11. 29. 23:04:02#31996
Karakter: Conrad Kinkella
Megjegyzés: ~ Eshii




Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer újra az Arthur G. Dozier Bentlakásos Fiúiskolában fogok kikötni, méghozzá a saját akaratomból. Mert épeszű ember nem akarna újra visszatérni erre a helyre. Sőt, messzire elkerülné.
S én mégis itt ülök és várok, hogy az igazgató fogadni tudjon.
- Mr. Kinkella - szólít meg fagyosan a régről ismert Mrs. Clark -, Mr. Wolsey már várja.
- Köszönöm - egy magabiztos mosolyt eresztek meg az idős asszony felé, majd megyek is az irodába.

Volt igazgatóm, egyben jövendőbeli munkaadóm a szokásos fekete öltönyében ül a százezer éves faragott dolgozó asztala mögött. Annyi kölünbség van, hogy elkezdet kopaszodni és pocakot is eresztett.
- Mr. Wolsey, látom jó egészségnek örvend.
- Mr. Kinkella - mér végig -, ki gondolta volna valaha, hogy pont magából lesz tanár. És hogy pont nálunk akar majd munkát vállalni? - folytatja nevetve.
- Valóban. Magam sem gondoltam volna, hogy egyszer, majd önként fogok ide jönni. De az itt átéltek arra ösztönzött, hogy erre a pályára lépjek. Hisz tudnék mit tanítani a diákok számára, nem gondolja? - kérdem egy magabiztos félmosollyal, mire összepréselt szájjal, szikrázó szemekkel mered rám, majd fél perc sem kell és már kárörvendően vigyorog.
- Mégis miért venném fel magát?
- Mert nincs más választása. Hisz nincs túl sok olyan személy, aki szemet hunyna az itt történtek felett, titkolni pedig nem tudná túl sokáig, nem de?
- Mit akar? - kérdi fogcsikorgatva.
- Természetesen a munkát – nem egyértelmű? – Gondoljon bele, tudom hogy, működnek itt a dolgok és attól sem kell félnie, hogy nyilvánosságra hozom az iskola sötét titkát.
- Ne próbálkozz zsarolással te kis... - esne nekem.
- Ki beszélt itt zsarolással? - kérdem a szavába vágva. - Csupán közöltem a tényeket.
- Legyen, hétfőn kezd és magáé Mr. Edison szobája - morogja dühtől csillogó szemekkel. - De egy centtel sem kap többet, mint a kollégái!
- Nem is vártam - felelem elégedetten. - Akkor el is foglalnám a szobámat, de előtte még az órarendem és a tanmenet...
Vörösödő fejjel elém toll néhány papírt és egy kulcscsomót, majd az ajtó felé int.
Ellenkezés nélkül távozok, hisz a későbbiekben épp eleget fogom még kihozni a sodrából.

~

Az első órám a 2B6-ban van, a többség tizenhat-tizenhét éves, a felügyelők pedig Mr. Elfman, Mr. Hagen és Mr. Robinson. Hármuk közül a legkegyetlenebb Mr. Robinson, akihez három fiú is tartozik. Csoda lesz, ha meg mernek, majd szólalni.
És már itt is ennek az első jele, négy éppen belépni szándékozó diák a küszöbhöz kövül és kiskutya szemekkel pislognak rám, ahogy észrevesznek.
- Gyertek csak - mondom egy biztató mosollyal, amire ugyan némi gondolkozás után, de óvatosan megindulnak a padok felé.
Az osztály többi felének is hasonló a reakciója, de ahogy becsengetnek, úgy mindenki a helyére is kerül.
- Jó reggelt mindenkinek! - üdvözlöm őket egy mosollyal. - Sajnálatos módon Mr. Edison egészségügyi gondok miatt nem tud tovább tanítani az iskolában. Így bemutatkoznék,  Conrad Kinkella vagyok, az új történelem tanárotok. Nincs túl nagy elvárásom veletek szemben, csupán fegyelmet és figyelmet szeretnék az órákon - csupa meglepett arcokat kapok, amin csak jót mosolygok. - Nos, lássuk is a névsort - veszem kézbe a naplót, s lapozom az első névhez.

Larry motyogva foglalja össze hol is járnak a tananyagban, mikor halk kopogás és a rögtön belépő kamasz belé folytja a szót.
Gilbert Gray lehet, más rajta kívül nem hiányzott, de ez most mindegy is, hisz úgy áll ott, mint aki a kivégzésére jött. Habár a felügyelője által ezen nem is kéne meglepődnöm.
- Nos, elkéstél - szólítom meg, hátha kapok némi reakciót a részéről.
- Elnézést - motyogja még mindig a küszöbhöz fagyva.
- Semmi gond - egy késés nem a világ vége -, ülj csak le a helyedre - teszem hozzá, majd a tanáriasztalhoz ülök.
- Ülj csak le - mondom egy halvány mosollyal a padsorok felé intve a fejemmel, mikor nem mozdul. És ugyan nem rögtön, de gyorsan megindul és helyett foglal.
- Nos, akkor bemutatkozom még egyszer. Conrad Kinkella vagyok, az új történelem tanárotok. Mr. Edison  a rossz egészségügyi állapota miatt nem tudja tovább folytatni az intézményben való tanítást, így én vettem át a helyét. Amit elvárok az a fegyelem és figyelem. Tudom jól, hogy nem mindenki rajong ezért a tantárgyért, szóval ne aggódjatok, nem fogok vértizzasztó munkatempót diktálni - mondom mindezt egy aprócska mosollyal.

Az érdeklődő arcokból ítélve egész jól sikerült az első óra. Viszont a fiú késével kezdeni kell valamit, így még mielőtt elillanna, magamhoz intem. És ugyan ijedt arccal, de szót fogad.
- Nem akartam az osztály előtt nagyon kérdezősködni... Gilbert, igaz?
- Igen, tanár úr - feleli halkan.
- Nos, szóval ott tartottam, hogy nem akartam kérdezősködni az osztály előtt. Több kérdésem is lenne. Elsőnek azonban, le szeretném szögezni, hogy nem kell tartanod tőlem, nem foglak se leszidni, se megbüntetni - jobb ezt előre leszögezni. - Miért késtél az óráról? Őszintén ám!
- Bezártak a mellékhelyiségbe, mert nem tudták elvenni a kajámat, s megverni. Miután becsengettek, elsiettek órára, nekem pedig ki kellett másznom - hadarja, mire csak hümmögök értésem jeléül, majd kézbe veszem a naplót.
- Szóval ezért, értem... - bizonyára nem ez az első eset. - Nem írtalak be, a válaszodon múlott. Viszont legközelebb figyelj oda - mondom, miközben aláírom a jelenléti ívet és mosolyogva pillantok rá. - De ne mond el senkinek se, jó? Nem vetne rám túl jó fényt se a diákok, se a tanárok között.
- De miért? - kérdi meglepetten, majd az ajkát kezdi harapdálni.
- Ezt majd egyszer, talán kifejtem neked, de most elégedj meg annyival, hogy mint első találkozásunk béli ajándékként kapod tőlem.
- Köszönöm...
- Nincs mit. Most pedig menj szünetre, s ne késs el a következő órádról!

~

Már egy hete dolgozom itt, de eddig még mindig elkerültük egymást Mr. Robinsonnal. Mondjuk nem is hiányzik, de kissé gyanús, hogy még nem futottunk össze még a folyosókon sem. Így igen erős a gyanúm, hogy az igazgató járt közben ez ügyben.
De csak eddig tudta elkerülni, mert most tanári értekezlet lesz. Így egy sima fehér pólóban és kék farmerban be is lépek a tanáriba és leülök Mr. Adams és Mrs. Lanker közé. 

- Mr. Kinkella - szólít meg Mr. Adams -, már berendezkedett?
- A könyveimet leszámítva minden a helyén van.
- Ezt örömmel halljuk - mondja Mr. Ramsay.
- Na de a gyerekek - szól közbe Mrs. Lanker - Velük, hogy halad?
- Nos, véleményem szerint jó benyomást tettem rájuk - legalábbis nem rettegnek tőlem.
- Nem is csodálom - mondja kuncogva Mrs. Lanker - Hisz igen megnyerő fiatalember lett magából, Mr. Kinkella.
- Az volna? - ó, milyen rég hallottam ezt a hangot - Erősen kételkedem benne.
- Mr. Robinson - és mennyire nem vágytam újra hallani -, látom mit sem változott a modora.
- Maga pedig még mindig nem ismerkedett meg a tisztelet fogalmával? - kérdi egy ocsmány vigyorral.
- Áh, dehogy. Mindig is tudtam, csupán azt ki is kell érdemelni - közlöm mosolyogva.
- Milyen igaz - helyesen Mrs. Lanker igen vidáman.
- Ha lennének oly kedvesek és megtisztelnének a figyelmükkel - vág közbe "drága" igazgatónk, evvel el is vágva az eszmecserénket. - Nos, elsősorban köszöntsük új kollégánkat magunk közt.
- Milyen szerencse, hogy nem kell bemutatkoznia - dörmögi a fülembe Robinson. - Hisz mindenki ismeri, mint a rossz pénzt.
- Ön viszont most új információhoz juttatott - súgom igen vidáman. - Sosem képzeltem volna, hogy ennyire gyerekes is tud lenni.
- Ugyan mi... - felelne, ha nem szólítaná meg Wolsey. - Igen?
- Mi az ön állás pontja? - teszi fel újra a kérdést, de már ingerültebben. Ez jónak ígérkezik.
- Mivel kapcsolatban? - kérdi zavartan.
Csak nem kényelmetlenül érzed magad te disznó? Helyes is!
- Mr. Robinson, hallott egyáltalán abból bármit is amit eddig beszéltünk?
- Nem, de Kinkella... - védekezne Robinson, ha Wolsey nem fröcsögne rá rögtön.
- Elég! Évekkel ezelőtt még elnéztem magának ezt a viselkedést, de most már kollégák. Nyelje le a békát!
- Igazgató úr - kotyog bele Mrs. Clark -, megismételjem?
- Megkérném - bólint Wolsey, majd ahogy leül, Clark egy nagy levegő vétel után darálja is.

~

Mi tagadás, igen jól szórakoztam múlt este az értekezleten. Viszont az igazgatónak köszönhetően nyíltan nem háborúskodhat velem, így innentől egy darabig biztos vissza fogja fogni magát. Evvel mondhatni megkönnyítették a dolgomat.

Legalább is ezt gondoltam, míg a termem ajtajában nem értem és Robinsont meg nem pillantom, ahogy Gilbertet az asztalhoz passzírozza.
Tudom, hogy nem kéne minden egyes ügyébe bele avatkoznom, de nem hagyhatom szó nélkül, ha egy gyereket terrorizál.
- Mr. Robinson, esetleg szüksége van valamire? - érdeklődöm mosolyogva. 
- Magától biztos nem - vágja rá.
- Ebben az esetben megkérném, hogy távozzon a teremből. Egyedül - hangsúlyozom ki.
- Kinkella - hogy szikráznak a szemei.
- Igen? - kérdem negédesen. - Talán van valami probléma?
- Van - ragadja karon a fiút. - Némi elintézni valóm van a kölyökkel. 
- Nos, ezt sajnálattal hallom. Ugyanis szükségem van Gilbertre - közlöm némi együttérzést csepegtetve a hangomba. - Na de, miért is lenne most büntetésben?
- Ugyan miből gondolod...
- Ne tegyen fel olyan kérdést, amire tudja a választ - vágok a szavába.
- Lopni próbált - szűri a fogai között, majd a földön lévő könyvre biccent.
- Azt nem hinném, mivel engedélyt kapott a könyvek használatukra - habár ezt még Gilberttel nem tudattam. - Így indokolatlan lenne a büntetés, ezáltal ismételten megkérném, hogy távozzon.
- Valóban? - pillant gyanakvón Gilbertre, majd rám. Robinson Gilberthez hajol és bele suttog valamit a fülébe, de végül szó nélkül távozik.
- Jól vagy? - kérdem finoman Gilbertet, hisz továbbra is fal fehér a fiú.


Eshii2014. 06. 14. 21:19:16#30171
Karakter: Gilbert Gray
Megjegyzés: ~ Adrianának


Kettesével szedem a lépcsőfokokat az emeletre. Senki nincs a folyosókon, csakis én. Késésben vagyok a történelem óráról, s ha jól hallottam, akkor az öreg szatyor elment nyugdíjba s a hétfői – azaz a mai nappal – új tanárt kapunk. Emiatt még jobban görcsbe rándul a gyomrom. Remekül be fogok ám mutatkozni, ha már az első órájáról elkésem. Elintézem magamnak a hátralevő időmre, hogy újabb tanár szálljon rám.

Hevesen dobog a szívem, ahogy közeledek a terem felé. A gyomrom ököl nagyságúra zsugorodik, nyelni is alig bírok.  „Soha többé nem fogom hagyni, hogy pár falat kajáért bezárjanak a vécébe, mint hogy megverjenek… vagy… végtére is, így jobb. Bár belegondolva, hogy át kellett másznom a másik fülkébe, hogy ki tudjak jutni, már nem volt olyan kellemes. Azt pedig végképp nem fogom megkérdezni tőlük, honnan szerezték azt a széket, amivel kitámasztották az ajtót.

Gondolkodás közben végül odaérek az ajtóhoz. 2B6áll az ajtón. Második emelet, B folyosó, hatos terem. Az arcomat piszkálva állok előtte, s csak figyelem a kopott táblát. Piszkosul fog nekem fájni… Leléphetnék, de névsorolvasásnál kitűnne, hogy hiányzom, s a többiek jól tudnák, hogy nem betegség miatt. Késésért kisebb büntetés jár, mint lógásért. Hisz, ha megjelenek, bár később… csak nem olyan negatívum.

Két kézzel borzolok a hajamba, míg halkan morgok. „Szép az élet, itt lent vidéken.” csendül fejemben a dallam. Le kell nyomnom azt az átkozott kilincset, nem fog magától kinyílni se most, se később. Túl kell rajta esnem. Nem állhatok itt örökké! Nagyot nyelek, összeszedem minden bátorságomat, veszek egy mély lélegzetet… egy gyors, illedelmes kopogás, s be is nyitok meg se várva a választ. Túl ideges vagyok. Néma csend fogad. Az összes szempár rám szegeződik, de az arcokat nem tudom kivenni. Minden homályos, a vér az agyamba tódul, rettegek attól mi fog következni.

- Nos, késtél – szól hozzám a tanár, akit addig nem is veszek észre. Lehet, mert a fiúk között áll, a háta mögött összekulcsolt kézzel, ahogy nekünk kell, ha felállunk. Fiatal. Ha nagyon tippelnem kéne, huszonöt és harminc között van. Ilyen fiatal tanárunk még nem akadt, legalábbis az én itt tartózkodásom alatt. Nem tudom mit várhatok tőle, hogy mit fog cselekedni, hogy mennyire durva…

- Elnézést a késésért… - motyogom. Nem merek arrébb mozdulni, míg rám nem parancsol. Még egy rossz lépés nem jönne jól.

- Semmi gond, ülj csak le a helyedre – feleli, majd elindul az íróasztala felé.

Nem csak bennem rekeszti ezzel a mondattal a levegőt, hanem a többiekben is. Őszintén, soha senkitől nem hallottam még ilyet. Mindig gond volt, s csakis alapos alázás után ülhetett le az, aki késett. Végig nézem, ahogy a vastag faasztalhoz lép, s ujjbegyeivel a szélén simít végig, míg leül ő is a helyére.

- Ülj csak le – int a fejével a többi diák felé, ajkán halovány mosollyal. Csel lenne? Talán állnom kéne tovább, esetleg tényleg a helyemre ülnöm? De nem gondolhatja ezt komolyan! Ilyen egyszerűen elengedni… Azonban az vastag ajka, ami mosolyra húzódik s azok a szívig hatoló szemek végül arra késztetnek, hogy a lehető leggyorsabban siessek a helyemre.

Egyedül ülök az ajtó melletti sorban. Gyorsan lepakolok a helyemre, s levetem magam a székre. A szívem még mindig hevesen zakatol a mellkasomban.  

- Nos, akkor bemutatkozom még egyszer. Condrad Kinkella vagyok, az új történelem tanárotok. Mr. Edison a rossz egészségügyi állapota miatt nem tudja tovább folytatni az intézményben való tanítást, így én vettem át a helyét. Amit elvárok az a fegyelem és figyelem. Tudom jól, hogy nem mindenki rajong ezért a tantárgyért, szóval ne aggódjatok, nem fogok vértizzasztó munkatempót diktálni. – Meséli mindezt természetes könnyedséggel, a kellemes mély hangján, míg ajkán továbbra is egy halovány mosoly játszik.

 

×*~*~(¤)~*~*×

 

Az óra után gyorsan pakolom a cuccaimat össze, s próbálok a kis csapattal kivonulni a teremből. Sikertelenül. Mr. Kinkella az íróasztalának dőlve int nekem, hogy fáradjak oda hozzá. Az óra alatt – amit mellékesen még jobban élveztem, mint az öreg tanításai alatt -, teljesen lenyugodtam. No de akkor a szívem újra nekikezd az őrült tempónak, úgy érzem magam, mint egy vad, aki most készülnek leölni.

- Nem akartam az osztály előtt nagyon kérdezősködni… Gilbert, igaz? – kezd bele nyugodtan.

- Igen, tanár úr – felelem halkan. Nem tudok rajta kiigazodni. Ettől jobban pedig más nem ijeszt meg, a bizonytalanság már jó párszor megmutatta hatalmas erejét.

- Nos, szóval ott tartottam, hogy nem akartam kérdezősködni az osztály előtt. Több kérdésem is lenne. Elsőnek azonban, le szeretném szögezni, hogy nem kell tartanod tőlem, nem foglak se leszidni se megbüntetni – folytatja hasonló nyugodtsággal. Mellkasa előtt összefonta kezeit, s néha az egyikkel kissé felém int. – Miért késtél az óráról? – S mielőtt válaszolhatnék az addig is mozgatott kezét kissé felemeli, mutatóujját a plafon felé szegezi. – Őszintén ám!

- Bezártak a mellékhelyiségbe, mert nem tudták elvenni a kajámat s megverni. Miután becsengettek, elsiettek órára, nekem pedig ki kellett másznom – hadarom. Válaszul csak hümmög egyet, majd hátrafordul s a naplóért nyúl.

Tudom, hogy mindent bele kell írniuk: hány percet késtem, melyik óráról s miért. Persze a büntetés sosem kerül bele a hivatalos naplóba, amit a szülők is megnézhetnek. Persze, melyik szülő jön ide be? Szinte senki.

- Szóval ezért, értem… - dünnyögi. – Nem írtalak még be, a válaszodon múlott. Viszont legközelebb figyelj oda – írja alá, hogy ott voltam, míg én nagy szemekkel nézek rá. Mosolyogva néz fel a naplóból, majd zárja össze. – De ne mond el senkinek se, jó? Nem vetne rám túl jó fényt se a diákok se a tanárok között.

- De miért? – bukik ki belőlem a kérdés. Mérgemben az ajkamra harapok, de úgy tűnik, ezért sem fogok fenyítést kapni.

- Ezt majd egyszer, talán kifejtem neked, de most elégedj meg annyival, hogy mint első találkozásunk béli ajándékként kapod tőlem.

- Köszönöm…

- Nincs mit. Most pedig menj szünetre s ne késs el a következő órádról! – int fejével az ajtó felé, majd helyezi a vaskos naplót az asztalra. Nekem sem kell kétszer mondani, elengedett vadként sietek ki a teremből, hogy magányomban átgondolhassam mi is történt igazán.


Catgirl2013. 12. 03. 09:38:32#28465
Karakter: Daniel Groundre
Megjegyzés: Hatosukumnak~ xionoramnak~


Az ébresztő óra hangos fülsüketítő nyivákolással jelzi, hogy reggel 6 óra és ideje felkelni. Lecsapom a vekkert és morgolódva fordulok az oldalamra. Utálom a reggel és azt még jobban, hogy új suliba kell mennem. Latolgatom, hogy az első nap beteget jelentek, de ennek körülbelül a foghúzást elkerülni, ha a gyökér teljesen elsorvadt. Éppen gyűjtöm az erőt, hogy fel kelljek, amikor kivágódik szobám ajtaja és húgom nagy visítás közepette rám ugrik. Mondanom sem kell, úgy nyekkenek akár egy macska, akit kivágtak az ajtón a szabadba. Felnyöszörgök tiltakozóan mikor kissé gyomrozni kezd.

- Annabell szállj le rólaaam! – nyöszörgöm hisztisen, mint akinek meg van a havija, de húgom nagy örömmel kezdi piszkálni az arcomat mire nem tetszően nyüszögni kezdek. – Naaaa! – durcázom be.

- Ne hisztizz már Daniel! Tök érdekes hogy új suliba kerülünk most miért vagy ilyeeen? – nevet olyan akár egy energia bomba, ami rólam reggel nem mondható el. – Gyere már kész a reggeli anyáék is várnak ránk. – kuncog, azzal legurul a hátamról és elkezd kirángatni az ágyból aminek az eredménye hogy a francia ágyam egyik végén elegánsan a földel kerülök közelebbi viszonyba.

- Várjál csak majd én, ha felkeltelek azt visítva fogod észrevenni! – morgom és felülök. Képes felemet simogatom, ami csókolózott a földel. – Na, sicc, ki, mert a végén kiugrik valami seme a szekrényemből, aki téged is betámad.

- Ha-ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy drágám. – mondja, nevetve majd felkászálódom és nyelvet öltök, mint, egy ötéves kisgyerek. Erre kapok egy puszit és Annabell már ki is reppen az ajtón.

Megrázom fejemet és elmosolyodom. Imádom a húgomat, de néha tényleg el kellene, fenekelni a drágát, csak hogy, érezze a törődést. Bezárom az ajtót és odabattyogok a szekrényemet. Előveszek egy fekete pólót, fekete farmert és persze bokszert meg zoknit. Besétálok a szobába, hogy arcot mossak, hisz ezzel kell kezdeni a napot. Megnézem nem-e vagyok, borostás mikor megbizonyosodom, nem kell borotválkozni, kisétálok a fürdőből. Gyorsan felkapom magamra a ruhadarabokat és kis sóhajjal lesétálok. Édesanyámék és húgom már az asztál ülnek, lehuppanok a szabadon maradt székre.

- Jó reggelt. – szusszanton édesanyáménak mire anya rám mosolyog és apa is. Na, ezeknek meg mi mosolyogni valójuk van?

- Jó reggelt fiam izgulsz a mai nap miatt? – néz, anya kérdőn mire elmosolyodom és bólintok. Húgomra sandítok ő is be van már sózva.

- Szerintem nem sokat fogok reggelizni, mert Annabell nagyon be van sózva. – sóhajtom és gyorsan megcsinálom a szendvicsemet. Majd gyorsan beleharapok és rágni kezdem a szerencsétlen falatot a számban.

- Most miért? Te nem vagy kíváncsi az új iskolára? – néz, kérdőn majd kisurran mellettem felvenni a cipőjét. Remek megrázom, a fejemet intek anyáéknak és kisuhanok, felhúzom a tornacipőmet és felkapom a táskát.

Elindulunk a jó madár húgommal és mosolygok egész szép az idő. Az is feldob, hogy új embereket ismerhetek meg hisz az mindig boldogító érzés. Bár kicsit félek is hisz ki tudja, kivel fogok összefutni így elsőnek bár biztos nem egy tömeggyilkossal. Felsóhajtok, magamban majd megérkezünk a suli elé és összenézzünk húgommal. Bökök a fejemmel, hogy menjen, előre majd mikor megindul, megyek utána. A rengeteg sok új arc nekem zavarba ejtő nagyon sokan megbámulnak minket, de inkább tudomást sem veszek róla. Bemegyünk az épületbe és megnézzük az órarendünket. Elkísérem húgomat a terméhez majd mosolyogva intek és elindulok a sajátomhoz. A folyosón egy széna szőke hajú, sötétkék szemű srác fixírozz végig, ami kissé fura, de csak nyelek nagyot és megyek tovább. Mikor belépek, minden szempár rám szegeződik, ami elég zavarba ejtő így el is pirulok egy kicsit. Majd az egyik leghátsó padba telepszem az ablak felőli oldalra. Felszusszanok és kiszedem a tankönyveket meg a füzetet. Nézelődök elég vegyes az osztály, de úgy látom több a fiú, mint a lány. Becsengetnek órára, ami történetesen magyar óra lesz. Hipp-hipp hurrá! Nagyon jó lesz körülbelül, mint egy foghúzás. Kipillantok az ablakon majd neszelésre leszek figyelmes. A széna szőke hajú srác dobta le magát mellém, ami igazán meglep hisz őt mondanám a suli nagymenőjének. Rám pillant és egy szívdöglesztő mosollyal ajándékoz, meg amibe bele is vörösödöm.

- Szia! A nevem Hatosuku Ryousuke. – nyújtja felém kezét, amit én el is fogadok és kezet rázok, vele miközben szemeibe nézek folyamatosan.

- Szia! Az én nevem Daniel Groundre. – mosolygok szinte gyermeteg arccal, amire megvillan tekintete vagy csak én képzeltem be magamnak? Megrázom fejemet talán túl élénk a fantáziám az a baj.

- Jó reggelt osztály! Mai óra magyar irodalommal kezdődik és az új diákunk bemutatkozásával. Daniel kérlek, állj fel és mutatkozz be vagy mesélj valamit magadról. – mosolyog, kedvesen mire zavartan felállok és szétnézek.

- Sziasztok! Daniel Groundre vagyok 22 éves és szüleimmel valamint húgommal élek. Nem rég költöztünk ide sok felfedezni való vár rám. A közeli étteremben fogok dolgozni, mint szakács, pék és cukrászként. – mondom, majd leülök és felszusszanok, mindenki kedvesen mosolyog, a szöszi pedig nagyon méregetni kezd. Azt hiszem szép kis iskolai és munkahelyi napoknak nézek elébe.


Lee2012. 03. 23. 21:16:12#20028
Karakter: Kazuya Mishima
Megjegyzés: Tanárúrnak


 Elmosolyodva megyek fel boxeremért és pizsi nacimért. Meg dezodoromért persze majd ahogy bemegyek tanár úr lakásába becsukom ajtaját majd bemegyek a fürdőbe leteszem a mosógépre a boxert nacimat és a dezodort. Majd elkezdem a  kádba engedni a vizet. Meg nézem hogy milyen meleg a víz pont jóra sikerült. Amíg töltödik a kádba a  víz kimegyek tanár úrhoz egyik kedvenc sorozatom megy a tévében ahogy kanapé mellé állók ad kis helyet elmosolyodok és leülök a macskája rám néz megsimogatom gyengéden erre dorombolni kezd kissé a kis aranyos.

 

-         Nem is gondoltam volna hogy ön is szereti ezt a sorozatot- mondom mosolyogva a tanár úrra

-         Igazából nem rég kezdtem nézni nem rossz- mondja rám nézve egy pillanatra közben a cicája az ölembe mászik.

-         Én már kétszer láttam-mondom mosolyogva- na mi van aranyos?- kérdem a cicára mosolyogva és simogatni kezdem majd megpuszilom

 

Még kicsit beszélgetünk és viccelődünk majd bemegyek a fürdőbe elzárom a csapot és becsukom a fürdő ajtaját majd beülök a fürdő kádba lassan lefürdök és megmosom a hajamat majd leengedem a vizet és megtörölközök és megszárítom hajamat majd felhúzom a  boxert és a nacimat majd befújom magamat a dezodorral majd kimegyek megkérdezem hogy megnézhetném-e itt ezt a kis részt-e. Tök normális kedves mert mosolyogva megengedte sőt még egy sört is hozott nekem. Kinyitottam majd koccintottam vele és ittam vele majd letettem az asztalra a cicát kezdtem közben simogatni mikőzben nézem a sorozatot. A cica elnyullík kettönk ölében és dorombolva alszik el. Csillogó szemekkel nézek a cicára annyira aranyos a kicsike majd tovább nézem a sorozatot és beszélgetek közben  a tanár úrral pár poént elsüt ezeken nevetek jókat. Majd mikor vége a sorozatnak még nem fogyott el a sör amig elfogy viccelődünk beszélgetünk. Tök jól elvagyunk nem hittem volna hogy egy tanárral ilyen jól ki fogok jönni. Majd elköszönök mosolyogva megköszönök neki, mindent és viszem mindenemet a lakásomba majd mikor felérek bemegyek és lepakolok bezárom az ajtómat majd ezután eszek kicsit majd lefekszek pihenni de még nem tudok. Így elkezdek tévét nézni találok egy billiárd mérkőzést azokat nagyon szeretem sosem értettem miért tetszik ez a sport. Mindig kikapcsolodtam tőle. Majd lassan lassan elalszok és reggel felöltözök majd rájövök hogy már nálam is van víz így fogat mosok és befújom magamat dezodorral parfűmmel majd bepakolok és elindulok a suliba közben veszek magamnak három liter energiaital. Egy litert már út közben megiszok. Ma nem a kocsimmal jöttem nem akartam feltünösködni a ferrarimmal. Átvészelem az unalmas órákat ahol a  tanároknak be kell mutatkoznom . Ugyanaz a monoton szöveg már az osztály is unja látom. Legalább nem csak én unom ez jó jel… Ahogy az utolsó óra tesihez ér az idő lassan bemegyek az öltözőbe átöltözök és lemegyek a kondiba ahol bemelegítek és elkezdek sújzozni ezután a kis bemelegítés után elkezdek fekvő padon 90 kilóval szériázni. Ezután jön az evezőpad ott max súlyon szériázok ezután nyújtok és iszok pár korty buborék mentes ásvány vízet. A csajok jönnek be beszélgetni közben és bambán nézik hogy hány kilóval nyomom a fekvőpadon majd jön egy hívásom. A menedzserem az hogy Hitman nevű pankrátor kollégám szörnyű balesetet szenvedett. Ahogy vége az órának bemegyek a kórházba egy doboz csokit viszek magammal és ahogy bemehetek hozzá odaadom neki és elkezdünk beszélgetni még nincs nagyon magánál látom. Szerencsétlen…Eltört mindkét lába és jó pár bordája.

 

-         Mitörtént?- kérdem ránézve és az ágy melleti székre ülök

-         A sofőr elbambult és belénk jöttek a sofőr meghalt én nekem két lábam eltört és három bordám is eltört- mondja rám nézve

-         Részvétem barátom jó bulást remélem hamar rendbe jösz- mondom ránézve látom bólint egyet- jött már be valaki?- kérdem ránézve

-         Igen pár Diva pankrátor és a főirányítósági tagság- mondja rám nézve

-         Értem…- mondom ránézve

 

Még kis ideig elbeszélgetünk majd elköszönünk és elindulok haza ahogy beérek lépcsőházba találkozok az osztályfőnökkel amik el nem érjük a lakásunkat beszélgetünk mosolyogva de ő hamar eléri az ő lakását sajnos. Ott még beszélgetünk szoba jönnek majd a dolgozatos témák is a tanterv is. Érdekes ember jól el lehet vele beszélgetni. Majd elköszönünk és felmegyek a  lakásomba.


Felicity2012. 03. 19. 18:07:01#19956
Karakter: Yuichi Tate
Megjegyzés: Pankrátor diákomnak


A nyári szünetnek nagyon gyorsan vége lett és mehetek vissza tanítani. Szeretem csinálni, de még jó lett volna egy hónap szabadság főleg, hogy idén nagy örömre még osztályfőnök is leszek aminek nagyon nem örülök, de hát nincs mit tenni. Igen morcosan megyek suliba, mert az évnyitókat még nagyobb faszságnak tartom, de így főleg muszáj ott lennem. Na meg nekem már egy hete értekezletek voltak, amit még inkább utálok. Beérve megkeresem az osztályom, akiket persze tanítottam eddig is csak az osztályfőnökük nem voltam egészen eddig. Odaérve nagyon örülnek nekem, azért ezen picit elmosolyodom. Köszönök nekik, és rögtön kiszúrom az új diákot Kazuyát. Az előző sulijából kirúgták. Nagyon ajánlom neki, hogy nálam ne balhézzon, mert megbánja. Az unalmas évnyitó után bemegyünk az osztályterembe. Felülök lazán az asztalra, amíg bemutatkozik az új kis jövevény. Igen jól nézz ki milyen kár, hogy a diákom.  A csajok persze nem bírnak magukkal a fiúk meg már most féltékenykednek rá. Figyelmesen hallgatom, amiket mond, majd amikor közli, hogy pankrátor már a fiúk is őrjöngeni kezdenek, de én csak egy fintort vágok. Utálom ez a fajta sportokat. Leülök a székemre, innét nem érdekel túlzottan, amiket mond inkább az aktáját lapozgatom viszont arra felkapom a fejem, hogy bemutató lesz. Elég érdekesnek találom, hogy az igazgató csak úgy belement, de hát ő tudja.

Lemegyek én is, de csak úgy 5 percet maradok ez tényleg nem az én világom. Elmegyek cigizni meg kávézni addig, és egy könyvet olvasok, majd felmegyek a tanterembe. Hála a bemutatónak tényleg mindenki meg van örülve. Most komolyan csak engem hagyj ennyire hidegen?

- Jól van most már mindenki nyugodjon le. – szólok rájuk, mire azért nagy nehezen de befogják. Ismernek engem. Tudják, hogy laza vagyok és jófej, de csak akkor, ha viselkednek és velem nem jó ujjat húzni. Körbenézzek és látom a kis sztárocskánk nincs itt.

- Na jó akkor névsorolvasás. – el is kezdem, de most az jobban érdekel mikor is fog megérkezni ő. Már lassan az ő neve jönne, amikor befut.

- Elnézést, ha késtem- itt csak én késhetek.

- Elnézve, de máskor ne forduljon elő. Most ülj le majd nap vége után gyere hozzám. – leül, én meg folytatom a névsorolást. Ma csak osztályfőnöki órák vannak így elmondom mi lesz az évben meg hasonlók. Mindig nehéz visszarázódni mind a diákoknak, mind a tanároknak is, de most hogy itt vagy ez új kölyök még nehezebb és nem egyszer kell rájuk szólnom. Rohadtul nem bírom, ha nem figyelnek rám.

Szünetekbe persze engem is megrohamoznak, és pár szót váltok velük majd a dohányzóban kötök ki. Szerencsére ma csak 3 óra van ez bőven elég. Utána oda is jön hozzám Kazuya.

- Miről akar velem beszélni? A késésről? Ígérem máskor igyekezni fogok csak tudja a mérkőzés. Látta? – kérdezi kíváncsian.

- A késésről csak annyit, hogy nem bírom, de elnézzem ez még csak az első nap vissza kell rázódni. Amúgy meg nem láttam, vagyis voltam ott pár percet és kész. Tudod engem nem érdekel az ilyen. Szerintem semmi értelme nincs és nagyon remélem, azért ez nem lesz állandó. Nem igen díjaznám, ha emiatt késnél. Remélem világos voltam. – fejtem ki.

- Nem fog ezzel nem lesz gond. Szeretne még valamit? – hmm látom nem igen tetszett neki az amit mondtam.

- Nos csupán annyi, hogy azért nem harapók, és ha bármi kérdésed van csak fordulj hozzám. – kacsintok rá. – Amúgy azért remélem itt nem fogsz balhézni. Nem akarok bunyót, ha gondod van inkább szólj nekem rendben van? – vonom fel a szemöldököm.

- Kösz és én sem akarok balhézni. Nem én kezdtem, de nem tűrök el mindent, de azért igyekszem. – ígéri meg.

- Nagyon helyes. Nos akkor mehetsz. Holnap találkozunk. Szia. – intek és el is megyek haza.

Nem tudom még hova tenni a szöszit, de remélem tényleg jól kifogunk jönni. A nap további részében tovább írom a tantervem, majd később kajálok és lefürdök. Csak egy térdnacit veszek fel. Elterülök a kanapén és egy sör na meg a macskám társaságában tévézni kezdek egészen addig amíg nem kopognak. Felállok majd ajtót nyitok. Nagyon ledöbbenek, hiszen az új tanulómmal találom szembe magam.

- Hát te? – nézzek rá döbbenten, és persze most se vettem fel felülre semmit.

- Sensei? Huu nem is figyeltem, hogy a maga neve van kiírva. Ezt a meglepetést. – nevet fel. Szóval ő költözött be a harmadikra gondolom.

- Ez tényleg az. Te költöztél be a harmadikra akkor? – kérdezek azért rá.

- Igen én. – bólint.

- Nos és miben segíthetek? – kérdezek rá.

- Ez elég ciki. Szóval nincsen víz és az én szintemen nem találtam senkit. Érdekelne, hogy magánál van e és ha igen lefürödhetek e? – kérdezi kissé zavartan.

- Édes vagy. – nevetek fel. – Gyere be eddig volt víz, de mindjárt megnézzem. – be is megyünk én egyenesen a fürdőbe. – Nálam van víz. – szólok ki és ki is megyek. – Hozd a cuccod, és akkor fürödj le. – borzolom meg a haját.

- Nagyon szépen köszönöm. – mosolyog rám édesen. Hmm nem mondanám meg róla, hogy pankrátor olyan kis édes meg helyes. Mindig azt hittem rosszarcú kemény fickók szoktak lenni, de ő messze van attól.

- Ugyan semmiség. – villantok meg én is egy mosolyt. Nyitva hagyom az ajtót és elterülök a kanapén, amíg ő elmegy a cuccaiért. Milyen érdekes egy nap ez.



Szerkesztve Felicity által @ 2012. 03. 19. 18:11:57


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).