|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2014. 12. 22. 19:14:12 | #32128 |
 Karakter: Kevin Harlan
Reménykedve nézek rájuk, bízva benne, hogy valamiféle csoda folytán, majd optimális választ kapok, és kiderül, hogy nekem mégsem kell elmennem velük arra a partyra. Rengeteg dolgom van, amiket eddig még mindig csak halogattam és halogattam. De ezzel így nem jutok egyről a kettőre, és ami a többi embert illeti, talán jobb is lenne, ha maradnék szépen a seggemen. Nincs rám nekik ott szükségük, áne, hogy tanulás terén is úgy elvagyok havazva, mint Alaszka.
- Hát persze hogy nem kell, nyugodtan megvárhatsz minket a szállodában, öcsi.
Ha nem lenne itt ennyi ember és én nem lennék ennyire zavarban tőlük, akkor most elvigyorodnék, mint valami lüke kisiskolás. Végül is, ha úgy vesszük, akkor elég nagy vagyok már az önálló döntések meghozatalához. Nem kötelezhetnek valami olyasmire, amit nem akarok. Azt meg, hogy hajnalig fent maradjak, egész határozottan nem akarom. Nem, nem és nem.
A világért sem akarok morgósnak tűnni, vagy olyannak, akinek mindig van valami baja, de nem tudom megállni szó nélkül, hogy valaki az alkarját a nyakam köré fonja. Kényelmetlen, zavaró, idegesítő. De legalább nem ismeretlen teszi ezt, hanem...
- Manny! Engedj el, különben szétrúgom a segged!
Nem lehetek túl fenyegető, ha ezek után képes a hajamba borzolni és csókot nyomni a fejemre. Most komolyan, a többiek lélekben is itt vannak, vagy csak testben, hogy mindezt szó nélkül hagyják? Biztosan mókás látvány lehet, de ezt most tényleg nem én kezdtem. Legalább közbeszólhatnának, hogy ne piszkálja a kisebbet.
- Márpedig én azt akarom, hogy gyere te is – nevetve mondja és az arcát az enyémhez simítja. Csiklandoz a haja, de a bőre az kellemesen meleg. - Ha ő nem jön, akkor én sem. - Ezt nem mondhatja komolyan.
Testvérem arcán egy jól látható fintor fut át. Nem hiszem el, hogy most tényleg ez történik.
- Hallottad, Kev.
Nem. Ki van zárva. Alkalmi süket vagyok. Owen egyszer már megengedte és azt mondta, maradhatok, akkor meg ne változtasson a döntésén! Ez így nem fair!
- Hallottad, Kev – ismétli Manny, én meg hagyom, hogy felhúzzon a székből és magamat megadóan követem. - Kezdődjön az IHB!
Nem tudom, mi az! Nem is akarom tudni, mi az! De nyilván így is úgy is meg fogom tudni, mi az!
- Az meg mi a franc? - kérdezek rá őszinte kíváncsisággal, és már az sem érdekel, hogy nekem is mennem kell. Mindketten beülünk, de azt hittem, hogy megvárjuk a többieket is. Általában, ha megyünk valahová, akkor azt együtt tesszük, és nem külön-külön. - És a többiek?
- Egyszerre csak egy kérdés, és most én jövök. Hol is lesz a party?
- Vigyen minket a Garn Hall-ba – mondom, remélve, hogy jó nevet adtam meg. Valami ilyesmi rémlik, tévedni meg ritkán tévedek. Manny mellettem kényelmesen hátradől, elnyúlva, szétdobált karokkal, amik közül az egyiknek a súlyát a vállamon érzem meg.
- Majd jönnek ők is, nyugi.
- Nem értem miért rángattál el magaddal, tele volt az öltöző csajokkal, és különben sem vagyok úgy öltözve – morgolódok olyan halkan, hogy csak ő halljon engem, és a sofőr ne. Tenyerét a fejemre simítja, nem tetszik, mert tudom, hogy ezután mi jön. Mérgesen meredek rá, mert már megint, a mai napon ki tudja hanyadik alkalommal túrta össze a hajamat.
- Először is, a csajok nem számítanak, ha barátról van szó, ezt te is tudod. Másodszor pedig...- nem szeretem, ha megbámulnak, vagy végigmérnek, és ezen az sem változtat, ha nem egy idegen teszi, hanem egy olyan személy, akit ismerek. - Kurva jól nézel ki, ne aggódj.
- Micsoda bók – húzom el a számat, az ujjaimmal simítgatva széttúrt hajamat. Eddig sem voltam alkalmas egy ilyen kaliberű partyra, de ezek után még ahhoz is túl kócos vagyok, hogy madárijesztőek elmenjek. Fizetés után kiszállunk, noha én még szívesebben maradnék bent a kocsiban. Az emberek már csapatba verődve tömörülnek, arra várva, hogy bejussanak oda, ahová engem rendszerint vonszolni kell. Hangosan dübörög a zene, de ehhez már hozzászoktam, ahogyan a tömeghez is kezdek lassacskán. Fellelkesülve szemezek a kezembe nyomott koktéllal, annak a tudata meg egyenesen megnyugtat, hogy legalább egy valaki itt van mellettem. Még mindig a vállamon nyugszik Manny keze, tekintetem elvándorol, oda, ahol emberek tobzódnak rémisztő extázisban, és minden annyira idegenül hat, egy kicsit sem illek ide.
- Látod? És te ezt akartad kihagyni?! Odanézz, ott van Beyoncé – int poharas kezével a nő felé.
- Hú!
- Hú bizony. Ott meg Eminem a feleségével... Az ott Nicki Minaj... Micsoda popularista összejövetel, sehol egy normális rock banda.
- Annak itt vagyunk mi – jelentem ki büszkén kihúzva magam.
- Mondasz valamit. Hohó! - csalódottan meredek a kezében tartott pohárra, amit félmásodperce vett el tőlem. - Nincs pia, kicsi Kev. Owen elpicsáz, ha meglátja.
- Na, csak egy kicsit... Olyan finomnak néz ki...
Meg sem várva a válaszát gyorsan kikapom kezéből a poharamat és arrébb sasszézok tőle, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést az alkohollal. Megint körülnézek, lassan kortyolgatva a löttyöt, ezt sem szomjoltásra találták ki. Túl szirupos és édes. Fintorogva indulok el a tömegben. A kiüresedett poharat lepakolom és a lehető legmagabiztosabban totyogok Eminem közelébe. Ő is ugyanúgy ember, mint én. Biztosra veszem, hogy szán majd rám pár percet.
Akkor most mély lélegzet jön. Rémlik, hogy egyszer már láttam valami ilyesmit a tévében. Ott is mély levegőt vettek és nagyon odafigyeltek minden apró kis részletre. Ingemet igazgatva szívom be a levegőt és megszólalok, még mielőtt inamba szállna a bátorságom. Egy autogram azért csak autogram. Ilyen lehetőségem meg nem lesz még egyszer. Ki kell használni, ha már egyszer megadatott.
Az egész jobban is sül el, mint ahogy elterveztem. Beszélgettem is vele és csak háromszor gabalyodtam bele a saját mondatomba. Ennek örömére, és mert persze a többieknek se híre, se hamva, iszok még néhány pohár valamit. Néhányat be is tudok azonosítani: Vodka-narancs, narancs-vodka, narancs magába, Gin Tonic. Az utolsó előtti ízvilága a legjobb. Ez a Gin Tonic valami ritka keserű, nem is értem, minek iszom, ha egyszer nem ízlik. A poharat leteszem, ami nagyot koppan, nyilván elméreteztem a távolságot, de legalább nem löttyen ki semmi sehová. Elmélyülten tanulmányozom a csuklóm köré fonódó ujjakat, amiknek tulajdonosa a kijárat felé támogat, miközben megállás nélkül zagyvál nekem össze-vissza mindent. Negyedét sem értem meg annak, amit mond, de, hogy ez neki ne tűnjön fel, csak bőszen bólogatok mindenre és néha bölcsen hümmögök egyet. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, de ha késő van, akkor a többiek úgyis szólnak nekem. Vagy nem...? Követem a pasast, akinek keze csuklómról már jóval lejjebb siklott és megállapodott a derekamon. Büdös, nincs ízlése a kölnikhez, ez is valamilyen pacsuli, olyasmi, amit Owen is használt még nagyon-nagyon régen. Meg is osztanám ezt vele, ha egy kéz nem markolna már megint rá a felkaromra.
- Kevin? - ez gyanúsan olyan, mint Manny hangja. Pislogva fókuszálom be az arcát, ráncolja a homlokát, amit adott pillanatban most halálosan viccesnek találok, de csak egy mosolyra futja, mert ő meg úgy mered rám, mint aki menten agyvérzést kap.
- Szijjja – köszönök.
- Teljesen részeg vagy – állapítja meg és a mellettem állóra néz. - Te meg hová viszed őt?
Levegőzni! Ezt még én is tudom. Akár tőlem is megkérdezhette volna.
- Nyugi – huss, egy kéz el. - Nem akartam semmit, csak gondoltam kikísérem...
- Kikíséred, mi? Húzz a francba, mielőtt betöröm az orrod!
Ez elment és még csak nem is szólt nekem semmit. Meglepetésemre nem fogok padlót, helyette valaki nyakába csimpaszkodok. Manny illata legalább kellemes, fejemet a mellkasára fektetve sóhajtok fel.
- Szia...
- Szia, te kis piás. Az ember nem figyel rád, és te azonnal bajba kevered magad, mi? - derekamat átölelve simítja tenyerét a fejemre. - Gyere, visszaviszlek a szállodába, mielőtt a bátyád meglát így.
- De én még tááááncolni szeretnéék... Tááncolniii...
Felsóhajt, de enged nekem és ahelyett, hogy elcibálna innen, lassú ringatózásba kezd. Nem t'om miért, de van egy sejtésem, hogy mi ketten egészen máshogy definiáljuk a tánc fogalmát.
- Megfelel, kis hülye?
- Igennn... - motyogom arcomat a mellkasába fúrva, csukott szemekkel sóhajtok fel, kezdem rosszul érezi magam.
- Nyuszifül, az ágyadban nem kényelmesebb aludni? Ideje indulnunk.
- Jó... jó... Csak még egy italt...
- Na persze.
Lelkes kábulatban hagyom, hogy magával húzzon ki az ajtón, a taxihoz már az ölében szállít le, nem mintha olyan lassan botladoztam volna utána. Véleményem szerint egészen jól tartani tudtam vele a lépést. Az ölébe mászva temetem arcomat a nyakába, nem hideg a bőre, nem hűt szemernyit sem, de így kevésbé szédülök. Rövid az út, fel sem tűnik, hogy már megérkeztünk, csak akkor, amikor lepakol az ágyra.
- Táncolniiii...
- Nincs több tánc, inkább aludj!
Figyelemmel kísérem minden mozdulatát. Azt is, ahogy lecibálja a cipőmet, de az ingem levételéhez már segítőkészen nyújtom a karjaimat, a nadrággal pedig még én is elboldogulok. Egyszerre vagyok mérhetetlenül álmos és nagyon-nagyon éber. A zoknimat is magamon hagyva helyezkedek el kényelmesen. Puha ágy, öblítőillatú párnákkal és takaróval.
Lusta mosollyal figyelem az arcát és azt, ahogy betakargat.
- Szia Manny. Képzeld kaptam Eminem-től egy autogramot...
- Tudom, már elmondtad néhányszor.
- És táncoltam is...
- Igen, velem.
Karjaimat a nyaka köré fűzve pislogok rá fel. Hát, ha vele táncoltam, akkor vele táncoltam. Nekem nem rémlik, de neki elhiszem. Hozzám hajolva érinti száját a homlokomhoz, a szemhéjaimhoz és az ajkaimhoz. Alig érint, fel sem fogom és ő már el is hajol. Elnyomok egy ásítást, míg távolodó alakját figyelem és tovább fészkelődöm az ágyban.
***
Lüktet a koponyám, de a fejemet mégis könnyűnek érzem, zsibbadtan szorítom össze szemeimet. Legalább azok ne fájnának.
- Áúúú! - szisszenek fel és a fejemet fogva görnyedek bele a tenyereimbe.
- Megérdemled – válaszolja Manny. Nem fordulok felé, mert attól tartok, hogy akkor már nem csak a fejfájással adódnának gondjaim.
- Mi történt? - kérdem megtapogatva fájó szemeimet. - Szétrobban a fejem...
Egy csésze kávéval a kezében ül le az ágy szélére. Most nagyon nincs gyomrom a kávéhoz, sőt, semmi máshoz sem.
- Leittad magad, Eminem-mel haverkodtál, részegen táncoltál, felszedtél egy buzi pasit, megmentettelek, aztán velem táncoltál részegen, végül elhoztalak, nehogy Owen meglásson ilyen állapotban.
Laposan pislogok rá és szép lassan megemésztem a hallottakat. Én részegen? Soha többé nem iszok, ha ennek ilyen következményei vannak. Ami meg a többit illeti!
- Várj... - nem köpöm ki a kávét, így inkább lenyelem. - Egy buzi pasit?
- Látom kiszűrted a lényeget – vigyorog rám. - Remélem én nem festek ilyen fosul, mint te – kísérleteit, miszerint lesimítja a hajamat, egész hamar feladja. Nem éri meg a vesződést, nekem elhiheti.
- Buzi pasi? - kérdezek rá újra, hátha valamit félreértettem, vagy hátha csak szívat ezzel, mert tudja, hogy semmire nem emlékszem az estéből.
- Jah. A kijáratnál értelek utol titeket. Ha nem lettem volna résen, most rojtosra kefélt seggel üldögélnél valahol, kis husom.
Eléggé vizuális vagyok és ezt most megpróbálom nagyon nem elképzelni.
- Hhh... Hánynom kell!
- Ott a fürdő – int kezével az ajtó felé. Kezébe nyomom a poharat és kirobogok. Ezt a napot nem épp a vécé fölött öklendezve akartam kezdeni. - Gondolom, akkor a sajtos rántottát sem kéred? - émelyegve térdelek le a hideg csempére. Pár pillanatig eljátszadozom a gondolattal, hogy végighasalok hűsítési célzattal, de aztán hamar elvetem. A keserű ízt a számban vízzel öblítem ki. - Na látod, ez az IHB. Iszunk, hányunk, belefekszünk. Most már tudod.
Erre, ha megengedi, akkor inkább nem mondanék semmit. Én akkor csak rákérdeztem, hogy mit jelent, azt egy szóval sem említettem, hogy tapasztalni is akarom. Lezuhanyzok és megpróbálom rendbe szedni magamat annyira, hogy az elfogadható legyen. Hajamat elrendezem és egy köntöst felkapva totyogok ki, ahol Manny már vígan reggelizik. Nem létezik, hogy ő nem ivott semmit, akkor meg mitől van ilyen kicsattanóan jó kedve? Villáját lóbálva üdvözöl, zsírosan és kolbászosan, amitől nekem még a maradék életkedvem is elmegy.
- Kolbászt? - tenyereimet a számra szorítva nyelek vissza egy újabb hányingert. Leülök az egyik székre, a reggeli most a legutolsó, amit akarok.
- Te ezt élvezed?
- Mit is? A reggelit? Tojást? - kínál tovább, mintha misem történt volna.
- Hogy szívatsz engem!
- Ja, hogy azt? Naná! Na igyál egy kis hideg tejet, ettől jobban leszel, és itt van aszpirin is, vedd be szépen.
- Kösz – morgom hagyva, hogy a kinyújtott tenyerembe nyomja a bogyót, a pohár tejet pedig önként veszem el tőle. Vele ellentétben én nem vívok ádáz küzdelmet a gyógyszerekkel, így gyorsan bekapom és hogy megelőzzem a keserű utóízt a pohár tartalmát is félig kiiszom. Kezemet kinyújtva az asztalra fektetem, a fejemet pedig az alkaromhoz nyomom. Ha minden igaz, akkor maximum fél óra és a gyógyszer hatni kezd. Addig meg eljátszom, hogy láthatatlan vagyok.
Nyögve tápászkodok fel, egy egyetemista veterán leharcolt letargiájával és komótosan nekiállok összeszedni a ruháimat. Arcomhoz emelve szagolom meg őket, majd fintorogva távolabb tartom magamtól. Mindegyik büdös, ki van zárva, hogy én ezeket még egyszer felvegyem. Töprengve állok meg az ajtóban és visszafordulok. Én most akkor szépen kölcsönloptam Manny köntösét?
- Owen még alszik, erre mérget is vennék, te meg, bár nem nézel ki olyan „fosul”, mint én, pont elég nyúzottnak tűnsz ahhoz, hogy aludj még. Ezt meg – intek a köntösére, amit felvettem – kölcsönvenném, és köszönöm, hogy az este megmentettél egy nagyon kellemetlen reggeltől.
Vérszegény mosollyal intek, aztán uzsgyi, átsietek a szobámba, ahol első dolgom levetődni a bevetett ágyra. Nagyot szusszanva fúrom bele arcomat a párnába. Ennek is öblítőillata van. Kezemet lelógatom a földre, ahol a táskám is van, csukott szemmel kotorászok és előhalászom a telefonomat. Nem vakítóan éles a fénye, de pont olyan erősségű, hogy az kellemetlen legyen a már amúgy is fájó szemeimnek.
Owen írt öt üzenetet és csak háromszor hívott fel. Nem értem, miért az üzenetekkel kezdte?
A válasz persze magától értetődő, ő soha semmit nem csinál úgy, ahogy azt kellene.
Nem várom meg, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, az még hosszú idő és egyébként sem vagyok fáradt annyira, hogy el is tudjak aludni. Nyújtózkodva pakolom ki a mai napi ruháimat és gyorsan felkapkodom őket. Összehajtom a köntöst és az egyik szék háttámlájára teszem.
A falnak támasztott gitárhoz lépek, ami egy zöldes vászonba van beletéve. Lenne pénzem egy normális tokra is, de ezt szoktam meg hozzá. A gitárra egyébként is vigyázok, annak ellenére, hogy nem a legbiztonságosabb a tokja, egyetlen karcolás sincs még rajta.
Felveszem a földről és az ágy közepére kuporodva ülök le törökülésbe. Kihámozom és egy idült kis mosollyal végigsimítok rajta. Nem tudom hol hagytam a pengetőt, nem emlékszem rá, hogy kinek adtam oda, ha oda adtam egyáltalán valakinek. Körmeimmel pengetem meg a húrokat, elszoktam már ettől, azt hiszem tizenhat éves voltam, mikor legutóbb így gitároztam. Még ezt is Owen adta oda, ezen tanított meg játszani, amit utána rám is hagyott, mert ő áttért egy valamivel komolyan hangszerre. A hangszeremet magam mellé teszem és az ujjaimmal kezdek el dobolni a térdeimen. Úgy igazán nem is tűnék most mihez kezdeni. A tanuláshoz nem füllik a fogam, a rajzolással pedig semennyit sem haladtam még eddig. A szekrényhez sétálva emelem fel a mappámat és annak tartalmát kiszórom az ágyra.
Portrék, tájképek, állatok és kezdetleges vázlatok sokasága.
Ujjak furakszanak tincseim közé, míg egy tenyér fejem tetején meg nem állapodik.
- Mit csinálsz, Kev?
Fintorogva próbálom meg egyik kezemmel lelapítani a hajamat és a másikkal a lapok halma felé intek. Manny az egyetlen, akiről még nem készült egyetlen rajzom se. Van már egy vázlatom róla, fekete-fehér, kusza vonalak és radírozások tömkelege. Előtúrom a lapot a többi közül, szélét az ujjaim közé csippentve felemelem és Manny arcához emelem az egészet, összehasonlításként. Számat beharapva elemzem, ezt elrontottam, nagyon, de nem menthetetlenül.
- Gyere – kérem halkan, odébb mászok, előre nyújtom a kezem. A rajztábla az ölemben van. Értetlenül leül mellém és hagyja, hogy kezemet az arcára simítsam, éppen csak az ujjbegyemmel végigkövetem a kemény csontok vonalát a fülekig és vissza. Próbálom memorizálni és fejben összeállítani a képet, amit majd papírra szeretnék vetni. Vigyázva fordítom félre a fejét, végigsimítok szemöldökének az ívén, aztán hüvelykujjamat homloktól az orr hegyéig húzom le lassan. Lehunyt szemekkel érintem, megpróbálok odafigyelni a részletekre, megpróbálom felmérni és kitapintani azt a fényt, amit a rajzom eddig nem adott vissza. Magam mellett tapogatózva veszem ujjaim közé a ceruzát és újra Manny arcára nézek. Az ajkak következnek, de csak az ujjbegyekkel. Forró, nyirkos, puha húsok. Alig érintem őket, végighúzom előttük az ujjaimat egy lassú mozdulattal.
|
| Levi-sama | 2014. 12. 20. 10:58:56 | #32111 |
 Karakter: Manfred
- Owen megengedte – mondja halkan, de annyira ordít róla, hogy hazudik… Olyan aranyos ilyenkor, hiszen ő is tudja magáról, hogy nem tud jól füllenteni, és mégis próbálkozik. Vigyorogva hallgatom, ahogy a nem sokkal távolabb ülő bátyja azonnal lecsap. Mielőtt elfajul a tesók háborúja egy kis pia miatt, kiveszem a kezéből a poharat és felhajtom. Nekem meg sem kottyan, és legalább nyugi lesz körülöttem. Sajnos tudom, hogy ezek ketten mindenen képesek hajba kapni.
- Előrelátó vagyok – dörmögöm, amikor csodálkozó barna szemeibe nézek. Elfintorodva beint nekem, ami kizárólag csak neki áll jól, hiszen ő mindenhogy aranyos. Faképnél hagy, így bedugom fülembe az ipodom, és hallgatom tovább az eddig felvett nyers hanganyagokat, fejben pedig korrigálom, hogy majd később a próbákon tudjam mivel kezdjem.
***
Az esti előadás jól sikerül, és utána a szokásos „party” következik. Az öltözőben készülődünk rá, én már letusoltam, és tiszta ruhába öltöztem, hajam még egy kicsit nedves, így csigákba göndörödik, amit próbálok tíz ujjal kiegyenesíteni. Kev a sarkban kucorog, és ez felettébb zavar. Mostanában gyakran csinálja ezt, főleg akkor, ha idegenek vannak köztünk, márpedig az öltöző most tele van csajokkal, akik abban reménykedve jutottak be VIP kártyáikkal, hogy valamelyikünkhöz szegődhessenek az éjszakai bulizáson.
- Kev, nem vagy büntetésben, hogy a sarokban állj, ülj már le! – dörmögöm neki, ő pedig mereven leül egy székre, és továbbra is bezárkózik.
- Nekem ugye nem kell mennem erre a micsodára? – böki ki végül, pont amikor belekóstolok a sörömbe. Kis híján kiköpöm, de inkább lenyelem. Owen (a túlféltő) azonnal lecsap:
- Hát persze hogy nem kell, nyugodtan megvárhatsz minket a szállodában, öcsi.
Valamiért csalódottság önt el. Szeretem, ha ott van körülöttem, szeretem a szép barna szemeit, a csinos arcát, és a törődést, amit kapok tőle. Nekem igenis fontos, hogy mellettem legyen, mert… Mintha az én szeretett öcsém lenne, ami nekem nincs. Igen, biztosan ezért van. A széke mögé lépek, és alkaromat a nyaka köré fonom játékosan, amitől azonnal kiakad.
- Manny! – nyögi felháborodva. – Engedj el, különben szétrúgom a segged!
Nevetve borzolok másik kezemmel a hajába, és megcsókolom a feje búbját.
- Márpedig én azt akarom, hogy gyere te is – nevetek, és arcához simítom az enyémet, így nézek a bátyjára. – Ha ő nem jön, akkor én sem.
Owen elfintorodik.
- Hallottad, Kev.
- Hallottad, Kev – utánzom, és vigyorogva felegyenesedem, karjánál fogva felrántom a kiscsávót, és oldalamhoz szorítva elindulok vele az ajtó felé. – Kezdődjön az IHB!
- Az meg mi a franc? – firtatja, miközben hagyja magát vonszolni a taxihoz. Begyömöszölöm a hátsó ülésre, és mellé ülök. – És a többiek?
- Egyszerre csak egy kérdés, és most én jövök. Hol is lesz a party?
- Vigyen minket a Garn Hall-ba – utasítja a taxisofőrt, én pedig elégedetten hátradőlök, karjaimat szétvetem, egyiket a vállára dobom.
- Majd jönnek ők is, nyugi.
- Nem értem miért rángattál el magaddal, tele volt az öltöző csajokkal, és különben sem vagyok úgy öltözve! – zsörtölődik. Faja tetejére teszem tenyeremet, és jól megborzolom azt a selymes haját, ezzel kiváltom belőle, azt, hogy dühösen szikrázó szemekkel felnézzen rám. Annyira aranyos.
- Először is, a csajok nem számítanak, ha barátról van szó, ezt te is tudod. Másodszor pedig… - végigfuttatom rajta a tekintetem. Fekete nadrágja és divatos szabású sötétszürke inge nagyon jól áll neki, tökéletes karcsú alkatát hangsúlyozza, és hosszú lábait. – Kurva jól nézel ki, ne aggódj.
- Micsoda bók – elhúzza a száját, és összekócolt haját próbálja elegyengetni. A taxi megáll, fizetek és kiszállunk. Odakint már kisebb tömeg vár a bejáratnál, de mivel én VIP vagyok, egy szervező fülhallgatóval a fülében azonnal elénk pattan és bekísér minket. Odabent már hangosan dübörög a zene, rögtön a kezünkbe kerül a ház ajándék koktélja, és egy csokor csaj. Nem engedem el Kevint, a vállán van még mindig a karom, és a füléhez lehajolok, mert akkora a zaj.
- Látod? És te ezt akartad kihagyni?! Odanézz, ott van Beyoncé – intek poharammal előre, és ő azonnal odakapja a fejét.
- Hú!
- Hú bizony. Ott meg Eminem a feleségével… Az ott Nicki Minaj… Micsoda popularista összejövetel, sehol egy normális rock banda.
- Annak itt vagyunk mi – mondja büszkén felszegett állal. Rávigyorgok.
- Mondasz valamit. Hohó! – Kikapom kezéből a poharat. – Nincs pia, kicsi Kev. Owen elpicsáz, ha meglátja!
- Na, csak egy kicsit… Olyan finomnak néz ki…
Hagyom, hogy visszavegye a poharat, mert megjelenik a házigazda, és köszönnöm kell. Amíg beszélgetünk, elengedem Kevint, és amikor végre elszabadulok, rájövök, hogy akinek ismét a vállára fontam a karomat, az egy bombázó szőke csaj, és nem Kevin. Nincs bajom a cserével, látva a helyes kis dekoltázsát, de…
Táncolás közben mégis őt keresi a tekintetem. Eminem körül látom meg a kócos kis fejét, és megnyugszom. Szereti azt a rappert, rejtély, hogy miért. Owen eltangózik mellettem egy nővel, intek neki hogy nézzen Eminem felé. Meglátja az öccsét és elvigyorodva megrázza a fejét. Folytatom a táncot, a csaj mindent bedob. Mellei nekem nyomódnak, néha fenekét az ágyékomhoz nyomja, nem bízza a véletlenre a dolgokat.
Jócskán elmúlt már az éjfél, fáradok, a pia is dolgozik, habár most nem ittam sokat. A szőke csaj helyett már egy meseszép sötétbőrű lány vonaglik a karjaimban, de ekkor meglátok valamit. Mi a fr…?
Ellököm magam, és keresztülporzok a termen, még épp a bejárati ajtónál kapom el Kevin karját. Egy magas és izmos öltönyös férfi fogja őt a derekánál fogva.
- Kevin? – dörrenek. Felnéz rám,tunyán elmosolyodik.
- Szijjja – mondja.
- Teljesen részeg vagy – konstatálom, és a férfira nézek. – Te meg hová viszed őt?
- Nyugi – azonnal elengedi. – Nem akartam semmit, csak gondoltam kikísérem…
- Kikíséred, mi? – kezd felmenni bennem a pumpa, kezeim ökölbe szorulnak. – Húzz a francba, mielőtt betöröm az orrod!
Elengedi Kevint, aki összeesne, ha nem kapnám el. Karjai a nyakam köré tekerednek, mellkasomra fekteti a fejét, majd nagyot sóhajt.
- Szia…
- Szia, te kis piás. Az ember nem figyel rád, és te azonnal bajba kevered magad, mi? – dörmögöm, átölelem a derekát, megsimogatom kócos kis fejét. – Gyere, visszaviszlek a szállodába, mielőtt a bátyád meglát így.
- De én még tááááncolni szeretnéék… Tááncolniii…
Sóhajtva megadom magam, és a lassú zenére ringatózni kezdek vele.
- Megfelel, kis hülye?
- Igennn…
Belefúrja arcát a mellkasomba, és nagyokat sóhajtva hagyja, hogy a cirka 50 kilóját megtartva ringassam. Nem nehéz, de sokáig tartani sem jó.
- Nyuszifül, az ágyadban nem kényelmesebb aludni? Ideje indulnunk.
- Jó… jó… Csak még egy italt…
- Na persze.
A kijárathoz vonszolom és onnan már konkrétan az ölembe kapva viszem tovább a taxihoz. A szállodában inkább a saját szobámba viszem, mert Owen tutira ellenőrizni akarja majd, amikor visszatér, és ha így talál rá, akkor azt egy hónapig hallgatnánk. Lefektetem, és próbálom elhessegetni a fejemből azt, ami az előbb a kocsiban történt. Kev az ölembe mászott, a fülembe szuszogott, és az illata… Magam is elcsodálkoztam a testem reakcióin, pontosabban az álló farkamon.
- Táncolniiii… - nyafogja, amikor az ágyamra fektetem.
- Nincs több tánc, inkább aludj!
Lerángatom róla a cipőt, ő pedig kábán pislogva néz engem, és engedelmesen emeli a karjait, hogy az ingét is lecibáljam róla, majd a nadrágot is engedelmesen lerugdossa magáról. Zokniban és aranyos fehér alsónadrágban bebújik végre a takaró alá. Igyekszem nem odafigyelni bőrének selymességére, lapos hasára, szép hosszú combjaira. Fúh, talán nekem is megártott az ital… Igen, biztosan ezért van melegem.
Betakarom, és ahogy fölé hajolok, tunya mosollyal megajándékoz engem.
- Szia Manny – dünnyögi aranyosan. - Képzeld kaptam Eminem-től egy autogramot…
- Tudom, már elmondtad néhányszor.
- És táncoltam is…
- Igen, velem.
Karjai nyakam köré fonódnak, sötét szemei melegen vonzanak, mintha mágneses erővel bírnának. Milyen hosszú szempillája van… És az illata…
Muszáj…
Lehajolok, finoman megérintem számmal a homlokát, egy jóéjt cuppantásra, de aztán a szemhéjaira is hintek apró kis lepkeszárny puszikat, és végül puha ajkait is megérzem az enyémen. Milyen édes, milyen finom… Épp csak rásimítom az enyémet, csak egy apró érintés, és felemelem a fejemet. Manfred, ennyi volt és ne tovább! Felemelkedem róla, és kimegyek a fürdőbe. Az szóba se jöhet, hogy kiverjem magamnak, miközben rá gondolok, jobb ha inkább hidegzuhanyt veszek.
***
- Aúúú!
Felriadok a hangra, és felülök a fotelben. A hálószobámban vagyok? Igen. De miért a fotelben aludtam? Ja… Már emlékszem. Kevin az ágyamban ül, és fájó fejét szorongatja kezeivel.
- Megérdemled – recsegem rekedten, és álmosan kinyújtóztatom sajgó testemet.
- Mi történt? – nyifogja, és fájó szemeire szorítja ujjait. – Szétrobban a fejem…
Az előszobában már gurulós asztalon ott a reggeli. Töltök két csészébe kávét, cukrot, tejet, és beviszem. Leülök mellé az ágyra, a kezébe nyomom az egyiket.
- Leittad magad, Eminem-mel haverkodtál, részegen táncoltál, felszedtél egy buzi pasit, megmentettelek, aztán velem táncoltál részegen, végül elhoztalak, nehogy Owen meglásson ilyen állapotban. – Azt persze nem mondom el neki, hogy akaratlanul flörtölt velem, elcsábított, és kis híján rámásztam tegnap éjjel.
- Várj… - lenyeli a kortyot. – Egy buzi pasit?
- Látom kiszűrted a lényeget. – Vigyorgok rá álmosan. - Remélem én nem festek ilyen fosul, mint te. – Megigazítom kócosan szétmeredő hajtincseit, de reménytelen, így feladom.
- Buzi pasi?
- Jah. A kijáratnál értelek utol titeket. Ha nem lettem volna résen, most rojtosra kefélt seggel üldögélnél valahol, kis husom.
- Hhh… Hányom kell!
- Ott a fürdő – bökök rezignáltan egy ajtóra, és ő a kávéspoharat a kezembe nyomva kitrappol. Hallom, ahogy öklendezik a vécékagyló felett, és vigyorogva utána szólok. – Gondolom, akkor a sajtos rántottát sem kéred? – Hatott, még jobban okádni kezd. Vehehe…
- Na látod, ez az IHB. Iszunk, hányunk, belefekszünk. Most már tudod. - Magára ahagyom.
Kb. egy óra múlva kerül elő a fürdőből, az én köntösömben. még nedves hajjal. Szinte zöldes az arca, szemei alatt sötét árkok. Vidáman lengetem felé a villámat, amin egy kis kolbász lifeg, hiszen én már a reggelit eszem az ablak előtti asztalnál.
- Kolbászt? – kérdem pofátlan vigyorral. Felhördül, kezét a szájára szorítva próbálja uralni a hányingert, majd amikor elmúlik, lerogy velem szemben egy székre.
- Te ezt élvezed?
- Mit is? A reggelit? Tojást? – kínálom ismét.
- Hogy szívatsz engem!
- Ja, hogy azt? Naná! Na igyál egy kis hideg tejet, ettől jobban leszel, és itt van aszpirin is, vedd be szépen.
- Kösz – morogja.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2014. 12. 20. 11:08:51
|
| linka | 2014. 11. 09. 11:35:31 | #31828 |
Karakter: Kevin Harlan
Válaszomat meglepő módon egy fejrázással honorálja.
- Már reggeliztem, sőt, már mindenki evett, téged kivéve, Kev.
- Miért? Mennyi az idő? - kérdésemre kezét az arcom elé emeli, amit köszönök is, de egy egyszerű válasszal is bőven megelégedtem volna. Ami meg az óráját illeti... - Hű, igazi Cartier karóra!
- Nem ez a lényeg – nevet fel. - Hanem az, hogy mindjárt dél, indulunk, és te még sehol sem vagy – hajamba túrva borzolja össze a tincseimet, ők már mind ettek és nekem nem is szóltak, indulunk és össze sem pakoltam még semmit! - Két óra múlva felszáll a gépünk, öcskös. Segítsek pakolni?
- És a te cuccaid? - kérdem, elvégre neki több van, mint nekem.
- Tudod, hogy sosem pakolok ki, így mindig menetkész vagyok.
Ez kimaradt, elfelejtettem.
- Igaz...- értek vele egyet.
- Owen, gyere segíts te is – kéri testvéremet, de tényleg, én egyedül is be tudok pakolni!
Az elmúlt tíz percben legalább ötféle módon magyaráztam el, hogy nekem tényleg nincs szükségem segítségre ahhoz, hogy pár holmit összepakoljak. Igazán szeretem, mikor ennyire figyelnek rám a többiek, és ilyen magas fokon figyelmen kívül hagyják a szavaimat. De legalább tényleg minden össze lett pakolva és biztos lehetek benne, hogy semmit sem hagyok el! Rövid, csendes fortyogás és sok-sok-sok csoki után a következő programokat hallgatjuk végig, amiből én mindössze annyi következtetést vonok le, hogy megint fárasztóak lesznek a napok, és megint rengeteg ember lesz jelen, akik egytől egyig nyomorogni fognak.
- Ez jól hangzik – dörmögi Manny.
Nem osztom a véleményét, bár a pihenéses rész, be kell vallani, még nekem is csábítóan hangzik. Nézelődve foglalom el helyemet a gépen, szeretek repülni, de már koránt sem tölt el akkora izgalommal, mint a legelső utam. Hozzászoktam, volt lehetőségem rá bőven.
- Hé, Kevin?
Fejemet forgatva nézek körül, eltart egy ideig, míg befókuszálom Owen arcát és mellé a kezében tartott pezsgőspoharat. Homlok ráncolva figyelem, olyan nincs, hogy azt nekem szánja! Előszeretettel húzza az agyamat a korommal. De már csak egy év és én is huszonegy leszek. Akkor legalább már ebbe nem szólhat bele, nem mintha olyan sok alkoholt vágynék inni. Szabad kezével Manny felé int, aki feltűnően belefeledkezett a zene ütemébe, amit épp hallgat. Hozzá trappolva bököm oldalba a könyökömmel. Mikor szólítottam nem reagált semmit úgyhogy maradt ez a megoldás.
- Mi van? - húzza el mogorván a száját. Lehet, legközelebb nem 1000 wattos vigyorral kellene oldalba böknöm őt. - Mi van már megint?
- Tessék – nyújtom felé a poharat. - Igyál egy kis pezsgőt.
- Nem kell.
- Akkor megihatom én?
- Még nem vagy huszonegy, öcsi.
- Owen megengedte – jelentem ki óvatosan, még a hangomat is lehalkítom, hogy az említett véletlenül se halljon meg semmit. Tényleg megengedte, de mikor fáradt talán még abba is beleegyezne, hogy okkersárgára fessem a haját!
- Mit engedtem meg? - felemeli a hangját, de megbizonyosodás nélkül is tudom, hogy mosolyog.
Kérdését válaszra sem méltatom, mert minden figyelmemet leköti az az apróság, hogy Manny az imént kapta ki kezemből a poharat és egyetlen húzással kiitta belőle a pezsgőt. Már nyitnám a számat, hogy ok nélkül kérdőre vonjam, elvégre az csak az ő pezsgője volt, meg eleve ő kapta és nem én, de hamar megelőz.
- Előrelátó vagyok – magyarázza, visszaadva a kiüresedett poharát.
Feltartom az egyik ujjamat és fintorgok. Túl sok ötletem van, amivel visszavághatnék neki, de egyikkel sem jutnék előrébb. Nem szólok semmit, megrázom a fejem, és üres pezsgőspohárral a kezemben megyek vissza, a poharat leszállítom, én meg a helyemre ülök és újfent belemerülök az ablakon túli bámészkodásba.
Tudtam, hogy jó pár ember elmegy majd az esti előadásra, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi! Itt semmit nem érez az ember túlzásnak, minden annyira egyszerűnek és természetesnek hat. A banda kétségtelenül a lehető legnagyobb alakítást nyújtotta, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a segítségükre lehessek.
- Kev, nem vagy büntetésben, hogy a sarokban állj, ülj már le! - aprót biccentek, és engedelmeskedve Manny kérésének, leülök az egyik székre, majd menetrendszerűen már megint a fal bámulásával kötöm le magam. Ezen még repedés sincs. Várakozó állásponton vagyok most. Jó lenne tudni, mikor indulnak a többiek arra a partyra, és keresem a megfelelő pillanatot, hogy a tudtukra adhassam, én oda nem tartok velük. Nem tudom, a többiek észrevették-e már, de nem vagyok valami társasági lény, aki szeret partykra járni és ott szórakozni.
- Nekem ugye nem kell mennem erre a micsodára? - bököm ki végül a kérdést, miután annyit mocorogtam, hogy kis híján leszánkáztam a székemről.
Szerkesztve linka által @ 2014. 11. 09. 11:38:08
|
| Levi-sama | 2014. 11. 08. 14:27:08 | #31821 |
Karakter: Manfred
Odalent már mindenki a reggelije végén nyammog, amikor megérkezem. Fellapátolok két nagy tányérra mindent, amit a szemem megkíván, és leülök közéjük az asztalhoz. Hiányérzetem van… De nem tudom, hogy mi nem stimmel.
- Kev? – kérdezem hirtelen, félbeszakítva Owen beszámolóját az új hancúr-cicájáról.
- Még nem láttam.
- Megkeresem – állok fel, de vállamra teszi a kezét és visszanyom.
- Nem ráérsz? Mit futkosol? Még a kajád sem etted meg.
- Igaz.
- Majd én felmegyek és lehozom, biztos megint beleájult a tankönyveibe. – Owen feláll, és kiballag, miközben én hangosan ropogtatom a paprikát. Elfogy a kaja, de Kev még mindig sehol, pedig nemsokára indulunk. Nem evett semmit. Nem tudom ez miért zavar engem, de zavar és kész.
Felmegyek a lifttel, és amikor kiszállok, a földön találok egy tollat. Felveszem, és már előttem ál Kev, frissen és üdén. Kikapja a kezemből és megköszöni.
- Szétszórt vagy – konstatálom ellazultan. Jó, hogy van ami nem változik sosem.
- Nincs alapom, hogy megcáfoljalak. Ha még nem reggeliztél, akkor mehetsz a többiekkel, mert több mint valószínű, kávén kívül még ők sem fogyasztottak semmi normálisat és emészthetőt!
Megrázom a fejem.
- Már reggeliztem, sőt, már mindenki evett, téged kivéve, Kev.
- Miért? Mennyi az idő? – kérdezi. Arca elé tartom a karórámat, hogy lássa és elámul. – Hű, igazi Cartier karóra!
- Nem ez a lényeg – nevetek. – Hanem az, hogy mindjárt dél, indulunk, és te még sehol sem vagy.
Beleborzolok hajába. Két óra múlva felszáll a gépünk, öcskös. Segítsek pakolni?
- És a te cuccaid?
- Tudod, hogy sosem pakolok ki, így mindig menetkész vagyok.
- Igaz…
- Owen, gyere segíts te is – hívom a bátyját is, aki a folyosófalnak támaszkodva figyel minket.
Alig 20 perc múlva már a reptéri buszon ülünk csomagostul, Kevinestül. Utóbbi a tartalék csoki készletét pusztítja. Peter a menedzser közben a tabletjéről olvassa fel a következő napok programjait. Ma este jótékonysági esten egy dalt kell eléjátszanunk a White Water Hall-ban, utána egy party-ra megyünk, másnap pihenő.
- Ez jól hangzik – mormolom.
A magángépen leülök egy székre, becsatolom magam, és fülhallgató alá temetkezem. Utálok repülni, olyankor befelé fordulok, és próbálom legyűrni a félelmet… Épp Metallica zúz a fülemben, amikor valaki keményen oldalba bök a könyökével.
- Mi van? – mordulok, és a pofátlanul arcomba vigyorgó Kevint látva elhúzom a számat. – Mi van már megint?
- Tessék – nyújt felém egy poharat. – Igyál egy kis pezsgőt.
- Nem kell.
- Akkor megihatom én?
- Még nem vagy huszonegy, öcsi.
|
| linka | 2014. 11. 05. 21:25:13 | #31803 |
Karakter: Kevin Harlan
Megjegyzés: ~ Levinek
Oldalt állok, távol a morajló tömegtől és távol a kapkodva rohanó embertől, akik kétségtelenül szívükön viselik a ma esti koncert sorsát, ami, ahogyan eddig mindig, most is jól láthatóan nagy sikert arat. Nem emlékszem, hol hallottam először ezt a dalt, de most ott dübörög a koponyám mögött és a bordáim boltozatán kopogtat. Nem nézek senkire és ettől úgy érzem, engem sem lát senki. De még ha lát is, megnyugtat a tudat, hogy nem ismer, és ez így van jól. A pillanatok múlásával Manny hangja még mélyebbé olvad, zsongóan puha és kellemesen mély búgás elegyévé válik.
Még egy kicsit tekerek a kezemben tartott törülköző csücskén, az anyag magát megadóan feszül meg a kezeimben. Nem vagyok ideges, de valamivel jól esik lekötnöm magam, míg odakintről meghallom végre a várt szavakat és a tömeg nagyja lelkes sikkantásokkal oszlik szép lassan. Nyakamat nyújtogatva nézelődök, várom, hogy mikor jönnek már. A törülközőt még abban a pillanatban lepasszolom, mikor felbukkannak, előre nedvesítettem, hogy jobban hűtsön.
- Nagyon jók voltatok, imádtak titeket! Tessék, igyál Owen, Manny...- átszellemült lelkesedéssel osztom ki a frissítőket. Elég volt egyszer hibáznom ahhoz, hogy örökre a fejembe vésődjön, kinek mit adhatok, mert Manny egyértelműen a tudtomra adta, hogy a továbbiakban ő inkább nem kér semmilyen édes löttyből sem. Csakis kizárólag sóval dúsított vizet fogad el, amivel legalább a szervezetébe visszajuttatja azt a mennyiséget, amit a koncert folyamán elveszít. Méla csendességgel követem őket az öltözőig, ahol másodjára is végighallgathatják egy egészen más tálalással a mai sikerüket. Vitathatatlanul jók voltak mindannyian, nagyon-nagyon-nagyon jók.
Felém dobja a törülközőt és én elkapom.
- Kev, hozz nekem egy sört!
Ez most burkolt kérés, vagy csak egy fáradt utasítás volt?
- Máris!
Előbb a felém dobott rongyot teszem a helyére. Nagy tévedés, ha azt hiszi, hogy olyan sört hozok neki, amilyenre jelenleg vágyik. Nemrég lábalt ki a betegségből, és velem együtt szerintem senki sem szeretné, hogy visszaessen. Ezért is tettem neki félre és megkértem mindenkit, hogy még véletlenül se tegyék be a többihez hűlni, és ne is igyák meg. Nem lesz épp a legfenségesebb, valószínűleg felmelegedett, de legalább a torka nem gyullad be tőle újra. Mire visszaérek a sörrel - nem meglepő módon-, már a legelvetemültebb rajongók is jelen vannak, és az egyik Manny ölébe fészkelte be magát, akit látszólag ez nem igazán zavar. Átnyújtom neki a sört, amit egy biccentéssel és egy újabb feladattal jutalmaz.
- Kísérd ki a hölgyet.
Használati útmutatót nem mellékel hozzá? Csináltam már ilyesmit, nem egyszer, de a „ hölgyek” sohasem úgy reagálnak a kikísérésre, ahogyan az illendő lenne nekik. De az is lehet, hogy én csinálok valamit nagyon rosszul, talán nem vagyok elég udvarias, vagy határozott, vagy nem is tudom, milyennek kellene lennem ilyenkor? Ez elviekben bele sem tartozik a munkaköri leírásomba. Na, még ha lenne is olyanom. Kikísérem a lányt, a továbbiakban meg értelmetlen lődörgéssel ütöm el az időt, míg mindenki el nem megy és marad a szokásos kis csapat. Így azért már minden sokkal jobb. Láthatóan mindenki felenged és kezdetét veszi a szokásos koncert utáni beszélgetés, ami alatt hosszasan megvitatják miben remekelnek, és miben lehetnek még jobbak. Míg ők beszélgetnek, én a szemközti falra koncentrálok és elmélyülten elemzem minden egyes hajszálvékony repedését.
Végre vége a napnak! Szeretem a pörgést és azt is, ha segíthetek, de azért a jóból is megárt a sok! Elköszönés után mindenki szép komótosan visszaballag a szobájába, de én még maradok, ahol vagyok. Lehet, már megint mindent túlaggódok, de Manny egyáltalán nem fest jól. Nem ivott annyit, hogy a fejébe szálljon, így esetében a fáradtság is egy kézenfekvő magyarázat lehet a jelenlegi botorkálására. Neki, meg mindenki másnak is hosszú volt ez a nap. De a többieknek nincs ott az az apró plusz, hogy közben még egy csúnya betegség is alaposan belerondított a dolgokba. Homlokomat ráncolva figyelem az imbolygó alakot és úgy döntök, inkább segítek, még mielőtt Manny úgy dönt, hogy a föld sokkal kényelmesebb az alvásra, mint egy puha ágy. Súlyának egy kisebb részét átvéve támasztom meg oldalról, mialatt ő csak egy értetlen pillantással nyugtázza jelenlétemet.
- Szia. Mit művelsz?
Nem tudom. Én eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy egyértelmű, mit csinálok. Úgy tűnik tévedtem, és ez még sincs így.
- Á, semmit, csak erre jártam, és gondoltam megszagolom az izzadt hónaljad – arcom futó fintorba torzul és beljebb támogatom a liftbe, hogy azért ne pont előtte cövekeljünk le. Nevetése az én arcomra is halvány mosolyt csal, bekísérem a szobájába és ügyetlenül az ágyra segítem, ami inkább tűnik lökésnek, mint tényleges segítségnek.
- Bevetted a gyógyszered? - elég ránéznem és belegondolnom a kérdésem abszurditásába ahhoz, hogy előre tudjam a választ. - Fogadjunk, hogy nem.
- Nem, mami.
Ezennel nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Manfred fáradtan olyan, mint egy nagy gyerek!
- Nagyon vicces. Emeled a csípődet – magától nem fog leöltözni és megmerem kockáztatni, hogy a meleg víz fogalma is csak az elméjét csábítgatná, de az izmai teljes erőbedobással ellenkeznének. - Irány a fürdő, zuhanyozz le, mert még az utcán is érezni a szagodat! - mondom, miután lecibáltam róla a nadrágját.
- Mióta beszélsz te velem így? - háborog a fürdő felé totyogva.
Ezen én is elgondolkodom, de a választ nem tudnám megmondani, még magamnak sem. Amíg ő a víz alatt áztatja magát, én előkotrom az utolsó szem gyógyszerét és kólát is hozok neki, hátha attól kevésbé fog morogni. Nem tart sok időbe, míg mindent beszerzek, és még pont időben ahhoz, hogy szemtanúja lehessek a holtakat is megszégyenítő vánszorgásának. Lapos pillantásokkal követem rövid útját az ágyig. Nem gondolja komolyan, hogy ezzel ellóghatja a gyógyszer bevételét!
- Ó igen – sóhajtja elégedetten.
- Még nincs alvás, ezt vedd be szépen – mondom felé nyújtva az antibiotikumot. Száját elhúzva mered ellenségesen a gyógyszerre, nem értem, miért kell ilyen műsort rendezni mindig. Úgy tesz, mintha minimum arra kérném, nyeljen le két darab ciánkapszulát. Ezzel nem megölni akarom, hanem csak annyit, hogy jól legyen.
- Ne már, kicsinálsz ezekkel...
- Az utolsó szem antibiotikum, többet nem zargatlak, ha ezt most beveszed. Gyerünk, Manny. Nézd, kólát is hoztam neked!
Elégedetten figyelem, ahogyan enged a szelíd erőszaknak és pillanatok alatt letudja a gyógyszerbevételét. Ha csak egy kicsivel kevésbé lenne makacs, akkor jóval rövidebb ideig tartana ez a procedúra. Még mielőtt magára hagynám, rá húzom a takarót és hagyom, hogy kipihenje magát. Rá fér már.
Pár pillanatig még figyelem, de úgy tűnik, a gyógyszer megteszi a hatását és jó mélyen fog aludni egész éjszaka.
Toporgok még egy kicsit, megpróbálom eldönteni, mihez kezdjek most magammal, végül egy halk elköszönés után úgy döntök, hogy magára hagyom és felkeresem - merő megszokásból- lámpakapcsolás nélkül az ágyamat. Egyáltalán nem kell messzire mennem. Egyik szobából át a másikba, de még így is majdnem orra esem egy könyvben, egy táskában és a saját lábamban. Egy túldramatizált, letargikus sóhajjal nyugtázom az ágyon honoló kaotikus rendetlenséget, aminek központjában egy nagy halomnyi, telejegyzetelt papír áll.
- Te jóságos ég...
Túl hosszú, túl fárasztó volt a mai napom ahhoz, hogy most álljak le pakolászni, vagy tanulni. Felnyalábolom az egyik lapot a földről, elolvasom a felső sort és hagyom visszahullni oda, ahonnan felszedtem.
Majd holnap! A többiek elmennek várost nézni, vagy szuveníreket beszerezni, én meg addig bepótolom a lemaradásomat, ami minden egyes nappal csak gyűlik és gyűlik. Félrekotrok mindent arról az oldalról, ahol számításaim, és legjobb reményeim szerint én fogok feküdni és minden bizonnyal aludni, majd minden további nélkül bekuckolom magam a takaró alá. Már az se tud érdekelni, hogy mozgásom következtében az eddig stócba pakolt lapok is vígan szánkáznak le társaik közé a földre.
Fintorgok, magamra rántom a takarót, és minden apró, számomra zavaró tényezőt figyelmen kívül hagyok és elalszom.
***
Táska, szekrény, ágy alatt, párnahuzat belsejében, még az összes ruhám zsebeit is átkutattam. Megnéztem mindent, kerestem mindenhol, de egyszerűen sehol sincs. Nincs! Olyan, mintha sosem létezett volna! Újra túrom a táskát, két kézzel forgatok át benne mindent, de még mindig nem találom a tollamat. Az az első, amit nem kunyeráltam, hanem a saját pénzemből vettem meg magamnak! Két napja megláttam, megtetszett és megvettem, erre most szőrén szálán eltűnik! Megunom a kotorászást, ilyen téren mindig is türelmetlen voltam, így a lehető legegyszerűbben kiborítom táskám tartalmát a földre és ott túrok fel mindent. Ragótól kezdve a befőttes gumiig találok mindent, de azt, amire jelenleg nagy szükségem lenne, még hírből sem látom! Hunyorogva dermedek bele a mozdulatba, mikor hallom nyílni az ajtót.
- Kevin...- ismerős hang, bármit is akar a bátyám, nincs időm most vele is foglalkozni. Nagyfiú, biztosra veszem, hogy talál megoldást a problémájára.
- Pszt! Most nem tudok segíteni – szólok rá leülve a földre , és úgy folytatom a keresési hadműveletemet.
- Manny keres, és egy mondatban említett téged egy tollal.
Fejemet felkapva ropogtatom ki ujjaimat, és várakozva felé fordulok. Szenvtelen arccal, egyenes háttal, zsebre tett kezekkel áll és néz. Elgondolkodom azon, vajon mikor, hogyan és miért kerülhetett pont Manny tulajdonába az, amit két napon át, folyamatosan magammal hurcoltam mindenhová. Még a...oké, azt hiszem rejtély megoldva! Amíg kólát szereztem be neki és a gyógyszerét kerestem elő, a tollat letettem az asztalra és sikeresen ott is felejtettem. Most viszont határozottan szükségem van rá, mert anélkül nemhogy jegyzeteket nem tudok írni, de a firkálás sem jönne össze!
- Hogy néz ki?
Nem mintha nem lenne mindegy, de a kíváncsiság mindig is nagyúr volt nálam.
- Ezt meg minek kérded? Te is tudod, hogy néz ki Manny!
- Nem ő, hanem a toll! De mindegy is, elmész nekem érte?
- Mer' téged mi gátol meg benne?
Ezt vehetném akár annak is, hogy talán, de pontosan tudom, hogy a tényleges válasza az, hogy NEM! Nem megy el, mert miért is tenné, ha egyszer én is el tudok? Logikus, de nekem itt rumli van és azt sem tudom, mikor indulunk innen tovább. Az ég világon semmit nem tudok! Nem tájékoztattak, vagy egyszerűen feledékeny vagyok, esetleg nem figyeltem oda, mikor elmondtak nekem mindent. Akármelyik is legyen, a lényegen mit sem változtat. Nem emlékszem rá! Értetlenül áll és bámul rám, de nem szól utánam semmit, még akkor sem, mikor mellette elhaladva kivágódok az ajtón és egy sarokkal később az általam keresett személlyel futok össze. Már nyitná a száját, de mindegy is lenne, mit mond, mert én teljes összpontosítással a kezében tartott mütyürt figyelem, és várom, hogy odaadja végre nekem, de ő nem tesz semmit, csak tartja, tartja és tartja.
- Kérem – kapom ki a kezéből. - Köszönöm!
Gyermeki áhítattal fonom köré ujjaimat és a pulóverem zsebébe süllyesztem a kezemmel együtt.
- Szétszórt vagy!
Elnéző fejcsóválás, vállat vonva bólintok rá a kijelentésére. Általában nincs igaza, de most igen. Az tananyagnak már a fejemben kellene lennie, de még szinte semmit sem tudok. Megvan minden, jegyzetekben kigyűjtöttem a lényeget, de még hozzá se fogtam! Így ne csodálkozzon senki se azon, hogy szétszórt vagyok! Nem vagyok az, csak akkor, ha valamim, ami fontos, eltűnik.
- Nincs alapom, hogy megcáfoljalak.
Grimaszol, én meg vigyorgok és tovább szorongatom a vékony, egyszerű kék tollat. Nincs benne semmi egyedi, vagy különösen különleges. Bátran állíthatom, akármelyik kisboltban be lehetne szerezni egy ilyet, de ezt magamnak vettem, és önként, nyaggatás nélkül, úgyhogy nekem fontos és csak azért is megtartom és nem veszítem el szem elől még egyszer.
- Ha még nem reggeliztél, akkor mehetsz a többiekkel, mert több, mint valószínű, kávén kívül még ők sem fogyasztottak semmi normálisat és emészthetőt!
Szerkesztve linka által @ 2014. 11. 05. 21:32:52
|
| Levi-sama | 2014. 11. 02. 18:30:00 | #31787 |
Karakter: Manfred
Megjegyzés: ~linkának
zene
Behunyom a szemem, letüdőzöm a cigarettafüstöt, és ráhajolok a mikrofonra, mintha puha vonzó ajkak lennének. Mélyen zengő hangommal lágyan beledúdolom az első hangot. A banda mögöttem rázendít, és az arénában tízezrek sikítanak fel a boldogságtól. Igen, ezt a dalt nagyon szeretik, mondhatni az egyik legjobb slágerlistás dalunk. Játszom a hangommal, rekedtségtől az öblös mélységig, vissza suttogásig, majd mosolyogva összenézek Owennel, a gitárosunkkal. Ez a mai koncertünk utolsó dala, amit együtt írtunk, a közös gyerekünk. Hosszú barna haja rasztás tincsekben himbálózik arca körül, ahogy a dobütemre mozog. Visszafordulok előre, és letüdőzöm ismét a cigarettát, majd füstbe burkolózva folytatom az éneklést. Az első sorokban könnyeznek és énekelnek a csajok, szinte révületbe esve. Imádnak minket, megőrülnek értem és ez jó, nagyon jó érzés.
Lecseng az utolsó akkord is, a közönség pedig hangosan tombolva, ütemesen kántálja a bandánk nevét. Imádom ezt, mindennél jobb a világon. Félmeztelen testem izzadtságtól csillog a reflektorlámpák fényében, karomon, mellkasomon a tetovált indák feketén tekeregnek, hajam nedvesen hullámzik az arcom körül.
- Szeretlek titeket, jó éjszakát – dörmögöm rekedten a mikrofonba, és hangos sikítás tör fel a torkokból, öngyújtók és mobiltelefonok világítanak előttem, mint valami fénylő, izzó tenger, úgy hullámzik. Gyönyörű.
Csókot dobok, és kisietek a színpadról. Ez már a ráadás dal volt, nincs több.
Azonnal kapok egy megnedvesített törülközőt, és máris beletemetem az arcomat. Mélyet sóhajtva élvezem, megtörlöm vele magamat.
- Nagyon jók voltatok, imádtak titeket! Tessék, igyál Owen, Manny… - körülöttünk sündörög Owen kisöccse, a kis mindenes Kevin. Elfogadom az üveg ásványvizet, és nagy kortyokkal eltüntetem. Teljesen kiszáradtam. Érzem a víz enyhén sósságán, hogy most sem felejtette el feldúsítani egy kis ásványi sóval. Tudja már jól, hogy egy koncert alatt olyan sok folyadékot veszítek, hogy muszáj rögtön pótolni. Egyszer valami cukrozott szart adott, amit a focisták isznak, na azt sugárban köptem szét, azóta okosan csak vizet ad. Fúh, de kivagyok basszameg… Egy ilyen este alatt két kilót fogyok, és mind csak folyadék. Levonszolom magam az öltözőnkig. A menedzserünk Peter már vár minket, csatlakozik Kevin rajongó monológjához. Tudom, hogy kurva jók voltunk, nem kell ezerszer elmondani, de nem mondok semmit. Most ahhoz is fáradt vagyok. A VIP kártyások már az ajtóban tolonganak, várják hogy bejöhessenek hozzánk, fotózkodhassanak és autogramokat kérjenek. Kevin felé dobom a használt törülközőmet.
- Kev, hozz nekem egy sört! – mordulok.
- Máris!
Kettesével engedik be a VIP-eseket az öltözőnkbe. Amikor Kev végre jön a kibontott sörömmel, egy csaj már az ölemben ül, és a nyakamat átkarolva próbál megcsókolni. Elveszem a felém nyújtott sört, és biccentek.
- Kísérd ki a hölgyet.
Szokványos eset, egyszerűen belemásznak az ölembe, csimpaszkodnak, pofátlanul belenyomulnak a személyes terembe, mert szerelmesek belém, és ettől feljogosítva érzik magukat arra, hogy rám erőltessék magukat. Kev levakarja rólam a tyúkot, és végre meghúzom a sört. Ó egek, de jó… Még ha húgymeleg, akkor is.
Elfogy a sör, elfogynak a VIP-esek is. Végre. Felélénkülve csatlakozom a többiekhez a beszélgetésben. Megbeszéljük mit basztunk el, mi volt jó, új ötleteket sorolunk fel, dicsérjük egymást. Igazi család vagyunk, egyszerűen ez így van rendjén. Fogy a sör, fogy a tömény is, és a hangulat egyre jobb. Néhány rajongó csaj is előkerül valahonnan, akiket a srácok kiválasztottak maguknak, és már az ölükben is vonaglanak. A dobosunk Andres ölében nem egy kis fruska ül, hanem a felesége, Angela, egy tündéri csaj. Ő és Kevin, Owen öccse állandó csapattagoknak minősülnek, folyton együtt utazunk mindenhová, mint egy hippi karaván, és ez így jó. Bárki is menne el, szétzuhannánk, mert így vagyunk erősek. Szeretem őket, még a nagypofájú menedzserünket Petert is. Az én ölemben ma este nem ül senki, nem viszek a hotelszobámba egy csajt sem. Pihenni akarok, nemrég gyógyultam fel egy ronda torokgyulladásból, magas lázam is volt, ezért a doki azt javasolta, hogy amennyire lehet, kíméljem még magam. Kev is tutira ezért hozott nekem húgymeleg sört.
A szállodában elköszönök a többiektől, és a szobámba tántorgok. Nem vagyok részeg, csak kurvára fáradt. Mielőtt eldőlnék a liftajtóban, valaki elkap és megtart, karomat a vállára támasztja, átöleli a derekam. Lenézek, és valahol a vállam alatt ráfokuszálok a napbarnított arcra, és a mogyoróbarna szemekre.
- Szia – dörmögöm. – Mit művelsz?
- Á semmit, csak erre jártam, és gondoltam megszagolom az izzadt hónaljad – fintorog aranyosan. Betámogat a liftbe, miközben én nevetek. Mindig olyan aranyos, jön és segít, ha látja hogy kell. Amikor beteg voltam, sokat segített nekem, és ezt soha nem fogom neki elfelejteni. Ha most nem tart meg, tutira négykézláb kellett volna a szobámig kúsznom. Betámogat a szobámba, lelök az ágyamra.
- Bevetted a gyógyszered? Fogadjunk, hogy nem.
- Nem, mami.
- Nagyon vicces. Emeled a csípődet! – szót fogadok, és hagyom, hogy lecibálja rólam a nadrágomat is. – Irány a fürdő, zuhanyozz le, mert még az utcán is érezni a szagodat!
Elgondolkodom.
- Mióta beszélsz te velem így? – háborgok kissé visszafogottan, miközben engedelmesen a fürdő irányába támolygok. A zuhanyvíz hívogatóan csobog, és én elégedett sóhajjal állok alá. Igen… Azt hiszem Kev az egyetlen, akinek ezt megengedem, amikor tajrészeg vagyok, és rám jön a dühös őrjöngés, csak ő tud megfékezni. Elég ha rám szól, megfogja a kezem és én birkaként követem. Állítólag. Én nem emlékszem, nem véletlenül vagyok olyankor tajrészeg, nekem is csak mesélték a többiek - akik örülnek ennek, mert végre kezelhető vagyok.
Meztelenül, frissen és üdén vonszolom vissza magam a hálószobába, és beleájulok az ágyba.
- Ó igen – mormolom elégedett sóhajjal.
- Még nincs alvás, ezt vedd be szépen – hallom Kev hangját. Felemelem a fejem, és a kezére meredek, aminek a közepén egy fehér pirula van. Elhúzom a számat.
- Ne már, kicsinálsz ezekkel…
- Az utolsó szem antibiotikum, többet nem zargatlak, ha ezt most beveszed. Gyerünk, Manny. Nézd, kólát is hoztam neked!
Belém diktálja, és még látom ahogy betakar engem, aztán csend, magába ránt az álom.
|
| timcsiikee | 2011. 11. 28. 09:35:49 | #17903 |
 Karakter: Howard Flebbe
Megjegyzés: ~ L-samanak
Howard:
Egy egyszerű kis zenekar. Különös. Ahogy így a háttérből figyelem őket, nem tűnnek egy fikarcnyit sem különlegesnek. Mr. Grant különös fazon. Rég nem beszéltem vele, de Mikey állítása szerint érdekes tagokat toborzott össze.
„Majdnem mind csiszolatlan gyémánt, csak egy jobb csiszoló kellene hozzájuk, mint Grant.”
Nos… nem ítélek külső alapján, inkább a játékukra leszek kíváncsi. A koncertmester, vagyis az első hegedűs még hiányzik, már mindenki itt van. Hogy lehet ilyen felelőtlen? Remélem eléggé jól játszik ahhoz, hogy ezt majd én elnézhessem neki. Bár kizártnak tartom. Amint a kezelésem alá kerülnek, nincs kegyelem.
- Bocsánat a késésért – dörren az ajtó, és repül is egy kabát. Kellemes hangja van, kipillantok a sarokból és meglátom a helyes kis fiúkát. Nocsak.
- Egyszer a sírba viszel, Noah. Igyekezz, kezdjük gyorsan. Holnap este lesz a nagy nap, és ma még kétszer le akarom játszatni veletek az egészet.
Lefolyik egy kis diskurzus, körbeköszön, majd végre mindenki magához veszi a hangszerét. Erre várok már egy ideje.
A késő fiúcska kezd, és egy pillanatra megtorpan tüdőmben a levegő, ahogyan elkezd játszani. Nem rossz… kifejezetten tehetséges, habár elég hanyagnak mondható. Mintha nem érdekelné, hogy mennyire jól játszik, amíg élvezi és más nem törődik vele.
Teljesen lehangoló és megható darab, nem is csodálom hogy a vénember teljesen elérzékenyül, és hatására a tagok is. A fiú valami vidámabb darabot kezd el játszani, lassan csatlakoznak a többiek is, és a végére máris elmúlik a búskomor felleg. Okos… de még mindig le vagyok ragadva a játékánál.
- Nos, a koncert estéjén már nem lesz időm rá, így ma mutatom be nektek az utódomat. Egy hét múlva ő fog veletek dolgozni. – végre. Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtett.
Előlépek az árnyékok takarásából, és mindenki úgy mered rám, mintha nem ember lennék. Persze lehet, hogy vannak páran akik ismernek, de… nem tennék rá tétet.
Körbenézek közelebbről is a tagokon, először persze pont a fiún azt hiszem Noah-n akad meg a szemem, de mivel nem viszonozza pillantásomat, tovább siklom a többiekre. Vegyes érzéseket tükröznek vissza felém az íriszek.
- A nevem Howard Flebbe. Üdvözlöm önöket. – köszönök egyszerre mindannyijuknak.
- Akkor gyorsan bemutatom a tagokat. Nos, az elsőhegedűs, Noah Lancester – kezdi a késő kis elsőhegedűssel, aki csak felállva biccent, de nem szól semmit. A vén pasas tovább folytatja az egyenkénti bemutatgatást, kapok pár kedves szót is, és csak szolid, mosolynak alig nevezhető mimikával reagálom le őket. Bármennyire kis kedvesek, nem köt le. Jobban fogok figyelni a játékukra, mint a beszédükre.
- Mr. Flebbe a Londoni Művészeti Egyetemen szerzett diplomát, és A londoni szimfonikusok másod karmestere volt, aztán Párizsban a...
- Francia nemzeti rádió zenekarának voltam a karmestere. – bár reméltem, hogy az élettörténet bemutatására nem kerül sor, de… úgy néz ki bizonyítani kell nekik, hogy vegyenek komolyan. Igen talán így jobb módszer minthogy lassabban fogják fel.
A nevüket nem fogom egyhamar megjegyezni, de lesz még időm. Bőven.
Lassacskán vége a próbának, Grant elvonul a zongoristával, és pedig a karmesteri pódiumra állva lapozgatom a darabokat, amiket az utóbbi időben vettek. Szép… és egyik sem annyira nehéz, hogy kitűnjenek a zenekar hiányosságai. Mikor mindenki elvonul, még az első hegedűs bent marad. Mintha csak nekem dolgozna valami felsőbb erő.
- Mr. Lancester... – lépek hozzá közelebb.
- Noah – javít ki. Mivel nem ismerem így nem igazán fűlik hozzá a fogam, de egy apró megszólításba nem fogok belehalni.
- Noah – ismétlem meg nevét, szinte ízlelgetem és rájövök, hogy tetszik a kiejtése. Nagyon is.
- Igen? – sürget meg, mikor egy ideje nem folytatom mondanivalómat. Csak nem zavarban van? Vagy siet valahova? Nem úgy nézett ki eddig.
- Szeretném, ha meginna velem valamit valahol. – hívom el végül. Első lépés a csapat megismeréséhez, ha vele kezdem az ismeretséget. Ha már Ő a koncertmester, ugyebár.
- Mármint italt? – mi másra gondolhattam volna? Válaszként csak bólintok. Persze! Semmi akadálya, mehetünk máris. Ismerek egy jó helyet!
- Remek! – válaszolom kisebb felderültséggel, a kijáratnál leakasztom a kabátomat, és kezébe adom az Ő sötét szövetkabátját is, majd előre engedem. Nem vagyok már igazán jártas a környéken mert mindig elutazom valamerre.
Nem megyünk messze a próbateremtől, pár épülettel arrébb, az egyik aljában egy hangulatos kis helyre vezet, néha náhtra billant befelé menet, hogy követem-e.
Leülünk egy asztalhoz, levetem a kabátomat, közben kérek valami könnyebbet inni, és leülünk végre az asztalhoz. Hosszan csak figyelem, főleg ujjait ahogyan az asztalon dobol. Szép, ápolt és kifinomult kezek. Kecsesen tudja vele fogni a vonót. Talán most még a külseje megkapóbb mint a játéka, de ha rajtam múlik ez nem marad így.
- És… megkérdezhetem, hogy… miért hívott el így hirtelen? – zavart kis hangja felcseng fülemben, azonnal arcára terelem tekintetem, de szonta azonnal kerüli is pillantásomat, s most inkább ő mustrálja az asztalt. Kisebb hatásszünetet hagyva válaszolok kérdésére.
- Mivel te vagy az elsőhegedűs, és ugye majd a koncertmester, gondoltam elsőként jobb, ha téged ismerlek meg.
- Áh, értem. – sóhajtja halkan, de bármennyire szuggerálom, nem akar a szemembe nézni. Már épp rebbennek pillái, amikor kihozzák az italt. Csak most látom igazán milyen szép, hosszú pillái vannak, közelebbről sokkal helyesebb az arca. zavarában beletúr a hajába, kicsit fújtat, kortyol, majd végül végre újra találkozik tekintetünk. – Mit szeretne tudni? – tetszik ez a szemérmesség, még akkor is ha ritkán foglalkozom másokkal. Valahogy azt hozza ki belőlem a viselkedése, hogy feszegessem a határait.
Hosszan meredek a szemébe, megigézve viszonozza tekintetemet, majd mikor nem bírja tovább, és ismét a pohárra néz, visszaterelem figyelmét magamra.
- Noah – tetszik ez a név, azt hiszem gyakran fogom ízlelgetni. Egy „igen”- el ismét rám tekint, majd lassan folytatom – Szeretnél jobb lenni? – kérdem halkan, mire csak értetlen pislogás a válasz. Kortyolok egyet én is italomból, hagy fogyjon.
- Tessék? – kérdez vissza értetlenül. Pedig kellemes hangja van, jobb lenne rávenni, hogy többet beszéljen.
- Mivel nagy részt rajtad múlik a többiek játéka, így mondhatni részben a te tehetségedre is épül. De valljuk be, közel nem tökéletes, ahogyan játszol – ha nem feszülnének izmai a szorongástól, már leesett volna az álla – gondolom én – nem pedig csak résnyire nyílna. Szemei viszont meglepődötten tágulnak kis, szép ujjai megfeszülnek a poháron.
- Azt mondja, hogy… nem játszom jól? – kissé olyan a hangja, mintha összedőlt volna benne egy világ.
- Nem mondom azt, hogy rossz vagy, de van mit fejlődnöd. Én akivel dolgozom, mindenkitől elvárom, hogy a maximumot nyújtsa. Ezt ma nekem teljesen hiányzott. – megiszom a pohár maradék tartalmát. Még mindig nem szól, így inkább én folytatom. – Tehetséges vagy, de nem igazán használod ki. Jobban kellene igyekezned. - Megrándul keze, látom, hogy épp megdönti ezzel a poharát, de még időben elkapom, így csak egy pötty cseppen le az asztal alá. Kivillan az órám a csuklómon, és csak most látom mennyi az idő. Eddig nem is figyeltem.
- Óvatosabbnak kéne lenned – lassan elengedem a poharát, halkan motyog valamit az orra alatt, csak susogást hallok. – Későre jár, azt hiszem lassan megyek. Holnap után találkozunk. – Felállok a helyemről, vállaimra kanyarintom a kabátot, és elköszönve ellépek az asztaltól, amikor hirtelen felém fordul.
- Holnap nem jön el a fellépésre? – kellemes hangja átjár, bár most nem cseng olyan tisztán, mint a beszélgetés elején.
- Ma láttam, amit láttam, az nekem elég volt. – egy utolsót intek neki, majd megfogom az ajtót – Majd a próbán… - köszönök el, és magára hagyom.
A hideg levegő azonnal megcsapja arcomat, és kijózanít. Nem… nem vagyok részeg, de attól tartottam, ha sokáig egy légtérben közel vagyok vele, más felé terelődött volna az egész. Pedig most valóban csak beszélni akartam vele. Elsétálok a bár előtt, még az üvegen keresztül látom, hogy magába fordulva előre mered. Nem hiszem hogy megbántottam volna, biztos csak átgondolja az egészet. Zsebre dugott kezekkel caplatok a kocsim felé.
Azt hiszem rég voltam már valakivel… igen talán csak ezért éreztem azt, amit… Helyes, kedves fiú, az ilyenek mindig megfognak, de most a zenekar lesz az első. Ki kell őket kupálnom.
~*~
Új darabokkal készültem a zenekarnak, amivel talán tehetünk egy lépést afelé, hogy javuljon a játékuk. Szinte már mindenki itt van, kivéve… Noaht… Ki más is késne?
Pedig reméltem, hogy ha már nem a vén Grant lesz, talán jobban odafigyel, de tévedtem. Vagy nem is fog jönni? Nem hiszem. Úgy hallottam egész jó volt a fellépésük, és az előtte lévő esti beszélgetés biztos nem volt rá ilyen hatással.
Hirtelen kitárul az ajtó, lihegve rohan be a próbaterembe.
- Ehlnézésht… ah… khésésérth… - lihegi hagy nehezen, szinte letépi magáról a sálat, felakasztja a kabátot, és le is ül a helyére.
- Karácsonyi ajándéknak egy órát fogsz kapni – páran felkuncognak a mondatra, de arcom nem rezzen. – Ezt mindenkinek mondom… ami késni fog, annak büntető feladatot fogok adni. A terem kell másoknak is, így csak a mi időnkből vesz el. – elcsendesedik mindenki. Úgy pillantanak rám, mint amikor Grant bemutatott. Azt hiszem a vénség kedvessége után én vagyok a hidegzuhany.
Megvárom míg eléggé kifújja magát, és behangol.
- Noah… van kedvenc darabod? – hirtelen figyel rám, arca piros, dércsípte, kissé olyan mintha elpirult volna. Az orráról nem is beszélve.
- I-igen – hebegi, mintha még mindig a légzéssel küszködne. Biztos rohant. Messze lakna?
- Akkor hogy bemelegedj, kérlek, játszd el. – koppintok párat a pálcámmal, és komolyan figyelem. Először megszeppenten figyel, majd vállához emeli a hegedűt, ráhelyezi a vonót, és játszani kezd.
http://mp3bear.com/edvin-marton-magic-stradivarius
Hirtelen erőteljesen betölti az egész termet a játéka. Minden hang tiszta, szinte tökéletesnek hat, de szigorúan követi a kottát. Igen, ismerem amit játszik. Gyönyörű meg minden, látszik hogy elég sokat gyakorolhatta, kimerülésig. Egy gond van vele. Nem illik hozzá…
Nem ismerem igazán, de amit eddig láttam belőle… nem, nem ilyennek ismerem. Szép, ügyes, de ez nem Ő.
Hangosan elkezdek kopácsolni a vezénylő pálcámmal, és észbe kapva abba is hagyja a játékot. Ahogy a többieken végignézek teljesen el vannak bűvölve, úgy csillog a szemük, mintha sosem hallottak volna még szebbet. Engem is meglepett.
- Nem jó – mondom halkan, és minden tekintet erősen rám mered, hitetlenkedve, ugyan úgy, ahogy Noah szemei is. – Azt kértem, hogy a kedvencedet játszd el, nem azt, hogy megmutasd mennyit tudsz. – páran a hátsó sorban összesúgnak, majd egyre többen, egyedül Noah marad csendben, üres tekintettel figyel előre. Kicsit felé hajolok, és halkabban szólok felé. – Legközelebb a kedvencedet szeretném hallani – felegyenesedek, és újabb kopácsolások árán magamra terelem a figyelmet. Pletyis banda.
- Mielőtt megjöttetek, mindenhova tettem egy kottafüzetet. Nyissátok ki a nyitánynál. – lapok ropogása váltja fel hangomat, majd újabb susogás. Egy ismeretlen lányka szólal fel.
- Ez nagyon nehéz darab – páran helyeselnek, van aki csak bólogat.
- Bocsánat, hogy is hívnak?
- Amy. – tehát ő a fuvolás. Remek.
- Amy… - rögzítem magamban a nevet. – Ügyesek vagytok, szerintem menni fog. Mr. Granttel nem vettetek ilyen műveket ahogy láttam, de itt az ideje, hogy komolyabban vegyétek a zenét. Ezzel a darabbal sikerül majd a pontosságotokat fejleszteni. – bele sem kell néznem a saját jegyzetembe, tudom az egészet. Noah felé fordulok.
- Kezdenéd kérlek?
|
| Levi-sama | 2011. 08. 09. 12:49:21 | #15687 |
Karakter: Noah Lancester
Na végre! Azt hittem sosem érek már ide!
Leszállok a metróról, és hosszú lábaimmal néhány másodperc, és már a felszínen vagyok. További tíz másodperc, és berontok a szimfónikus zenekarom főpróbájára. Az idős karmester dühösen dobol a lábaival, és amikor meglát, megkönnyebbülten felsóhajt.
- Bocsánat a késésért – mosolygok rá kedvesen.
- Egyszer a sírba viszel, Noah – dörmögi ellágyulva. – Igyekezz, kezdjük gyorsan. Holnap este lesz a nagy nap, és ma még kétszer le akarom játszatni veletek az egészet.
Lerántom magamról a hosszú fekete ballonkabátot, a székem háttámlájára hajítom, kilazítom ingem felső gombjait, majd körbeköszönök mindenkinek.
- Sziasztok!
- Szia Noah – hallom innen onnan, a lányok pedig kórusban zengik. – Készültél?
- Persze! – biccentek, és visszaülök székemre. Első hegedűs vagyok, nem lazsálok otthon, különben is imádok hegedülni, a szomszédaim pedig engem imádnak.
Hosszú, karcsú ujjaim beleszántanak aranybarna fürtjeimbe, majd kinyitom a kottát az első tételnél. Előveszem hegedűmet, finoman meghúzom a csavarokat, próbaképp pengetek egy keveset, majd néhány próbavonás. Tisztán csendülnek belőle a hangok. Pompás.
A karmester kopácsolni kezd a pultján, mindenki felemeli hangszerét, a zongorista is ujjait a billentyűkre simítja. Ezen a koncerten ma ő lesz a sztár, az én hegedűm ad neki gyönyörű aláfestést, a többiek pedig a háttérben zümmögnek majd.
http://www.youtube.com/watch?v=Pp6jD9nR7bU&feature=related
Én kezdem. Lágyan felsír a hegedűm, majd hozzám dörgölőzve körbetáncolnak a zongora vízcseppekként csillanó hangjai. A többi hegedűs is bekapcsolódik, lassan felsír minden hangszerből a szívszaggató fájdalom. A karmester választotta ezt a kortárs darabot, utolsó, búcsúkoncertje alkalmából. Ritkán játszunk ilyen darabot, mert mindenkit megvisel, de ez az alkalom most a nagy kivételek egyike. Tudjuk, hogy Mr. Grant, az idős karmester nagyon beteg. Ezért vonul vissza, mert már nem bírja fizikailag. Most is, meg-megremeg a keze, miközben minket vezényel. A kottára sem kell néznem, őt figyelem. A rezdüléseit, virtuóz mozdulatokkal követem minden kívánságát. Hiányozni fog. Más karmesterrel még sosem éreztem ilyen jól magam a koncertek alatt. Ő a biztos pont, az erő, amely összetartja a csapatot.
Elcsendül az utolsó taktus is, és leengedem a hegedűmet. Néma csend telepedik ránk, sokan könnyes szemekkel nézik a karmesterünk ráncos arcát.
Leteszem a hegedűmet, és mivel én vagyok az elsőhegedűs, mindenki más is leteszi hangszerét. A zongorista, aki a karmesterünk unokaöccse, befejezi a darabot, feláll és odasiet hozzá. Szorosan magához öleli. Csendben figyeljük.
Felemelem a hegedűmet, és játszani kezdem a karmester kedvenc ír darabját, amit néha ivászatokon ő maga játszik.
http://www.youtube.com/watch?v=7w65438PCGM&feature=related
Mosolyogva figyelem ahogy pityereg az unokaöccse vállán. A többiek tapsolni kezdenek. Végre, már azt hittem, örökké síri hangulat lesz. Néhány bekapcsolódnak, akik ismerik.
Mr. Grant kifújja az orrát, megtörli szemeit és megköszörüli torkát. Felgyűrt fehér ingének ujjait visszaigazítja, lesöpör néhány nem létező porszemet a fekete nadrágjáról, és felpillant végre.
Befejezzük a zenét, megtapsoljuk őt, és végre ismét minden a régi.
Beleborzol saját, ősz hajába, kissé rekedtesen szólal meg.
- Nos, a koncert estéjén már nem lesz időm rá, így ma mutatom be nektek az utódomat. Egy hét múlva ő fog veletek dolgozni.
A sötét sarokból kilép egy férfi. Eddig észre sem vettem, így meghökkenve mérem végig. Ez egy óriás. Mégis milyen magas lehet? Én sem vagyok aprócska, de ahogy elnézem, ősimán lehagy engem legalább egy fejjel. Egyszerű fekete farmer és fekete ing van rajta, sötétbarna haja hullámokban verdesi nyakát. Jóképű férfi, a mögöttem ülő klarinétos lányok azonnal összesúgnak. Szemei hidegen merednek ránk, lassan végigvándorol mindenki arcán. Amikor én kerülök sorra, zavartan kapom el róla tekintetem. Úgy érzem, mintha röntgenezne, egészen a vesém apró kis sejtjeit is látná. Bátortalanul pillantok ismét rá, hálistennek már mást mustrál.
- A nevem Howard Flebbe – mondja, mély hangjától a lányok felsóhajtanak. – Üdvözlöm önöket.
Mr. Grant megköszörüli a torkát.
- Akkor gyorsan bemutatom a tagokat. Nos, az elsőhegedűs, Noah Lancester – mutat rám. Felállok, és biccentek a fejemmel. Próbálok barátságos mosolyt a képemre erőltetni, de amikor az acélkék szemek az enyémbe fúródnak, szertefoszlik a próbálkozás. Inkább leülök, mielőtt még hülyébbet csinálok magamból. Fél füllel hallgatom, ahogy mindenki neve elhangzik. Persze rajtam kívül mindenki barátságos szavakkal üdvözli a karmestert, de hát én mindig is gügye voltam, ezúttal sem hazudtoltam meg magam. Bah...
- Mr. Flebbe a Londoni Művészeti Egyetemen szerzett diplomát, és A londoni szimfonikusok másod karmestere volt, aztán Párizsban a...
- Francia nemzeti rádió zenekarának voltam a karmestere.
Csodálkozva nézem. Ilyen fiatalon ekkora karriert befutni... Vajon miért jött ide? Mi csak egy átlagos, közepes méretű város vagyunk, nem híres a szimfonikus zenekarunk. Semmi keresnivalója itt egy ilyen magasan képzett karmesternek!
Miután a próba véget ér, elköszönünk egymástól, és a többiek hamar lelépnek. A zonogrista is lelép Mr. Granttal, és mire feleszmélek, még mindig a hegedűmmel molyolok. Igen, a lajhár az én genetikai mutációm párja.
Az új karmesterünk a kamesteri pulpituson áll, és valami jegyzetet olvasgat. Becsukódik az ajtó az utolsó mögött is, és amikor én veszem a kabátomat, hozzám lép. Igen, egyetlen lépéssel terem mellettem, mert olyan hihetetlenül magas és hosszú a lába. Lenyűgöző.
- Mr. Lancester...
- Noah – válaszolom lágyan simogató hangomon. Nehezemre esik ránézni, de végül megteszem. Kifejezéstelen arccal néz le rám, szemeimet, arcomat, nyakamat és kigombolt ingemet tanulmányozza. Kissé idegesítő ez a szótlanság. Zavartan túrok aranybarna hajamba.
- Noah – mondja dörmögve.
- Igen?
Megint csend. Na jó, azt hiszem nem fogom őt kedvelni, ha gyakran fogja ezt csinálni.
- Szeretném, ha meginna velem valamit valahol.
- Mármint italt? – pislogok fel rá. Bólint. Na így mindjárt más, szóval barátkozni szeretne, és ő nyit felém. Felragyog az arcom. – Persze! Semmi akadálya, mehetünk máris. Ismerek egy jó helyet!
|
| Andro | 2011. 04. 22. 13:12:21 | #13124 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (Ayumunak) VÉGE!
Játék vége. Sajnálom, de nem tudok tovább várni, és lezárom a játékunkat. Szerintem három hónap elég hosszú idő arra, hogy írj nekem Timcsi.
|
| Andro | 2011. 01. 25. 12:34:24 | #10777 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (kis hegedűművészemnek)
- Felkészültél kincsem? – vállába csókolok, miközben fülébe duruzsolok. Ő hártrafordul, szemei égnek a vágytól ahogy az enyémek is. Olyan gyönyörű látvány. Némán bólint. – Akkor lazítsd el magam! – nyakába csókolok, miközben szabad kezemet a hátára simítom, a másikkal a mellbimbóit ingerlem lassan, miközben óvatosan belé csusszanok. Vigyázok, ne fájjon neki.
Halkan nyöszörög, ahogy ujjai a párnába mélyednek, de érzem, hogy nem feszíti meg magát. Kapkodva szedi a levegőt, én pedig egyere mélyebbre hatolok benne, majd megállok. Felsóhajt, halkan piheg a párnába, mint egy kifáradt kismadár.
- Jól vagy? – súgom halkan, mire egy bólintás a válasz. Félek, túlságosan fáj neki, hiszen szerszámom nem apró méretű.
- Kérlek… folytasd… - suttogja halk hangon, mire megpuszilom felhevült bőrét, és elkezdek kifelé húzódni belőle.
Érzem, hogy fáj neki, de ahogy kezdi megszokni lassan hímtagomat magában, úgy lazul el egyre jobban, és tekintete egyre ködösebbé, fátyolosabbá válik. Halkan morranok, jóleső érzéssel, mert csodálatos érzés benne lenni, mennyei, hogy úgy mondjam. Halk sóhajai összekapcsolódnak az enyémekkel, ahogy füléhez hajolok.
- Ah… Aki… hito… samah… - sóhajt akadozva, mire lágyan megcsókolom. Próbál felemelkedni, de karjai gyengék, és visszazuhan a párnára.
- Ayumu… - morgom halkan, ahogy kihúzódom belőle. Látom az arcán a csalódottságot, ám még közel sincs vége a dolognak.
Felsikkant, ahogy derekára markolva hirtelen a hátára dobom, majd lábai közé térdelek. Széles terpeszben levő formás lábait felhúzz, miközben mellkasunk összeér. Vad, forró csókot váltunk, lehajolok hozzá, ő a hajamba túrva viszonozza a csókomat, miközben én újfent belecsusszanok,és folytatom az aktust.
Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgom, hangos sóhajjal nyög fel alattam, mikor megszívom alsó ajkát, végigsimítok a testén, a karján, majd a feje mellé tett kezét cirógatom lágy érintésekkel. Ujjainkat összefűzve mélyesztem a párnába, majd feljebb hajolok, és belenézek azokba a csodálatos szemeibe. Úgy fénylenek, mint a tenger.
Lábait derekam köré csavarja, fejét a párnába nyomja, én pedig ha lehet, még beljebb préselem magam benne. Kezdem elveszíteni az eszem, a testem forró, lángol, mintha tűzben égne, én pedig fokozom még egy kicsit a mozgás sebességét, de vigyázok, hogy ne vigyem túlzásba, pedig nagyon közel járok már ahhoz, hogy forró magomat a fiúba lövelljem.
Összeszorítja a szemét, kapkodva szedi a levegőt, ahogy én is. Kezdek kifulladni, de kitartok, hiszen azt szeretném, ha mindkettőnknek jó lenne. Feledhetetlenné akarom tenni számára ezt az alkalmat, hiszen ha ő győz, ki tudja, mikor látom viszont.
- Ayumu… Ayumu… - suttogom a nevét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egyik kezemmel a kezét kezdem simogatni, a másikkal merevedését masszírozom abban az ütemben, ahogy én mozgok.
Érzem, hogy ő is közel jár már, teste ívben megfeszül, és már kiáltana, de egy csókkal beleforrasztom a szót. Aztán egy hatalmas lökéssel élvezek bele, és abban a pillanatban az ő magja is kilövell, beterítve a testemet. Még pihegek pár percig, mielőtt kihúzódnék belőle és ő is csak akkor ernyed el. Melléfekszem, és szorosan a karjaimba zárom. apró csókokkal hintem tele forró bőrét, ő pedig menedéket keresve bújik hozzám. Illata édes, mint a méz, és miközben lehúnyja szemét, én tovább cirógatom és becézgetem, puszilgatom puha bőrét. Még hallom, ahogy suttog egy szót, a leggyönyörűbbet, amit életemben hallottam, mielőtt elalszik.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, kicsikém - suttogom lágyan, majd jómagam is elalszom.
~*~
Másnap reggel, mikor felébredek, Ayumu még békésen szuszog mellettem. Elmosolyodom, annyira aranyos, lehúnyt szemhéja meg-megrebben, talán nem is alszik olyan mélyen. Ajkai halvány mosolyra húzódnak, tehát biztos szépet álmodik. Remélem, rólam. Lassan felkelek, vigyázva, hogy ne ébresszem fel, majd ráterítem a takarót, és a fürdőbe indulok. Muszáj megmosakodnom, egy zuhany nem fog ártani és rám is férne. Jobb lenne Ayumuval zuhanyozni, de inkább hagyom, hadd aludjon a szentem. Tegnap kemény napja volt, és szerintem még vár rá egy pár meglepetés. Ha ő nyer, elmegy tőlem, de ha nem... Nos, akkor majd kitalálok valamit, hogy jő legyen neki. Talán elintézem, hogy mégiscsak elmehessen Európába, és egy új hegedű sem ártana az én kis művészemnek. Megérdemelné. Beállok a zuhany alá, és folyatni kezdem magamra a vizet. Már éppen a hajamat mosom, amikor apró kezeket érzek a derekam körül. Megfordulok, és Ayumu áll előttem.
- Jó reggelt! - húzom magamhoz, és csókolom meg. - Ne haragudj, hogy nem szóltam, de olyan édesen aludtál, hogy nem akartalak felkelteni - mosolygok rá.
- Semmi baj - suttogja, és vörös pofival húzódik el kissé. - Én... kimegyek és...
Ám még mielőtt mozdulhatna, megfogom a kezét, és újra magamhoz húzom jelezve, nem engedem, hogy elmenjen. Végül együtt fürdünk, ő megmossa a hátamat, én az övét, de végig mintha kissé piros lenne az arca. Remélem, nem lázas. Talán szégyenlős? Azok után, amit tegnap tettünk, még mindig szégyenlős az én kis zenészem. Finom illata bódító, és nem tudok magamnak parancsolni, újfent megcsókolom, és érzem, ahogy örömmel viszonozza, már nyitja is szét apró ajkait, nyelvem pedig akadálytalanul siklik befelé. Azonban nem élvezhetjük sokáig a gondtalanságot, mert kopognak.
- Ki az? - szólok ki mogorván. Utálom, ha megzavarnak.
- Kanou vagyok, oyabun - hallom meg első emberem hangját. - Elnézést a zavarásért, de egy nagy boríték jött Ayumu-kun részére. Gondolom a tegnapi megmérettetés eredményét közlik benne. Nem zavartam volna, de gondoltam fontos lehet.
- Mindjárt megyünk - mondom, mire hallom Kanou távozó lépteit. - Nos, úgy tűnik, megjött az eredmény. Izgatott vagy?
- Én... izé... egy... egy picikét - mondja Ayumu, de az arca sápadt. Meg van ijedve, és én sem vagyok túl nyugodt, hiszen az egész jövője függhet azon a darab papíron.
- Semmi gond. Akármi is lesz az eredmény, majd megoldjuk, hogy neked jó legyen, rendben? - simítok végig puha arcán, ő pedig bizonytalanul bólint.
Befejezzük a fürdést, megtörölközünk, majd odaadok Ayumunak egy gyöngyházszínű köntöst, én pedig a szokásos sötétbarnát öltöm magamra. Mikor visszamegyünk a szobába, a borítékot az asztalon találjuk. Szép nagy, fehér, rajta a Bizottság pecsétjével. Hát, nem vesztegették az idejüket. Ayumu remegő kezekkel veszi fel, és bontja ki, majd leül az ágyra, hogy elolvassa. Nem zavarom meg, hagyom hadd olvassa végig. A levél végére az arca hamuszürkévé válik. Rossz hírt kapott.
- Mi a baj? - kérdem gyengéden, mire odanyújtja nekem a levelet. - Elolvashatom? - csak bólint, ajkait összeharapja, szemében könnyek gyűlnek. Ez rossz jel.
Ahogy látom, nem jó hír, és sajnos igazam van. Megfogom a levelet és olvasni kezdem.
Tisztelt Ayumu Takuma-san!
Sajnálattal értesítjük, hogy játéka nem felelt meg a tőlünk elvárt színvonalnak, így nagy sajnálatunkra, nem ítélhetjük oda Önnek az első díjat, valamint a négy évre szóló ösztöndíjat.
Őszinte tisztelettel:
Ozawa Minako
A levél végén részletesen fel vannak tüntetve a pályázók és persze a nyertes neve, jutalma, valamint az elért pontszámok. Ránézek Ayumura, akit teljesen össze van zuhanva. Sír, így odamegyek hozzá, leülök mellé, és átölelem. Szorosan bújik hozzám.
- Én... tudtam, hogy... ez lesz... - zokog halkan, miközben eláztatja a köntösömet.
- Ne félj, majd kitalálok valamit, jó? - simogatom meg az arcát. - Semmi baj, megoldom.
- De... nem kaptam meg... az ösztöndíjat - néz rám könnyes szemmel.
- Ha szeretnéd, finanszírozom a külföldi tanulmányaidat is - mosolygok rá halványan. - Sőt, ha szeretnéd, még veled is megyek. Persze ezt előbb meg kell beszélned a szüleiddel is, kincsem.
Látom, hogy elgondolkodik, majd a levélre néz. Ő is tudja, hogy nincs más választása, hiszen vagy elfogadja, vagy marad. Nagyot sóhajt, mielőtt válaszra nyitná a száját.
|
|
