Két éve már, hogy csatlakoztam ehhez a balett-társulathoz. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű helyzetben vagyok. Sok a tehetség, ám mégis úgy érzem, egyre jobb és jobb leszek. Az elmúlt évek nehezek voltak, de keményen küzdöttem azért, hogy a legjobbak közé kerülhessek, és ezt pár hónapja sikerült is elérnem, amikor engem választottak az aktuális darab főszerepére.

Már alig várom, hogy kiderüljön, ki fogja alakítani a következő színdarab főhősét. A kisebb szerepeket kiosztották, de az oktatónk és a rendező nem jelentette még be, hogy melyikünké lesz a rivaldafény. Természetesen megint a legnagyobb riválisommal kerültem a lehetséges jelöltek közé. Rolandóval tűz és jég vagyunk, nemcsak a stílusunk, a személyiségünk is. Azóta próbál nekem keresztbe tenni, mióta elutasítottam a közeledését, pedig annak már több mint egy éve. Kezd nagyon dühíteni, de egyelőre még elviselem. Egyelőre…

A mai reggel is a szokásos módon kezdődik. Már korán bent vagyok a próbateremben, hogy nyugodtan be tudjak melegíteni. Jobb szeretem ezt egyedül tenni, élvezem, hogy enyém az egész terem, sokkal jobban el tudok merülni a táncban, ha nem kell arra figyelnem, épp kinek fogok nekiütközni vagy ki bámul feleslegesen.

Sajnos nemsokára a többiek is elkezdenek szállingózni, így inkább félreállok, teret adva nekik, miközben megtörlöm fekete törölközőmmel a homlokomat. Ahogy Madame Esme is megjön, mindenki felsorakozik és elkezdődik a közös bemelegítés. Megszokottan mozgunk egyszerre, minden reggel és este ugyanazokat a lépéseket formázzuk meg, így ez már teljesen belénk ivódott. Egyre inkább beleélem magam, ám ekkor felhangzik oktatónk hangja.

– Sasha, Rolando, mutassátok az új színdarabunkhoz tartozó koreográfiát – mondja tapsolva egyet, majd int a többieknek, hogy húzódjanak hátrébb, akik azonnal teljesítik néma kérését.

– Igenis – bólintok azonnal, majd egyszerre kezdünk el mozogni Rolandóval. Inkább lehunyom a szememet, kizárom teljesen a külvilágot és beleadom minden érzelmemet a lépéseimbe. Úgy érzem, remekül megy minden, míg meg nem hallom Madame Esme szavait.

– Folytassátok csak – néz ránk, majd elsiet a bejárati ajtóhoz. Ekkor veszem észre, hogy bizony nézőközönségünk is akadt. Egy magas, ősz hajú férfivel beszélget, aki idősebb létére is elképesztően néz ki. Egy pillanatra ki is esem a ritmusból, de inkább elfordítom a fejemet és ismét a táncra összpontosítok.

Hátulról sutyorgás hallatszódik.

– Az nem az igazgató…?

– De szerintem az…

– Miért van itt…

– Tényleg ő az?

Mielőtt rájuk mordulhatnék, hogy hagyják már abba a zavaró csacsogást, visszatér az oktatónk és int, hogy álljunk meg egy pillanatra.

– Szeretném bejelenteni, hogy az új darabunk főhősét… – kezdi, mire izgatottan felpillantok – Rolando fogja játszani – fejezi be végül, amitől megdermedek. Vetélytársam diadalittasan rám kacsint, majd lepacsizik a haverjaival.

– De Madame Esme… – tiltakoznék azonnal, de csak megrázza a fejét. – Sajnálom, Sasha, de az igazgató döntött. Régen táncpartnerek voltunk, nagyon jól ismerem, sokszor kérem ki a véleményét és eddig még sosem tévedett – magyarázza, és nem hagyja, hogy tovább kérdezősködjek. Beáll a szoba közepére, felkattintja a zenét, és kezdjük is a próbát.

Minden dühömet beleadom a táncomba, így mire végzünk, nagyjából sikerül is lenyugodnom, habár még így is mérges vagyok, Rolandóra, az oktatónkra és természetesen az igazgatónkra is. Sosem láttam ezelőtt, mégis pár pillanat után úgy döntött, nem vagyok alkalmas a főszerepre… Fortyogok magamban… Hogy képzelte… Legalább adhatott volna rendes esélyt a bizonyításra…

Néhány nap múlva tartjuk meg a szezon előtti fogadást, úgy tervezem, ott majd elkapom az igazgatót és megkérdezem, miért döntött Rolando mellett. Tudni akarom, min kell javítanom, hogy ez a következő alkalommal ne ismétlődjön meg. Igen, elfogadtam, hogy a szerep nem lesz az enyém, habár betettek a háttértáncosokhoz, így nem maradok ki teljesen mindenből. Mégsem érzem magam elégedettnek… nekem ennél több kell.

***

A nagy estére kicsípem magam, viszont egyre idegesebb vagyok. Igen, azért csak nem támadhatom le a színházunk igazgatóját, hogy mégis milyen alapon döntött ellenem… Még véletlenül feldühíteném… Nem akarok még egy balhét, elég volt Mathias, az előző társulat igazgatója, aki rútul kihasznált engem. Utána eldöntöttem, hogy kiállok magamért, és nem hagyom, hogy még egyszer befolyásoljanak. Azt azonban nem akarom, hogy kipenderítsenek innen, szóval csak szép nyugodtan…

Rögtön észreveszem, amint belép a terembe, elképesztően néz ki. Hiába az ősz haj és a szakáll, még így is igazán csábító kisugárzása van. Nyelek egyet, pont az esetem lenne, de nem szabad… Sosem feküdnék le senkivel egyetlen szerep kedvéért sem, mégis… Csak úgy vonzza a tekintetemet. Látom, ahogy a barátaival cseveg, mint ahogyan azt is, hogy az undorító táncos társaim hogyan próbálnak hízelegni neki…

Idegesen dobolok a pezsgőspoharamon, talán már a harmadikat is megiszom, mire elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy leszólítsam őt. Amikor elválik a tömegtől, hogy újabb italt szerezzen, veszek egy mély lélegzetet, majd odasétálok mögé és megérintem a vállát.

– Elnézést – szólítom meg lágy hangon.

– Hm? – fordul felém, majd jól láthatóan végigmér. Talán nem tudja, ki vagyok, hisz csak egyszer látott ezelőtt.

– Sasha Flemming vagyok – mutatkozom be, megtörve a ránk hulló, zavaró csendet.

– Oh, Sasha – ismételi meg nevemet, majd mintha felfogná, ki van előtte. – A balettos Sasha? – kérdezi, mire felmorranok.

– Van másik? – kérdezek vissza, mire halványan elmosolyodik. Ez a mosoly… legalább tíz évvel fiatalabbá teszi. Többet kellene ezt az arcát mutatnia, akkor biztosan belé tudnék… Nem… nem… mikre nem gondolok… Azt hiszem, megártott a pezsgő.

– Nem, nincs. Ne haragudj, azt hiszem a kelleténél többet ittam – vallja be, és inkább leteszi a poharát. – Segíthetek valamiben? – pillant rám ismét.

– Ha már így rákérdezett, igen – bólintok egy aprót. – Persze, ha nem zavarom, s nem siet vissza a társasághoz – teszem hozzá kicsit nyugtalanul.

– Nem, nem, csak nyugodtan – gesztikulál a kezeivel. – Ráérek, ezer örömmel.

– Nos, madame Esme azt mondta, hogy annak idején együtt táncoltak – kezdek bele, amit rögtön igazol is bólintásával. – Azt is megemlítette, hogy néha tanácsokat kér magától – folytatom.

– Talán az előadásról van szó? A rosszul őrzött lányról? – kapcsol rögtön.

– Igen, uram. Nem kételkedem a választásában, csak szeretném tudni, hogy miért. Nem nézett minket sokáig, mégis könnyedén bökött rá Rolandóra – mondom egyre halkuló hangon.

– Madame Esme nem mondott erről semmit? – kérdezi felvont szemöldökkel, mire tagadóan megrázom a fejemet. Semmit sem mondott, pedig kíváncsi lettem volna a magyarázatra.

– Nos, Sasha, többféle táncos van – kezdi hadonászva a kezével. Ez nála valami szokásféle lehet, de egészen… aranyos. – A balettben is előjön az emberek karaktere, hogy mit tudnak tökéletesen hozni, hogy mi az, ami igazán, de igazán hozzájuk illik. A színészeknél is megvan ez, nem minden szerep illik a karakterünkhöz. A kisugárzásunk, amit mi magunk nem érzünk – simít a mellkasára –, az másoknak sokkal jobban feltűnik. Ezért se tud egy vígjáték színész drámában kitűnő szerepet alakítani. Eddig érthető vagyok? – kérdezi, mintha megerősítést várna, hogy figyelek.

– Teljes mértékben, monsieur. Ezek szerint, ha jól értem, az én kisugárzásom eme főszerephez nem jó? – foglalom össze, amire szerintem célozni akar.

– Nem azt mondtam, hogy nem jó – küld felém egy mosolyt. – Te is eljátszhatnád, gond nélkül. Azonban Rolando tud belevinni majd valami extrát, amit te máshova tudsz majd beépíteni. – Nem tetszik, ahogy a riválisomat dicsőíti. Én is biztosan tudnék belevinni valami pluszt. – Rolando mozdulatai, könnyedek, a testalkata miatt erőteljesebbek, a Spartacusban is remek gladiátort tudna hozni. Ellenben te, Sasha – mutat rám, mire érdeklődve fordulok felé –, te tele vagy érzelmekkel, szenvedéllyel, érzékiséggel, olyannal, amit a legtöbb balett táncos csak remélni mer.

– Ez tán dicséret? – pillantok rá oldalra döntött fejjel. Jól esik a balett-táncos énemnek az, amiket mond.

– Az. Nagy lehetőségek állnak előtted, ha az ilyen apróságokat, mint a komédiás balett, nem úgy fogod fel, hogy elvesztettél egy főszerepet, hanem hogy nyertél újabb tapasztalatokat. Remélem azért, hogy nem bántottalak meg semmivel a mondandóm alatt – teszi hozzá gyorsan, amitől el kell mosolyodnom. Egész végig kiérződött a hangjából, hogy nem akar rólam rosszat mondani. Minden szavából sütött az őszinteség, amit imádok. Tetszik nekem… azt hiszem… Vagy csak az alkohol beszél belőlem?

– Dehogy, Monsieur Roux! Dehogy… – biztosítom azonnal, hogy nincs semmi gond. – S mondja csak – kezdek bele egy újabb kérdésbe, majd nem sokkal később már a fal mellett beszélgetünk. Remekül lehet vele beszélgetni, teljes összhang van köztünk. Elbűvöl a gyengédségével, amely árad minden szavából és mozdulatából. A száját figyelem, amikor apró mosolyra húzza ajkait. Nem tudom, miért, de teljesen megbabonáz. Akarom őt… Régóta nem akartam senkit úgy, mint az előttem álló férfit. De szabad ezt nekem? Áh, már semmi sem érdekel. Most kezd hatni az a három-négy pohárka, amit megittam. Sajnos már egytől is képes vagyok berúgni, de sebaj, rég volt szórakozásban részem. És valahogy nem is akaródzik elengednem az elképesztően szexi igazgatómat.

Óvatosan simítok a falnál lévő kézfejére, mindketten vágyódva bámulunk a másikra. Nem kétséges, hogy akarjuk egymást.

– Kezdek fáradni. Maga nem? – kérdezem kissé kótyagosan. Nem akarok tovább itt maradni, nyugisabb helyen akarok vele lenni, ízlelni akarom…

– Odakint biztos állnak taxik – jegyzi meg felszusszanva, amitől elmosolyodok, majd bólintok. Elindulok, majd pár lépés után hátranézek, hogy követ-e, és nem csalódom.

Odamegyek a legközelebbi taxihoz, aminek az ajtaját Monsieur Roux előzékenyen kinyitja nekem. Bepattanok az ülésre, ahová ő is követ, majd bemondja a saját lakcímét. Ó, ezek szerint nincs választás.

– Netán van magánál bor? – kérdem halkan. – Tea is megteszi. Vodkás tea. A lényeg, hogy egy kis alkohol legyen – fűzöm tovább mondandómat.

– Nem ittál még eleget? – kérdezi felém fordulva.

– Miért, maga talán igen? – vágok vissza kihívóan, pajkosan csillogó szemekkel.

Elkezdi sorolni az italait, egész kis minibárt tart otthon, ám szájának mozgása jelenleg jobban leköt, mint szavai. Iszogatva üldögélünk a nappaliban és semmiségekről beszélgetünk. Egyre jobban fokozódik köztünk a vágy, így közelebb hajolok hozzá és összeérintem a homlokunkat, jelezve ezzel, hogy nyugodtan kezdeményezzen. Én is akarom. Nem is tétovázik, az ajkaimra hajol, hogy végre megízlelhessük egymást. Istenem… Elképesztően csókol, egyértelműen jelzi, hogy ő irányít, de nem erőszakosan. Ledönti a falaimat, boldogan simulok közelebb hozzá. A hajamba simít, majd pihegve elválunk egymástól.

– Gyönyörű vagy, Sasha – susogja az arcomra simítva, örömmel fúrom bele arcomat tenyerébe. Olyan biztonságot sugárzó, nagy kezei vannak. Tetszenek az ujjai, vajon milyen érzés lenne, ha bennem lennének? Visszahajol ajkaimra, hogy ismét csókcsatába kezdjünk. Alig bírom megállni, hogy ne morranjak fel minden nyelvcsapására. Legszívesebben dorombolnék neki, olyan kiscicásan, hogy tudja, mennyire élvezem a helyzetet. Rég éreztem már ilyet bárki iránt is… Besimítok combjai közé, és ahogy megérzem, hogy kezd megkeményedni, boldogan elvigyorodok. Ezek szerint nemcsak ő van rám ilyen hatással.

– Ne itt – motyogom végül, mikor a kezei a nadrágomat kezdik bontogatni, az ingem pedig már elszublimált valamerre. – A szobában – teszem hozzá gyorsan.

Bólintva mászik le rólam, talpra segít, majd a szobájába vezet. Amint beérünk, azonnal egymásnak esünk. Lesimítom az ingjét, miközben ő letolja a nadrágomat. Ajkaitól elválva a nyakát veszem célba. A mellkasomat cirógatja és az én kezem sem rest végigtapogatni a testét. Nem tudom, hány éves lehet, de ilyen kidolgozott izmokkal még egészen biztosan balettoznia kellene. Érzem, hogy még most is gyakorol. Látni akarom őt… Mielőtt azonban továbbhaladhatnánk, megszólal.

– Sasha… várj… Sasha… – Próbálja eltolni a kezeimet, de én nem akarok elszakadni tőle. Miért nem érti meg, hogy akarom őt, kell nekem? Mi baja lett hirtelen?

– Hm? – kérdezem visszahajolva, hogy ismét megcsókolhassam, de elhúzódik tőlem. Miért? Talán rosszul csinálom? Nem tetszik neki valami?

– Nem tehetem ezt veled, Sasha… – simítja össze homlokunkat, ezzel egészen bensőséges viszonyt teremtve. – Fiatal vagy, vakmerő, nem…

– Mi? – értetlenkedek. Ez most hogy jön ide? Testem ég a vágytól, minden porcikám akarja őt.

– Ezt most itt abbahagyjuk, Sasha – mondja komoly hangon, elhátrálva cirógatásom elől. Tényleg nem kellek neki? Éreztem, hogy vágyik rám…

– Miért? – susogom, míg ő az arcát dörzsölgetve lépdel az ágy végébe.

– Mert én… én… én nem hiszek ebben, és nem tartom veled szemben se fairnek – mutat rám. De nem értem… Semmit se értek. – Egyéjszakás kaland… nem, én nem… – hebegi idegesen, de a mondat elejétől ledöbbenek. Egyéjszakás kaland? Ezek szerint, eszébe sem jutott, hogy ebből több is lehetne? Csak meg akart dugni, mint mindenki más… Mikor visszapillant rám, durcásan nézek felé.

– Aha – motyogom megbántva, majd kirántom magam alól a takarót és magamra húzom azt. – Értem – teszem hozzá dühösebben, miközben összekucorodom a puha ágyban. Csak egy numerára kellettem volna, de végül még arra sem, ez romba döntötte minden önbizalmamat…

Felsóhajtva közli, hogy a vendégszobában lesz, aztán magamra hagy. Nincs időm túl sokat zsörtölődni, mert az alkohol kezdi átvenni felettem az irányítást. Pár ásítás után szinte azonnal kidőlök. Na ezért nem szoktam én inni.

***

Álmosan nyitogatom a szememet, oldalra nyúlnék, hogy megnézzem, hány óra lehet, ám ekkor ledermedek. Hirtelen ülök fel, körbenézve rájövök, hogy ez bizony nem az én szobám. Hol vagyok? Nem emlékszem… Mennyit ihattam?

Tudom, hogy a fogadáson voltam, ez még megvan. Beszélni akartam Monsieur Roux-val a döntéséről, de beszéltünk is? Pár kép kezd beugrani… Felrémlik, hogy mit mondott a karaktereinkről. Ez az, Sasha, jól haladsz, erőltesd meg még egy kicsit az agyadat. Bevillan, ahogy a kanapén faljuk egymást.

Mi a… Úristen… Úristen… Megrázom a fejemet, próbálom elhessegetni a képeket, de egyre élesebbé válik minden. Az igazgató lakásán vagyok… Mit tettünk? Ugye nem? Fenekemhez kapok, de mivel leheletnyi kényelmetlenséget sem érzek ülés közben, egyértelművé válik, hogy eddig a részig nem jutottunk el. Hú… Ahogy a szexin mosolygós arca előttem lebeg, nyelek egyet. Miért kell neki pont az esetemnek lennie? Hát már sosem lesz nyugtom az igazgatóktól?

Ajkaimhoz kapok, melyek enyhén megduzzadtak a csókjainktól. Jól eső érzés jár át, megborzongok, ahogy ismét a kanapén érzem magam, szorosan hozzásimulva. Ismét megrázom a fejemet, nem szabad… Nem szabad…

Ahogy kicsit megnyugszom, jobban szemügyre veszem a hálóját. Nagyon ízlésesen van berendezve, tetszik. Az éjjeliszekrényen megpillantok egy pohár vizet és egy szem aszpirint, mellékelve van hozzá egy apró üzenet, melyen az áll, „Ha szükséged lenne rá.”. Mivel kicsit tényleg lüktet a fejem, gyorsan bedobom a számba a gyógyszert, és pár korty vízzel leöblítem. Kedves tőle, hogy gondolt rám. Ő vajon mennyire volt józan tegnap este? Nem emlékszem, mennyire volt magánál. Azt sem tudom, miért álltunk le. Az utolsó pár képkocka még elég homályos.

Amikor mozgást hallok kintről, rájövök, hogy ideje lenne felöltözni és egy kis bátorsággyűjtés után kimenni hozzá. Csak egy alsó van rajtam, de szerencsére a fotelben megpillantom a szépen összehajtogatott nadrágomat és ingemet. Hát ezt sem én csináltam…

Felkapkodom magamra a ruháimat, majd mély levegőt véve kilépek az ajtón. A zajok felé igyekszem, egyre idegesebben. Nem tudom, mitől félek. Nem fog ebből hátrányom származni a színházban, ugye? Vajon mérges rám? Mit hisz rólam? Jól bemutatkoztam neki… Pedig egyáltalán nem szokásom pár órányi ismeretség után odaadni magam valakinek, ő mégis… vonzott magához.

Halk csörömpölést hallok, ezért óvatosan belesek az ajtón, ahonnan a hangokat sejtem. Odabent Monsieur Roux éppen a tűzhelynél sürgölődik, az asztal már meg van terítve, két személyre. Ezek szerint reggelizhetek, és nem rúg ki rögtön a lakásból. Idegesen lépek be a helyiségbe, amit ő is észrevesz, mert azonnal hátrafordul.

– Jó reggelt – mosolyog rám kedvesen, habár az enyhe zavar az ő hangjából is kihallatszódik.

– Jó reggelt – susogom lehajtott fejjel, kicsit közelebb lépdelve.

– Rántottát csináltam, remélem, szereted – mutatja fel a serpenyőt, miközben leemeli a tűzhelyről és elzárja a gázt.

– Igen, persze, Monsieur Roux – mondom végigjártatva a tekintetem rajta. Most nincs kiöltözve, csak egy laza póló meg egy nadrág an rajta. Eszembe jut, ahogy kezeimmel érintettem azokat az elképesztően kidolgozott izmokat, amelyeket most elfed a ruha. Vörösen hajtom le a fejemet. Istenem, mibe kevertem már megint magamat…

– Azt mondják, elég jól főzök, habár ez egy rántottán nem igazán mutatható be – beszél, hogy ne nehezedjen ránk a csend, miközben a tányérokra szedi a rántottát. Zavartan toporgok az asztal mellett, rég éreztem ilyen feszülten magam. – Ülj csak le – mutat az egyik székre, aminek rögtön engedelmeskedem is. Talán így kevésbé fog látszani az idegességem. – Mit kérsz? Kávé? Tea? Víz? Narancslé?

– Ó, hát én… narancslevet, ha nem gond – mosolygok rá, amitől neki is mosolyra húzódnak az ajkai.

– Természetesen nem, különben nem kérdeztem volna – biztosít arról, hogy nem fáradtság, miközben előveszi a hűtőből a nedűt, és megtölti a poharamat.

– Köszönöm – motyogom, mire ő csak bólint egyet, majd helyet foglal velem szemben. Előtte már ott díszeleg a forró kávé, amit óvatosan kortyolgat.

Kínos csend vesz körül minket, egyikünknek sem akaródzik megszólalni. Nem bírom ezt elviselni, ez a légkör nyomasztó.

– Monsieur Roux… – kezdek bele halkan, majd felnézek rá. A szeme, mint akkor, most is rabul ejt. Nyelek egyet, majd ismét az üres tányérom felé fordítom a tekintetemet. – Én… sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztam – lehelem halkan.

– Kellemetlen helyzetbe? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

– Igen, a… viselkedésemmel – susogom.

– Óh, nem – legyint egyet. – Nekem kellene elnézést kérnem – mondja komolyan.

– Miért? – nézek fel rá.

– Nem szabadott volna felhoznom téged – magyarázza. – Túl fiatal vagy… én pedig öreg az egyéjszakás kalandokhoz – mondja, mire megfagy az ereimben a vér. Ez eszembe juttatja, hogy miért álltunk le tegnap este, és rögtön elönt a pulykaméreg.

Idegesen felpattanok, majd megragadom a kezemhez legközelebb eső tárgyat, ami történetesen a poharam, és reflexből ráborítom a benne lévő folyadékot. Meglepetten pislog felém.

– Mit képzel maga rólam? – kérdezem dühösen. – Én nem… nem szoktam egyéjszakás kalandokba keveredni. És bármit is hisz, sosem feküdnék le senkivel egyetlen szerepért sem! – kiabálom mérgesen. Tudom… Tudom, hogy azt hiszi, csak azért közeledtem felé, mert nem az enyém lett a főszerep, pedig ez nem igaz. Én csak… – Csak élveztem… a társaságát – lehelem –, a beszélgetésünket – teszem hozzá, majd sarkon fordulok és a bejárati ajtó felé veszem az irányt.

– Sasha, várj! Én nem… – kiált utánam, de nem fordulok meg, gyorsan belelépek a cipőmbe, majd kivágtatok az ajtón. Csak az utcán sétálva jövök rá, hogy mit tettem.

Leintek egy taxit, amibe beülve a tenyereimbe hajtom a fejemet. Istenem… Mégis hogy viselkedhettem így? Nekem végem, az tuti… Ki fog rúgni… Pedig végre kezdtem beilleszkedni a társulatba. Akkora idióta vagyok… Nem akarok ilyen gyerekes lenni, ha dühös vagyok, mégis előjön ez az énem.

Szerencsére ma szabadnapja van mindenkinek a fogadás miatt, de holnaptól megint kezdődnek a kemény próbák. Otthon a zuhany alatt állva végig Lionel jár az eszembe. Miért nem tudom elfelejteni? Miért húz ennyire magához? Megrázom a fejemet, inkább kiszállok a víz alól.

Egész nap csak fetrengek és azon gondolkodom, mit csináljak holnap. Bocsánatot kellene kérnem… Igen, akkor talán nem kell távoznom. Legszívesebben elkerülném őt, ameddig csak lehet, de az sehová sem vezet.

***

A reggeli bemelegítés előtt már idegesen toporgok a teremben, néhányan furcsa pillantásokat vetnek rám, de nem tudom, miért. Ám amikor megérkezik kedves ellenségem is, minden kiderül.

– Flemming, csak nem hosszú éjszakánk volt tegnap és tegnapelőtt? – kérdezi, amikor ásítok egyet.

– Tessék? – hökkenek meg.

– Ugyan ugyan… – legyint egyet. – Láttuk ám, hogy Monsieur Roux-val távoztál a fogadásról – vigyorogja, mire elfog a félelem. Nem akarom őt bajba sodorni, nem akarom rossz hírét kelteni.

– Monsieur Roux csak segített hazajutnom, mert rosszul lettem – magyarázom idegesen.

Felnevetnek, nem tudom, hogy hisznek-e nekem.

– Valld csak be – lépdel hozzám közelebb. – Odatartottad a feneked neki, hogy tiéd legyen a főszerep, nem igaz? – vicsorogja.

– Én sosem tennék ilyet, te rohadt szemétláda – morranok rá. Nem tudom, honnan veszem a bátorságot, de behúzok neki egy jó nagyot. Megrökönyödve kap az arcához és hátrál egy lépést tőlem, miközben én az öklömet szorongatom. Ez jobban fáj, mint hittem.

– Na de, Sasha, kérem – hallom meg Madame Esme felháborodott hangját. – Csak mert nem ön kapta a szerepet, még nem kellene így viselkedni – mondja fejcsóválva.

– De hát én nem… – kezdeném, de felciccenve lengeti meg a kezét, csendre intve.

– Az igazgató várja önt ebédszünetben az irodájában – néz rám mérgesen. – Ne féljen, a mai cselekedetét is meg fogom említeni, így lesz miről beszélgetniük – teszi hozzá, mire páran kuncogni kezdenek mögöttem. Utálom Rolandót és a talpnyalóit…

Lehajtott fejjel állok be a helyemre. Kimért mozdulatokkal ismétlem a begyakorolt formákat, végig Madame Esme szavai visszhangzanak a fejemben. Ideges vagyok… Azért hívat vajon, hogy kirúgjon? De legalább lesz lehetőségem bocsánatot kérni, akkor talán meggondolja magát… Csak pár pillanatig jár ezen az eszem, mert utána rögtön felé irányulnak a gondolataim. Aggódom… mi van, ha a többiek nem hitték el a rosszul lettem mesét? Lehet, hogy kínos helyzetbe kerül miattam, és azt egyáltalán nem akarom.

Egész végig szétszórt vagyok, egyre feszültebb leszek, ahogy közeledünk az ebédidő felé. Amint elérkezik a szünet, még idegesebben indulok el az igazgató irodájába. Sosem jártam még itt, de tudom, merre kell menni. Az ajtaja elé érve izzadó tenyeremet a nadrágomba törlöm, majd lágyan bekopogok.

– Szabad – hallom meg a hangját, mire veszek egy mély levegőt, és benyitok a szobába.

Az előadás a végéhez közeledik, én pedig kicsit bánom, hogy a rendezésre nincs mindig időm. Persze, mint igazgató van hozzá jogom, de időm… Eleve, ki gondolta, hogy lehet színházban igazgatói posztot örökölni – persze, nem államiak vagyunk, talán úgy -, s hogy ennyi melóval jár. Kiadhatnám a munkámat a jobb kezem jobb kezének, de mivel saját erőforrásból kell futnunk, szponzorokat, támogatókat és hirdetőket kell becsábítanunk, igyekszem minden centet megfogni a felesleges dolgokon. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egy ember csinálja a színpadi háttérmunkálatokat, hanem hogy egy ember felügyeli. Adminisztrátorokból van elég, nem kell még több. Apám is ezt mondta, a színházi munkások számának szép piramisnak kell lennie: legyen bőven kisember, amin ülhet egy nagyember.

Elcsendül az utolsó mondat, az események a tetőfokra hágnak, majd a színészek megdermednek az utolsó pillanatban. Elmosolyodok, tapsolnék is, de egy fővel az nem az igazi, emellett messze is ülök, s nem is tudja a rendezőjükön kívül senki, hogy jelen vagyok. Jó ez így, nem szeretnék belegabalyodni. Felállok hát, megigazítom a nyakkendőmet, majd visszasétálok az irodámhoz, hogy lebeszéljem a közeledő évi fogadásunkat. A tavalyit csak megszervezni tudtam, nagy nehézségekkel, ugyanis a volt vejem épp vált. Újra. Nem, nem tőlem, hanem a második férjétől, ki megcsalta. Nővel. Fiatalabbal. Jóval fiatalabbal… s mivel a lányokkal ezt nem oszthatta meg, a barátnői nem értek rá, mily tipikus, hát én maradtam neki. Végtére is, nem bántam, hogy kihagytam az első saját általam szervezett fogadást. Nem bírtam volna a sok gratulációt.

- Lio! – Összerezzenek a nevem hallatára, hirtelen ér, s megtorpanok. Túlságosan belemerültem a gondolataimba, fel se tűnt, hogy épp a hosszabb úton térek vissza törzshelyemre. A gyakorlótermekkel tarkított folyosón keresztül.

- Esme? – kérdezek vissza az ajtóban álló oktatótól, ki karba tett kézzel néz. Annak idején sokat táncoltunk együtt, de balerina révén, ő is a színpad elhagyása után oktatói köntöst öltött magára.

- Nem tudtam, hogy eme zsúfolt időszakban van időd sétálgatni – szól oda nekem felvont szemöldökkel. – Azonban ez pont kapóra jön. Gyere – int oda nekem. Sose érdekelte, hogy a főnöke lettem. Egyedül ő volt ezzel így, de talán mert többet simultam hozzá tánc közben, mint a feleségemhez valaha. Nem szólok neki, csak megindulok, mire ő beoldalazik az ajtóba, hogy be tudjak mellette nézni. Épp bemelegítenek a fiatalok, amit kissé irigykedve nézek.

- És mit? Talán valaki nem illően jelent meg? – kérdezem érdeklődve, míg ránézek.

- Öt percet kérek. Nem tudok dönteni.

- Te? – kérdezek rögvest vissza döbbenten, hátrálok is kicsit. – Hihetetlen!

- Roux, ne pimaszkodj – fenyeget meg a mutatóujjával. Vajon a diákjain is ezt próbálgatja? Nekik biztos ijesztő, de én csak elmosolyodom lassan. – Nem tudok választani közülük. Sasha vagy Rolando? – mutat hol az egyik, hol a másik fiúra. Igaz, hogy itt dolgozom már mióta, s két éve én vagyok az igazgató, de igen sok művész fordul meg nálunk, ahogy színész vagy táncos. Arcokat nem mindig tudok a nevekhez társítani.

- Járasd meg őket – közlöm Esme-vel, mire az bólintva kezdi el a fiatalokat felkészíteni a gyakorlásra. Én addig is meghúzódom az ajtóban, hátamat az ajtófélfának vetem, s úgy figyelem alaposan őket. Vegyesen vannak, fiúk-lányok. A fiúknak külön oktatója volt egy hónappal ezelőttig, de ki kellett rúgnom. Nem hiába nem az ő óráira mentem be, ha netán táncolni volt kedvem.

Most azonban a két jó mozgású fiú a lényeg. Meg tudom érteni, hogy Esme miért volt gondban velük, mindkettő csodálatosan mozog, csak éppen más darabhoz csodálatosan. Nekem legalábbis ez az első dolog, amit szemet szúr: Rolando jobban magamutogató, sziporkázó és vidámabb hangulatú, mint Sasha. Sasha, nos, ő érte rengeteg klasszikus balettelőadásban ölnének: drámai, tele érzelmekkel, szenvedélyes, de nem úgy, mint Rolando. Ez nem vágy. Ez más. Olyan, mintha újra s újra megharcolna valamiért, ami soha nem lehet az övé.  

Mikor Esme felém néz, intek neki, hogy jöjjön oda. Szól a fiataloknak, hogy folytassák, majd odasiet hozzám. Szerintem ekkor láthatnak meg, mert több szempár is rám szegeződik. Kifaggatom a volt balerinát, hogy melyik darabról is van most pontosan szó. megdorgál, hogy már aláírtam a papírokat, mire én visszadörmögöm, ha tudná mennyit írok alá naponta.

- A rosszul őrzött lányt – feleli végül.

- Akkor a Rolandot választom. Ő pontosan ehhez való, Sasha drámaibb – adom meg a gyors választ, majd nézek az órámra. – Most viszont sietek.

- Köszönöm, Lio – hallom még a nő hangját, de én már sietek is tova.

×  Ω  ×  L  ×  Ω  ×

Ahogy telnek a napok, úgy közeledik a fogadás napja. Tavasz van, egyre szebb az idő, s egyre közelebb van a nyári szezon, a sok programmal. Persze, a télnek is megvan a varázsa, de a jó időben lehet kültéri színpadot felállítani, s akkor vannak a fesztiválok s egyéb hajtós dolgok. Ezek előtt jólesik kiadni még gyorsan a gőzt, együtt. Legalábbis nagyapám ezt vallotta, szóval megtartottuk eme szokását.

Miközben készülődöm rá, nem igen örülök neki. Elegánsan, de egyben lazán, hisz lesz ivás, tánc, a fiatalok pedig ilyenkor kipróbálják milyen a másikkal eltűnni, s ittasan szeretkezni. Oh, néha hiányoznak ezek az idők, komolyan, de nem ez a része. Feleségem volt ekkor már, az ilyeneken mindig tabu volt minden. Most lehetne, de nem hinném, hogy lesz hozzá humorom. Végtére is, én vagyok az igazgató, olyan, mintha kivételeznék.

A ruhám mellé jön a mosolyom is, amit magamra öltök, s milyen jól teszem! Rengetegen jönnek velem szembe, hisz az igazgatóval nem lehet minden nap összefutni a színház falain belül se, kezet ráznak, bemutatkoznak, csacsognak, sokan állítom arra mennek, hátha kaphatnak valami extrát, ha netán jó helyre nyalnak be. Én azonban nem vagyok erre vevő, igyekszem udvariasan kibontakozni az ilyen emberek fogásából. Teljesen megkönnyebbülök, mikor Esme hátát pillantom meg. Mikor meglát, huncut mosolyra húzza a száját, és végigmér.

- Hogy kicsípte magát itt valaki! – kuncogja, mire én értetlenül nézek magam mögé.

- Nem mondod? – játszom az értetlent, mire kuncogva meglök a felkaromnál. – Kilöttyented a martinidet.

- Akkor majd veszek el egy másikat a pincértől, úgyis a ház állja – mutat rám színpadiasan. – Megfogadtam a tanácsodat, bár Sasha nem örült – jegyzi meg. – Most már igen.

- Remek, remek, nincs kedvem birkavéres ajtóhoz, meg záptojáshoz a virágok között eldugva a folyosómon – dünnyögöm, mire ő felvont szemöldökkel néz rám. – Apám mesélt pár visszavágást.

- Apád a fél színész és táncos gárdát a farkára húzta, miszerint megkapják a főszerepet, csodálkozol? – Felszisszenek az éles nyelvű visszavágásra, majd inkább leemelek egy poharat az arra járó pincér fémtálcájáról.

- Nem nyilatkozom.

 Eliszogatunk, elnevetgélünk, ő is meg én is feloldódunk, csatlakozik még pár rendező, idősebb színész, oktató. Szóba kerül annyi minden, hogy már lassan nosztalgikusérzés fog el. Azt hiszem nem fogom megbánni, hogy eljöttem, s ez még több okot ad arra, hogy jól érezzem magamat.

- Elnézést – érinti meg valaki pillekönnyedén a vállamat, míg én a saját s az Esme-től elkobzott poharat cserélem épp ki telire.

- Hm? – fordulok oda érdeklődve, de amin megakad a szemem, meglep. Tudom, hogy felnőtt, de a modellekhez hasonló arc, a dús ajkak, a pisze orr, a szemek… egyszerűen megbabonáz, ahogy a hosszú pillák öleléséből engem méreget sugárzó kék tekintettel, barna tincsei keretezik angyali orcáját. Oh, ne, most ittam vajon halálra magamat? Nem, nem, biztos egy színészünk… igen, ez lesz a válasz.

- Sasha Flemming vagyok – szólal meg újra, miután már valószínűleg zavarja a csend, ami kettőnkre telepedett.

- Oh, Sasha – ismételem meg nevét, miután beugrik. – A balettos Sasha?

- Van másik? – kérdez vissza merészen, mire halványan elmosolyodom.

- Nem, nincs. Ne haragudj, azt hiszem a kelleténél többet ittam – rakom is le az én poharamat végleg. Nincs több ital, ha egy ilyen angyalra sem emlékszem, baj van. - Segíthetek valamiben?

- Ha már így rákérdezett, igen – bólint egy aprót, pár pillanatra lehunyja a tekintetét is, pillái söprik bőrét, egyszerűen hihetetlenül csábító. Érzéki. Igen. Érzéki. – Persze, ha nem zavarom, s nem siet vissza a társasághoz.

- Nem, nem, csak nyugodtan – hessegetem a kezemmel magát a feltételezést is. – Ráérek, ezer örömmel.

- Nos, madame Esme azt mondta, hogy annak idején együtt táncoltak. – Igaz, nem kérdezi, de rögtön bólintok egyet, miszerint így van. – Azt is megemlítette, hogy néha tanácsokat kér magától.

- Talán az előadásról van szó? A rosszul őrzött lányról? – megyek a dolog elé, mert csak kínoz eme tekintettel s szépen csengő hangjával.

- Igen, uram. Nem kételkedem a választásában, csak szeretném tudni, hogy miért. Nem nézett minket sokáig, mégis könnyedén bökött rá Rolandora.

- Madame Esme nem mondott erről semmit? – kérdezek rá enyhén felvont szemöldökkel, mire ő tagadóan megrázza a fejét. Haja ide-oda libben, talán még a samponjának illatát is érezni vélem, de nem vagyok benne biztos. Lehet, csak akarom. Lehet csak elképzelem.

- Nos, Sasha, több féle táncos van – kezdek bele, míg a kezemmel gesztikulálok a magyarázathoz. – A balettben is előjön az emberek karaktere, hogy mit tudnak tökéletesen hozni, hogy mi az, ami igazán, de igazán hozzájuk illik. A színészeknél is megvan ez, nem minden szerep illik a karakterünkhöz. A kisugárzásunk, amit mi magunk nem érzünk – simítok a mellkasomra -, az másoknak sokkal jobban feltűnik. Ezért se tud egy vígjáték színész drámában kitűnő szerepet alakítani. Eddig érthető vagyok? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Teljes mértékben, monsieur. Ezek szerint, ha jól értem, az én kisugárzásom eme főszerephez nem jó?

- Nem azt mondtam, hogy nem jó – mosolygom. – Te is eljátszhatnád, gond nélkül. Azonban Rolando tud bele vinni majd valami extrát, amit te máshova tudsz majd beépíteni. – Látom, hogy ez nem tetszik neki, biztos riválisok. Ah, fiatalság. – Rolando mozdulatai, könnyedek, a testalkata miatt erőteljesebbek, a Spartacusban is remek gladiátort tudna hozni. Ellenben te, Sasha – mutatok rá, amit érdeklődve fogad. -, te tele vagy érzelmekkel, szenvedéllyel, érzékiséggel, olyannal, amit a legtöbb balett táncos csak remélni mer.

- Ez tán dicséret? – villantja rám szemeit, míg enyhén oldalra dönti a fejét.

- Az. Nagy lehetőségek állnak előtted, ha az ilyen apróságokat, mint a komédiás balett, nem úgy fogod fel, hogy elvesztettél egy főszerepet, hanem hogy nyertél újabb tapasztalatokat. Remélem azért, hogy nem bántottalak meg semmivel a mondandóm alatt – teszem még gyorsan hozzá, ő pedig sziporkázó mosolyt küld felém.

- Dehogy, monsieur Roux! Dehogy… S mondja csak – kezd bele egy újabb kérdésbe, s mire kettőt pillantok, már a falnál állunk, beszélgetünk, a múltamról, a tapasztalataimról, róla, a lehetőségeiről. Lenyűgöz a mosolyával, a nyitottságával, a jó kérdéseivel, no meg hogy ilyen fiatal létére, ilyen jól el tudok vele beszélgetni. Sajnos nem tagadhatom azt se le, hogy roppant vonzó, s hogy teljesen megbabonáz.

Óvatosan simít a falnál lévő kézfejemre, tekintete vágyban úszik, ajkait egyre többször szorítja picit össze, mintha a szőlőzsír maradékát próbálná rajtuk eloszlatni. Meg akarom csókolni, egyre jobban dübörög bennem a vér, minden porcikám vágyódik utána, s azt hiszem, érzi. Talán tudja is.

- Kezdek fáradni. Maga nem?

A kérdésére felszusszanok, hajaj, ez az, amire gondolok?

- Odakint biztos állnak taxik – jegyzem meg halkan, mire ő elmosolyodva bólint, s indul el. Párat lép csak, rögtön utána csábosan hátranéz, követem e. Bolond lennék nem követni… vagy épp bolond vagyok, mert követem.

Igazam volt, rögtön oda is lép egy jármű mellé, én pedig szó nélkül követem. Kinyitom neki az ajtót, ő pedig hálásan elmosolyodva ül be hátra. Követem, lehuppanok s bezárom magam után az ajtót, majd elmondom a sofőrnek a címemet. 

- Netán van magánál bor? – kérdezi halkan Sasha. – Tea is megteszi. Vodkás tea. A lényeg, hogy egy kis alkohol legyen.

- Nem ittál még eleget? – kérdezem.

- Miért, maga talán igen? – vág vissza kihívóan.

Szerencsére nincsenek sokan az utakon, én pedig inkább elkezdek gondolkodni s sorolni, mi van otthon. Nem hinném, hogy ez érdekli, de nem tehetek róla, át kell gondolnom akad e bármi használható dolog az ivászat utánra. Miután megnyugtatom magam, hogy igen, kevésbé izgulok, mikor beengedem magamhoz, kerítek többféle italt, s leülünk a nappalimban. Nem nagyon emlékszem miről beszélünk, úgy értem mással vagyok elfoglalva. Talán ő is. Egyre közelebb csúszik, s mire észbe kapok, már a homlokunkat összeérinti. Ilyen közelről is elbűvölő, no meg hihetetlenül gyönyörű. Nem bírom ki, az egész este oly mélyen vágyott ajkaira hajolok, hogy megízlelhessem végre őket. Nem tiltakozik, sőt, boldogan simul közelebb hozzám. Nem bírom ki, belesimítok a selymes tincsekbe, enyhén összeborzolom, majd óvatosan elhátrálok tőle. Látni akarom így, szenvedélyesen, csóktól duzzadt ajkakkal.

- Gyönyörű vagy, Sasha – susogom neki, míg fél kezemmel az arcára simítok, ő pedig kiscicásan belefúrja arcát a tenyerembe. Nem váratom tovább, visszahajolok az ajkaira, falom őket, simogatom, ahol érem, de ő lépi meg a következő lépést. Óvatosan besimít a lábaim közé, s olyan boldogan vigyorog a csókba, hogy kedvem támad eldönteni a kanapén.

- Ne itt – susogja, mikor a kezem már a nadrágját bontogatja, az ingje pedig a földön, az enyém pedig kibontva. – A szobában.

Helyeslően bólintok, lemászom róla, segítek neki is felállni, majd a kezét fogva vezetem a szobámba. újra egymásnak esünk, sőt, nagyobb hévvel, tesszük mindezt, mint a kanapén. Végre lehúzom róla a nadrágot, ő pedig lesimítja rólam az inget, majd mohón tapad ajkaival inkább a nyakamra. Én addig is végigzongorázom a mellkasán, szép, balettoshoz méltóan kidolgozott. Kívánom, akarom, szeretkezni akarok vele, de még ittasan is sikerül valaminek megállítania.

Sosem akartam apámra hasonlítani, s most, hogy ezt teszem, rögtön az ő képe villan fel lelki szemeim előtt. Én se vagyok szent, de sose támadtam le még így senki eme negyvenöt évem alatt. Sose. Megadtam a másiknak a kellő tiszteletet, az ismerkedés lehetőségét, az esélyt valami komolyabbra. Miért kéne ezt Sashával tennem? Miért kéne magam alá gyűrni, ittasan, a vágytól szűkölve, mint valami kan kutya a tüzelő szuka láttán? Tiszteletlen, durva, bunkó dolog, ami után ki tudja mik történhetnek.

- Sasha… várj… Sasha… - szuszogom, míg próbálom leállítani.

- Hm? – kérdezi, mikor visszahajol hozzám, hogy megcsókoljon, de nem engedem neki. Van önuralmam, de isten lássa lelkemet, a határán táncolok egy kötélen.

- Nem tehetem ezt veled, Sasha… - simítom homlokomat a homlokának. – Fiatal vagy, vakmerő, nem…

- Mi? – kérdez vissza értetlenül, vágytól csillogó szemekkel. Teljesen elmerült benne, én is, tényleg, még mindig kívánom, de nem vagyok már oly felelőtlen, hogy emellett könnyedén el tudjak suhanni.

- Ezt most itt abbahagyjuk, Sasha – hátrálok ki simításai alól, amit ő értetlen pislogással figyel. Kezdi felfogni a dolgot, legalábbis azt hiszem.

- Miért? – susogja, míg én az arcomat dörzsölgetve lépdelek az ágyam végénél.

- Mert én… én… én nem hiszek ebben, és nem tartom veled szemben se fairnek – mutatok rá. – Egyéjszakás kaland… nem, én nem… - próbálom megfogalmazni a gondolataimat, de mire újra visszanézek rá, ő már durcás képpel figyel engem.

- Aha – tudja le ennyivel, majd kirántja maga alól a takarót, s nemes egyszerűséggel elbújik alatta. – Értem.

Felnevetnék, ha nem ebben a kegyetlen helyzetben lennék. Így csak sóhajtok egyet, majd még búcsúzóul közlöm vele, ha kellenék, a vendégszobában leszek. Abban, aminek zárva lesz az ajtaja. 

Kicsit megrázom a fejemet, és fölpattanok, hogy a belépõ fiú elé siessek.

- Persze! Gyere csak beljebb. – mondom, és körbevezetem a teremben. - Foglalj helyet. – mutatok az asztal mellett levõ székre. Helyet foglal, és a mintáját követve én is leülök. Izgatottan vigyorgok, mert el sem hiszem, hogy ez megtörténik velem. Pár óra alatt jön is egy asszisztens… Csoda! Lehet, hogy tényleg jó dolog volt tõlem, hogy elhatároztam, hogy megváltozok.

- És.. mi hozott ide? – kérdezem, de nem hagyom válaszolni, mert eszembe jut valami. - Jaj, elnézést. Giovanni Bianchi vagyok, az említett bûvész, aki lelkes segédjét keresi. – mutatkozok be, és felnyújtom a kezem. Eléggé óvatlanul teszem, mert szegény kártyácskáim, szalagocskáim, meg mindenféle apró kellékeim szanaszét röpködnek. Upsz. Gyorsan összekapkodom a földre esett dolgokat, és miközben egyik kezemmel magamhoz szorítom õket, úgy nyújtok ismét kezet. Francba, pedig úgy próbálkozok! Remélem, ezzel nem rettentettem el magamtól.

- Blaine Hartford vagyok. – mutatkozik be õ is, és megrázza a kezem. - És igazából a kényszer hozott ide. Meg a remény. A remény hogy van itt egy csap, minek segítségével megszabadulhatok az arcomra tapadt csillámtól. – mondja. Upsz, lehet, hogy kicsit túl sokat tettem rá?

- Ott hátul balra van a férfi mosdó. Megvárlak – mondom.

- Köszönöm. – bólint, és elsiet a mutatott irányba. Jó pár percet igénybe vesz neki, mire visszaér, de még így is maradt rajta pár zöld és arany színû csillám.

- Legközelebb majd nem használok csillámot, jó? – kérdezem. Remélem, más nem fog így járni…

- Jó. – mosolyodik el édesen. Sürgetõ kényszert érzek, hogy elmondjam, miért is nem sikerült túl jól a plakát.

- Csak tudod a lányom itt hagyott egy csomó dolgot, amikkel a plakátjaimat szokta csinálni.. Viszont õ most nincs itt. Ma ment elõször iskolába.. és.. Jaj, úgy aggódom érte! – hadarom. Tényleg! Vajon mi lehet a Kicsikémmel? Még három óra, hogy hazajöjjön.

- Szóval te csináltad a plakátokat – kérdezi, és nem is figyelve magamra válaszolok.

- Igen! A gondolataimban olvasol? – kérdezem, és csak miután kimondtam, akkor jut el az agyamig, mit kérdeztem. Ó, a francba, miért nem tudok én figyelni? De úgy látszik Blaine nem veszi magára, mert csak elneveti magát. Nem gond, sokan szoktak rajtam nevetni… Egyel több, vagy kevesebb nem számít. A lényeg, hogy ne hagyjon el az egyetlen jelentkezõm. – Nem szóltam. – vonom vissza azért.

- Semmi gond. Ez édes volt – mondja. Édes? Hát… Ezt sem mondták még nekem soha. Inkább azt szokták, hogy: béna, idegesítõ, ügyetlen, barom… De hogy édes? Én nem igazán vagyok az a típus. És nem is leszek! Én határozott leszek!

- Giovanni, húzás innen, most én vagyok itt! – kiabál rám egy morcos hang. A gazdája Tom, aki nem igazán bír engem. Nem tudom miért. Úgy értem õ egy nagyon ügyes és sikeres bûvész. Határozott, magabiztos, lehengerõ… A nõk, és a gyerekek rajonganak érte, hiszen helyes, jóképû, és kedves. Na ja… Csak nem velem. Mondjuk lehet, hogy az az oka, hogy nem bír engem, hogy én bénán vagyok sokkal jobb, mint õ kemény gyakorlások árán. Viszont félek tõle. Olyan mérges mindig, amikor én is a közelében vagyok. Így inkább jobbnak látom fölkapni a dolgaimat, és magam után húzni Blainet.

- Bocsánat – mondom kiérve a színházból. – Tom igazán ijesztõ tud lenni. Most tényleg az õ munkaideje van, így ott most nem tudunk lenni, de gyere el hozzánk, és ott nyugodtan tudunk beszélni – mondom, és a bólintására haza vezetem. Szó szerint. Mert ugye beülünk a kocsimba – ahol aprócska rumli van, mivel nem volt idõm összepakolni. Na jó, idõm lett volna, de… Mindegy, mindegy! – hessegetem el magamtól ezt a problémát.

Útközben, beszélgetés közben próbálok normálisan viselkedni, és nem mutatni, hogy mennyire izgulok. Nem lenne jó, hogy az elsõ – és valószínûleg egyetlen – jelentkezõm már megismerkedéskor kiakadna tõlem. Nem igaz? Különben Lucy nagy valószínûség szerint leszedné a fejemet. Azt viszont szeretném magamon tartani még egy darabig… Legalább addig, ameddig feleségül nem megy valakihez. Ami nem is lesz olyan sokára… Nem akarom, hogy elhagyjon a Kicsikém! Most még csak az iskola miatt hagy el, de eljön még az az idõ, amikor már a leendõ férje miatt fog elhagyni.

Kéne… Valaki? Á, ugyan! Ki bírná ki velem? Hiszen a feleségem is elhagyott… Még ha meg is változnék… Kinek kellene egy vén bûvész, akinek van egy lánya?

Szomorú gondolataimból akkor eszmélek csak föl, amikor a házam elé érünk. Remélem, Blaine nem mondott nekem semmit, mert mit gondolhatna rólam, ha beszélt volna, én meg nem figyeltem rá?

Ááá! Abba kell hagynom ezt a viselkedést! Akkor is figyelmesebb leszek! Legalábbis remélem…

Idõközben bemegyünk a lakásba, ahol csak enyhén van szanaszét szórva minden, és a viszonylag üres konyhai asztal mellé ültetem.

- Érezd magad otthon! Innivalót, ennivalót kérsz? – kérdezem jó házigazdaként, miközben próbálom eltûntetni a nem konyhába illõ dolgokat. Közben meg kordul a gyomrom, amin elneveti magát. Jujj… Nem is reggeliztem! Lucynak is csak fölkaptam az uzsonnáját, és rohantunk. Aztán meg el is felejtettem, hogy enni kéne…

Gyorsan benézek a hûtõbe, hátha van ott valami ehetõ, de amit ott találok, kiakaszt. Gyorsan becsukom az ajtaját, mert nem szeretném, ha a vendégem meglátná a mászó ételeket. Szegény sajt valószínûleg már jó ideje lejárhatott. Még szerencse, hogy a boltban lehet kapni kész szendvicseket, amit aztán Lucynak adhattam.

– Öhm… Mit szeretnél ebédelni? Én pizzára gondoltam. Rendelek, jó? – kérdezem zavarban. – Vagyis… A pizzát szereted? Mert ha nem, neked rendelhetek mást is – próbálok határozottan viselkedni. Be kell valljam, nem könnyû, és nem megy túl jól. De biztos vagyok benne, hogy gyakorlással sikerülni fog!

Bíp-bíp-bíp.

Wá! Mi az, mi történt? Tûz van? – pattanok ki az ágyból a hirtelen hangra, amit egy ismeretlen tárgy okozott. Félálomban körülnézek, és nem látok semmiféle tüzet, így zombi módjára visszafekszem, és elalszom.

---*---*---*---

TE JÓ ÉG! Mennyi az idõ?! – ugrok ki az ágyból. Ránézek az órára, és kiakadok.

Mi az, hogy háromnegyed nyolc van?! Én tagnap beállítottam az ébresztõt. Miért nem ébresztett?

-APAAAA!! – hallom meg lányom hangját. Ajjaj, el fogunk késni! A kislányom elsõ iskolai napjáról. Hát milyen szülõ vagyok én?! – Apa, gyere már! Indulnunk kell! – kiabálja Lucy az ajtón túlról. Gyorsan fölkapkodok magamra pár ruhát, és kinyitom az ajtót. Kint, a folyosón egy dühös, és rendesen felöltözött barna hajú kislány fogad toporzékolva. Igen, a lányom. Dühös morgolódását mag sem hallva a konyhába húzom, ahol fölkapom a tegnap elkészített uzsonnáját, majd gyorsan a kocsihoz terelgetem.

Több közlekedési szabályt áthágva, de még pont idõben beérünk az iskolába, ahol, bár egy kicsit eltévedünk, mégis pont az ünnepség kezdete elõtt beesünk az aulába. Szerintem nem is tûnt fel senkinek, hogy majdnem késtünk. Sõt, ahogy látom, más még késõbb érkezett.

Az egy órás ünnepség után az osztályterembe kísérem az én kicsikémet. Sajnálom, hogy itt kell hagynom, de biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának barátokat. Õ itt marad barátkozni, szegény apuci meg az õ kicsikéje nélkül mehet dolgozni. Szomorú vagyok…

Szomorú vagyok, de mint minden jó apuka, aki jót akar az õ kicsikéjének, hagyja, hadd barátkozzon és élje a saját életét. Így egy nagy ölelés után - amit Lucy drágám hamar megszakít, mert inkább a többi gyerekkel akar lenni – vissza-visszanézve a kicsimre, kimegyek az osztályterembõl, majd az iskolából is. Beülök a kocsimba, és egy nagy, keserves sóhajtás után elindulok.

El sem hiszem. Az én kicsikék elsõs lett! Nemrég még kis pólyás kisbaba volt, aki csak evett meg aludt… Most meg lassan már olyan lesz, mint az anyja volt. Szigorú, vasakaratú, hajcsár és csalfa. Ez igazságtalan, tudom, de nem tehetek róla. Ez az elsõ alkalom, hogy ki kell bírnom nélküle egy fél napot! Hogy leszek én meg nélküle? Mert ez már állandósulni fog. Nap, mint nap iskola, majd amikor idõsebb lesz, csak a bulik lesznek neki fontosak, végül meg saját családja lesz. Mások lesznek neki fontosak, én meg itt maradok magányosan…

Siralmas gondolataim közt sikerül azért biztonságban eljutnom a színházhoz, ahol holnap este lesz új elõadásom. Ma nem is kellene egyébként bemennem, siránkozhatnék otthon egyedül, de az asszisztensem valamiért kérte, hogy menjek be, szeretne velem megbeszélni valamit. Én fölajánlottam, hogy találkozzunk nála, vagy nálunk, de õ ragaszkodott hozzá, hogy itt beszéljük meg.

Ugye nem felejtettem el valamit?! Lehet, hogy nem érkezett meg a kártya szállítmány? Vagy valami gond van a nyulakkal? Esetleg…

-Mr. Bianchi! – kiált rám az asszisztensem. Azt hiszem, megint elbambultam… Mint mindig. Ezt nem szereti Bill, ami látszik is, mert eléggé mérgesen néz ki. – Felmondok! – jelenti ki, mire ledöbbenek. Mi…? Ugye… ugye csak rosszul hallottam? – Felmondok. Felõlem kereshet akárkit a holnapi elõadásra, de én nem fogok szerepelni többet magával. Elegem van magából! A folyamatos szerencsétlenkedésébõl, az elbambulásaiból, és mindenbõl! – kiáltozza, majd elrohan. Hogy…? Most fölmondott? És kioktatott?

Elgondolkozom, és miközben újra és újra lejátszom magamban ezt, az elõzõ asszisztenseim felmondását, és az, amikor a feleségem elhagyott, rájövök valamire.

Igazuk van. Én egy szerencsétlen csõdtömeg vagyok, aki nem tud mást csinálni, csak bûvészkedni, bolondozni, és Lucynak illetve Totónak a nyakán lógni. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Igazuk van, hogy elhagynak… Mindnek igaza van.

Változtatni kéne… Magamon. Meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Lucy anyja is ezért hagyott el, mert nem voltam elég határozott. És most, hogy Lucy iskolás lett… Már nem hagyatkozhatok csak rá. Nem helyes. Nem helyes az, hogy szinte a lányom csinál mindent. Õ egy hat éves kislány. Neki a barátaival kellene játszani, nem pedig a csõdtömeg apját pesztrálni.

Döntöttem! Többet nem fogok a kicsimre támaszkodni! És a következõ asszisztensemet meg fogom tartani!

Ööö… Hogy is kell asszisztenst keresni? Eddig mindig a kicsikém készítette a plakátokat…

Nem baj! Megoldom!

Azt hiszem…

---*---*---*---

Háhá! Megcsináltam! Életem elsõ… Na jó, nem.

Kezdjük újra. Tehát Lucy születése utáni életem elsõ saját készítésû plakátja elkészült!

Igaz, kicsit gyûrött, és kicsit szakadt, de elkészült! Minden rajta van, ami kell. Elérhetõség, az, hogy bûvész asszisztenst keresek, sõt, még ki is van díszítve. Tökéletes!

Ki is ragasztom a színház falára, hátha még a holnapi elõadás elõtt jelentkezik valaki. Hát, ha nem, majd megpróbálom egyedül levezényelni az elõadást.

Semmi kedvem nincs hazamenni, és otthon egyedül, vagyis Totóval lenni. Inkább itt, a színházban leszek egyedül. Sokkal jobban érzem magam itt. Olyan, mintha minden egyes valaha itt fellépõ ember szelleme velem lenne. Különös érzés, de igazán jó.

Nem is tudom, mennyi ideig bambulhattam el, de elég sokáig, gondolom, mivel az nem létezik, hogy pár perc alatt legyen valaki, aki jelentkezne az állásra. Már pedig így van.

Egy félhosszú, gyönyörû szõke hajú, barna szemû, fiatal férfi álldogál elesetten az ajtóban, és azt kérdezi, szabad-e az állás.

Lehet nekem ilyen szerencsém?!