Gyorsan telik a nap, talán mert Mr. Robinson nincs a közelben. Ámbár Jayden idegességébõl rám is ragad, amit tagadni se tudnék. Frusztrált, fél, s hiába nyugtatom magamat, hogy túl fogja élni, mint mindenki más, féltem. Féltem, hogy megtörik, amint a húsos ujjak a nadrágkorca alá csúsznak. Gyáva dolog, de nem akarok belegondolni. Hisz senki nem gondol bele, az én helyzetembe se. Elég az nekem. Túl sok is. Túl sok…

Fáj e valamim? Mindenem. Egy szavam sincs ellene, már mindennapos, vagyis szinte mindennapos. Jayden mocorog mellettem, elsápad, kiveri a víz, vacog, s ahogy közeledik a nap vége. Az utolsó óra kezdõdik, népismeret – amit annak idején úgy szerettem, elsõ alkalommal még büszkén vállaltam indián véremet, de utána soha többé nem vállaltam fel -, s ekkor szólal meg ebéd óta elõször az újdonsült „társam”.

- Gilbert? – szólít halkan.

- Hm? – vetek rá szemem sarkából egy pillantást. Nagyon törheti valamin a fejét, látszódik rajta.

- Miért nem láttuk Luist egész nap? – Oh, hát itt van a kutya meg a csontja is elásva!

- Gondolom büntetõmunkára küldték – intézem el egy vállvonással, majd a terem elejébe nézek, hátha jön már a tanár. utálom mikor késnek, s az óra végén ráhúzzák…

- A büntetõmunka... – itt tart egy kis szünetet, így bizonyos érdeklõdéssel fordulok felé, mit szeretne tudni megint – az rossz? Úgy értem... bántják ott õket, vagy ilyesmi?

- Attól függ, mit kell csinálnia.

- Akkor van olyan, ami jó? – A kérdése egyszerre gondolkodtat el azon, hogy teljesen épelméjû e, vagy csak ennyire naiv. Felé fordulok s homlokomat ráncolva nézegetem arcát. Igen. Komolyan kérdezi. Reménykedve. 

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezek rá kerek-perec. Nem szeretem kerülgetni a forró kását, se semmii, amibe ha beleesek fáj.

- Szerinted még mérgesebb lesz, amikor visszajön? – teszi fel a kérdését motyogva.

Nem néz rám, leszegett fejjel ücsörög mellettem, s így várja a válaszomat. Mit mondjak neki? Mit vár tõlem? Nyugtassam meg, hogy nem fogja megverni, mert olyan buta, hogy elfelejti miért és ki miatt kellett robotolnia reggeltõl estig egy kis moslékkal? Esetleg készítsem fel arra, hogy Luis be tud úgy durvulni, hogy a gyengélkedõn köt ki az ember? Nem… egyik se lenne fair, egyik se. Nem használnának, és igazából nem is tudom mit lehet várni attól az idiótától.

Óvatosan nyújtom felé kezemet, ujjbegyeimmel érintem meg odafigyelve, hogy nehogy sebet érjek. Hagyja, hogy elfordítsam kezét s pillantást vethessek az ujjlenyomatokra az alkarja belsõ felén. Nagyot nyel, s hatalmas nagy, félelemtõl csillogó kék szemeit rám emeli. Rendesen elintézték. Akarhatnak még mást? Ha igazán jó helyre küldik õket, Luis is úgy fog kinézni, mint egy zebra a sok veréstõl. Lesz kedve még kötekedni és bosszút forralni?

- Nem tudom, Jayden – felelem végül ránézve. – Mivel nem egyedül volt, talán remélheted, hogy kiadta magából a mérgét, de Luisnál soha nincs erre garancia. - Válaszomra csak felsóhajt, míg én elengedem kezét s elfordulok. Ekkor szólal emg a csengõ, én pedig remélem, hogy a tanár hamarosan be is lép a terembe, s leteremti a népet, mert beszél, s nem csendben vár.

- Gilbert? – szólal meg újra Jayden, míg én felsóhajtok, vajon mit akar már megint kérdezni?

- Tessék?

- Szerinted Mr. Wilkinson is meg fog verni? – Mintha mellkason vágnának. Elkapom róla a tekintetemet rögtön.

- Nem tudom, Jayden. – Dehogynem tudom. Azonban nem fogom neki azt mondani, hogy nem, ami igaz is lenne, de kegyetlenség. Szegény úgy menne oda, hogy nem fogják elverni. Azonban mást kapni fog, s azért se hálálkodik majd.

- Gilbert...? – suttogó hangjából elég félelmet s értetlenséget hallok ki, hogy ne akarjak válaszolni. Szerencsém van: a tanár siet be, s sietésen zárja be maga mögött az ajtót. Minden figyelmemet neki szentelem, nem szeretném, nem akarom Jayden arcát látni.

Jayden órák után Mr. Wilkinsonhoz indul, én pedig kicsit az udvarra, hogy kiszellõztessem a fejemet. Az ég szürke, esõre áll, hûvös szél fújdogál, a pólómban még fázom is. Ez se akadályoz meg abban, hogy egy kört tegyek, ki kell szellõztetnem a fejemet. Egyszerûen muszáj. Mégis, akaratlanul a nagy épület felé szegezem tekintetemet, arra, amerre Mr. Wilkinson irodája van. Vajon most… most…? Beleremegek az undorba, a gyomrom is buckázik egyet. Eddig nem érdekelt kivel-mi történik. Soha. Most mégis. Ijesztõ érzés, nyomasztó, s nehéz. Nagyon nehéz…

- Mit néz ennyire Gray? – összerezzenek a hangra, s ahogy végigfut a hideg a hátamon, meg se bírok mozdulni.

- Az iskolát – felelem halkan.

- Úgy érti az otthonát? – lép mellém Mr. Robinson. Oh drága gyomorgörcs, üdv újra.

- Úgy uram, úgy – hagyom rá, amit felvont szemöldökkel nyugtáz.

- Csak nem nemtörõdömséget fedezek fel magán?

- Dehogy uram! – vágom rá, míg szemem sarkából ránézek. – Csak fázom. Így jobban ér a szél.

- Fázik? Értem. Akkor menjen be, készüljön lassan a tanuláshoz. Lehet ebédnél nem látott, de csak azért, mert Mr. Wilkinson elcserélte velem a délutáni tanulást. Ötlet miért? – kérdezi gúnyos mosollyal, s mielõtt leeshetne még hozzá teszi. – Ne késsen, különben súlyos következménye lesz.

S csak úgy otthagy, míg az összes gondolatom egymásba gabalyodva kezd el húzni a mélybe. Elcserélték, miért cserélték? Hisz… atyaég. Jayden! Az a szemét. Az a két szemét. Az összes szemét! Esik le végül mire is értette. Mr. Wilkinsonnak be kellett valamikor avatnia, a sebek pedig nyomós indokok voltak egy elbeszélgetésre. Luis csak okot adott neki, s még arra is volt mersze, hogy Mr. Robinsonnal alkudjon. Õ pedig persze, hogy belement. Szemmel tud tartani, fõleg ha Jayden visszaér. Ha visszaér…

Visszasietek a hálóterembe, majd átellenõrzöm kétszer is, hogy minden benne van e a táskámban. Még bõven van idõm indulásig, de a gyomrom görcsben van. Leülök az ágy szélére, s onnan figyelem az ablakon keresztül a sötét felhõket. Jönnek s mennek, szabadabban mint bárki. Milyen lehetne? Szabadnak lenni. Újra. Az eget hasítani, nem törõdni senkivel és semmivel. Apa azt mondta, csodás érzés repülni, biztos igaza volt. Neki mindig igaza volt. Mindig.

Felcsuklok, majd nagyot nyelek. Nem gyengülhetek el, mi ütött belém? Össze kell magamat szednem. Az ostoba gondolatok nem fognak kihúzni semmibõl. Túl kell élnem, hogy legalább annyira legyek szabad, mint a lopások elõtt. Eddig is egyedül csináltam mindent, rengeteg példáját láttam már annak mivel jár az, ha összeállnak. Több ember, több ostoba gondolat, nagyobb rizikó a Fehér Házba való jegyváltásra. Engem nem fognak tüdõgyulladással elkönyvelni, s hátul elásni. Engem nem!

Eme elhatározással indulok hát el a könyvtárba, vállamon a táskámmal. Csak ez lebeg a szemeim elõtt, én, odakint, szabadon. Végre farmerben, sállal a nyakam körül, foltok nélkül. Csak megyek, gondolkodás nélkül veszem be a kanyarokat, tudom merre kell menni, elégszer tettem már meg hozzá az utat. A terv egyszerû: bemegyek, leülök egy majdnem teli sorba, elõveszem a cuccaimat és tanulok, akár egy kisangyal. Nincs sok hátra, lassan ki kell engedniük, meg kell javulnom, ki fogok innen jutni…

- Gilbert! – csendül a nevem végig a folyosón, amire megtorpanok. Jayden lenne az? Éppen hogy csak hátralesek a vállam felett s megpillantom a fiút. Nem, nem szabad Gilbert. Itt fog tartani, örökre. Mr. Robinson gondoskodik róla, hisz ez már az otthonod. Csendül egy hangocska a fejemben. Nem akarok maradni, ez nem az otthonom… Elkapom a fejemet s még gyorsabb léptekkel sietek tovább.

- Gilbert? – szól utánam, de a hangja minta ködfátyolon hantolna át, alig hallom. Csak kántálom magamban mit kell tennem, hogy szabad lehessek végre.  Jayden nem adja fel, azonban én is hajthatatlan vagyok. Meg kell értenie, nem bírok tovább itt lenni, nem kényszeríthet arra, hogy kockáztassak, lassan megõrülök itt. Nem akarok itt meghalni, nem akarom, hogy szíjat hasítsanak a hátamból, hogy annyira elverjenek, hogy dadogjak, mint az a fiú pár hónapja. Nem akarom, hogy leborotválják a hajamat, utolsó figyelmeztetésként, majd átrángassanak a hosszú ösvényen a kis, fehérre meszelt házhoz. Bezárnák az ajtót, elzárnának a külvilágtól, majd az élettõl.

Nem akarok meghalni. Még nem. Itt nem.

Belépek a könyvtárba, Mr. Robinson pedig alaposan végigmér. Köszönésképpen biccentek egy aprót, mire felvont szemöldökkel figyeli, ahogy odasietek egy asztalhoz, ahol már csak egy hely van. Hallom az utánam érkezõ csörtetését, azt, ahogy megtorpan. Ég a tarkóm, engem néz, de én csak az elõvett füzetemet tanulmányozom. Nem nézek arra, sõt, semerre. A tanulásra kell koncentrálnom, a jó magaviseletre, engedelmességre s mindezek felett érdeklõdést kell mutatnom. Ha azt mondák a Pokol az otthonom, lelkesen kell helyeselnem. Nincs más választásom.

Mr. Robinson sokszor áll felettem, én pedig ököl nagyságúra összement gyomorral, gombóccal a torkomban írok tovább. Félek tõle, ahogy megcsap a jellegzetes illata még az üres gyomrom is összeszorul, de úgy, hogy egy pillanatra megijedek, hogy elhányom magam. Mit kell még átélnem azért, hogy aláírja a távozási papíromat? Mit fog tõlem kérni, mit akar majd…?

Szerencsére nem kell ezen tovább törnöm a fejemet, ugyanis utasít minket Mr. Robinson, hogy pakoljunk, idõ van. Gyorsan cselekszem, sietek az almásládához, kikapok egyet találomra. Szúr a gyomorszájam, pezseg a savam, marja a torkomat. Nagyokat nyelek, hol jobb tõle, hol pedig csak rosszabb.

- Gilbert! – Beleremeg a gyomrom Jayden hangjába. Ha megállok, vége van a menetnek. Nem elég, hogy takaríthatok, elvernek és még MR. Robinson is számon kér… Nem. Sajnálom Jayden, nem. Old meg most egyedül.

Sietek a szobánk felé, de már annyira gyötör a hányinger, hogy egyenesen a mosdóba szaladok, hanyagul beletûröm az almát a táskába, majd bevágódom az egyik vécécsésze felé. Nincs semmi a gyomromban, csak sav meg epe. Csak görnyedek és kínlódok, nem jön semmi, mégse marad abba… Akár csak az iskola.

Kínomban felnevetek, igen, közben… ott küszködve, remegõ gyomorral, levetõdve a koszos padlóra. Pár könnycsepp csordul le a szemem sarkából az államig, keveredve a nyálammal.

Gilbert Gray. Itt fogsz megdögleni.

Nem tudom mennyi idõ telik el, míg elmúlik az inger, s képes vagyok a remegõ térdeimen megállni. Elbotorkálok a mosdókagylóig majd kimosom a számat, gurgulázok. Pár korty vizet is lenyelek, s ha már ott vagyok az arcomat is megmosom. Visszasétálok a szobámba, lepakolok, várok egy kicsit, majd elmegyek tusolni. Kikapcsolom az agyamat, nem gondolok semmire, túlhergeltem magamat s megvolt az eredménye. Mindent rutinosan teszek, másnapra is kikészítem a ruhámat s a könyveket is kicserélem a táskámban a jókra. A biológiára összeszorul a torkom, amilyen gyorsan csak tudom süllyesztem a táska mélyére.

Ekkor nyílik ki az ajtó, én pedig ijedten kapom fel a fejemet. Mr. Robinsont várom, de helyette egy szörnyen sápadt és üres tekintetû Jayden lép be rajta. Ha ez nem elég, kiszúrom mögötte Mr. Wilkinsont. Ott áll a válla felett, arcán a szokásos kifejezés, amitõl az ember hátán végigfut az undor. Nem bírok se rá, se az elõtte álló fiúra nézni. Biztosan beavatta. Látom Jaydenen. Megtört. Tényleg megtört.

Odasietek az ágyhoz, majd mintha minden a legnagyobb rendben lenne bebújok a takaró alá s a fal felé fordulok. Rendben kell lennie, ha nem érzem úgy, akkor is. Minden porcikámmal arra koncentrálok, hogy ez így is maradjon. Ha beleütöm az orromat Jayden és Mr. Wilkinson ügyébe, az utóbbi panaszt fog tenni a felügyelõmnél. Egész nap felettem állt, tudom, hogy azt is figyelte, hogy engedek a késztetésnek, hogy hátranézzek.

Nagyot puffan a táska a földön, ruha surran újra s újra a bõrön, én pedig kitartóan bámulom a sötétben a falat. Hallom, hogy szipog, egyre hangosabban. Recseg az ágy, biztosan lefekszik. Mocorog kicsit az ágyban, majd hirtelen csukló hangot hallat s belekezd. Becsukom a szememet, s próbálok minél hamarabb elaludni, vagy másra koncentrálni. Sír? Zokog. S nem apadnak el könnyei, azt hiszem most ad ki magából mindent. Mindent, amit csak lehet.

Én elsõ héten folyamatosan álomba sírtam magamat. Anyát hibáztattam, mert hagyta idáig elfajulni a dolgokat, hogy elvigyenek, hogy itt tartsanak... A második nap alig tudtam nyitva tartani a szemeimet, úgy bedagadtak. Vajon Jayden hibáztat valakit? Nem. Kétlem. Õ nem olyan, õ nem másban keresi a hibát. Nem olyan, mint én.

Kényelmetlenül kezdem el érezni magamat a bõrömben, s hiába terveztem nem rég el, hogy meg se moccanok, muszáj a hátamra gördülnöm. Nyitott szemekkel nézem a plafont, s mielõtt oldalra fordulnék, hogy megnézzem Jaydent miért hagyta abba a sírást, újra rákezd, talán még hangosabban, mint elõtte.

Nem fogok érte semmit tenni. Értem se tett semmit. Ki kell jutnom. Nincs sok idõm hátra, ki kell engedniük, meg kell változnom. Ismételgetem magamban újra s újra, s a zokogás mellett is érzem, hogy lassan hatalmába kerít az álom. Mielõtt azonban végleg bekebelezne a boldog sötétség, egy egyenruhás alak térdel elõttem, fogja a kezeimet s szélesen mosolyog rám. Szemeiben szeretet csillog, orcáján mosolygödröcskékkel kezd bele kellemes, mély s ami mindennél fontosabb megnyugtató hangján.

- Ugye jó fiú leszel Gilbert? Az én kedvemért. Mond utánam: Apáért jó fiú leszek, ígérem!

Apáért jó fiú leszek… Ígérem.

 ~*~¤~*~

Nyugtalan álomból kelek, szörnyen nehéz mellkassal. Olyan mintha elaludtam volna, minden mozdulatnál fáj, szúr. Jayden hamarabb kel ki az ágyból mint én, s ahogy ránézek, azt hiszem megvilágosodom. Bûntudat. Ezzel keltem, ezért fáj a mellkasom, a szívemen ül a kis szörnyeteg s minden egyes haszontalan mozdulatomkor tût szúr bele. Tûpárnát varázsol a húscafatból, s élvezi.

Lassan kezdek el szedelõzködni, felkelek s átveszem a ruhámat. Én már elõzõ este bepakoltam, de így is késõbb leszek kész, mint általában. Minden olyan nehezen megy, s mikor végül elkészülök s meg is ágyazom, csak állok ott és figyelem a pakoló Jaydent. Nem szól, nem csinál semmit. Gyanús. Ijesztõ. Új. Nem szeretem egyiket se.

- Minden rendben, Jayden? – csúszik ki a számon a kérdés, amirõl én magam tudom, hogy annyira ostoba és felesleges, mint nyáron a kötött pulóver sállal s kesztyûvel. Azonban nem bírok elsiklani a lényét körülvevõ furcsa aurán.

- Persze – vágja rá, mintha így lenne egyfajta szórakozottsággal–, miért ne lenne? – Nem néz rám közben, én pedig csak hümmögök egyet. Nem szólalok meg, figyelem a hátát, hátha mégis meggondolná magát s mond végre valamit, de nem így esik.

- Mehetünk mosakodni?

- Menj csak, megleszek egyedül is – intézi el egy vállrándítással. Eszem ágában sincs elmenni, nem tetszik a viselkedése, egyáltalán nem. Figyelem, ahogy az utolsó kikészített füzetet is a táskájába süllyeszti, s fél szemmel felém néz itt vagyok e még. Határozottan, s itt is leszek, nem hagyom egyedül, rossz elõérzetem van. Csakis akkor indulok el, mikor õ, s le nem veszem róla a szememet.

A fürdõben is figyelem, ahogy ismerõsen ismeretlen mozdulatokkal mossa magát. Akár csak én tegnap. Siklik át a gondolat a fejemen, s inkább megmosom az arcomat. Dörzsöli a bõrét a vízzel, ahogy csak tudja, ahogy én is tettem. Le kell mosni a szagot, az érzést, mindent, ami ráragadt a tegnapi nap folyamán.  Végül megtörlöm az arcomat, s arrébb sétálok, hogy másnak is legyen helye. Nem megyek sehova, az ajtóban állok s várok Jaydenre.

Azonban mikor végez nemes egyszerûséggel, mintha ott se lennék, elsétál mellettem. Nem, ez nem így mûködik, nem mûködhet így, õ egyedül nem fogja kibírni, bekebelezi minden s mindenki. A keze után kapok, mire kénytelen megállni.

- Jayden! – szólok rá, s tudom hogy hallotta ebbõl az egy szóból az ezernyi kérdést is. Miért szalad így, mi ütött belé, mit hisz, mit remél…

- Figyelj - kezdi egy nagy sóhaj után -, Gilbert, nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, mi van velem, oké? – néz fel rám, egyenesen a szemeimbe.

- Jayden, mi... – veszek egy nagy levegõt, hogy belekezdjek, azonban gyorsan félbeszakít.

- Nézd, nagyon hálás vagyok neked azért, amiért segítettél nekem az elsõ napokban. Ha valaha bármire is szükséged lenne, amiben segíteni tudok neked, hálám jeléül minden további nélkül meg is fogom azt tenni, de felesleges továbbra is úgy tenned, mintha érdekelne az itteni sorsom. – A fejrázása csak tetõzi az egész helyzetet.

Nem értem mire fel, miért, hogyan… nem értek semmit. Elõzõ nap még nem akart rólam lekopni, szerintem még pisilés közben is fogta volna a kezemet, ha megengedem neki. Erre, itt áll elõttem, s úgy tesz mintha mindenhez értene s minden értene. Mintha én soha nem is foglalkoztam volna vele. Tudja mit kockáztattam? Tudja, sejti, hogy nem régiben miatta zártak be? Szerinte ez mi, ha nem érdeklõdés?!

- Mirõl beszélsz? – Csak ennyire telik tõlem, a döbbenet annyira lefagyaszt. Értem minden szavát, de az egészet nem.

- Nem kell tovább játszanod ezt a szerepet, Gilbert. Nem tudom, miért csinálod ezt, csak sejtem, hogy attól félsz, hogy majd össze fogok törni, netalántán hülyeséget csinálok és megpróbálok megszökni vagy öngyilkos leszek... De tudod mit? Nem fogok összetörni, akármit is csinálsz te, vagy a felügyelõk, vagy bárki más. Ki fogok tartani, méghozzá az öcsémért, mert õ hazavár, és engem vár haza, nem önmagam árnyékát. Miatta fogok túlélni itt, bármi történjék is, szóval nyugodtan alhatsz éjszaka, nem fogok hülyeséget csinálni és megleszek magam is, nem kell tovább játszanod a gardedámot.

Az öngyilkosságnál azt hiszem megrándul a szemem, nem egyszer gondoltam már rá, hogy megteszi. Igen, benne volt a pakliban, hogy azért is hagytam, hogy körülöttem legyeskedjen, mert nem volt kedvem egy újabb szerencsétlent nézni, ahogy hordágyon viszik ki az épületbõl. Azonban a feltételezés, hogy színészkedem… épp ez az. Soha nem ment, hányszor is vertek el amiatt, mert egy kis érdeklõdést se tudtam magamra erõltetni? Sokszor. Ha bele tudna nézni az aktámban, minden második szó a nemtörõdöm lenne. Hisz az vagyok, így élek túl.

Nem tudok semmit sem mondani, minden hirtelen és váratlanul ér, sõt, talán kicsit fáj is, hogy ilyet feltételez rólam. Zsebtolvaj vagyok, könyörgöm, nem kétszínû. Jayden pedig mintha jól végezte volna dolgát, zsebre vágja a kezeit s elindul a folyosón. Mindennek látom, csak magabiztosnak nem. Ahogy ez átfut a fejemen, megtorpan, majd visszafordul s szó nélkül odalép hozzám. Már várom a csattanót, az igazi szaftos kiosztást, de ehelyett a kezembe nyom valamit.

- Ezeket neked szereztem tegnap – jegyzi meg, míg ujjaimat a kapott dologra hajtja. Nyitnám a számat, hogy ez mi s mire fel, de otthagy, végleg. Nem fordul vissza, csak szedi a lábait az étkezõ felé.

Szemöldökömet ráncolva nyitom kissé szét a kezemet, s amit az ujjaim között felfedezek okot ad arra, hogy gyorsan újra összezárjam. Csokoládé. De honnan…? A válasz gyorsan s kegyetlenül hasít végig az elmémen. Égeti a tenyeremet, így a zsebembe süllyesztem kezemet. Amilyen csábító volt az elsõ pillanatban, olyan gusztustalan maszlaggá vált hirtelenjében. Remegõsen veszek egy nagy levegõt, majd bent tartom. Minden a túlélésrõl szól, azt hiszem. 

Semmilyen felesleges szó vagy beszéd nem hagyja el Jayden száját aznap. Nem ül mellém. Kerül. Csendben van, magába burkolózva vonul a tömeggel, ebédnél se tisztel meg a társaságával. Tanuláskor egy üres asztalhoz ül, s akár csak én tegnap, arra koncentrál. Este hamarabb elmegy zuhanyozni, mint én, mintha nem érdekelné, hogy akár verés is lehet belõle. Az ajkamat rágva ülök az ágy végében, de nem sokáig. Hamar felpattanok s fel-alá járkálok a kis szobában. A csokoládét el kell dugnom. Fontos szerepe lehet még… Egy kis gondolkodás után a szekrény mögötti repedésbe rejtem el. Ezután mintha semmi sem történt volna bepakolom a könyveimet, majd újra leülök. Ez sem tart sokáig, most a fürdéshez készülõdök elõ.

Végül azon kapom magam, hogy a kilincsért nyúlok, s indulnék utána. Hirtelen ér a felismerés, hogy szeretném tudni mi van vele, hogy él e még, nem verik épp péppé. Heves fejrázás közepette araszolok vissza az ágyamhoz s ülök le rá újra. Nem, nem szabad. Kockáztatok. Ha újabb évet kell lehúznom, végem van. Nem hinném, hogy kibírom, így is a végét járom. Egyre jobban érzem, hogy vannak olyan pillanatok, amik… amiknek nem kéne. Apa nem ilyennek nevelt. Nem ilyennek akart. Anya se… Legalábbis azt hiszem.

Magam elé meredek s figyelem a padló repedéseit. Anya felõl nem hallottam mióta bekerültem. Második héten küldött nekem egy levelet, amit annyira adtak oda, hogy elolvassam. Sõt. Igazából Mr. Robinson olvasta fel nekem, amit soha nem felejtek el. El kéne pedig, minden mással. Csak kerüljek ki innen. Még azt is elfelejtem hogy kell kizsebelni valakit!

Nyílik az ajtó, Jayden lép be rajta vizes hajjal, pizsamában. Gyorsan végigmérem, az aznapi viselkedéséhez képest nincs komolyabb változás, esetleg mintha nyugodtabbnak látszana. Szóval nem kötöttek bele, nem verték meg s nem úszik a lefolyóban egy foga sem. Ez azért megnyugtató. Nagyot sóhajtva állok fel, majd minden további szó nélkül indulok el én is zuhanyozni. Kevesebben vannak, a víz azonban még csak hidegnek és nem jéghidegnek mondható. Gyorsan letusolok, majd fürgén visszasietek a szobába, hogy még átfagyás elõtt bemászhassak az ágyba. Hallgatom egy kicsit Jayden egyenletes szuszogását. Félálomba jövök csak rá, hogy tetette. Zokogásra leszek figyelmes, de ahelyett hogy elnyomna az álom, csendben hallgatom. Meg se mozdulok a takaró alatt, félek hogy felfedezi, vagy hogy a meleg kiszökik.

Ahogy csendesedik a fiú, úgy kezd el engem is az álom magával ragadni. Jayden elalszik, s vele együtt én is.

  ~*~¤~*~

Minden úgy telik, mint elõzõ nap. Talán annyi a változás, hogy Jayden még jobban magába zárkózik. Nem tetszik ez nekem, soha nem jó jel, ezt magamról is jól tudom. Bár ki tudja. Lehet csak megfogadta a tanácsomat, amit még az elsõ nap adtam neki: így nem lesz kit elfelejtenie a felügyelõjén kívül. Nekem is jobb lenne így tennem, hisz addig is remekül ment. Elég volt a saját bajom, Jaydennek is bõven elég lesz a sajátja. Így lesz a legjobb.

Legalábbis egészen egy péntek délutánig így gondolom, mikor felolvassák az ebédidõ alatt a hétvégi konyhai és mosodai asszisztensek nevét, egyben. Ez bizony két féle dolgot jelent: valakinek megkönnyebbülés, hogy nem kell fát vágnia, vagy az álaltokra vigyáznia, másnak viszont büntetés. Hisz hol máshol van legjobban szem elõtt, mint a konyhán? Családnév szerinti sorrendbe mennek, s mikor meghallom a nevemet, nem is tudom mit érezzek. Egyedül ülök, nem messze Jaydentõl, akinek szint úgy felkerült a neve a listára. Kissé tanácstalanul pislant hátra rám, aztán megmakacsolva magát újra elõre néz. Igen, mostanában próbál a legkevesebb kontaktusba lépni velem, még ha le is rí róla, hogy elveszett, kétségbeesett és segítségre szorul. 

Aztán felcsendül egy név. Luis Whitney, vagyis Luis, a tetû. Még nekem sincs kedvem azzal a hatalmas állattal egy légtérben tartózkodni, azonban Jaydennek még tartania is kéne tõle. Ahogy hátrafordul s egyenesen rám néz, tudom, hogy ez így is van. Fél tõle. Emlékszik még az üdvözlõ ökölre, ami miatt még közelebb tudhatta a felügyelõ tanárját magához. Mélyen a szemébe nézek, se nem pislogok, se nem mozdulok, ahogy õ sem.

- Irány vissza az órákra, délután gyülekezõ a szokott helyeken! Az ebédlõi és mosodai segédek fürdés elõtt jelenjenek meg elutasításért nálam. Aki késik, tudja mi jár neki – kiáltja Mr. Murphy, hogy mindenki hallja. Ahogy megfordul s elindul a dolgára, mindenki szedelõzködni kezdj, hogy beérjen a következõ órára. Nagy a sor, mindannyian hamar le akarjuk rakni a tálcánkat. Csak reménykedem, hogy nem lesz belõle verekedés, az egyáltalán nem hiányzik se nekem, se másnak. Lépésrõl-lépésre araszolok a pult felé, kezemben a tálcámmal, melyen minden üres: a tányér, a pohár.

Ahogy rácsúsztatom a pultra s elfordulok, kiszúrom Jaydent. Lassan lépdelek tovább, nem értem miért olyan feszültek a vonásait, s ha lehet még sápadtabb, mint általában. Már éppen fordítanám el a fejemet, mikor feltûnik egy elégedetten vigyorgó, gusztustalan tetû feje. Pár ember választja el a szobatársamtól, s mérget mernék venni arra, hogy beszólt neki valamit.

Oldalról meglöknek, így inkább elõre fordulok, nehogy a következõ már ütés legyen. Lassan sétálok, aminek eredményeként félúton Jayden be is ér. Szerintem fel se tûnök neki, úgy szalad a terem felé. Megindulok utána, tudni akarom, mit mondott neki Luis. Valamiért zavar, hogy rászállt a behemót, hisz ez olyan, mintha az elefánt és a hangya akarna verekedni. Nem sokkal a terem elõtt sikerül is elkapnom a rémült srác kezét.

- Engedj el! - Rögtön pördül, szerintem már reflexbõl szeretne megütni, de a másik kezét is sikerült elkapnom. Az arcomba néz, felismer, szépen lassan leesik neki ki is áll vele szemben. Elengedi magát, izmai nem feszülnek már támadásra készen, így elengedem.

- Mit szeretnél, Gilbert? – kérdezi, mire én hümmögök egyet. Szóval igazam volt, Luis megfenyegette. Mennyire kiismerhetõ! Nem is tudom, hogy ennek örülnöm kéne e.

- Mit mondott Luis? – válaszolok egy kérdéssel, mire Jayden felsóhajt.

- Nem mindegy? Úgyse érdekel az téged – feleli, majd minden további szó nélkül hátat is fordít nekem, majd az elõzõhöz képest sokkal nyugodtabb tempóban lépdel tovább a teremig. Nagyot sóhajtva állok ott még egy kicsit, majd végül én is megindulok. Azt hiszem végleg aláástam magamat nála.

- Miért kérdeztem, ha nem érdekel? – morgom végül az orrom alatt.

 Az õ érdekében is remélem, hogy a két év nála igenis annyi lesz, s hogy kibírja. Túléli. Gyógyszert lopott, az öccsének. Biztos nagyon beteg lehet akkor, ha ez a csupa jóindulat és tisztesség hajlandó volt kockáztatni érte.  Biztos jó a kapcsolatuk is. Megviselheti õket, hogy így külön vannak olyanért, amit kényszer szült. S vajon mi lenne a kis öcsivel, ha Jayden feladná? Biztos neki is ezen jár a feje. Reméljük elég erõt is ad neki.

- Gray, micsoda szerencséje van! – szól utánam valaki, amikor belépek az ajtón. Mikor visszanézek, a matek tanárunk áll ott. – Épp elõttem ment be, így nem büntetem be. Most azonban siessen a helyére! – Nem felelek, csak helyeslõen bólintok, hogy megértettem. Kétszer sem kell utasítani, sietõsen helyet foglalok az egyik üres padban. Jayden bõven mögöttem ül, órán párszor hátra nézek rá, de úgy tûnik a füzete jobban leköti. Lehet én is jobban járnék, ha hozzá hasonlóan lelkesen jegyzetelnék.

Ahogy lemennek az órák, s mi szabadidõt kapunk, rögtön meglátogatom az udvart, hogy kiszellõztessem a fejemet. Átgondolok mindent, ami történt s aminek történnie kellett volna. Újra megbánom a régi döntéseimet, hogy milyen bandába keveredtem, hogy loptam, zsebtolvajnak álltam, s hogy lebuktam. Végül ugyan oda lyukadok ki: megtörtént, nincs mit tenni. Túl kell élnem, hogy jóvátehessem. Ugyanis, amit most csinálok minden, csak nem jóvá tevés.

  ~*~¤~*~

Szombat reggel még korábban vernek fel minket, mint hétköznap. Elõzõ délután sok mindent nem mondott el Mr. Murphy, csakis azt, hogy mikor s hol kell lennünk. Maroknyi csapat ember marad csak az épületben, akiknek a személyzetet és a többi, keményebb munkát végzõ diákot is el kell látniuk élelemmel. Nos, arról ne is essék szó, hogy hétvégén mosunk. A konyhai beosztottak közül kiválasztanak pár szerencsést, aki a temérdek mosatlan ruhát pakolgathatja.

 Nem szeretek az iskolában maradni, ugyanis itt mindent jobban szemmel tartanak a konyhások. Terepen – mi csak így hívjuk, sokkal jobb fényben tünteti fel az egészet – sokkal nagyobb a szabadság. A tanárok nem tudnak mindenhol ott lenni, se a farm gazdája, vagy a favágótelep munkásai. Igaz a koszt nem a legjobb, keveset is kapunk, ott is kell aludni, de mégis jobban szeretem. Már ha ezt lehet szeretni.

Rutinosan húzom magamra a nadrágomat, míg Jayden nagyokat szuszogva próbál magához térni az ágy szélén ülve. Elõzõ éjjel nem hallottam pityeregni, de az igazsághoz tartozik, hogy hamar el is aludtam. A fiúból még kinézem azt is, hogy az újdonság s a fenyegetés miatt alig tudott aludni. Az ingem után nyúlok, de megállok a mozdulatban s felé nézek.

- Nem készülõdsz, Jayden? – kérdezem, mire õ lassan felém fordul s fáradt tekintettel végigmér. Megakad a tekintete pár lila, sárga és ezerszínû foltomon, majd végül a szemeimbe néz.

- De – feleli halkan, majd feláll az ágyról s a szekrényéhez lép. Én is folytatom az öltözést, gyorsan magamra kapom az inget, eligazgatom, gondosan belegyûröm a nadrágba. Harapnak érte, ha nem így tesz az ember. Jayden hamar magára kapkodja a ruháit, s szóra sem méltatva indul el a konyha felé. Nagyot sóhajtva indulok meg utána, s jobbnak látom, ha nem mondok semmit se. Csakis egy fél lépéssel maradok le mögötte, s zsebre vágott kezekkel teszem meg az utat.

Próbálom kiszámolni, vajon hova kerülhetek. A konyhába, vagy a mosodába fognak beosztani? Remélem, hogy nem az utóbbi, azt utálom a legjobban. Eme gondolatokkal lépek be az ajtón, ami a gyülekezõhelynek megjelölt konyhába vezet. A fele csapat már ott van, legtöbbjük a nehéz fizikai munkára nem alkalmasok szerény táborát erõsíti. Jayden, Luis és én… nos, több mint valószínû, hogy megfigyelés alatt állunk. Ez hiányzott már csak.

- Gray, maga a konyhában lesz – néz rám Murphy a kocsonyásan lógó szemeivel, míg fejével int, hogy vonuljak a nagyobb csoporthoz. Furcsállom, hogy nem Jaydennek mondta meg elõbb a helyét, vagy hogy egyáltalán nem is mondott neki semmit se. Vetek egy pillantást a fiúra, aki meredten áll az ajtó mellett, majd egy mély levegõt véve a helyemre sétálok.

- Marc… M… - néz a listájára Murphy, míg próbálja a francia nevet kiejteni. – Marceaux – böki ki végül teljes más kiejtéssel, mint kéne, de Jayden mindenféle kijavítás nélkül elõrébb lép. A férfi nyitná a száját, de akkor lép be Luis is. – Whitney! Örülök, hogy méltóztatott megjelenni. Nehezen talált el egyedül a csatlósai nélkül? Remélem szenved. Ha nem, akkor fog. Te ott – mutat Jaydenre, nem próbálja újra kiköpdösni a vezetéknevét – és Whitney, a mosodába.

Hatalmas nagy szemekkel nézem õket. Jayden lefehéredik, Luis arcára pedig egy undorítóan elégedett vigyor ül ki. Ezt õk sem gondolhatják komolyan! Mégis melyik marha állította össze a listát?

- Mr. Murphy… - lépek elõre, aztán mikor felém fordul az említett, fejét kicsit lehajtva, s az orrán kissé lecsúszott szemüveg fölött néz rám, rögtön elfelejtek panaszkodni. – Nagyon szeretnék már dolgozni – nyögöm ki, mire mosoly kúszik az ajkaira.

- Ezt jó hallani, Gray. Ettõl azonban nem kap piros pontot a neve mellé még. Ahhoz ténylegesen dolgoznia kell! Nos, mindenki munkára. Konyhások oda – mutat az asztalok felé, ahol a kosarakban sorakoznak a hozzávalók. – A mosodai angyalkák pedig amarra – mutat a konyhából nyíló ajtóra, ahol egy rövid folyosó végén egy nagy mosókonyha van. – A tanárokét is ki kell ám mosni, szóval kérek két embert, aki összeszedi az õ szennyeseiket is. Nézzük csak… Whitney, maga remek lesz cipekedni. Az újoncot is vigye magával. – Ez Jayden!

- Mr. Murphy! – szólok oda, mire az említett kifújja a levegõt s lassan felém fordul.

- Igen, Gray?

- Én… - pislogok. – Szóval nekem nem jutott kötény, Mr. Murphy. Dolgozhatok anélkül is, vagy menjek el valakivel a mosodába gyorsan? – hadarom, mire a férfi az állat vakarva végigmér.

- Mindjárt hozok egyet, ne aggódj. Csak többet ne szakíts félbe, mert fekete pontot fogsz kapni! – Páran erre rám néznek, én pedig bólintok, miszerint megértettem. Fekete pont, vagyis verés. Piros pont, vagyis extra adag étel. Aztán lehet Luis neve mellé egy J.M monogram került, míg Jaydenéhez egy L.W. Szemetek.

Lassan telik a nap. Egész nap krumplit és répát pucolok, sokat nem pocsékolhatok, pedig a kolompér között sok a feketefoltos. Reggelire kapunk egy bögre tejet egy kis sós, szárazsüteménnyel, amit annak hívnak, de köze sincs hozzá. Nem szabad elhagynunk a helyünket, pedig engem nagyon is érdekel mi folyik pár méterrel arrébb a mosókonyhában. Az ottaniakat egészen ebédig nem látom. Akkor ülünk össze a levest s a száraz kenyeret majd az agyonfõtt rizst a párolt répával és káposztával elfogyasztani. Úgy helyezkedem, hogy rálássak a késõbb befutó mosodaiakra.

Jayden borzos, falfehér, de él. Luis rögtön mellé ül, nem hagyja még enni sem. Mikor épp nem figyel oda egy konyhás se, a lehetõ legnyugodtabban cseréli ki az üres tányérját Jayden telijével. Sokat látok ilyet, hogy a tetvek rászállnak a gyengébbekre. Soha nem érdekelt… ez mégis más. Ahogy mérgemben magamba kanalazok mindent, egy terv fogalmazódik meg a fejemben. Egy terv, amivel átbukhatok a Fehér Ház küszöbén, vagy ha ügyes vagyok Luist buktatom át. Természetesen az utóbbiban reménykedem, hisz az a cél. Nem bírom tovább azt a vérszívót.

Luis párszor betévedt a konyhába botva csinált indokokkal, aminek a vége az, hogy valami apróság mindig a mély zsebében landol. Ha végzünk, minket a konyhában átnéznek, de õket nem olyan alaposan. Senki nem lop mosószappant. Emellett biztos vagyok benne, hogy ami a zsebében végzi, hamarosan a gyomrában köt ki. Egészen fürdésig dolgozunk. A konyhának mennie kell, a kint szenvedõnknek is jár étel. A konyhások természetesen a jobb alapanyagokból finomabb fogásokat csinálnak a felügyelõinknek. Ezért is utálok ott lenni; az illatok bántják a disznókoszthoz szokott gyomromat.

Fáradtan hajtom össze a koszos kötényemet, s rakom a többihez, hogy másnap újra felvegyek egyet. Mindenki csendben indul el a szobája felé, hogy összeszedje a fürdéshez szükséges dolgokat. Révén, hogy kevesebben vagyunk, ilyenkor a meleg víz nem csak álom. Ahogy kiszúrom a jellegzetes szõkés-vöröses hajkoronát, odasietek.

- Ma meleg vízben fürödhetünk – suttogom oda neki. – Vagyis a jéghideghez képest.

- Aha… - feleli halkan. – Az jó lesz. Fázom. – Nem tudom mit mondjak erre, végül csak hümmögök egyet rossz szokásomhoz híven. Nem fest túl jól. Tényleg nem. Egészen a szobáig be tudom fogni, ott azonban pakolászás közben megállok, s komolyan felé fordulok.

- Jayden. Csinált veled valamit Luis? – kérdezek rá nyíltan, mire az említett megáll egy pillanatra a mozdulatban.

- Nem. Nem csinált velem semmit – feleli.

- Akkor sem, mikor a tanárok szennyeseit szedtétek össze? – faggatom tovább, mire õ nagyot sóhajtva a mellkasához szorítja a fürdéshez szükséges dolgait.

- Mr. Murphy kísért minket, Gilbert. Holnapra megmaradt a tanárok másik fele pontosan emiatt. Sokat kellett járkálnunk, eltelt az idõ. Fáradt vagyok és… szeretnék végre nem jégcsapként az ágyba bújni, ha ez tényleg lehetséges.

- Mehetünk – felelem, míg gyorsan egy alsónadrágért nyúlok. – Siessünk, s feküdjünk le aludni. – Nem kapok választ.

A víz kellemesnek mondható, mégis gyorsan mossuk magunkat. Hisz ha a meleg elszökik, oda az idill. Érzem, hogy Jayden próbál kicsit egyedül maradni, de valahogy nem szeretném ezt az igényét kielégíteni. Túl sok minden történt mostanában, s olyan furcsán csillognak a szemei. Vagyis… már nem csillognak. Elsõ pár nap még rengeteg érzelem sûrûsödött beléjük, azonban ezeknek már nyoma veszett. Nála is elkezdõdött.

~*~¤~*~

Reggel kezdõdik minden elölrõl, annyi különbséggel, hogy most nem várom meg Jaydent. Sietõsen megmosakodom, s mikor õ belép, visszasietek a szobába. Tudom jól, hová rejtettem õket, mégis hevesen ver a szívem mikor elõveszem õket. Befelé senkit nem ellenõriznek. Hisz ki vinne be bármit is? Jayden pedig azt mondta, hogy nem szedték még össze minden tanár szennyesét, akad valami remény. Emellett, ha ezek elõkerülnek, senki nem fogja átgondolni honnan vannak. Senki.

Épp sikerül a zsebembe mélyeszteni, mikor a szobatársam benyit az ajtón. Hiába érzem magam tetten ért kisfiúnak, arcomra nem ül ki. Ez remekül ment, s azt hiszem még menni is fog egy darabig. Zsebtolvajként a legkisebb feltûnés nélkül kellett odalopóznom a célszemélyhez, majd ugyan úgy távoznom.

Érzem magamon Jayden tekintetét, ahogy minden szó nélkül elindulok. Túl akarok rajta esni, égeti a zsebemet a tartalma. S azt hiszem… azt hiszem kicsit félek is. Annak idején soha nem féltem. Itt azonban alaposan megtanították, hogy mindennek következménye van. Büntetés. Verés. Esetleg rosszabb.

Rutinosan veszem fel az elõzõ nap összehajtott, koszos kötényt s kötöm meg a hátamnál. Ki kell várnom a megfelelõ pillanatot, fel kell rá készülnöm. Egyetlen esélyem lesz csak, s ha azt elrontom nem csak, hogy péppé ver a tetû, de a pótolhatatlan felügyelõtanárom is, a kedvenc nadrágszíjával. Azonban ha sikerül, akkor… akkor bele sem tudok gondolni abba, hogy milyen lesz egy szeméttel kevesebb helyen lenni.

- Gray! Hozzon vizet, s töltse fel ezeket itt ni – bök a fejével az egyik konyhásunk a hatalmas nagy edényekre. Hatalmas nagy szemekkel, halvány mosollyal az ajkamon szaladok oda a vödrökért.

- Igenis, értettem, sietek is! – szinte dalolom ezeket a szavakat, nem is csoda az értetlen tekintetek hada.

A mosókonyhánál van a csap, ahol a vödröket is meg tudom tölteni. A konyhaiak erre nem alkalmasak, rossz csapokat vettek a legutolsó alkalommal, mikor cserélték. Én kivételesen nem bánom, így belátást kaphatok abba, mi folyik amott. A nyakamat nyújtogatom mindvégig, több kört is tennem kell. Készül a leves, több száz fõre. Emellett még azt is tudom, hogy se Luis, se Jayden nincs még a mosodában, ahogy Mr. Murphy sem.

Ebéd után lesz az alkalmas pillanat. Érzem.

Annyira izgulok, hogy kínkeservesen tudom csak lenyomni a torkomon a falatokat. Jaydent és Luist figyelem szüntelenül, hisz a tetû újra rátapadt a szõkéjére. A gombóc a torkomban nõ, a félelemmel vegyes remény pedig úgy lüktet az ereimben, mintha mindig is ott lett volna, szüntelenül, erõtõl duzzadva. A lábaim is remegni kezdenek, ahogy a tálcámmal elindulok a konyhába.

- Gray, álljon be mosogatni! – Erõtlenül bólintok, pedig biza szétvet az erõ. Nagyot nyelve merítem bele a habos vízbe a mosatlanokat. Egy helyre az evõeszközök, másik helyre a tányérok, végül külön a tálcák. Minden további diák – vagy fogoly – odahozza hozzám a mosatlant.

Mikor meglátom Jaydent, próbálom vele felvenni a szemkontaktust, hátha sikerül valamiféle erõt adnom neki, de nem sikerül. Leszegett fejjel pakolja bele a helyes mosogatóba a dolgait, majd tovább is megy, Luis pedig követi. Hamar kikapom a kezemet a vízbõl s beletörlöm a kötényembe. A jobbomat a zsebembe mélyesztem, majd a kezembe veszem õket. Széles vigyorral a képén cammog felém, tudom, hogy nekem akar jönni. Én pedig nem fogom kikerülni.

Számolom a lépéseit, csak arra tudok koncentrálni, míg a jobbomat próbálom nem feltûnõ helyzetbe hozni. Szinte látom, ahogy direkt oldalra dõl, hogy vállát a vállamnak csaphassa. Ez legyen az utolsó élvezeted.

A hosszú évek alatti gyakorlatom nem tûnt el, bár eddig mindig ki kellett vennem valamit a másik zsebébõl. Most belecsempésztem, s azt hiszem ez még könnyebbé tette a dolgot. Még felszisszenni is elfelejtek fájdalmamban, annyira boldog vagyok a siker miatt.

- Whitney, haladjon az istenit neki, ne lökdösõdjön! – szól rá ingerülten Murphy, míg én a bal kezemmel megtámaszkodom a mosogató szélében. Sikerült. Sikerült. Fel se tûnt neki!

- Gray kezdte! – feleli az idiótája, mire én felvont szemöldökkel ránézek.

- Én? – mutatok magamra a legnagyobb felháborodással. A háttérben látom, hogy Jayden megáll pár többi mosodai segéddel. – Te jöttél nekem.

- Mit pattogsz, ha? – hördül fel. Tudtam, hogy nekem fog jönni. Vajon jó ötlet ilyen hamar lebuktatni? Nem lesz túl gyanús? Azonban késõ már ezen gondolkodni, ugyanis megindul felém, elõttem pedig lepereg minden reményem, hogy sérülés nélkül megúszom. Lendül az ökölbe szorított keze, s erõsen képen vág. Halk nyögéssel tántorodom meg, míg a fél arcomat elsõnek egyáltalán nem is érzem.

- Whitney! Gray! – csendül a nevünk, majd Luis hónalja alá nyúl egy-egy ember, ugyanis nem elégszik meg ennyivel. - Fogják le! – kiáltja Murphy, míg két erõsebb konyhás így is tesz.

- Had verjek be még egyet a hõs indiánnak, na! – röhögi, míg én remegõ kézzel simítok az ajkamra. Vérzik. Szerencse, hogy nem az orromat törte el. Mindig úgy vigyáztam rá.

- Álljunk csak meg egy szóra…! – rikkantja el magát Murphy, ami kizökkent az önsajnáltatásomból, s felidézi miért is tettem mindezt. Futó pillantást vetek a döbbenten álló Jaydenre, majd a földre kényszerített tetûre. Mr. Murphy rögtön nyúl a zsebéhez, Luis pedig dacosan néz rá. Persze, hisz azt hiszi, hogy nincs ott semmi. Azonban téved, kezeskedtem neki ajándékért. Egy kis turkálás után azonban a férfi arcára kiül egyfajta öröm, majd kihúzza a kezét.

- Remélem tudod, hogy ezzel – nyitja ki addig ökölbe szorított kezét Mr. Murphy, amin ott ül a két szem, drága csokoládé, amit csakis Mr. Wilkinsonnál lehet beszerezni – hatalmas nagy gondot aggattál a nyakadba, Whitney.

Falfehéredés, hebegés és habogás. Valamilyen szinten jól esik így látni azt a nagydarab állatot, aki erõszakon kívül soha nem ismert semmit sem. Kapni fog, bõven. Velem nem foglalkozik senki sem, mégis úgy érzem, hogy figyelnek. Nehezen szakítom el a tekintetemet a hevesen tiltakozó Luisról. Nem kell sokat tanakodnom ki tûntet ki a figyelmével: Jayden az. A mindent értõ szemei engem figyelnek.

Egy kissé, szinte alig érezhetõen, de mintha megremegne... Nem tudom mire vélni a dolgot, de aztán – még mindig nem szólva egy szót sem – egyszerûen távolabb lép tõlem, hogy kibújhasson az érintésem alól. Zavartan húzom vissza a kezem és fogom át a csuklómat a másik kezem ujjaival. Lehet, hogy ezt most nem kellett volna? Talán neki ez már túl személyes.

- Aludj... – veti oda.

Nehezen tudom kivenni, amit mond, mert a hangja furcsán rekedt és még mindig nem néz rám, de mire kibetûzöm azt az egyetlen szót, õ már hosszú lépteivel úton is van az ágya felé. Tanácstalanul és még mindig zavartan fordulok utána. Valami rosszat mondtam, vagy ennyire nem bízik bennem...? Vagy még inkább... talán Mr. Robinson tett vele valami szörnyûséget.

Csendesen, egy szó nélkül figyelem õt a szemem sarkából. Szinte levegõt sem merek venni, nehogy valami olyat tegyek, amivel felzaklatom, megbántom, megsértem, felidegesítem... Általában tudok bánni másokkal és jó vagyok az emberi kapcsolatok, a barátkozás terén, de Gilbert mindig teljesen összezavar a viselkedésével, és egyre kevésbé tudom, mit kéne tennem, hogy megkedveljen. Vagy legalább elfogadjon... Némán hallgatom a vontatott, elkínzott nyögését is, amikor áthúzza a fején a pólóját. Neki is fájdalmai lehetnek, vajon Mr. Robinson bántotta?

- Elvert? – szalad ki a számon, mikor nem tudok tovább hallgatni, õ pedig már az alváshoz öltözik át éppen.

Megáll a keze a pólóját a nadrágjába tûrõ mozdulatban, de a sötét szobában az árnyékokból látom, hogy felém fordítja a fejét.

- Így mennek itt a dolgok... – feleli végül szinte csak az orra alatt mormolva a szavakat.

- Miért? – kérdezem kíváncsian és értetlenül. – Miért vert el? Nem csináltál semmit.

- Azért is lehet kapni... – suttogja egy sóhaj kíséretében. – Esetleg kitalálnak valamit... de aludj. – Bemászik a takaró alá, nekem viszont már attól összeszorul a torkom, hogy az ágyamra nézek. Bárhol, bármi érintkezik a bõrömmel az fáj, és ha becsukom a szemem, olyan képek jelennek meg a szemeim elõtt, amiket nem akarok látni... Az öcsémet látom és az otthonomat, a békés, régi életemet, amire annyira vágyom, de ha fel kell ébrednem, az egész csak még jobban fáj. – Jayden, aludnod kell.

- Nem tudok – suttogom. – Nem akarok. Ha álmodom, akkor fel kell hamarosan kelnem és... – A hangom elcsuklik, ezért inkább be sem fejezem a mondatot. Várom, hogy mondjon valamit, csak egyetlen bíztató szót, vagy egyszerûen hogy azt hazudja, minden rendben lesz... de nem szól egy szót sem. Talán már el is aludt. – Megpróbálom – sóhajtok fel végül, de erre sem reagál.

Vontatott léptekkel megyek az ágyamhoz és ugyanolyan vontatott mozdulatokkal mászok be a takaró alá. Bár a helyes kifejezés talán inkább az lenne, hogy „beszenvedem magam a takaró alá”... Még a vékony, plédszerû takaró is túl súlyosnak érzõdik a bõrömön, túlságosan rám nehezedik és fáj. Próbálok nem kiadni egyetlen hangot sem, de egy-két halk szisszenés így is kicsúszik a számon, miközben megpróbálok az oldalamra fordulni, hátha úgy jobb... de nem. Így a bordáim fájnak átkozottul.

Megpróbálkozom ismét a háton fekvéssel, de az is fáj, így végül megragadok valahol félúton a kettõ között. Meglehetõsen kicsavarodott és kényelmetlen testhelyzet, de be kell érnem ezzel, ha ki akarom bírni az éjszakát.

És az álmaimat.

***

Mikor meghallom a szokásos ébresztõnek csúfolt zajt, szinte halálra rémülök. Megrándulok az ágyban, mire a bordáimba belehasít a fájdalom és kis híján felnyögök... de legalább hatásos volt az ébresztõ, a szemeim rögtön éberen pattannak fel. Pedig most éppen sikerült aludnom egy keveset, miután az egész éjszakát kisebb-nagyobb – inkább nagyobb – megszakításokkal szenvedtem végig.

Oldalra pillantva látom, hogy Gilbert már nagyon is ébren van, sõt, már fel is öltözött. Ezek szerint õ sem tudott aludni? Õ is engem figyel, de nem szól semmit, csak néz azokkal a kifürkészhetetlen sötétbarna szemeivel, némán.

A tekintete egy kicsit furcsa, amit nem igazán tudok mire vélni, de amúgy is sokkal jobban leköt a tudat, hogy most már nem fogom tudni elrejteni elõle Luis és a barátai nyomát. Már világos van, õ pedig felöltözött, nem lesz más dolga, mint engem szemmel tartani...

Sóhajtok egy nagyot, aztán inkább megkísérlek felkelni. Bele kell törõdnöm az elkerülhetetlenbe. A fájdalmas szisszenéseket ezúttal már el tudom nyomni magamban, de az arcomra valószínûleg nagyon is kiülhetnek az érzéseim. Végig érzem magamon Gilbert tekintetét, a szemei úgy égetnek, mintha lézert irányítottak volna a hátam közepére. Hátat fordítok neki, miközben átöltözök, de tudom, hogy igazából hiábavaló minden próbálkozásom. Tudom, hogy tudja.

Mikor már az aznapi ruháimban vagyok, megfordulok, hogy ellenõrizzem a táskám tartalmát, de a szemeimet makacsul a földre szegezem, így csak a sóhaját hallom.

- Ki volt az? – szólal meg.

- Mit számít? – kérdezek vissza, felidézve a tegnapi esti érdektelenségét. – Úgyse érdekli senkit.

- Magadnak is megtarthatod, de nem fogom kétszer megkérdezni – feleli élesen.

Mintha megsértettem volna az elõzõ mondatommal, de nem tudom eldönteni, pontosan miért. Sérti a feltételezés, hogy azt hiszem, nem érdekli? Hiszen éppen õ mutatja ezt... Vagy attól fél, hogy nem bírom egyedül elviselni a történteket? Gyengének tart? Nem tudom, de talán ha teszek egy próbát és ezt elmondom neki, kiderül.

- Luis és pár barátja... – válaszolom végül, Gilbert pedig biccent egyet.

- Szóval bosszút állt. Nem is õ lenne – áll fel az ágyról nagyot sóhajtva.

Hirtelen jön rám a lelkiismeret furdalás, mikor eszembe jut a tegnap este. Hiszen vele is valami rossz történt... lehet, hogy csak azért volt ilyen érdektelen, én pedig magamat sajnálom ahelyett, hogy én is beszélgetni próbálnék vele.

- S veled mi történt, Gilbert? – kérdezem. – Akarsz róla beszélni? Szívesen meghallgatlak, én...

- Menjünk mosakodni! – feleli válasz helyett és már el is indul az ajtó felé.

Nagy szemekkel pislogok utána, ez felért egy „nem bízom benned annyira, hogy elmondjam”-mal. Ezek szerint tényleg csak úgy tett, mintha érdekelné, mi történt velem? Nem tudom és egyre bizonytalanabb vagyok, de sóhajtok egyet és követem a folyosóra. Miközben a mosdóba megyünk, végig azon jár az eszem, hogy vajon igaza lehet-e. Lehet, hogy tényleg nem fogom kibírni itt egyedül? Hiszen még szinte csak most érkeztem, de máris úgy érzem, túl sok szörnyûség történt ahhoz, hogy képes legyek elviselni. Mi lesz velem hosszútávon? Van bennem elég erõ, hogy kitartsak itt minimum másfél évig?

Elkeseredve látom be, hogy erre aligha van esély.

Együtt indulunk tovább reggelizni, miután mindketten végeztünk a mosakodással. Engem éppen az foglalkoztat, hogy a felügyelõ túlságosan is meredt szemekkel figyelt, és nem tudom, megosszam-e az aggodalmam Gilberttel, de mikor ránézek, szokatlan nyugodtságot látok az arcán. Nem is hasonlít arra, aki tegnap este halálra váltan jött be a szobába. Sokkal erõsebb, mint én és ezt irigylem.

Mikor út közben hangosan megkordul a gyomra, még nagyobb szemekkel nézek rá, mire vállat von. – Éhes vagyok... – magyarázza.

Ráhagyom a dolgot, nekem egyáltalán nincs étvágyam, de ezt nem kívánom közölni vele. A reggeli egy fokkal jobb, mint a tegnapi: most legalább felismerem a szalámit a félszáraz kenyér tetején. Ezúttal kakaót kapunk, ami már csak langyos, ráadásul alig van benne cukor, de legalább táplálóbb, mintha egy pohár pisimeleg vízzel szúrnák ki a szemünket.

Gilbert egész nap halálosan nyugodt, szinte már jókedvû, én viszont minél tovább nézem ezt az állapotot, annál rosszabbul érzem magam. Gilbert is szörnyûségeken ment itt keresztül, mégis itt van még mindig, és képes is elviselni az ittlétet. Még mosolyogni is tud. Hogy fogom én túlélni? Fogok még valaha mosolyogni valaha? Mi lesz velem, ha már egy puszta verés is idáig juttatott? Rengeteg idõt kell még itt elviselnem... Csak azt nem tudom, hogyan leszek rá képes.

- Nem vagyok éhes, Gilbert... – motyogom, mikor éppen az ebédlõ felé noszogat.

- Akkor kikéred s majd én megeszem – néz rám felsóhajtva. – Ez még csak a második nap. S ha két évig kell bent lenned, akkor nézzük csak... még hétszázhuszonnyolc van hátra. Addig pedig, hm, nézzük csak, nagyon sokszor éhen tudsz halni.

Tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Komolyan az éhhalállal akar biztatni? Vagy... ez mi akart lenni? Nos, akárminek is szánta, legalább mellettem áll. Vagy valami olyasmi.

- Felezzünk – felelem halkan. – Akkor a konyhások se szólnak rám.

Nem mond semmit, csak hümmög egyet, de én ezt egyetértése jeléül veszem. Ezúttal valami zöldséges rizshez hasonlító moslék kerül a tányérjainkba, és bár ez még mindig bizalomgerjesztõbb, mint a mócsingos leves, az étvágyamat ez sem hozza meg. Szótlanul követem Gilbertet az egyik üres asztalra, majd leülök a jobb oldalára.

A gondolataim ugyanannyival lettek rózsásabbak a nap folyamán, mint a kilátásaim: semennyivel. Csak bámulom a tányérnyi rizsnek csúfolt valamit a tányéromon és még az evõeszközt sem akaródzik megemelni. Csak akkor emelem fel a fejem, mikor hosszú ideig érzem magamon Gilbert vizslató pillantását. Felé fordulok és kérdõn pillantok rá, de õ csak elfordítja a fejét és inkább enni kezd.

Halkan felszusszanok és újra a tányéromat veszem szemügyre, de a rizs nem lett gusztusosabb. Azért én is felveszem a villámat, de csak kedvtelenül piszkálgatom az ételt. Kiturkálok egy-két viszonylag finomabbnak tûnõ falatot, aztán meggondolom magam, és inkább távolabb tolom, majd kezdõdik az egész elölrõl.

Amikor Gilbert könyöke hirtelen találkozik a bordáimmal, akaratlanul is feljajdulok, mielõtt még elfojthatnám a hangot. Értetlenül és kissé megbántva nézek rá, hiszen pontosan tudja, Luis tett róla, hogy fájjon, de a bocsánatkérõ pillantása valamelyest enyhít ez utóbbin. A fejével alig észrevehetõen balra int, mire én homlokráncolva kissé hátrébb dõlök, hogy kilássak mögötte...

Mr. Wilkinson tart erre határozott léptekkel és abból ítélve, hogy a tekintetét egyenesen ránk szegezi, egészen biztos, hogy ide jön. Gyorsan visszahúzódom és ijedten, tágra nyílt szemekkel kapom a fejem újra Gilbert irányába, de õ ugyanolyan tanácstalanul néz rám vissza, mint ahogy én is érzem magam.

- Gray, Jayden! – hallom meg a hangját is.

Gilbert nagy adag levegõt fúj ki, aztán rám pillant, de a tekintete nem sok jót ígér.

- Jó napot tanár úr – szólal meg Mr. Wilkinson felé fordulva, de õ nem válaszul.

Mikor meglátom a cipõit a másik oldalamon, nagyot nyelek, de mikor egyenesen leül mellém, a tüdõmben reked a levegõ. Összehúzom magam és minden erõmre szükségem van, hogy egyáltalán én is el tudjam motyogni egy illõ üdvözlést.

- Hogy vagy Jayden? – fordul felém Mr. Wilkinson. – Úgy hallottam Mr. Murphytõl, hogy a reggeli mosakodásnál jó pár lila foltot fedezett fel rajtad... talán Gray?

Felkapom a fejem, elõször Gilbertre nézek, aki egyértelmûen felháborodottnak tûnik, még szinte fújtat is egyet. Mr. Wilkinsonra emelem a pillantásom, õszinte értetlenséggel és hitetlenkedéssel meredve rá.

- Gilbert nem bántott... – felelem halk hangon, de még mindig döbbenten. – Miért bántana?

Mr. Wilkinson kissé oldalra hajol, így elõttem elnézve szemügyre veheti Gilbertet, legalábbis gondolom, hogy õt nézi. Megszólalni nem szólal meg, csak néhány másodperc múlva sóhajt egy nagyot, majd nagy, még mindig kellemetlenül meleg tenyerét a vállamra teszi. Az érintésétõl valami megmagyarázhatatlan oknál fogva végigfut rajtam a hideg, a gyomrom görcsbe rándul, a kezeim pedig remegni kezdenek, de ez utóbbit igyekszem leplezni azzal, hogy a tenyereimet a combjaim közé préselem. Valamiért megrémiszt az, ahogy rám néz, fõleg összeadva ezzel a túlságosan bizalmasnak tûnõ érintéssel.

- Tudod mit? – szólal meg ismét túlságosan kedvesen. – Ezt megbeszéljük órák után. Népismeret az utolsó órátok, igaz?

Zavartan pislogva, kissé félve pillantok oldalra, majd vissza rá. – Nem tudom, tanár úr... még nem tudom, ne haragudjon.

- Az, ugye Gray? – néz át a fejem felett Mr. Wilkinson.

- Az tanár úr – morogja Gilbert.

- Akkor órák után megbeszéljük kettesben. Addig is jó étvágyat, s egyél meg ám mindent! Nehogy beteg legyél.

Akkor órák után megbeszéljük kettesben. Még akkor is ezek a szavak visszhangzanak a fejemben, mikor Mr. Wilkinson feláll mellõlem és elsétál. Miért van az, hogy ezek mögött a szavak mögött olyasmi értelmet sejtek, amit inkább nem is szeretnék tudni? Valamiért vészjóslóan hangzanak... de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Rémülten, szinte segítségért könyörögve nézek Gilbertre, de õ ismét elfordítja a fejét és inkább tovább eszik.

Miért van olyan érzésem, hogy valamit nem mond el nekem ezzel kapcsolatban?

- Remélem õ nem fog megverni... – jegyzem meg, kínomban halkan nevetve.

A szemem sarkából látom, hogy rám pillant, és újra azt érzem, hogy valamit tud, amit én nem. Mégsem szólalok meg, nem kérdezek semmit, inkább vakon a számba kezdem lapátolni a gusztustalan rizst, mert valamiért az az érzésem, hogy még ez is sokkal jobb annál, mint ami délután vár rám.

A nap hátralevõ része és a délutáni órák gyanúsan és vészjóslón eseménytelenül telnek el. Olyan ez, mint a vihar elõtti csend, ráadásul így sajnálatos módon nagyon is van idõm a sötét, baljós gondolataim továbbfejtésére, pedig egyáltalán nem hiányzik. Az egyedüli elõnye, hogy segít elterelni a figyelmem a zúzódásaim folyamatos lüktetésérõl, na meg persze a bámészkodók kíváncsi tekintetérõl... Néha nem gyõzök szinte szó szerint Gilbert háta mögé bújni és még így is van, hogy valaki szabályosan nyújtogatja a nyakát, hogy lássa, mennyire intézték el az új fiút, de legalább Gilbertet nem zavarja, hogy õt használom fedezéknek. Vagy ha zavarja is, nem mutatja, és ezért nagyon hálás vagyok.

Ezen felül viszont semmivel nem lett rózsásabb a kedvem, sõt. Szörnyûbbnél szörnyûbb lehetséges kimenetelek jelennek meg a lelki szemeim elõtt, és bár eleinte rettenetesen féltem, hogy Mr. Wilkinson is meg fog verni... most már nem tudom, történhet-e esetleg még rosszabb. Akaratlanul is eszembe jut, milyen állapotban volt Gilbert tegnap éjjel, és hogy még mindig fogalmam sincs, mi történhetett vele. Az az igazság, hogy nem hiszem, hogy Mr. Robinson megverte. Nincs verés nyoma a testén és nem is fájlalja semmijét, de akkor... akkor mi történhetett? És velem is megtörténhet ma délután?

És akkor arról a dilemmámról még nem is beszéltem, hogy Luist egész nap nem látom sehol. Ennek alapvetõen örülnöm kellene, de valamiért az az érzésem, hogy ez igazából kétségbeejtõ, mármint rám nézve. Lehet, hogy valamiféle büntetést tölt éppen, amit miattam szabtak ki rá... és akkor ha visszajön, nem lesz jobb a kedve, pláne nem fog engem jobban szeretni...

- Gilbert? – szólalok meg halkan, mikor már a teremben ülünk népismeret óra elõtt.

- Hm? – pillant rám a szeme sarkából.

- Miért nem láttuk Luist egész nap? – nézek rá félve.

- Gondolom büntetõmunkára küldték – von vállat, majd újra elõre fordítja a tekintetét.

- A büntetõmunka... – kezdem, mire újra felém pillant – az rossz? Úgy értem... bántják ott õket, vagy ilyesmi?

- Attól függ, mit kell csinálnia – feleli egyszerûen.

- Akkor van olyan, ami jó? – kérdezem reménykedve.

Most már egészen felém fordul, homlokráncolva fürkészve az arcomat.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdez vissza, mire lesütöm a tekintetem. Megint átlátszó voltam.

- Szerinted még mérgesebb lesz, amikor visszajön? – motyogom.

Nem válaszol azonnal, csak a tekintetét érzem még mindig magamon, de nem nézek fel. Elég hamar ideértünk a terembe, mégis attól félek, hogy talán a csengetést várja, hogy végül ne kelljen válaszolnia. Meglepve rebbennek meg a szemeim, mikor megérzem az ujjai érintését a karomon, de miközben odapillantok, hagyom, hogy úgy fordítsa a kezem, hogy láthassa az alkarom belsõ felét, ahol ott díszelegnek Luis, vagy valamelyik barátjának belilult ujjnyomai. Nyelek egy nagyot és félve felpillantok rá.

- Nem tudom, Jayden – feleli végül, de mivel õ is felnéz rám, látom a szemein, hogy tényleg ez az igazság. – Mivel nem egyedül volt, talán remélheted, hogy kiadta magából a mérgét, de Luisnál soha nincs erre garancia.

Sóhajtok egy nagyot, míg õ elhúzza a kezét és újra elõrefordul. Tehát reménykedhetek, de azért ne bízzam el magam. Remek kilátások... Azt pedig továbbra sem tudom, mi fog történni velem egy kicsivel több, mint 45 perc múlva. A csengõ hangjára önkéntelenül is összerezzenek, a tenyerem izzadni kezd a félelemtõl, és nyelek egy nagyot. Most már tényleg kezdõdik a visszaszámlálás.

- Gilbert? – szólalok meg ismét, kihasználva, hogy a tanár még nem jött be a terembe.

Nem tudom nem meghallani a kissé mintha türelmetlennek tûnõ sóhaját, de ennek ellenére is rám pillant a szeme sarkából.

- Tessék?

- Szerinted Mr. Wilkinson is meg fog verni? – kérdezem halkan.

Túl gyorsan kapja el rólam a tekintetét, ettõl az árulkodó mozdulattól hevesebben kezd dobogni a szívem.

- Nem tudom, Jayden. – Ugyanazok a szavak, de teljesen más a hangsúly és nem néz a szemembe.

Hazudik. De miért hazudik?

- Gilbert...? – suttogom, de mielõtt még reagálhatna, a tanár berobog a terembe és becsukja maga mögött az ajtót, Gilbert pedig úgy tesz, mintha az élete múlna azon, hogy õt figyelje.

Nagyot nyelve fordulok én is elõre, rá kell ülnöm a kezeimre, annyira remegnek az ujjaim. Meg is bánom, hogy magamba lapátoltam azt a rizst ebédnél, mert most úgy érzem, menten rosszul leszek... Gilbert valamiért hazudott nekem, és valamiért biztos vagyok benne, hogy ez semmi jót nem jelent rám nézve.

- Ülj csak le, Jayden! – Mr. Wilkinson szívélyes mosollyal az asztala túloldalán álló, túlontúl is kényelmesnek tûnõ bõrfotel felé int. – Kérsz valamit inni? Esetleg enni?

- N-nem, köszönöm – felelem halkan, miközben óvatosan leülök a puha fotelbe.

- Biztos vagy benne? Vegyél egy kis csokoládét! – bök egy üvegtálra az asztal innensõ oldalán. Elkerekedett szemekkel meredek a tálban felhalmozott bonbonokra, amit éppen a kedvenceim. – Vegyél belõle nyugodtan, Jayden. Tudom, hogy csak egy almát kaptok vacsorára, az aligha jobb egy kis bûnözésnél, nem igaz? – kacsint rám.

Ettõl a bensõséges gesztustól és a mosolyától valamiért kiráz a hideg, de ez az ajánlat túlságosan csábító ahhoz, hogy ellenálljak neki. Gyorsan kikapok a tálból három szemet, de úgy, hogy õ úgy lássa, mintha csak egyet vennék el. Miközben óvatosan bontogatni kezdem azt az egy szemet, amirõl neki is tudnia kell, a másik kettõ észrevétlenül a zsebembe vándorol. Alighanem Gilbert is régen evett már csokit.

- Köszönöm – motyogom, miután az utolsó morzsáig eltüntettem a bonbont.

- Egészségedre – feleli, továbbra is azzal a furcsa mosollyal méregetve. Egy kissé elõredõl a székében, az asztalra könyököl, majd az egymásnak támasztott ujjbegyei fölül néz rám a kissé ijesztõen hideg kék szemeivel. – Most pedig meséld el nekem, hogyan szerezted azokat a sérüléseket!

- Én... – kezdem bizonytalanul, tágra nyílt szemekkel.

Ha most bemártom Luist, talán még nagyobb büntetést szabnak ki rá, és akkor már egészen biztosan mérges lesz.

- Egészen biztos, hogy nem Gray volt? – vonja fel a szemöldökét, mire döbbenten rámeredek. – Most nincs itt, nyugodtan elmondhatom.

- Gilbert soha nem bántana – rázom meg a fejem hevesen.

- Miért vagy ilyen biztos ebben? – ráncolja enyhén a szemöldökét.

- Gilbert... õ jó hozzám. Kedves velem és segítõkész is, együtt megyünk az óráinkra, amíg biztosan meg nem tanulom, mikor melyik terembe kell menni.

- Értem – feleli lassan, elnyújtva a betûket, de közben le sem veszi rólam a tekintetét. – Ebben az esetben marad a másik feltételezésem – dõl hátra a székében. – Luis.

Rákapom a tekintetem, de még az önelégült mosoly megjelenése elõtt tudom, hogy ezzel el is árultam magam. Remegõ ujjaimat a combjaim közé szorítva igyekszem elrejteni, miközben lesütöm a pillantásomat.

- Kérem, ne adjanak neki több büntetést – suttogom.

- Miért? – kérdezi, a tekintetét még mindig magamon érzem.

- Attól félek, hogy meg fog rám haragudni és csak még jobban... – Elakadok a mondatban és nyelek egy nagyot, lassan felnézve rá.

- Hmm... – Le sem veszi rólam a szemeit és ez egyre jobban megrémít. – Rendben, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. – Hirtelen felemelkedik a székébõl. – Most pedig meg kell vizsgálnom a sérüléseidet.

- Ön orvos? – kérdezem meglepve, mire elnézõ mosollyal nemet int a fejével.

- Nem, viszont én vagyok a felügyelõd, ezért felelõsséggel tartozom érted.

A torkomban dobogó szívvel figyelem, ahogy lassan megkerüli az asztalt, majd elém sétál, és lezserül az asztal élének támaszkodik. A szemeit még mindig nem veszi le rólam.

- N-nos, itt... itt vannak zúzódások – kezdem remegõ hangon, kinyújtva felé az egyik karom, ahol ujjnyomok és egy-két kékfolt is akad. – A m-másik kezem is hasonló és a bordáim is fájnak...

- Állj fel, kérlek! Úgy jobban látom õket.

Megrémiszt egy különös csillanás a szemeiben, de túlságosan is félek ellenkezni vele, ezért lassan felemelkedem a fotelbõl. A térdeim remegnek egy kissé, ezért eleinte félek, hogy fel is mondják a szolgálatot, de végül képesek megtartani, nem hagynak cserben. A szívem még mindig hevesen dobog a torkomban, az arcán megjelenõ furcsa arckifejezéstõl és mosolytól görcsbe rándul a gyomrom, de magam sem tudom, hogy nem értem a jelentését, vagy csak nem merem magamban tudatosítani...

A vészcsengõk hangosan kezdenek tilinkózni a fejemben, mikor nem a vállamat vagy a karomat, hanem a derekamat fogja meg a túl nagy és túl meleg kezével, annál fogva irányítva hátrébb néhány lépést. Megkövülten állok, szinte bénultan maradok egy helyben, miközben Mr. Wilkinson elém lép, majd megfogja a bal csuklómat és felemeli a karom.

Majdnem elhiszem, hogy tényleg csak a sérüléseimet akarja megnézni. Már éppen a megnyugvás határán vagyok, miután mindkét kezemen végigtapogatta az összes foltot, de aztán jön a következõ lépés: ismét felemeli a bal kezem. Nem értem, de ezt nem merem szóvá tenni, csak némán, rémülettel vegyes döbbenettel figyelem, ahogy az ujjbegyével olyan finoman rajzolja körbe a foltokat, hogy kiráz tõle a hideg... és egyáltalán nem a jó értelemben. Meg-megnyomja némelyik sötétebb zúzódást, amitõl minduntalan felszisszenek, de mintha meg sem hallaná.

Amikor pedig már a sérülésektõl függetlenül cirógatja a bõrömet ott, ahol egyáltalán nincs egyetlen folt sem, már hangot sem merek kiadni.

Mintha egy örökkévalóság telne el, mire mindkét karomon kedvére kisimogatta magát, de nem lép tõlem távolabb, ezért ha lehet csak még jobban megrémülök, mikor szólásra nyitja a száját... Ekkor azonban kopogás hallatszik az ajtó felõl. Mr. Wilkinson nem mozdul, csak néz rám hosszú másodpercekig azokkal az átható szemeivel, de egy újabb kopogás hatására türelmetlenül felmordul és az ajtóhoz lép. Csak a fejét dugja ki az ajtón, ezért semmit nem hallok, de legalább addig is vehetek egy mély, reszketeg lélegzetet.

Összerezzenek, mikor bezárul az iroda ajtaja, de aztán megpillantom Mr. Wilkinson bosszús arcát és egyszerûen érzem, hogy megmenekültem.

- Jayden, most el kell menned – szólal meg. – Sürgõs dolgom van, te viszont még odaérsz a könyvtárba idõben.

- Rendben – vágom rá talán túl gyorsan, de még ennél is gyorsabban próbálok eliszkolni mellette, feltûnés ide vagy oda.

Ijedten dermedek meg, mikor elkapja a felkarom, újra kiráz a hideg, ahogy közel hajol hozzám.

- A tanulás után gyere vissza! – utasít. – A bordáidat még nem néztem meg.

A gyomrom bukfencezik egyet, nyelnem kell egy nagyot, hogy visszakényszerítsem a feltörni készülõ keserû epét.

- D-de uram... – ellenkeznék remegõ hangon, de elhallgatok, mikor elengedi a karom és az ajtó felé taszít.

- Hét óra öt perckor itt várlak. Ne késs! – dörren rám.

A táskám pántját szorongatom a vállamon, hogy legalább valamivel le tudjam foglalni az ujjamat és ne látszódjon a remegésük. Amióta kiléptem Mr. Wilkinson irodájából, azon jár az agyam, hogy mégis mivel tudnám elkerülni, hogy vissza kelljen mennem. Azt hiszem, ha nem úszom meg, szörnyû dolgok fognak történni, amit valószínûleg soha életemben nem leszek képes kiheverni...

Még fejben sem merem kimondani magamnak, hogy mit sejtek Mr. Wilkinson furcsa arckifejezése és tekintete mögött, mert attól félek, hogy ha megtenném, egyszerûen rohanni kezdenék. Ki innen, el bárhová, csak abba az irodába ne kelljen visszamennem...

Ahogy rákanyarodok a könyvtárhoz vezetõ folyosóra, ismerõs alakot pillantok meg nem messze tõlem, nekem pedig nagyot dobban a szíven megkönnyebbülésemben. Hát persze! Ha valaki tudja, hogyan lehet itt bármit is megúszni, az Gilbert. És õ még el is árulná nekem.

- Gilbert! – szólok utána és felgyorsítom a lépteimet is, hogy utolérjem.

Csak egy tizedmásodpercnyire torpan meg, de ahogy a fejét enyhén hátrafelé fordítja, elárulja, hogy hallott engem. Mégsem fordul felém és tovább is indul... még a lépteit is felgyorsítja egy kicsit. Értetlenül fékezek le egy pillanatra és nézek utána, a szívem most a félelemtõl kezd hevesebben dobogni. Megbántottam volna valamivel? Haragszik rám? Elege van belõlem?

- Gilbert? – szólítom meg újra, de ezúttal már egyáltalán nem is reagál.

Nagyot nyelve indulok meg újra, gyorsabb léptekkel próbálom utolérni, de hiába szólítom meg újra, tudomást sem vesz rólam. Egyre biztosabban érzem, hogy új keletû rémület kezd eluralkodni rajtam, bár fogalmam sincs, mi rosszat tettem. Mégis mi lesz velem, ha Gilbert cserben hagy? Nem csak most, hanem... De mégis mit csináltam, hogy megharagudott rám?

Kétségbeesve próbálom utolérni, de még jóval elõttem belép a könyvtárba, én pedig csak most pillantom meg, ezúttal melyik tanár áll az ajtóban, az érkezõket figyelve árgus szemekkel – Mr. Robinson. Vajon miatta nézett levegõnek Gilbert? Végigsöpör rajtam a megkönnyebbülés egy hulláma, ha Gilbert miatta viselkedik furcsán, akkor egyszerûen leírom az egyik füzetembe, hogy a segítségére lenne szükségem, és akkor Mr. Robinson semmit nem fog észrevenni a dologból...

A megkönnyebbülésem egészen addig tart, míg én is be nem lépek a könyvtárba, ugyanis éppen elkapom a pillanatot, amint Gilbert egy olyan asztalhoz ül le, ahol már csak egyetlen egy hely volt, és közel s távol nincs egy darab üres szék sem. Úgy érzem magam, mint akit akarata ellenére ráültettek egy érzelmi hullámvasútra, mert az elõzõ megkönnyebbülés után most ismét rémület és kétségbeesés szorongatja a torkom, ahogy Gilbertre nézek, õ viszont szinte tüntetõleg beletemetkezik a füzetébe, még csak felém sem pillant.

A legközelebbi üres hely három asztallal arrébb van. Kissé remegõ ujjakkal teszem le magam mellé a táskát, miközben leülök, és ugyanolyan remegõ ujjakkal pakolom ki magam elé a füzeteimet is. Egyre biztosabban érzem, hogy kezd maga alá temetni a kétségbeesés, fogalmam sincs, mit tehetnék, mit kellene tennem. Vannak különbözõ forgatókönyvek a fejemben, mint például a rosszullét tettetése – gondolkodás nélkül képes lennék ledugni a saját ujjam a torkomon, ha ezzel megmenekülhetnék Mr. Wilkinsontól –, de nem tudom, mit vesznek be itt és mit nem. Ezért lenne égetõ szükségem Gilbert segítségére, de...

Az elkövetkezendõ két órában néha úgy érzem, mintha csak vánszorognának a másodpercek, máskor viszont mintha repülne az idõ. Alig tudok koncentrálni, az írásom ráadásul leginkább a macskakaparásra hasonlít, mert remeg a kezem és a tenyerem is izzad, amitõl minduntalan csúsznak az ujjaim a ceruzán. Eleinte gyakran Gilbert felé pillantok, reménykedve abban, hogy talán mégis hajlandó tudomást venni rólam, de néhány ilyen után megérzem magamon Mr. Robinson átható tekintetét, ezért inkább lesütöm a pillantásomat. Onnantól kezdve már Mr. Robinson sem csak az asztalánál ül, hanem feláll és ráérõsen járkálni kezd az asztalok között – de még így is feltûnõen sok idõt tölt Gilbert háta mögött állva és gyakran onnan felém pillantva, mintha csak ellenõrizni próbálna. Egyáltalán semmit nem értek, de annyira lekötnek a saját félelmeim, hogy nem is vagyok képes most emiatt is aggódni.

Túlságosan hamar megkapjuk az utasítást, hogy kezdjünk el összepakolni, és én még sehol nem tartok a menekülési stratégiámat illetõen. Még egyetlen egy esélyem van: a folyosón elkapni Gilbertet. Ha viszont továbbra sem vesz rólam tudomást, akkor... akkor vissza kell mennem Mr. Wilkinson irodájába és...

Összerezzenek egy dühös és türelmetlen mordulásra, ami közvetlen közelrõl jön. Rémülten pillantok fel Mr. Robinsonra, õ pedig az ajtó mellett álló asztal felé int a fejével, ami mögött az egyik konyhás áll, felvont szemöldökkel nézve rám. Hát persze, az alma. Elfelejtettem az almát. Mintha meg tudnám enni...

Gyorsan felkapom a halom tetején lévõ almát, aztán már ott sem vagyok. Szinte a hátamban érzem Mr. Robinson figyelõ tekintetét, de most nem érdekel, gyorsan kiszúrom Gilbertet nem sokkal magam elõtt a folyosón és a nyomába eredek.

- Gilbert! – szólok utána kétségbeesve.

Legszívesebben elsírnám magam, mikor újra lejátszódik az elõzõ forgatókönyv, a megtorpanás nélkül. Gilbert egyszerûen levegõnek néz, mintha ott sem lennék, ugyanakkor szinte menekül elõlem. Ha tehetném, nyüszítve kiáltanék utána, hogy segítsen rajtam, de tudomást sem vesz rólam... és míg õ egyenesen megy tovább a folyosón, nekem elõbb rá kell kanyarodnom egy másikra, hogy Mr. Wilkinson irodájába jussak.

Remegve állok a szoba közepén, Mr. Wilkinson hideg kék szemeinek átható pillantása alatt. Ezúttal nem kínált hellyel, pláne nem csokoládéval, csak rám parancsolt, hogy tegyem le a táskámat, aztán álljak a szõnyegre. Mr. Wilkinson az asztala mögött ül a székében, kényelmesen hátradõlve, ráérõsen nézve rám.

- Vetkõzz le, Jayden! – szólal meg néhány percnyi csend után.

Rémülten meredek rá, mire az egyébként is hûvös pillantása megkeményedik, meg sem kell szólalnia, mégis úgy érzem, mintha rám kiabált volna. Nyugi, Jayden. Semmi nem fog történni, csak meg akarja nézni a bordáidat is. Csak nyugalom... Nyelek egy nagyot és remegõ ujjakkal a pólóm aljához nyúlok, majd lassan áthúzom a fejemen. Zavartan gyûrögetem a kezemben az anyagot és pillantok oldalra, de miután még mindig nem állt fel az asztaltól, félve ránézek.

- Azt mondtam, vetkõzz le, nem azt, hogy vedd le a pólódat – vonja fel a szemöldökét, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom.

- D-de uram, ott nem... – ellenkeznék, de nem hagyja, hogy befejezzem.

- Vedd le a nadrágodat, Jayden! – dõl elõre, a hangja fenyegetõvé válik.

- Uram, kérem... esküszöm, hogy ott nincs... – védekezek remegõ hangon.

- Vetkõzz! – csattan fel.

Összerezzenek és lesütöm a szemeimet. Rettegés fojtogatja a torkom, miközben egyre jobban remegõ ujjaimmal nehézkesen kigombolom a nadrágomat. Hiába szenvedem le magamról, alig tudok kilépni a száraiból, mert a térdeim is kis híján összecsuklanak. Képtelen vagyok felnézni Mr. Wilkinsonra, csak állok a szõnyegen majdnem teljesen ruha nélkül, és azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy örökre eltûnhessek innen.

- Az alsót is, Jayden – szólal meg furcsa hangon, mire megrökönyödve felkapom a fejem

- U-uram, k-kérem... – suttogom reszketeg hangon.

- Azt mondtam vedd le! – dörren rám.

Könnyek gyûlnek a szemembe, de megpróbálom kipislogni õket, miközben az ujjaim már annyira reszketnek, hogy alig tudom teljesíteni a parancsát. Minden ruhám mellettem hever a szõnyegen, én pedig lesütött szemekkel, szégyenkezve, remegve állok Mr. Wilkinson vizslató szemei elõtt teljesen meztelenül. Eleinte ösztönösen próbálom takargatni magam mindkét kezemmel, de mikor rám parancsol, hogy azonnal tegyem az oldalam mellé a kezeimet, már ez sem segít. Sírni szeretnék, hazamenni, magamhoz ölelni Aident, az uborkaillatú hajába szagolni és érezni, hogy minden rendben van...

Összerándulok, mikor egy örökkévalóságig tartó néma bámulás után hallom, hogy hátratolja a székét. Nem merek felnézni, csak hallom a cipõje kopogását a parkettán, ahogy felém közeledik. Reszketve tûröm, hogy lassan, nagyon lassan tegyen egy kört körülöttem, úgy jár körbe mint egy ragadozó a prédáját, ettõl a hasonlattól viszont felfordul a gyomrom. Akkor kezdek viszont csak igazán rettegni, amikor megáll közvetlenül elõttem, de még mindig képtelen vagyok felemelni a fejem.

Amikor meglátom az egyik kezét a felsõtestemhez közeledni, összeszorítom a szemeimet, és miközben a nagy, meleg és nyirkos tenyere a bõrömre simul, minden erõmmel azon igyekszem, hogy ne sírjam és ne hányjam el magam, pláne ne tegyem a kettõt egyszerre. Ezúttal meg sem próbálja leplezni az eredeti szándékait, nincsenek megtévesztõ udvariassági körök, rögtön rátér a rémisztõen gyengéd és nem kevésbé undorító simogatásra, cirógatásra, néha-néha szándékosan belemélyesztve egy-egy ujját a sötétebb foltok közepébe.

Ha valaki megkérdezné, mennyi idõ töltöttem el Mr. Wilkinson irodájában és hogy bírtam ki, õszintén azt felelném, hogy fogalmam sincs. Próbálom az agyam leghátsó részébe számûzni a történéseket, a teljes tudatomat, a józan gondolkodásomat... igyekszem kizárni a világot, fõleg, amikor olyan helyeken simogat, ahol pontosan tudom, hogy nincs semmiféle sérülésem. Nem szól semmit, csak néha-néha a fülembe liheg hátulról, amikor éppen a hátamat, a fenekemet vagy a combom hátulját tapogatja.

Akkor szakad el a cérna, amikor újra elém lépve folytatja, amit elkezdett. Mikor a tenyerét besimítja a lábaim közé, nem bírom tovább, összerándulva sírom el magam.

- Ne sírj, Jayden! – duruzsolja a fülembe, majd legnagyobb megrökönyödésemre szó szerint lenyalja a könnyeimet az arcomról. – Miért sírsz? Hiszen nem bántalak...

Erre az egyértelmû hazugságra csak sokkal jobban kell sírnom, mire legnagyobb döbbenetemre elhúzza a kezét és távolabb lép tõlem. Riadtan pillantok fel rá, nem tudok nem arra gondolni, hogy talán most mégis meg fog verni, de az arcán nem látok agressziót, csak egyfajta csalódottságot. Végignéz rajtam, majd sóhajt egy nagyot.

- Öltözz fel! – utasít. – Visszakísérlek a szobádba.

Másodpercek alatt rángatom magamra a ruháimat, most valahogy nem zavar az ujjaim remegése sem. Nem érdekel, ha esetleg fordítva vettem fel a pólómat, csak minél hamarabb el szeretnék tûnni innen... A vállamra kapom a táskámat és az ajtóhoz lépek, türelmetlenül várva, míg matat valamit az asztalán. Kulcsra zárta az irodát belülrõl, amikor megjöttem, ezért nem tudok kisurranni rajta.

Amint kinyitja az ajtót, pánikszerûen rontok ki a folyosóra és indulok el, de balszerencsémre hosszú lépteivel hamar utolér. Kiráz a hideg, mikor a derekamra teszi a kezét, de meg sem merek nyikkanni, csak megyek tovább a szobánk felé, vakon haladva a folyosókon, mintha nem is ebben a világban lennék. Talán a tudatom végleg szabadságra ment, annyira messzire ûztem... Az egyetlen dolog, ami éltet az az, hogy Gilbert talán még ébren lesz, amikor odaérek. Talán ezt is elmondhatom neki, lehet, hogy meghallgatna...

Reménykedem benne, hogy a szobánk elé érve végre magamra hagy, de nem. Megvárja, hogy kinyissam az ajtót és belépjek, én viszont megtorpanok a küszöbön. Gilbert valóban ébren van, azt hiszem, éppen lefeküdni készült, de ahogy belépek, felkapja a fejét. Amikor rám néz, mintha valami átsuhanna az arcán, de aztán átnéz a vállam mögött és azt hiszem, meglátja Mr. Wilkinsont. Ezután viszont makacsul elfordítja a fejét, bebújik a takaró alá és arccal a fal felé fordul.

Úgy érzem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, a torkom összeszorul és ismét szúrni kezd a szemem. Szóval mégis így állunk... Lehajtott fejjel lépek be a szobába, Mr. Wilkinson keze végre eltûnik a derekamról, és azt is hallom, hogy becsukja mögöttem az ajtót. Gilbert továbbra sem fordul felém, nem szól egy szót sem, úgy tesz, mintha aludna, de a légzésébõl tudom, hogy nagyon is ébren van.

Ledobom a táskámat az ágy végébe, majd remegõ ujjakkal átöltözöm az alváshoz. Meg sem próbálom visszatartani a könnyeimet, hagyom, hogy csendesen lefolyjanak az arcomon, miközben magamra húzom az alváshoz használt ruháimat. Mivel szabad utat engedtem nekik, már el sem akarnak apadni, még akkor sem, amikor lefekszem az ágyra és magamra húzom a takarót. Igyekszem nem kiadni egyetlen hangot sem, csak hangtalanul könnyezem, de amikor automatikus mozdulattal a párnámhoz nyúlok és kitapintom a fényképet, felcsuklok. Próbálom visszafogni a hangomat, de szinte kitör belõlem a zokogás, hiába fúrom a párnába a fejem. Visszatér minden emlékem az elmúlt ki tudja hány órából és ezért képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Csak akkor hallgatok el egy pillanatra, amikor Gilbert ágya megnyikordul. Még a levegõt is visszatartom, így hallom Gilbert légzését... és azt is tudom, hogy még mindig ébren van – mégsem szól egyetlen szót sem. Ettõl pedig nekem csak még jobban kell sírnom.

***

Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, de másnap reggelre már egészen más színben látom a világot. Miután órákon keresztül csak az Aidennel közös fényképünket szorongattam és azzal töltöttem az idõt, hogy a lehetõ legkülönbözõbb módokon a bocsánatáért esedeztem, egészen más irányt vettek a gondolataim. Elõször komolyan eljátszottam a saját halálom gondolatával, és szükségem volt néhány órányira csendes sírdogálásra ahhoz, hogy belássam önnön butaságomat.

Mit oldanék meg vele? Nekem biztosan sokkal könnyebb lenne, ez igaz, ugyanakkor ennyi erõvel akár ki is adhatnék egy hivatalos gyávasági és gyengeségi nyilatkozatot. Rajtam kívül aligha okozna ez örömet másoknak – talán Luis és barátai néhány napig jókedvûen emlegetnék fel a dolgot, de aztán õk is hamar megfeledkeznének az egészrõl. Éppen a fénykép az, ami végül erõt ad nekem, mert eszembe jut, hogy Aiden beteg, hogy szüksége van rám. Ki kell bírnom azt a másfél vagy két évet itt, hogy aztán visszamehessek hozzá és segíthessek neki – ezúttal talán legálisan, és akkor vissza sem kell jönnöm ide soha többé. Miatta kell kitartanom, mert szüksége van rám, és ahelyett, hogy magamat sajnálom, inkább erre kellene koncentrálnom.

Egy gonosz kis hangocska a fejemben figyelmeztet, hogy ez az elhatározás valószínûleg csak a következõ verésig vagy a következõ Mr. Wilkinson irodájában eltöltött néhány óráig lesz ilyen határozott, de elhessegetem a gondolatot. Lehet, hogy végül ennek a hangnak lesz igaza, de ameddig csak tudok, ki kell tartanom.

Mikor felhangzik az ébresztõ ricsaja, én már – vagy inkább még – nyitott szemekkel fekszem a hátamon. Azonnal kipattanok az ágyból és öltözni kezdek, tegnap este lemaradtam a fürdésrõl – megfürödhettem volna Mr. Wilkinson engedélyével, de annak az lett volna a feltétele, hogy õ végignézi az egészet, ezért inkább nem éltem a lehetõséggel –, de arra mindennél jobban vágyom, hogy legalább az arcomról lemoshassam a mocskot, amit Mr. Wilkinson érintése miatt érzek magamon.

Mire Gilbert is kimászik a takaró alól, én már a táskámat pakolom össze az órarend alapján. Érzem magamon a tekintetét, de én nem nézek rá és nem is szólalok meg. Amit tegnap tett, az nagyon fájt. Hiába nem hibáztatom érte, hiszen neki is megvannak a maga problémái, ahogy itt mindenki másnak is, mégis nagyon rosszul esett a viselkedése. Az eddigiek alapján hinni mertem abban, hogy az õ személyében egyfajta bizalmast találhatok ezen a szörnyû helyen, hiszen segített nekem, valamilyen szinten támogatott... Azt hittem, kialakulhat közöttünk valami barátság-féleség, de a tegnapi után már aligha látok esélyt erre.

Egyértelmûvé tette, hogy nem kér a barátságomból és a bizalmamból. Ennek amúgy is kölcsönösnek kellene lennie, õ pedig kezdetben sem beszélt magáról soha, de talán az én problémáimról is csak azért kérdezett, hogy magát biztosítsa be, hogy ne õt ne hibáztathassák, ha „történik valami az új fiúval”, fõleg szobatársaként. Vagy az is lehet, hogy gyengének hisz, azt hitte, hogy egy-két apró sérelem súlya alatt összetörök és kiugrom az ablakon.

Igaza is lenne, figyelmeztet a gonosz kis hangocska a fejemben. Tegnap is meg akartál halni.

Bosszúsan elhessegetem a hangot, aztán legnagyobb meglepetésemre Gilbert hangja ránt ki a gondolataimból.

- Minden rendben, Jayden? – kérdezi kissé bizonytalanul. Szóval tényleg gyengének tart.

- Persze – felelem szórakozottan, de továbbra sem nézek rá –, miért ne lenne?

Nem felel, csak hümmög egyet és néhány másodpercig csak a tekintetét érzem magamon.

- Mehetünk mosakodni? – szólal meg ismét.

- Menj csak, megleszek egyedül is – vonok vállat.

Miközben beteszem az utolsó füzetet is a táskámba, a szemem sarkából ránézek. Látom, hogy homlokráncolva figyel, és hiába mondtam, hogy menjen nélkülem, csak akkor indul el, mikor én is a vállamra kanyarítom a táskámat. A fürdõben rögtön lecsapok egy üres mosdókagylóba, megengedem a vizet, aztán alaposan megmosom és megdörgölöm az arcom, lemosva róla a könnyeimet és Mr. Wilkinson nyálát. Ugyanezt eljátszom a nyakammal és a karjaimmal is, és bár az esti fürdésig egészen biztosan nem fogom tisztának érezni magam, egyelõre meg kell elégednem ennyivel is.

Miután megtöröltem az arcomat, körbe sem nézek Gilbert után, csak újra a vállamra veszem a táskámat és elindulok reggelizni. A fürdõ elõtt végül mégis megpillantom, láthatóan engem várt az ajtó mellett, de én nem veszek róla tudomást, csak megkísérlek elsétálni mellette. Sikerül is, azonban alig két lépés után utolér, majd a karomat megfogva megállít.

- Jayden! – szól rám homlokráncolva, én pedig felsóhajtva fordulok felé.

- Figyelj, Gilbert, nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, mi van velem, oké? – nézek fel rá.

- Jayden, mi... – kezdené, de közbevágok.

- Nézd, nagyon hálás vagyok neked azért, amiért segítettél nekem az elsõ napokban. Ha valaha bármire is szükséged lenne, amiben segíteni tudok neked, hálám jeléül minden további nélkül meg is fogom azt tenni, de felesleges továbbra is úgy tenned, mintha érdekelne az itteni sorsom – rázom meg a fejem.

- Mirõl beszélsz? – kérdez vissza értetlenül, azt hiszem, sikerült meglepnem... vagy csak jó színész.

- Nem kell tovább játszanod ezt a szerepet, Gilbert. Nem tudom, miért csinálod ezt, csak sejtem, hogy attól félsz, hogy majd össze fogok törni, netalántán hülyeséget csinálok és megpróbálok megszökni vagy öngyilkos leszek... – A szemei villanása elárulja, hogy minimum részben rátrafáltam, tehát ha nem is pontosan ez, de ilyesmi biztosan megfordult a fejében. – De tudod mit? Nem fogok összetörni, akármit is csinálsz te, vagy a felügyelõk, vagy bárki más. Ki fogok tartani, méghozzá az öcsémért, mert õ hazavár, és engem vár haza, nem önmagam árnyékát. Miatta fogok túlélni itt, bármi történjék is, szóval nyugodtan alhatsz éjszaka, nem fogok hülyeséget csinálni és megleszek magam is, nem kell tovább játszanod a gardedámot.

Szinte megrökönyödve néz rám, ezek szerint talán mégis sikerült meglepnem, nem csak színészkedik. Szólásra nyitja a száját, de végül nem mond semmit, én pedig ezt beleegyezése jeléül veszem. Megfordulok, és bár furcsán összeszorul a mellkasom, zsebre vágom a kezeimet és elindulok a folyosón. Aztán rögtön meg is torpanok, mikor kitapintok a zsebemben két furcsa dolgot. Homlokráncolva fogom õket az ujjaim közé, majd húzom ki a kezem, de mikor a tenyerembe pillantok, felfordul a gyomrom. A csokik, amiket Gilbertnek loptam. Igazság szerint lehet, hogy meg kellene tartanom magamnak, de a tegnap este után nem hiszem, hogy valaha is képes leszek csokoládét enni.

Visszafordulok és a még mindig ugyanott álló Gilberthez lépek, majd miután körbenézve megbizonyosodtam róla, hogy nem lát minket senki, a kezébe nyomom a két becsomagolt bonbont.

- Ezeket neked szereztem tegnap – teszem hozzá, miközben ráhajtom az ujjait a csokira, hogy ne láthassák meg a többiek.

Nem várom meg a válaszát, csak újra megfordulok és elindulok az étkezõ felé.

Gyorsan mosom magam az olcsó szappannal, lemosom magamról, majd a kezeimet végighúzva végtagjaimon. Miért? Egyszerû: még kevesebb vizet kell magamról leitatni. A méretébõl s anyagából kiindulva mindig is sejtettem, hogy törlõrongyot adnak nekünk, nem pedig törölközõt. Magamra öltöm az alvós ruhámat, azt, amije mindenkinek van, a lehetõ leggyorsabban. Több helyen is véraláfutásos az oldalam, Luis ujjainak helye is virítanak felkaromon, no meg van pár régebbi sárgás foltom és sebhelyem. Nem akarok magyarázkodni, emellett õ is rá fog egyszer jönni.

 Jaydennel együtt visszasétálok a szobánkba. Nem szólok hozzá semmit, õ sem hozzám. Mindketten elvonulunk a saját gondolataink világába. Õ már szuszog, míg én töröm a fejemet. Elmélkedem, visszaemlékezem… Mit rontottam el, ha visszamehetnék mit nem csinálnék. S akad bõven. Eme gondolatok között ér az álom, s nagy boldogság, hogy nem emlékszem arra, milyen bolondságok feketítik be.

Hiába minden reggel ismétlõdõ ébresztõ, ugyan úgy megijedek, mint mindig, mikor mélyen alszom a sok rémálommal tarkított éjszakák után. Nagy sóhajjal kezdek neki a rutinnak, felülök, magara kapok a ruháimat, precízen elágyazom. A szekrényemhez lépve kiveszem az aznapra szükséges tantárgyakat, a biológia könyvre rá se nézve. Rossz érzésem van az órával kapcsolatban, de próbálom elnyomni, mint mindig. Vállamra vetem a táskát, fejemmel intek Jaydennek, s együtt indulunk el az étkezõ felé a reggelinkért. Én tudom mi vár ránk, azonban az újonc döbbent arca mindent megér.

Legalábbis addig ezt gondolom, míg le nem tolja a torkán. Én még örülök is a kenyérnek, nem olyan szikkadt, mint elõzõ nap, Jayden azonban… meg kéne örökíteni ama kínlódó pofát, amit vág. Azonban megeszi, vagyis az elõzõ napi szavaimat megfogadta. Nem tudom eldönteni én vagyok e érte a felelõs, vagy beindultak a túlélõ ösztönei a fiúnak. Mindegy is, nem lényeg. Megrágom a számba tömött kenyeret, elveszem a nagy bögre teát, míg orrom alatt elmormolok egy köszönetet, s leöblítem a falatokat. Ízre nem adunk, csak legyen valami a gyomorban.

Elindulunk órára, s hagyom, hogy mellém telepedjen, pedig Luis elég nyugodtnak tûnik. Nem is tulajdonítok ennek nagy ügyet, lehet az elõzõ napi incidensnek hála. Úgy kell neki, remélem övvel verték el! A felügyelõ tanárja amúgy is a szadistafajta, csak ver és ver, míg mozogsz, míg minden porcikádat át nem itatja a fájdalom, a szádban nem érzed a vér ízét… Hallottam hírét, s láttam már a mûvét.

Ebédnél is csend honol. Megesik ez, fõleg az elõzõ napi gyûjtés után: a banda fele odavan, senkinek nincs kedve verekedésbe kezdeni. Érdemes a másik hibájából tanulni, ha más nem, pár napig egy nagyobb balhé után. Bár… sokaknak nem üti meg ezt a szintet az elméje. Nem tolakodom a sorban, de minél hamarabb szeretnék már enni. Éhes vagyok, marja gyomromat az üresség. Nem is figyelem mit raknak elém, állaga se szaga nem érdekel, csak az, hogy hamar oda kerüljön, ahová való: a bendõmbe.

Apám mondta mindig: az újnak hely kell, a réginek hát mennie kell! Eme indokból megyek el a mosdóba, s koloncom is elkísér, legalábbis a folyosóig. Nem is értékelném, ha a falat támasztva várna arra, hogy végzem. Õszintén: úgy nem is menne. Hiába vagyok itt már két éve, képes vagyok mindent tartogatni, míg nem üres a mellékhelyiség. Egyszerûen belém ragad minden, ha tudom rám törhetik az ajtót. Igen, jártam így. Soha nem felejtem el. Soha…

Miután végzem, begombolom nadrágomat s kezet mosom elindulok a folyosó felé, ahol a srácot hagytam. S ez a gond: nincs ott. Szemöldökömet ráncolva nézek jobbra majd balra, de kihalt minden, az udvar felõl hallok csak zajt… Hová tûnhetett? Nem úgy tûnt, mintha önszántából bárhová is elmenne nélkülem, hisz még ide is követett. Hirtelen fog el a rossz érzés, mellkasom szorít, az ebédem pedig bukfencezik a gyomromban.

- Jayden? – kurjantom el magamat, de semmi válasz. Szemöldökömet ráncolva indulok el végül az egyik irányba, amerre az ebédlõ is van. Hová ment ilyen hirtelen? Esetleg összefutott a felügyelõ tanárjával? – Jayden? – Kurjantásomra újra nincs válasz. Egyre gyorsabban szedem lábaimat, remélem, csak visszament az ebédlõbe, mert rászóltak. Igen, csak rászóltak… nem történt semmi, nem kapták el, nem verik, nem bántják nem…

Ekkor fordulok be a sarkon, s bizony, kiszúrok két alakot. Luist nehéz nem kiszúrni, s Jayden vöröses-szõkes bozontját sem, ami kócosabb mint valaha. Kék szemei riadtan keresik alakomat, az én tekintetem pedig õt méri fel villámgyorsan. Piros folt a bal szeménél, vékony csíkban folydogáló vér, Luis ökölbe szorított keze, ami szint úgy véres, s ismerõsen vicsorgó ajkai…

Arra eszmélek fel, hogy Jayden valahogy kiszabadul s felém szalad, ahogy csak bír. Nem is figyelek Luisra, csak nyújtom a kezemet, hogy elkapja a srácot. El kell tûnnünk innen gyorsan, míg a mamlasz feldolgozza mi történt: s ez a szerencsénk. A lassú reakcióideje s felfogása az, ami miatt sikerül elmenekülnünk. Nem tudom miért pont a mosdó felé rángatom, hisz oda bármikor bezárhatna minket a tetû, ha utánunk ered. Hátra is nézek követ e, de nem hallom a jellegzetes földindulást, mikor õ maga is megindul.

- Gyere, van még idõnk. Megmossuk az arcodat – szólok oda végül Jaydennek. Ha már ott vagyunk, használjuk ki, s mentsük, mi menthetõ. Nem mintha bárkit is érdekelne, hogy monoklit kapott. Aprót bólint, majd követ szó nélkül. Nem csodálom, az elsõ pofonnál az én nyelvemet is elvitte az ütés.

Helyette is cselekszem, minden annyira zsigerbõl jön, hogy bele sem gondolok. Papírtörlõt tépek, bevizezem s elsõnek óvatosan, de annál határozottabban törlöm le a vércseppeket arcáról. Felszisszen fájdalmasan, amit egy figyelmeztetõ s kissé szigorú pillantással jutalmazok. Ez még semmi, bõven semmi. Remélem felfogja, hogy a kezdet babapiskóta, s ez sebecske, amit elfelejt, ha nem is örökre, de egy idõre.

- Szerinted... szólnom kellene errõl valakinek? – töri meg a csendet egy oly ostoba kérdéssel, hogy bizony ez a képemre is kiül. S komolyan gondolja! Látom szemeiben a rémült csillanást, majd a döbbenetet, hogy lehet ezt nem kellett volna. Azonban a kérdés súlya még mindig közöttünk ül, s vár a válaszra. Jobb ezt már az elején letisztázni…

- Még csak az kéne – törölgetem le a vért szép szemei sarkából, amikkel oly ártatlanul s csalódottan néz rám. – Vagy téged büntetnének meg nevelési célzattal, azt állítva, hogy nyápic és árulkodós vagy, vagy azt a tetût, de akkor meg õ lesz nagyon pipa. Esetleg mindkettõ, de azt senkinek nem kívánom – sorolom neki a lehetõségeket.

- Nem is érdekli a tanárokat, ha egymást verik a diákok? – suttogja a kérdést földöntúli szomorúsággal. Csak egy pillanatra mélyesztem azokba az ártatlan szemekbe sajátomat, ugyanis nem bírom azt a sok érzelmet, ami bennük kavarog. Talán a nagy sietés miatt jobban sebére nyomom a papírt, ugyanis fájdalmasan nyög fel. Ó, kölyök, ez nem az óvoda…

- Nem, Jayden. Nem azért vannak itt- felelem végül. Kimondom, amit õ is sejtett, vagy legalábbis érezhetett.

- Értem... – Süti le szemeit, sõt, fejét is megpróbálja, de állánál fogva tartom. Nem végeztem még, szemügyre is akarom venni a felsértett felületet. Nem látom Luis öklének nyomát, vagyis olyan sokat s erõsen nem kapott. Borogatom, a papírt is megfordítom, hogy a másik, hûvösebb oldala is érje.

- Ha estére is beborogatod, nem fog nagyon feldagadni holnapra – szólalok meg, miután a vizes papírt a kukába dobtam, s elindulok az ajtó felé. Lassan csengetnek, illene nem késni. Oh, semmi kedvem büntetõmunkára menni, a múltkori farmon való dolgozást hetekig nyögtem. Nyár volt, meleg, a pajtában éjszaka nem tudtam aludni, szúrt a szalma s széna, hajnalban kelés majd dolgozás a földeken…

- Gilbert? – zökkent ki Jayden hangja a gondolataimból, mire megtorpanok s hátranézek rá.– Köszönöm. Megint. – Nem tudok erre mit mondani, csak hümmögök. Persze, köszöni… Illendõ. Csak el fogunk késni, s nem akarok fél fejadagot kapni, se szénában aludni. Lenyomom a kilincset s nyitom az ajtót, de amire nem számítok, az egy alak elõtte. Hirtelenjében azt hiszem, hogy Luis vár minket ott, s döbbenettel vegyes megnyugvással ismerem fel Mr. Wilkinsont. Rám se néz, rögtön az újoncán legelteti tekintetét.

- Mi történt veled, Jayden? – dörmögi kérdését, mire az említett rám emeli tekintetét. El ne mond, el ne mond…! Egy gyors, de annál határozottabb fejrázással közlöm vele, hogy tartsa a száját, vagy hazudjon valamit.

- Megcsúsztam a vizes csempén és bevertem a fejem – néz a férfira, s szinte szemrebbenés nélkül hazudja is neki a dolgokat. S az a baj, hogy szinte, ugyanis Mr. Wilkinson is ki van minden árulkodó arcrendülésre képezve: felfedezi, szemöldökét felvonja s fejét csóválja.

- Jayden, az ember nem kap ilyen monoklit a csempétõl. – Közli nemes egyszerûséggel, mire a szívem hevesen kezd el verni. Az elsõ gondolatom, hogy csak nem rám keni, nagyon remélem, rettegek a tudattól is mit kapok érte… azért, amit el se követtem. – Luis volt, igaz?

- Én...- kapkodja tekintetét a tanár s közöttem, akár egy riadt kismadár. Oka is van rá, ha ez kitudódik, mindketten keményen kapunk.

- Az elõbb kaptuk el a folyosón – közli Mr. Wilkinson fejét rázva.– Láttuk az öklén az ütésnyomokat, csak azt nem tudtuk, kit pécézett ki magának. Felesleges tagadnod, Jayden, már elküldtük Mr. Lewishoz.

- S-Sajnálom... – Rebegi Jayden, míg én próbálom a nyugodt légzést felhasználva hevesen verõ szívemet csitítani. Nem történik semmi, s ezt úgy utálom, a tétlenség megöl a feszült csenddel. Ezt töri meg a csengõ, én pedig már sietnék, s hálát adok az égnek, hogy Mr. Wilkins is küld minket. Magyarázkodni sem szeretek, fõleg, hogy szinte soha nem hallgatják meg az embert.

- Menjetek órára! – adja ki parancsba, feleslegesen. Ez volt a célom eddig is. Jayden megindul felém, s nekem ennyi elég. Szedem is lábaimat sebesen, de eközben összeakad tekintetem a kölyökével. Ismerõsen csillognak szemei, az érzelmek vegyes tömkelege hasonló, mint az enyém lehet: döbbenet, félelem, riadtság, beletörõdés… Minden, mi szemnek s szájnak éppen nem ingere.

A tetût nem látjuk aznap már, de ettõl függetlenül hagyom, hogy Jayden mellettem üljön. Úgy tûnik nyugodtabb tõle, s hiába furcsa még mindig számomra a társaság, nem lököm el magamtól. Pedig biológia elõtt, nos, ezer indok megfordul a fejemben miért üljön a terem ellentétes sarkába s felejtse el létezésemet. Félek, rettegek, remegek… Jayden mellettem, Mr. Robinson pedig sokat ígérõ tekintettel néz felénk. Addig mindig azért imádkoztam, hogy hamar teljen az idõ: akkor azonban azért, hogy ne. Minden izmom görcsbe rendül a csengõtõl, s hiába ér véget, az én fülem zúg tõle tovább.

- Gray! – A hangra összerezzenek, aztán minden izmom megdermed a félelemtõl. Csak ne kelljen bent maradnom, csak ne kelljen bent maradnom, kérlek, ne, kérlek…– Óra után beszédem van magával.

Elhagy minden erõ, élet s remény. Bár jönne a halál, bár vége lenne ennek az egésznek, felejtõdjön el a létem, az, hogy megfogantam, hogy vétkeztem… minden. Az átellenben lévõ fal felé emelem tekintetemet, hogy aztán megszámoljam a repedéseket. Még mindig huszonkettõ, nem változott, ugyanannyi. Hányszor számoltam már meg õket? Nem tudom. De lenyugtatnak, annyira le, hogy ne remegjenek a végtagjaim, s ha netán beszélnem kell, ne dadogjak.

Érzékelem, hogy minden siet kifelé a terembõl. Jayden is mozog, de nem nézek rá, nem, csak figyelem a hosszú repedést, a legnagyobbat s legrégebbit. Az ajtócsapódásra kiráz a hideg, s lassan odafordítom a fejemet. Mr. Robinson engem néz, nem szól semmit csak megindul felém. Remegni kezdek, lesütöm tekintetemet, s belekapaszkodom magam alatt a székbe.

- Tudod Gilbert… csalódtam benned – közli se nem hangosan, se nem halkan, mégis a hideg futkos tõle a hátamon. – Ha hozzád beszélek nézz rám. – Meg sem mozdulok, nem megy. Közelebb lép, majd rácsap ököllel az asztalra. – Mit mondtam, Gilbert? Ugye nem kell megismételnem? – Nagy levegõt véve emelem rá tekintetemet. Elégedett mosoly kúszik ajkaira.

- Nem csináltam semmit, tanár úr – suttogom, mire újra rávág az asztalra, mérgesen fújtatva. Rá sem merek nézni, becsukom szemeimet.

- Nem kedvelem Mr. Wilkinsont. S nem vagyok hajlandó tõle hallgatni, hogy milyen befolyással lehetsz az új fiúra.

- A szobatársam, Mr. Robinson… - susogom, mire újra rácsap az asztalra. Beleremeg még a lábam kisujja is. Hirtelen ül le mellém, én pedig nem bírom visszafogni magam, egyre szaporábban kapkodom a levegõt.

- Nem érdekel, Gray! S nézz rám, ha hozzád beszélek. – Nem tudok újra ránézni, még az is kész csoda, hogy a szemeim nyitva vannak. – Gilbert! Nézz rám. Nézz rám! Fiam, nézz rám! – suttogja a végét, mire én nagyot nyelve lassan újra rá emeletem tekintetemet. - Ez nem jelent semmit – folytatja azt, amit elõbb abbahagyott. - S emellett, Luis miatt is hallgatok eleget… az a mamlasz nagyon a begyében hord. Rajtam kívül nem érhet hozzád senki, világos voltam?

- Igen, Mr. Robinson – suttogom a választ, mikor felkaromra szorít. – Igen…

- Csak rámondod. Látom rajtad… s láttam is. Mondtam, hogy figyelj oda. Nem igaz? – figyelmeztet, míg a karomnál fogva húzna fel magával, de ellenkezem. Kapaszkodom a székbe, s már nem bírom levenni tekintetemet õrülten csillogó szemeirõl. Belém ég ez a szempár, a többi közé, s hiába fogom hat lakat alá zárni s hat felé dobni a kulcsokat, álmaimban vissza fog köszönni…

- Kérem, ne… - suttogom. Tudom, hogy mit akar… tudom… tudom…

- Ezerszer elmondtam neked már – bólogat aprókat, mintha magát megerõsítené ezzel. – Megmondtam, hogy ne engedd, hogy bárki is hozzád nyúljon.

- Nem értek hozzám, uram…

- Hazudsz, Gray. Még hazudsz is, látod? Nem nézel rám, alig felelsz, nemtörõdöm módon viselkedsz… ez nem szép dolog. Nagyon nem… - húzza a karom, ujjait húsomba vájja. Fáj, de nem szólok, csak ülök tovább, akkor sem mozdulok, mikor bõröm húzza. – Állj fel, Gilbert.

- Kérem ne, uram… Megteszek mindent, amit kér – próbálok továbbra is a széken maradni. – Csak ne vigyen oda… el is verhet, de ne vigyen oda, kérem. Ne hagyjon ott… - könyörgöm remegõ hangon, mire õ elengedi a kezemet. Mellettem áll, érzelemmentes arccal néz le rám. Aztán egyszer csak lehajol, lehelete arcomat csapja, minden idegszálam pattanásig feszül.

- Ha még egyszer meg kell ismételnem Gilbert Gray, hogy emeled fel a seggedet, nem köszönöd meg – suttogja vészjóslóan. – Állj fel – tagadóan megrázom kissé fejemet. – Azt mondtam, hogy állj fel, de rögtön. Nyomban… tüstént… - suttogja, majd mikor ez se használ két kézzel mar hajamba. – Azt mondtam, hogy állj fel! – sziszegi, s úgy beletép atincseimbe, hogy némán kiáltok fel. Úgy rángat, a hajamnál fogva, én pedig meggörnyedve a székbe s padba kapaszkodva próbálok nem pofára esni mögötte. Sziszegek, kínomban követem. Látom hova visz, s mikor fél kézzel elenged, hogy ajtót nyisson, kitépem magam a szorításából , az se érdekel, hogy hajam bánja.

Annyira félek, sõt, rettegek attól az ablak nélküli, üres, büdös helytõl, hogy minden józan eszemet képes vagyok elveszíteni a közelében. Remegõ lábaimmal megindulok, próbálom szedni õket, eszembe sem jut, hogy kulcsra zárta a terem ajtaját. Azt hiszem hagy elmenni, hogy elenged, most az egyszer elenged. Meg tudok szökni elõle, végre. A szívem hevesen ver, nyúlok a hideg kilincsért, nyomom is le… de semmi. Nem tudom kinyitni. Kiver a víz, a sírás kerülget, hisztérikusan rángatom az ajtót, de semmi. Be van zárva, s Mr. Robinsonnál van hozzá a kulcs.

- Bezártam – közli nem messze tõlem nemes egyszerûséggel. – Mit hittél? – Ajkamba harapok, hogy fel ne jajgassak. Hiába remegek, sõt, még a levegõt is úgy veszem, lassan felé fordulok, s a szemeibe nézek. Erre mozdul, elkap, mint vadat szokás, nyakamnál fogva. Hörgök, csak egy pillanatra nem kapok levegõt, addig is fogást keres rajtam, s húzni kezd a szertár felé. Nyüszítve vetem el magam, hogy még nehezebb dolga legyen, s hiába fogja le nagyjából a kezeimet, lábaimmal próbálok a székekbe s padokba kapaszkodni. Sziszeg, fenyeget, de már mindegy. Nem hagyom magam, hajt a túlélés, a félelem.

Ha egyszer berak oda, már mindegy. El is verhet, leköphet, megszégyeníthet… úgyis otthagy. Ott hagy éjszakára, azokkal s aludni sem tudok majd. Aztán reggel, miután már minden könnyem elfogyott, hangom nincs, kinyitja az ajtót, elküld mosakodni s reggelizni, mintha minden a lehetõ legnagyobb rendben lenne…

Már az ajtónál vagyunk, kínomban felordítok, míg õ nemes egyszerûséggel levág a padlóra. Fáj a hátam s oldalam az eséstõl, a fejbõröm lüktet a kitépett s megtépett hajszálak nyomán, felkarom lüktet a szorításától, ahogy nyakam is. Kapkodom a levegõt, de mielõtt felegyenesedhetnék, oldalamba fúrja cipõs lábát.

- Vedd le a felsõdet… - sziszegi, s hogy biztosan engedelmeskedjek, a cipõorrát két bordám közzé fúrja. – S ugye nem kell kétszer kérnem, hm? – Elveszi lábát én pedig engedelmesen, a földön feküdve, arcomat a hideg padlóhoz szorítva tapogatom ki pólóm alját. Megremegek félúton, de végül egy gyors mozdulattal kibújok belõle. Felmorran, s a ruha után kap. Értetlenül kapom felé tekintetemet, míg õ orrához emeli felsõmet.

- Fordulj át a másik oldalara… - morogja az anyagba, mire én nagyot szusszanok, s lesütött tekintettel fordulok a hátamra, de itt meg is akadályoz a mozgásban. Bal lábát meztelen mellkasomra nyomja, mire én fájdalmasan felszisszenek. – Mi az a felkarodon? – bök a fejével a másik felkaromra, ahol a tetû tegnapi mûve van.

- Luis… - kezdenék bele, de elfogy a levegõm, ahogy jobban rám nehezedik a lábával.

- Igen? Hallgatlak – mosolyogja, míg tapos rajtam egy aprót.

- Tegnap Luis, õ… - pihegem levegõ után kapkodva. – Meg akart verni… elkapott… mikor közbeavatkozott, Mr. Robinson… - Bennem reked a levegõ, ahogy utoljára rám nehezedik, majd elenged. Nagyokat kortyolok a levegõbõl, míg végig a férfit nézem, aki kezében a felsõmmel figyeli szenvedéseimet.

- Most legalább nem hazudtál – csillannak szemei, míg félmosoly játszik ajkán. – Ezt szeretem, ezt szeretem! – Felkönyökölök, nagy szemekkel figyelem, ahogy baljában a pólómmal hátast fordít nekem. Nyöszörögve állok fel, s sietnék az ajtóhoz, de késõ, rám zárja, nem is, rám csapja… itt hagy. Itt fog hagyni, elvette a pólómat, s itt fog hagyni.

- Ne… ne! – kezdek el az ajtón két tenyérrel dörömbölni. Szívem a torkomban dobog, nem érdekel semmilyen fájdalom, csak ki akarok innen jutni, de hamar. Percekig csak verem a fát, de jól tudom, hogy Mr. Robinson már rég elment. Itt hagyott. Egyedül. S a pólómat is elvette…! A sírás fojtogatja a torkomat, s hátra sem nézek. Az ajtónak döntöm mellkasomat, s lassan lecsúszom a földre.

Itt hagyott. Újra itt hagyott… bezárt. Bezárt… Nagyot szusszanva nézek jobb oldalra, ahol a kitömött állatok mûszemei villognak rám a félhomályban. Libabõrös vagyok, a hideg futkos hátamon, de nem azért mert fáznék. Próbálok nem bepánikolni, vagy kapkodni a levegõt kétségbeesetten… elég az orromban a szag, nem kell még a számban is.

Nagyon óvatosan araszolok el az ajtótól, a tölgyfa szekrény aljához kuporodom s hátamat nekivetem a fiókoknak. Próbálok nem arra gondolni hol vagyok… elsõnek csak a lábaimat figyelem, lassan felhúzom, majd átkarolom õket. Remegek, ijesztõen. Ha beszélnem kéne, egy normális szó nem hagyná el ajkaimat. Attól félek, ha netán Mr. Robinson mégis visszajönne értem, nem bírnék kimenni a szertárból, a térdeim felmondanák a szolgálatot.

Kitapogatom lehajtott fejjel minden új sebemet. Mindkét felkaromon ujjbegyek nyomai lilulnak s vörösödnek, egyik Luis virsli ujjainak, másik pedig Mr. Robinson csontosainak hála. Meztelen karomon felsimítok vállamra, onnan pedig a nyakamra. Óvatosan tapogatom ott is ki ujj foltjaimat, amik egy apróbb érintéstõl is fájnak. Nagyot szusszanva, remegõ ujjakkal túrok végül bele a hajamba, pihekönnyen simítva fejbõrömre. Lüktet. Még mindig lüktet, s bizony, találok pár kisebb, kitépett részt.

- Gilbert… Gilbert… Gilbert…- Abbahagyom a károk felmérést, és feljajdulva ölelem jobban lábimat át. Tudom, érzem, hogy minden tartósítóban úszó fél lény, gusztustalanság és a kitömött állat is engem néznek… az én nevemet kántálják, egyre hangosabban, egyre többen, egyre közelebb…

 ~*~¤~*~

Meleg kéz simít végig óvatosan a gerincem mentén, nagyot szusszanva mozdulok meg. Elfeküdtem mindenem, magzatpózban vagyok, kezeim s lábaim zsibbadnak, arcom fáj a kemény padlón való alvás miatt. Fény szûrõdik be a résnyire nyitott ajtón, s ahogy álomtól ködös elmével emelem meg kissé fejemet, minden duplán szíven üt. Az üvegekben szinte világító állatok félig lehunyt szemeikkel még ijesztõbbnek tûnnek… Feljajdulva próbálok elzsibbadt kezeimre támaszkodni, s arrébb mászni.

- Nyughass…! Gilbert! – szólít nevemen a kéz tulaja, míg én pihegve hagyom abba menekülésemet s nézek oda. Az arcát nem látom, a fény pontosan úgy éri, hogy takarásban van. Azonban hangja is bõven elég: Mr. Robinson az. – Megnyugodtál végre? – kérdezi, míg hatalmas tenyerét meztelen hátamon pihenteti. Lassan bólintok egyet helyeslõen, s õszintén, nincs teljesen így, de ha jó magaviseletet s megbánást mutatok, talán… talán kienged.

- Akkor rendben. Akad valami mondanivalód? – simít lentebb kissé, s hiába ráz ki a hideg, leszek tõle libabõrös, próbálok koncentrálni. Minden azon múlik, mit mondok. Minden.

- Szeretnék… elnézést és bocsánatot kérni… - suttogom rekedt hangon, míg Mr. Robinson másik kezével int, hogy folytassam csak. – Hazudtam és… ellenkeztem… megbántam… - pihegem elhaló hangon, egyenesen rá nézve, ami nem oly nehéz, hisz nem tudom kivenni arcának vonásait. S inkább koncentrálok ama fekete foltra, mintsem a szekrényekre. - Sajnálok mindent… - suttogom végül. összerezzenek, mikor látóterembe kerül a keze, de csak megsimogatja a fejemet. Fáj, a délutáni hajtépés miatt ez is fáj, de szó nélkül tûröm.

- Miért kell mindig kihúznod a gyufát, hm? – búgja, majd hirtelen újra beletép a hajamba. Felszisszenek, de jajgatni sem merek, nehogy otthagyjon még tovább is. – Az én türelmem sem véges, Gray… s duplán bánod, ha az új fiút pátyolgatod. Nagy bajokba keveredhetsz, s nem akarsz még itt maradni sokáig, ugye fiam?

- Ne-nem, Mr. Robinson… - rebegem, mire hirtelen elenged. Nagyot szusszanok, s hiába akarom megérinteni fejemet akad e még haj rajta, nem teszem meg. Csak lesütött szemmel nézem a lábaimat, míg á az állam alá nyúl, s felszegi fejemet. Egész közel van, látom szemeit, fenyegetõen csillannak, amitõl megmered minden izmom. Mit tervez…?

- Nem akarsz itt maradni…? Pedig számomra nagyon is úgy tûnt, hogy ez már az otthonod – suttogja oly gúnyos hangnemmel, hogy ez is rátesz egy lapáttal a hirtelen elõtörõ dühömre. Dacosan csillannak szemeim, csupán a feltételezés is, hogy ez a mocskos hely az otthonom lehetne, feltüzel. Azonban nem szólok, nem, tudom, hogy provokál. El akar még jobban verni, meg akar szégyeníteni, én azonban nem hagyom. – Nos, Gilbert? Te hogy vélekedsz efelõl? Nem otthonod már a Dozier Fiúiskola? Nem gondolsz rá örömmel, hogy eme intézmény egyik tagja lehetsz?

- Minden nap boldogsággal tölt el… - préselem ki magamból a szavakat, amik jobban fájnak, mintha megütne. Tudja, hogy hazudom, mégis elégedett mosollyal az ajkán simít az arcomra.

- Nagyon is reméltem az érdekedben…

Innentõl nem szól hozzám, csak visszaadja cseppet sem kedvesen a felsõmet. Egészen nála volt addig, az se érdekel… gyorsan magamra kapom, míg felállok s kissé remegõ, még mindig elzsibbadt lábakkal megindulok utána. Sötét van odakint, sõt, a folyosókon is. Lehet már takarodó is elmúlt, tartok attól, zuhanyra sem jut idõm. Eme gondolatok között indulnék meg a hálókörletem felé, de Mr. Robinson elkapja a kezemet.

- Hová? – kérdezi, mire én hevesen verõ szívvel állok meg. – Nélkülem, hm? Szerinted hagylak éjszaka a folyosókon kóborolni? Nem, nem. Indulj – bök a fejével, mire én remegõ lábakkal, egy kis hezitálás után engedelmeskedem. A hideg ráz, azután pedig fõleg, hogy hideg tenyerét a nyakamra simítja.

- Késõ van már… - dörmögi, míg ujjbegyeivel lassan cirógatja bõrömet. A hányinger kerülget, hiába úgymond üres a gyomrom. A vacsora almáról is lemaradtam… nehéz lesz reggelig várni, hogy újra ehessek. – Holnap én leszek felügyelõ az ebédnél, s nagyon remélem, hogy semmi rosszat nem fogsz csinálni, Gilbert. – Hiába fordítanám a fejemet, az addig cirógató ujjait a bõrömbe vájja, hogy csak figyeljek elõre. Halkan felszisszenek, de megyek tovább, jobb is, ha nem látom még egyszer a képét.

A csend sosem jelent jót, s hiába a nyakamat szorító nagy keze, tudom, attól tud rosszabbat is. Mikor a folyósra érünk, ahol a szobám is van – vagyis a szobánk, mert Jayden is ott alszik most már -, kezdek megnyugodni. Talán túl nagyokat lépek, hogy hamarabb odaérjek, vagy esetleg még mindig kényszert érez arra, hogy megbüntessen, magam sem tudom miért, de két ajtóval a szobám elõtt felken minden szó nélkül a falra. Egyik keze a nyakamon, most már elölrõl, a másik pedig a gyomromban.

- Csak egyszer mondom el, egyetlen egyszer. Rajtad tartom a szememet s a legkisebb szabálysértésért, figyelmetlen cselekedetedért bezárlak a szertárba, miután alsóra vetkõztettelek – sziszegi a képembe. Kiráz a hideg, aztán hirtelen elkezdek izzadni a keze alatt. Ha ez nem lenne elég az ecetes lehelete a gyomromat is megmozdítja, csak nem pozitív értelemben. Éget az érintése, s eközben úgy ver a szívem, mintha üldöznének. Hisz ezt teszi: üldöz, míg meg nem õrülök, míg bele nem fojt a saját félelmembe, amit õ generál…

Elengedi, hátrébb lép, s még egyszer utoljára jól végigméri nyeszlett, görcsbe rándult testemet. Lassan, de érthetõen int fejével, hogy folytassam az utamat, immár egyedül. Még tapogatom a hideg falat, majd nagyot nyelve tolom el magam tõle. Lábaim remegnek, nem nézek hátra, de tudom hogy ott áll s néz. Ahogy ígérte. Már elkezdte, s nekem már végem van tõle. Hiába érek a szobához s lépek be, egyedül, a rettegés még mindig ott ül minden sejtemen.

Szinte bevánszorgom, nem nézek semerre, s csak remélem, hogy Jayden már alszik. Azonban ez nem az én napom – s vajon mikor volt az elmúlt két évben bármelyik is az? -, ugyanis nagyon is ébren van még. 

- Gilbert? – suttogja a sötétbe.– Hol voltál? Nagyon aggódtam... – Utálom a kérdéseket, de még jobban, ha választ is várnak rá. S Jayden igenis vár, én viszont nem fogok neki semmit sem mondani. Becsukom magam mögött az ajtót, ügyelve arra, hogy ne nyekeregjen, mert ki tudja… lehet még ott áll, s azt figyeli mit csinálok. Visszajön, elkap, visszarángat, levetkõztet, bezár s otthagy…

- Gilbert? – A bizonytalan hangocska ment ki a verembõl, amibe saját magamat löktem. Lépek párat, de nem megyek messzire, ugyanis megmozdul az ágyon, sõt, lassan kissé erõltetett mozdulatokkal ki is mászik belõle s megközelít. Nem nézek rá, legalábbis a fejemet nem fordítom felé, a szemem sarkából pedig nem látok belõle túl sok mindent. Vajon õ látja az arcom, s ha igen mit? Biztos nem azt, amit eddig…

- Gilbert? – suttogja újra, kérdõen, tele érzelemmel, miközben lassan de annál határozottabban simít rá vállamra. Kiráz a hideg, pedig nem kéne. Azonban annyira nem bírom most más érintését, sõt, a saját bõrömet se magamon, hogy kibújok a keze alól.

- Aludj… - Nem is tudom érti e, olyan rekedt a hangom. Nagy léptekkel indulok meg az ágy felé, minél hamarabb ott akarok lenni. A fájdalom se érdekel, mondhatni megszokott vendég már nálam.

Nem hallom, hogy Jayden megmozdulna, de hátra se nézek, hogy megnézzem. Egy nagy szusszanás után nyúlok a pólóm aljához, hogy egy vontatott mozdulattal, nagyot nyögve leveszem magamról. Az ágyban van beágyazva az alvós ruhám, azért hajolok, hogy kivegyem. Próbálok mindent kizárni a fejembõl, mindent ami történt s azt is, ami történhet. Magamra veszem a hideg pólót, majd gyorsan megszabadulok a nadrágomtól s zoknimtól is, hogy az alvós alsót felvegyem.

- Elvert? – Hirtelen ér a kérdés, épp a pólómat húzom bele a nadrágomba. Megállok a mozdulatban, míg fejemet felé fordítom. Ugyan ott áll, arcát nem tudom kivenni teljesen, de tudom, hogy engem néz.

- Így mennek itt a dolgok… - motyogom, míg befejezem a mozdulatot.

- Miért? Miért vert el? Nem csináltál semmit – faggat tovább, ami egyáltalán nem tetszik. Eddig legalább nem volt senki, aki kérdezzen vagy nézzen… egyedül voltam.

- Azért is lehet kapni… - suttogom, majd felsóhajtok. Kezdek megnyugodni, legalábbis nem remegek már, s a légzésem is kezd helyreállni. – Esetleg kitalálnak valamit… de aludj. – Rá se nézek úgy mászom be óvatosan az ágyba, de õ csak áll ott tovább. – Jayden, aludnod kell.

- Nem tudok – közli. – Nem akarok. Ha álmodom, akkor fel kell hamarosan kelnem és… - elcsuklik a hangja, míg én figyelmesen hallgatom, de nem szólok semmit. Álldogál ott egy darabig, majd végül felsóhajt egy nagyot. – Megpróbálom.

Figyelem, ahogy vontatottan bemászik az ágyába, s halkan felszisszenve oldalára dõl, háttal nekem. Gyanúsak a mozdulatai, ismerõsen gyanúsak, s az is, hogy oly furcsán, kitekert pózban próbál aludni. Lüktetõ s égõ bõrfelületek, amiket a ruha is sért… Hirtelen a felügyelõtanári beavatásom ugrik be errõl, bár kétlem, hogy Mr. Wilkinson egy veréssel indítana.

Meg se szólok, a lehetõ legkényelmesebben helyezkedem el, majd lehunyom a szememet, s az esti, alvás elõtti álmodozásba kezdek. Szokásom, hogy elmondja magamban mit tervezek s mit terveztem már. Utóbbival kezdem mindig, hogy el ne felejtsem õket. Veszek egy mély levegõt, még fülelek egy kicsit, de Jayden nem mozdul, így belekezdek.

Ha egyszer kijutok innen, elsõnek nyalok egy fagyit, bekapcsolom a rádiót s zenét hallgatok, sétálok az utcán az esõben, dobok egy érmét egy hajléktalannak, aztán, hm…

 ~*~¤~*~

Ébresztõ elõtt kelek, bár nem alszom túl sokat éjszaka. Félálomban vagyok, felkelek minden egyes alkalommal, mikor Jayden szuszogva mocorog az ágyán, az pedig nyikorog. Próbálok nem gondolkodni, csak figyelem a szobában lévõ öreg bútorokat. A kopott, használt szekrényeket egymás mellett, az agyonjárt padlót… végül már az ágy is nyom, így felkelek. Fél szemmel az ágyában fekvõ Jaydenre pillantok, aki nem mozdult meg a nyekergésre. Hajamba túrok, fejbõröm szerencsére nem fáj már úgy.

Lábujjhegyen osonok a szekrényemhez, hogy a váltó egyenruhámat vegyem elõ. Kettõ van: az egyiket havonta mossák, okosan kell beosztani. Azonban nem bírnám többet magamra venni a másikat, míg szertár szaga van. Így is enyhén érzem magamon a fabútor, kitömött állat s tartósító folyadék egyvelegének szagát. Talán a reggeli mosakodás alkalmával tudok ezen csökkenteni. Kiveszem a pótruhát, megágyazom, s felöltözöm. Jayden eközben némán fekszik az ágyában, s csak akkor riad fel, mikor elindul az ébresztés. Szóval aludt, csak tudott valamennyit…

Felém néz, enyhén belilult monoklijával s borzos hajával érdekes látványt nyújt. Én az ágyon ülök, némán, s csak figyelem. Nagyot sóhajt, majd fájdalmas grimaszokkal az arcán elkezd felkelni. Rögtön kiszúrja a szemem, hogy bizony a tegnap esti gyanúm beigazolódott. Több lila foltja akad, s hiába fordít nekem hátat öltözködés közben, így is látok rajta jó párat. Szemöldökömet ráncolva figyelem, s mikor lesütött tekintettel fordul felém, felsóhajtok.

- Ki volt az? – kérdem mindenféle bevezetés nélkül.

- Mit számít? Úgyse érdekli senkit – feleli, mire én kissé sértõdötten vonom össze a szemöldökömet. Pedig lerí róla, hogy igenis számít. Nagyon nem örülnék neki, ha már most egy kis veréstõl összedõl lelkének vára.

- Magadnak is megtarthatod, de nem fogom kétszer megkérdezni – figyelmeztetem. Nem olyannak tûnik, aki, nos, egyedül fel tudná ezeket dolgozni. S mint már egyszer megfordult a fejemben, nem akarom egyszer holtan találni, mert magával végzett. Nincs annál rosszabb, mint mikor valamelyikünk feladja. Akkor inkább már a szökés.

- Luis és pár barátja… - feleli egy kis hallgatás után, mire én aprót biccentek, hogy felfogtam.

- Szóval bosszút állt. Nem is õ lenne – sóhajtok fel, majd a combomra támaszkodva felállok.

- S veled mi történt, Gilbert? – kérdezi aggódóan csillogó szemekkel. – Akarsz róla beszélni? Szívesen meghallgatlak, én…

- Menjünk mosakodni! – hallgattatom el, míg nyújtózkodva megindulok az ajtó felé. Nem szól semmit, csak egy nagy sóhajjal követ. Próbálok nem arra gondolni, eddigi tapasztalataim szerint ez a legjobb módja annak, hogy ne forduljon meg egy s két dolog a fejemben.

Alaposan megmosakszom, arcom, kezeim s még azt is, ami kilóg a ruha alól. Szappan igaz nem akad, de így se érzem már magamon úgy a szagot, mint fél órával ezelõtt. Megnyugtat? Meg. Ha nem is teljesen, lelkemnek jobb kicsit, könnyebb elnyomnom magamban a tegnap esti történéseket. Fél szemmel ránézek Jaydenre, aki épp az arcát törli óvatosan. Mikor végez intek a fejemmel, hogy induljunk.

Felvesszük a táskánkat, majd megyünk újfent reggelizni. Az se érdekel, ha romlott ételt raknak elém, nagyon éhes vagyok. Fél úton a gyomrom is korog, zavart vigyorral a képemen nézem a nagy szemekkel pislogó Jaydent.

- Éhes vagyok… - közlöm nemes egyszerûséggel. Valamiért kezd eluralkodni rajtam a nyugalom, fõleg, miután a gyomromban is van valami kenyér s szalámi féle. Aznap kakaó van hozzá, kissé meleg még, cukor alig akad benne, de mohón kortyolom minden cseppjét. Átgondolva az aznapi órarendünket rájövök mi az, ami okot ad arra, hogy ne remegjek félelmemben: nincs biológiánk. Oly megnyugtató tény, hogy nem kell órán Mr. Robinson képére koncentrálnom, míg mögöttem ott van a szertár. S ha ügyes vagyok, egész nap el tudom kerülni, ami még nagyobb lelkesedéssel tölt el. Azonban Jayden egyre jobban maga alá kerül, nem egyszer nógatnom kell, hogy szedje a lábát órákra. Ebédig ez így is megy, terelgetem a sor felé.

- Nem vagyok éhes, Gilbert… - motyogja az orra alatt, míg én felsóhajtva lenézek rá.

- Akkor kikéred s majd én megeszem – közlöm vele nemes egyszerûséggel. – Ez még csak a második nap. S ha két évig kell bent lenned, akkor nézzük csak… még hétszázhuszonnyolc van hátra. Addig pedig, hm, nézzük csak, nagyon sokszor éhen tudsz halni. – Döbbenten néz rám, magam sem tudom miért mondtam ezt neki. Ha biztatásnak szántam, akkor azt hiszem az itt eltöltött évek alatt elfelejtettem milyen is az az intézeten kívül.

- Felezzünk – suttogja. – Akkor a konyhások se szólnak rám. – Nem felelek, csak hümmögök. Míg tálcával a kezemben elindulok egy nyugodt sarok felé, a tanári részlegre szegezem tekintetemet. A mai felsorakozás nem más, mint Mr. Fritspatrick, Mr. Wilkinson, Mr. Campbell – õ a matektanárunk -, s végül a gondnok félénk, aki kelt minket, mosakodni küld, Mr. Murphy.

Lerakom az asztalra a tálcámat, majd leülök. Jayden is követ, a jobb oldalamra ül, így takarásban van miattam. Rásandítok, míg õ a tálcán lévõ rizsnek csúfolt mamalikát a zöldségekkel piszkálja villájával. Sápadt a bõre, emiatt jobban kitûnnek az apróbb s nagyobb lila foltok, karcolások. Nem nézegetem túl sokáig, ugyanis feltûnik neki. Felém fordul, kérdõen néz rám, én pedig inkább a villámért nyúlok s elkezdek enni. Nem szólok semmit, ahogy õ sem. Az egész ebédlõben hasonló csend uralkodik, vagy ha beszélgetést is hallunk, az a tanári asztal felõl jön.

- Megyek s megnézem – csendül Mr. Wilkinson hangja, s felállva el is indul. Fél szemmel figyelem, de mikor az egyik asztalsornál nem a másik irányba kanyarodik le, hanem felénk indul, lenyelem a falatot, s feszülten figyelek. Jayden a tányérjában turkál, próbálja a finomabb falatokat kiválogatni, fel sem tûnik neki a helyzet. Könyökömmel oldalba bököm, nem erõsen, mégis fájdalmasan feljajdul. Vetek rá egy bocsánatkérõ pillantást, majd fejemmel a közeledõ tanár felé intek. A fiú a szemöldökét ráncolja, majd kicsit hátrébb dõl, hogy kilásson. Riadtan kapja rám a tekintetét, mintha én tudnám mi van. Ekkor már tagadhatatlan a helyzet: a férfi felénk közeledik, s le nem veszi tekintetét rólam s Jaydenrõl.

- Gray, Jayden! – szól oda nekünk, mire az addig bent tartott levegõt kifújom, s sokat sejtetõen szegény srácra nézek.

- Jó napot tanár úr – fordulok lassan felé, de õ rám se hederít, hanem Jayden másik oldalára lép, sõt, mellé is telepedik. A fiú is elmotyog egy köszönést, de szerintem túlságosan is tart attól, mi lesz ennek a következménye, ahogy én is.

- Hogy vagy Jayden? – kérdezi. – Úgy hallottam Mr. Murphytõl, hogy a reggeli mosakodásnál jó pár lila foltot fedezett fel rajtad… talán Gray? – felháborodottan szusszanok fel, nem elég, hogy engem gyanúsít, még ott is ülök nem messze! Jayden értetlenül kapja felém tekintetét, majd néz vissza a felügyelõtanárára.

- Gilbert nem bántott… - feleli halkan, szinte hihetetlenkedve. – Miért bántana? – A férfi kissé oldalra hajolva néz rám, s pont elkapja egy bosszúsabb pillantásomat. Nem szól semmit, csak felsóhajt, s végül kedveskedve Jayden vállára simítja nagy kezét. Ha akad is ott fájó pontja a fiúnak, némán, rezzenéstelen arccal tûri. Azonban az ölében lévõ kezei remegnek, hiába szorította combjai közé. Látom.

- Tudod mit? Ezt megbeszéljük órák után. Népismeret az utolsó órátok, igaz? – Jayden zavartan nyitja a száját.

- Nem tudom, tanár úr… még nem tudom, ne haragudjon.

- Az, ugye Gray? – szól végül oda nekem a férfi. Bezzeg most jó vagyok…

- Az tanár úr – morgom.

- Akkor órák után megbeszéljük kettesben. Addig is jó étvágyat, s egyél meg ám mindent! Nehogy beteg legyél – teszi még hozzá, majd feláll s otthagy minket. Én biza tudom mi lesz ebbõl, pontosabban sejtem. Jayden halálra vált arccal néz rám, míg én inkább enni kezdek.

- Remélem õ nem fog megverni… - neveti kínjában, halkan. Egy pillanatra ránézek, õ pedig nagyot nyelve enni kezd.

- Miért?

- Ott vannak a... nehéz fiúk – feleli, miközben elindul. – Ott mindig találsz bajt magadnak. A többi szinten vegyesen vagyunk elosztva.

Hirtelen hallgat el, valahogy olyan érzésem van, mintha elharapta volna a mondatot. Kíváncsian ránézek, de mereven maga elé néz, és mintha mélyen a gondolataiba merült volna. Biztosan érzem, hogy még a nyelve hegyén lett volna valami mondanivaló, mégsem fejezi be, amit elkezdett. Vajon direkt hallgat el elõlem bizonyos dolgokat?

Mikor megtorpan, én is megállok mellette. Valamit egészen biztosan nem mond el, és igazából nem is hibáztathatnám érte, ha szándékosan teszi. Elvégre nem tartozik értem felelõsséggel... Már azért is hálás lehetek, hogy egyáltalán ennyire a szárnyai alá vett.

- Gilbert? – szólítom meg bizonytalanul és kissé aggódva, mikor továbbra sem szól egy szót sem. – Minden rendben van?

Felém fordítja a pillantását, néhány másodpercig csak elgondolkozva tanulmányozza az arcom, majd hümmögve újra elõre fordul. Nem értem õt. Látom, hogy valami nagyon dolgozik a fejében, mégsem mondja el, de miért?

- Csak elgondolkoztam – feleli végül kitérõen. – A keleti szárnnyal vagy a nyugatival szeretnéd kezdeni? Fürdésnél majd megmutatom hol van a közös fürdõ. A mellet van a vécé is. A szobában is, amit még kell, megmutatok és elmondok.

Pislogok néhányat, egy kicsit megzavart ez a hirtelen visszaváltás. Meglehetõsen furcsa volt az elõbb... de láthatóan tényleg elgondolkozott, ahhoz pedig egyáltalán semmi közöm, hogy mi jár a fejében.

- Nos... mi a különbség a két szárny között? – szólalok meg zavartan.

- Mindegyikben van tanterem, az egyikben van a tornaterem is, de kicsi s általában úgyis kint kell lennünk az udvaron. Ez a déli. A keleti meg, a fõbejárattal, s pár tanteremmel, meg az ebédlõvel hamar kiiktatható. Utána átsétálunk a nyugatiba, s ha kérdezik hivatkozz a felügyelõtanárodra! – lép közelebb hozzám.

Értetlenül és kissé megszeppenve nézek rá. Miért kellene Mr. Wilkinsonra hivatkoznom? Talán bajba kerülhetünk? Nem igazán értem, mindenesetre szó nélkül követem, mikor int a fejével a fejével, hogy menjek utána. Megcélozzuk a lépcsõket, aztán lemegyünk a földszintre – számolom az emeleteket –, onnan pedig eljutunk a keleti szárnyba.

Úgy figyelek minden egyes szavára, mintha az életem múlna rajta... bár talán így is van. Türelmesen elmutogatja és elmagyarázza az útvonalakat, a tantermek helyét és funkcióját, én pedig folyamatosan készítem a mentális jegyzeteimet és imádkozom, hogy lehetõleg ne felejtsek el semmit. Ezúttal egyszer sem kalandozik el, végig figyelmesen magyaráz és mutogat, egyetlen egyszer hallgat csak e hirtelen, a nyugati szárny második emeletén.

Kérdõn pillantok rá, de meredten bámulja az egyik tanterem ajtaját, úgyhogy inkább magam fedezem fel, mitõl állt el a szava.

- Biológia terem és szertár – olvasom fel hangosan, majd újra Gilbertre pillantok. – Az utóbbi a terembõl nyílik?

Bólint egy aprót, most megint olyan, mint aki a gondolataiba merült... Komolyan nem értem.

- Itt is mindent megnéztünk – lép távolabb nagy szusszanással. – Menjünk tovább.

Homlokráncolva nézek rá, fogalmam sincs, mi lelte már megint, de ismét engedelmesen a nyomába szegõdök, mikor elindul.

- Mi van még hátra? – kíváncsiskodom, mire a maga szokásos, aranyos módján hümmög egyet.

- A tornaterem ráér – feleli kis gondolkozás után. – Menjünk vissza a szobába... ha szerencsénk van, akad egy kis idõnk még a délutáni tanulás elõtt.

Bólintok egyet, nem ellenkezem. Még mindig feltétlen a bizalmam benne és a döntéseiben, hiszen ki másnak hihetnék itt? Egyedül Gilbert az, aki kezdettõl fogva egy kicsit is törõdik velem, vagy egyáltalán pozitívan állt hozzá az ittlétemhez és nem negatívan vagy semlegesen... Pedig eleinte még nem is tudta, hogy szobatársak leszünk. Mindenképpen hálásnak kell lennem a segítségéért.

A szobába visszaérve szokatlanul óvatos mozdulatokkal elterül az ágyon, hasra fekszik és mély lélegzetvételekkel szuszog tovább, de a szemei nem mozognak a lehunyt szemhéja alatt, ezért tudom, hogy nem aludt el.

- Miért kerültél be, Gilbert? – kérdezem pár perc múlva halkan, miközben leülök az ágyra. Hümmög egyet, majd megköszörüli a torkát, de nem szól egy szót sem. – Persze az se baj, ha nem akarsz róla beszélni... – teszem hozzá kissé megbántva – gondolom itt senki nem beszél róla túl sokat. Luis se mondta el miért került ide, jobban lefoglalta, hogy szõke vagyok.

- Nem vagy szõke... – hallom meg a dörmögését, bár nem egyszerû a dolog, mert igencsak elnyomja a hangját a párna. – S Luist verd ki a fejedbõl, rá még a bent lét alatt sem érdemes figyelni.

- Azt mondtad rég óta vagy bent – nézek rá, de megint nem szól egy szót sem. Én sem folytatom, éppen ezért, viszont rájöhet az okára, mert végül hümmög egyet.  – Nekem már az elsõ nap is soknak tûnik. Itt mennyi a sok? Fél év? Egy év?

- Nekem kettõ – hallatszik végül a válasz.

Elkerekedett szemekkel szívom be a levegõt és bent is tartom. Két év? De hát az...

- Megöltél valakit? – szalad ki a számon, mielõtt még kontrollálhatnám magam.

Hirtelen pattannak fel a szemei, egyenesen rám szegezi a tekintetét, és az a sötétbarna szempár ebben a kontextusban kifejezetten ijesztõnek tûnik... Ó, uramisten. Egy gyilkossal kerültem egy szobába? Pedig Gilbert nagyon jó volt hozzám...

- Sok mindenkit – feleli vészjósló komolysággal.

Megborzongok, érzem, hogy minden vér kifut az arcomból.

- Nem baj... velem kedves vagy – próbálom leplezni a rémületemet, de a dadogásom miatt nem sikerül túl hihetõre. – Úgy értem...

Elhallgatok, mikor lassan széles vigyorra húzza az ajkait. Most azt tervezi, hogy engem hogyan fog megölni, vagy... Félig belenyomja az arcát a párnába, én pedig gyanakodva figyelem, de mikor meghallom az elfojtott kuncogását, már tudom, hogy átverés volt az egész.

- Hazudtál, ugye? – húzom össze a szemeimet, mire hümmögve a hátára fordul. – Hazudtál...

- Te megöltél valakit? – kérdezi hirtelen, mire elborzadva rámeredek.

- Nem, dehogy! Eszembe se jutott soha!

- Akkor? Te miért kerültél ide, Jayden? – néz rám kíváncsian.

Felsejlik elõttem az öcsém arca és érzem, hogy összeszorul a mellkasom. Felhúzom az ágyra a lábaimat és kissé összébb kucorodom.

- Loptam – vallom be halk suttogással. – Gyógyszert. Sokszor.

- Eladtad? – fordul felém az oldalára, felkönyökölve néz rám érdeklõdõn.

- Dehogy, nem! – tiltakozom homlokráncolva, hát minek néz engem?

- Haverokkal elfogyasztottátok? – tippel újra, mire újabb morcos pillantást vetek rá. – Ezeket szokták... – von vállat, mielõtt visszafeküdne a hátára.

Csak Aiden arca lebeg a lelki szemeim elõtt, a szeretettel csillogó szemei és az ártatlan kis arcocskája, mikor rájött, hogy mennyi törvényt szegtem meg miatta, pedig mindig azt mondtam neki, hogy ez így van jól. Annyira sírt, mikor eljöttem... és fogalmam sincs, hogy most jól van-e. Vajon anya betartja az ígéretét? Ugye gondoskodnak róla?

- Az öcsémnek kell – buknak ki belõlem a szavak. – Beteg.

Hallom a takaró súrlódását és érzem, hogy felém fordul, de nem szól semmit. Talán nem is volt rá igazán kíváncsi.

- Mennünk kell. Kapd össze magad! – szólít fel hirtelen. Megszeppenve emelem fel az arcom a térdeim mögül, õ már az ágy mellett áll indulásra készen. – Öttõl a könyvtárban tanulunk. Gyere! Hozd a cuccodat. Siessünk. Minden késett percért két ütés jár a nádpálcával.

Újra kifut az arcomból minden vér. Ütések? Nádpálcával...? Remegõ ujjakkal szedem össze a cuccaimat és Gilbert nyomába szegõdök, aki már a folyosón vár a szoba elõtt. Sietõs léptekkel vágunk át a lépcsõkön és folyosókon, közben a gondolataimban csak Gilbert elõzõ szavai visszhangzanak. Ez a hely tényleg olyan szörnyû, mint a híre...

Egyedül az téríti el egy kicsit a gondolataimat, amikor ismerõsnek tûnik az útvonal. Fel tudom idézni, hogy a keleti szárnyba tartunk és még az is rémlik, hogy pontosan hol van a könyvtár, ami egy kicsit felvillanyoz. Gilbert említette is, hogy minden nap öttõl hétig itt fogunk tanulni, megírjuk a feladott leckét, miközben egy tanár figyel ránk. Mint kiderült, megfelelõ fenyítõ eszközzel együtt...

Mikor belépünk a könyvtárba, meg is pillantom a tanárt. Nem tudnám felidézni a nevét, de õ is ismerõs az évkönyvbõl, mintha testneveléstanárként szerepelt volna benne. De tény, hogy az emlékezetemnek sajnos nem nagy segítség, amikor megpillantom a kezében a nádpálcát. Azt hiszem, itt sem fogom szeretni a tesiórákat.

- Szerencsétek van fiúk – szól utánunk, miközben elindulunk az egyik üres pad felé.

Éppen leülnék, amikor csattanást hallok, valószínûleg a saját tenyerébe ütött a pálcával, demonstrálva, hogy mit kaphattunk volna mi is, én mégis megborzongok, szinte érzem, ahogy rajtam is nagyot csattan a pálca. Percenként kétszer...

Arra térek magamhoz, hogy Gilbert – aki már ül – int a fejével, hogy jó lenne, ha én is követném a példáját. Nem tétovázok tovább, gyorsan el is foglalom mellette az üres széket, mielõtt még úgy járok, mint ma az egyik órán. Még véletlenül se szeretnék újra túl közel kerülni Luishoz. Leutánzom a mozdulatait, ahogy elõpakolja a könyveket, füzeteket és ceruzákat, de aztán bizonytalanul lepillantok rájuk. Vajon arra is van szabály, hogy mondjuk ábécésorrendben kell haladni?

- Gilbert...? – suttogom a nevét olyan halkan, ahogy csak tudom, de szerencsére meghallja és felém fordul.

- Amivel jól esik, azzal kezded – feleli a kimondatlan kérdésre, miután az elõttem lévõ halomra mutattam. – S ne beszélj.

Az elkövetkezendõ két órában egy szót sem szólok, és megállás nélkül dolgozom, hogy biztosan elkerüljem azt a bizonyos nádpálcával való közeli ismeretséget. Na jó, az egy kicsit túlzás, hogy megállás nélkül... Amikor az elsõ késõ betoppan, megdermedve figyelem a jelenetet, ahogy egy tetovált fiú végtelen nyugalommal leveszi a pólóját, pontosan tudva, mi következik. Tíz percet késett, a tanár számolja az ütéseket, és én is... Húszat kap, az tíz percet jelent. Húsz ütés, pedig én már az elsõtõl is összerezzenek. A tanár egyáltalán nem fogja vissza magát, még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha kellemetlen lenne számára, sõt, egészen olyan, mint aki egyenesen élvezi. Pedig az ütéseknek a hangja is fáj, mégis senki még csak meg sem rezdül. Mindenkinek teljesen természetes, ami történik.

Végül épp idõben kapom el a pillantásom a büntetésrõl, mielõtt még a tanár kiszúrhatna, hogy tanulás helyett csak bámulok. Ezután befogom a számat és a fülemet is, próbálom kizárni a külvilágot, és inkább csak tanulok és a leckével foglalkozom. Mindennel végzek, de csak akkor teszem le a ceruzámat, mikor a tanár felszólít minket, hogy fejezzük be és pakoljunk össze. Gilbert példáját követve igyekszem a lehetõ leghamarabb bedobálni a könyveimet és a füzeteimet a táskába, de így sem vagyok elég gyors. Nem akarok viszont lemaradni, úgyhogy a maradék két könyvet inkább felkapom a kezembe és a nyomába szegõdöm.

Kifelé menet mindenki megáll egy pillanatra, de csak közelebb érve veszem észre, hogy pontosan miért. Egy konyhás áll ott, elõtte az asztalon faládák, benne pedig... almák. Éppen, ahogy Gilbert mondta. Vacsorára egy alma, ráadásul az is igen kicsi, nálunk otthon a kertben nagyobbak nõttek.

- Azt mondtad, hogy percenként két ütés, igaz? – szólalok meg, mikor már a szobánk felé tartunk a folyosón. – Te már kaptál? – Nem válaszol, de felmutatja a mutató-, a középsõ-, majd a hüvelykujját is. – Háromszor? – kérdezem elborzadva, mire szokásosan hümmög egyet. – És sokat?

- Nem kifejezetten. Pár percért csak – vonja meg a vállát. – De azért is kapsz, ha beszélsz. Valakitõl azért is, ha nem dolgozol. Vagy ha a szobádban felejtesz valamit. Az duplán fáj, mert késének is számítják.

- Értem... – Lehajtom a fejem, próbálom elraktározni az épségem érdekében az információkat, de a fejem legszívesebben rögtön ki is vetné magából ezeket a szörnyûségeket. Megigazítom a táskám, mikor érzem, hogy le akarna csúszni a vállamról, aztán újra rápillantok. – Két év alatt biztos sok mindent megtanultál...

- Az biztos. – Megtörli az almát a pólójában és harap bele egy nagyot. – Lepakolunk a szobába, aztán várunk kicsit. Most nagy lesz a tömeg a fürdõ elõtt... lehet belõle verekedés is. Bár ha a végén megyünk nincs meleg víz... nem bánod, ugye? – Kíváncsian nézek rá, de én csak vállat vonok. Kezd túl sok lenni ez az egész egy napra és amúgy is... van választásom? – Akkor nem bánod.

- Bánhatom? – nevetek fel zavartan.

- Felesleges – ingatja a fejét. – Úgyis hideg vízben fogunk fürödni, Jayden. Aztán remélem nem fogvacogtatóban, mert az után borzalmas átmelegedni.

- Két év... – motyogom elgondolkozva, de nem szól semmit, csak a tekintetét érzem magamon. – Engem is két évre ítéltek, maximum.

Még mindig nem szól semmit, mindketten a gondolatainkba merülünk kissé. Õ már átvészelt, túlélt itt két évet, neki ez nem újdonság, én azonban még csak az elsõ napomat töltöttem el itt, és máris úgy érzem, hogy szívesebben mentem volna börtönbe. Azt hittem, hogy az ilyen helyeken csak a filmekben történnek valódi szörnyûségek, verések és a megalázások, de ma a saját szememmel láthattam, hogy ez nagyon is jelen van itt is. Gilbert túlélt és sokat tanult, de vajon nekem mennyi esélyem van a túlélésre?

Legalább a fürdõ olyan, mint amilyennek elképzeltem. Amikor beléptünk, rögtön jobb kéz felé ott volt egy hosszú sor mosdókagyló, illetve azokkal szemben balkéz felé is néhány, de azok csak a helyiség közepéig nyúltak be, és egy kis átjáróval voltak elválasztva. Ahol pedig véget ért a fal, ott lehetett átjönni a zuhanyzókhoz, amikbõl szintén sok van. A szemközti fal mentén végig vannak, és velük szemben, a benyúló falakon is, pont mint a mosdókagylók, de itt rácsozott ablak helyett az oldalsó falakon is egy-egy zuhanyrózsa van a falon. Maguk a zuhanyzótálcát persze nincsenek elválasztva még egy vékony függönnyel sem...

Eleinte retteget, hogy betoppan Luis, vagy valami hozzá hasonló, de szerencsére megússzuk a fürdést mindenféle atrocitás nélkül. Egyedül néhány hozzánk hasonlóak bölcsen hátramaradt, de egyébként ártalmatlannak tûnõ fiú bukkan fel a fürdõben.

Végül nem hideg vízben fürdünk, csak valami olyasmiben, ami a langyos és a hideg hõmérsékletû között van... de a hideg felé hajlik. Még így is szörnyû, fõleg, mivel a törölközõink kicsit és vékonyak, még csak körbe sem tudom tekerni magamon rendesen, mert nem elég széles ahhoz, hogy eltakarjon. Ráadásul nagyon hamar teljesen átnedvesedik, így alig tudok vele rendesen megtörölközni...

Még akkor is vacogok, mikor visszamegyünk a szobánkba és bebújok a takaró alá. Alapvetõen nem szeretem a szótlanságot és a súlyos csendet, ráadásul rengeteg kérdés kergeti egymást a fejemben, mégsem szólok egy szót sem, miután lefeküdtünk. Túl sok volt ez a nap, nem hiszem, hogy képes lennék többet elviselni most. Inkább alvásra van szükségem.

***

A másnap reggeli kellemes ébresztõ után – a gumibotokat zengõ hangok kíséretében végighúzzák a szobák ajtajának rácsos részén – meglepõ módon egyáltalán nem látom jobb színben a dolgokat, de azért mindent úgy teszek, ahogy Gilbert. Felöltözök, aztán lopva az órarendemre pillantok, hogy elõre elrakjam a megfelelõ füzeteket és könyveket, végül a zsebembe is tömöm a kis papírfecnit. Gilbert már biztosan kívülrõl fújja az órarendünket, de nekem még szükségem lesz a puskára.

A táskákkal a vállunkon az étkezõ felé vesszük az irányt, ahol most mûanyag dobozok várnak minket a konyhások szigorú tekinteteinek kereszttüzében. A dobozokban kenyér, rajta pedig... valami, ami valaha felvágott lehetett. A kenyér félig megszáradt, ezt biztosan érzem, mikor kiveszem a saját vékony szeletemet, a rajta lévõ valami pedig egyenesen undorító, mégis mindenki úgy tömi magába, mintha ez lenne a világ legfinomabb étele.

Visszaemlékszem Gilbert jó tanácsaira az ételekkel kapcsolatban, és egyedül ezért próbálok meg úrrá lenni az undoromon. Taktikázok: elõször a számba tömöm azt a legkevésbé bizalomgerjesztõ, felvágottnak nevezett izét, gyorsan megrágom, majd leküzdve a hányingeremet és az öklendezési ingeremet még gyorsabban lenyelem. Utána küldöm a kenyeret is, hiába száraz, az legalább kenyér. Az egész reggeliben mégis a teának csúfolt langyos lötty a legjobb. Az íze leginkább a poshadt citromos teáéhoz hasonlít, de legalább van benne valami édeskés, langyos, és jó nagy pohárral kapunk belõle. Valójában kifejezetten szörnyû, de az utóíze kellemesebb, mint azé a rágós húscafaté.

A délelõtt eseménytelenül telik, szokatlanul és gyanúsan eseménytelenül, emiatt pedig valamiért nagyon rossz érzésem van. Olyan, mint a vihar elõtti csend. Még Luis sem köt belénk és ezúttal az ebédlõben sem tör ki verekedés, mindenki viszonylag békésen fogyasztja el az ételt, ami egyébként ugyanolyan gusztustalan, mint tegnap volt. Gilberttel hamar odaérünk az ebédlõbe órák után, de még a sor elején állva sem kapunk bizalomgerjesztõbb tartalmú tányérokat.

Viszonylag hamar végzünk is, de csak mert Gilbert olyan gyorsan lapátolja be az ételt, mintha az élete múlna rajta, én pedig ismét felidézem a tanácsait és azért eszem minél gyorsabban, hogy lehetõleg ne öklendezzek vissza mindent, amit lenyelek.

Arra a bizonyos „viharra” csak ebéd utánig kell várnom. Gilbert a mosdóba megy, én pedig az ebédlõ melletti folyosón várom meg, közben a falon lévõ képeket vizsgálva. Valószínûleg a túlélési ösztönöm teljes hiányából adódhat, hogy még csak nem is nézek hátra egészen addig, míg húsos ujjak nem kapják el a karomat és mélyednek fájón a bõrömbe. Magamtól is megfordulnék, de az ujjak tulajdonosa jobbnak látja szinte megperdíteni a saját tengelyem körül, az arcát viszont nem is kell megpillantanom, mert ahogy megszólal, már le is leplezi magát.

- Nocsak, egyedül maradtál, szõke herceg? – gúnyolódik, én pedig nagyot nyelve nézek Luis sötét, mélységes butaságot tükrözõ szemeibe. – Na, gyere csak velem!

- Én nem szeretnék... – ellenkezek, egyszerre próbálván lefékezni a lábaimmal és lefejteni a karomról az ujjait, de könnyedén húz tovább maga után. – Kérlek, engedj el!

- Nem – feleli, majd bután hátravigyorog rám. – Szõke herceg.

- Semmit nem ártottam neked... – próbálkozom.

Erre egy olyan horkantást hallat, amit a malacok is megirigyelhetnének, de sokkal jobban leköt, amikor úgy nekilök a falnak, hogy még a fejem is koppan egyet.

- Idegesítesz – közli egyszerûen.

- Öh... – hökkenek meg egy pillanatra. – Sajnálom?

Összehúzza a szemeit és közelebb lép hozzám, mire megpróbálok lehetõleg teljesen beleépülni a falba.

- És még viccesnek is hiszed magad – röffenti.

- Nem viccnek szán... – A mondatom megdöbbent és fájdalmas nyögésbe fullad, mikor az ökle teljes erõbõl az arcomnak csapódik, valahol a bal szemem környékén.

Kissé remegõ ujjakkal tapintom ki az ütés helyét, ami már most kezd tompán lüktetni.

- Húzd meg magad, szõke herceg, mert nagyon idegesítesz! – büfögi, mintha ezt nem mondta volna már el két perccel ezelõtt.

- Kérlek, én nem...

Újabb ütéssel fojtja belém a szót, ezúttal még nagyobbnak érzõdik a becsapódás ereje, ráadásul pontosan ugyanoda üt, amitõl csak még sokkal jobban fáj. Megpróbálom elnyomni a fájdalmas nyögésemet, de nem nagyon sikerül... Aztán meg is ijedek, mikor valami meleget érzek a szemem sarkába csordogálni.

- És ha továbbra is a kis szobatársad szoknyája mögé bújsz, õt is örömest elverjük – jelenti be büszkén. – Grayt mindig öröm elverni. Majdnem annyira, mint a szõke hercegeket.

Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Gilbertet is bántanák, csak azért, mert foglalkozott velem...? Újra nyelnem kell egy nagyot. Most mégis mit kéne tennem? Gilbert az egyetlen forrásom a túléléshez szükséges tudás megszerzésére, õ az egyetlen, aki észrevette, hogy egyáltalán létezem... Illetve, aki észrevette, de ennek ellenére sem akar megverni. Ráadásul a szobatársam is, ki van zárva, hogy ne érintkezzem vele. Luis viszont szörnyen buta, a feje üres, mint a feneketlen kút, neki aztán magyarázhatnám az észérveket... De én nem akarom, hogy miattam szálljanak rá Gilbertre.

Újra szólásra nyitja a száját, de egy újabb hang megállítja.

- Jayden? – Megdobban a szívem, de most nem feltétlenül megkönnyebbülésemben. Gilbert. Luis elrángatott a folyosóról, és most azt hiszem, engem keres, de... Ez a tahó épp most mondta, hogy ne takarózzak vele, ha nem akarom, hogy õt is megverjék. – Jayden?

Most már sokkal közelebbrõl hallatszik a hangja, szóval egészen biztosan erre jön. Luis is erre a következtetésre juthat a maga csökevényesedett agyával, éppen akkora fordulva a hang irányába, mikor Gilbert felbukkan bekanyarodik a folyosóra. Megtorpan, mikor meglát minket, a pillantása rögtön a bal szemem környékén állapodik meg, én viszont ismét kihasználom az egyetlen elõnyömet Luisszal szemben.

Kihasználva a butaságát és a figyelmetlenségét, illetve a saját fürgeségemet gyorsan elszelelek mellette, mielõtt még felfoghatná, hogy eltûntem és utánam kaphatna. Gilbert felé sietek és ezúttal én szeretném elhúzni a közelbõl, de õ gyorsabban ragadja meg a karom és visszafelé kormányoz a folyosón, arra, amerrõl jött. Azt hiszem, mindketten számítunk rá, hogy utánunk jön, de meglepõ módon nem halljuk döngõ léptek zaját a hátunk mögött.

- Gyere, van még idõnk. Megmossuk az arcodat – közli Gilbert, miután vetett egy pillantást hátra a biztonság kedvéért.

Bólintok és követem vissza a mosdók felé. Odabent csak egy pillantást vetek a tükörbe, amíg Gilbert bevizez egy papírtörlõt, és a szemem sarkába folyó meleg folyadék hamar magyarázatot kap. A szemöldökömnél egy kicsit felrepedt a bõr és az vérzik, de szerencsére nem nagyon. Az sokkal feltûnõbb, hogy már most kezd belilulni a bõröm a szemem körül.

Felszisszenek, mikor hirtelen a sebhez ér a vizes kéztörlõ, de Gilbert egyetlen figyelmeztetõ pillantására elhallgatok és inkább a nyelvemre harapva tûrök.

- Szerinted... szólnom kellene errõl valakinek? – kérdezem bizonytalanul, mire úgy néz rám, mintha azt kérdeztem volna, kinõtt-e a második fejem.

- Még csak az kéne – csóválja meg a fejét, miközben letörölgeti a vért a szemem sarkából is. – Vagy téged büntetnének meg nevelési célzattal, azt állítva, hogy nyápic és árulkodós vagy, vagy azt a tetût, de akkor meg õ lesz nagyon pipa. Esetleg mindkettõ, de azt senkinek nem kívánom.

- Nem is érdekli a tanárokat, ha egymást verik a diákok? – kérdezem halkan.

Egy pillanatra a szemembe néz, de aztán újra elfordítja a tekintetét és a fájdalmasan lüktetõ foltra teszi a vizes törlõt. Halkan felnyögök az enyhe nyomásból adódó fájdalomtól, de aztán a fájdalmat rögtön enyhíteni kezdi a nedvesség hûvöse.

- Nem, Jayden – felel végül a kérdésemre. – Nem azért vannak itt.

- Értem...

Lesütöm a pillantásomat és a fejemet is lehajtanám, ha nem tartaná kissé felemelve az államnál fogva, hogy jól lássa az ütés nyomát. Még egy kis ideig rajta hagyja a borogatást a folton, közben egyszer meg is fordítva a papírt, hogy újra hûvös legyen, aztán kidobja az egyik mûanyag kukába.

- Ha estére is beborogatod, nem fog nagyon feldagadni holnapra – mondja közben, majd az ajtó felé indul.

- Gilbert? – szólok utána halkan, mire megtorpan és hátranéz rám a válla felett. – Köszönöm. Megint.

Szokásosan hümmög egyet, majd kinyitja az ajtót, éppen abban a pillanatban, mikor megjelenik elõtte valaki. Rögtön felismerem Mr. Wilkinsont, aki homlokráncolva a bal szememre szegezi a tekintetét és beljebb is lép.

- Mi történt veled, Jayden? – kérdezi gyanakvóan.

A mögötte álló Gilbertre pillantok a szemem sarkából, mire õ határozottan megrázza a fejét.

- Megcsúsztam a vizes csempén és bevertem a fejem – füllentem újra Mr. Wilkinsonra nézve.

A férfi felvonja a szemöldökét, aztán lassan megcsóválja a fejét.

- Jayden, az ember nem kap ilyen monoklit a csempétõl. – Kutatóan rám néz, és már kezdenék megnyugodni, hogy ennyiben hagyja, mikor újra megszólal. – Luis volt, igaz?

Elkerekedett szemekkel bámulok rá és ijedten Gilbertre pillantok, majd vissza rá. – Én...

- Az elõbb kaptuk el a folyosón – rázza meg újra a fejét. Tehát ezért nem jött utánunk. – Láttuk az öklén az ütésnyomokat, csak azt nem tudtuk, kit pécézett ki magának. Felesleges tagadnod, Jayden, már elküldtük Mr. Lewishoz.

- S-Sajnálom... – Nyelek egy nagyot.

Ez vajon azt jelenti, hogy ha Luis büntetést kap, a haragja nem fog ellenem szólni... annyira? És Mr. Wilkinson meg fog büntetni azért, mert hazudtam? A következõ pillanatban megszólal a csengõ, mire félve a felügyelõtanáromra pillantok, de õ csak türelmetlenül int mindkettõnknek.

- Menjetek órára! – utasít mindkettõnket, mire gyorsan ellépek mellette és követem Gilbertet a folyosóra.

Miközben elindulunk a tantermek felé, egy pillanatra találkozik a pillantásunk, de egyikünk sem szól egy szót sem. Azt hiszem, még õ sem biztos benne, hogy mire számíthatok, de Luis butasága egészen biztosan nem nekem fog kedvezni.

Luist persze egyetlen órán sem látjuk a nap hátralevõ részében. Az azért nagyon jól esik, hogy Gilbert ennek és a történtek ellenére is továbbra is mellettem marad, és egyszer sem játssza el azt, amit az elsõ napon, inkább mindig üres padba ül, hogy mellé ülhessek. Nekem már ez a szavak nélküli támogatás is mindennél többet jelent.

Csak az utolsó órán érzik rajta némi feszültséget. Illetve elég sokat... Az okán sem kell sokat gondolkoznom, ugyanis az órát Mr. Robinson tartja, aki ráadásul feltûnõen sokszor pillant a mi padunk irányába. Magamra is érzem átragadni a feszültséget, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ez a férfi egyszerûen rossz érzést vált ki belõlem, és ennek az érzésnek Gilberthez is köze van.

Mégis, ez a rossz érzés akkor fokozódik csak igazán, mikor kicsengetnek, és botor módon már éppen megkönnyebbülnék.

- Gray! – csattan ekkor Mr. Robinson hangja. Látom, hogyan dermed meg Gilbert keze a mozdulat közben, és hogyan fut ki az arcából a vér, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom ezt látva. – Óra után beszédem van magával.

Gilbert, ha lehet csak még sápadtabbá válik, mire már a mellkasomat is összeszorítja egy ismeretlen félelemérzet. Ránézek, de a tekintete elrévedt, kifejezéstelen arccal néz valahová mögém, mint aki... beletörõdött abba, ami következik. De mi az, ami következhet? Utolsóként hagyom el a termet, mert annál tovább már én sem halogathattam a távozást, de a folyosóról még bizonytalanul visszanézek. Gilbert helyett azonban Mr. Robinsont pillantom meg az ajtóban, amint villámló szemekkel rám mered, majd jókora csattanással bevágja elõttem az ajtót.

Kissé reszketõ ujjakkal indulok el a szobánk felé. Legszívesebben visszamennék a terembe, de tudom, hogy nem tehetem. Félelem szorongatja már a torkomat is, már nem csak félteni kezdem Gilbertet, egyenesen aggódom érte. Tudom, érzem, hogy Gilbert szinte retteg attól a tanártól, de nem értem pontosan, miért. Még mindig nem tudom, mi történt tegnap este, illetve mi történt volna, ha nem jelenek meg, de valami azt súgja, hogy nagyon rossz dolgot akadályoztam meg. Talán olyasmit, amirõl inkább nem is szeretnék tudni.

Nem... Nem, az már tényleg egészen biztosan csak a filmekben van.

Egyedül térek vissza a szobánkba és sokáig csak az ágyamon kuporgok a baljósnak tûnõ csendben. A Gilbert miatt érzett aggodalom szinte megfojt, és amikor háromnegyed ötkor sincs még sehol, kezdek nagyon megrémülni. Öt órára a könyvtárban kellene lennünk, de neki se híre, se hamva. Vajon ilyenkor mi történik? Számon tartják, ha valaki nem jelenik meg? Vagy késni fog? Mr. Robinson igazolja a hiányzását? Van egyáltalán igazolt hiányzás...?

De ami a legfontosabb: miért nincs még itt Gilbert?

A gyomrom még mindig görcsben áll, mikor kilépek a szobánk ajtaján, de Gilbertet a folyosón sem látom. Nem fog visszaérni, talán még késõként sem, mert Mr. Robinson ott tartotta. Amikor belegondolok, hogy ez részben talán az én hibám is a tegnapi miatt... Csak még rosszabbul érzem magam.

Ijedten rezzenek össze, amikor a következõ folyosóra kanyarodva valaki elkapja a karom és erõteljesen megránt. A táskám leesik a vállamról, de ez a legkisebb bajom, amikor felismerem, hogy ugyanazok a húsos ujjak mélyednek ugyanoda, ahol ebédszünetben is... És amikor felpillantva Luis mögött meglátok két hasonló termetû melákot is, jóformán halálra rémülök.

- Most pedig elbeszélgetünk egy kicsit mi négyen, szõke herceg – böffenti Luis, én pedig nyelek egy nagyot.

***

Az ágyamban fekve lehunyom a szemeimet és próbálok álmot erõszakolni magamra, de nem sikerül. Nem csak azért mert nem tudok úgy feküdni, hogy ne fájjanak a bordáim, hanem azért is, mert még mindig egyedül vagyok a szobában. Úgy érzem, nincs olyan pont a testemen, ami ne fájna pokolian, de a szûnni nem akaró aggódás sem hagy nyugodni. Elkínzott nyöszörgés közepette, a fájdalomtól fintorogva az oldalamra fordulok, majd a kevésbé sajgó kezemmel kitapintom a párna belsejébe rejtett fényképet, abból próbálván erõt meríteni, de most valahogy ez sem segít.

Amikor néhány perc múlva hallom kinyílni a szoba ajtaját, a fájdalom ellenére is rémülten rezzenek össze. A lelki szemeim elõtt megjelenik egy kép, amint Luis és a két barátja bejönnek, és itt folytatják, amit elkezdtek, mert mégsem volt elég...

De aztán megpillantom, hogy a felbukkanó alak egészen máshogy ismerõs. Gilbert.

- Gilbert? – szólítom meg halkan. – Hol voltál? Nagyon aggódtam... – Nem szól egyetlen szót sem, csak szokatlanul lassú és gépies mozdulattal becsukja maga mögött az ajtót, de aztán ott is marad, nem lép az ágyához. – Gilbert? – szólítom meg újra bizonytalanul.

A testem fájdalmas tiltakozása ellenére lassan kimászok az ágyból, közben hálát adva az égnek, hogy a hold hátulról világít be a szobába. Így az én arcom takarásban marad... De aztén rögtön meg is dermedek Gilbert arcát megpillantva. Sápadtabb, mint a fal, és még mindig nem szól egy szót sem, meg sem moccan. Rettenetesen megrémít.

- Gilbert? – suttogom, miközben lassan felemelem és a vállára simítom a kezem.

Édes istenem, mi történhetett?

Jayden eközben szó nélkül követ, vakon megbízik bennem, s meg sem fordul a fejében, hogy esetleg kihasználom. Bár, nem csodálom… nem is fordult meg a fejemben, jobban tartok attól, hogy elvernek, mintsem egy újonccal tegyem ezt.

A tizenkettes terembe belépve nem nézelõdök, mindegyik arcot ismerem már, tudom kitõl kell három, kitõl pedig csak egy lépés távolságot tartani. Persze mind felém, pontosabban mögém néz. Felmérik az új fiút, engem pedig hidegen hagy mit kezdenek vele, így egyszerûen leülök az egyik üres padba. Jayden pedig minden szó nélkül mellém vetõdik. Egyelõre ráhagyom, míg nem fog bajba keverni nem bánom, ha mellém ül. Annyira.

Nem is figyelek rá, csak a tanárra, rá is csak azért, mert viszonylag érdekes dolgokat mond. A földrajz óra leköt, ami viszont a matekról, sõt, a franciáról egyáltalán nem mondható el. Úgy értem nem vagyok velük hadilábon, de nem jeleskedem belõlük. Földrajz után sietek a következõ órára, s lám, Jayden a nyomomba szegõdik újra. Érzem én, hogy mi lesz ennek a vége, s szörnyen nem akarom. Bosszantó. Nem elég, hogy rá is vigyáznom kell, hisz magára sem tud, egyedül még el is tévedne, de a többieknek is szemet szúr, hogy mennyire összemelegedtünk már. Újra végigmérem, de még mindig vékony, sõt, ahhoz képest, hogy újonc nyeszlett is. Az itteni koszt nem hizlal, csak fogyaszt. Rajtam sincs már felesleg, amit jó anyám nagy nehezen rám etetett.

Ahogy leülök, õ is ül mellém. Látom ám, hogy nem mindenkinek tetszik a dolog, sõt… hátulról Luis, igen, az a délelõtti tetû, csak úgy vigyorog teli szájból. Futó pillantást vetek rá, de bõven elég. Többet látni sem akarom azt az elégedett, ronda képét. Elõre nézek, a tanári asztalhoz. Jaydent is kerülöm a tekintetemmel, nincs kedvem ahhoz se, hogy hallgassam mennyit nézegettem. Luis pedig érezhetõen minket figyel…

A matek óra is lassan csordogál, azonban a közepétõl Mr. Simmons elkezdi az újoncunkat vizsgáztatni. Jayden jól helytáll, aminek az a jutalma, hogy a férfi minden egyes alkalommal másképp ejti ki a vezetéknevét. Velem nem tudta ezt csinálni, mivel a Gray nem épp túl bonyolult, így eleinte Mr. G-zett, esetleg dupla G. Neki vicces volt, sõt, a többieknek, én pedig lenyeltem, ahogy most Jayden is. Csak felel a legjobb tudása szerint, a szeme se rebben. Okos fiú. Ezek szerint boldogul, nincs szüksége rám.

Következõ órán rögvest olyan padba ülök, ahol már vannak. James, aki rablásért került be nem szól miatta egy szót sem, bár… mintha beszélne. Futó pillantást vet rám, majd a közeledõ Jaydenre emeli a tekintetét. Nem figyeli sokáig, így engem se kap el a kényszer, hogy felé nézzek. Meg kell értenie, nem vagyok az õrangyala. A saját bõröm fontosabb. Tovább sétál mellettem, de nem nézek rá. Kicsivel hátrébb talál magának egy üres padot, legalább emlékeim szerint azok még üresek, hallom, ahogy lepakol s leül.

Egészen addig nem is tulajdonítok neki figyelmet, míg be nem lép a terembe Luis. Oh, igen. Osztálytársak vagyunk, csak mivel sötét, mint a kút feneke, többször küldik dolgozni délelõttönként, vagy esetleg ellógja, hogy dolgozhasson. Figyelem, ahogy felméri a terepet, s megakad a tekintete hátul. Bamba vigyor, csillanó szemek s indul is. Jaydent szúrta ki. Biztos vagyok benne. Nagy levegõt veszek, s inkább a kezemben lévõ ceruzára koncentrálok. Nagyfiú már, meg tudja védeni magát. Legalábbis ezzel vigasztalom magamat, pedig tudom, hogy nem így van.

Pontosan emiatt lesek egyszer csak hátra a vállam felett. Elõre mered, pont kiszúr, s jól sejtettem, Luis õt szemelte ki magának. Elégedetten ül mellette, sõt, csak úgy jár a szája. Nem figyelem sokáig, újra elõre nézek, de oda hallom az idióta irritáló hangját.

- Tudtad, hogy te vagy az új Szõke herceg? Szõke herceg. – Csak erre telik neki, bár nem is csodálkozom. Sötét, mint a kút feneke, emellett a színérzéke is pocsék. Valamit mûvelnek hátul, de mikor belép a tanár, elcsendesednek. Azonban ez se garancia a biztonságra, így hátra-hátra lesek. Luis csak sustorog, Jayden pedig görcsösen mered elõre, koncentrál a tanárra. Mindig ezt látom. Igen. Többször is hátranézek, magam sem tudom miért.

Viaskodom saját magammal, mert míg az egyik felem helyesnek érzi a döntésemet, miszerint ennyi segítettem az újoncnak, a másik ordít azért, hogy legyen szívem. Még párszor hátranézek rájuk, majd erõt veszek magamon, s csakis a tanárra koncentrálok. Nem vagyok senki õrangyala. Engem se védett meg soha senki.

Ahogy kicsengetnek s a tanár elenged minket, összepakolom a könyveket, a füzetemet s a ceruzáimat, majd indulok is elfelé. Utolsó óra, egy kis szabadság következik, azonban nem állom meg, hogy ne nézzek hátra. Luis sarokba szorította Jaydent, azon élvezkedik, hogy a fiú menekülni próbál elõle, sikertelenül. Diskurálnak valamit, az egyetlen dolog, amit értek, az Luis „szõke herceg” ismétlése. Nagyon beszorítja, sõt, le is hajol hozzá…

- Jayden! – szalad ki a számon. Nem fog Luis már elsõ nap beiktatni neki egy verést, mikor az ebédlõben megúszta a fiú. Hamar kapcsol, míg a nagydarab csak bambán hátranéz rám. Kettõt pislant, s a „szõke herceg” már mellettem jár. Rögvest karja után kapok, nehogy rossz irányba siessen, s kivezetem a terembõl. Remélem, hogy Luis nem indul meg utánunk, verekedni biztosan nem fogok.

- Szóval mégiscsak szereted a szõkéket, Gray! – Nem jön utánunk, csak az orrom alá dörgöli a reggeli incidenst. Jayden rögvest értetlenül néz rám, én pedig nem vagyok olyan kedvemben, hogy kifejtsem neki a dolgot.

- Ne foglalkozz vele – intézem elé egy fejrázással. Szerencsére elfogadja a választ, nem töri rajta a fejét, nem kételkedik, csak bólint, míg kifújja a bent tartott levegõt. No, megijedt. Nem csodálom. Luis ijesztõ, míg az ember rá nem jön, hogy milyen buta és kijátszható.

- Köszönöm – néz fel rám. – Ismét. – Mindent megköszön, én pedig adok neki rá okot, hogy megtehesse. Csak hümmögök válaszul, nem tudok s nem is akarok erre mit mondani. Csak irányítom, kellõ távolságba a többiektõl. Nem akarok senkivel se összefutni, emellett óvatosan fogom csak a pólójának ujját, s annál fogva taszítgatom erre meg arra, egészen az auláig, ahol hétvégenként a munkába gyülekezünk. Ott aztán megállunk, s érdeklõdve rá nézek.

- Melyik szobát kaptad? Elkísérlek – teszem még hozzá. Apa biztosan büszke lenne arra, hogy a fia, aki addig mindenkit cserbenhagyott, hogy magát védje, hirtelen áttért õrangyalba. Jaydenen is látni mennyire örül ennek, fülig ér a szája, ragyog az arca, hálásan csillognak a szemei… aztán meglátjuk eme hálás viszonyból mi lesz. Valamiért a verésre tippelek.

- Öhm... – esik gondolkodóba, majd egy kis homlokráncolás után boldogan csillannak fel a szemei, aminek különösebb képen nem szentelek figyelmet.– Ó, igen. A 312-est – mosolyog elégedetten, hogy eszébe jutott a szobaszám, míg én enyhe döbbenettel fordulok felé s nézek le rá. Nem hiszem el…!

- A 312-est? – kérdezek rá a biztonság kedvéért. Lehet elnézte. A folyosón még van pár félig üres szoba.

- Igen –biccent aprót, s talán kissé el is bizonytalanodott. – Miért...?

- Én is a 312-esben vagyok – közlöm vele a tényt, mire õ is csak pislog nagy rám. Fel kell dolgoznia az információt… s lám, meg is van. A kék szemek felcsillannak, ajkára újra boldog mosoly ül ki. Nem tudom hogy került az intézetbe, de egyáltalán nincs közöttünk a helye, ez biztos.

- Ezek szerint te vagy a szobatársam? – kérdez rá a biztonság kedvéért.

- Nagyon úgy tûnik – bólintok aprót hozzá, majd hümmögve elindulok a folyosón a déli szárny felé. Végleg összefonódott az itteni életünk: a szobatárssal általában szorosabb kapcsolatot épít ki az ember. S hogy eme kapcsolat jó vagy rossz… az már más kérdés. Én sem tudom mi fog ebbõl kisülni, ugyanis Jayden határozottan kedves fiú, akivel biztosan nem lesznek komoly gondjaim. Azt hiszem. Hisz ha kinézik a többiek maguknak, ha esetleg õt is nagyon megszereti a felügyelõ tisztje… hallottam már olyat, hogy valaki öngyilkos lett. Nincs kedvem jelenteni, hogy butaságot mûvelt magával, mert nem bírta tovább. Igaz, megérteném. Nagyon is megérteném, de nem tudnám feladni, a remény hajt.

Némán rovóm a folyosókat, mögöttem pedig Jayden lépked, láthatóan boldogan. Egyelõre még az, ez csak az elsõ napja. Nem tud senkirõl semmit, s azt hiszem nem tudja még, hogy ez a nap lesz élete legszebb itt töltött napja. Innentõl minden csak rosszabb s rosszabb lesz.

- Tényleg köszönöm – fordul felém a szoba elõtt. – Mindent. – Hümmögök, majd megakad a tekintetem a nagy ablakon, s kék égen. Friss levegõ. Ez az! Bökök is a fejemmel kifelé.

- Én most megyek, szívok egy kis friss levegõt. – Õ csak bólint, hogy értette, majd a szoba ajtajára pillant. Van benne valami sajnálat, amit nem értek. Tény és való, hogy jöhetne velem, de örülnék neki, ha kicsit egyedül hagyna a gondolataimmal. Át kell gondolnom pár dolgot.

- Nekem meg kell várnom a felügyelõmet, hogy körbevezessen – szólal meg újra. El is felejtettem… õt is „rábízták” valakire, aki majd szépen s lassan, kínok között embernek csúfolt megtört lelket varázsol belõle. Ezért nem akar rám csimpaszkodni s velem tartani… meg kell várnia a felügyelõjét.

- Ki a felügyelõd? – Én magam sem tudom miért szeretném tudni, de akarom azt a nevet hallani. Talán… talán még örülnék is, ha nem Mr. Robinson hagyná el az ajkait.

- Mr. Wilkinson – feleli halkan, míg én nem is tudom… megkönnyebbülök? Azt hiszem igen. Nem lesz jó neki, mert egyikkel se járna jól… de azt hiszem a helyzethez képest még ezt is megúszta eléggé könnyen.

Lassan bólintok, majd hümmögök, miszerint értettem s feldolgoztam a tényt. Nincs mit mondanom neki, így inkább csak elbúcsúzom tõle, s intek neki.Annyi érzés kavarog bennem, hogy szúr a mellkasom. Jobbomat rá is nyomom, hátha így elmúlik, de nem így történik. Lassú léptekkel indulok le az udvarra. Órák után van egy kis szabadidõnk, amit a szobában vagy az udvaron tölthetünk… ezt el is felejtettem Jaydennek mondani. Bár, ha Mr. Wilkinsonnal fogja tölteni az idõt… szegény pára. Bár legalább nem veri el. Aztán ki tudja melyik a jobb: meleg kéz a gatyában, vagy övszíj a hátban.

A lehetõ legrövidebb úton megyek le az udvarra, emellett szedem a lábaimat is. Szeretek a friss levegõn lenni, az agyamat szellõztetni. Sokat segített s segít is a mai napig. Mr. Robinson az álmaimat is megfertõzte, így az alvás sem segít már igazán. A friss levegõ pedig mindig az marad, ha esik, ha fúj, ha süt a nap. Aznap az utóbbi van érvényben, s mikor kiteszem a lábamat az ajtón, nagy levegõvel töltöm meg a tüdõmet. Isteni. Élettel teli. Szabadság!

A szokásos, eldugott helyem felé igyekszem, ami a kis bokrok sokaságánál van, a kerítés tövében. Többen is odakint vannak, s eddigi szokásomhoz híven nem kívánok senkivel sem összeakaszkodni, mert az illetõnek épp büntetõmunkára van kedve menni. Oh, igen. Ezt is el kellene mondanom majd Jaydennek. Meg a hétvégi munkát is. Vagy ne tegyem? Miért kéne megkönnyítenem a dolgát, mikor az enyémet se könnyítette meg senki? Miért érzem úgy, hogy mindent el kell neki mondanom, amit oly sok kemény munkával, verejtékkel s veréssel megtanultam? Talán mert úgy tûnik, hogy a fiú egy komolyabb verés után belehalna a dologba…

- Gilbert! Te mocsok dög, Gilbert! – Szemöldökömet összevonva állok meg s nézek hátra. Egy nagydarab srác közeledik felém, a hangja ismerõs, sõt, ha belegondolok olyan tetvesen ismerõs… Luis!

- Te kis hazug disznó, mi az hogy nem jönnek be a szõkék, ha? – úgy tart felém, mint egy bika. Egy tetves bika. Ez meg akar verni?

- Mi bajod van? – kérdezek vissza, s ahelyett, hogy elfutnék, egyszerûen kitérek a felém kapó keze elõl.

- Az új fiú!

- Mi van vele? – térek ki a keze elõl újra, míg õ puffogva próbál egyszerre beszélni és elkapni.

- Úgy védelmezed, mint valami kislánykát! Aztán meg jár a pofád és kötekedsz.

- Nem kötekedtem – dörmögöm. Egy páran már minket néznek, de nem érdekel. – Emellett Jaydennek hívják és nem szõke.

- Szarok a nevére és szõke! Vak is vagy! Emellett ne játszd itt nekem a nagy védelmezõt, mert olyat kapsz, hogy fogad bánja! – Nem értem mi baja van, bár ha az ember olyan sötét, mint Luis, nem is csoda. – Ha azt akarod, hogy a te fejedet ne tömjem az egyik budiba, akkor jobb lenne, ha befognád a szádat, s meghúznád magad úgy, mint eddig. – Ekkor kapja el a kezemet, s olyat csavar rajta, hogy felszisszenek. – Hallod, te kis indiáncsökevény? Kiverem a szart is belõled! – Farkasszemet nézek a nagydarab sráccal, latolgatom mi lenne a legjobb. Nekiessek vagy ne? Esetleg szóljak vissza neki? Akkor õ húz be nekem. Bár lényegtelen, úgyis verekedni fogunk. Érzem, az egész lényem, minden porcikám feszül, s lüktet.

- Mi folyik ott? – egyszerre kapjuk oda a fejünket, s azt hiszem hasonló ijedtséggel. Én legalábbis biztosan elvesztem minden színemet, hisz ez a hang nem másé, mint a felügyelõtisztemé. – Smith, azonnal engedje el Grayt! – Még vége sincs a mondatnak, már nem szorít a húsos ujjaival. A bõröm enyhén kipirosodott a keze nyomán, s zsibbad is. Azonban nem ez a legnagyobb problémám, hanem a felénk közeledõ, középkorú tanár.

- Igenis, értettem… - motyogja a nagydarab. Oh, bizony. Kapott õ is már abból a finomságból, amit nekem szinte heti egyszer át kellett élnem. Nagy lépéssel lép arrébb, mintha nem az elõbb akarta volna a bélrendszeremet kitaposni az indiáncsökevény testembõl.

- Mindketten, indulás – int a férfi, mire Luissal egymásra nézünk. Legszívesebben közölném vele, hogy rohadjon meg, de egy szó se jön ki a kiszáradt s összeszorult torkomon. Jobb is. Luis lenne olyan õrült, hogy nekem esne. Így is rettegek attól, hogy mit fogok kapni azért, mert belekeveredtem valamibe, aminek verés lett volna a vége. S biza, Mr. Robinson csak azt a verést szereti, amit õ csinálhat.

- Gondolom szeretnétek tudni, hova is megyünk. Smith, magát leadom a felügyelõ tanárjának, hogy kezdjen a túltengõ energiájával valamit.

- Én… Mr. Robinson én… én…

- Ne dadogjon, fiam! – néz hátra szigorúan. – Szörnyen férfiatlan… remélem tudja. Ha nem, akkor hát ezért is szólok pár szót az érdekében. Alapos büntetõmunkára várhat, Mr. Lewis örülni fog neki. – Miután befejezi, egyenesen rám néz. Fordul velem a világ, a gyomrom is bukfencezik egyet. Nem szólal meg többször Mr. Robinson, csak sétál a hosszú folyósokon, mi pedig követjük. Feszültség, ami már kézzel is tapintható akkor hág a tetõfokra, mikor Luist bevezeti a tanáriba, de elõtte odalép hozzám, s gyengéden a vállamra helyezi a kezét.

- Várj meg itt. Ha elszaladsz Gilbert, nagyon fájni fog… - susogja. Az összes vér elhagyja az arcomat, sõt, egy pillanatra úgy érzem a testemet is. Erõtlenül bólintok, míg õ elégedett mosolyt küld felém. Utálom. Nincs rá szó mennyire utálom az egész férfit.

Az a pár perc, amit bent töltenek örökkévalóságnak tûnik. Folyik rajtam a víz, annyira félek, hogy izzad a tenyerem… érzem már az ujjait magamon, ahogy az ajka a fülemet érinti, miközben beleleheli a szavakat „Ne ellenkezz, Gilbert. Ne nehezítsd a dolgodat!” . Az egész csak képzelet, de a hideg futkos a hátamon, beleremegek, a torkom s szám is kiszárad… s ekkor nyílik az ajtó.  Mr. Robinson szépen fésült feje bukkan elõ, majd a nyurga, kora ellenére izmos teste. Nem szól, csak int a fejével, hogy kövessem. Én pedig így teszek.

A lábaim maguktól visznek, én magam legszívesebben futva mennék a másik irányba, el innen, messze, nagyon messze. Szerencsére az agyam túlélõ része jól tudja, hogy nem lehet. Ami következik azon egyszerûen csak… túl kell tenni magamat. Hagyni, hogy megtörténjen, majd elraktározni a többi közé, hat kulcsra zárni, s eldobni.

- Miért ment neked Smith? – töri meg a csendet a férfi hangja. Minden porcikám beleremeg az undorba a kedves hangszíntõl. Igen, nekem jött, õ pedig nézte, tudom hogy nézte… várta, hogy megüssön, hogy aztán számon kérhesse rajtam miért hagytam.

- Nem tudom.

- Hazudsz – áll meg hirtelen, s néz rám, egyenesen a szemeimbe. – Látom rajtad. S emellett elmondta az a kis féreg.

- Az én számból akarja hallani…? – kérdezem halkan, míg õ lassan bólint. – Nem fogom elmondani, ha egyszer már Luis elmondta – ellenkezem, pedig elõbb még úgy elhatároztam, hogy mindenen csak túlesem.

- Hallani akarom, Gilbert – sziszegi. – Mond el. – Erre csak megrázom a fejemet. – Mondd el!

- Már tudja… - kezdenék bele, de a kezem után kap. Bennem reked minden szó, ahogy a meztelen bõrömet érinti. Megremeg az ajkam, az undor fog el. Ne. Érjen. Hozzám.

- Ne akard kedves Gilbert, hogy durva módszerekhez folyamodjak – nyomja meg a durva szót, míg gyengéden simogatja kézfejemet. – Miért esett neked?

- Semmi fontos, Mr. Robinson… - próbálom kihúzni a kezemet a szorításából, de nem ereszt.

- Gilbert… - ismerem ezt a hanglejtést, de nem engedhetem meg magamnak, hogy duplán kapjak azért, mert bárkivel is közösködöm. Utálja. Ha lát valakivel beszélgetni, aznap mindig elkap, s addig faggat, míg már a sírás kerülget. Miért voltam az illetõvel, mirõl beszélgettünk, hozzám ért e… félek. Félek attól, hogyha nem mondom el, véresre ver, de attól is, ha elmondom bezár éjszakára…

- Gilbert! – csendül egy vidám hang, ami egyáltalán nem az engem fogó férfitól ered. Egyszerre kapjuk oda a fejünket, sõt, Mr. Robinson még el is enged. Jayden siet felénk, ajkán széles mosollyal. Atyaég, hogy került õ ide? Pont õ?

- Jó napot! – lép elénk, s köszön. Ajkán mosoly, s bárcsak tudná, hogy mibe cseppent, hogy mit indított el… – Mr. Wilkinson épp az imént szólt, hogy valahová el kell rohannia és azt mondta, hogy Gilbertet kell megkeresnem, hogy körbevezessen helyette.

Megáll egy pillanatra a szívem, s csodával határos módon még élek. Nos, azt hiszem ez annak is betudható, hogy már ezerszer átéltem hasonlót, s sokkal rosszabb értelemben… mégis, ez is borzongató érzés. Sõt, azt hiszem rég nem volt hasonló örömben részem. Igaz az egész csak egy pillanatig tart, s inkább a döbbenet az, ami egész lényemen dominál, de így is akadt egy másodpercnyi boldogságom.

- Valóban ezt mondta Mr. Wilkinson? – Mr. Robinson hangja zökkent ki a gondolataimból. Gyanakodik, sõt, ha Luis elmondta neki a dolgokat, most már tudja miért vert majdnem össze. Inkább kiért…

S ekkor a férfi Jayden felé lép. Az egész egy pillanat, ahogy a fiú hátrál, hátrálok vele, s valami megmagyarázhatatlan okból ujjaimat a kezére kulcsolom. Minden porcikám a menekülésre koncentrál, arra, hogyha verésre kerülne a sor, ne kelljen ennek a szerencsétlennek is részesülnie abban, ha már a perverz felügyelõtisztjét megúszta valamilyen oknál fogva. Hisz aki elõttünk áll, maga az ördög: a vezére ennek a pokolnak. Nem a névleges… hanem tettleges fajtából.

- Mégis miért hazudnék? – csendül Jayden hangja, amiben benne van minden, ami õ: ártatlanság. Ha ezt túléljük, megkérdezem tõle mit tett azért, hogy ide került. Szinte lehetetlen, hogy ez a fiú bárkit is agyonvert volna, csavargott vagy akármi… lehet túl kedves volt. Gyanúsan kedves.

Farkasszemet néznek, én pedig egyik arcról a másikra nézek. Nem tudom eldönteni, hogy mit kéne tennem, mi lenne a helyes… nem engedem el Jaydent, fogom, markolom a vékony karját. Õ e támaszom, vagy én próbálok neki az lenni? Nem tudom. Csak az biztos, hogy Mr. Robinson végigmér minket, örökre az emlékezetébe vési azt a pillanatot, mikor egy másik fiúba kapaszkodom elõtte. Örökkévalóság, míg a fejével végre int, hogy mehetünk. Oly nemtörõdöm módon teszi mindezt, hogy tudom, csak leplezi azt a mérhetetlen nagy dühöt, ami hatalmába kerítette. El fog verni… újra és újra. Számon kérve. Mocskolódva.

Most ez azonban nem érdekel, a jövõ problémája ez még, s egyelõre kiélvezem azt a kis szabadságot, amit Jayden intézett nekem. Nem tétovázom, a karjánál fogva húzom magam után, hátra se nézve. Nem akarom elrontani a pillanatot azzal az arccal, ami már kellõképpen az elmémbe égett. El akarom felejteni, el akarok elõle menekülni, az se érdekel, ha az újonccal kell mindezt megtennem…

- Gilbert? – Nem tudom hányadik folyosón át vonszolom, mikor megszólal halkan, én pedig futó pillantást vetek rá, hogy mondja csak tovább. – Mi... Mégis mi volt ez az elõbb? Miért voltál olyan fura és miért viselkedett így az a tanár? Valami rosszat mondott neked, leszidott valamiért?

Meg kell állnom, hogy feldolgozzam eme naivságot s ártatlanságot… igaz is, csak elsõ nap van itt, nem tudhatja mi folyik eme falak között, s még Mr. Wilkinst is megúszta. Hogy lehet valaki ennyire mázlista? Persze, elsõ nap merész kijelentés ez, de akkor is az. Én mit is kaptam elsõ nap? Alapos verést, s beavató szertartást. Soha nem fogom elfelejteni azt az ízt a számban… 

Csak bámulom a fiút, a pisze orrát, ajkait, végül pedig a kék szemeit. Tényleg, komolyan nem érti. A nevetés hirtelen tör ki a mellkasomból, s én magam sem tudom mire fel. Kétségbeesés? Megkönnyebbülés? Csalódottság? Irigység? Inkább mind egyszerre. Lassan elengedem a kezét, nem akarom, hogy olyan piros ujjnyomok legyenek a fehér bõrén, mint amiket én kaptam ajándékba Luistól. Gyengéden simítok a vállára, s ösztökélem, haladjon tovább.

- Gyere, körbevezetlek a Sátán barlangjában! – Beleremeg a szavaimba, látszódik rajta mennyire beleéli magát. Nem csodálom, én is beleborzongok a mai napig éjszakánként abba, hogy milyen ördögi ez a hely.

- Akkor kezdjük is az elején – suttogom halkan, míg õ nagyot nyel. Azt hiszem szörnyen élvezem a helyzetet…  - Ez a déli szárny. Itt van az összes hálóterem, a földszinttõl a negyedik emeletig. Ez a második emelet – mutatok a padlóra. – A legfelsõ szinte azonban soha ne menj!

- Miért? – kérdez rá rögtön, míg én elindulok.

- Ott vannak a… nehéz fiúk. Ott mindig találsz bajt magadnak – felelem. – A többi szinten vegyesen vagyunk elosztva – folytatnám tovább a beszédet, sõt, szinte érzem, ahogy a nyelvem belebolondul a tétlenségébe. Mégse folytatom, nem fejtem ki az észrevételeimet arról, hogy a hasonló bûntettért elítélteket legalább egy szobába rakják.

Vagyis iskolakerülõt és súlyos testi sértõt eddig nem raktak össze. Eddig.  Jobb szeretik a tanárok maguk intézni a betörést, hisz annak megvan a saját szépsége. Mr. Robinson direkt a második hét után egy teljesen üres szobába rakatott át, ugyanis az akkori szobatársam nagyon próbált velem barátkozni a maga elvont módján. Ellopta a dolgaimat, majd megérdeklõdte nem e keresem õket… s segített a megtalálásukban.

Nem is értem Jayden hogy kerülhetett mellém, ahogy azt sem meddig élvezhetjük a másik kiemelkedõ társaságát. Az a szemét azt hiszi, hogy az egyedüllét majd jobban kikészít, pedig már nem. Egyedül õ az, aki kikészít. Senki és semmi más. Neki nem lehet nemet mondani, nem szabad ellenkezni, elfutni… ha bármit is teszel, minden jobban fáj. Tesz ám róla élvezettel. Oh, de még hogy! Ne csak mocskosnak érezd magad, de az összes porcikád sajogjon a veréstõl, ami szeretetbõl ad. Érted teszem, Gilbert mondja mindig olyan fájdalmas hangsúllyal…

- Gilbert? – szólít Jayden értetlenül s kissé döbbenten. Ismerõs a helyzet… Megálltam, szóval õ is megállt. Nem érti miért, látom rajta. Sebaj. Én meg nem akarom érteni.

- Minden rendben van? – Elgondolkozva nézek aggódó arcára. Válaszul csak hümmögök, míg fejemben ezer és egy gondolat cikázik.

„Miattad majdnem megvertek. Meglátta az a szemét. Elkapott. Számon kért. Tudott a dologról, az a tetû köpött. Aztán jöttél és még jobban felhergelted. Látott. A mosolyod. Megérintettelek. Nem tudom majd magam kimagyarázni… ha pedig csendben leszek… atyaég, akármit csinálok, ki leszek lyuggatva az övvel.”

- Csak elgondolkoztam. A keleti szárnnyal vagy a nyugatival szeretnéd kezdeni? Fürdésnél majd megmutatom hol van a közös fürdõ. A mellet van a vécé is. A szobában is, amit még kell, megmutatok és elmondok.

- Nos… mi a különbség a két szárny között? – kérdezi zavartan. Láthatóan megnyugodott a kis füllentésemen, hogy „csak” elgondolkoztam. Jobb is.

- Mindegyikben van tanterem, az egyikben van a tornaterem is, de kicsi s általában úgyis kint kell lennünk az udvaron. Ez a déli. A keleti meg, a fõbejárattal, s pár tanteremmel, meg az ebédlõvel hamar kiiktatható. Utána átsétálunk a nyugatiba, s ha kérdezik – lépek közelebb hozzá – hivatkozz a felügyelõtanárodra! – Megszeppenve pislog rám, míg én intek a fejemmel, hogy kövessen. Elmegyünk a lépcsõkig, ott pedig lemegyünk a földszintre s átsétálunk a keleti szárnyba.

Mindent elmutogatok neki, õ csendben hallgat s raktározza a szavaimat. Szinte látom,ahogy számolja a folyosókat s ajtókat, melyik terem micsoda. Nem térek el a témától, a gondolataimat sem hagyom elkalandozni egészen a nyugati szárnyig, ahol feltûnik a kínzóterem: a biológia terem s a hozzá tartozó szertár. Eleve nehezen vitt rá a lélek, hogy oda is elvigyem, de mikor ott állunk, egy szó sem hagyja el ajkaimat. Szerencsére minden terem ajtajára ki van írva a száma, s hogy milyen célt szolgáltat. Jayden némaságom miatt inkább maga olvassa le.

- Biológia terem és szertár. Az utóbbi a terembõl nyílik? – néz rám érdeklõdve. Válaszul csak bólintok egy aprót. Oh, de onnan nyílik. Hányszor kapaszkodtam azokba a régi padokba, míg Mr. Robinson maga után vonszolt, tovább a szertárig. Se szék, se pad nem maradt helyén, mindent, ami kezem ügyébe került, bõszen markoltam. Felszusszanok, majd inkább hátrébb lépek egyet.

- Itt is mindent megnéztünk. Menjünk tovább – intek a fejemmel, hogy kövessen. Szemöldökét ráncolja, de megindul utánam.

- Mi van még hátra? – kérdezi, mire én hümmögök. Mi is? Ó, a tornaterem! De oda ráérünk akkor, mikor szükséges.

- A tornaterem ráér. Menjünk vissza a szobába… ha szerencsénk van, akad egy kis idõnk még a délutáni tanulás elõtt. – Bólint válaszul, s követ továbbra is nagy bizalommal. Persze, nem adtam neki okot arra, hogy ne így tegyen. Rá se kérdez a dolgokra, akkor is csendben marad, mikor visszaérünk a szobába, s óvatosan ráfekszem az ágyamra, nehogy valahol összekoszoljam az ágynemûmet. Nem kapunk csak havonta újat, s ha netán összekoszolod, a reggeli ellenõrzésnél kapsz, csak éppen nem új ágynemût, hanem pofont.

A benti óra pontosan fél ötöt mutat, ami szerint még fél órám van arra, hogy pihenjen kicsit. Hasamon fekszem, lehunyom szemeimet s nagyokat szusszanok, szinte már alszom. Azonban nem engedem meg magamnak ezt a nagy luxust, hisz elaludnom sem lenne illõ, emellett az álmoknak nincs még itt az ideje.

- Miért kerültél be, Gilbert? – töri meg egyszer csak Jayden halk hangja a ködös állapotot. Hümmögök egyet, majd megköszörülöm a torkomat. Nincs kedvem beszélgetni, pihenni szeretnék, kikapcsolni az agyamat, s a lassan kiürülõ gyomromat.

- Persze az se baj, ha nem akarsz róla beszélni… gondolom itt senki nem beszél róla túl sokat. Luis se mondta el miért került ide, jobban lefoglalta, hogy szõke vagyok.

- Nem vagy szõke… - dörmögöm a párnába. – S Luist verd ki a fejedbõl, rá még a bent lét alatt sem érdemes figyelni. 

- Azt mondtad rég óta vagy bent. – Nem folytatja, míg válaszul nem hümmögök. - Nekem már az elsõ nap is soknak tûnik. Itt mennyi a sok? Fél év? Egy év?

- Nekem kettõ – dörmögöm, mire hallom, ahogy benne reked a levegõ.

- Megöltél valakit? – bukik ki belõle hirtelen, mire kipattannak a szemeim, s egyenesen ránézek. Csiklandozó érzés kerít hatalmába, s farkasszemet nézek vele. Ezt nem hagyhatom válasz nélkül, érzem. Annyira komolyan tette fel, annyira látom rajta, hogy ez volt az elsõ gondolata, s reakcióm miatt még jobban úgy éri, beletrafált.

- Sok mindenkit – felelem komoly arccal, mire lesápad, s szemeiben megcsillan a rémület.

- Nem baj… velem kedves vagy. Úgy értem… - dadogja, míg arcomra kiül egy széles vigyor, õ pedig elcsendesedik s csak néz. A csiklandozás a gyomromból szétterjed az egész testembe, s lassan kuncogni kezdek, míg arcomat félig a párnába temetem. Látni akarom, ahogy leesik neki, hogy hazudtam. Nem kell sokáig várnom, a félelmén át is látja a kuncogástól remegõ testemet.

- Hazudtál, ugye? – kérdezi, mire én hümmögve a hátamra fordulok. – Hazudtál…

- Te megöltél valakit? – kérdezem tõle terelésként, mire kissé felháborodik.

- Nem, dehogy! Eszembe se jutott soha! – tiltakozik rögtön.

- Akkor? Te miért kerültél ide, Jayden? – kérdezek rá, mire elcsendesedik, s összekucorodik ültõ helyében az ágyon.

- Loptam. Gyógyszert – suttogja halkan. – Sokszor.

- Eladtad? – fordulok az oldalamra, s nézek rá érdeklõdve. Ki nem néztem volna belõle, hogy ilyen rosszkisfiú volt! Komolyan. Eme külsõ mögött talán egy romlott lélek lapul, k9törésre várva? Ki tudja.

- Dehogy, nem! – néz rám újra tiltakozóan. Még a szemöldökét is ráncolja, láthatóan nem tetszik neki a feltételezés.

- Haverokkal elfogyasztottátok? – találgatok tovább, mire õ rosszállóan méreget. – Ezeket szokták… - intézem el egy vállrándítással, majd visszafekszem a hátamra. Egy örökkévalóságnak tûnik, mire megszólal. Én magam már azt hiszem a levegõben hagyja ezt a témát, ahogy én tettem eddig, de nem.

- Az öcsémnek kell. Beteg. – Lassan felé fordítom a fejemet. Lábait felhúzta, térdeit öleli át, fejét is eldugta, csak a bozontját látom s hangját hallom. Figyelek rá, s azon kapom magam, hogy arra várok, folytassa. Akarom tudni mi van az öccsével, hogy mi vitte rá arra, hogy lopjon, gyógyszert, méghozzá sokat. Nyitnám a számat, azonban elõtte még egy futó pillantást vetek az órára. Öt perc múlva öt óra.

- Mennünk kell. Kapd össze magad! – pattanok fel az ágyról, mire õ zavartan néz fel rám, még mindig a térdeit ölelve. – Öttõl a könyvtárban tanulunk. Gyere! Hozd a cuccodat. Siessünk. Minden késett percért két ütés jár a nádpálcával. – Önkéntelenül is kicsúszik eme csúfos tény a számon, amitõl lesápad. Azt hiszem eddig nem közöltem vele túlságosan miért mi jár. A verés szót messzirõl elkerültem, bár magam sem tudom miért. Ez tény. Itt lassan már a szabálytalan levegõvételért is az jár.

Sietünk a folyosón, a könyvtér a keleti szárnyban van, azt is megmutattam neki, akkor jegyeztem meg, hogy öttõl hétig ott tanulunk. Az aznapra feladott leckét csináljuk meg, egy tanár mindig akad, aki figyeli ténylegesen e. Pontosan öt elõtt egy perccel esünk be, s Mr.Fritspatrick, a testnevelés tanár, szúrós szemmel figyeli párosunkat, ahogy egy üres padhoz sietünk.

- Szerencsétek van fiúk – szól utánunk, majd a kezére csap a nádpálcával. Jayden láthatóan beleborzong, míg én leülök s intek a fejemmel, hogy õ is tegyen így. Nem kell szavakkal is biztatnom, addig foglalja el a széket, míg üres. A könyvtér fele már tele van a diákokkal, a másik fele, nos… vagy büntetõmunkán, a délelõtti verekedés miatt, vagy a késés miatt verést kap.

Gyorsan elõpakolom a könyveimet, füzeteimet s ceruzáimat. Jayden is követi a példámat, révén, hogy nem tudja mi itt a rendszer. Persze a tanárnak nem tûnik fel, ennek meg fõleg nem. A barnákat Jamesnek, a feketéket Jacknek, a szõkéket Henrynek, s vöröseket pedig Briannek. Nincs menekvés, nincs névmemória. Úgyis kifutatja a belünket is. Utálom. Nagyon utálom.

- Gilbert…? – suttogja a nevemet, sõt, inkább csak tátogja, de így is felfigyelek rá. Ránézek, míg õ zavartan rámutat a dolgaira.

- Amivel jól esik, azzal kezded – közlöm vele. – S ne beszélj.

Két óra viszonylag csendes tanulás következik. Az egyetlen dolog, ami megszakítja a ceruzák sercegését a papíron, mikor egy-egy megkésett diák befut s megkapja a büntetését. Az elsõ ilyen alkalommal Jayden teljesen lezsibbad, az írásban is megáll, csak nézi, ahogy a kitetovált srác halál nyugodtan veszi le a pólóját, hogy a tanár a nádpálcával a tíz perces késésért kerek húsz ütéssel díjazza. Nádpálca suhan, bõrön csattan, halk nyögéssel fûszerezve. Fritspatrick halkan számolja, kiélvez minden ütést. Csinálhatná a kis szertárszerûségben, ami a könyvtárhoz tartozik. De nem. Lássa csak a többi s okuljon. Hisz aki okos, más hibájából is tanul.

Hét óra elõtt pontosan egy perccel megkapjuk a parancsot, hogy pakoljunk össze s kereken hétre húzzuk ki a belünket a könyvtárból. Szerencsére Fritspatricknak nem szokása megnéznie mit tanultunk, vagy mit nem. Ettõl függetlenül én s Jayden is megcsinálta, amit megkellett. Gyorsan összepakolok, a kékszemû s igyekszik, de amint megindulok, nem vacakol, hóna alá csapja a két kint maradt könyvét, s siet utánam, nehogy egyedül maradjon a pokol eme egyik kis zugában. Mielõtt kilépnénk az ajtón, az asztalra készített fadobozokból egy almát kivehetünk, persze a konyhás aki felhozta szigorúan figyeli, hogy egy legyen az az alma.

- Azt mondtad, hogy percenként két ütés, igaz? – szólal meg mögöttem Jayden a folyosón. – Te már kaptál? – felmutatom a mutatóujjamat, majd a középsõt, s végül a hüvelykemet is hozzácsapom. – Háromszor? – szörnyed el, mire én hümmögök egyet válaszul. – És sokat?

- Nem kifejezetten. Pár percért csak – intézem el vállrándítással. Szerencsére sosem Mr. Robinson volt bent, így nem fájt annyira egyszer sem. – De azért is kapsz, ha beszélsz. Valakitõl azért is, ha nem dolgozol – ecsetelem neki, hogy ezekre is felkészüljön. – Vagy ha a szobádban felejtesz valamit. Az duplán fáj, mert késének is számítják. – Jól tudom, elsõnek így jártam, finom kis hurkákat kaptam a hátamra s vállamra. Két hétig a hasamon aludtam, mert úgy nem fájt. Vizes ruháztam is. Aztán másodjára elkéstem, mert Robinson elkapott a folyosón. Persze ez a tanárt nem érdekelte… kapta a két percért rendesen, mikor úgy is loholtam. Harmadjára pedig, nos, Woody még élt… leveleztünk. Azért is alapos verés járt.

- Értem… - hajtja le a fejét, majd egy gyors mozdulattal visszaigazítja a vállára a táskáját, hogy le ne csússzon válláról. – Két év alatt biztos sok mindent megtanultál…

- Az biztos – hagyom rá, majd a pólómba törlöm az almát s beleharapok. – Lepakolunk a szobába – kezdek bele teli szájjal -, aztán várunk kicsit. Most nagy lesz a tömeg a fürdõ elõtt… lehet belõle verekedés is. Bár ha a végén megyünk nincs meleg víz… nem bánod, ugye? – nézek rá érdeklõdve, míg õ zavartan vállat von. – Akkor nem bánod.

- Bánhatom? – kérdezi zavartan nevetve, mire én megcsóválom a fejemet.

- Felesleges – közlöm vele. – Úgyis hideg vízben fogunk fürödni, Jayden. Aztán remélem nem fogvacogtatóban, mert az után borzalmas átmelegedni.

- Két év… - dünnyögi mellettem a fejét rázva, míg én érdeklõdve figyelem az almacsutkám rágása közben. Nem felelek semmit, csak nézem. Igen, szörnyû kimondani, tudom. – Engem is két évre ítéltek, maximum – motyogja. Nem felelek továbbra se semmit, csak az almát tisztítom csinosra. Erre nincs mit mondani. Gondoltam, õ is lopott, én is loptam. Õ az öccséért, én magamért.

Szörnyû, hogy ez a kölyök még a bûnbeesése szempontjából is ártatlan. Valaki másért tette. A kis öcsikéjéért. Én kiért? Magamért. A saját hülyeségemnek köszönhetem csak azt, hogy két hosszú éve hagyom, hogy elverjenek, megalázzanak, térdre kényszerítsenek. Én elkerülhettem volna. Õ azonban nem, s lerí róla, hogy mindezek ellenére nem bánta meg, hogy megtette. Látom rajta. Én már elsõ nap mindent megbántam. Õ azonban nem úgy viselkedik. Csak sodródik az árral, felméri a terepet, s tanul. Tanul, hogy túléljen. De vajon túléli?

S vajon én túlélem?

Az öcsém hangjába megannyi érzelem vegyül egyszerre, én pedig nem tudom, melyik miatt érezzem nyomorultabbul magam. Még mindig ott visszhangzik benne egy kis döbbenet és hitetlenség, engem azonban sokkal jobban aggaszt az aggodalom és az értetlenség... a legjobban viszont az enyhe önvád. Azt hiszi, hogy miatta kell arra a helyre mennem, õ úgy fordította le magában a történteket, hogy ez az egész az õ hibájából történt. Mintha tehetne arról, hogy beteg.

Ezért kértem anyáékat, hogy tartsák távol a tárgyalásoktól, de persze most sem hallgattak rám.

- Verd ki a fejedbõl ezeket a butaságokat, jó? – ülök fel mellé az ágyára.

- Milyen butaságokat? – motyogja lehajtott fejjel, a kedvenc mûsorának karaktereivel díszített takarót babrálva.

Mivel õ is törökülésben ül, én is úgy helyezkedek vele szemben.

- Hogy azt hiszed, a te hibád. – Az álla alá nyúlva felemelem a fejét, de amikor meglátom a könnyeket a szemeiben, megszakad a szívem. – Ó, Aiden...

Ugyanakkor nyúlok felé, mikor õ a karjaimba veti magát, és szorosan magamhoz ölelem. Vékony kezeivel átfogja a derekam, amilyen erõsen csak tudja, fejét a pólómba nyomja a mellkasomon.

- Nem akarom, hogy elmenj, Jay! – sírja el magát.

Érzem, hogyan rázza kis testét a zokogás és össze kell szorítanom a szemeimet, hogy ne sírjam el magam én is. Pedig a torkomban már ott a gombóc... Még szorosabban ölelem magamhoz, az arcomat a hajába rejtem. Uborkaillatú. Könnyes szemekkel mosolygok bele a vörös fürtökbe, emlékszem rá, mikor még évekkel ezelõtt megvetette az uborkaillatú sampont anyáékkal és rögtön rá is szokott. Õket a hideg rázza a „szagától”, én viszont imádom. Ez az igazi Aiden-illat számomra.

Remélem, azon a helyen nem lesz gyakran uborka...

- Shh, nyugodj meg! – duruzsolom neki halkan, miközben ringatni kezdem. – Nincs semmi baj, Aiden. Semmi baj...

- Hazajössz majd hétvégére, ugye? – kapja fel hirtelen a fejét. – Ugye minden hétvégén itthon leszel? Ilyenek a bentlakásos iskolák, nem?

Törhet még ennél is apróbb darabokra a szívem? Lassan megrázom a fejem, Aiden arcán pedig újabb krokodilkönnyek folynak végig. Én sem bírom tovább visszatartani õket, miközben megtörölgetem az arcát a hüvelykujjammal.

- Ez sajnos más lesz, prücsök. – Újra felzokog a beceneve hallatán. Én hívtam mindig így, mert annyira apró volt, õ pedig imádta a hangzását és mindig nevetett rajta, már kisbaba korában is. Azóta pedig egyszerûen ráragadt. – Annyira sajnálom!

Ahogy ott ülök a síró Aidennel a karomban, megnyugtatóan ringatva õt és meg-megpuszilva az arcát, már tudom, hogy soha nem fogom tudni elfelejteni ezeket a perceket.

***

A már önmagában is baljósnak kinézõ fekete autó lassan gördül fel a hatalmasnak tûnõ épület elõtti feljáróra. Maga az iskola kívülrõl úgy néz ki, mint egy jobb magánintézmény, vagy akár egy egyetem. A fõbejárat elõtti hatalmas téren egy kör alakú, füvesített sziget helyezkedik el, aminek a közepén hatalmas kõtábla hirdeti: Arthur G. Dozier Bentlakásos Fiúiskola, felette magas cölöpre felhúzva az amerikai zászló.

A korábban Mr. Jacksonként bemutatkozott férfi megvárja, míg kiveszem a csomagtartóból a kevéske magammal hozhatott holmimat tartalmazó táskát, aztán maga elõtt terelgetve bevisz az ijesztõen nagynak tûnõ fõbejáraton. Odabent padlótisztító szaga fogad, mellette halványan mintha cigarettaszag is érzõdne – az a fajta, amelyiket megpróbálták szellõztetéssel eltüntetni, de frissen bejõve nagyon is érezhetõ.

Egy széles lépcsõsoron megyünk fel, majd egy nagyon is elegánsnak és díszesnek tûnõ folyosóra kanyarodunk. Nagyjából a folyosó közepén állunk meg az egyik ajtónál, amely mellett büszkén virít a felirat: Günther Williams, igazgató. Mr. Jackson bekopog az ajtón, aztán be is nyit, de mikor automatikusan követném befelé, megállít és megrázza a fejét. Néhány perc múlva kijön ugyan az igazgató, de csak annyira, hogy bemutatkozzon és kezet fogjon velem.

Mr. Jackson késõbb magyarázza el, hogy itt az, hogy az igazgatói irodába hívatnak, igazából azt jelenti, hogy idejössz az igazgatói irodához, megvárod a felügyelõdet, és majd õ megy be az igazgatóhoz. Meglehetõsen értelmetlen rendszer, ha engem kérdeznek... De persze nem kérdeztek meg, én pedig – azt hiszem bölcsen – úgy döntöttem, hogy megtartom magamnak a véleményem.

Ekkor éppen a leendõ felügyelõmet várjuk, illetve azt, aki ideiglenesen helyettesíteni fogja, mert akit kiosztottak hozzám, az éppen távol van. Nem sokkal késõbb fel is bukkan a folyosó végén egy magas, nagydarab alak. A termete kissé félelmetesnek tûnik így messzirõl is, de ahogy közelebb ér sem lesz jobb a helyzet. Sötétvörös a haja, a szemei szinte feketék, az arca szeplõs és unszimpatikus, a rajta ülõ kifejezés pedig kifejezetten rémisztõ. Mr. Lewisként mutatkozik be, és a továbbiakban nem is nagyon szól hozzám. Nem érdekli, hogy ki vagyok, honnan jöttem, egyszerûen a kezembe nyom egy papírt – csak rápillantva tudom megállítani, hogy egy órarendrõl lehet szó –, aztán arra int a fejével, ahonnan jöttünk.

- Szoba – mondja, mintha ez mindent megmagyarázna.

Kissé zavartan pillantok a még mindig mellettünk ácsorgó Mr. Jacksonra, aki teátrálisan felsóhajt.

- Lewis ezzel azt akarta mondani, hogy megmutatja a szobádat. Kicsomagolhatsz, aztán ebédidõre remélhetõleg visszaér a felügyelõd, Mr. Wilkinson is, õ majd elkísér az ebédlõbe.

Bólintok egyet, Mr. Lewis pedig öles léptekkel el is indul. Kapkodva elbúcsúzok Mr. Jacksontól, aztán szinte futólépésben követem az ideiglenes felügyelõmet. Újabb lépcsõsorok és folyosók végeláthatatlan labirintusa következik, mire végül az egyik folyosón lelassítunk. Itt kicsit szorosabban sorakoznak az ajtók a fal mentén, de csak az egyik oldalon, a másikon nagy, rácsozott ablakok vannak, amik a hátsó udvarra néznek.

- Fürdõ – int a nagyjából középsõ ajtó felé a fejével Mr. Lewis.

Nos, igazán lényegre törõen tud kommunikálni. Tovább haladunk a folyosón, aztán néhány ajtóval késõbb Mr. Lewis megáll a 312-es ajtó elõtt. Lenyomja a kilincset, kitárja az ajtót, aztán befelé int a fejével. Kíváncsian lépek be a nem túl tágas helyiségbe. Fehérre meszelt falak, egy kisebb, rácsos ablak, két alacsony szekrény, két rendkívül kényelmetlennek tûnõ matraccal felszerelt vaságy és egy íróasztal, két székkel. Pont, mint egy börtönben. Mindkét ágy be van vetve és takaros rend uralkodik az egész szobában, de látom, hogy a jobb oldali ágy párnája enyhén be van nyomódva, és amikor a vele szemben álló szekrényre nézek, már látom valakinek a holmiját is.

- Lesz szobatársam? – kérdezem, de nem kapok választ.

Hátrafordulok, de azt látom, hogy Mr. Lewisnak már semmi nyoma. Nos... rendben. Magam sem tudom, hogy örüljek-e a szobatársnak, vagy tartsak a gondolattól. Nem tudom, miféle alakok lehetnek itt... de most az egyszer talán rám mosolyog majd a szerencse.

Becsukom az ajtót, aztán a szabad ágyra teszem a kis táskát és elkezdek kipakolni. Nincs túl nehéz dolgom, nem tart sokáig. A legtöbb idõmet egyetlen dolog veszi el, méghozzá a rejtekhelykeresés. A józan eszem is ezt súgta, de mindenki más is óva intett attól, hogy bármilyen személyes dolgot magammal hozzak, úgyhogy egyáltalán nem terveztem... de aztán, éppen mielõtt elindultunk volna, az én drága kisöcsém kirobbant az ajtón és könnyes szemekkel, szeretetteljes mosollyal a kezembe nyomott valamit. Még egyszer magamhoz szorítottam és megpuszilgattam a fejét, de csak a kocsiban ülve néztem meg, hogy mit adott: egy egyszerû kis képet, amin a legutóbbi nyaralásunkon én éppen magamhoz ölelem és mindketten vigyorgunk, mint két tejbetök. Még írt is nekem a hátuljára: „Hogy ne tudd elfelejteni az arcomat, mire hazajössz. Prücsök”, na meg persze van ott mosolygós arcocska is néhány. Mintha valaha is el tudnám õt felejteni...

Egy pillanatra leülök az ágyra és a mellkasomhoz fogom a képet. Ismét eluralkodik rajtam az érzés, hogy cserbenhagytam õt, pedig... Megígértetted anyával, nyugtatom magam. Az apám elvert, miután kiderült, mi mindent csináltam, anya viszont, amikor késõbb bejött a szobámba, hogy lejegeljük az ütések nyomait, zokogva borult a nyakamba és esküdözött, hogy én vagyok a legbátrabb ember, akit valaha ismert, és hogy nem is kívánhatna jobb testvért a beteg kisfiának. Akkor és ott megeskettem, hogy továbbra is vinni fogják Aident a kezelésekre. Felírtam neki annak a gyógyszernek a nevét, ami a legjobb hatást érte el, õ pedig a szavát adta, hogy meg fogja venni neki és szemmel tartja az új gyógyszereket is, hátha felbukkan valami ígéretes a gyógyszerpiacon. Megígérte.

Végül remek rejtekhelyet találok a képnek. Nem is a párnahuzatba, hanem a párna bélésébe bújtatom bele, egy kicsit arra a részére, ami nem a fejem, hanem az ágy felé van, biztos ami biztos. Ott senki nem fogja megtalálni. Olyan mélyre rejtettem, hogy hacsak valaki nem kifejezetten azt keresi a bélésben, biztosan nem fogja kitapintani.

Mikor halk kopogás hallatszik az ajtón, rögtön felpattanok, éppen akkor, mikor egy idegen férfi lép be a szobába. Õ is magas, de nem nagydarab, bár a vállai szélesek és a karja is vastagnak tûnik. Az arca kevésbé visszataszító, mint Mr. Lewisé, az övé inkább komor és szigorú, olyan... õrmesteres. A haja majdnem természetellenesen világos szõke, a szemei pedig jéghideg, metszõ kékek.

Mindezek ellenére olyan melegen mosolyog rám, hogy azt hiszem egy pillanatra csak döbbenten bámulni vagyok képes.

- Jayden, ugye? – kérdezi, aztán zavarba ejtõ alapossággal mér végig. – Hát persze, csak te lehetsz az. Mr. Wilkinson vagyok. Kipakoltál?

- Ó, jó napot, Mr. Wilkinson – üdvözlöm gyorsan és közelebb lépve kezet fogok vele. A tenyere nagy és szinte kellemetlenül meleg. – Igen, mindent kicsomagoltam.

- Gyere, megmutatom, hol van az ebédlõ! – int, én pedig bólintok és követem a folyosóra, bezárva magam mögött az ajtót. – Megebédelhetsz, aztán a délutáni óráidon már részt kell venned – mondja út közben. – Órák után gyere vissza a szobádba, várj meg itt és körbevezetlek az iskola területén, rendben?

A mosolya... túl kedves. Én viszont kötelességtudóan bólintok.

***

Azt hiszem, hinnem kellett volna azoknak a pletykáknak.

Ezen azután gondolkozom el elõször, miután a sorban állva a sokadik barátságosnak szánt mosolyomra is csak három különbözõ reakció közül kaptam valamelyiket: a) ijesztõ vicsorgás, b) kifejezéstelen arc, de olyan tekintet, hogy önkéntelenül is hátraléptem egyet, c) a legkevésbé sem barátságos, inkább amolyan semmi jót nem ígérõ vigyor. Végül inkább a cipõmre szegezem a pillantásomat és lassan haladok a sorral.

Mogorva arcú konyhások osztogatják kettesével a tálcákat. Mikor sorra kerülök, automatikusan nyúlok egyért, aztán egy pillanatra teljesen megdermedve bámulom a tálca tartalmát. A kenyérszeletet azt felismerem, viszont van ott még valami lötty, ami színre és állagra is leginkább a poshadt vízre emlékeztet, illetve egy tányérra halmozva ázott, szétfõtt... valami. Végül csak egy türelmetlen mordulás mögöttem és a konyhás gyilkos tekintete tud rávenni, hogy felemeljem a tálcát és továbbálljak.

Éppen egy viszonylag levegõs helyen megállva kezdek üres asztal után kutatni a tekintetemmel, mikor tõlem nem is olyan távolról csörömpölés zaja üti meg a fülem. Fém érintkezése a csempével, illetve a tányérok törésének félreismerhetetlen hangja.

- Mi a fenét csinálsz, ha? – csendül fel egy dühös hang. – Verést akarsz? 

- Kuss! – kontrázik egy másik. – Te verted ki a kezembõl a tálcát. 

- Szóval verést akarsz...

Aztán egy hang, mikor ököl találkozik arccal. Kíváncsian és kissé meglepve lépek hátrébb egyet, hogy lássam, mi történik, de addigra már csak egy kisebb emberhalmot látok a földön mozgolódni, miközben újabb tálcákat ejtenek el és ütések csattognak. Értetlenül nézek a terem túlsó végébe, láttam a tanárok asztalát és most azt is, hogy ott ülnek és erre néznek. Akkor miért nem csinál senki semmit? Mikor visszafordulok, már vért is látok a padlón, amelyik az egyik nagydarab srác orrából csöpög... Bár egy másiknak a szája vérzik.

Ha jobban belegondolok, ilyesmirõl is hallottam, de nem akartam elhinni... Lehet, hogy ez itt mindennapos? A tanárok pedig soha nem lépnek közbe? Te jó ég, hova kerültem? Miféle hely ez?

A gondolataimból és a borzasztó jelenet bámulásából a perifériás látókörömben felbukkanó lendülõ kar ránt ki. Egy pillanatra lepereg elõttem néhány rémkép, most engem is bele fog rángatni valaki a verekedésbe? Én nem tudok verekedni... Vagy a tálcámat akarja elvenni? Megragadja a felkarom, úgyhogy inkább a verekedésre tippelnék. Ugye nem akar újat kezdeni...?

- Ne állj itt, bajod lesz belõle. – A hang meglepõen kellemes és egyáltalán nem tûnik agresszívnak.

De várjunk csak... micsoda?

- E-elnézést – motyogom, nem tudva, mit kéne tennem.

Elengedi a karom, én pedig nagyot nyelek. Bajom lesz abból, ha itt állok? Ez meg mit akar jelenteni? Mielõtt még kitalálhatnám a választ, az idegen srác újra megragad, ezúttal a hónom alá nyúl és jobb híján maga után húz. Hirtelenjében majdnem megbotlok a saját lábamban, aminek köszönhetõen a tálcát is kis híján eldobom, de aztán sikerül talpon maradnom és követnem õt, a jó ég tudja csak, hogy pontosan hová.

Végül nagyjából az ebédlõ másik felében kötünk ki, ahol megáll egy üres asztalnál, és egy szó nélkül leül a padra. Meglepve látom, hogy többen is ülnek ezen a környéken, csendesen kanalazva az ebédjüket és úgy téve, mintha semmi nem történne a pultnál. Hátranézek, mikor végre meghallom a felnõttek hangjait is a verekedés zajába keveredni, de amikor meglátom, hogy a közelben állókat rángatják el elsõként, de õket is úgy, mintha az egészet õk robbantották volna ki, villámgyorsan visszafordulok.

Leteszem a tálcámat az asztalra és leülök a fiú mellé, aki... úgy tûnik, megmentett. Kezdem érteni, hogy mirõl beszélt. De mire jó ez, hogy hagyják, hogy elfajuljon a verekedés, aztán még azokat is bûnösként kezelik, akik csak a közelben állnak?

Mögöttünk egyre agresszívabbá válnak a dolgok, legalábbis a hangokból ítélve. Felcsattan egy-egy hangosabb kiáltás, amire akaratlanul is összerezzenek, de mikor egy szokatlanul hangos, tompa puffanást követõen elhal egy fiatal hang, inkább meg sem moccanok többet. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ez az ütés egy felnõttõl jött és egy gyereket ért. Vagy legalábbis fiatalt.

- Egyél – ragad ki a gondolataimból újra az a már-már kedves hang. Legalábbis az itteni körülmények között mi más lenne kedves, ha nem ez a hang?

Ránézek a tálcámra. A poshadt víz tetején úszkál egy szétázott, azonosíthatatlan valami, a tányérra halmozott, szintén rejtélyes eredetû cucc pedig még jobban összeaszódott, leginkább a rohadt zöldségekre emlékeztet a komposztáló tetején. Vagy még inkább a legmélyén.

Érzem, hogy felfordul a gyomrom. – Nem vagyok éhes.

- Vacsorára csak alma van. – Érzem magamon a tekintetét, de csak megrázom a fejem. – Tényleg csak alma van.

Lassan felemelem a fejem, most elõször nézve rá igazán. Valójában nem is tudom, miért feltételeztem róla, hogy meg akar támadni... Talán csak a légkör tett paranoiássá. Ahogy jobban megnézem magamnak, egyáltalán nem is tûnik olyan fenyegetõnek, mint itt a legtöbben. Úgy értem, magasabb nálam, és biztosan jóval erõsebb is, de a tekintete elárulja. Sötétbarna szemei nyugodtak, és a fejemet tenném rá, hogy más esetben is inkább kedvességet tükröznének, mint agressziót. Ráadásul nem is olyan visszataszító, mint azok a nagydarab állatok, akiket itt láttam eddig, inkább egészen jóképûnek mondanám.

- Jayden Marceaux – szólalok meg végül, miután rájövök, hogy percekig csak õt bámultam. – Köszönöm, hogy segítettél – teszem hozzá, mikor nem kapok semmi választ, de így is csak az állát megdörzsölve hümmög egyet. – Téged hogy hívnak? – kérdezek rá végül konkrétan, de annyi ideig hallgat, hogy kezdek biztos lenni benne, hogy soha nem mondja el.

- Gilbert Gray – feleli végül, én pedig megkönnyebbülök. 

- Örvendek a találkozásnak Gilbert – mosolygok rá, majd felé nyújtom a jobb kezem. 

Újabb hatásszünet következik, de végül õ is kinyújtja a kezét és megszorítja a tenyerem.

- Egyelõre így gondolod – teszi hozzá. 

- Ezt hogy érted? – kérdezek vissza megilletõdve.

- Nem tudom mennyi idõre raktak be ide, s hogy miért vagy itt, de az a lényeg – néz körbe –, hogy egy idõ után vagy belenyugszol abba, hogy itt mindenki nem normális, s ha kikerülsz elfelejted, vagy...

- Vagy? – hajolok egy kicsit közelebb kíváncsian. 

- Senkivel sem barátkozol, s nem lesz mit elfelejtened.

Megütközve nézek rá. Ez a „kopj le” akart lenni madárnyelven? Nem értem, akkor miért segített nekem egyáltalán? Vagy ez csak egyszeri ballépés volt a részérõl, és most szeretne biztosra menni, hogy legközelebb nem hozzá futok segítségért? Tényleg... nem értem. Amikor hátrapillant, úgy érzem, befejezettnek tekinti a beszélgetést, én pedig valamiért csalódottságot érzek. Igazán szimpatikus volt számomra és jól esett, hogy segített nekem, vagyis sokkal inkább megmentett attól, hogy az elsõ napomat büntetéssel indítsam. És õ volt az elsõ, aki nem a korábbi három opció egyikével reagált a mosolyomra. De ha õ nem vágyik a társaságomra, én nem fogom ráerõltetni magam.

- Értem – hajtom le a fejem újra. 

- Mindjárt jövök – szólal meg hirtelen, mire újra felpillantok rá.

Most fog elmenekülni?

- Hová mész? – csúszik ki a számon, pedig ennek úgy kellett volna hangzania, hogy „Rendben”.

- Ebédért – ereszt meg egy minden vidámságtól mentes vigyort, aztán feláll mellõlem és elsétál.

Újra a tálcára pillantok, de az ebédnek nevezett valami azóta sem lett étvágygerjesztõbb... inkább csak még gusztustalanabb. Igazság szerint a legkevésbé sem számítok rá, hogy Gilbert tényleg visszajön, így mikor pár perc múlva az enyém mellé érkezik egy tálca, õ pedig visszaül mellém, akaratlanul is megkönnyebbülök. Nem néz rám és nem szól egy szót sem, így a hálás mosolyomat sem láthatja, de nem is baj.

Csendben figyelem, ahogyan gépiesen elkezdi magába lapátolni azt a levesnek csúfolt színezett vizet a tányérból, és még csak meg sem rándul az arca az ízétõl.

- Gilbert – szólalok meg halkan –, te mióta vagy itt?

Lenyeli a falatot és a tányérba teszi a kanalat, aztán rám pillant.

- Túl rég óta – feleli, mire kissé megborzongok. – Egyél egy kicsit, tényleg – teszi hozzá.

Tovább eszik, én pedig úgy döntök, hogy egy bölcs tanácsot már adott, talán nem árt most is hallgatnom rá. Megpróbálkozom néhány falattal ebbõl, néhánnyal abból... A kenyér száraz, de annak legalább kenyér íze van, és ha belemártom a „levesbe”, nem is olyan szörnyû egyik sem. Mintha kétszer annyira lenne.

Gilbertnek alig néhány morzsa és csepp maradt a tálcáján, mire megszólal a csengõ. Felkapja a fejét és leteszi a kanalát, én pedig a saját, még félig teli tányérjaimra nézek.

- Gyere – szólal meg.

Felkapja a tálcáját és feláll, én pedig követem a példáját, aztán utána sietek egészen a jóval rövidebb sorig az ebédlõ végében. Míg sorban állunk, megfigyelem, hogy ki hova rakja az evõeszközöket, a tálcát és a tányérokat, csak hogy biztosan ne szúrjam el. Mikor én kerülök sorra, a pult mögött álló konyhástól kapok egy szúrós pillantást, miután a félig teli tányéromra nézett, de miután megpróbálkozom egy halvány, kedves mosollyal, megenyhülni látszik és nem szól semmit.

Megszabadulva a tányéroktól is, gyorsan Gilbert után sietek, aki már majdnem kiért az ebédlõbõl.

- Milyen órád lesz? – kérdezi, mire elõveszem a zsebembe hajtogatott órarendemet.

- Öhm... – szemlélem meg a papírt – társadalom ismeret.

Felpillantok rá, õ pedig felvont szemöldökkel hümmög egyet.

- Tizenkettes terem?

- Igen – bólintok, miközben már érzek is magamban némi halvány reménykedést ébredni.

- Akkor egy osztályban vagyunk. – Felülírhatatlan megkönnyebbülés és boldogság száll meg erre az egyetlen mondatra. Talán... mégsem lesz ez olyan szörnyû. Lehet, hogy meggondolja magát a barátkozással kapcsolatban. – Siessünk.

Lépcsõsorokon kaptatunk fel és folyosókon megyünk végig, én pedig mindvégig próbálom jegyezni és fejben tartani az útvonalat, de azt hiszem, még beletelik pár napba, mire úgy fogok itt járkálni, mint aki tudja is, hogy hová megy. Gilbert viszont magabiztosan lavíroz a folyosókon, ami valóban azt sugallja, hogy régóta itt van. Viszont így, hogy egy osztályban vagyunk, vele tarthatnék a következõ néhány napban, míg biztosabb nem lesz a helyismeretem. Talán nem haragszik meg érte.

A tizenkettes teremben már sok ismeretlen arc van, és a legtöbbjük kíváncsian mered rám... de nem feltétlenül a kedves, érdeklõdõ kíváncsisággal. Úgy döntök, legjobb lesz nem kilépni a komfortzónámból, úgyhogy kihasználva, hogy Gilbert az egyik teljesen üres padba ült be, rögtön lehuppanok mellé.

Meg kell állapítanom, hogy a tanár nem sokat törõdik a jelenlétemmel. Látom, mikor a pillantása megkeres, de egyszerûen csak tudomásul veszi, hogy ott van az új diák. Mondjuk gondolom ilyenkorra már mindenki mindent tud rólam. Az óra egyébként viszonylag hamar elmegy, próbálok figyelni és még inkább próbálom összekötni az itteni tananyagot azzal, amit utoljára a gimnáziumban vettünk órán. Egy kicsit nehéz lesz átrázódni az új rendszerbe, ebben biztos vagyok, de mindig is jó tanuló voltam, szóval remélem, hogy ha döcögõsen is, de menni fog.

Még két óránk van ezt követõen, matek és... francia? Megpróbálom elfojtani a megkönnyebbült mosolyomat. A matek mindig ment, franciául pedig már gyerekkorom óta tanítottak anyáék. A lelkesedésemet csak az töri le kissé, hogy mikor óra után ismét Gilbert nyomába szegõdök, nem tudom nem észrevenni az arcán a halovány bosszúságot. A papír szerint a hármas terembe kell mennünk, én pedig követem Gilbertet, mint a saját iránytûmet, de közben nem õt, hanem inkább az útvonalat figyelem, hátha elmúlik ez a labirintusban járkálok érzés. Néha érzem magamon a tekintetét, de olyankor csak azért sem merek ránézni. A teremben viszont újra egy teljesen üres padba ül be, én pedig rögvest elfoglalom a szabad helyet mellette. Inkább nem nézek rá, mert nem akarom tudni, ha elege van belõlem.

A matektanár – akinek a neve ott van a papíron, de még nem tudtam megjegyezni –, nagyjából ugyanannyira nyugtázza a jelenlétemet, mint az elõzõ. Annyi a különbség, hogy õt egészen más fából faraghatták, mert nagyjából az óra közepétõl kezdve elkezd vizsgáztatni – én pedig hálát adok magamban az égnek, hogy a gimiben az emelt matek csoportba járok és ezért mi ezt az anyagrészt már vettük. Az összes kérdésére helyesen tudok válaszolni, õ viszont újra és újra felszólít, állandóan Mr. Marceaux-nak szólítva és láthatóan jól szórakozva azon, hogy minden egyes alkalommal máshogy és persze mindig hibásan ejtheti ki a nevem.

Én viszont egyáltalán nem veszem magamra. A gimnáziumban a testneveléstanár pécézett ki magának és ugyanezt játszotta, úgyhogy volt idõm kitapasztalni, hogy a leggyorsabban úgy lehet lelohasztani a lelkesedésüket, ha úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy szándékosan sértegetnek.

A fekete leves az utolsó órán jön. Ismételten Gilberttel megyek a terembe, most már viszont szemfüles... és egy olyan padra esik a választása, ahol már ül valaki. Igyekszem felvenni a pókerarcot, hogy ne üljön ki nagyon az arcomra a csalódottság és a kétségbeesés érzése, miközben nagyot nyelve egy üres pad után nézek. Sietve leülök a teljesen üres helyre, aztán magamban imádkozom, hogy senki ne kapjon kedvet a mellém üléshez.

A szerencse viszont nagyon is elkerül. Amikor belép a terembe egy nagydarab, otromba srác, szinte el is kezdem számlálni a hátralévõ perceimet. Lassan, komótosan körbejártatja a tekintetét a termen, úgy viselkedik, mint kakas a szemétdombján, aztán a pillantása megakad... rajtam. Valósággal érzem a homlokomra rajzolódni a céltáblát. Céltudatos léptekkel és az arcán baljós vigyorral indul el felém, aztán olyan erõvel huppan le mellém, hogy én nagyjából tíz centit ugrok a másik oldalon. Teli szájjal vigyorog, miközben bemutatkozik, Luisnak hívják, nekem pedig meg kell állapítanom, hogy hasonlít is Mr. Lewisra. Akár rokonok is lehetnének.

Ezt persze nem kötöm az orrára, inkább ösztönösen igyekszem a lehetõ legkisebbre összehúzni magam, pedig istenemre mondom, egyébként is elég kicsinek tûnök mellette. Betartom az udvariassági formulákat, de olyan halkan motyogom el a nevemet, hogy remélhetõleg nem is hallja, de azt hiszem nem is kifejezetten érdekli. Közben szigorúan elõreszegezem a tekintetemet és éppen ennek köszönhetõen szúrom ki azt a lopott, de árulkodóan kissé aggodalmas pillantást, amivel Gilbert néz hátra.

Összerezzenek, mikor Luis közelebb hajol, a hangszíne bántja a fülemet.

- Tudtad, hogy te vagy az új Szõke herceg? – Szándékosan nem reagálok, õ pedig magában vihogva szerencsére újra hátradõl. – Szõke herceg – ismétli meg, mintha belõlem is csak annyi észt nézne ki, mint amennyivel õt megszánta az élet.

- Nem is vagyok szõke – mormolom csak úgy magam elé.

- Hogy mondod, Szõke herceg? – hajol közelebb újra.

Összepréselem az ajkaimat és nem szólok semmit, de magamban hálát adok az égnek, amikor a következõ pillanatban bejön a tanár. A menetrend pedig ugyanaz, mint társadalomismeret órán. A tanár tudomásul veszi a jelenlétemet, de aztán nem foglalkozik velem különösebben. Õ talán a nevem miatt sem merte megkockáztatni a vizsgáztatást. Az egyetlen zavaró tényezõ a mellettem ülõ debella állat, aki nem úgy ül mellettem, mint Gilbert, semmi sztoikus nyugalom és csend, hanem folyamatosan hozzám hajol, a fülembe liheg, mint egy kutya, és állandóan beszél. Legtöbbször meg sem próbálom megérteni, amit mond, de az biztos, hogy minden mondatában legalább egyszer szerepel a „Szõke herceg” kifejezés. Az viszont megfelelõ elégtételt jelent, hogy még néhányszor rajtakapom Gilbertet, hogy hátrapillant, mintha csak arról akarna meggyõzõdni, hogy még életben vagyok.

Abban a minutumban felpattanok, ahogy a tanár engedélyt ad rá, hogy távozzunk. Szeretnék észrevétlenül elslisszolni Luis mellett, de ez sajnos nem olyan könnyû feladat, ha egy akkora emberrõl van szó, mint õ. Könnyedén az utamat állja a folyosón, beszorítva két pad és saját maga közé, de tudom, hogy mire megkerülném az egyik asztalt, õ is újra elém kerülne.

- Szõke herceg – mondja körülbelül hatszázhuszadjára, az a visszataszító vigyor még mindig a képén ül.

- Engedj, kérlek – nézek fel rá, a szavaimat megválogatom és már-már kedvesen szólok hozzá. Semmi gyengeség, ugyanakkor semmi fenyegetõzés.

- Igazi kék szemû Szõke herceg. – Nem reagálok, mert tudom, hogy nem lenne tanácsos, de õt ez nem zavarja, mondja tovább a magáét. – Hol hagytad a fehér lovat és a hercegnõt, szöszi?

- Nem vagyok szõke – sóhajtok fel.

- Mit mondasz, szöszke? – hajol közelebb. – Kapsz egyáltalán levegõt odalent?

A nyelvem hegyén van, hogy kijavítsam. Megjegyezhetném, hogy valószínûleg a magaslati levegõre gondolt, ugyanis az oxigén felfelé ritkul, de akkor valószínûleg beledöngölne az egyik padba. Vagy rögtön a padlóba. Mielõtt azonban bármit is válaszolhatnék, vagy õ újra megszólalhatna, egy harmadik hang csatlakozik hozzánk a terem elejébõl.

- Jayden!

Rögtön megismerem Gilbert hangját és akár szégyen, akár nem, megdobban a szívem is megkönnyebbülésemben. Luis meglepve fordul hátra, még a száját is tátja, arra viszont nem figyel, hogy ezzel pont annyi helyet hagyott nekem, hogy kislisszolhassak a résen. Szerencsére elég fürge vagyok, és mire feleszmél, már két paddal elõrébb járok. Látom, hogy Gilbert rajta tartja a szemeit, de mikor mellé érek, megragadja a karomat és határozottan kikormányoz a terembõl.

- Szóval mégiscsak szereted a szõkéket, Gray! – ér utol minket Luis jókedvû kiáltása a folyosón, mire meglepve felpillantok Gilbertre.

- Ne foglalkozz vele – rázza meg a fejét.

Bólintok, aztán kifújom a levegõt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam.

- Köszönöm – nézek fel rá újra. – Ismét.

Erre ismét csak hümmög egyet és néhány percig szótlanul irányít végig a folyosókon, míg végül egy elõtérszerû valaminél megállunk.

- Melyik szobát kaptad? – fordítja felém sötétbarna szemeit elõször. – Elkísérlek.

Nem tudom visszafogni a hálás mosolyt, ami kiül az arcomra.

- Öhm... – gondolkozom el aztán, megpróbálván felidézni az ajtóra írt számot. Mintha egy örökkévalósággal ezelõtt lett volna. – Ó, igen. A 312-est – mosolygok rá ismét, mire úgy kapja felém a fejét, mintha azt jelentettem volna be, hogy az igazgatói irodában fognak elszállásolni.

- A 312-est? – kérdez vissza.

- Igen – felelem bizonytalanul. – Miért...?

- Én is a 312-esben vagyok.

Néhány pillanatig csak nézek rá, aztán lassan felfogom, hogy mit mondott és hogy ez mit jelent.

- Ezek szerint te vagy a szobatársam? – Azt hiszem, a szemeim szó szerint felcsillanhattak.

- Nagyon úgy tûnik – biccent, majd hümmögve elindul a folyosón.

Nem igazán tudom eldönteni, hogy örül-e a ténynek vagy sem, de én képtelen vagyok letörölni az üdvözült mosolyt az arcomról, miközben követem. És én még aggódtam a szobatárs-probléma miatt? Ezúttal kétségtelenül valóban rám mosolygott a szerencse. Talán az intézmény legnormálisabb diákjával leszek egy szobában, aki valamilyen oknál fogva ma egész nap újra és újra megment.

A szobához érve újra hozzá fordulok.

- Tényleg köszönöm. – Nem tudok eléggé hálás lenni neki. – Mindent.

Õ csak hümmögve legyint, aztán az ablakok felé int a fejével.

- Én most megyek, szívok egy kis friss levegõt.

Bólintok és a szoba ajtajára pillantok. Szívesebben mennék vele, mint hogy Mr. Wilkinsonra várjak, de egyébként sem volt semmi invitálás a hangjában... és talán örülne is, ha végre megszabadulhatna tõlem. Mindenesetre nekem maradnom kell, az egyszer biztos.

- Nekem meg kell várnom a felügyelõmet, hogy körbevezessen – nézek fel rá újra.

Sötétbarna szemeit hirtelen újra az arcomra függeszti, a pillantása kifürkészhetetlenné válik.

- Ki a felügyelõd? – kérdezi, a hangja szintúgy kifürkészhetetlen és nem tudom hova tenni ezt a hirtelen és érthetetlen változást.

- Mr. Wilkinson – felelem bizonytalanul.

Egy pillanatra elgondolkozik, aztán lassan bólint egyet. És persze hümmög is – igazán érdekes, de nem kevésbé aranyos szokás. Végül elbúcsúzik, hogy majd késõbb úgyis találkozunk, aztán int egyet és elmegy. Én egy sóhajjal belépek a szobába – a közös szobánkba –, majd odabent leülök az ágyamra és várok. Most már egészen más szemmel nézem a szemközti ágyat és a hozzá tartozó kis szekrényt. Valamiért így, hogy tudom: Gilberté, egy kicsit más értelmet nyer az egész.

Határtalan megkönnyebbülést is jelent ugyanakkor, hogy õ a szobatársam. Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha mondjuk egy Luis-féle nagydarab, elmebeteg állatot kapok. Vagy mondjuk magát Luist... Önkéntelenül és megborzongok a gondolatra.

Mikor megunom az egy helyben ücsörgést, kutatni kezdek az íróasztalon, hátha találok valami érdekeset. Az egyik fiókban a kezembe is akad egy évkönyv-szerû valami. Felcsapom, de hamar megbizonyosodom róla, hogy ebben nem a jelenlegi diákok vannak, úgyhogy inkább a tanárok részlegére lapozok, és õket tanulmányozom, hogy elüssem az idõt. Megpróbálom eszembe vésni az arcokat és a hozzá tartozó neveket.

Szokatlanul hosszú ideig kell várnom, mire felhangzik egy ismerõs kopogás az ajtón. Megfordulok, az ajtó pedig kinyílik és Mr. Wilkinson dugja be rajta a fejét. Egy kissé ziláltnak tûnik, mint aki sietett valahonnan vagy ilyesmi.

- Ne haragudj, Jayden, de közbejött valami – szabadkozik a fejét ingatva. – El kell rohannom, úgyhogy nem tudlak körbevezetni.

- Ó – bólintok. Ennyit arról, hogy kicsit jobban összebarátkozom az épülettel... meg úgy mindennel. – Rendben, értem. Semmi baj. – Még egy mosolyt is össze tudok hozni, mire furcsán felcsillan a szeme, de erre nem kapok magyarázatot.

- Tudod már, ki a szobatársad? – néz körbe, én pedig bólintok. – Remek, akkor keresd meg õt! Mondd meg, hogy neki kell körbevezetnie helyettem, rendben? Vacsoráig biztosan végeztek.

- Persze – bólintok ismét.

Furcsa mosollyal int, aztán el is megy. Hát, ez egyre jobb... Gilbert odalesz az örömtõl, hogy továbbra is engem pesztrálhat, de nekem legalább nem egy idegen férfi – egy tanár – társaságában kell végigmennem ezen a helyen. Talán Gilberttõl még újabb jó tanácsokat is kapok közben.

Egy kicsit izgulok, miközben nekiindulok a folyosókon. Na jó, nagyon izgulok, miközben nekiindulok a folyosókon. Egy francos labirintusban érzem magam és nem túl kecsegtetõ a gondolat, hogy esetleg eltévedek. Mi van, ha a tanárok részlegén lyukadok ki, õk meg azt hiszik, hogy rosszban sántikálok? Mi van, ha egyenesen Luisba botlok bele, és most nem lesz itt Gilbert, hogy mentse a bõrömet? Mi van, ha nemhogy nem találom meg az udvarra vezetõ ajtót, de egyenesen vissza sem találok a szobához?

Ehhez hasonló megnyugtató gondolatok kergetik egymás a fejemben, miközben a folyosókon lavírozok, és úgy csinálok, mint aki tudja, hova megy. Folyosó, lépcsõ, folyosó, folyosó, lépcsõ, lépcsõ, folyosó, lépcsõ... Ez ismerõs, itt a tantermek vannak. Ide jöttünk matek- és franciaórára. Most akkor jó helyen járok vagy nem? Furcsa, mikor Gilberttel mentünk a szobához, sokkal rövidebbnek tûnt az út, mint amelyen most én jöttem. Ez azt jelenti, hogy eltévedtem?

Két folyosóval késõbb már biztos vagyok benne, hogy eltévedtem. Ez a hely még csak nem is ismerõs, és arra sem emlékszem, honnan jöttem. Remek. Gratulálok, Jayden, az év balfékje díj neked jár, de lehet, hogy az évszázadét is megkapod. Most meg mi a fenét csináljak? Tanácstalanul fordulok be még két sarkon...

Aztán majdnem felkiáltok megkönnyebbülésemben. Rögtön felismerem a magas alakot a sötétbarna hajával. A jelenetet mondjuk nem nagyon értem, egy tanár mellett áll a folyosón, aki Gilbert egyik kezét fogja, õ viszont mintha el akarná húzni a karját.

- Gilbert! – szólítom meg, miközben feléjük indulok, arcomon még mindig a letörölhetetlen megkönnyebbült mosolyommal.

Mindketten olyan hirtelenséggel kapják felém a fejüket, amit megint csak nem igazán értek. Remélem, nem csinált semmi rosszat Gilbert, és nem megbüntetni akarják valami miatt... Bár Mr. Wilkinson egyértelmûen feladatot adott neki, nem igaz? Akkor ezúttal lehet, hogy én menthetem meg õt. Közelebb érve felismerem a tanár arcát is, éppen az imént láttam abban az évkönyvszerû valamiben, azt hiszem, Mr. Robinsonnak hívják. De miért néz így rám...?

- Jó napot! – üdvözlöm udvariasan a tanárt is. Magamon tartok egy kedves mosolyt, miközben jobb híján mindkettõjükhöz szólok. – Mr. Wilkinson épp az imént szólt, hogy valahová el kell rohannia és azt mondta, hogy Gilbertet kell megkeresnem, hogy körbevezessen helyette.

Tényleg nem értem, most már mindketten furcsán néznek rám, de miért? Gilbert egyenesen döbbenten mered rám, a tanár arca viszont merõ... gyanakvás és düh. Pedig esküszöm, fogalmam sincs, mi rosszat mondtam.

- Valóban ezt mondta Mr. Wilkinson?

A tanár meg sem próbálja elrejteni a gyanakodó élt a hangjából, nekem pedig arcomra fagy a mosoly, mert tényleg nem értem, mit csináltam. Tesz felém egy fenyegetõ lépést, én pedig ösztönösen hátralépek egyet, ugyanakkor, mikor Gilbert szinte félve megragadja a karom – bár eleinte is mintha félelem bujkált volna a szemeiben, mikor ideértem. Az ujjai szorítása pedig már-már fájdalmas, mintha... vissza akarna tartani valamitõl.

- Mégis miért hazudnék? – kérdezek vissza értetlenül és õszintén ártatlanul.

Én csak azt tettem, amire Mr. Wilkinson utasított, most pedig mintha újra a vádlottak padján ülnék. Nagyon nehezen, de állom ennek az egyre unszimpatikusabb tanárnak a metszõ tekintetét, pedig óráknak tûnõ percekig csak bámul rám. Aztán összeszorítja az állkapcsát, végigmér mindkettõnket, és végül egyetlen határozott intéssel elbocsát minket.

Gilbert rögtön megindul, és mivel továbbra is a karomat fogja, úgy vonszol végig a folyosón, majd a következõn és az azutánin is, mint aki menekül valami elõl.

- Gilbert? – szólalok meg halkan, mire lelassít és a szeme sarkából rám néz. – Mi... Mégis mi volt ez az elõbb? Miért voltál olyan fura és miért viselkedett így az a tanár? Valami rosszat mondott neked, leszidott valamiért?

A kérdésemre egyenesen megtorpan és rám bámul. Kezd átkozottul furcsává válni ez az egész, amit már éppen szóvá is tennék, mikor Gilbert hirtelen elneveti magát. De az a nevetés mentes minden örömtõl, nekem pedig valamiért feláll a szõr a tarkómon. Utána viszont szerencsére visszatér a régi Gilbert, elengedi a karom, majd a tenyerét a vállamra téve indít el újra a folyosón.

- Gyere, körbevezetlek a Sátán barlangjában! – mondja, én pedig újra megborzongok.

Számban az utolsó falat száraz kenyérrel kémlelem az udvaron lévõ többi srácokat. Valaki focizik vagy kosarazik a kisebbek fogócskáznak, esetleg csapatokba tömörülve beszélgetnek. Messzebb a füstös, rosszképûek is elfoglalják magukat, vagy a kis tavon kacsáznak, ami az udvar végében van, vagy zsebre vágott kézzel, fûszállal a szájukban lesik mit csinál a többi. Én a falnak dõlve, meghúzva magamat figyelem mit mûvelnek. Nem hoz lázba egyik sem, gyerekként se szerettem a labdát rúgni, nem látom értelmét, hogy utána szaladok majd ahelyett, hogy gyõzedelem ittasan felkaphatnám, tova kell rúgnom. Leporolom mellkasomról a morzsákat, majd az ég felé nézek. Bárányfelhõs, kék égbolt. Szép idõ van, kellemes szellõ borzolja a hajamat, s még a bendõmben is van valami. Száraz kenyér, édesanyám mindig a madaraknak adta.

Itt azonban ennyi a reggelink, néha megvajazzák a szelet kenyeret, esetleg dobnak hozzá valami olcsó felvágottat. Nem a legjobb étek, de legalább adnak valamit. Ebédre kicsit jobb koszt van, többnyire valami levesfélét kapunk, sok répával és hagymával. Kinézetre olyan, mintha a konyhásak köré állva bele-beleköpnének, de egy idõ után még finomnak is nevezi az ember, sõt! Lelkesen is lehet ám kanalazni, ha kiírják a menüsor alá azt, hogy „hússal vegyítve”. Természetesen nem mindenkinek jut, de ha találsz a mélytányérod alján egy húscafatot, ami leginkább a reggeli szalámi megrágott majd kiköpött hasonmása, nos… abban a szent pillanatban nálad boldogabb ember nincs a környéken.

Fõleg, ha sikerül egy gyors, de annál határozottabb mozdulattal a szádba jutatnod, s lenyelned. Oh, bizony. Nem olyan egyszerû a dolog, mint ahogy hangzik. Nekem legtöbbször összejön, hisz a búskomor képem láttán senki nem feltételezi rólam, hogy megütöttem a leves nyereményt. Így sokszor minden az én bendõmbe kerül, nem pedig máséba. Farkas törvény ez, ha vigyorogsz a vízben megfõtt, megfûszerezett répás-hagymán, készülhetsz arra, hogy a levesednek lába kél az egyik keménylegény által.

 Hol vannak ilyenkor a tanárok vagy az õrök? Arra várnak, hogy az egész kajaelcsenés verekedésbe forduljon, s kisebb-nagyobb csapatokat tudjanak büntetõmunkára vinni. Persze ilyenért nem a könyvtárban kell verset magolni, oldalakat könyvekbõl kimásolni, vagy a sarokban térdelni… Ilyen esetekkor farmokra vagy a faüzembe viszik õket pár napra. Valamikor tanítás után vagy az éppen reménytelen eseteket ahelyett is. Jó kis bevétele van ebbõl az iskolának, míg mi egy kis húsdarabon is összeveszünk, mint a kutyák.

Miután lenyelem a száraz falatot, ami kaparja a torkomat visszaindulok az épületbe. A mosdó elõtti ivókútból iszok, míg az egyik õr végig rajtam tartja a tekintetét. Ekkor szólal meg a csengõ, én pedig bizonyos szinten áldom az eszemet, hogy hamarabb bejöttem. Órára kell mennem, igaz nincs sok kedvem hozzá, de a késésért is kikaptam már egy párszor. Lógásért nem akarok Mr. Robinson elé kerülni… A legutóbbi büntetésem egy újabb éjszaka volt a biológia szertárban. Fejemen a pólómmal merültem álomba, s ismétlést köszönöm, de nem kérek. S jól tudom, lógásért más jár, nekem pedig nem hiányzik egy szabad, magányos óráért egy alapos, véres verés.

Fizikával kezdem a napot, ami azonban az iskola másik végében van. Sok lépcsõt kell megmásznom, pár folyosó is vár rám, s mindezt a lehetõ leggyorsabban kell teljesítenem. Nem akarok késni, s a tömeget se akarom bevárni, akik szint úgy ezen lelkesedéssel igyekeznek órára. Menet közben elhaladok a nagy, feljáróra nézõ alakok elõtt az elsõ emeleten. A bejárattól nem messze a jól ismert fekete kocsi parkol, amellyel évközben szállítják az újoncokat hozzánk. Furdalja oldalamat a kíváncsiság, szeretném tudni kit hoztak ezúttal. Egészen az utolsó ablakig ellenállok, ott azonban megtorpanok, s nyakamat nyújtva nézek le az alakon keresztül a feljáróra. 

Nem nehéz kiszúrni az újoncot, vöröses-szõkés tincsei kirí a felnõttek sötét hajkoronája közül. Alacsonynak is tûnik, fehérbõrû és nem éppen tipikus rosszfiú. Honnan tudom? Összeakadtam már párral, kaptam egytõl monoklit is, másik leköpött, s még akadt kedves szó s tett tõlük számomra. Az a srác pedig, aki ott állt esetlenül Mr. Jackson mellett, aki a diákokat vette fel, nos, nem volt szemétláda kisugárzása. Bár lehet egy normális iskolában ez a javára szolgál, de itt, ahol az erõs az úr…

- Mit nézel úgy Gray? – lép mellém egy nagydarab srác, akit az anyja Luis névre keresztelt. – Oh, mit látnak szemeim. Friss hús – vihogja, majd a vállamnál fogva meglök. Lenyelem a dolgot, tudom, hogy provokál.  – Szõke fiúcska.

- Vöröses-szõkés – javítom ki, s nézek sötét tekintetébe. Minden porcikám üvölt azért, hogy beverjek egyet a szeme alá, de nem ér meg ennyit a gyerek. Nézem egy darabig, de semmi változás nincs rajta. Még mindig egy tetû. Egy dagadt, nagy tetû.

- Szereted a szõkéket, Gray? – vigyorog teli szájjal, míg fejével felém bök. – Ha? Szereted a szõkéket? – Szóra sem méltatom, lassan fordítok neki hátat, hogy tovainduljak. Jól tudom, hogy ezt jól az eszébe vési, s amint alkalma lesz vagy megver, vagy kiprovokálja, hogy én tegyem meg. Azonban semmi kedvem nincs hallgatni az ostobaságait, arról pedig szó se essék, hogy miatta késsem le az órát. Az õ háját nyugodtan kicsíkozhatják a bõrövre erõsített fémmel.

~*~¤~*~

Lehajtott fejjel, a falhoz közel sétálok az ebédlõ felé. Minden hétfõn Mr. Robinson az egyik felügyelõtanár a nagyszünetben, s abban az idõben õ is azokon a folyosókon szokott tartózkodni. Nem akarok vele összetalálkozni, nem akarok mellette sétálni, a hangját hallani, az arcát látni, gyengéd érintését a kézfejemen érezni… Egy pillanatra megállok, az említett testrészemmel megtörlöm a számat. Ha kések, zöldség is alig lesz a levesemben. Bár kenyér mindig akad hozzá, az pedig laktat.

Senki nem szól hozzám, ami egy kicsit megnyugtat. Az ebédlõajtóban megállok, s körbenézek. A tanárok a helyiség végében lévõ, elkerített részen kanalazzák a sokkal tartalmasabb ebédjüket. Mr. Robinson a helyén ül, s láthatóan a testnevelés tanárral beszélget. Azt a szemetet is de utálom. A reggeli futások az udvaron, míg a levegõ már sípolva nem távozik a tüdõbõl… Kifújom a levegõt, amit addig benntartottam. Nem is tûnt fel, de nem akadok fent ezen. Megesett már sajnos, jó párszor.

A sor kacskaringósan áll az ebédlõben. A konyhások kettesével rakják ki a tálcákat. Leves, kenyér s még egy tányérnyi fõtt zöldség is akad. Zsebre vágom a kezeimet, majd beállok a sorba. Legtöbbször gond nélkül megy minden, elveszi mindenki a tálcáját s örül, hogy ehet. Aznap azonban páran kötelességünknek érzik, hogy gazdagítsák az iskola kasszáját pár garassal. Gondolataimból a fémtálca s rajta lévõ tányérok csörömpölése ébreszt fel, aztán felcsendül egy ingerült hang.

- Mi a fenét csinálsz, ha? Verést akarsz?

- Kuss! Te verted ki a kezembõl a tálcát.

- Szóval verést akarsz…- A kocka el van vetve. Csattan az elsõ pofon, ököllel. Éhes vagyok, így nagyon bánom, hogy pont a pult elõtt esnek egymásnak. Attól, hogy õk fitogtatják az erejüket, a szünetet nem fogják meghosszabbítani azért, hogy a többiek ehessenek. Több tálca is a földre kerül nagy a csörömpölések közepette, páran csatlakoznak a verekedéshez.

Oldalra nézek, a tanárok is felfigyeltek az eseményre, de egyelõre senki nem csinál semmit. Persze, öt diák büntetõmunkán nem túl nagy haszon, kell még pár. Azonban senki már nem csatlakozik, inkább csak körülállják õket egy páran s drukkolnak nekik. Sajnálkozva figyelem õket, hamar õk is büntetõmunkán találják magukat a farmon vagy a faüzemben. Egyszer én is így jártam. Ott ragadtam egy hasonló szituációnál, de senkit nem érdekelt milyen okból. Két hétig, a tanórák után egy farmon robotoltam.

Már éppen indulnék, hogy tovább folytassam a „soha-semmibe-ne-üsd-bele-az-orrodat” életmódomat, mikor feltûnik a kör szélén ácsingózó, vöröses-szõkés hajú srác. Csak áll ott, kezében a tálcájával, amin az ebédje van. Nem tudom eldönteni, hogy a verekedõket figyeli, vagy egyszerûen az elsõ nap szörnyûségei most tudatosultak benne. Bár, õt elnézve inkább az utóbbi. Nem akarok beleavatkozni, hisz minden tettnek következménye van.

„S minden meg nem tettnek is.” Csendül a fejemben apám hangja. Gombóc ül a torkomban, s míg az eszem tiltakozik, a szívem legmélyén megmozdul a jótét kisangyala. Akarok egy újoncot a nyakamba, aki addig istenít, míg egy közös ostobaság miatt véresre nem verik? Kicsit játszhatnám a nagymenõt; az erõset; azt, akit még nem törtek meg… De bármelyiknek is köze lenne hozzám? Egyáltalán nem. Csak egy pitiáner tolvaj vagyok, akit Mr. Robinson hozzáértõ kezeire bíztak. Õ pedig már remekül megtört, tagadnom sem kell.  

Lábam magától visz a fiú felé, aki továbbra is csak áll ott, tálcával a kezében. Nem hogy enne, s élvezné a megszerzett falatok szépségét. Én biztosan ezt tenném a helyében, fõleg, hogy reggelire csak száraz, vajas kenyeret kaptam. Hamar elé érek, de nem úgy tûnik, mintha a jelenlétem feltûnne neki. Kezem lendül felé, ekkor eszmél fel arra, hogy ott állok. Megragadom felkarját, amitõl szemeiben megcsillan az ijedség. Talán azt hiszi meg akarom ütni, vagy elvenni az ebédjét. Nem érti, még nem…

- Ne állj itt, bajod lesz belõle – szólalok meg. Ahogy ott állok elõtte feltûnik milyen alacsony, pedig én sem vagyok egy égimeszelõ típus.  Általában az alacsonyabb srácokat hamarabb kinézik maguknak, ahogy a fiatalokat is. Ilyen téren sohasem tudtam eldönteni, jó volt e, hogy tizenhat évesen kerültem be. Bár a huszonéves fiúkhoz képest én is fiatalnak számítottam.

- E-elnézést – nyögi ki, majd ahogy elengedem nyel egy nagyot. Hátranézek, a tanárok már mozgolódnak. Felszisszenek, itt a cselekvés ideje. Nem szabad az agyamat törnöm, lépnem kell villámgyorsan. A fiú hóna alá nyúlok, s magam után rántom, ahogy elindulok. Döbbenetébe megbotlik, de hamar rendezi a lábait, s követ. Nem engedem el egészen addig, meg egy távoli asztalhoz nem érünk. Nincs ott senki, messze is van, tökéletes. Ott aztán levetõdöm a padra szó nélkül, s bármekkora is a csábítás, nem nézek hátra. A hangokból ítélve már elkezdték a verekedõket szétszedni.

Tálca koppan az asztalon, majd az új fiú is lassan leül a padra. Nem szól semmit, talán egy percig ülünk egymás mellett néma csendben. A háttérbõl egyre több tanár és õr hangját veszem ki, terelik a bûnösöket kifelé. Ha egy kicsivel tovább is ott maradunk, bizony mindketten mehettünk volna büntetõmunkára. Egy-egy hangosabb kiáltásra mocorogni kezd mellettem a neve sincs srác. Fél szemmel lesek felé, kézfeje az ölében, feje lehajtva. Nehéz ez élet, fõleg itt, jól tudom. Az elején pedig egyenesen borzalmas, rettentõen borzalmas. Gondolkozom, talán valamiféle biztatást vár, vagy választ az egészre, ahogy a legtöbben.

- Egyél – bököm oda neki a saját biztatásomat, amit igaz fejben csodásan le tudok vezetni, de ha ezt el kéne neki magyaráznom, kudarcba fulladnék. Hisz ha eszik, lesz ereje, ha lesz ereje jobban bírja, s mindennek ez a kulcsa. Sokat segít, ha van valami a gyomrodban, mikor egyedül vagy a bûn közepén. Bár azt hiszem van egy dolog, amikor nem ajánlatos… de ahhoz Mr. Robinsonnak is köze van. Nem akarok arra gondolni. Kelletlenül simítok végig az arcomon, ki kell ûznöm a fejembõl azokat a képeket, azonnal, kivétel nélkül.

- Nem vagyok éhes – szólal meg végre, amivel engem is kizökkent a mocskos képek sorozatából. Nem éhes? Én már rég belapátoltam volna az ebédemet… farkas éhes vagyok. Ha minden elcsendesedik, talán akad alkalmam kikérni egy adagot.

- Vacsorára csak alma van – jegyzem meg, mire csak megrázza a fejét. – Tényleg csak alma van. – Lassan felemeli a fejét, abbahagyja a cipõjének tanulmányozását, s egyenesen rám néz. Oh, egek, kék szemei vannak. Már tudom mi lesz a gúnyneve: Szõke herceg. S az ostoba, unásig ismételt, másoknak olyan vicces mondat is felrémlik lelki szemeim elõtt: „Hol a fehér paripád és a hercegnõd, szöszi?” A hajszíne közelebbrõl még érdekesebb, vörös és barna tincsek is díszítik, de azt hiszem a cukkolás szempontjából ez nem lesz lényeges. Neki lehet igen, de a többieknek nem.

- Jayden Marceaux.– töri meg a csendet, miután kellõ képen megnézett magának. Nem hibáztatom érte, én is ugyanezt tettem az elmúlt pár percben. Logikus lépés. - Köszönöm, hogy segítettél. – Megdörzsölöm az államat, s válaszul csak hümmögök. Most még hálás. – Téged hogy hívnak?

- Gilbert Gray – felelem egy kisebb hallgatás után.

- Örvendek a találkozásnak Gilbert – mosolyog, majd nyújtja felém jobbját. Lehet lassú felfogásúnak hisz azért, mert minden cselekedete után kell egy kis idõ, míg csinálok vagy mondok valamit, de olyan furcsa számomra a közvetlensége, a barátkozása, hogy fel kell dolgoznom. Kivel fogtam itt kezet eddig? Woodyval: õ meghalt. Mr. Robinsonnal: õ egy utolsó szemét alak. Az igazgatóval: soha többé nem akarok vele még egyszer, azon az egyen kívül, mikor kienged innen. Az iskolaorvossal: közölte velem, miután Mr. Robinson lilára vert, hogy legközelebb figyeljek oda focizás közben.

- Egyelõre így gondolod – felelem, miután megszorítom a kezét.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom mennyi idõre raktak be ide, s hogy miért vagy itt, de az a lényeg - kezdek bele, míg a környéket figyelem -, hogy egy idõ után vagy belenyugszol abba, hogy itt mindenki nem normális, s ha kikerülsz elfelejted, vagy…

- Vagy? – csúszik közelebb, tudásszomjasan. Igaz is, újoncként a leghelyesebb dolog, amit tehetsz, hogy figyelsz és tanulsz. Azonban én sem vagyok olyan rendes srác már, aki csak úgy kiadja a vérrel s verejtékkel megszerzett tudását két szép szemért. Az elején nekem nem segített senki, Woody az elsõ hónap után karolt csak fel. Addigra meg már túl voltam egy-két incidensen. Én mindig is egyedül voltam, vagyok s leszek is.

- Senkivel sem barátkozol, s nem lesz mit elfelejtened – fejezem be. Rápillantok, látom rajta, hogy nem teljesen erre a válaszra számított. Egy gyors pillantást vetek a konyhások felé, ahová újra szállingóznak a bátrabbak. Éhes vagyok, muszáj ennem, ha kimarad a nem túl finom, de laktató étel nehéz lesz másnap délig kihúznom.

- Értem – motyogja. Láthatóan ez sem az volt, amit elképzelt.

- Mindjárt jövök – szólok oda neki, mire õ újra rám emeli a kék szemeit.

- Hová mész? – bukik ki belõle, amin kelletlenül elvigyorodom.

- Ebédért – vágom rá, majd felpattanok mellõle, s a konyhásokhoz somfordálok. Torokköszörülés, halovány mosoly, s kapok egy adagnyi kaját. Illedelmesen megköszönöm, majd tálcával a kezemben visszaindulok. Ülhetnék máshová, nem kötelességem betartani a szavamat, de mégis Jayden mellett kötök ki. Nem szólalok meg, csak kezembe veszem a kanalat, vetek egy pillantást a falon lógó órára, ami azt jelzi, hogy kereken öt percem van arra, hogy megebédeljek.

Nem foglalkozom azzal, hogy Jayden eszik e. Ha nem fogta fel, majd rájön, hogy az ebéd kincset ér. Én kanalazom a levest, közben próbálok nem mohónak tûnni, de mégis a lehetõ legtöbb táplálékot magamba tömni. Elõre tudom, hogy megüli majd az a kevés is a gyomromat, nem hiába intenek minket óvón anyáink arra, hogy ne habzsoljunk.

- Gilbert – szólít halkan -, te mióta vagy itt? – Még lenyelem a falatot, a kanalat visszateszem a tányérba, majd felé pillantok.

- Túl rég óta – felelem. – Egyél egy kicsit, tényleg – jegyzem meg még egyszer, mert nem hagy nyugodni, hogy ott akarja hagyni az adagját. Elsõ alkalommal biztos nem kap érte büntetést, de ha folyamatosan ezt fogja csinálni, verés jár pocséklásért. Tovább eszem, hallom, hogy õ is próbálkozik. Már szinte mindent magamba tömök, mikor megszólal a csengõ. Felkapom a fejemet, majd lerakom a tálcára a kanalamat.

- Gyere – szólok oda neki, majd tálcával a kezemben felállok. Beállunk a rövid sorba, ahol a kanalakat s villákat külön kell rakni, a tálcát is, végül pedig a tányérokat. Jayden kap egy szúrós pillantást a félig teli tányérjai miatt, de egyelõre nem szólnak rá. Utánam ered, s én kicsit megbánom a segítõkészségemet.

- Milyen órád lesz? – szólok oda neki, mire elõszed a zsebébõl egy papírt.

- Öhm… társadalom ismeret. – Felvont szemöldökkel hümmögök.

- Tizenkettes terem?

- Igen – bólint.

- Akkor egy osztályban vagyunk – jegyzem meg, mire arcára kiül a döbbenettel vegyes boldogság. – Siessünk.