Gondolatmenetemet félbeszakítja egy, már jól megérdemelt alvás ami kiűzi ezeket a gondolatokat a fejemből. Mint ha nyomtak volna egy reset gombot, nem is álmodom, inkább még fáradtabban kelek, csurom kócosan.

Miután reggeli kávé, zuhany, és levegőzés megvolt, elindulok összekészíteni a vendéggyerek szobáját. Azt akarják, hogy ne szenvedjen semmiben hiányt, de ez a kezdetektől meghiúsult, hisz anyja nincs valami okból adódóan. Nem megyek bele abba amiket az interneten látni, nem is fogom az orra alá dörgölni, vagy rákérdezni.

Amint meglátom a CD-ket kissé meglepődöm, eléggé érdekes ízlése van az biztos, az én indie zenéimhez viszonyítva ezek mind legendásak, viszont túl harsogóak, és lázadóak.

- Délután érkeznek, kérlek légy megértő. – harapja le a mondat végét anyám, majd törölgeti tovább a tányérakat amiket szépen akkurátusan elrakosgat a helyükre. Nem lenne tipikus vidékies háztartás ha nem fehér mázas, inda, és virágmintás étkészletről lenne szó. Ugh, de utáltam ezeket nagyiéknál is.

Kérésére bólintok egyet, majd megyek is vissza a képernyő elé, és letolok pár kört a kedvenc mmorpg-mben. Lehúzva a fülhallgatót az egyik fülemről hallgatózom. Remek, most indultak, 10 perc és itthon is lesznek. Csak ne dobálja a hozott plüsseivel tele a szobám, illetve, ne is jöjjön a szobám közelébe ha lehet.

Kis idő után kocsi hangokat hallok közeledni, így kilesek a nyitott ablakon át, a huzat pedig majdnem kitépi a függönyt is olyan szél kerekedik odakinn. Lerohanok, majd a balfék anyatigris mögött meghúzódva engedjük be a vendégeket.

 - Üdv itthon! – nyitja ki az ajtót, majd lép oda Charles, és köszönti egy kis romantikus puszival. Semleges.

- Szia – köszöntöm kissé megilletődötten, ugyan is tényleg nem olyan ronda mint az előzők, viszont ahogy a többi sem, ő sem kapja meg azt a kegyet, hogy közelebb engedjem magamhoz vagy apunak szólítsam. meglapogatja a vállam, majd bemutat a fiának.

Hú de nem semleges!

- Nora Schmitt. Végre itt vagy – nyújt kezet, majd ragadja meg az egész testet, és kezdi fojtogatni ahogy azt a pitonok szokták a természetfilmekben. Na igen, egy idejig fárasztja áldozatááát, ééés –

- Asszonyom.- szusszanja a csávez.

- Anya.- szólalok meg a már megszokott „ jaj ne csináld ezt a mű örvendezést, és ne hozz kellemetlen helyzetbe” hangleejtésemmel, majd nézek a srác arcára, nos igen, nem kell megszólalnia ahhoz, hogy észrevehető legyen a feszültség.

- Kedvesem. Damien nem az az ölelkezős fajta. – kezdenek el arisztokratikusan tárgyalni egymással, mire forogni kezd a gyomrom. Majd levetkőzitek ezt is, gondolom nagyzolóan magamban.

- Ó, bocsánat. Elragadtattam magam. Csak annyira örülök, hogy itt vagy. – a higgadtságom még megvan, így csak pislogok a három pattogó, feszült, és magyarázkodó emberre, néha áldja az ember, hogy a biológiai apjára ütött.

- Valahogy elfelejtetted megemlíteni az új fiacskádat. – fújtat az újdonsült testvér, majd az „apánk”nak nevezett 190 magas képződményre les fel szinte szikrázó tekintettel.

- Damien! – regulázná meg Charles, de hiába, úgy néz ki teljesen elüt az apja a fiától, kissé kínos kezd lenni a helyzet. Egyrészt, mert hozzájuk képest apró vagyok, másrészt én már megszoktam ezeket a helyzeteket. Vigyorog, bólogat, vigyorog, beinvitál, anyám csalódik, jön egy újabb.

- Ja, ez a nevem. – megrázom kissé a fejem, remélem nem látszik.

- Gabriel vagyok. – vágok közbe, oldva a feszültséget a kezemet nyújtva illedelmesen, és köszöntöm őket. - Üdv nálunk!

- Menjünk beljebb. Kérsz valamit? – invitálja anyám, kissé visszább vesz a flegmaságából, ám még mindig kimondottan furcsa, azt hittem csak rám mondják azt, hogy introventált.

- Előbb ledobnám a cuccom – mormogja, majd lép egyet beljebb, én pedig elindulok a lépcsők felé, hiszen hol máshol vackolhatna be, mint az újdonsült agyondekorált szobájában.

- Hogyne! Gabe, megmutatnád a szobáját?

- Persze. Gyere, mutatom. – hívom magam után, feltotyogva a lépcsőkön nyitom ki a fehérre mázolt ajtót, és mutatok befelé. Ahova is lendületből becsapja a táskáját, majd lépek beljebb kissé.

- Ez lenne. Nyugodtan rendezkedj be, ha segítség kellene csak szólj. Anya örömmel segít – és igen, csak anya fog segíteni bármilyen furfangos ötleted is lenne. Például pentagrammot festeni a falakra, elgyömöszölni az ajtó szellőzőjét, hogy rágyújts és még sok más.

- Te nem? – kérdez végigmérve, mi a manó?

- Nem értek hozzá. – vonom meg a vállam kihúzva magam a felelősség alól. A francnak hiányzik, hogy valaki lakberendezője legyek, anyám akarta ezt az egészet. Eh, szép is a szerelem.

- Aha. – hogy lehet valaki ennyire unott, őszintén?

- Ha nem tetszik valami, szólj. Anya visszaviteti és bármire kicserélik. – asztalt jókedvre, tévét egy kis methre, ilyesmi.

- Miattam vette?- kezd körbe körbe járkálni a szobában, végigsimít a takarón ami az ágyat fedi, és nyugtázza, hogy legalább az a fekete szín tetszik neki.

- Szeretné, ha otthon éreznéd magad – adja a JóIsten, hogy ne hozzám kuncsorogd be magad, mert az maga a nyugalom szigete. Hangszigetelt az egész, és van pár konzol amivel ellehetek egész nap, csak hogy ne kelljen mást hallgatnom.

- Feleslegesen gürizett, csak pár napig maradok és húzok haza.

- Anyáék azt mondták, hogy pár hétre jöttél. Utána meg majd meglátod. – kezdek kissé morcos arcot vágni, ki ez, hogy felsőbbrendűnek érzi magát minden embertől?

- Ez egy nagy tévedés. Közös kajálásról volt szó, semmi többről. – kezd el határozottabb hangon hablatyolni, és kissé feszülten ülni annak az ágynak a szélén. Kit érdekel milyen színű a faj és az ágy ha aludni kiválóan lehet benne?

- Pedig Anya a környéket is meg akarja mutatni, ahogy pár embernek is szeretne bemutatni. – ecsetelem neki a helyzetet, hogy ha ennyitől ledobta a fedőt, mi lesz még itt. Előbb utóbb el kell fogadja, hogy nem a mi hibánk az, hogy most itt vagyunk, és nézzük a szüleink erölködését.

- Az is felesleges. Apámnak édes mindegy szimpatikus-e az aktuális nője. És csak be akar vágódni anyádnál. Ami így már világos, miért is ragaszkodót ehhez az egészhez. – pislog rám a sötét szemeivel, mint ha szurkálódni akarna, még is olyan keserűen mondta, hogy kezdek elmélyedni abban, amit mondott.

- Lekezelő vagy – bukik ki a számon a gondolat. Neki az arcára van írva minden, nekem pedig ez. Ha hosszú időn át össze leszünk zárva ebbe a lakásba kő kövön nem marad.

- Nem, csak őszinte. Jobb lenne, ha hazudnék? Mosdó? – lép el mellettem, majd les körbe a folyosón, én meg mint valami kioktató öreglány állok ott, mellkasom előtt összefont kezekkel fejemet csóválva.

- Nem lenne jobb. De finomabban is közölhetnéd a véleményed – kaffantok oda, ám csattan is a wc ajtaja, és egyedül hagy a felsőbb szinten.

Nem foglalkozva a szülőkkel kuckózok be a szobámba, csapom fel a fülest, majd játszom egészen késő estig. Általában röhögni szoktunk a többiekkel, és sztorizgatni, ám amint kilépek a szobából egy szál atlétában, és gatyában a törölközőmmel, majd totyogok a mosdóig.

Érdekes hangok hallatszanak a szülők szobájából, nem kell részleteznem igaz?

Kikerekedett szemekkel, copfba igazítva a hajam csoszogok tovább, majd nagy lendülettel nyílik az ajtó, és azon mód fejbe csap az illető vele.

- Ugh, az orrom… - könnyezek be, és fogok az említett alkatrészre. Kissé homályosan ugyan, de kiveszem Damien alakját, aki egy szál törölközőben áll egyhelyben, és nézi mit szenvedek.

- Látod-látod, jobban kéne vigyázni. – vágja oda, majd kezd kissé érdeklődni felőlem ahogy az alkaromon csöpög már az orrom vére. – Jól vagy?

- A helyett, hogy ott állsz, adhatnál valamit amivel – utalok itt az orromból ömlő vérre mutogatva, magyarázva, néha még inkább bekönnyezve. Visszalép, majd némi wc papírral nyúl az arcom felé, beljebb vezet, hogy jobban lásson, és elveszi a kezeim az arcomtól, még én már az alkaromat tisztítom a mosdókagylóban. Odanyomja a papírköteget kissé közelebb lépve, én pedig hátamat mutatva neki törölközök meg.

- Jobb? – kérdi, még bólintok egy aprót a könnyeket kitörölve a szemeimből, ám nem hajlandó elállni a hátam mögül, erre nagyot nyelek.

Hogy mi ennek az oka?

Magyarázhatnánk itt biológia könyvekkel – ez lenne az utolsó tippem, és reménykedem benne, hogy rosszul érzem a vérveszteség miatt – vagy azzal, hogy találkozik a tekintetünk a tükörben. Elhúzom az átitatott papírköteget, és indulnék el a kis szemetes felé, ám ahogy szembefordulok lép még egyszer közelebb, így a hideg kerámia széléhez szorítva a csípőm.

- Máskor jobban vigyázz – les le rám, és ragad ott, én meg kislisszolok az aurájából, és dobom ki a csurom vér cellulózköteget.

- Te nem figyeltél oda, és most ha megengeded – lóbálom a törölközőt, majd megy ki magától vissza a szobájába, majd kattan a zár, és biztosra menve zárkózom be a fürdőszobába. Eddig ezt sosem kellett megtennem, de most biztos ami biztos alapon hallgatok a paranoiámra.

Tíz perc sem telik bele, és kész vagyok, kissé nyúzottan térek vissza az ágyamra, kockaságomnak engedve még a telefont nyomkodva. Értesítés érkezik, mégpedig az, hogy Damien ismerősnek jelölt. A nap elején még azt hittem nem is kíváncsi rám, hagyom a francba, feldugom a telefoom töltőre, és bealszom.

Reggel arra kelek, hogy beront valaki a szobámba, és még a félkómás fejemnek magyaráz. Hunyorogva nézek körbe, és látom meg anyám alakját, aki éppen a redőnyöket igazítgatja, zörög velük a lehető legesleghangosabban. kell néhány perc, mire értem is amit mondani szeretne nekem.

- Ébredj, megyünk megnézzük a környéket! – és természetesen nyitva hagyta azt ajtót, remek, ez az igazi ébresztő. Bár attól függ kinek, nagyon nincs kedvem a megorrolásom miatt sehova se menni.

- Anya, hagyj már – nyekergem hisztis hangon, és lábaim közé csapott takaróval lesek fel rá ahogy felettem tornyosul. Úgy kikívánkozna az, hogy megmondjam neki miért is lehet ilyen boldog. De nem, még nem, majd ha még egy beszólásra való összegyűlik, talán akkor.

- Gyere kisfiam, ne kelljen még egyszer szólnom! – morogva fordulok a fal felé, és hallok kintről kacarászást, majd síri csendet. – Damien nem ismeri a környéket, menjen ő, én nem akarok. – nyüglődöm hisztisen, majd az apja hangját hallom meg lentről.

- Mehetünk? – hallom vízhangozni a férfi hangot, némi boldogsággal keverve.

- Pillanat! – kiabálja vissza le, mit sem törődve azzal, hogy ismét elindul az orrom vére. – Kisfiam, kérlek, csak ennyit tegyél meg anyucinak – kapkod azonnal zsebkendő után, majd adja nekem oda, én pedig nem bírom, és az orra alá dörgölöm.

- Eddig sok mindent megtettem neked ha az új apajelöltemről volt szó, ne rajtam akard kiélni az anyai ösztöneid, ráadásul ne ilyen falsul, nem látod, hogy rosszul vagyok? – ülök fel az ágyban, majd szuszogok, őt figyelve.

- Hívjak orvost? – kérdi féltően, de látszik, hogy lassan lehull a lepell, mert egyre kevésbé kedveskedő hanggal szól hozzám.

- Nem kell, menjetek nélkülem. – támaszkodom háttal a falnak, ám ami ez után jön, arra én sem számítottam.

- Akkor itt hagyjuk Damient is, nehogy valami bajod essen egyedül, mi pedig megyünk. – ebből most vagy nyálas ebédes randis napjuk lesz, vagy szabadban szeretkezős, Istenem, bele se merek gondolni.

- Felőlem aztán- vonok vállat, és hagyom hadd menjen ki, majd mosom meg hideg vízzel az arcom, és teszek hideg vizes törölközőt az orromra.

Ezt azért csinálta, hogy Damient itt fogja, és hogy engem még mindig az engedelmeskedő, anyja köténye mellett található kisfiú szerepében tüntessen fel.

Ehelyett túl vagyok egy hat órás repülőn és két órás vonat úton. Most már csak a motelbe kell eljutnom, de közben bejelentkezem anyáéknál.

- Kicsim minden rendben van? Jól vagy?

- Persze, miért ne lennék?

- Apád hívott, nem ért el és a pályaudvaron sem talált meg.

- Mivel kikapcsoltam a mobilt. De mi a frászt keres itt?

- Ki ment eléd, hogy elvigyen – meg a francokat.

- Motelben alszom és eltalálok oda.

- Kicsim, apád úgy gondolta náluk alszol. Várnak téged.

- Semmi ilyenről nem volt szó – morgom. Egész nap velük? Kösz, kihagyom. – Csak közös kajálást beszéltünk.

- Tudom, de apád párja izgatottan vár.

- Ennek miért kéne izgatnia? Még a nevét sem árulta el.

- Ne apád kedvéért tedd meg, hanem a hölgy miatt. Adj neki egy esélyt, még meg is kedvelheted.

- Apa újabb fruskáját? Jó vicc!

- Kicsim csak próbáld meg. Ha pedig nem érzed jól magad náluk, akkor mégis csak egy motelban alszol. Nincs veszteni valód.

- Miért győzködsz?

- Apád ugyan nem sokat mondott róla, de a hangja… ahogyan beszélt róla az sokat elárul. Fontos neki és az is, hogy jól sikerüljön ez a találkozás.

- Anya…

- Tudom, apád nem tökéletes, de a maga módján szeret. És ő is megérdemli a boldogságot. 

- Uh, ez de nyálas volt – röhögök jóízűen.

- Tudom, de komolyan mondtam. Szeretném, ha apád rálelne végre a boldogságra. És te is!

- Apa ügyében hajlok a dologra, de a másikat hagyjuk – már párszor beszéltünk erről, de csak nem akarja elengedni a témát.

- Ugyan, lehet pont jól jön ez az utazás. Új környezet, új emberek. Talán megismersz egy aranyos lányt vagy fiút, aki fontossá válik a számodra.

- Na jól van, Anya. Most már fel kéne hívnom apát is.

- Rendben, Kicsim. Vigyázz magadra! És csak nyugalom!

- Rendben, szia.

Komolyan, miért viseli a szívén apám boldogságát? A helyében tojnék a fejére.

- Damien, hol vagy? – nocsak, egyet csörrent és fel is kapta. Ritka alkalmak egyike.

- Már rég itt kellene lenned.

- Késet a vonat, de ezt te is tudnád, ha utána néztél volna – és nem rögtön engem hibáztatnál.

- Ez most lényegtelen – hát persze. – A pályaudvar előtt parkolok, gyere és indulunk is. Már így is késésben vagyunk.

Hát ja, mindig minden egyes percét beosztja és attól soha nem térne el csakis ha munkáról lenne szó. Más nem érdekli és nem is fogja.

- Hát bocs, hogy miattam el kellett térned az ütemtervedtől – mondom gúnyosan.

- Ha tudod, szedd a lábad.

Mire megtalálom, már a járó motorú kocsiban ül és bőszen magyaráz a telefonba. Szó nélkül a hátsó ülésre dobom a sporttáskámat, én meg az anyósülésre vágódóm be.

- Most szállt be. Már indulunk is, ne aggódj drágám – bontja a vonalat és kihajt az útra. – Neked is szép estét!

- Ja – morgom. Nem fogok jópofizni.

- Szólhattál volna, hogy késni fogsz. Nora halálra aggódta magát.

- Majd ha előre látom a jövőt, eskü szólok.

- Damien, míg itt vagy viselkedj.

- Senki kedvéért sem fogom megjátszani magam. Ha ismernél, tudnád.

- Szeretném, ha jó benyomást tennél az itt léted alatt.

- Hát hogyne.

Tipikus emeletes ír ház, nagy kerttel, benne sok fával és bokorral. Már csak pár állat hiányzik a tökéletes összképhez. Ablakban meglibbenő függöny töri meg a hatást, majd az ajtó kitárul és két árnyék tűnik fel.

Jobb Túl esni rajta.

- Viselkedj – mondja az apák gyöngye.
Szó nélkül szállok ki, halászom ki a hátsó ülésről a táskámat és csak úgy szeretetteljesen bebaszom a kocsi ajtaját.

Csendben tesszük meg a távot, majd a nőhöz lép, aki apró csókkal üdvözli.

- Üdv itthon! – mondja mosolyogva és a fiú is közelebb lép.

- Szia – mondja halkan, drága apám pedig vállon veregeti.

A nő és a fiú le se tagadhatná a rokoni szálat.

- Nora Schmitt – fordul felém mosolyogva. – Végre itt vagy – lelkendezik ölelgetve, mire gyilkos szemeket meresztek az öregre. Ezért még sokkal fog jönni.
- Asszonyom – próbálok kibontakozni öleléséből, de nem nagyon akarja hagyni.

- Anya – szólal meg a srác.

- Kedvesem – mondja az öreg –, Damien nem az az ölelkezős fajta.

- Ó, bocsánat – ereszt szorításából. Végre! – Elragadtattam magam. Csak annyira örülök, hogy itt vagy.

Megjegyzés nélkül hagyom magyarázkodását, csak az öreg felé fordulok.

- Valahogy elfelejtetted megemlíteni az új fiacskádat – jegyzem meg.

- Damien! – szól rám, de magasról teszek rá. Ő hallgatott el egy igencsak fontos infót.

- Ja, ez a nevem.

- Gabriel vagyok – ragad kézen a kölyök. – Üdv nálunk!

- Menjünk beljebb – invitál beljebb mosolyogva Nora. – Kérsz valamit?

- Előbb ledobnám a cuccom – veszem elejét az udvariaskodásnak.

- Hogyne! Gabe, megmutatnád a szobáját? – fordul a kölyökhöz.

- Persze – bólint rá, s fordul felém. – Gyere, mutatom.

Csendben követem, a falon lógó képekre rá-rá nézek, de a lépcsőn teljesen magára vonja figyelmemet a srác ringó formás segge. Vajon kemény is?

- Ez lenne – mondja belökve egy ajtót. – Nyugodtan rendezkedj be, ha segítség kellene csak szólj. Anya örömmel segít – lép egyre beljebb a szobában.

- Te nem? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Nem értek hozzá – von vállat.

- Aha – dobom az ajtó mellé a táskámat, s körbe nézek.

Ágy, asztal egy székkel, könyves polc és egy beépített gardrób. Semmi extra, viszont az asztalon egy képkeretben apám van, míg a polcon több mostani banda CD-je és pár krimi könyv.

- Ha nem tetszik valami, szólj. Anya visszaviteti és bármire kicserélik.

Csak nem…

- Miattam vette? – kérdek rá.

- Szeretné, ha otthon éreznéd magad – húzza végig kezét az asztal felületén.

- Feleslegesen gürizett – pláne, hogy nem is tetszik. Már a fal színe bántja a szemem. Mégis ki festené ilyen kékre a szobáját? – Csak pár napig maradok és húzok haza.

- Anyáék azt mondták – mondja szemöldök ráncolva –, hogy pár hétre jöttél. Utána meg majd meglátod.

- Ez egy nagy tévedés – vágom rá. – Közös kajálásról volt szó, semmi többről.

- Pedig Anya a környéket is meg akarja mutatni, ahogy pár embernek is szeretne bemutatni.

- Az is felesleges – ülök az ágyra. – Apámnak édes mindegy szimpatikus-e az aktuális nője – arról nem is beszélve, hogy sose tart sokáig egy kapcsolata sem. – És csak be akar vágódni anyádnál. Ami így már világos, miért is ragaszkodót ehhez az egészhez – nézek rá jelentőség teljesen.

Engem mindig kihagyott az ügyeiből a balhéim óta. Anyámon kívül pedig sose járt vele egykorúval, ahogy sose volt egyik tyúkjának se gyereke.

De így már világos, miért is ragaszkodót hozzá, hogy eljöjjek és Lorit is miért akarta belerángatni. Bizonyítani akarja, hogy milyen jó apa is. Csak az a vonat már rég elment.

- Lekezelő vagy – jegyzi meg rosszallva.

- Nem, csak őszinte. Jobb lenne, ha hazudnék? – kérdem felvont szemöldökkel. De válaszát meg se várva lépek ki a folyosóra. – Mosdó?

- Nem lenne jobb. De finomabban is közölhetnéd a véleményed – mondja, s útba igazit.

Végre egyedül. Hosszú lesz ez az este… és semmi jóra nem számítok.

Sípolva szedi a levegõt, és valahányszor közeledni próbálok felé, rémülten nyüszít, így végül feladom. A kanapéra ülök, vele szemben, és halkan beszélni kezdek hozzá.

-      -  Layton – suttogom halkan. – Nincs semmi baj, én vagyok az, Frederick. Nincs mitõl félned, nem foglak bántani. Itt biztonságban vagy.

A szavaim nehezen jutnak el hozzá, de lassan végre kezdi felfogni, hogy nem abban a borzalmas lakásban van, hanem itt, velem. Kezd felismerni, és lassan úgy tûnik, megnyugszik. Olyan, mint egy összetört porcelánbaba, amit hiába ragasztunk meg, a repedések mindig látszani fognak. Õt pedig túl sokszor törték már össze, túl sokszor tapostak rá, képletesen és szó szerint is ahhoz, hogy valaha egész lehessen.

Némán csorogni kezdenek a könnyei, miközben a karom nyújtom felé. Nem mozdulok, hagyom, hogy a saját tempójában fogadjon el. A karjaim közé veti magát, és zokogni kezd, én pedig gyengéden magamhoz ölelem, hogy ne okozzak neki fájdalmat. A felsõmbe fúrja a fejét, én pedig egyik kezemmel a haját simogatom, a másikkal biztosan tartom. Jó néhány perc telik el, mire Layton megnyugszik, majd a fejét az ölembe hajtva magzatpózba gömbölyödik, én pedig továbbra is a haját simogatom. Nem sürgetem, adok neki idõt, hogy végiggondolja, elmondja-e nekem, amit akar. Végül halkan beszélni kezd, és ha nem hegyezném a fülem, nem is hallanám, mit mond.

- Azt hiszem tizenhárom éves voltam, mikor elõször megtörtént – suttogja halkan, mire egy pillanatra megdermedek, de tovább simogatom a haját. Tizenhárom! Hiszem még gyerek volt. – Nem is igazán értettem, mi történik velem. Elõször csak néhány havonta egyszer történt meg a dolog. Aztán egyre gyakrabban. Még a verést is többször elviseltem volna, mint azt. Elkezdtem kimaradni otthonról. Az utcán zenéltem, jó messze, ahol a szüleim nem bukkanhattak fel. Egyre több idõt töltöttem az iskolában is, néha a parkban aludtam vagy a hajléktalan szállón, csak hogy ne kelljen hazamennem. – Elcsuklik a hangja, aztán elhallgat néhány percre. Biztos arra kíváncsi, hogy reagálok, de semmi mást nem érzek, mint sajnálatot iránta, és gyûlöletet, undort aziránt a férfi iránt, aki az apjának meri nevezni magát. De igyekszem, hogy ezt Layton ne érezze.

- Még az öngyilkossággal is próbálkoztam… - mondja remegõ hangon, majd ismét elhallgat, mint aki erõt gyûjt. Aztán reszketegen folytatja. – De nem engedte, hogy véget vessek ennek az egésznek. Mindig ott volt és visszahozott, azt mondta, nem halhatok meg ilyen könnyen. Életem végéig szenvednem kell miatta. Megígérte, hogy így lesz…

Csend ül közénk. Tudom, hogy most valamit mondanom kéne, de nem megy. Nem tudom, hogy tudnám megvigasztalni. Ki nem dobhatom, nincs hová mennie, és az idõ még nem túl meleg. Haza meg nem küldhetem, az nem otthon, ahol eddig élt. Végül eszembe jut valami. Én ugyan nem segíthetek neki, hogy az apja börtönbe menjen, de valaki igen. Hát persze!

- Layton, szeretném, ha holnap beszélnél egy szociális munkással – szólalok meg halkan, mire bizonytalanul rám néz, majd felül. – Apádnak felelnie kell mindazért a szörnyûségért, amit veled tett. Nem maradhat büntetlenül – mondom dühösen, de nem rá vagyok mérges. Õ is tudja ezt. Magamhoz húzom, õ pedig bújik hozzám, mint egy kiscica. - Minden rendben lesz, kicsim. Nem engedem, hogy újra bántódásod essék – suttogom a hajába, és érzem, ahogy megkönnyebbül. Valószínûleg attól félt, hogy kidobom, holott errõl szó sincs. - Akkor beszélsz egy szociális munkással? – kérdem rápillantva, õ pedig bólint.

- Rendben – egyezik bele, én pedig megkönnyebbülten rámosolygok. – El kell neki mondanom mindent? – kérdi tétován, és látom rajta a félelmet. Csak bólintok, mert akármilyen nehéz is, muszáj lesz beszélnie valakivel, aki érdemben is segíteni tud neki. Én nem sokat tehetek.

- Ha elmondod mindazt, amit most nekem, akkor felelõsségre tudják vonni apádat. Remélhetõleg börtönbe is kerül, és akkor soha többé nem fog tudni bántani téged. Értem, kicsim? – kérdem a szemébe nézve, mire bizonytalanul bólint. Még zavart egy kissé, így megölelem, majd felállok. – Gyere, együnk.

A leves már ugyan kihûlt, de csak újra kell melegíteni. Layton egy nagy tányérral kap, majd én is merek magamnak és leülünk.

- Jó étvágyat! – mondom, mire biccent.

- Jó étvágyat! – ismétli, majd mohón enni kezd. Szegénykém nagyon ki lehet éhezve, ha ennyire gyorsan eszik. Nem baj, mostantól kezdve nem kell éheznie, rendes ételt ehet és annyit, amennyi belefér.

Gyorsan eszik, majd egy újabb tányér levest is beburkol. Végül tésztát teszek elé, amit szintén legyûr, de látszik, hogy már nehezebben. Viszont semmit sem hagy a tányéron. Valószínûleg régen nem lakhatott már jól szegénykém.

Este begubózunk a tévé elé egy-egy bögre forró kakaó és egy pléd társaságában. Layton hozzám bújik, egészen hozzám simul, miközben mindenféle buta mûsort nézünk. A lényeg, hogy most biztonságban érezze magát és ne gondoljon arra, amik történtek vele. Így a legjobb.

~*~

Tudom, hogy Layton sem szívesen jön velem, látom rajta, hogy húzódozik a dologtól, de reggel kilenckor, épp nyitás idején mégis ott állunk a közelben levõ Családsegítõnél. Jó, hogy szombaton is van félfogadás, az viszont nem túl jó, hogy nekem délután dolgoznom kell. De elcseréltem Johnnal a pénteket, és most muszáj lesz bemennem. Csak végezzünk addigra, mire nekem is dolgom lesz. Mondjuk, csak kettõig vannak, nekem háromra kell munkába mennem, és aztán húzhatom este tízig a igát, míg be nem zárunk. Nem baj, ki fogom bírni, más kérdés, Layton mit fog hozzá szólni.

-     -  Délután dolgoznom kell – mondom, mielõtt belépünk az ajtón. – A tegnap délutánomat elcseréltem, de ma muszáj bemennem.

-     -  Rendben – mondja halkan. – De… ugye nem hagysz addig magamra? – néz fel rám aggodalmasan.

-     -   Nem, persze, hogy nem – rázom a fejem. – De lehet, hogy a szociális munkás négyszemközt szeretne beszélni veled. Akkor én nem lehetek ott. Erre valószínûleg azért lesz szükség, hogy ne befolyásoljalak abban, amit mondasz.

-     -  De ugye nem mész haza? Ugye akkor is ott maradsz? – kérdi idegesen és megszorítja a kezem.

-       - Majd megvárlak a folyosón – mosolygok rá, és belépünk.

Layton úgy néz rám, mintha a kivégzésére vinném. Még nincsenek sokan, csak egy háromgyerekes család és két fiatal, talán tizenéves lány várakozik türelmesen ülve a székeken. A két lány nem tûnik többnek tizenháromnál, és a kisgyerekes család gyerekei sem lehetnek hatévesnél idõsebbek. Layton összehúzza magát, miközben odalépünk a recepciós pulthoz. Fiatal, huszonéves lány ül a számítógép elõtt, és mikor megpillant minket, barátságosan ránk mosolyog.

-       - Jó reggelt! Segíthetek valamiben? – kérdi udvariasan.

-      -  Jó reggelt! – viszonzom a köszönést, miközben Layton próbál elbújni a hátam mögött. – Az a helyzet, hogy… - vakarom meg a tarkómat a szabad kezemmel. – Szóval… szeretnénk beszélni valakivel, nos… családon belüli erõszak miatt.

-      -  És melyikük a sértett? – kérdi a lány olyan tekintettel, mint aki pontosan tudja, mirõl van szó. – Elnézést, csak azért kérdem, mert szükségem van a sértett adataira. Tudja, lakcímkártya, vagy bármilyen igazolvány. Diákigazolvány is megteszi, ha a sértett még tanuló.

-     -  Layton, van nálad valami igazolvány? – kérdem Laytonhoz fordulva, aki aprót bólint, majd a zsebébe nyúl és egy kártyát vesz ki onnan.

-       - Ez jó lesz? – kérdi remegve, miközben a recepciós felé nyújtja a diákigazolványát.

-     -  Tökéletes – biccent a lány, akit a kitûzõje szerint Marynek hívnak. – Egy pillanat, és visszaadom, csak beviszem a gépbe az adatokat. Utána kapnak egy sorszámot, addig legyenek szívesek, várakozzanak egy kicsit.

-       - Köszönjük, Mary! – biccentek.

Az adatbevitel hamar megvan, a négyes sorszámot kapjuk a hatos asztalnál. Layton bizalmatlanul nézeget körbe, pedig egészen barátságos környezetben vagyunk. Az ember egy ilyen helyet zsúfoltabbnak hinne. Mialatt várunk, újabb emberek jönnek, családok, egy terhes tinilány, aki valahol a hatodik hónap körül lehet, két fiatal fiú és egy kislány egy öregasszonnyal, aki valószínûleg a nagymamája lehet. Egybõl felpattanok a helyemrõl, hogy a nagymama le tudjon ülni és Layton is követi a példámat. Végre minket szólítanak, és elindulhatunk a hatos asztal felé.

Layton szorosan jön mögöttem, látszik, hogy szívesebben lenne bárhol máshol, mint itt, de nem fordul vissza. A hatos asztalnál egy negyvenes éveiben járó, kedves arcú hölgy ül, aki barátságosan ránk mosolyog, ahogy megállunk elõtte.

-       - Jó reggelt! Jane White vagyok, kérem, foglaljanak helyet! – int az asztal elõtt álló két szék felé, mi pedig leülünk.

-      - Frederick Hudson vagyok, õ pedig Layton Bourne – mutatom be magunkat, mert Layton halálra vált arccal néz a nõre, majd lesüti a szemét, sõt a fejét is lehajtja. – Az a helyzet hogy… családi erõszak miatt jöttünk. Layton, nos… az apja bántalmazta, mind testileg, mint pedig… hát… szexuálisan.

-      - Értem – mondja Jane, majd Layton felé fordul. – Layton, szeretném, ha mindent elmondanál nekem. Ha gondolod, bemehetünk az egyik szobába, ha nem szeretnéd, hogy mindenki hallja – mutat az egyik ajtó felé, amely mögött egy üvegfallal ellátott szoba van. – Tudom, hogy ez nehéz, de szeretnék neked segíteni, ha megengeded.

Layton felnéz, elõbb Jane-re, majd rám, mint aki vár valamit, egy jelet, vagy bármit, hogy mit tegyen. Én csak bólintok, és bátorítóan megszorítom a kezét. Sóhajt egyet, végül biccent és a szoba felé mutat.

-     -  Akkor menjünk – áll fel Jane. – Mr. Hudson, kérem, maga maradjon itt! Szeretnék négyszemközt beszélni Laytonnal. Tudom, hogy ez most nem könnyû, de szeretném, ha semmi sem befolyásolná abban, amit el akar nekem mondani.

-     -  Megértem – mondom, majd Layton felé fordulok. – Itt maradok, rendben. Itt kint megvárlak, amíg végzel.

-     -  Biztos, hogy nem mész el? – kérdi vékony hangon Layton, és belém kapaszkodik. – Ígéred? Ugye… ugye megígéred?

-     -  Megígérem – mosolygok rá bíztatóan, és megsimítom az arcát. – Nem lesz semmi baj, Miss White segíteni akar neked. Utána hazamegyünk, jó?

-      - Ühüm – biccent Layton, majd feláll, és bizonytalan léptekkel elindul Jane után.

Az ajtóból még visszanéz, hogy tényleg ott vagyok-e, de el sem mozdulok a székrõl. Tudom, hogy ez volt a helyes döntés, hogy muszáj beszélnie valakivel, aki tud neki segíteni. Én nem tehetek semmit. Ha fel is jelentjük a rendõrségen azt a férget, a családsegítõk akkor is beavatkoznak, és jobb ezt megelõzni. Csak azt remélem, hogy nem küldik valami otthonba. El tudom tartani kettõnket, van állásom és fizetésem is. Plusz ott az ösztöndíj, amit havonta kapok. Meg tudunk belõle élni. A feljelentést pedig meg fogja tenni a Családsegítõ, elvégre ezért vagyunk itt. Ehhez egy szociális munkás jobban ért.

Eltelik egy jó csomó idõ, több mint egy óra, mire Layton és Jane végeznek. Ha jól látom, Layton kimerült, és mintha még mindig ideges lenne. Mikor kilép az ajtón, egybõl felém siet, és a karjaimba veti magát. Magamhoz ölelem, gyengéden, de biztosan, hogy tudja, biztonságban van. Borzalmas lehetett újra elmondani azokat a szörnyûségeket, amiket az apja tett vele. Jane nem zavar meg minket, hagyja, hogy megnyugtassam Laytont.

-       - Minden rendben, ügyes vagy – suttogom a hajába. – Tudom, hogy nehéz volt, de ügyes vagy, Layton és nagyon bátor. Ugye tudod?

Hamarabb eszmélek fel, mint Layton, mert tudom, hogy ezek a hangok nem jelentenek jót a számunkra. Felfelé tolom õt, miközben a kezemmel sürgetõ mozdulatot teszek. El kell tûnnünk innen. Ám úgy tûnik, Layton nadrágja beakad egy kiálló szögbe

- Beakadtál… - suttogom halkan, miközben a nadrágra mutatok.

Layton próbál helyezkedni, kiszabadulni, de nem megy neki. Végül lecsúszik, és a könyöke hangosan koppan az ablakkereten. Rémülten megmerevedik, és odakintrõl is megszûnik a kotorászás. Helyette egy fojtott, erõsen ittas hang szólal meg.

- Layton…? Te vagy az, kis szarházi…? – erõsödik a hang, ahogy a gazdája felénk halad. Layton szemében könnyek gyûlnek, halálra van rémülve, és nekem is hangosan ver a szívem. – Ha elkaplak, esküszöm… addig szorongatom a nyakadat, amíg bele nem lilulsz… - hörgi lassan forgó nyelvvel, majd botladozó léptekkel közeledni kezd.

Layton kétségbeesetten, könnyes szemekkel rángatja a nadrágját és kukkant körbe a szobában, mialatt én õt bámulom halálra váltan. Valahogy van sejtésem róla mi lesz, ha ez az alak elkap minket. Nem fog kisülni belõle túl sok jó, annyi bizonyos.

- A szekrénybe… bújj a szekrénybe! – suttogja remegõ hangon, mire megrázom a fejem. Nem hagyhatom magára azzal az alakkal. A léptek közelednek, és válogatott káromkodásokat is hallok, amiket nem akarnék elismételni. – Menj már! – suttogja eltaszítva magától, mire lassan kinyitom a szekrény ajtaját, és tanácstalanul belépek. Pici hely, épphogy elférek, de nagyon félek, hogy Laytonnal mi lesz.

A szekrénybõl nézem, ahogy Layton pánikba esve próbál kiszabadulni. Aztán az ajtó kivágódik, és egy kisebb hegy méretû férfi áll ott. A szekrénybõl is érzem, hogy bûzlik az olcsó piától, de nem mozdulok, csak meghúzom magam, és lélegzetet is alig merek venni. Layton ellenben sípolva szedi a levegõt, halálra van rémülve.

- Te kis nyamvadt féreg… azt hiszed, csak úgy szó nélkül leléphetsz?! – üvölti az alak, majd belép a szobába. Laytonnak meg végre sikerül kiszabadítania magát. - Mocskos kis szarházi… azt hiszed, csak úgy itt hagyhatsz minket?! – Hallom, ahogy tántorog, de látni nem sokat látok. Mintha meg akarná ütni Laytont, de õ gyorsabb.

- Hagyj békén te állat! – sikítja Layton, majd nem látom pontosan, mi történik. De mire feleszmélek, õ már nincs a szobában.

Odakintrõl hallom a fojtott hangokat, a kiabálást, ütések hangját, rúgásokat, majd mintha… Ugye nem? Rémülten mászok ki a szekrénybõl, mert a legrosszabbtól tartok, habár hallom, hogy Layton erõsen küzd. Segítenem kell neki, nem hagyhatom a sorsára pont most. Az én hibám, hogy eljöttünk a cuccaiért, az én hibám, hogy rossz idõben vagyunk rossz helyen. Azonnal a szoba ajtaja felé veszem az irányt, ahonnan átjutok a nappaliba, ahol is borzalmas látvány tárul a szemem elé. Layton a földön fekszik az az alak pedig letolt nadrággal szorítja a padlóra. Azonnal átlátom a helyzetet, és az agyamba tódul a vér. Ezek szerint nemcsak veri, hanem…

- Layton! – kiáltom el magam, mire õ megdermed.

Undort érzek, hitetlenkedést, dühöt, haragot és ölni akarást. Legszívesebben puszta kézzel fojtanám meg azt a rohadékot!

- Mi a franc… elhoztad egy barátodat, mi? Örülnél neki, ha végignézetném vele? – röhög fel az a mocskos állat, majd feláll, és elindul felém. Nem mozdulok, nem hátrálok meg, meg kell védenem Laytont, ha törik, ha szakad.

- Frederick, az ablak! – hallom Layton kiáltását, mire értetlenül meredek rá.

Akkor látom, hogy egy kis állólámpa van a kezében, amit az apjához vág, ami szerencsére fültövön is találja azt a rohadékot. A porcelán hangosan csilingelve törik darabokra, néhány darab a férfi arcába fúródik, ami vérzõ sebeket okoz, és csak még jobban felbõszíti. Nem volt okos ötlet.

Layton bíztatóan rám néz, mire aprót biccentek, és az ablakhoz sietve kimászok. Felkapom a táskát, majd nem sokkal késõbb azt látom, hogy Layton egy kis ablakon tuszkolja keresztül magát, ami mögül éktelen káromkodások hallatszanak. Keményen landol a földön, én pedig a kerítésnél várom. Layton összeszedi magát, majd felém rohan, megfogja a kezem, és maga után húz, de olyan iramban, hogy alaposan kapkodnom kell a lábaimat. Már talán két háztömbbel arrébb vagyunk, amikor az ajtó kicsapódik, és az apja átkozódva ordít utánunk. Layton nem ereszti el a kezem, csak fut megállás nélkül, én pedig követem.

~*~

A parknál végül megállítom, mert teljesen kimerült. Sípolva szedi a levegõt, majdnem összeesik a fáradtságtól és a félelemtõl. Egész testében remeg, rázza a zokogás, amikor hozzám bújik, én pedig gyengéden átölelem. Csak most kezdem megérteni, miket élhetett át nap, mint nap azon a borzalmas helyen, amit otthonának kellett neveznie. És azt hiszem, hogy most legjobban attól fél, mit is gondolhatok róla. A táskát magam mellé teszem a földre, miközben ölelem és próbálom megnyugtatni ezt az összetört gyereket. Hiszen még gyerek, alig lehet tizenhat, vagy tizenhét éves. Volt egyáltalán gyerekkora? Volt valaha is boldog, akárcsak egyetlen napra, vagy órára is? De nem teszem, nem tehetem fel neki ezeket a kérdéseket. Még nem. Most, és itt nem.

- Menjünk haza, Layton… - suttogom lágyan a hajába, mire õ csak bólint, és letörli a könnyeit.

Zsebkendõt veszek elõ, letörlöm a vért az álláról, õ pedig nem néz rám. Olyan, mint egy riadt kis állat, mint egy megvert kutya, amely azt várja, mikor kapja a következõ verést. Láttam, amit nem kellett volna, és talán ezért is érzi most magát olyan pocsékul. Retteg attól, hogy mi lehet róla a véleményem.

Szótlanul sétálunk hazafelé, én pedig nem firtatom a dolgokat. Nincs jogom hozzá, hogy bolygassam a múltját, és azt hiszem ezért most õ is hálás. Otthon Layton leroskad a kanapéra, magához húzza a lábait, miközben én egy bögre forró teát csinálok neki, amit oda is nyújtok. Hálásan veszi el, én pedig leülök mellé, mire a vállamnak dõl és kortyolgatni kezdi a teát.

- Layton… - szólalok meg halkan, õ azonban csak bámul maga elé.

- Inkább… most ne beszéljünk róla, jó…? – szólal meg vékony hangon, mire bólintok. Nézem, ahogy a teáját kortyolgatja.

Csendben ülünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merülve. Nem szólok egy szót sem, csak a gondolatok és az indulatok kavarognak bennem. Fel nem foghatom, hogy képes valaki így bánni a saját gyerekével akkor is, ha nem akarta. Miért nem hagyták a kórházban? Miért nem adták örökbe, ha ennyire nem kellett nekik? A pénzért? Valószínû, hiszen támogatást még kapnak rá. De akkor is iszonyatos és lelketlen, undorító dolog ilyet tenni egy gyerekkel. Laytonra nézek, aki magába gubózva ül, kezeiben szorongatva a bögrét, miközben fejét a vállamra hajtja. Legszívesebben magamhoz ölelném, a fülébe suttognám, hogy õ a legcsodálatosabb ember, akit valaha láttam, de félek, rontanék a helyzeten. Félek, tolakodásnak venné, vagy azt hinné, én is csak ”azt” akarom vele csinálni. Túl sokszor törték már õt össze ahhoz, hogy meg lehessen ragasztani anélkül, hogy a forradások ne látszanának. De mégis muszáj megmutatnom neki, hogy bennem megbízhat, én nem fogom bántani. Bár valószínûleg, ha félne tõlem, akkor nem lenne itt, akkor már régen elmenekült volna, és nem keresné a védelmemet.

-       - Nem lesz semmi baj, Layton – suttogom halkan. – Minden rendbe fog jönni.

-        Ígéred? – kérdi halk, vékony hangon, és végre hajlandó rám nézni, hacsak egy pillanatra is. A tekintete fájdalommal és félelemmel teli, amitõl megszakad a szívem.

-        Ígérem – mosolyodom el halványan, és óvatosan a tincseibe túrok. Megremeg az érintésemre, de nem húzódik el. – Mellettem biztonságban vagy. Én mindig meg foglak védeni téged, Layton.

-       - De téged ki véd meg, Frederick? – kérdi aggódva, és egyik apró kezével óvatosan megfogja az enyémet.

-       - Miattam ne aggódj, meg tudom védeni magam – simogatom tovább a haját. – A te biztonságod sokkal fontosabb, mint az enyém.

Nem szól semmit, miközben mindketten tudjuk, hogy ott van köztünk egy kimondatlan kérdés, egy téma, amit nem kerülgethetünk örökké. De most még egyikünk sem kész szóba hozni. De azt valószínûleg tudja, hogy nem hazudnék neki. Viszont aggaszt, hogy az apja akciója miatt mi lehet a sebeivel.

-      -  Megnézhetném a hátad? – kérdem gyengéden, mire ledermed. – Ne haragudj, de szeretném tudni, nem véreztek-e át a kötések. Nem akarom, hogy elfertõzõdjenek a sérüléseid. Nem kell félned, tudod, hogy nem okozok neked fájdalmat.

-     -  Tudom… csak… - suttogja megsemmisülten, de azért elhúzódik, és elkezdi levetni magáról a tõlem kapott pulcsit. Felszisszen, én pedig kérés nélkül is segítek neki. Nem utasítja el.

Mikor lehámozom róla a pulcsit, majd az inget is, a szemem elé tárulnak a kötései. Kicsit átáztak, valószínûleg akkor, amikor az apja a földön húzta kifelé a szobából. Nem nagyon véresek a kötések, de ahhoz eléggé, hogy cserélni kelljen.

-     -  Ez ki kell cserélni. Én leveszem rólad – mondom komolyan -, te pedig menj, és zuhanyozz le! Jót fog tenni, és annyi idõd van, amennyit akarsz. Nem kell sietned, nyugodtan használd ki, hogy egyedül vagy, rendben?

Csak egy bólintást kapok válaszul, mire ollóért sietek. Mikor végzek, õ szó nélkül kapkod ki a táskájából egy hosszú ujjú pólót és egy váltás nadrágot, meg fehérnemût. Mind elnyûtt, régi darab, látszik, hogy nem egy butikban vette, hanem talán valamelyik turkálóban szerezte. Vagy egy kukából, nem tudom, de nem teszem szóvá. Õ mégis úgy próbálja elrejteni a ruháit, mintha szégyellné. Pedig elõttem nem kell. Törülközõt nyújtok felé, õ pedig úgy iszkol a fürdõbe, mint a nyúl, és magára csukja az ajtót. Jó, hogy nem zárja be, ez is azt jelzi, hogy bízik bennem annyira, hogy tudja, nem megyek be leskelõdni, vagy megtámadni õt.

Mialatt Layton fürdik, úgy döntök, nemcsak a kötszert, és a sebhintõport készítem elõ, de némi ebédet is fõzök. Annak ellenére, hogy a fõzõtudományom nem szárnyal az egekig, képes vagyok összeütni könnyû levest és némi tésztát is tudok fõzni. Majd azt teszünk rá, amit Layton szeretne. Vagy, ha nem akar tésztát enni, eszik csak levest. Ennie kell, mert olyan sovány, hogy kilátszanak a bordái. Biztos vagyok benne, hogy egész eddig éhezett, mert abból, amit az emberek adakoztak neki, nem hiszem, hogy rendes ételre is futotta. Fõleg azok alapján, ahogy kinéz. Na, mindegy, majd felhizlalom egy kicsit, jövõ hétvégén meg úgyis elmegyünk anyuékhoz. Meg kell néznem, nincs-e pár olyan ruhám, amit hordhatna.

Éppen elkészülök, amikor meghallom, hogy kijön a fürdõbõl. Csak félig öltözött fel, és most úgy áll a konyhaajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség. A leves épp megfõtt, le is kapcsolom és a tészta is kész. Layton finoman nekidõl az ajtófélfának, de úgy, mint aki még azért is elnézést kér, hogy a világon van. Sóhajtok egyet, és a hajamba túrok. Fogalmam sincs, mit tehetnék érte, teljesen tanácstalan vagyok. Talán nem is rám lenne szüksége, hanem a lelkisegély szolgálatra, vagy egy mit tudom én… egy, hogy is hívjákra. Talán egy szociális munkásra, aki ért ehhez. Mégsem akarom a sorsára hagyni.

-      -  Gyere, lekezelem és bekötöm a sebeidet, aztán eszünk. Rád fér némi normális étel, kicsim – mosolygok rá gyengéden, õ azonban csak bólint. – Ülj le a kanapéra, egy perc és megyek.

Nem válaszol, csak engedelmesen bemegy. Nem tudom, mit gondoljak, mert örökké nem kerülgethetjük a forró kását, és vagy õ lép, vagy én. Neki kell, õ is tudja, én pedig nem erõltethetem. Nincs jogom hozzá, tudom. De az sem megoldás, hogy nem beszél róla. Összeszedem magam, és utána megyek.

A kanapén ül, felhúzza a lábát, és mikor meghallj a lépteimet, kétségbeesette néz rám. Mint egy elárvult gyerek, nekem pedig erõt kell vennem magamon, hogy ne bõgjem el magam. Elég, ha õ sír.

-      -  Fájni fog? – kérdi riadtan, mire megrázom a fejem.

-     -  Nem, most nem kínozlak sebalkohollal, ne félj – mondom olyan könnyedén, ahogy tõlem telik. De tudom, hogy kihallja a hangomban bujkáló aggodalmat. Nem ostoba. – Most csak hintõport használok, aztán bekötöm, jó lesz?

-      -  Jó – bólint, és hagyja, hogy lekezeljem a sebeit.

Óvatosan csinálom, de így is összerándul, amikor a hintõpor a sebeit éri. Kellemetlen, de ez még mindig jobb, mintha csípné a tiszta szesz. Aztán óvatosan, de azért szorosan bekötöm a sebeit, hogy ne essen le a géz. Mikor végzek, felül nagyjából úgy néz ki, mint egy múmia, de ezt persze nem hangsúlyozom. Még a felsõt is segítek neki felvenni, bár felszisszen a hirtelen mozdulatoktól.

-     -  Így, máris jobb, nem igaz? – simogatom meg az arcát gyengéden, mikor mindennel kész vagyunk. Belesimul az érintésembe, mint egy kiscica. Még a szemét is lehunyja. Ezt a gyereket sosem simogatták meg, sosem ölelték át, sosem mondták neki, hogy szeretik. – Gyere enni, kicsim, különben kihûl a leves – suttogom halkan és egy apró puszit nyomok a homlokára.

Riadtan nyitja ki a szemét, és hõköl hátra, én pedig teljesen meglepõdöm. A szemei kerekre tágulnak, és rémültek, õ pedig a kanapé sarkába húzódik.

-     -  Layton? – kérdem tétován és felé nyúlok, de õ elhajol elõlem. – Layton… Mi a baj? – kérdem döbbenten. Nem értem, mit csináltam.

Hátrébb lép, lehajtja a fejét, de még így is látom, hogy teljesen elsápadt. Egész testében remeg, miközben sípolva veszi a levegõt. Itt valami nagy baj történhetett, én pedig beletenyereltem. Szinte biztos vagyok benne, hogy otthon borzalmas dolgokat élt át, de nem akarok rákérdezni.

- Layton…? – kérdem bizonytalanul, mire reszketegen nyel egyet. Közelebb akarok lépni, de felemeli a kezét, így megtorpanok.

- Én… sajnálom… de… de… - akad el könnyes szemekkel, majd arcát a pizsamába rejti, ami a kezében van. Nem siettetem, türelmesen kivárom, míg összeszedi magát, de aggódom érte. Nem dobhatom ki innen, nincs hová mennie. De nem is akarom elküldeni, eszemben sincs. – Nem akarlak belekeverni… félek, Frederick… félek… - suttogja halkan, mire odalépek hozzá, és gyengéden a vállára teszem a kezem. Megborzong, de nem húzódik el.

- Kitõl félsz, Layton? – kérdem gyengéden, mire ijedten a szemembe néz, majd megrázza a fejét.

Mint aki nem akarja elmondani, vagy inkább fél elmondani, ami történt vele. Annyiban hagyom, bár magamban már lassan kezdem összerakni a dolgokat. Csak sejtem, és attól félek, igazam van abban, amit érzek. Végül inkább elvezetem a fürdõbe, és magára hagyom. Azt hiszem, jót fog tenni neki az egyedüllét, és egy jó meleg fürdõ, ami lenyugtatja.

Amíg megfürdik, addig megágyazok neki a hálóban. Én majd alszom a kanapén. Nem nagy ügy, neki nagyobb szüksége van egy ágyra. Nem egy nagy szoba, de kényelmesen el lehet férni benne. Friss lepedõt teszek fel, és újrahúzom a párnát, valamint a takarót is. Szerencsétlen kölyök, úgy jött be ide, mint aki még életében nem látott rendes, tiszta lakást. El nem tudom képzelni, hogy hogy is élt eddig, de ezek szerint rengeteget szenvedhetett, ha ennyire fél. Hallom a víz zubogását, majd hogy Layton elzárja, aztán az ajtó nyitódását hallom, és mikor felnézek, Layton akkor lép a szobába. Megáll a küszöbön, onnan tekint beljebb félve, mint aki azért is elnézést kér, hogy egyáltalán él. A szívem szakad meg érte.

- Megágyaztam neked – mosolygok rá, elrejtve a valódi érzéseimet, mire tétován beljebb lép, és leül az ágy szélére. Végigsimít a takarón és a párnákon. Olyan, mint egy kisgyerek, én pedig szívem szerint megölelném, és magamhoz szorítva ígérném meg neki, hogy minden rendben lesz. De félek, hogy ezzel csak megijeszteném.

- Köszönöm – mosolyog fel rám hálás tekintettel, én pedig visszamosolygok rá. Gyönyörû arca van, az egész fiú annyira szép, mint egy álom.

- Igazán nincs mit. Én is lezuhanyzom, ha gondolod, feküdj le, de meg is várhatsz, ha még nem vagy álmos, és beszélgetünk, vagy nézünk valami filmet. Közben pedig kerítek valami vacsorát – sorolom a lehetõségeket. Hiszen abból a szendvicsbõl is alig hiányzott, amit a kávézóban evett, és fogadok, hogy mostanában nem jutott rendes ételhez. Bólint, de nem tudom, hogy mire.

- Jól hangzik – válaszol végül, mire összeszedem az alvós cuccaimat, és egy sóhaj kíséretében elhagyom a szobát, hogy végre letusoljak. Hosszú volt ez a nap, és még mindig nincs vége.

~*~

Kényelmesen megfürdöm, sokáig folyatom magamra a meleg vizet, miközben Laytonon gondolkodom. Közben beindítom a mosógépet egy gyors mosásra, ami kész is lesz, mire megfürdök. Az egyszer biztos, hogy olyasmit titkol, amit az ember nem szívesen mond el senkinek. Kényszeríteni nem kényszeríthetem, nem vagyok se a tanára, se a rokona, csak egy idegen, akivel most találkozott másodszor. Mégsem akarom innen kitenni, nem akarom visszaengedni arra a helyre, ahol valószínûleg bántalmazzák. Mert bármennyire is titkolja, ez az igazság. Bántják, de nem meri bevallani. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy tudjam, még akkor sem, ha sosem láttam még ilyesmit. Sóhajtva zárom el a meleg vizet, majd lépek ki a zuhany alól, és nyúlok a törülközõm után. Megtörlöm magam, majd felveszem a pólómat, az alsót és a nadrágot, aztán, mivel a gyorsmosásnak vége, ki is teregetek. Reggelre minden megszárad, ha minden jól megy. Mikor elhagyom a fürdõt és benézek a szobába, Layton már alszik. Akaratlanul is elmosolyodom, és elindulok a konyha felé, hogy készítsek magamnak valami harapnivalót. De alig teszek pár lépést, mikor hangok ütik meg a fülemet. Layton hangja, ahogy kiabál.

-       - Ne… apa… eressz el… - kiabálja, én pedig egy pillanat alatt a szobában termek. – Könyörgöm… eressz el… Ne! Nem akarom… Engedj… kérlek… Apa!

Egy pillanat alatt világossá válik minden, ráadásul Layton az ágyon dobálja magát, mint akit borzalmas rémálom gyötör. Odasietek az ágyhoz, és a fiú vállát megfogva megrázom, mire egybõl kipattannak a szemei. Védekezni akar, ki akar szabadulni a szorításomból, mint aki nem érti, hogy ez már a valóság, nem álom. Nyugtatóan kezdem mondogatni a nevét, mire végül lassan lenyugszik, és könnyes, elkerekedett szemekkel néz rám. Végül elengedem, õ pedig az ágy támlájának támaszkodik, felhúzza a térdét és átöleli õket. Rázza a sírás, és én csak elképzelni tudom, mit élhetett át az álmában. Vajon azt éli át a valóságban is? Nem tudom, mit gondoljak, de megkérdezni nem merem, míg teljesen le nem csillapodik.

- Layton… Layton… semmi baj, csak rosszat álmodtál… - ülök az ágy szélére, és finoman magamhoz ölelõ a kis remegõ testét. Nem tiltakozik.

Remegve bújik hozzám, védelmet keresve, arcát a nyakamba fúrva. Én pedig lágyan ringatni kezdem, próbálom megnyugtatni, idõt hagyva neki, hogy kisírja magát. Egy szót sem szólok, pedig vagy negyed órát ülünk ott, mire a sírása alább hagy, a könnyei elapadnak, õ pedig vörös szemekkel, zilálva néz fel, de nem engem néz. Csak néz bele a vakvilágba, és remegve simul az ölelésembe.

- Jobban vagy? – kérdem végül halkan, mire kapok egy nem túl meggyõzõ bólintást. Nincs jól, ezt õ is tudja, és tudja, hogy én is tudom. Csak próbál erõsnek tûnni, de az ereje végét járja.

- Ne haragudj, hogy felvertelek az éjszaka közepén… - mondja rekedt hangon, miközben felnéz rám remegve, mire csak halványan elmosolyodom, és lágyan megsimogatom a hátát.

- Ne törõdj vele. A lényeg, hogy már vége annak az álomnak. Nem tudom, kivel viaskodtál, de már nem jelent rád veszély – mondom bíztatóan. Mégsem árulhatom el neki, hogy összeraktam a darabokat. Vagyis, már majdnem összeraktam, mert akkor csak még jobban megrémiszteném. - Mit szólnál, ha melegítenék neked egy kis tejet? – kérdem egy kedves mosollyal, mire bólintva elhúzódik tõlem. – A vacsorát úgyis átaludtad – vonom meg a vállam, az õ ajkára pedig reszketeg mosoly húzódik.

Felállok, és intem, hogy kövessen a konyhába. Ott egy székre nyomom, míg tejet melegítek a mikróban. Míg a tej melegszik, a konyhaszekrénynek támaszkodom, és két karomat keresztbe fonva a mellkasom elõtt nézek Laytonra. Nem kérdezek, nem vádaskodom, csak várok.

- Ki… kiabáltam? – kérdi bizonytalanul, mire bólintok. Tele vagyok aggodalommal eziránt a fiú iránt. – És… mit mondtam? – kérdi, mint aki elõre tudja a választ. Szinte megfeszül ültében, és próbál minél láthatatlanabbnak tûnni.

- Az… az apádat kérlelted, hogy eresszen el – bököm ki végül, mire a szemei elkerekednek.

Kényelmetlen csend telepszik közénk, amit csak a mikró csilingelése tör meg. Kiveszem a bögre tejet és elé teszem az asztalra. Layton a bögrére fonja az ujjait, majd lassú, nagy kortyokban kezd inni. Ennie is kéne, ki tudja, mikor evett utoljára valami normálisat. A pizsama is lötyög rajta, az egész gyerek csont és bõr.

- Elmondod? – kérdem végül, mire leteszi a csészét, és körbe-körbe kezdi forgatni az ujjai között. Mint aki erõt gyûjt ahhoz, hogy elmondjon valamit. Végül a tekintetét a terítõre szegezve kezd beszélni, én pedig döbbenettel vegyes felháborodással kezdem hallgatni azt, amit mond.

- Nem emlékszem, mikor vert meg elõször, olyan kicsi lehettem. Csak azt tudom, hogy mióta élek, ilyen az életem. Folyamatos rettegés és fájdalom… pár naponta mindig keres rá indokot… - suttogja halkan, miközben én egy szót sem szólok, csak hallgatom, bár a vérnyomásom kezd felmenni. – Nem tervezett gyerek voltam. Senki sem örült, mikor megszülettem. Anyám sztriptíztáncos egy bárban, apám pedig munkanélküli… és alkoholista. Engem okol mindenért. A rossz életkörülményekért, az adósságért, azért, mert nincs munkája, és azért is, mert rákapott az alkoholra. Mindig, mindent rajtam vezet le. Eleinte csak kézzel vert, de ahogy idõsödtem, elkezdett máshoz is folyamodni…- mondja halkan, és látom, hogy megborzong.

Lassan felnéz rám, és szemmel láthatóan meglepõdik, amikor felháborodott tekintettel nézek vissza rá. El sem akarom képzelni, mi mindennel kínozhatta az az állat, az a könyörtelen szörnyeteg, akinek van képe az apjának nevezni magát!

- Az a görény… mért nem szóltál valakinek? – kérdem felindultam, de õ csak vállat von.

- Próbáltam. Volt egy zenetanár az iskolában, nagyon kedves volt, mindenkinek a szívén viselte a sorsát. Észrevette a sebeimet. Eljött hozzánk, beszélt az apámmal, megfenyegette, hogyha nem hagyja abba, feljelenti és elintézi, hogy soha többé még csak rám sem nézhessen. Nagyon örültem. De aztán… - válaszol végül halkan, és az arcán mintha egy emlék suhanna át. Valahogy sejtem, hogy nem sok jó sült ki a dologból. – Néhány nap múlva felmondott, összepakolt és elköltözött a városból. Azt hallottam, történt valami a lányával, akit egyedül nevelt… - fejezi be, én pedig csak iszonyodva hallgatom, amiket mond.

- Jézusom… és… és a rendõrség? Mért nem mentél a rendõrségre? – kérdem, mire nagyot nyel.

- Mert… mert apa azt mondta, hogy… ha bárkinek is elmondom, akkor örökre megnyomorít és a nap huszonnégy órájában kínozni fog. És nem fogja engedni, hogy meghaljak… - nyögi, és megremeg.

Kell egy perc, mire megemésztem a hallottakat, de végül megemberelem magam, és az asztalt megkerülve Layton háta mögé sétálok. Tudnom kell az igazat.

- A hátad… õ tette, ugye? – kérdem, mire némán biccent. Majd áthúzza a felsõt a fején, én pedig rémülten szisszentek a látottakra. A háta egy merõ seb. Vágások, félig behegedt és még friss sebek, cigaretta által okozott égési sebek, kék-zöld véraláfutások, meg a fene tudja mi által okozott sérülések tarkítják a hátát. Nem csoda, ha fájt neki. És le sincsenek kezelve, ami fertõzésveszélyt jelent. – Layton, ezt el kell látni! – mondom ellentmondást nem tûrõ hangon, és már sietek is a fürdõbe a fertõtlenítõszerért és a kötszerért, ollóért.

Layton hõsiesen tûri, hogy a sebalkohollal kitisztogassam a sebeit, bár a kezét belevájja az asztalba. Ám egy nyikkanást sem hallat. Szemmel láthatóan megkönnyebbül, amikor végzek, és a felsõteste be van kötözve. Kimerültnek tûnik, pihennie kell, hogy meg tudjon gyógyulni. Aztán holnap majd megbeszéljük, hogy legyen tovább.

- Vissza kellene feküdnöd aludni. Nagyon fáradtnak tûnsz, és szükséged van az erõdre. A gyógyulásra kell koncentrálnod – mondom lágy hangon, mire felkel, és visszabotorkál a vendégszobába. Leül az ágyra, én pedig készülök lekapcsolni a villanyt.

- Szép álmokat, Layton – köszönök el, mire könyörögve néz rám.

- Kérlek… nem aludnál itt velem? – kérdi vékony hangon, mire elõször elcsodálkozom, majd bólintok.

Felkattintja a kislámpát az éjjeliszekrényen, én pedig lekapcsolom a nagyvillanyt, majd az ágyhoz lépek. Layton arrébb csúszik, hogy bemászhassak. Átöleli az egyik karomat, homlokát pedig a vállamnak dönti és behunyja a szemét. Úgy tûnik, így biztonságban érzi magát.

- Jó éjt Layton… - mondom halkan, miközben lekapcsolom a lámpát.

- Jó éjt… - súgja, és még közelebb bújik hozzám.

~*~

Reggel a szokott idõben ébredek, de úgy döntök, kihagyom a mai órát. Layton még alszik, békésen szuszog a takaró alatt hozzám bújva, így csak kis nehézségek árán tudok kibújni az ágyból úgy, hogy fel ne ébresszem. Elsõ utam a konyhába vezet, és nekilátok némi reggelit készíteni. Laytonnak csak pirítóst, némi felvágottat és zöldséget készítek, hiszen kímélnie kell a gyomrát. Ennie viszont muszáj. Én viszont egy jó kis rántottát ütök össze saját magamnak, és lefõzök némi teát is. Az jó egy betegnek is, neki pedig most gondoskodásra és törõdésre van szüksége. Közben felhívom a professzoromat, hogy nem érzem jól magam, így a mai elõadást kihagyom. Úgyis csak egy elõadásom lenne délelõtt, de ennyit megér, hogy itthon maradjak Laytonnal

Mire kész a reggeli, és a telefonálást is eltudom – kissé bûntudatom van, amiért hazudnom kellett Mr. Harrisnek -, Layton is megjelenik a konyhaajtóban. Alig múlt reggel fél kilenc, normális esetben egy óra múlva indulnom kéne, hogy tízre beérjek az egyetemre. Layton még álmosnak tûnik, bizonytalanul áll az ajtófélfának dõlve, miközben az asztalra teszem a reggelit.

-    -   Jó reggelt! – mosolygok rá. – Jót aludtál? – kérdem, mire bólint. – Gondoltam éhes lehetsz, csináltam neked pirítóst. Nem kéne megterhelni a gyomrodat, mert nem hiszem, hogy mostanában olyan túl sokat ehettél.

-     -  Köszönöm – suttogja halkan. – De nem akarok neked gondot okozni, Frederick. Így is annyi mindent tettél értem.

-      -  Csak annyit, amennyit egy aggódó barát képes – vonok vállat, mire halványan elmosolyodik. – Inkább ülj asztalhoz, és egyél! Rád fér. Aztán kitaláljuk, hogyan tovább.

-       - Hogy érted? – kérdi aggodalmasan, de azért leül és enni kezd.

-      -  Nem kell aggódnod – rázom a fejem, miközben nekilátok a rántottámnak. – Nem foglak kidobni innen, hiszen nincs hová menned. Szóval, ha szeretnéd, itt nyugodtan meghúzhatod magad, amíg nem tudsz a saját lábadra állni.

Nem válaszol, inkább eszik, nem is néz rám, mint aki szégyelli magát. Pedig semmi olyat nem tett, ami miatt szégyenkeznie kéne. Inkább a szüleinek kéne így érezniük, akik bántották és elhanyagolták. De nem szólok semmit, hagyom, hogy megeméssze a hallottakat. Nem fogom siettetni, de szeretném, ha tudná, hogy nálam otthonra találhat. Lassan befejezzük a reggelit, Layton is mindent megeszik, úgy tûnik, tényleg éhes volt. El sem tudom képzelni, mikor jutott legutóbb normális ételhez, de az biztos nem mostanában volt. Nem csoda, hogy a parkban zenél, és most már szinte biztosan tudom, hogy így szedi össze a megélhetéséhez szükséges pénzt. Nem hinném, hogy a szüleitõl sok támogatást kap.

-     -  Köszönöm, finom volt – szólal meg hirtelen halkan, és félve néz rám. Mint aki azt várja, hogy mikor dobom ki. – Komolyan… komolyan mondtad, hogy… maradhatok?

-     -  A legkomolyabban – mosolygok rá, miközben összeszedem az edényeket és a mosogatóba teszem õket. – Rám számíthatsz, nem foglak cserbenhagyni. De megértem, ha még idõre van szükséged, hogy feloldódjanak a gátlásaid. Nem foglak siettetni, annyi idõd van, amennyit akarsz, Layton.

-       - Köszönöm… - suttogja, és feláll. – Én… nem tudom, hogy háláljam meg.

-      - Háláld meg azzal, hogy maradsz – válaszolom könnyedén, majd komolyabb hangnemre váltok. – El kéne mennünk hozzátok a cuccaidért, mert szerintem szükséged lehet rájuk. Tudod, ruhák, meg ilyenek, mivel az enyémek túl nagyok rád. – mondom, mire megremeg, és a szemei elkerekednek. – Nem, nem azért mondom, hogy ott hagyjalak, vagy ilyesmi – emelem fel a kezeimet védekezõen, majd mikor szemmel láthatóan megnyugszik, folytatom. – Van olyan idõpont, amikor apád nincs otthon?

-     -  Délelõtt el szokott menni a kocsmába, vagy… vagy az italboltba… - jön a válasz. – Mire… mire felkelek néha már nincs otthon…

-     -  Akkor jobb, ha kapjuk magunkat, és addig intézzük el a dolgot, míg lehet – mondom. – Öltözz fel, a ruháid a fürdõben vannak, szerintem már szárazak. Addig én is felöltözöm és kerítek neked egy kabátot. Abban a vékony vacakban csak megfázol nekem. És ne félj – lépek hozzá, és fogom meg finoman a vállát, a szemébe nézve -, nem lesz semmi baj. Vigyázok rád, oké?

-      -  Oké – bólint nem túl meggyõzõen. – De… félek… Nagyon félek, hogy… hogy megtalál itt nálad és… és…

A szemei könnyesek, így magamhoz ölelem. Jószívû fiú ez, engem jobban félt, mint saját magát. Lágyan simogatom a hátát, õ pedig kapaszkodik a pólómba, mintha az élete függne tõle. Talán õ úgy érzi, az is múlik, de lassan sikerül megnyugodnia, és lassan, könnyes szemekkel néz rám. Rettentõen fél, és ezt a félelmet nem lesz könnyû leküzdenie. Még idõre van szüksége, míg teljesen elhiszi, hogy nem fogják bántani, hogy itt mellettem minden rendben lesz.

-     -  Layton, amíg melletted vagyok, nem eshet bajod, rendben? – fogom két kezem közé az arcát, és törlöm le a könnyeit. Belesimul az érintésembe, mint egy kiscica. Mint egy sérült, sokat bántott kiscica. – Megígérem, jó? Nem hagylak cserben, minden rendben lesz.

-     -  Annyira szeretnék hinni ebben, csak… csak… annyira nehéz… - suttogja megsemmisülten. – Annyi mindent teszel értem, én pedig… én pedig nem teszem mást, mint… mint… rád akaszkodom és…

-     -  Nem akaszkodsz rám – rázom a fejem. – Én ajánlottam fel, hogy maradj itt. Nem vagy a terhemre, és egyébként is? Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy segítsenek egymásnak, ha a másik bajban van?

Nem válaszol, csak elhúzódik tõlem és a fürdõ felé veszi az irányt. Nem sértõdöm meg, amiért nem bízik még meg bennem, hiszen ahhoz idõ kell. Inkább elmosogatok és én is elkészülök. Meleg pulcsit és egy sima farmert veszek fel, majd elõkeresem az egyik télikabátomat, amit már nem hordok, meg egy puha, meleg pulcsit, sálat, sapkát és kesztyût is. Még egy nagytáskát is elõkeresek, hiszen ki tudja, mennyi cucca lehet és van-e valamije, amiben elhozhatjuk. Mire minden megvan, Layton is kijön a fürdõbõl abban a túlméretezett ingben és nadrágban, amibe legalább kétszer, ha nem háromszor is beleférne. Mikor odaadom neki a holmikat, egy pillanatra szégyenkezés látszik rajta, de elfogadja a felajánlott ruhadarabokat. Talán el kéne majd menni anyuékhoz, hogy összeszedjünk már ruhát, amit már nem hordok, de neki még jó lesz. Azok sem újak, de sokkal divatosabbak, mint amiket most hord. Nem szólok egy szót sem, csak annyit jegyzek meg, hogy ha összeszedi a cuccait, ezúttal én cipelek, amit tudomásul vesz. Nem kell még jobban megnyúzni a sérült hátát. Így is alig van rajta bõr.

~*~

-       - Messze laksz innen? – kérdem, ahogy az utcán sétálunk.

-       - Majdnem egy órára a parktól – válaszolja halkan. – Persze gyalog. Buszra nincs pénzem.

-      - Nem baj, szép idõ van – vonok vállat, mire a táska kissé megbillen. – Hideg van, de legalább nem havazik, és a szél sem fúj.

Layton bólint, de igazából nem nagyon beszélünk, inkább csak semmiségekrõl esik szó, hogy ne lyukadjunk ki egy bizonyos témánál. A parktól valóban sokat kell még sétálnunk, mire elérjük a kertvárost. Ahogy Laytonra nézek, látom, hogy remeg, az arca pedig egyre sápadtabb színt ölt. Megfogom a kezét, és gyengéden megszorítom, nem érdekelve, hogy ki látja meg. A kertváros tele van vénasszonyokkal, akik imádnak mások után kukkolni. Legalább adok nekik valamit, amin hetekig csámcsoghatnak. Végül az egyik utca végén feltûnik egy elhanyagolt kert, félig kidõlt kerítéssel és olyan házfallal, ami szerintem évtizedek óta nem látott festéket. Az eresz rozsdás, a tetõrõl pedig néhány cserép már hiányzik. Layton nagyot nyel, és a kezembe kapaszkodik. Nem is kell mondania, hogy ez az a ház. Lassan közeledünk a bejárathoz, majd Layton remegõ kézzel lenyomja a kilincset. Nem enged, mire sóhajt egyet.

-     -  Hála égnek, senki sincs itthon – mondja megkönnyebbülten, majd a ház mögé vezet, ahol valószínûleg a szobája lehet. – Ha mázlink van, apám nem zárta be a szobám ablakát, mert kulcsom nincs. Apám nem engedte – teszi hozzá lemondóan, mire megpaskolom a karját.

A ház és a kert hátul ugyanolyan elhanyagolt, de az ablak legalább nyitva van. Óvatosan feltolom Laytont, miután megbizonyosodok róla, hogy a szobában senki sincs. Majd én is felmászom. A szoba ugyanolyan nyomorultul fest, mint a ház külseje. Egy kopott ágy, rajta agyonhasznált ágynemû, egy szekrény és egy asztal meg egy szék. Ennyi az egész szoba berendezése. Málló tapéta a falon, és valami rongy a padlón, ami talán valaha szõnyeg lehetett. Layton megsemmisülten néz rám, majd a szekrényhez lép és kinyitja.

-      -  Sajnálom, hogy… hogy ezt kell látnod… - suttogja halkan.

-      - Nem a te hibád – mondom szelíden. – Inkább siessünk, mert ahogy sejtem, nem szeretnéd, hogy bárki meglepjen minket.

Layton rémülten rázza a fejét, és gyorsan kapkodja ki a ruháit, tankönyveit, a kottáit és pár apróságot a szekrénybõl, az asztalfiókból és az ágy matraca alól. Hamar megvagyunk, talán tíz perc alatt, és már dobom is ki a táskát az ablakon, majd segítek Laytonnak is felmászni az ablakpárkányra. Már éppen ugrana le, amikor kulcs zörgését halljuk a kinti zárban, és egy pár döngõ láb léptei követi azt. Layton halálsápadtan mered a csukott szobaajtóra, és nekem is a torkomban dobog a szívem.

- Köszönöm… - biccent egy aprót, majd lassan visszaereszkedik a padra. Olyan elveszett szegénykém, mint egy kóbor kiscica, amit kidobtak otthonról. Mosolyogva ülök le mellé, miközben a gitárját nézem, majd õt magát.

- Te szerezted a dalt? – kérdem kíváncsian, mire bólint. – Tehetséges vagy.

- Köszönöm… de ez semmiség… - von vállat, majd szemmel látható szeretettel simít végig a kopott tokon. Nagyon sokat jelenthet neki az a hangszer. Talán pont annyit, mint nekem a rajzeszközök. Igazi mûvész, ezt azonnal látom rajta. – Igazából, csak úgy jön. Megfogalmazódik bennem, én pedig csak leírom – mondja halkan, majd elpirul. Vékony kis kölyök, a bõ ruhák lötyögnek rajta, és még ha nem is mondja, akkor is látom, hogy nem veti fel a jólét.

- Vagy úgy. És régóta gitározol? – kérdezem finoman, mire megrázza a fejét.

- Kicsit több mint két éve.

A szemeim elkerekednek. Ez aztán valami! Én még mindig tanulom a rajzolás mûvészetét, pedig kicsi korom óta alkotok. De ez a gyerek két év alatt igazi mestere lett annak, amit szeret. Elmosolyodom, mire Layton összehúzza magát. Mintha megijesztettem volna.

- Két év alatt ilyen jól belejöttél! Nahát! – rikkantom el magam. – Tényleg tehetséges vagy.

- Köszönöm… de te is… - bök a félkész rajzra, amit magam is sugárzó arccal bámulok. Majd eszembe villan valami, és kissé kérlelõen pillantok ismét a fiú arcára.

- Megengeded, hogy befejezzem? – kérdem, mire megütközve néz rám.  – Kérlek!

- Hát… ha ez neked ennyire fontos… akkor legyen… - bólint kis tûnõdés után, mire mosolyogva ugrom fel a padról, és kapom elõ a ceruzámat.

- Köszönöm!

- Mit kell csinálnom? – A hangja tanácstalan, talán kissé ijedt is, szemei riadtan merednek rám a sötét hajkorona alól.

- Csak játssz. Játssz még néhány dalt, amíg én befejezem a rajzot – mondom, õ pedig bólintva veszi elõ ismét a gitárját.

Visszasietek a vele szemben levõ padhoz, leülök, majd rajzolni kezdek. A ceruzám magától életre kel, csak úgy siklik a lapon, ahogy a vázlatból éles, mégis lágy vonalak lesznek. Lerajzolom õt, az arcát, a ruháját, a hangszert, amit a kezében tart. Az egész olyan élettel teli, mégis fájdalmasan szomorú. Vajon milyen élete lehet? Vajon miért ilyen bús, mint aki el akar futni az élet elõl, nem pedig magához ölelni? Vajon miért fél így tõlem? Miért rezzen össze minden hangra? Nem tudom, de nem fogom megkérdezni. Mikor befejezem a rajzot, amely olyan élethûen ábrázolja õt, mint ahogy ott ül a padon velem szemben, odamegyek hozzá. A gitártokban sok apró gyûlt össze, sõt, még néhány kisebb címletû bankjegy is keveredett a fémpénzek közé. Csak sejtem, hogy szüksége van rá, még ha nem is mondja ki, de benne van a lényében.

Aztán hirtelen felnéz, én pedig rámosolygok. Jó hallani a zenéjét, a hangját. Gyönyörûen énekel. Bátortalanul, sután visszamosolyog rám, mint aki nem egészen biztos benne, hogy szabad-e, vagy egyáltalán tud-e mosolyogni.

- Elkészült – nyújtom felé a lapot, õ pedig õszinte csodálattal, és döbbenettel nézi.

- Ez tényleg én vagyok…? – kérdi immáron másodszor, én pedig nem tudok nem mosolyogni a kérdésén. – Ez csodaszép… - súgja elképedve, mire büszkén kihúzom magam.

- Köszönöm. Örülnék, ha megtartanád – mondom, mire egy zavart pillantást kapok válaszul.

- Nem fogadhatom el… - mondja tétován, és már adná is vissza. A hangjából kihallom, hogy nem nem akarja megtartani, de valamitõl fél. Egész biztosan fél, pedig szeretné hazavinni.

- Kérlek… megtisztelnél vele – mondom, mire végül elfogadja.

- Köszönöm – mosolyog fel rám, majd óvatosan elpakolja a gitárt, és a rajzomat is. Kezd esteledni, hûvös van, nekem pedig kedvem van meginni valamit hazafelé. Ráadásul, szeretném õt jobban megismerni. Layton igazán rendkívüli fiú.

- Nincs kedved meginni velem egy kávét? Jobban megismerhetnénk egymást – ajánlom fel, mire aggodalmas pillantást kapok válaszul.

- Sajnálom, de nekem mennem kell – mondja halkan, majd szedelõzködni kezd. Biztosan várják otthon.

- De ugye azért találkozunk még? – kérdem aggódva, hiszen nem akarom elveszíteni. Õ egy apró mosollyal biccent.

- Annak örülnék. Holnap délután újra eljövök ide zenélni – mondja halkan, mire boldogan elmosolyodom.

- Itt leszek – ígérem meggondolatlanul. – Ég veled Layton.

- Ég veled… Frederick… - mondja halkan, búcsút intve, majd elindul.

Én még nézem egy ideig. Hirtelen visszafordul, én pedig csak mosolygok. De amint elfordul, az ajkamról lefagy a mosoly. Nem vagyok pszichológus, de valami baj van, ezt tisztán érzem. Valami, ami miatt ilyen tartózkodó, ilyen kopottas, ilyen sovány ez a kölyök. Valami, ami miatt halálra van rémülve. Végül én is elindulok a kávézó felé, hogy még hazamenés elõtt igyak egy kávét. Vagy egy teát.

~*~

Végül mégsem tudok kimenni a parkba. Igen, így jár az ember, ha elfelejti, hogy dolgoznia is kell néha. Viszont sajnos a vendégekhez nem tudok kimenni, mert Henry ma szabadnapos, a fõnökünk, Joe pedig nincs a városban. Így mint egyetlen férfiembernek, nekem kell a raktárba mennem és ott pakolásznom a nehéz dobozokat, meg létrára mászni, hogy ezt ne Sophie-nak kelljen. Nem mintha nem élvezném, de jobban szeretek az emberekkel foglalkozni, felvenni a rendelést, kivinni a kávét, süteményt, teát, akármit, amit kérnek, elbeszélgetni a vendégekkel. Még takarítani is szeretek. Végre úgy este kilenc körül végzek. Még egy óra és zárunk, aztán holnap péntek, utána pedig jön a jótékony hétvége, amikor nekem szabadság van. Szerda és hétvége, amikor nem dolgozom. Éppen kiérek a raktárból, és egy vizes rongyba törölgetem a kezem, amikor meghallom Sophie hangját. Úgy tûnik, megint van egy vendégünk, aki nem akar elmenni. Néha megesik, hogy valaki itt akar melegedni, de ez sajnos nem hajléktalan szálló, Sophie pedig ebben nem ismer tréfát. Sóhajtva indulok kifelé, hogy lássam, ma mégis milyen szerencsétlen teremtés lesz innen kiebrudalva. Andrea és Gabrielle sokkal elnézõbbek a vendégekkel, õk sokszor hagyják, hogy valaki akár zárásig is itt üldögéljen. Én meg is tudom érteni. Van úgy, hogy az embernek nem akaródzik hazamennie.

 - Uram, ha nem fogyaszt többet, akkor meg kell kérnem, hogy távozzon – mondja Sophie határozott hangon az egy hátsó asztalnál ülõ alaknak. Elõre sajnálom szegényt, mert odakinn kutya hideg van.

- Kérem… nincs hova mennem… - hallok meg egy halk, könyörgõ hangot, mire a szemeim kerekre tágulnak.

Odasietek, és megpillantom Laytont, aki a leghátsó asztalnál ül, és remegve néz a szõke lányra. Borzalmasan néz ki. A szemei vörösek, alattuk sötét karikák, egész testében reszket, a rajta levõ vékony ing, és ugyanolyan vékony kis kabát lötyög rajta. Az egész fiú olyan kicsinek, törékenynek és elveszettnek látszik, hogy a szívem megszakad a látványtól. Mellette a falnak támasztva a gitártokja. Beharapom az ajkam. Mi történhetett vele?

- Sophie, õ egy barátom. Meghívom egy kávéra, jó? – mondom a lánynak, aki vállat von, majd elsiet.

Layton meglepetten néz fel rám, miközben helyet foglalok vele szemben.

- Layton… mi történt veled? – kérdem óvatosan, nem akarván olyasmibe belefolyni, amihez semmi közöm. Nem akarom faggatni, mert, ahogy látom, az idegei cérnavékony szálon táncolnak.

- Én… én… - suttogja elcsukló hangon, miközben a könnyek peregni kezdenek a szemébõl. - Frederick… - nyögi, majd kitör belõle a zokogás.

Döbbenten ülök, de nem szólok semmit. Nem tudom, mit mondhatnék ennek a fiúnak, aki úgy sír, mintha egy világ omlott volna össze benne. Nem ismerem, semmit sem tudok róla, csak a nevét és hogy kiválóan gitározik, gyönyörû hangja van, és valami történt vele. Valami, ami most elszakadt benne, és én nem tudok mit mondani neki. Végül tétován odanyúlok, és megfogom az egyik kezét, megremeg, de a sírása kezd alábbhagyni. Ám ez is olyan, mintha minden erejét elhasználta volna már, mintha már nem maradt volna energiája. Egész testében remeg, de nem húzza el a kezét, nem szakítja meg az érintésemet. Csak ül, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem mer rám nézni. Vagy nem akar. Fél, érzem a gesztusaiból, ahogy összehúzza magát, mint aki próbál elrejtõzni a világ elõl. Szabad kezemmel a zsebembe nyúlok, és egy zsebkendõt halászok ki belõle, amit odanyújtok neki. Tétova mozdulattal fogadja el, és megtörli a szemét. Lopva körbenézek. Csak mi vagyunk a vendégtérben, még Sophie is eltûnt valahová. Nem szereti, ha valaki sír, így ilyenkor hagyja, hogy én csináljak valamit. De ebben az esetben nem tehetek semmit.

-    -   Jobban vagy? – kérdem végül gyengéden, megsimítva a kezét. Apró, bizonytalan bólintást kapok válaszul. Végül a kávé is megérkezik, de Sophie, amit leteszi elé, azonnal el is pucol. Õ nem olyan jó az emberekkel, mint én. – Akarsz beszélni róla? Mert ha nem, azt is megértem, én biztosan nem foglak faggatni.

-      - Nincs… nincs… hová mennem… - nyögi végtelen keserûséggel a hangjában. – Én… én… nem tudom, hogy…

-    -   Hogy érted? – kérdem halkan. – Kidobtak otthonról? Nincsenek szüleid? – sorolom a lehetõségeket, de õ csak a fejét rázza. – Elszöktél? – kérdem végül, mire egy apró bólintás a válasz. – Értem. Ha nem akarod, nem kell elmondanod az okát, de ha szeretnéd, nálam megalhatsz. Van hely, elférünk ketten.

Rám néz, a szemei még mindig vörösek, a tekintete fáradt, fásult és beletörõdött. Mégis valami mást is látok benne. Bizalmatlanságot, kétkedést, értetlenséget. Mint aki nem érti, miért akarok segíteni rajta. Hogy miért nem hagyom békén és lököm ki az ajtón.

-     -  Nem kényszerítelek semmire, Layton, én csak a lehetõséget adom meg, hogy ne az utcán kelljen töltened az éjszakát. Az idõ ilyenkor még fagypont alatt is lehet, a végén megfagysz nekem – mondom halk, nyugodt hangon, hogy ne riasszam meg. – Ha elfogadod, akkor elfogadod, de nem foglak erõszakkal magammal cipelni. Nem tukmálok rád semmit, amit nem akarsz, rendben?

-      -  Köszönöm… - suttogja alig hallhatóan. – De… miért vagy ilyen kedves hozzám? Nem érdemlem meg, hogy… hogy bárki is… így viselkedjen velem.

-      -  Nos, akármi is történt veled, ami miatt megszöktél otthonról, nem ítéllek el. Nincs jogom hozzá, hogy megítéljem a tetteidet, és azok okait – mondom. – Ha úgy döntesz, hogy megbízol bennem, és meghallgatlak, de nem foglak kilökni a hidegbe, vagy átnézni rajtad csak azért, mert szemmel láthatóan mások ezt teszik.

-      -  Honnan… - kérdi döbbenten.

-       - Nem kell pszichológusnak lennem, hogy lássam – mosolyodok el szomorúan. – Idd meg a kávét, átmelegít, és segít lenyugodni egy kicsit.

Bólint, mire elengedem a kezét. Õ pedig remegõ két kezébe veszi a csészét, és óvatos, lassú kortyokban issza a meleg folyadékot. Nem mondja ki, de tudom. Valahogy tudom, mi történhetett vele, és ez megrémít, mert a vele egykorú fiatalok nem szöknek el csak úgy. Történt valami, valami borzalmas, amirõl nem mer beszélni. Nem sürgetem, megvárom, míg elhatározza magát, hogy elfogadja-e a felajánlásomat. Én szívesen befogadom, sõt, ha nemet mondana, sem engedném ki az utcára ilyen állapotban. Végül a csésze kiürül, õ pedig leteszi az asztalra.

-     -  Tényleg… tényleg nálad alhatok? – kérdi remegõ hangon, a szemében bizonytalansággal, de mégis, valami éledõ reménnyel.

-      - Tényleg, ha úgy döntesz – mosolyodom el. – Én örülnék a társaságodnak, és amúgy is itt lakom a kávézó felett – mutatok fel.

-     -  Akkor közel laksz a kedvenc helyedhez – mondja halkan, hangjában tele szomorúsággal. – Jó lehet.

-      -  Itt dolgozom, ennél jobb helyen nem is lakhatnék, ráadásul minden egy ugrásra van. Kivéve az egyetemet, de az más tészta – mesélem, mire elkerekednek a szemei. – Megleptelek?

-      -  Kicsit – vallja be, a hangjából pedig mintha némi szégyenkezést olvasnék ki. – Sajnálom…

-      -  Mit sajnálsz? – kérdem értetlenül.

-     -  Hogy belekeverlek ebbe az egészbe, de… hálás vagyok, amiért… amiért… Nem is tudom, miért…

-       - Menjünk! – állok fel, nem firtatva, mit is akart mondani.

Layton csak bólint, majd feláll. Sophie még marad, én most hamarabb lépek le, de szerintem nem is bánja. Alapjában véve nincs bajom vele, de a többieket jobban bírom. Sophie olyan… magának való, nem túl társasági lélek. Nézem, ahogy Layton felveszi a hátára a gitárt, majd hangosan nyög egyet. De ez nem amolyan erõlködõs nyögés, inkább fájdalmas, sõt, aztán egy hangos sziszegés és jajkiáltás is elhangzik.

-     -  Layton! – ugrom oda, és megfogom a gitártokot, mielõtt az a földre esne. – Jól vagy? Fáj valamid? – kérdem aggódva, mire könnyes szemekkel néz rám. – Minden rendben? Hol fáj?

-      -  Semmi… semmi baj… - nyögi összeszorított fogakkal, de nem veszem be.

-     -  Vigyem a gitárt? – kérdem egészen halkan, mire a fejét rázza. – Jól van, de ha megint feljajdulsz, akkor átveszem. Rendben?

Csak egy bólintás a válasz, de látom, hogy halálra van rémülve. És nem tudom, csak sejteni merem az okát. De mindenképpen tudnom kell, igazam van-e.

~*~

Gyorsan tesszük meg a nagyjából két perces sétát a lakásomig, ami közvetlenül a kávézó felett helyezkedik el. Layton így is reszket, és össze van fagyva, mire kinyitom a lakás ajtaját, és belépünk a melegre. Mikor felkapcsolom a villanyt, és elkezdem lehámozni magamról a kabátomat és a cipõmet, azt veszem észre, hogy õ csak áll, és elkerekedett szemekkel néz körbe. Mint aki még sosem látott normális lakást. Jó, van némi rendetlenség, mert összepakolni nem nagyon volt idõm. Néhány papír a földön hever a rajzasztal mellett, és van pár könyv az egyik fotelben, de ettõl eltekintve rend van. Nem értem, miért néz úgy, mintha két fejem nõtt volna, vagy mintha valami mesebeli kastélyban lennénk. De hagyom, hogy magához térjen, ami meg is történik, amikor a tekintete végül találkozik az enyémmel. A fejét rázza, de a szemében könnyek ülnek, a tekintete pedig fájdalommal és szomorúsággal teli. Végül óvatosan leveszi a hátáról a gitárt, és tétován fogja a kezében.

-     -  Tedd csak le nyugodtan, nem fogja senki sem ellopni. Egyedül lakom itt – mondom, mire teszi, amit mondok, majd a vékony dzsekijét is leveti a cipõvel együtt. – Szerintem fürödj meg, át vagy fagyva, én meg addig készítek valamit enni. És adok ruhát is, mert szemmel láthatóan a gitárodon kívül más nincs nálad.

-      -  Sajnálom… - suttogja összerezzenve. – Én… nem akarok gondot okozni neked.

-     -  Nem okozol gondot – mosolyodom el, miközben beljebb invitálom. Ismét az a fura tekintet, ahogy mindent végignéz. – Valami baj van?

-       - Nem csak… olyan… olyan… otthonos a lakásod… - válaszolja nagyon halkan.

-     -  Hát, igyekszem – vakargatom zavartan a tarkómat - ,de azért van egy kis rumli, amiért elnézésedet kérem. Az egyetem és a munka mellett nem nagyon van idõm rendet rakni.

A fejét csóválja, mintha nem számítana. Hát, nekem nem is, de most vendégem van, és ilyenkor az ember igyekszik a legjobb arcát mutatni. Magára hagyom pár percig, amíg keresek ruhát. Találok egy régi, hosszú ujjú pizsamát, amit még anyától kaptam vagy négy éve. Elég gyerekes, kék színû és egy bárány van a felsõjén. Remélem, hogy Layton nem haragszik meg érte. Bár, amilyen állapotban van, szerintem már semmi sem ronthat a helyzetén. Azért kíváncsi lennék, mi történhetett vele, bár sejtéseim vannak. Viszont rákérdezni nem fogok, nem akarok bunkó lenni, faggatni és elveszíteni azt a kevés bizalmát is, amit belém vetett. Elvégre ott is hagyhatott volna, amikor felajánlottam, hogy befogadom. Olyan ez a fiú, mint aki már rég feladott mindent, és belefáradt az életbe. Nem lennék meglepve, ha valami nagyon komoly családi ügy állna a háttérben. Megrázom a fejem. Nem, nem szabad erre gondolnom, de valaminek történnie kellett, mert különben nem lépett volna meg otthonról. Viszont megígértem, hogy nem faggatom, és ehhez kell tartanom magam. Még elõvarázsolok a fiók mélyérõl egy pár zoknit és egy tiszta törülközõt is, majd visszamegyek a nappaliba. Mikor belépek, látom, hogy Layton a rajzaimat nézi, amik az asztalon hevernek. Úgy tûnik, felszedte, ami a földön volt, mert most egyetlen lapot sem látok kallódni az asztal környékén.

-     -  Tetszenek? – kérdem, mire összerezzen, és felém fordul. A szemében látom a színtiszta rémületet, mintha tetten értem volna, vagy azt várta volna, hogy egy baltás gyilkos lopakodjon mögé. – Mi a baj? – kérdem gyengéden, kezemben a holmikkal, de nem kapok választ, csak sûrû fejrázást. – Jól van, nem faggatlak. Hoztam egy pizsamát – mosolyodom el. – Kissé régi darab, és elég gyerekes, de sajnos mást nem találtam, ami jó lenne rád. Remélem, nem zavar a bárányka az elején.

-     -  Köszönöm… - suttogja, majd közelebb lép hozzám, és óvatosan átveszi a holmikat. Kínosan ügyel, hogy ne érjen hozzám, amit nem teszek szóvá, de megjegyzem magamnak. – A rajzaid… gyönyörûek, Frederick. Élnek… - Az utolsó szót olyan fájdalommal, olyan szomorúsággal ejti ki, hogy a szívem belesajdul. A szemeiben könnyek ülnek, de amikor észreveszi, hogy nézem, egy mozdulattal kitörli õket. – Saj… sajnálom… - rebegi. – Én… holnap elmegyek. Nem… nem akarok a… a terhedre lenni és… és nem akarom, hogy bajod essen…

-     -  Bajom? – kérdem döbbenten. – Mégis mirõl beszélsz? És egyáltalán hová akarnál menni? Hiszen azt mondtad, nincs hová menned, most meg egyszerûen megint lelépnél? Mi történt odahaza, Layton? – A hangom halk és nyugodt, de látom, hogy megijesztettem. Szorosan magához öleli a ruhákat, mintha védelmet keresne, és egész testében reszket. Sóhajtok egyet. – Sajnálom, nem akartam kérdezõsködni, ne haragudj!