Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Chii2019. 07. 08. 17:48:43#35644
Karakter: Sasha Flemming



 

Két éve már, hogy csatlakoztam ehhez a balett-társulathoz. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű helyzetben vagyok. Sok a tehetség, ám mégis úgy érzem, egyre jobb és jobb leszek. Az elmúlt évek nehezek voltak, de keményen küzdöttem azért, hogy a legjobbak közé kerülhessek, és ezt pár hónapja sikerült is elérnem, amikor engem választottak az aktuális darab főszerepére.

Már alig várom, hogy kiderüljön, ki fogja alakítani a következő színdarab főhősét. A kisebb szerepeket kiosztották, de az oktatónk és a rendező nem jelentette még be, hogy melyikünké lesz a rivaldafény. Természetesen megint a legnagyobb riválisommal kerültem a lehetséges jelöltek közé. Rolandóval tűz és jég vagyunk, nemcsak a stílusunk, a személyiségünk is. Azóta próbál nekem keresztbe tenni, mióta elutasítottam a közeledését, pedig annak már több mint egy éve. Kezd nagyon dühíteni, de egyelőre még elviselem. Egyelőre…

A mai reggel is a szokásos módon kezdődik. Már korán bent vagyok a próbateremben, hogy nyugodtan be tudjak melegíteni. Jobb szeretem ezt egyedül tenni, élvezem, hogy enyém az egész terem, sokkal jobban el tudok merülni a táncban, ha nem kell arra figyelnem, épp kinek fogok nekiütközni vagy ki bámul feleslegesen.

Sajnos nemsokára a többiek is elkezdenek szállingózni, így inkább félreállok, teret adva nekik, miközben megtörlöm fekete törölközőmmel a homlokomat. Ahogy Madame Esme is megjön, mindenki felsorakozik és elkezdődik a közös bemelegítés. Megszokottan mozgunk egyszerre, minden reggel és este ugyanazokat a lépéseket formázzuk meg, így ez már teljesen belénk ivódott. Egyre inkább beleélem magam, ám ekkor felhangzik oktatónk hangja.

– Sasha, Rolando, mutassátok az új színdarabunkhoz tartozó koreográfiát – mondja tapsolva egyet, majd int a többieknek, hogy húzódjanak hátrébb, akik azonnal teljesítik néma kérését.

– Igenis – bólintok azonnal, majd egyszerre kezdünk el mozogni Rolandóval. Inkább lehunyom a szememet, kizárom teljesen a külvilágot és beleadom minden érzelmemet a lépéseimbe. Úgy érzem, remekül megy minden, míg meg nem hallom Madame Esme szavait.

– Folytassátok csak – néz ránk, majd elsiet a bejárati ajtóhoz. Ekkor veszem észre, hogy bizony nézőközönségünk is akadt. Egy magas, ősz hajú férfivel beszélget, aki idősebb létére is elképesztően néz ki. Egy pillanatra ki is esem a ritmusból, de inkább elfordítom a fejemet és ismét a táncra összpontosítok.

Hátulról sutyorgás hallatszódik.

– Az nem az igazgató…?

– De szerintem az…

– Miért van itt…

– Tényleg ő az?

Mielőtt rájuk mordulhatnék, hogy hagyják már abba a zavaró csacsogást, visszatér az oktatónk és int, hogy álljunk meg egy pillanatra.

– Szeretném bejelenteni, hogy az új darabunk főhősét… – kezdi, mire izgatottan felpillantok – Rolando fogja játszani – fejezi be végül, amitől megdermedek. Vetélytársam diadalittasan rám kacsint, majd lepacsizik a haverjaival.

– De Madame Esme… – tiltakoznék azonnal, de csak megrázza a fejét. – Sajnálom, Sasha, de az igazgató döntött. Régen táncpartnerek voltunk, nagyon jól ismerem, sokszor kérem ki a véleményét és eddig még sosem tévedett – magyarázza, és nem hagyja, hogy tovább kérdezősködjek. Beáll a szoba közepére, felkattintja a zenét, és kezdjük is a próbát.

Minden dühömet beleadom a táncomba, így mire végzünk, nagyjából sikerül is lenyugodnom, habár még így is mérges vagyok, Rolandóra, az oktatónkra és természetesen az igazgatónkra is. Sosem láttam ezelőtt, mégis pár pillanat után úgy döntött, nem vagyok alkalmas a főszerepre… Fortyogok magamban… Hogy képzelte… Legalább adhatott volna rendes esélyt a bizonyításra…

Néhány nap múlva tartjuk meg a szezon előtti fogadást, úgy tervezem, ott majd elkapom az igazgatót és megkérdezem, miért döntött Rolando mellett. Tudni akarom, min kell javítanom, hogy ez a következő alkalommal ne ismétlődjön meg. Igen, elfogadtam, hogy a szerep nem lesz az enyém, habár betettek a háttértáncosokhoz, így nem maradok ki teljesen mindenből. Mégsem érzem magam elégedettnek… nekem ennél több kell.

***

A nagy estére kicsípem magam, viszont egyre idegesebb vagyok. Igen, azért csak nem támadhatom le a színházunk igazgatóját, hogy mégis milyen alapon döntött ellenem… Még véletlenül feldühíteném… Nem akarok még egy balhét, elég volt Mathias, az előző társulat igazgatója, aki rútul kihasznált engem. Utána eldöntöttem, hogy kiállok magamért, és nem hagyom, hogy még egyszer befolyásoljanak. Azt azonban nem akarom, hogy kipenderítsenek innen, szóval csak szép nyugodtan…

Rögtön észreveszem, amint belép a terembe, elképesztően néz ki. Hiába az ősz haj és a szakáll, még így is igazán csábító kisugárzása van. Nyelek egyet, pont az esetem lenne, de nem szabad… Sosem feküdnék le senkivel egyetlen szerep kedvéért sem, mégis… Csak úgy vonzza a tekintetemet. Látom, ahogy a barátaival cseveg, mint ahogyan azt is, hogy az undorító táncos társaim hogyan próbálnak hízelegni neki…

Idegesen dobolok a pezsgőspoharamon, talán már a harmadikat is megiszom, mire elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy leszólítsam őt. Amikor elválik a tömegtől, hogy újabb italt szerezzen, veszek egy mély lélegzetet, majd odasétálok mögé és megérintem a vállát.

– Elnézést – szólítom meg lágy hangon.

– Hm? – fordul felém, majd jól láthatóan végigmér. Talán nem tudja, ki vagyok, hisz csak egyszer látott ezelőtt.

– Sasha Flemming vagyok – mutatkozom be, megtörve a ránk hulló, zavaró csendet.

– Oh, Sasha – ismételi meg nevemet, majd mintha felfogná, ki van előtte. – A balettos Sasha? – kérdezi, mire felmorranok.

– Van másik? – kérdezek vissza, mire halványan elmosolyodik. Ez a mosoly… legalább tíz évvel fiatalabbá teszi. Többet kellene ezt az arcát mutatnia, akkor biztosan belé tudnék… Nem… nem… mikre nem gondolok… Azt hiszem, megártott a pezsgő.

– Nem, nincs. Ne haragudj, azt hiszem a kelleténél többet ittam – vallja be, és inkább leteszi a poharát. – Segíthetek valamiben? – pillant rám ismét.

– Ha már így rákérdezett, igen – bólintok egy aprót. – Persze, ha nem zavarom, s nem siet vissza a társasághoz – teszem hozzá kicsit nyugtalanul.

– Nem, nem, csak nyugodtan – gesztikulál a kezeivel. – Ráérek, ezer örömmel.

– Nos, madame Esme azt mondta, hogy annak idején együtt táncoltak – kezdek bele, amit rögtön igazol is bólintásával. – Azt is megemlítette, hogy néha tanácsokat kér magától – folytatom.

– Talán az előadásról van szó? A rosszul őrzött lányról? – kapcsol rögtön.

– Igen, uram. Nem kételkedem a választásában, csak szeretném tudni, hogy miért. Nem nézett minket sokáig, mégis könnyedén bökött rá Rolandóra – mondom egyre halkuló hangon.

– Madame Esme nem mondott erről semmit? – kérdezi felvont szemöldökkel, mire tagadóan megrázom a fejemet. Semmit sem mondott, pedig kíváncsi lettem volna a magyarázatra.

– Nos, Sasha, többféle táncos van – kezdi hadonászva a kezével. Ez nála valami szokásféle lehet, de egészen… aranyos. – A balettben is előjön az emberek karaktere, hogy mit tudnak tökéletesen hozni, hogy mi az, ami igazán, de igazán hozzájuk illik. A színészeknél is megvan ez, nem minden szerep illik a karakterünkhöz. A kisugárzásunk, amit mi magunk nem érzünk – simít a mellkasára –, az másoknak sokkal jobban feltűnik. Ezért se tud egy vígjáték színész drámában kitűnő szerepet alakítani. Eddig érthető vagyok? – kérdezi, mintha megerősítést várna, hogy figyelek.

– Teljes mértékben, monsieur. Ezek szerint, ha jól értem, az én kisugárzásom eme főszerephez nem jó? – foglalom össze, amire szerintem célozni akar.

– Nem azt mondtam, hogy nem jó – küld felém egy mosolyt. – Te is eljátszhatnád, gond nélkül. Azonban Rolando tud belevinni majd valami extrát, amit te máshova tudsz majd beépíteni. – Nem tetszik, ahogy a riválisomat dicsőíti. Én is biztosan tudnék belevinni valami pluszt. – Rolando mozdulatai, könnyedek, a testalkata miatt erőteljesebbek, a Spartacusban is remek gladiátort tudna hozni. Ellenben te, Sasha – mutat rám, mire érdeklődve fordulok felé –, te tele vagy érzelmekkel, szenvedéllyel, érzékiséggel, olyannal, amit a legtöbb balett táncos csak remélni mer.

– Ez tán dicséret? – pillantok rá oldalra döntött fejjel. Jól esik a balett-táncos énemnek az, amiket mond.

– Az. Nagy lehetőségek állnak előtted, ha az ilyen apróságokat, mint a komédiás balett, nem úgy fogod fel, hogy elvesztettél egy főszerepet, hanem hogy nyertél újabb tapasztalatokat. Remélem azért, hogy nem bántottalak meg semmivel a mondandóm alatt – teszi hozzá gyorsan, amitől el kell mosolyodnom. Egész végig kiérződött a hangjából, hogy nem akar rólam rosszat mondani. Minden szavából sütött az őszinteség, amit imádok. Tetszik nekem… azt hiszem… Vagy csak az alkohol beszél belőlem?

– Dehogy, Monsieur Roux! Dehogy… – biztosítom azonnal, hogy nincs semmi gond. – S mondja csak – kezdek bele egy újabb kérdésbe, majd nem sokkal később már a fal mellett beszélgetünk. Remekül lehet vele beszélgetni, teljes összhang van köztünk. Elbűvöl a gyengédségével, amely árad minden szavából és mozdulatából. A száját figyelem, amikor apró mosolyra húzza ajkait. Nem tudom, miért, de teljesen megbabonáz. Akarom őt… Régóta nem akartam senkit úgy, mint az előttem álló férfit. De szabad ezt nekem? Áh, már semmi sem érdekel. Most kezd hatni az a három-négy pohárka, amit megittam. Sajnos már egytől is képes vagyok berúgni, de sebaj, rég volt szórakozásban részem. És valahogy nem is akaródzik elengednem az elképesztően szexi igazgatómat.

Óvatosan simítok a falnál lévő kézfejére, mindketten vágyódva bámulunk a másikra. Nem kétséges, hogy akarjuk egymást.

– Kezdek fáradni. Maga nem? – kérdezem kissé kótyagosan. Nem akarok tovább itt maradni, nyugisabb helyen akarok vele lenni, ízlelni akarom…

– Odakint biztos állnak taxik – jegyzi meg felszusszanva, amitől elmosolyodok, majd bólintok. Elindulok, majd pár lépés után hátranézek, hogy követ-e, és nem csalódom.

Odamegyek a legközelebbi taxihoz, aminek az ajtaját Monsieur Roux előzékenyen kinyitja nekem. Bepattanok az ülésre, ahová ő is követ, majd bemondja a saját lakcímét. Ó, ezek szerint nincs választás.

– Netán van magánál bor? – kérdem halkan. – Tea is megteszi. Vodkás tea. A lényeg, hogy egy kis alkohol legyen – fűzöm tovább mondandómat.

– Nem ittál még eleget? – kérdezi felém fordulva.

– Miért, maga talán igen? – vágok vissza kihívóan, pajkosan csillogó szemekkel.

Elkezdi sorolni az italait, egész kis minibárt tart otthon, ám szájának mozgása jelenleg jobban leköt, mint szavai. Iszogatva üldögélünk a nappaliban és semmiségekről beszélgetünk. Egyre jobban fokozódik köztünk a vágy, így közelebb hajolok hozzá és összeérintem a homlokunkat, jelezve ezzel, hogy nyugodtan kezdeményezzen. Én is akarom. Nem is tétovázik, az ajkaimra hajol, hogy végre megízlelhessük egymást. Istenem… Elképesztően csókol, egyértelműen jelzi, hogy ő irányít, de nem erőszakosan. Ledönti a falaimat, boldogan simulok közelebb hozzá. A hajamba simít, majd pihegve elválunk egymástól.

– Gyönyörű vagy, Sasha – susogja az arcomra simítva, örömmel fúrom bele arcomat tenyerébe. Olyan biztonságot sugárzó, nagy kezei vannak. Tetszenek az ujjai, vajon milyen érzés lenne, ha bennem lennének? Visszahajol ajkaimra, hogy ismét csókcsatába kezdjünk. Alig bírom megállni, hogy ne morranjak fel minden nyelvcsapására. Legszívesebben dorombolnék neki, olyan kiscicásan, hogy tudja, mennyire élvezem a helyzetet. Rég éreztem már ilyet bárki iránt is… Besimítok combjai közé, és ahogy megérzem, hogy kezd megkeményedni, boldogan elvigyorodok. Ezek szerint nemcsak ő van rám ilyen hatással.

– Ne itt – motyogom végül, mikor a kezei a nadrágomat kezdik bontogatni, az ingem pedig már elszublimált valamerre. – A szobában – teszem hozzá gyorsan.

Bólintva mászik le rólam, talpra segít, majd a szobájába vezet. Amint beérünk, azonnal egymásnak esünk. Lesimítom az ingjét, miközben ő letolja a nadrágomat. Ajkaitól elválva a nyakát veszem célba. A mellkasomat cirógatja és az én kezem sem rest végigtapogatni a testét. Nem tudom, hány éves lehet, de ilyen kidolgozott izmokkal még egészen biztosan balettoznia kellene. Érzem, hogy még most is gyakorol. Látni akarom őt… Mielőtt azonban továbbhaladhatnánk, megszólal.

– Sasha… várj… Sasha… – Próbálja eltolni a kezeimet, de én nem akarok elszakadni tőle. Miért nem érti meg, hogy akarom őt, kell nekem? Mi baja lett hirtelen?

– Hm? – kérdezem visszahajolva, hogy ismét megcsókolhassam, de elhúzódik tőlem. Miért? Talán rosszul csinálom? Nem tetszik neki valami?

– Nem tehetem ezt veled, Sasha… – simítja össze homlokunkat, ezzel egészen bensőséges viszonyt teremtve. – Fiatal vagy, vakmerő, nem…

– Mi? – értetlenkedek. Ez most hogy jön ide? Testem ég a vágytól, minden porcikám akarja őt.

– Ezt most itt abbahagyjuk, Sasha – mondja komoly hangon, elhátrálva cirógatásom elől. Tényleg nem kellek neki? Éreztem, hogy vágyik rám…

– Miért? – susogom, míg ő az arcát dörzsölgetve lépdel az ágy végébe.

– Mert én… én… én nem hiszek ebben, és nem tartom veled szemben se fairnek – mutat rám. De nem értem… Semmit se értek. – Egyéjszakás kaland… nem, én nem… – hebegi idegesen, de a mondat elejétől ledöbbenek. Egyéjszakás kaland? Ezek szerint, eszébe sem jutott, hogy ebből több is lehetne? Csak meg akart dugni, mint mindenki más… Mikor visszapillant rám, durcásan nézek felé.

– Aha – motyogom megbántva, majd kirántom magam alól a takarót és magamra húzom azt. – Értem – teszem hozzá dühösebben, miközben összekucorodom a puha ágyban. Csak egy numerára kellettem volna, de végül még arra sem, ez romba döntötte minden önbizalmamat…

Felsóhajtva közli, hogy a vendégszobában lesz, aztán magamra hagy. Nincs időm túl sokat zsörtölődni, mert az alkohol kezdi átvenni felettem az irányítást. Pár ásítás után szinte azonnal kidőlök. Na ezért nem szoktam én inni.

***

Álmosan nyitogatom a szememet, oldalra nyúlnék, hogy megnézzem, hány óra lehet, ám ekkor ledermedek. Hirtelen ülök fel, körbenézve rájövök, hogy ez bizony nem az én szobám. Hol vagyok? Nem emlékszem… Mennyit ihattam?

Tudom, hogy a fogadáson voltam, ez még megvan. Beszélni akartam Monsieur Roux-val a döntéséről, de beszéltünk is? Pár kép kezd beugrani… Felrémlik, hogy mit mondott a karaktereinkről. Ez az, Sasha, jól haladsz, erőltesd meg még egy kicsit az agyadat. Bevillan, ahogy a kanapén faljuk egymást.

Mi a… Úristen… Úristen… Megrázom a fejemet, próbálom elhessegetni a képeket, de egyre élesebbé válik minden. Az igazgató lakásán vagyok… Mit tettünk? Ugye nem? Fenekemhez kapok, de mivel leheletnyi kényelmetlenséget sem érzek ülés közben, egyértelművé válik, hogy eddig a részig nem jutottunk el. Hú… Ahogy a szexin mosolygós arca előttem lebeg, nyelek egyet. Miért kell neki pont az esetemnek lennie? Hát már sosem lesz nyugtom az igazgatóktól?

Ajkaimhoz kapok, melyek enyhén megduzzadtak a csókjainktól. Jól eső érzés jár át, megborzongok, ahogy ismét a kanapén érzem magam, szorosan hozzásimulva. Ismét megrázom a fejemet, nem szabad… Nem szabad…

Ahogy kicsit megnyugszom, jobban szemügyre veszem a hálóját. Nagyon ízlésesen van berendezve, tetszik. Az éjjeliszekrényen megpillantok egy pohár vizet és egy szem aszpirint, mellékelve van hozzá egy apró üzenet, melyen az áll, „Ha szükséged lenne rá.”. Mivel kicsit tényleg lüktet a fejem, gyorsan bedobom a számba a gyógyszert, és pár korty vízzel leöblítem. Kedves tőle, hogy gondolt rám. Ő vajon mennyire volt józan tegnap este? Nem emlékszem, mennyire volt magánál. Azt sem tudom, miért álltunk le. Az utolsó pár képkocka még elég homályos.

Amikor mozgást hallok kintről, rájövök, hogy ideje lenne felöltözni és egy kis bátorsággyűjtés után kimenni hozzá. Csak egy alsó van rajtam, de szerencsére a fotelben megpillantom a szépen összehajtogatott nadrágomat és ingemet. Hát ezt sem én csináltam…

Felkapkodom magamra a ruháimat, majd mély levegőt véve kilépek az ajtón. A zajok felé igyekszem, egyre idegesebben. Nem tudom, mitől félek. Nem fog ebből hátrányom származni a színházban, ugye? Vajon mérges rám? Mit hisz rólam? Jól bemutatkoztam neki… Pedig egyáltalán nem szokásom pár órányi ismeretség után odaadni magam valakinek, ő mégis… vonzott magához.

Halk csörömpölést hallok, ezért óvatosan belesek az ajtón, ahonnan a hangokat sejtem. Odabent Monsieur Roux éppen a tűzhelynél sürgölődik, az asztal már meg van terítve, két személyre. Ezek szerint reggelizhetek, és nem rúg ki rögtön a lakásból. Idegesen lépek be a helyiségbe, amit ő is észrevesz, mert azonnal hátrafordul.

– Jó reggelt – mosolyog rám kedvesen, habár az enyhe zavar az ő hangjából is kihallatszódik.

– Jó reggelt – susogom lehajtott fejjel, kicsit közelebb lépdelve.

– Rántottát csináltam, remélem, szereted – mutatja fel a serpenyőt, miközben leemeli a tűzhelyről és elzárja a gázt.

– Igen, persze, Monsieur Roux – mondom végigjártatva a tekintetem rajta. Most nincs kiöltözve, csak egy laza póló meg egy nadrág an rajta. Eszembe jut, ahogy kezeimmel érintettem azokat az elképesztően kidolgozott izmokat, amelyeket most elfed a ruha. Vörösen hajtom le a fejemet. Istenem, mibe kevertem már megint magamat…

– Azt mondják, elég jól főzök, habár ez egy rántottán nem igazán mutatható be – beszél, hogy ne nehezedjen ránk a csend, miközben a tányérokra szedi a rántottát. Zavartan toporgok az asztal mellett, rég éreztem ilyen feszülten magam. – Ülj csak le – mutat az egyik székre, aminek rögtön engedelmeskedem is. Talán így kevésbé fog látszani az idegességem. – Mit kérsz? Kávé? Tea? Víz? Narancslé?

– Ó, hát én… narancslevet, ha nem gond – mosolygok rá, amitől neki is mosolyra húzódnak az ajkai.

– Természetesen nem, különben nem kérdeztem volna – biztosít arról, hogy nem fáradtság, miközben előveszi a hűtőből a nedűt, és megtölti a poharamat.

– Köszönöm – motyogom, mire ő csak bólint egyet, majd helyet foglal velem szemben. Előtte már ott díszeleg a forró kávé, amit óvatosan kortyolgat.

Kínos csend vesz körül minket, egyikünknek sem akaródzik megszólalni. Nem bírom ezt elviselni, ez a légkör nyomasztó.

– Monsieur Roux… – kezdek bele halkan, majd felnézek rá. A szeme, mint akkor, most is rabul ejt. Nyelek egyet, majd ismét az üres tányérom felé fordítom a tekintetemet. – Én… sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztam – lehelem halkan.

– Kellemetlen helyzetbe? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

– Igen, a… viselkedésemmel – susogom.

– Óh, nem – legyint egyet. – Nekem kellene elnézést kérnem – mondja komolyan.

– Miért? – nézek fel rá.

– Nem szabadott volna felhoznom téged – magyarázza. – Túl fiatal vagy… én pedig öreg az egyéjszakás kalandokhoz – mondja, mire megfagy az ereimben a vér. Ez eszembe juttatja, hogy miért álltunk le tegnap este, és rögtön elönt a pulykaméreg.

Idegesen felpattanok, majd megragadom a kezemhez legközelebb eső tárgyat, ami történetesen a poharam, és reflexből ráborítom a benne lévő folyadékot. Meglepetten pislog felém.

– Mit képzel maga rólam? – kérdezem dühösen. – Én nem… nem szoktam egyéjszakás kalandokba keveredni. És bármit is hisz, sosem feküdnék le senkivel egyetlen szerepért sem! – kiabálom mérgesen. Tudom… Tudom, hogy azt hiszi, csak azért közeledtem felé, mert nem az enyém lett a főszerep, pedig ez nem igaz. Én csak… – Csak élveztem… a társaságát – lehelem –, a beszélgetésünket – teszem hozzá, majd sarkon fordulok és a bejárati ajtó felé veszem az irányt.

– Sasha, várj! Én nem… – kiált utánam, de nem fordulok meg, gyorsan belelépek a cipőmbe, majd kivágtatok az ajtón. Csak az utcán sétálva jövök rá, hogy mit tettem.

Leintek egy taxit, amibe beülve a tenyereimbe hajtom a fejemet. Istenem… Mégis hogy viselkedhettem így? Nekem végem, az tuti… Ki fog rúgni… Pedig végre kezdtem beilleszkedni a társulatba. Akkora idióta vagyok… Nem akarok ilyen gyerekes lenni, ha dühös vagyok, mégis előjön ez az énem.

Szerencsére ma szabadnapja van mindenkinek a fogadás miatt, de holnaptól megint kezdődnek a kemény próbák. Otthon a zuhany alatt állva végig Lionel jár az eszembe. Miért nem tudom elfelejteni? Miért húz ennyire magához? Megrázom a fejemet, inkább kiszállok a víz alól.

Egész nap csak fetrengek és azon gondolkodom, mit csináljak holnap. Bocsánatot kellene kérnem… Igen, akkor talán nem kell távoznom. Legszívesebben elkerülném őt, ameddig csak lehet, de az sehová sem vezet.

***

A reggeli bemelegítés előtt már idegesen toporgok a teremben, néhányan furcsa pillantásokat vetnek rám, de nem tudom, miért. Ám amikor megérkezik kedves ellenségem is, minden kiderül.

– Flemming, csak nem hosszú éjszakánk volt tegnap és tegnapelőtt? – kérdezi, amikor ásítok egyet.

– Tessék? – hökkenek meg.

– Ugyan ugyan… – legyint egyet. – Láttuk ám, hogy Monsieur Roux-val távoztál a fogadásról – vigyorogja, mire elfog a félelem. Nem akarom őt bajba sodorni, nem akarom rossz hírét kelteni.

– Monsieur Roux csak segített hazajutnom, mert rosszul lettem – magyarázom idegesen.

Felnevetnek, nem tudom, hogy hisznek-e nekem.

– Valld csak be – lépdel hozzám közelebb. – Odatartottad a feneked neki, hogy tiéd legyen a főszerep, nem igaz? – vicsorogja.

– Én sosem tennék ilyet, te rohadt szemétláda – morranok rá. Nem tudom, honnan veszem a bátorságot, de behúzok neki egy jó nagyot. Megrökönyödve kap az arcához és hátrál egy lépést tőlem, miközben én az öklömet szorongatom. Ez jobban fáj, mint hittem.

– Na de, Sasha, kérem – hallom meg Madame Esme felháborodott hangját. – Csak mert nem ön kapta a szerepet, még nem kellene így viselkedni – mondja fejcsóválva.

– De hát én nem… – kezdeném, de felciccenve lengeti meg a kezét, csendre intve.

– Az igazgató várja önt ebédszünetben az irodájában – néz rám mérgesen. – Ne féljen, a mai cselekedetét is meg fogom említeni, így lesz miről beszélgetniük – teszi hozzá, mire páran kuncogni kezdenek mögöttem. Utálom Rolandót és a talpnyalóit…

Lehajtott fejjel állok be a helyemre. Kimért mozdulatokkal ismétlem a begyakorolt formákat, végig Madame Esme szavai visszhangzanak a fejemben. Ideges vagyok… Azért hívat vajon, hogy kirúgjon? De legalább lesz lehetőségem bocsánatot kérni, akkor talán meggondolja magát… Csak pár pillanatig jár ezen az eszem, mert utána rögtön felé irányulnak a gondolataim. Aggódom… mi van, ha a többiek nem hitték el a rosszul lettem mesét? Lehet, hogy kínos helyzetbe kerül miattam, és azt egyáltalán nem akarom.

Egész végig szétszórt vagyok, egyre feszültebb leszek, ahogy közeledünk az ebédidő felé. Amint elérkezik a szünet, még idegesebben indulok el az igazgató irodájába. Sosem jártam még itt, de tudom, merre kell menni. Az ajtaja elé érve izzadó tenyeremet a nadrágomba törlöm, majd lágyan bekopogok.

– Szabad – hallom meg a hangját, mire veszek egy mély levegőt, és benyitok a szobába.

 


Eshii2017. 12. 30. 22:33:36#35332
Karakter: Lionel Roux
Megjegyzés: ~ kezdés


 Keresztbetett kézzel ülök a nézőtér utolsó sorában. Igyekszem a lehető legjobban a hibákra, s nem pedig a csodás előadásra figyelni. Persze, hogy nagyon jók, a mi színházunkban játszanak. Ez már garancia a minőségre, de nem jelenti azt, hogy a színészeink, zenészeink, táncosaink vagy a személyzet tagjai lazíthatnak. Nem jó helyre jöttek, ha ilyen reményeket dédelgettek, és ezt nagyon is jól tudják. A kemény munka ide a belépő, a maradására adó ok, nem pedig a hírnév.

Az előadás a végéhez közeledik, én pedig kicsit bánom, hogy a rendezésre nincs mindig időm. Persze, mint igazgató van hozzá jogom, de időm… Eleve, ki gondolta, hogy lehet színházban igazgatói posztot örökölni – persze, nem államiak vagyunk, talán úgy -, s hogy ennyi melóval jár. Kiadhatnám a munkámat a jobb kezem jobb kezének, de mivel saját erőforrásból kell futnunk, szponzorokat, támogatókat és hirdetőket kell becsábítanunk, igyekszem minden centet megfogni a felesleges dolgokon. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egy ember csinálja a színpadi háttérmunkálatokat, hanem hogy egy ember felügyeli. Adminisztrátorokból van elég, nem kell még több. Apám is ezt mondta, a színházi munkások számának szép piramisnak kell lennie: legyen bőven kisember, amin ülhet egy nagyember.

Elcsendül az utolsó mondat, az események a tetőfokra hágnak, majd a színészek megdermednek az utolsó pillanatban. Elmosolyodok, tapsolnék is, de egy fővel az nem az igazi, emellett messze is ülök, s nem is tudja a rendezőjükön kívül senki, hogy jelen vagyok. Jó ez így, nem szeretnék belegabalyodni. Felállok hát, megigazítom a nyakkendőmet, majd visszasétálok az irodámhoz, hogy lebeszéljem a közeledő évi fogadásunkat. A tavalyit csak megszervezni tudtam, nagy nehézségekkel, ugyanis a volt vejem épp vált. Újra. Nem, nem tőlem, hanem a második férjétől, ki megcsalta. Nővel. Fiatalabbal. Jóval fiatalabbal… s mivel a lányokkal ezt nem oszthatta meg, a barátnői nem értek rá, mily tipikus, hát én maradtam neki. Végtére is, nem bántam, hogy kihagytam az első saját általam szervezett fogadást. Nem bírtam volna a sok gratulációt.

- Lio! – Összerezzenek a nevem hallatára, hirtelen ér, s megtorpanok. Túlságosan belemerültem a gondolataimba, fel se tűnt, hogy épp a hosszabb úton térek vissza törzshelyemre. A gyakorlótermekkel tarkított folyosón keresztül.

- Esme? – kérdezek vissza az ajtóban álló oktatótól, ki karba tett kézzel néz. Annak idején sokat táncoltunk együtt, de balerina révén, ő is a színpad elhagyása után oktatói köntöst öltött magára.

- Nem tudtam, hogy eme zsúfolt időszakban van időd sétálgatni – szól oda nekem felvont szemöldökkel. – Azonban ez pont kapóra jön. Gyere – int oda nekem. Sose érdekelte, hogy a főnöke lettem. Egyedül ő volt ezzel így, de talán mert többet simultam hozzá tánc közben, mint a feleségemhez valaha. Nem szólok neki, csak megindulok, mire ő beoldalazik az ajtóba, hogy be tudjak mellette nézni. Épp bemelegítenek a fiatalok, amit kissé irigykedve nézek.

- És mit? Talán valaki nem illően jelent meg? – kérdezem érdeklődve, míg ránézek.

- Öt percet kérek. Nem tudok dönteni.

- Te? – kérdezek rögvest vissza döbbenten, hátrálok is kicsit. – Hihetetlen!

- Roux, ne pimaszkodj – fenyeget meg a mutatóujjával. Vajon a diákjain is ezt próbálgatja? Nekik biztos ijesztő, de én csak elmosolyodom lassan. – Nem tudok választani közülük. Sasha vagy Rolando? – mutat hol az egyik, hol a másik fiúra. Igaz, hogy itt dolgozom már mióta, s két éve én vagyok az igazgató, de igen sok művész fordul meg nálunk, ahogy színész vagy táncos. Arcokat nem mindig tudok a nevekhez társítani.

- Járasd meg őket – közlöm Esme-vel, mire az bólintva kezdi el a fiatalokat felkészíteni a gyakorlásra. Én addig is meghúzódom az ajtóban, hátamat az ajtófélfának vetem, s úgy figyelem alaposan őket. Vegyesen vannak, fiúk-lányok. A fiúknak külön oktatója volt egy hónappal ezelőttig, de ki kellett rúgnom. Nem hiába nem az ő óráira mentem be, ha netán táncolni volt kedvem.

Most azonban a két jó mozgású fiú a lényeg. Meg tudom érteni, hogy Esme miért volt gondban velük, mindkettő csodálatosan mozog, csak éppen más darabhoz csodálatosan. Nekem legalábbis ez az első dolog, amit szemet szúr: Rolando jobban magamutogató, sziporkázó és vidámabb hangulatú, mint Sasha. Sasha, nos, ő érte rengeteg klasszikus balettelőadásban ölnének: drámai, tele érzelmekkel, szenvedélyes, de nem úgy, mint Rolando. Ez nem vágy. Ez más. Olyan, mintha újra s újra megharcolna valamiért, ami soha nem lehet az övé.  

Mikor Esme felém néz, intek neki, hogy jöjjön oda. Szól a fiataloknak, hogy folytassák, majd odasiet hozzám. Szerintem ekkor láthatnak meg, mert több szempár is rám szegeződik. Kifaggatom a volt balerinát, hogy melyik darabról is van most pontosan szó. megdorgál, hogy már aláírtam a papírokat, mire én visszadörmögöm, ha tudná mennyit írok alá naponta.

- A rosszul őrzött lányt – feleli végül.

- Akkor a Rolandot választom. Ő pontosan ehhez való, Sasha drámaibb – adom meg a gyors választ, majd nézek az órámra. – Most viszont sietek.

- Köszönöm, Lio – hallom még a nő hangját, de én már sietek is tova.

×  Ω  ×  L  ×  Ω  ×

Ahogy telnek a napok, úgy közeledik a fogadás napja. Tavasz van, egyre szebb az idő, s egyre közelebb van a nyári szezon, a sok programmal. Persze, a télnek is megvan a varázsa, de a jó időben lehet kültéri színpadot felállítani, s akkor vannak a fesztiválok s egyéb hajtós dolgok. Ezek előtt jólesik kiadni még gyorsan a gőzt, együtt. Legalábbis nagyapám ezt vallotta, szóval megtartottuk eme szokását.

Miközben készülődöm rá, nem igen örülök neki. Elegánsan, de egyben lazán, hisz lesz ivás, tánc, a fiatalok pedig ilyenkor kipróbálják milyen a másikkal eltűnni, s ittasan szeretkezni. Oh, néha hiányoznak ezek az idők, komolyan, de nem ez a része. Feleségem volt ekkor már, az ilyeneken mindig tabu volt minden. Most lehetne, de nem hinném, hogy lesz hozzá humorom. Végtére is, én vagyok az igazgató, olyan, mintha kivételeznék.

A ruhám mellé jön a mosolyom is, amit magamra öltök, s milyen jól teszem! Rengetegen jönnek velem szembe, hisz az igazgatóval nem lehet minden nap összefutni a színház falain belül se, kezet ráznak, bemutatkoznak, csacsognak, sokan állítom arra mennek, hátha kaphatnak valami extrát, ha netán jó helyre nyalnak be. Én azonban nem vagyok erre vevő, igyekszem udvariasan kibontakozni az ilyen emberek fogásából. Teljesen megkönnyebbülök, mikor Esme hátát pillantom meg. Mikor meglát, huncut mosolyra húzza a száját, és végigmér.

- Hogy kicsípte magát itt valaki! – kuncogja, mire én értetlenül nézek magam mögé.

- Nem mondod? – játszom az értetlent, mire kuncogva meglök a felkaromnál. – Kilöttyented a martinidet.

- Akkor majd veszek el egy másikat a pincértől, úgyis a ház állja – mutat rám színpadiasan. – Megfogadtam a tanácsodat, bár Sasha nem örült – jegyzi meg. – Most már igen.

- Remek, remek, nincs kedvem birkavéres ajtóhoz, meg záptojáshoz a virágok között eldugva a folyosómon – dünnyögöm, mire ő felvont szemöldökkel néz rám. – Apám mesélt pár visszavágást.

- Apád a fél színész és táncos gárdát a farkára húzta, miszerint megkapják a főszerepet, csodálkozol? – Felszisszenek az éles nyelvű visszavágásra, majd inkább leemelek egy poharat az arra járó pincér fémtálcájáról.

- Nem nyilatkozom.

 Eliszogatunk, elnevetgélünk, ő is meg én is feloldódunk, csatlakozik még pár rendező, idősebb színész, oktató. Szóba kerül annyi minden, hogy már lassan nosztalgikusérzés fog el. Azt hiszem nem fogom megbánni, hogy eljöttem, s ez még több okot ad arra, hogy jól érezzem magamat.

- Elnézést – érinti meg valaki pillekönnyedén a vállamat, míg én a saját s az Esme-től elkobzott poharat cserélem épp ki telire.

- Hm? – fordulok oda érdeklődve, de amin megakad a szemem, meglep. Tudom, hogy felnőtt, de a modellekhez hasonló arc, a dús ajkak, a pisze orr, a szemek… egyszerűen megbabonáz, ahogy a hosszú pillák öleléséből engem méreget sugárzó kék tekintettel, barna tincsei keretezik angyali orcáját. Oh, ne, most ittam vajon halálra magamat? Nem, nem, biztos egy színészünk… igen, ez lesz a válasz.

- Sasha Flemming vagyok – szólal meg újra, miután már valószínűleg zavarja a csend, ami kettőnkre telepedett.

- Oh, Sasha – ismételem meg nevét, miután beugrik. – A balettos Sasha?

- Van másik? – kérdez vissza merészen, mire halványan elmosolyodom.

- Nem, nincs. Ne haragudj, azt hiszem a kelleténél többet ittam – rakom is le az én poharamat végleg. Nincs több ital, ha egy ilyen angyalra sem emlékszem, baj van. - Segíthetek valamiben?

- Ha már így rákérdezett, igen – bólint egy aprót, pár pillanatra lehunyja a tekintetét is, pillái söprik bőrét, egyszerűen hihetetlenül csábító. Érzéki. Igen. Érzéki. – Persze, ha nem zavarom, s nem siet vissza a társasághoz.

- Nem, nem, csak nyugodtan – hessegetem a kezemmel magát a feltételezést is. – Ráérek, ezer örömmel.

- Nos, madame Esme azt mondta, hogy annak idején együtt táncoltak. – Igaz, nem kérdezi, de rögtön bólintok egyet, miszerint így van. – Azt is megemlítette, hogy néha tanácsokat kér magától.

- Talán az előadásról van szó? A rosszul őrzött lányról? – megyek a dolog elé, mert csak kínoz eme tekintettel s szépen csengő hangjával.

- Igen, uram. Nem kételkedem a választásában, csak szeretném tudni, hogy miért. Nem nézett minket sokáig, mégis könnyedén bökött rá Rolandora.

- Madame Esme nem mondott erről semmit? – kérdezek rá enyhén felvont szemöldökkel, mire ő tagadóan megrázza a fejét. Haja ide-oda libben, talán még a samponjának illatát is érezni vélem, de nem vagyok benne biztos. Lehet, csak akarom. Lehet csak elképzelem.

- Nos, Sasha, több féle táncos van – kezdek bele, míg a kezemmel gesztikulálok a magyarázathoz. – A balettben is előjön az emberek karaktere, hogy mit tudnak tökéletesen hozni, hogy mi az, ami igazán, de igazán hozzájuk illik. A színészeknél is megvan ez, nem minden szerep illik a karakterünkhöz. A kisugárzásunk, amit mi magunk nem érzünk – simítok a mellkasomra -, az másoknak sokkal jobban feltűnik. Ezért se tud egy vígjáték színész drámában kitűnő szerepet alakítani. Eddig érthető vagyok? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Teljes mértékben, monsieur. Ezek szerint, ha jól értem, az én kisugárzásom eme főszerephez nem jó?

- Nem azt mondtam, hogy nem jó – mosolygom. – Te is eljátszhatnád, gond nélkül. Azonban Rolando tud bele vinni majd valami extrát, amit te máshova tudsz majd beépíteni. – Látom, hogy ez nem tetszik neki, biztos riválisok. Ah, fiatalság. – Rolando mozdulatai, könnyedek, a testalkata miatt erőteljesebbek, a Spartacusban is remek gladiátort tudna hozni. Ellenben te, Sasha – mutatok rá, amit érdeklődve fogad. -, te tele vagy érzelmekkel, szenvedéllyel, érzékiséggel, olyannal, amit a legtöbb balett táncos csak remélni mer.

- Ez tán dicséret? – villantja rám szemeit, míg enyhén oldalra dönti a fejét.

- Az. Nagy lehetőségek állnak előtted, ha az ilyen apróságokat, mint a komédiás balett, nem úgy fogod fel, hogy elvesztettél egy főszerepet, hanem hogy nyertél újabb tapasztalatokat. Remélem azért, hogy nem bántottalak meg semmivel a mondandóm alatt – teszem még gyorsan hozzá, ő pedig sziporkázó mosolyt küld felém.

- Dehogy, monsieur Roux! Dehogy… S mondja csak – kezd bele egy újabb kérdésbe, s mire kettőt pillantok, már a falnál állunk, beszélgetünk, a múltamról, a tapasztalataimról, róla, a lehetőségeiről. Lenyűgöz a mosolyával, a nyitottságával, a jó kérdéseivel, no meg hogy ilyen fiatal létére, ilyen jól el tudok vele beszélgetni. Sajnos nem tagadhatom azt se le, hogy roppant vonzó, s hogy teljesen megbabonáz.

Óvatosan simít a falnál lévő kézfejemre, tekintete vágyban úszik, ajkait egyre többször szorítja picit össze, mintha a szőlőzsír maradékát próbálná rajtuk eloszlatni. Meg akarom csókolni, egyre jobban dübörög bennem a vér, minden porcikám vágyódik utána, s azt hiszem, érzi. Talán tudja is.

- Kezdek fáradni. Maga nem?

A kérdésére felszusszanok, hajaj, ez az, amire gondolok?

- Odakint biztos állnak taxik – jegyzem meg halkan, mire ő elmosolyodva bólint, s indul el. Párat lép csak, rögtön utána csábosan hátranéz, követem e. Bolond lennék nem követni… vagy épp bolond vagyok, mert követem.

Igazam volt, rögtön oda is lép egy jármű mellé, én pedig szó nélkül követem. Kinyitom neki az ajtót, ő pedig hálásan elmosolyodva ül be hátra. Követem, lehuppanok s bezárom magam után az ajtót, majd elmondom a sofőrnek a címemet. 

- Netán van magánál bor? – kérdezi halkan Sasha. – Tea is megteszi. Vodkás tea. A lényeg, hogy egy kis alkohol legyen.

- Nem ittál még eleget? – kérdezem.

- Miért, maga talán igen? – vág vissza kihívóan.

Szerencsére nincsenek sokan az utakon, én pedig inkább elkezdek gondolkodni s sorolni, mi van otthon. Nem hinném, hogy ez érdekli, de nem tehetek róla, át kell gondolnom akad e bármi használható dolog az ivászat utánra. Miután megnyugtatom magam, hogy igen, kevésbé izgulok, mikor beengedem magamhoz, kerítek többféle italt, s leülünk a nappalimban. Nem nagyon emlékszem miről beszélünk, úgy értem mással vagyok elfoglalva. Talán ő is. Egyre közelebb csúszik, s mire észbe kapok, már a homlokunkat összeérinti. Ilyen közelről is elbűvölő, no meg hihetetlenül gyönyörű. Nem bírom ki, az egész este oly mélyen vágyott ajkaira hajolok, hogy megízlelhessem végre őket. Nem tiltakozik, sőt, boldogan simul közelebb hozzám. Nem bírom ki, belesimítok a selymes tincsekbe, enyhén összeborzolom, majd óvatosan elhátrálok tőle. Látni akarom így, szenvedélyesen, csóktól duzzadt ajkakkal.

- Gyönyörű vagy, Sasha – susogom neki, míg fél kezemmel az arcára simítok, ő pedig kiscicásan belefúrja arcát a tenyerembe. Nem váratom tovább, visszahajolok az ajkaira, falom őket, simogatom, ahol érem, de ő lépi meg a következő lépést. Óvatosan besimít a lábaim közé, s olyan boldogan vigyorog a csókba, hogy kedvem támad eldönteni a kanapén.

- Ne itt – susogja, mikor a kezem már a nadrágját bontogatja, az ingje pedig a földön, az enyém pedig kibontva. – A szobában.

Helyeslően bólintok, lemászom róla, segítek neki is felállni, majd a kezét fogva vezetem a szobámba. újra egymásnak esünk, sőt, nagyobb hévvel, tesszük mindezt, mint a kanapén. Végre lehúzom róla a nadrágot, ő pedig lesimítja rólam az inget, majd mohón tapad ajkaival inkább a nyakamra. Én addig is végigzongorázom a mellkasán, szép, balettoshoz méltóan kidolgozott. Kívánom, akarom, szeretkezni akarok vele, de még ittasan is sikerül valaminek megállítania.

Sosem akartam apámra hasonlítani, s most, hogy ezt teszem, rögtön az ő képe villan fel lelki szemeim előtt. Én se vagyok szent, de sose támadtam le még így senki eme negyvenöt évem alatt. Sose. Megadtam a másiknak a kellő tiszteletet, az ismerkedés lehetőségét, az esélyt valami komolyabbra. Miért kéne ezt Sashával tennem? Miért kéne magam alá gyűrni, ittasan, a vágytól szűkölve, mint valami kan kutya a tüzelő szuka láttán? Tiszteletlen, durva, bunkó dolog, ami után ki tudja mik történhetnek.

- Sasha… várj… Sasha… - szuszogom, míg próbálom leállítani.

- Hm? – kérdezi, mikor visszahajol hozzám, hogy megcsókoljon, de nem engedem neki. Van önuralmam, de isten lássa lelkemet, a határán táncolok egy kötélen.

- Nem tehetem ezt veled, Sasha… - simítom homlokomat a homlokának. – Fiatal vagy, vakmerő, nem…

- Mi? – kérdez vissza értetlenül, vágytól csillogó szemekkel. Teljesen elmerült benne, én is, tényleg, még mindig kívánom, de nem vagyok már oly felelőtlen, hogy emellett könnyedén el tudjak suhanni.

- Ezt most itt abbahagyjuk, Sasha – hátrálok ki simításai alól, amit ő értetlen pislogással figyel. Kezdi felfogni a dolgot, legalábbis azt hiszem.

- Miért? – susogja, míg én az arcomat dörzsölgetve lépdelek az ágyam végénél.

- Mert én… én… én nem hiszek ebben, és nem tartom veled szemben se fairnek – mutatok rá. – Egyéjszakás kaland… nem, én nem… - próbálom megfogalmazni a gondolataimat, de mire újra visszanézek rá, ő már durcás képpel figyel engem.

- Aha – tudja le ennyivel, majd kirántja maga alól a takarót, s nemes egyszerűséggel elbújik alatta. – Értem.

Felnevetnék, ha nem ebben a kegyetlen helyzetben lennék. Így csak sóhajtok egyet, majd még búcsúzóul közlöm vele, ha kellenék, a vendégszobában leszek. Abban, aminek zárva lesz az ajtaja. 


szela002013. 01. 01. 18:35:14#24727
Karakter: Drew Mills
Megjegyzés: Színészemnek


Reggel van. Hogy én mennyire utálok felkelni reggel. Nem is értem, miért nem tíz óra után kezdődik egy nap.
Minden esetre időben mászok ki az ágyból, így szép nyugisan megkajálok, lezuhanyozok, felöltözök, összepakolom a szokásos dolgaim és indulhat a nap.
Melóba kell mennem, habár ma szabadnapos lennék, de megkért az egyik kollégám, hogy helyettesítsem pár órát, a képregényboltban pedig amúgy is szeretek lenni. Nyugis és nincs nyüzsgés.
Közel lakom a munkahelyemhez, így gyalog megyek.
Egész délelőtt nincs senki, így tényleg elég laza nap. Mikor végzek, kimegyek a buszmegállóba és felpattanok a megfelelő buszra és elmegyek az egyik haveromhoz. Előre megbeszéltük, hogy felugrok ma hozzá és hasznosan töltjük el az időt.
A buszon ledobom magam az első üres helyre, majd fülhallgatót előkapva bedugom a fülembe és elkezdek zenét hallgatni.
Az egyik megállóban persze tökölünk, mert egy szerencsétlen nem volt képes időben ott lenni. Nem igazán foglalkozom vele, végül is nem fog elmenni a cimborám, legalábbis nélkülem. Az ablakon bámulok kifele, a lábammal a zene ütemére dobolok. Egy idő után a tarkómon lévő kis pihék jelzik, hogy valaki néz, vagyis inkább már bámul.
Odakapom a fejem, hogy mégis kinek nem tetszik a látvány, vagy éppen tetszik, de addigra az illető elkapja a tekintetét, mert senki sem néz már engem. Csak megrándítom a vállam és belesüppedek az ülésbe.
Az utolsó megállónál leszállok és pár perc séta után már ott is vagyok.
Beenged és nem telik el öt perc és egymásnak esve már faljuk egymást és az ágyban kötünk ki. Egész délután nála vagyok és nem egyszer egymásba is gabalyodunk.
Estére elbúcsúzunk és én újra a buszon kötök ki.
Nem akarok még haza menni, valahogy ott minden olyan üres és magányos.
Végül nem is haza, hanem a szökőkúthoz megyek, hogy kicsit gitározhassak és elüssem az időt. Szeretem az ottani légkört. Mindenki siet valahova, ezért nem figyelnek annyira. Beolvadhatok a mindennapok forgatagába.
Leülök a szökőkút szélére, előveszem a gitárom, a tokot a lábamhoz teszem kinyitva és elhelyezkedve elkezdek játszani.
Már vagy egy jó órája játszok és teljesen elmerülök. Senki nem figyel rám, bár néhányan beledobnak egy-egy kisebb bankjegyet vagy pár aprót a gitártokomba. Nem igazán izgat, nem a pénzért játszom, de ha már valaki így odadobja nekem a lóvét, miért is lennék ellenére.
Egyszer csak egy fickó jön oda és hallgatja a zeném. Mikor befejezem, felnézek rá, nem igazán tudom mit akarhat.
- Üdv, én Ray Onsen vagyok. - nyújt kezet és mosolyog.
- Drew Mills, örvendek. - bunkó azért nem vagyok, így egy laza mozdulattal elfogadom és érdeklődve nézek, hogy mit szeretne.
- Nem tudom, hogy ismersz-e, de én vagyok az Éclipse fesztivál főszervezője. Arról már hallottál, igaz?
- Persze. - ezt a fesztivált mindenki ismeri, de legalábbis hallott már róla.
- Amikor meghallottalak játszani arra gondoltam, hogy te is indulhatnál a versenyen, amit a fesztiválon résztvevő tanulóknak rendezünk. A fődíjról a szponzorok még nem állapodtak meg, de ha ismered a fesztivált, akkor tudod, hogy megéri indulni. - na és én most ezzel mit kezdjek? Nem igazán tudom, de azért a fickó kedves, mert látom, hogy próbál bíztatni.
-- Hát nem is tudom… - adok hangot kételyemnek. - tudod én magamnak játszom. Mármint azért, hogy játsszak, nem pedig azért, hogy valamit nyerjek. - mondom őszintén.
- Értem, de azért gondold meg. Ez nagy lehetőség. Lehet, hogy még valami ösztöndíjat is kapsz, esetleg valaki felfigyel rád. - igazából az ösztön díj hidegen hagy, de ha valaki úgy gondolná, hogy jó lennék egy bandába, az király lenne.
- Ugyan már, én nem játszom olyan jól. - szabadkozom.
- Dehogynem! - hoppá. Ekkora ellenkezésre nem voltam felkészülve. - A zenéd olyan akár a drog! Egyszer meghallja az ember nem tud tovább menni, ameddig véget nem ér! - elég fura egy hasonlat.
- Jól van! Meggyőztél! - nevetem el magam. Lökött egy hapsi, az már biztos. - De mégis, hogy lehet jelentkezni? - kérdezem meg végül.
- Remek! Szóval, az első az, hogy… - kezd bele, de látom, hogy valami nem stimmel. Egyszer csak szédelegni kezd.
- Hé, jól vagy? - kérdezek rá, de már dől is a szökőkútba.
Kirakom az ölemből a gitárom és már nyúlok is utána, de túl későn. Az hagyján, hogy ő beleesik és nem sikerül elkapnom, de még engem is magával ránt.
Szerencsére csak fél lábszárig ér a víz, de persze ha az ember nincs magánál, ez is elég, hogy megfulladjon. Utánakapok és felhúzom.
- Hé! - pofozgatom kicsit. - Ébresztő Csipkerózsika, nem a mesében vagyunk!
Persze semmi reakció. Ó, istenem! Minek is elegyedtem szóba vele?
Sóhajtok egy jó nagyot, majd kivonszolom a szökőkútból. Felhívom egy ismerősöm, hogy segítsen, így hamar hozzám értünk.

~*~

A kanapémon fekszik egy csurom vizes pasi, akit közel 20 perce ismerek.
Azt hiszem, rekordot döntöttem ezzel.
Elgondolkozok és tudom, hogy nem maradhat így, mert meg fog fázni. Én gyors ledobálom a ruháim a földre egy kupacba és alsóba elkezdem őt is kihámozni a ruháiból.
Amikor már a fölsőjét húzom le, azért rendesen szemügyre veszem.
Szééép. Tetszik, amit látok. Nem túl izmos, az a pont tökéletes. A kisördög is megmozdul bennem. Úgy is kiütötte magát, úgyhogy miért is ne?
Lehúzom a fölsőjét, majd a nadrágját és hát véééletlen vele együtt lehúzom az alsóját is.
Egyre jobb vagyok: most már egy pucér pasi fekszik a kanapémon, akit 20 perce ismerek.
Azért szokott lenni egy óra is, mire feljön valaki vagy felmegyek valakihez, bár az nagyon ritka, ha én hozok fel valakit. Fontos emlékeket őrzök itt és nem szeretném, ha bárki is belerondítana.
Minden esetre rendesen szemügyre veszem a dolgokat és megnyalom a szám. Egyre jobban tetszik a helyzet, pedig tudom, hogy nem kéne, de hát… végül is, az ő hibája. Még hálás lehet, hogy nem hagytam a járdán meghalni.
Feltápászkodok és elmegyek egy törölközőért a fürdőbe, majd vissza az újdonsült vendégemhez. Szépen elkezdem törölgetni, persze közben itt-ott simogatom akaratlanul. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, meg valljuk be, rég láttam ennyire szexi pasit.
Jó persze sosem voltam partnerek híján, de ha már megtehetem, hogy válogatok, akkor nem fogom beérni akárkivel. Bár… lehet hetero. Hmmm, az elég nagy pech lenne. Egy ilyen pasit a csajoknak hagyni kész vétek lenne.
Miközben ezen agyalok, tovább törölgetem, és eljutok a lényegig. Eldobom a törölközőt is, ugyan minek az.
Fölé mászok és megkóstolom az ajkait. Biztos jól csókolhat, na de nem baj, mivel nincs magánál, ilyesmivel most nem foglalkozok. Elkezdem a nyakát csókolgatni, majd tovább haladva kulcscsont, mellkas, mellbimbók, mindenét finoman megízlelem, míg el nem érkezek férfiasságáig.
Ágyékát csókolgatom éppen, mikor egyszer csak elkezd mocorogni.
Fraaancba, vége a játéknak, na nem baj. Megfogom tagját és végignyalok rajta, azért nem adom fel olyan könnyen.
- Mi, ho…? - akad ki kicsit, majd hirtelen felül és eltol. - Mi a fenét művelsz?
- Én? - adom az ártatlant. - Ugyan semmit. Csak kihúztalak a szökőkútból és nem kéne, hogy megfázz, így gondoltam felmelegítelek. - vigyorodom el. 


Yoshiko2012. 03. 31. 00:47:03#20150
Karakter: Ray Onsen
Megjegyzés: Gitárosomnak


Lassan felmászok a padlóról az ágyra és az órámat keresem. Amint megtalálom és felfogom a pontos időt azonnal felpattanok, mint akit ágyúból lőttek ki és kapkodva kapok magamra valami ruhaféleséget, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Dél van! Én ezt nem hiszem el! Lekéstem az órám és a próbáról is mindjárt elkések! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Miért kellett nekem megünnepelni a többiekkel a premiert tegnap? Ó anyám! Még a fejem is fáj! Nagyszerű!

Gyorsan megmosom az arcom és a fogam, majd a konyhába szaladok és toporzékolva nézek körbe. Nincs időm enni, ezért úgy döntök, hogy nem eszek. Bár a gyomrom hangosan tiltakozik, de ez ellen is van ideiglenes megoldás; iszok vizet.

Futás közben kapkodva felkapom a kabátom miközben bezárom az albérletem ajtaját aztán sietek a buszmegállóba. A busz majdnem az orrom előtt megy el, de szerencsére kifogtam egy jófej sofőrt. Nagyot sóhajtva huppanok le az egyik ülésre. Jobb dolgom nem lévén nézelődök és megpillantok egy fura alakot. A közelemben egy fekete, szőke hajú és világító zöld szemű srác ül. Érdekes egy trió... meg az öltözködése is. De nem rossz. Legalább van egyénisége.

A srác rám néz és én elkapom a fejem. Többet nem is fogalkozom vele, inkább a napirendem ismétlem át magamban. Szóval próba délutánig, utána próba a gimnazista színjátszó csoporttal aztán meg el kell intéznem pár telefont a közelgő összművészeti fesztivállal kapcsolatban és utána fellépés aztán meg majd meglátjuk. Szerintem haza fogok menni aludni és nem fognak meggyőzni a többiek az ellenkezőjéről. 

Kicsit elkalandozom, ezért majdnem fennmaradok a buszon, de szerencsére időben visszatérek a földre. Amint leszállok, mint akit puskacsőből lőttek ki rohanok a művészbejáró felé. Átöltözök valami kényelmes ruhába és rohanok a színpadhoz. A rendező természetesen kiabál velem, a dramaturg sem örül túlságosan a késésemnek és a többiek is gyilkos pillantásokkal méregetnek. Nem győzök bocsánatot kérni és ígérni, hogy soha többé nem fordul elő, de még ennek ellenére is fenyegetéseket kapok a munkámmal illetően, pedig főszerepet játszok. Mivel még az ebédidőt is lekéstem, ezért ebédelni sem ebédelek. Már egy hete nem ettem főtt ételt, mivel nem volt időm főzni. Ráadásul tegnap és azelőtt és azelőtt sem ettem valami sokat... de még ezt a napot kibírom kaja nélkül. Igen és tegnap is ezt mondtam... Muszáj! Nem érek rá! 

A próba végezetével gyorsan visszaöltözök és rohanok a közeli gimnáziumba színjátszót tartani. Egész jók, de ez várható is volt. Nem léphetünk fel a fesztiválon egy szétszórt darabbal. Bár igaz, van még mit javítani bőven.

Miután ezzel is végeztem keresek egy kis kávézót és egy capuccino mellett, a papírjaim fölött egy tollat rágva kezdem rendezgetni az Éclipse fesztivált. Körbetelefonálok pár nagykutyát és szponzort meg néhány embert, akik segítenek a szervezésben. Fárasztó...

Amikor már azt hiszem, hogy a fülemhez olvad a telefon rápillantok az órámra. Úrsisten, idő van. Gyorsan elköszönök, miközben megpróbálok igen udvarias lenni aztán felállok. A pénzt otthagyom az asztalon és futólépésben megyek el a színházig. Szerencsére most sikerült nem elkésnem és a többiek is megbékéltek már velem, hisz látták, hogy tengap mennyit ittam. Bár az is igaz, hogy ez nem indok a pontatlanságra. 

A függöny fél hétkor felgördül és a műsor elkezdődik. Az előadás nagy sikert arat. Többször is visszatapsolnak minket. A közönség tapsa... nagyszerű érzés. 
A többiek megint hívtak kocsmázni, de nagy nehezen visszautasítottam őket. Mondtam nekik, hogy ne várjanak meg, hisz úgy sem arra megyek amerre ők. Én vagyok a legutolsó, aki távozik a művészbejárón. Elfordulok a lépcső felé és felmegyek a térre. Kíváncsi vagyok, hogy találok-e egy boltot, ami nyitva van. Bár egyszerűbb lenne betérni egy McDonnald'sba... de olyan szemetet nem eszek, inkább éhen halok. Meg amúgy sem lenne időm főzni... Á, inkább alszom, enni holnap is ráérek. Az alvás fontosabb. 

Leülök egy padra és előkotrom a határidőnaplóm, ami teljesen be van táblázva, de ennek ellenére megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szombat... hála az égnek! Lesz idő aludni, enni, tanulni, takarítani és csak az esti előadásra kell bejönni. Hihetetlen. Kicsit jobb kedvvel felállok és már mennék is haza, amikor meghallok egy lebilincselő gitárszólót.  A gyomrom, ahogy egész nap tette, ost is hangosan felmordul. Megvárom ameddig a kellemetlen érzés alábbhagy és megkeresem a hang forrását. 

A szökőkút szélén ugyanaz a srác ül, mint akit reggel a buszon láttam. Egy gitárt tart a kezében és elmerülten játszik. A tokk ott van a lábainál, benne pár apróval és bankjeggyel. Olyan gyönyörűen és lebilincselően játszik. Egyszerűen nem tudok elmenni. Teljesen megnyugtat és rabul ejt.

Sokáig bámulom, ahogy  szökőkút vizén megtörnek az éjszakai város fényei és belemerülök a srác játékába.

Sajnos gyomrom felriaszt és újból visszatérek a valóságba. Belenyúlok a zsebembe az apróért és elindulok a srác felé. Meg akarom köszönni azt a pár perc nyugalmat, amit kaptam tőle. De mielőtt bedobnám a tokba a pénzt hirtelen ötlet jut az eszembe. Megvárom a szám végét. Amikor felpillant a játék végén bedobom a pénzt a tokba és mosolyoga odanyújtom a kezem.
- Üdv, én Ray Onsen vagyok.
- Drew Mills, örvendek. - fogadja el laza stílussal a kézfogást és érdeklődve vár. Azok a szemek éjjel még inkább olyanok, mintha világítanának. Gyönyörű... 

- Nem tudom, hogy ismersz-e, de én vagyok az Éclipse fesztivál főszervezője. Arról már hallottál, igaz?
- Persze. - bólint. 
- Amikor meghallottalak játszani arra gondoltam, hogy te is indulhatnál a versenyen, amit a fesztiválon résztvevő tanulóknak rendezünk. A fődíjról a szponzorok még nem állapodtak meg, de ha ismered a fesztivált, akkor tudod, hogy megéri indulni. - mosolygok rá bíztatóan, mert látom az arcán a hezitálást.

- Hát nem is tudom... tudod én magamnak játszom. Mármint azért, hogy játsszak, nem pedig azért, hogy valamit nyejek. 
- Értem, de azért gondold meg. Ez nagy lehetődég. Lehet, hogy még valami ösztöndíjat is kapsz, esetleg valaki felfigyel rád. 
- Ugyan már én ne játszom olyan jól. 
- Dehogynem! - vágom rá lelkesen és ő kicsit meglepődik. - A zenéd olyan akár a drog! Egyszer meghallja az ember nem tud tovább menni, ameddig véget nem ér! - próbálok összehozni valami olyan hasonlatot, amit akár a fiatalok is használhatnak. Jó, én sem vagyok öreg, de... végülis fogalmam sincs, hogy Drew hány éves. Ezzel a megjelenéssel olyan, mint a lázadó tinédzserek. De aztán lehet, hogy olyan kortalan arca van, mint pár szerencsés embernek. 

- Jól van! Meggyőztél! - kacag fel jóízűen. - De mégis, hogy lehet jelentkezni? - kérdezi, miután abbahagyta a nevetést. 
- Remek! Szóval, az első az, hogy... - kezdeném magyarázni, de hirtelen megszédülök és újból érzem a gyomrom. Megtántorodok. Kezd minden elsötétülni. Bár arra, mintha emlékeznék, hogy beleesek a szökőkútba. 



Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 03. 31. 00:47:46


Geneviev2011. 08. 17. 08:47:32#15923
Karakter: Giovanni Bianchi
Megjegyzés: Asszisztensemnek


Kicsit megrázom a fejemet, és fölpattanok, hogy a belépő fiú elé siessek.

- Persze! Gyere csak beljebb. – mondom, és körbevezetem a teremben. - Foglalj helyet. – mutatok az asztal mellett levő székre. Helyet foglal, és a mintáját követve én is leülök. Izgatottan vigyorgok, mert el sem hiszem, hogy ez megtörténik velem. Pár óra alatt jön is egy asszisztens… Csoda! Lehet, hogy tényleg jó dolog volt tőlem, hogy elhatároztam, hogy megváltozok.

- És.. mi hozott ide? – kérdezem, de nem hagyom válaszolni, mert eszembe jut valami. - Jaj, elnézést. Giovanni Bianchi vagyok, az említett bűvész, aki lelkes segédjét keresi. – mutatkozok be, és felnyújtom a kezem. Eléggé óvatlanul teszem, mert szegény kártyácskáim, szalagocskáim, meg mindenféle apró kellékeim szanaszét röpködnek. Upsz. Gyorsan összekapkodom a földre esett dolgokat, és miközben egyik kezemmel magamhoz szorítom őket, úgy nyújtok ismét kezet. Francba, pedig úgy próbálkozok! Remélem, ezzel nem rettentettem el magamtól.

- Blaine Hartford vagyok. – mutatkozik be ő is, és megrázza a kezem. - És igazából a kényszer hozott ide. Meg a remény. A remény hogy van itt egy csap, minek segítségével megszabadulhatok az arcomra tapadt csillámtól. – mondja. Upsz, lehet, hogy kicsit túl sokat tettem rá?

- Ott hátul balra van a férfi mosdó. Megvárlak – mondom.

- Köszönöm. – bólint, és elsiet a mutatott irányba. Jó pár percet igénybe vesz neki, mire visszaér, de még így is maradt rajta pár zöld és arany színű csillám.

- Legközelebb majd nem használok csillámot, jó? – kérdezem. Remélem, más nem fog így járni…

- Jó. – mosolyodik el édesen. Sürgető kényszert érzek, hogy elmondjam, miért is nem sikerült túl jól a plakát.

- Csak tudod a lányom itt hagyott egy csomó dolgot, amikkel a plakátjaimat szokta csinálni.. Viszont ő most nincs itt. Ma ment először iskolába.. és.. Jaj, úgy aggódom érte! – hadarom. Tényleg! Vajon mi lehet a Kicsikémmel? Még három óra, hogy hazajöjjön.

- Szóval te csináltad a plakátokat – kérdezi, és nem is figyelve magamra válaszolok.

- Igen! A gondolataimban olvasol? – kérdezem, és csak miután kimondtam, akkor jut el az agyamig, mit kérdeztem. Ó, a francba, miért nem tudok én figyelni? De úgy látszik Blaine nem veszi magára, mert csak elneveti magát. Nem gond, sokan szoktak rajtam nevetni… Egyel több, vagy kevesebb nem számít. A lényeg, hogy ne hagyjon el az egyetlen jelentkezőm. – Nem szóltam. – vonom vissza azért.

- Semmi gond. Ez édes volt – mondja. Édes? Hát… Ezt sem mondták még nekem soha. Inkább azt szokták, hogy: béna, idegesítő, ügyetlen, barom… De hogy édes? Én nem igazán vagyok az a típus. És nem is leszek! Én határozott leszek!

- Giovanni, húzás innen, most én vagyok itt! – kiabál rám egy morcos hang. A gazdája Tom, aki nem igazán bír engem. Nem tudom miért. Úgy értem ő egy nagyon ügyes és sikeres bűvész. Határozott, magabiztos, lehengerő… A nők, és a gyerekek rajonganak érte, hiszen helyes, jóképű, és kedves. Na ja… Csak nem velem. Mondjuk lehet, hogy az az oka, hogy nem bír engem, hogy én bénán vagyok sokkal jobb, mint ő kemény gyakorlások árán. Viszont félek tőle. Olyan mérges mindig, amikor én is a közelében vagyok. Így inkább jobbnak látom fölkapni a dolgaimat, és magam után húzni Blainet.

- Bocsánat – mondom kiérve a színházból. – Tom igazán ijesztő tud lenni. Most tényleg az ő munkaideje van, így ott most nem tudunk lenni, de gyere el hozzánk, és ott nyugodtan tudunk beszélni – mondom, és a bólintására haza vezetem. Szó szerint. Mert ugye beülünk a kocsimba – ahol aprócska rumli van, mivel nem volt időm összepakolni. Na jó, időm lett volna, de… Mindegy, mindegy! – hessegetem el magamtól ezt a problémát.

Útközben, beszélgetés közben próbálok normálisan viselkedni, és nem mutatni, hogy mennyire izgulok. Nem lenne jó, hogy az első – és valószínűleg egyetlen – jelentkezőm már megismerkedéskor kiakadna tőlem. Nem igaz? Különben Lucy nagy valószínűség szerint leszedné a fejemet. Azt viszont szeretném magamon tartani még egy darabig… Legalább addig, ameddig feleségül nem megy valakihez. Ami nem is lesz olyan sokára… Nem akarom, hogy elhagyjon a Kicsikém! Most még csak az iskola miatt hagy el, de eljön még az az idő, amikor már a leendő férje miatt fog elhagyni.

Kéne… Valaki? Á, ugyan! Ki bírná ki velem? Hiszen a feleségem is elhagyott… Még ha meg is változnék… Kinek kellene egy vén bűvész, akinek van egy lánya?

Szomorú gondolataimból akkor eszmélek csak föl, amikor a házam elé érünk. Remélem, Blaine nem mondott nekem semmit, mert mit gondolhatna rólam, ha beszélt volna, én meg nem figyeltem rá?

Ááá! Abba kell hagynom ezt a viselkedést! Akkor is figyelmesebb leszek! Legalábbis remélem…

Időközben bemegyünk a lakásba, ahol csak enyhén van szanaszét szórva minden, és a viszonylag üres konyhai asztal mellé ültetem.

- Érezd magad otthon! Innivalót, ennivalót kérsz? – kérdezem jó házigazdaként, miközben próbálom eltűntetni a nem konyhába illő dolgokat. Közben meg kordul a gyomrom, amin elneveti magát. Jujj… Nem is reggeliztem! Lucynak is csak fölkaptam az uzsonnáját, és rohantunk. Aztán meg el is felejtettem, hogy enni kéne…

Gyorsan benézek a hűtőbe, hátha van ott valami ehető, de amit ott találok, kiakaszt. Gyorsan becsukom az ajtaját, mert nem szeretném, ha a vendégem meglátná a mászó ételeket. Szegény sajt valószínűleg már jó ideje lejárhatott. Még szerencse, hogy a boltban lehet kapni kész szendvicseket, amit aztán Lucynak adhattam.

– Öhm… Mit szeretnél ebédelni? Én pizzára gondoltam. Rendelek, jó? – kérdezem zavarban. – Vagyis… A pizzát szereted? Mert ha nem, neked rendelhetek mást is – próbálok határozottan viselkedni. Be kell valljam, nem könnyű, és nem megy túl jól. De biztos vagyok benne, hogy gyakorlással sikerülni fog!


Geneviev2011. 07. 24. 21:36:33#15360
Karakter: Giovanni Bianchi
Megjegyzés: Asszisztensemnek


Bíp-bíp-bíp.

Wá! Mi az, mi történt? Tűz van? – pattanok ki az ágyból a hirtelen hangra, amit egy ismeretlen tárgy okozott. Félálomban körülnézek, és nem látok semmiféle tüzet, így zombi módjára visszafekszem, és elalszom.

---*---*---*---

TE JÓ ÉG! Mennyi az idő?! – ugrok ki az ágyból. Ránézek az órára, és kiakadok.

Mi az, hogy háromnegyed nyolc van?! Én tagnap beállítottam az ébresztőt. Miért nem ébresztett?

-APAAAA!! – hallom meg lányom hangját. Ajjaj, el fogunk késni! A kislányom első iskolai napjáról. Hát milyen szülő vagyok én?! – Apa, gyere már! Indulnunk kell! – kiabálja Lucy az ajtón túlról. Gyorsan fölkapkodok magamra pár ruhát, és kinyitom az ajtót. Kint, a folyosón egy dühös, és rendesen felöltözött barna hajú kislány fogad toporzékolva. Igen, a lányom. Dühös morgolódását mag sem hallva a konyhába húzom, ahol fölkapom a tegnap elkészített uzsonnáját, majd gyorsan a kocsihoz terelgetem.

Több közlekedési szabályt áthágva, de még pont időben beérünk az iskolába, ahol, bár egy kicsit eltévedünk, mégis pont az ünnepség kezdete előtt beesünk az aulába. Szerintem nem is tűnt fel senkinek, hogy majdnem késtünk. Sőt, ahogy látom, más még később érkezett.

Az egy órás ünnepség után az osztályterembe kísérem az én kicsikémet. Sajnálom, hogy itt kell hagynom, de biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának barátokat. Ő itt marad barátkozni, szegény apuci meg az ő kicsikéje nélkül mehet dolgozni. Szomorú vagyok…

Szomorú vagyok, de mint minden jó apuka, aki jót akar az ő kicsikéjének, hagyja, hadd barátkozzon és élje a saját életét. Így egy nagy ölelés után - amit Lucy drágám hamar megszakít, mert inkább a többi gyerekkel akar lenni – vissza-visszanézve a kicsimre, kimegyek az osztályteremből, majd az iskolából is. Beülök a kocsimba, és egy nagy, keserves sóhajtás után elindulok.

El sem hiszem. Az én kicsikék elsős lett! Nemrég még kis pólyás kisbaba volt, aki csak evett meg aludt… Most meg lassan már olyan lesz, mint az anyja volt. Szigorú, vasakaratú, hajcsár és csalfa. Ez igazságtalan, tudom, de nem tehetek róla. Ez az első alkalom, hogy ki kell bírnom nélküle egy fél napot! Hogy leszek én meg nélküle? Mert ez már állandósulni fog. Nap, mint nap iskola, majd amikor idősebb lesz, csak a bulik lesznek neki fontosak, végül meg saját családja lesz. Mások lesznek neki fontosak, én meg itt maradok magányosan…

Siralmas gondolataim közt sikerül azért biztonságban eljutnom a színházhoz, ahol holnap este lesz új előadásom. Ma nem is kellene egyébként bemennem, siránkozhatnék otthon egyedül, de az asszisztensem valamiért kérte, hogy menjek be, szeretne velem megbeszélni valamit. Én fölajánlottam, hogy találkozzunk nála, vagy nálunk, de ő ragaszkodott hozzá, hogy itt beszéljük meg.

Ugye nem felejtettem el valamit?! Lehet, hogy nem érkezett meg a kártya szállítmány? Vagy valami gond van a nyulakkal? Esetleg…

-Mr. Bianchi! – kiált rám az asszisztensem. Azt hiszem, megint elbambultam… Mint mindig. Ezt nem szereti Bill, ami látszik is, mert eléggé mérgesen néz ki. – Felmondok! – jelenti ki, mire ledöbbenek. Mi…? Ugye… ugye csak rosszul hallottam? – Felmondok. Felőlem kereshet akárkit a holnapi előadásra, de én nem fogok szerepelni többet magával. Elegem van magából! A folyamatos szerencsétlenkedéséből, az elbambulásaiból, és mindenből! – kiáltozza, majd elrohan. Hogy…? Most fölmondott? És kioktatott?

Elgondolkozom, és miközben újra és újra lejátszom magamban ezt, az előző asszisztenseim felmondását, és az, amikor a feleségem elhagyott, rájövök valamire.

Igazuk van. Én egy szerencsétlen csődtömeg vagyok, aki nem tud mást csinálni, csak bűvészkedni, bolondozni, és Lucynak illetve Totónak a nyakán lógni. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Igazuk van, hogy elhagynak… Mindnek igaza van.

Változtatni kéne… Magamon. Meg kell tanulnom a saját lábamra állni. Lucy anyja is ezért hagyott el, mert nem voltam elég határozott. És most, hogy Lucy iskolás lett… Már nem hagyatkozhatok csak rá. Nem helyes. Nem helyes az, hogy szinte a lányom csinál mindent. Ő egy hat éves kislány. Neki a barátaival kellene játszani, nem pedig a csődtömeg apját pesztrálni.

Döntöttem! Többet nem fogok a kicsimre támaszkodni! És a következő asszisztensemet meg fogom tartani!

Ööö… Hogy is kell asszisztenst keresni? Eddig mindig a kicsikém készítette a plakátokat…

Nem baj! Megoldom!

Azt hiszem…

---*---*---*---

Háhá! Megcsináltam! Életem első… Na jó, nem.

Kezdjük újra. Tehát Lucy születése utáni életem első saját készítésű plakátja elkészült!

Igaz, kicsit gyűrött, és kicsit szakadt, de elkészült! Minden rajta van, ami kell. Elérhetőség, az, hogy bűvész asszisztenst keresek, sőt, még ki is van díszítve. Tökéletes!

Ki is ragasztom a színház falára, hátha még a holnapi előadás előtt jelentkezik valaki. Hát, ha nem, majd megpróbálom egyedül levezényelni az előadást.

Semmi kedvem nincs hazamenni, és otthon egyedül, vagyis Totóval lenni. Inkább itt, a színházban leszek egyedül. Sokkal jobban érzem magam itt. Olyan, mintha minden egyes valaha itt fellépő ember szelleme velem lenne. Különös érzés, de igazán jó.

Nem is tudom, mennyi ideig bambulhattam el, de elég sokáig, gondolom, mivel az nem létezik, hogy pár perc alatt legyen valaki, aki jelentkezne az állásra. Már pedig így van.

Egy félhosszú, gyönyörű szőke hajú, barna szemű, fiatal férfi álldogál elesetten az ajtóban, és azt kérdezi, szabad-e az állás.

Lehet nekem ilyen szerencsém?!


timcsiikee2011. 01. 02. 00:32:13#10214
Karakter: Shitoyaka Tori
Megjegyzés: ~ miiintonak




Tori:

- Ne haragudj, Akatsuki Gakuto vagyok. Megtudhatnám esetleg a te nevedet is? – mi? Lehet, hogy hozzám jött volna? Mikor lopva felpillantok rá, mosolyt látok arcán elterülni. Milyen… érdekes férfi.
- Shitoyaka Tori vagyok – biccentek újra.
- Milyen elbűvölő név. – a forróság már nem csak arcom járja át, hanem egész testem, és még szívem is gyorsabb ütemben kezd el verni. Ugye most csak képzelődtem? Az nem lehet, hogy nekem ilyet mondtak. - Esetleg meghívhatlak egy teára? – hogy ne vegye észre karomba csípek, és rá kell jöjjek, hogy nem álmodom. Valóban meghívott valaki teázni? Úgy néz ki tényleg hozzám jött, de… vajon miért?

Kimegyünk az épületből, hisz az én fellépésemnek már vége, nem lesz több előadásom az este, a többieket viszont láttam már elégszer a próbákon, így tudom, hogy ők is sikert fognak aratni.
Izgatott vagyok. Kezd sötétedni, így oldalra tekintve felemelem fejem, és félve nézek fel rá. Valamiért… nem érzem úgy, hogy vigyáznom kéne vele, pedig sosem csináltam még ilyet. Ő egy idegen férfi, de kedvesnek tűnik.
- Sajnos nem maradhatok sokáig, mert a műsor után jönnek értem – motyogom félénken, és amikor lenéz rám, érzem, hogy újra kipirul arcom. Kezd sötétedni, remélem, nem látja az arcomat. Mosolyog… szívecském kihagy egy ütemet.
- Ne aggódj, nem tartalak fel sokáig. – ezzel az egyszerű, hétköznapi kis mondattal, egy apró mosolyt csal arcomra, persze előre, sőt elfordulva tőle, próbálom mindezt elrejteni. Izgalmas ez az egész.
Egy ismeretlen, de barátságos férfi, aki meghív teázni. Mivel nem mondott semmi helyet, gondolom a két épülettel arrébb lévő kis teázóra gondolt, ahova épp tartunk, alig pár száz méter.
Megállok a teázó ajtaja előtt, és egy fél lépéssel utánam torpan meg ő is, felém fordulva, majd szótlanul az ajtó felé pillantok.
Észreveszi célzásomat, és mosolyogva nyitja ki az ajtót, hogy előre engedjen. Leülök egy nyugodt helyre, jó pár ember van, de a hangulat csendes és nyugodt. Majd… azt hiszem, majd a végén megköszönöm a meghívását, bármelyik pillanatban hívhat anyu, hogy itt van, de remélem vár még egy kicsit.

Kiválasztjuk a teát, persze ugyan azt kérem, amit ő, mert nem tudok választani. Szinte sosem tudtam. Hosszú pillanatnyi néma csend, bennem pedig furkálódik a kíváncsiság, s már majdnem ott tartok, hogy kilyukad az oldalam. Ez talán mégsem lenne olyan jó, a végén kifolyna a tea.

Az asztal alatt ujjaimmal babrálva egymást próbálom összeszedni gondolataimat, és egy értelmes mondatot kirakni belőle úgy, hogy ne tűnjön fel, mire is lennék valójában kíváncsi.
- Látta… az előadást ugye? – csak néha pillantok fel rá, nem tudom sokéig tartani vele a szemkontaktust, pedig ez a kedves szempár jó érzéssel tölt el, mégis szokatlan számomra, teljesen zavarba hoz.
- Igen, és nagyon szépen táncoltál.
- Köszönöm – szívverésem újra gyorsabb ütemre kapcsol, mintha egy gyors zenére járna ütemes táncot, érzem hogy arcom újra forróság önti el egy pillanatra, majd hirtelen a hideg futkos testemen. Nagyon izgatott vagyok. Annyira, hogy el sem lehet mondani.
- És… miért nem maradt ott a végéig? – sikerült… Ügyes vagy Tori. Gondolatban még meg is tapsolom magam, hogy sikerült ezt megkérdezni tőle. Mégsem kérdezhettem tőle azt, hogy miért hívott el engem. Vagy mégis? De úgy örülök… azt mondta szépen táncolok… ez már felér nekem száz elismeréssel is.

 
 


Laurent2010. 05. 11. 18:02:53#4944
Karakter: Yume



*Említettem már, hogy mennyire felkapott lettem? Nem? Nos, akkor ezt a hiányosságot pótolom is. Az egész azzal kezdődött, hogy mivel sok kis pubban és kávéházban meg cukrászdában meg... Szóval sok kis helyen felléptem, volt állítólag valaki, akinek megtetszett a játékom. Nem tudom, én általában csak azt játszodtam, ami bennem volt. Ha szomorú voltam, akkor egyértleműen lassú, és melancholikus dallamot fuvoláztam, ha meg jókedvem volt, akkor meg trillákat vágtam minden sarkon. Szóval valakinek megtetszett, és nem tudom hogy honnan tudta, hol lakom, vagy hogy talált meg, de tény, hogy most itt vagyok, és minden tagom remeg. Izgulok, de olyan szinten, hogy csodálkozni fogok, ha eltalálom a számmal a fuvolát. A saját tükörképemet néztem a tükörben, és igyekeztem nem törődni azzal, hogy egy színházban, Én, fel- fogok- lépni! Hajam hátul összefogtam, hogy ne lógjon arcomba, és a lehető legkényelmesebb elegánsviseletemet öltöttem fel. Odakintről rohangálás meg kiabálás szűrődött be, és ettől nem lettem nyugodtabb. Itt mindenem volt. Enni-innivaló, zuhany, meg mittomén. Hujúúj, ha nem izgultam volna, talán még élveztem is volna. De vigasztaló volt, hoyg egy kis vacsoraféle lesz a végén, ahol legalább jóllakok, mert elég nehéz a kánkánozó gyomromnak evést parancsolni. Elhangzott a gong, és én megragadtam a kis társamat, hogy azzal kilépve, akárha kard lenne, színpadra léphessek. a függöny mögött nagy susorgás, fények, taps, köszöntő, taps, köszönetnyilvánítás, taps, indulok, kilépek, taps... Szűzanyám... Hát, annyiból jó, hogy vakít a fény, így nem látom, hogy hány szék üres, vagy éppen hol ülnek emberek. Bár nehéz, mert a közönséggel nem tudok így kapcsolatot teremteni, de... Meghajlok, taps... Sóhajtok, és nekikezdek a zenéléshez. Az öltözőben még egy könnyed kis trillázó számot képzeltem az elejére, de most képtelen lettem volna a kissé görcsölő ujjaimat gyors klimpírozásra erőltetni. Még sokáig kellett játszanom. és ki kell bírnom a végéig! Kezdtem egy könnyebb darabbal. Elképzeltem magam elé a japán tájat, és dalommal meséltem róla azoknak, akik eljöttek, hogy végighallgassanak. Meséltem, hogy az emberek arrafelé milyen csendben élnek, tavasszal minden nő a virágos kertjében sétál, nem hirtelenek, igen ritkán hangoskodnak, és csak okkal. Hogy ott a virágnak és a finom vonásoknak milyen nagy hangsúlya van. Hogy a teának is külön szertartása van, hogy az ottaniak a természettel milyen harmóniában élnek... A lágy szellőről, ami a szélharangokat csilingelteti meg, az ottani kultúráról és szórakozásról. A szám végére már a trémám is felengedett és az ujjaim felett is uralkodtam. Szóval vállaltam, hogy mesélek nekik a mai napomról. Kezdtem halkan, elvégre reggel nem kipattanok az ágyból. Akkor kenyérpirítóban aludnék. Nem, hanem ahogy a nap a zsalun át besütött, és a madárkák csiripeltek, a szokásos villamoscsilingelés, majd ahogy elindultam, és a zsongás az utcákon körülölelt, mindenféle illatok, hangok, képek, emberek, áruk... Beértem a színházba, és itt a dal elhalt egy pillanatra. Hiszen a lélegzetem is elállt. Itt fogok fellépni az istenért! Lassú, vontatott zenével festettem le ahogy megismertem ezt az épületet. Amit hallottam rőla, hogy megélt már mennyi mindent. aztán a készülődést. Pianóban kezdtem, a Cresendóval folytattam. Halkan, ahogy az öltözőbe egyre hangosabb zajok szűrődtek, ahogy telt a színház, zsibongás, kiabálás, valaki nem talált valakit vagy valamit, és nagy felhajtás- és a dalom erősödött, akár egy patak, duzzadt, egyre magasabban játszottam, lendületesebben; jöttek az est szervezői, lassan csendesedett a színfalak mögött minden, kintről meg beszélgetés, nevetgélés... aztán első gong, és a dalom most már igencsak girbegurbázott. Hiszen itt olyan izgatott voltam, hogy örültem, ha eltalálom, melyik tagom a lábam. aztán közeledett a színrelépés pillanata, Majd a végére egy nagy tirolákkal teli trilla, akárha egy izgatott kis madárka pittyegte, mert a szívem így verdesett. Majd a nagy Forte kellős közepén elvágtam a dalt, és egy hangot fújtam meg jó hosszan. Kint vagyok a színpadon... És a dal újra nekilódult, a mélyről egyre feljebb verekedve magát, gyorsabban, szánkázva a hangokon, lehunytam a szemem, mert így jobban át tudtam élni. Az utols, legmagasabb hangnál befejeztem, és meghajoltam. Taps... Hát ennek is vége, és így szédületes vigyorral léptem le, irány öltöző, és egy pohár víz. Ezen is túlvagyok.
A vacsora is itt volt, a színházban, csak egy másik teremben, és megintcsak amolyan díszvendégként hívtak meg. Belépve meglepett az embertömeg, valahogy kevesebbre számítottam, vagy csak megszoktam a kávézók létszámát. Nos, ha tudom, hogy ennyien vannak/lesznek, akkor talán... Mindegy, már úgyis túlvagyok rajta. Leültem egy pulthoz, és likört kértem és végignéztem a termen, hogy végülis kik vannak bent. Mikor a pultnál lévőkhöz értem, elmosolyodtam. A túloldalt volt valaki, aki megfogott, mert nem tartozott valahogy ide, nem arrogáns felsőbbrendűséget sugároztak vonásai, nem is műelvarázsolt érzéseket. Más volt, és ezért jobban szemügyrevettem a poharam pereme felett. Milyen szép arca van...! Mennyi ékszer volt rajta, és milyen jól állt rajta ez az elegáns öltözék... Szép színű szeme volt, akár a csokoládé.A bárpultnál lévő fickónak intettem, és tudom, hogy kissé gyerekes, de hát... A filmekben ez olyan szép... Hát nem tudtam megállni, Küldtem neki egy likőrt. Nem tudom, szereti-e, legfeljebb visszautasítja, de akkor is. Izgatottan ültem a székemen, és akár egy gyerek, vártam, hogy mit reagál rá. De arcomra csak a mosolyt ültettem, az majd beszél helyettem, de reméltem, hogy a titkos gondolatok, miszerint ha odajönne... Szóval ezek nem ülnek ki szemeimbe. *


Levi-sama2009. 11. 29. 18:26:10#2634
Karakter: Taiga (timcsiikeének)



 
Teljesen elmerülök végre benne. Úristen, de csodálatos... hhrrrr...
- Nyugodj meg... - súgom szájába, de ezt inkább magamnak szánom, hiszen nagyon közel járok már...
Belém kapaszkodik, viszonozza forró csókomat, nyelvemmel simogatom az övét, miközben lassú ritmusban mozogni kezdek. Lassan gyorsítok, egyszerűen muszáj. Beleőrülnék, ha továbbra is csak lassan ringatóznánk. Már több kell. Minden kell.
Felsikolt alattam, és gyönyörtől rángatózva szorítja össze édes kis teste péniszemet. Felhördülve robbanok szét én is, hogy megsemmisüljek ölelésében. Ó te jó ég...
És a nevemet sikoltozza!
 
- Ayumu... - nyögöm én is, a semmiben lebegve.
 
*
 
A nap sugarai kellemesen cirógatják bőrömet, és egy édes érzésre ébredek. Felemelem a fejem kissé, és elmosolyodva ejtem vissza a párnára, amikor meglátom a karjaimban pihenő szépséget. Hát eljutottunk idáig... Megkaptam őt.
Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantok. Jól kifárasztottuk egymást ezek szerint, mert igencsak későre jár.
Nem baj, nem sietünk sehová. Nem bizony...
Félresimítom gyönyörű haját a nyakából, és belecsókolok a puha hajlatba. Mocorog egy kicsit, de alszik tovább. Ejnye.
- Ébresztő - súgom a fülébe, meg is rágcsálom finoman, ha már ott vagyok. - Hasadra süt a nap.
És hogy igazam legyen, lassan lehúzom róla a takarót. A napsugarak igézően cirógatják végig hibátlan testét. Megirigylem őket, és ujjaimmal tapintom-cirógatom végig útjukat. Meleg és bársonyos bőr... Mmm...
Derekához érve vigyorogva csiklandozom meg, és ő azonnal összerándulva kuncog fel. Nagyon aranyos.
Fölé hengeredve csókolom meg, és végre felnyílnak azok a szépséges, mélykék szemek.
- Jó reggelt - motyogja édes mosollyal.
- Jó reggelt kicsim.
Finoman ránehezedve csókolom meg ismét, mert annyira finom, hogy nem tudok betelni vele. Mmm...
Kipirulva pislog rám, miután befejezem, ajkát harapdálja.
- Mi az? - súgom lágyan.
- Én... én... - dadogja zavartan, de inkább puha ajkaira teszem a mutatóujjam.
- Tisztázzuk a kapcsolatunkat, mielőtt félreértenél bármit is, és butus dolgok jutnának eszedbe.
Félénken biccent, szemei csillogva merülnek el az enyémekben, kapkodó légvételei bőrömet cirógatják. Annyira édes... megőrülök érte.
- Ha te is úgy gondolod... - kezdem halkan, komolyan - ...amikor egy hónap múlva véget ér ez a cécó... véglegesen is hozzám költözhetnél.
Elemelem ujjamat szájáról.
- Mint egy... szerelmespár? - suttogja, szinte csak ajkainak mozgásából látom mit mond. Arca mélypiros árnyalatot vesz fel. Mosolyogva cirógatom meg ujjaimmal.
- Mint egy szerelmespár.
 
 
VÉGE


timcsiikee2009. 09. 19. 00:41:41#1898
Karakter: Ayumu(színház)






Ayumu:

A forró csók után kutakodó ajkai és nyelve újra testem rejtelmeit ízlelik meg, egészen hasam aljáig majd pár pillanatra megtorpan… Jaj nem…. ugye nem?
Amikor megérzem, hogy forró szája körbeöleli vágyamat, felsikkantok nem csak az ijedtségtől, hanem az érzéstől is. Combom simogatja közben, de ez csak még jobban remegésre készteti testemet. Addig-addig kényeztet, míg már majdnem azt hiszem elérem a beteljesülést, mégsem, kissé csalódottan sóhajtok.
- Taiga-saaan… - nyögöm sóhajba fojtva.
Velem szembe feltérdel, éhesen mér végig jég kék szemeivel, majd a rajta maradt utolsó ruhadarabot egy pillanat alatt tépi le én pedig kíváncsi szemekkel fürkészem testét, főként azokat a részeket, amik eddig rejtve voltak előttem.
Furcsa hogy nem ilyenek meg teljes meztelen valójától, s inkább izgalommal mérem végig, minthogy elmeneküljek, de nem félek tőle… nem… Megbízom benne…
Egyik lábamat végigsimítja, majd kissé felemeli, minden érintése gyengéd és látszik mennyire óvatosan kezel. Az első alkalom, hogy valaki ennyire figyelmes az irányomban.
- Micsoda látvány… - sóhajtja, mikor alsóajkamba harapok kissé, de amikor lábszáram belső felét akarja puszikkal elhalmozni, összerándulok az érintésre, és automatikusan zárom össze lábaimat. Mosoly ül még mindig arcán, felmászik hozzám egy igazi párduc kecsességével, hogy számra csókot hinthessen.
- Nyisd szét a lábaid kicsikém… - kér kedvesen becézgetve, és összeszorított szemekkel, de eleget teszek kérésének, és ezt egy csókkal jutalmazza meg. Belenyögök nyelvének simogatásába a számban, majd elválik tőlem, mély sóhajjal veszek levegőt, és hagyom hogy tovább kényeztesse bőrömet.
Térdhajlatomtól kezd felfelé haladni, apró puszikkal és simogatásokkal. Minden érintésére kis villámok cikáznak végig testemen, enyhe remegésre kárhoztatva, fokozva vágyamat.
Térdhajlataimon támasztja tenyereit, nem tudom mire készül, még akkor sem mikor elkezd felemelni, már arcánál vagyok, hisz ő is lehajolt kicsit, és megrémülve fogom fel, mire is készül.
- Ne! – sikoltom elhaló hangon, de nem tudok ellenállni egyetlen kényeztetésének sem. Hagyom… hagyom hogy vezessen ezen a gyönyör teli úton, amit csak ő tud most nekem adni, amit soha senkitől nem kaptam még.
- Taiga-san… Taiga-san… - szólítgatom halkan, csak ez zúg most a fejemben, semmi más, ajkaimon is csak neve csúszik ki. Egy kis idő után abbahagyja intenzív tevékenykedését, és újra fölém kerül lassú mozdulatokkal. Kezemmel lábammal egyaránt ölelem át, közel akarok lenni hozzá, egybe akarok olvadni vágytól izzó testével és nem elengedni.
- Félsz? – kérdi egy csókba fojtva, s bár remegésemben félelem is lapul, ezt nem árulhatom el neki.
- Nehm… - sóhajtom kábán a választ.
- Bízol bennem?
- Igen… igen…
Kéjtől, vágytól fűtve, bátorsággal fűszerezem magam, s hagyom hogy kemény férfiassága óvatosan lassan hatoljon belém, olyan gyengéden mégis erőteljesen, amit még nem tapasztaltam az életben.
Lábszáraim még mindig derekán, s ahogy érzem egyre mélyebben magamban, nem bírom nyögéseimet sem magamban tartani, s utolsó mozdulatainál önkénytelenül én tolom meg lábammal, s teljes valójában érezhetem.
Puszikkal hinti arcom, s összeszorított szemem már csak lehunyva van.
- Nyugodj meg… - susogja ajkaimra, lágy cirógatással keresem meg az ő ajkait, hogy csókot követeljek tőle. Nyelvünk ismét pörgős táncba kezd, ujjaimat hátának feszítem, a kemény izmokban lelek kapaszkodóra. Óvatosan, lassan fordítja vissza mozdulatát, majd fokozatosan ismétli az ütemet. Nyögések hada hagy el, ajkaiba sóhajtom az általa okozott gyönyört, szorosan ölelem, nem eresztem magamtól.
 
 
 
 
Tempója egyre gyorsabbá válik, milliónyi szikrát kipattintva bennem, amik ereimben áradnak szét és zsibbadó bizsergéssel lepik el testemet. Testünkön filmréteg keletkezik, erősen kapaszkodom, olykor mégis megcsúszik rajta kezem, de nem adom fel, újra visszateszem ujjaim a helyére, olykor egy erősebb lökésnél belekarmolok, ügyelve hogy nem sértsem fel sehol hibátlan bőrét. A félhomályban látom fénylő, síkos testét, minden izmának erotikus tónust adva, amik a be rögzött mozgástól meg-megfeszülnek, érzéki látványban részesítve engem.
Az általa diktált tempót nem tudom sokáig tartani, vállába fúrom arcom, szapora sóhajaim oda fojtom. Alhasamban már gyűlik az ismerős érzés, amit a vágykeltő súrlódás okoz. Erős mégis puha ujjai az én vágyamra fonódnak, szimmetrikus mozgással segíti elő számomra a beteljesülést, hogy vele együtt érjem el a mennyek aranyozott kapuját.
- Taiga-san – nyögöm egyre hangosabban, nem szűnő lélegzet vétellel, s addig-addig sóhajtozom míg el nem ér vele együtt a sikolyt keltő vulkáni hatás.
Saját hangomba fonódva hallon nevemet, melyet ő hangja nyög fülembe kéjesen.
 
 
 
 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).