|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sado-chan | 2015. 09. 01. 15:17:42 | #33416 |
Karakter: Mathias McLain
Évek óta járom az erdőket, szántóföldeket és falvakat, s valamennyit úgy ismerem már, mint a tenyeremet, ha nem jobban.
Emlékszem, kicsiként is gyűlöltem az embereket, de most, hogy már értem is, nem csak látom a világot, és megéltem már egyet s mást, egyenesen a hideg ráz tőlük.
Ha valaki holnap közölné, az összes élő, lélegző emberi lény eltűnt, azt se bánnám.
Az egyik fa tetején üldögélek, kezemben a két ágú furulya, melyet még mesteremtől kaptam. Jó ember volt ő, s igaz barát... még mindig mardos a bűntudat, hogy nem voltam képes megmenteni.
Kínomban ajkamba harapok, majd hogy eltereljem figyelmem, újra a számba veszem és belefújok. Gyönyörű hangszer, mind külsőre, mind belsőre.
Gyönyörű, fekete ébenfa, a díszítése sárgaréz, akár csak fúvókája. Hangja, akár egy daloló pacsirta, máskor mint ezer csilingelő jégszilánk. Mindig más és más.
Ahogy magamnak muzsikálok egy különös apró teremtmény merészkedik egyre közelebb hozzám. Első ránézésre mókusnak mondanám, de rozsdavörös helyett hófehér, szemei égszínkékek és egy apró, vörös követ hord a homlokán. Abba hagyom a zenélést, mire- mintha valamiféle bűvöletből ébredne- megrázza a fejét és elszalad
- Hé, várj!- kiáltok utána, felpattanok, macskákat megszégyenítő mozdulatokkal mászom le a fáról, majd kezdek a lény után futni.
Nem látom őt tisztán. Eltűnik, majd másutt jelenik meg, ragyogó fehér szőre szinte vakító a földszínű közegben.
Észre sem veszem merre visz a lény, csak követem, míg végül szem elől tévesztem. Lihegve rogyok térdre, majd emelem fel végre tekintetem. Az eddig melegséget és biztonságot sugárzó erdő megváltozott. Mintha elveszítette volna a lelkét.
Nyomasztó, hideg és nedves...
A meleg színek helyét a fekete vette át, a smaragd zöld lombok mind egy szálig eltűntek, a föld meleg barna helyett fekete és szürke... kísérteties huhogás, varjak károgása...
Kikerekedett szemekkel állok fel és forgok körbe. Mi ez a hely?
Hirtelen, mintha végszóra küldte volna valaki megmentésemre, hívogató, kék fényű lények jelennek meg, mint egyfajta iránytű.
- Lidércfény...hát létezik...- bár hallottam már ezekről a lelkekről, én magam még sosem láttam őket, egészen idáig.
Lassú, bátortalan léptekkel közelítek feléjük. Meg akarom érinteni...csak egy pillanatra!
Ujjaim alig egy centire lehetnek tőle, mire kialszik, majd másutt jelenik meg. Egyre bátrabban szedem a lábaim, míg végül a gyors tempóból futás lesz. Nem tudom hová vezetnek, de érzem, valami fontos és különleges az úticél.
Ennyi idősen, felnőtt fejjel talán nem kellene törődnöm vele. Tudomást sem vége tovább állnom, elmém legrejtettebb szegletére száműzve emlékét....de ez nem én vagyok. Tartsanak őrültnek, balgának, szerencsétlen féleszűnek, nem érdekel... én hinni akarok...hiszek még egy jobb világban, és hogy nem a messiás, megváltó vagy Jézus és az ő tanításai hozzák el. Mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai, magunk szabjuk gátjainkat, és az általuk megtagadott lények és erők igenis léteznek! Sőt! Bennünk, mi magunk vagyunk.
Minél beljebb török az erdő sűrűjében, annál sebesebben jelennek meg és tűnnek el a fények. Szélsebesen, szinte már követni sem bírom őket, majd végszóra eltűnik mind, egyszerre, én pedig egy barlang előtt találom magam.
Bemenjek? Ne menjek? Mi van akkor, ha ezzel követem el életem legnagyobb hibáját?
Badarság...
Belépek...lélegzet visszafojtva nézek körbe, de egy halom arany, vagy valami csodás helyett egy haldokló, vergődő fiút látok. Hát ezért hozott ide a fény? Hogy végig nézzem?...vagy inkább hogy megmentsem...
mintha földbe gyökerezne a lábam. Ajkaim remegnek, mozdulnék, de nem tudok.
Az arcát nézem, a rajta folyó vérpatakokat...szinte még gyerek...
Felnyög, majd kinyitja szemeit és fájdalmas tekintetével az enyémbe váj. A lelkembe, felderítve minden apró zugot, talán ott is jár, amiről magam sem tudom.
Fájdalmas nyögése ránt vissza a valóságba.
Ösztönösen tépem le magamról köpenyem, majd térdelek a fiú mellé, azzal sem törődve, hogy mindenem csurom vér lesz
- Nyugalom, most már nem lesz semmi baj- biztatom meleg hangon, kedves szavakkal, noha legbelül rettegek. Magam sem tudom hogyan tovább. A köpenybe csavarom meggyötört testét, majd az ölembe kapva felemelem és kiviszem. A barlang jó lesz rejteknek, de előtte le kell vinnem a patakhoz,kitisztítani a sebeket és ellátni azokat.
Egész teste reszket, feje a nyakamba borul. Sorosan tartom, hogy el ne ejtsem, de igyekszem gyengéden hozzáérni. Mint egy törékeny pillangó, amit ha megérintünk, elpusztul.
A patak nincs messze, így hamar ott vagyunk.
Leteszem a fűbe, táskámat a feje alá teszem és már rohanok is a vízhez. Megtöltöm a kulacsom, majd először inni adok neki, mielőtt elkezdem lemosni.
Bizalmatlanul tekint rám, félénken, kétségbeesetten. Talán azt hiszi meg akarom mérgezni őt...
A számhoz emelem a kulacsot és beleiszok, után emelem fel kicsit a fejét, hogy inni tudjon. Kötszer, vagy bármi használható nincs nálam, így miután lemosom őt, mohával és hatalmas levelekkel fedem be a sebeket. Össze kellene varrni, mielőtt elfertőződik...de sajnos se tűm, se fonalam...
.oOo.
- Tudsz beszélni? Mi a neved?- kérdem, mikor már elmúlt a sokk és csillapodtak a fájdalmai. Kinyitja szemeit, átható, mélybarna írisze szinte megigéz... mi lehet ő? Nem ember, az biztos, hisz fülei és szarvai akár az őzé, de a teste...teljesen emberi. Nem beszél, csak engem néz, elrejti testér a rákotort avar, ami gyógyító hatással van az erdei lényekre...legalábbis a legenda így tartja. Elmosolyodom és rá hajtom a köpeny széleit, úgy emelem fel őt, rajta hagyva a leveleket.
Most veszem csak észre, milyen könnyű a teste. A nagy sietségben nem tűnt fel, de apró, és védtelen. Vissza viszem őt a barlangba, majd fát hordok és tüzet gyújtok, hogy ki ne hűljön.
Nem tudom hogyan tovább, de míg fel nem épül, itt maradok...elvégre, időm mint a tenger, és így talán a célomhoz is egy lépéssel közelebb kerülök.
|
| Soldier | 2015. 07. 21. 17:18:59 | #33210 |
Karakter: Cernunnos
Megjegyzés: (A vándornak)
A vadász szezon mindig fájdalmas, és húzós a Geal (vagy is fényes) erdőben.
Hogy honnan is ered a neve?
A Foraoise geal a legendák szerint megannyi kelta mitikus szereplőnek ad otthont. A gyöngyfényű kristálypatakok, a zölden csillanó, fák ölelte tavak, a mohától smaragdosan izzó sziklák, kövek, a nedves faillat, mely körbeöleli az egész tájat és a vérként vöröslő pipacsok, mik a természet múlandóságát, szépségét hívatottak demonstrálni.
„ Ne szakíts el földemtől vándor, különben meghalok”.
A Geal már rég néma.
A nimfák nem kérkednek szépségükkel, faunaink a kentaurokkal együtt estek a keresztény üldöztetés áldozatává. Tündéreink elpusztultak a hit híján, ordasaink vadászok áldozataiul estek. Egykoron zsibongó A Gael mélabús csendben tűri, ahogy az enyészet madara ólomsúllyal nehezedik öreg vállaira.
Míg a Gael néma, szürkén ásító barlangom rejtekén heverek avar ágyamban. Fájdalmas üvöltéseim cserfesen szökellnek a durva falakon csúfondárosan kiáltva egymásra visszhangot. Mint említettem, a vadász szezon számomra mindig fájdalmakkal jár. Több sebből vérzem, vágások tarkítják a viaszos bőrt, a törékeny test reszket.
Azt hiszem, ha így látnátok azt, akit magának a sátánnak kiáltottatok ki..nem hinnétek hogy én hordozom a romlottságot, a veszettséget…
Nem vagyok maga a gonosz.
Gonosz.
Vicces felvetés. Vadak vagyunk, druidáink romlottak. Puritánok, nyomorultak, a kultúrát, felvilágosodást hírből sem ismerjük, mi; pogányok.
ÉS ti, felvilágosult, hithű keresztények, kinek vallásotok is azt mondja; ne ölj- halomszámra gyilkoljátok gyermekeim, sportból, élvezetből. Nimfáim, gnómjaim magángyűjtőkhöz, cirkuszokba juttatjátok hogy aztán állatokhoz sem méltóan bánjatok velük.
Papjaim tűzzel pusztítjátok, így hirdetve magatok igazát.
Újabb üvöltés rázza meg az álmosan ásító, feketéllő barlangot.
Zihálásom idegenként hat, arcom bíborpatak fedi. Mellkasomhoz kapok, görcsben álló ujjaim lassan siklanak le a vöröslő felsőtestemen légvonalban egészen hasig. Egy újabb őzt lőttek, nyitottak fel. Bokáimon, combjaimon acsarkodó kutyák fognyomai vöröslenek, tűhegyes állkapcsuk mélyen belekapott utolsó nagyvadam húsába.
A gyermekeknek már nem mesélnek rólunk, és Troth- utolsó szarvas társam- is a nyomorultak áldozatául esett-. Én vagyok az utolsó.
Egymagam, saját véremben heverve zokogok. Siratom a sorsom. Könnyezem a Gaelt.
Talán ha hinnének…ha újra hinnének az emberek bennünk. Ha ismét mesélnének a gyerekeknek rólunk ahelyett, hogy a keresztény badarságokkal tömnék a fejüket.
Akkor talán lenne esély a A Foraoise geal feltámadására, akár főnix..a hamvaiból.
…
A lidércfény állítólag elvezet a végzetedhez.
Szükség esetén gyullad fel, mint egy irányfény.
A kísérteties, kék mécsesek hívogatóan lobbannak fel, s tűnnek el előtted, egyre bentebb csalogatva az éj valamint a Gael sűrűjébe. A nedves avar, kósza faágak gyászosan recsegnek, zizegnek acélos csizmád vasalt talpa alatt. Orrodba a fullasztó pára kúszik fel, szíved a torkodban doboghat.
Talán te még azt a generációt képviseled, akinek édesanyja még hagyta, hogy az ölében pihenjen meg játéktól fáradt, kótyagos feje, és üstököd cirógatva mesélt a gyermeki Cernunnosról és pajkos társairól, kik egész álló nap nevetve kergetőznek egymással, viccet csinálnak a faunokból, kápráztatják és megvendégelik a fáradt vándort.
Esetleg..fel is rémlik előtted a történet a lidércfényről, mely szerint a lámpások szükség, baj esetén gyúlnak ki, és irányt mutatnak végzeted felé.
Ahogy a végét járom..úgy gyorsulnak a fények is. Egyre sebesebben haladnak a sziklaágy felé, melynek gyomrába bevettem magam, és haláltusám vívom.
Rohansz. Nem akarod elszalasztani, a szíved mélyén te is nagyon jól tudod, hogy valami olyasmit mutatna neked a természetfeletti, melyre az életednél is jobban ácsingózol. Amit már azóta akarsz, amióta az eszedet tudod.
Pénzt…vagyont..elismerést..vagy csak a magad igazát.
Minden bizonnyal máshogy képzelted el a nagy kelta istent; Cernunnost.
Deltás, szikár, napbarnított bőrű adoniszi testtel megáldott sármőrnek. Esetleg agancsos, fekete patákban végződő kecskelábú, kénszagú szörnynek.
Nem pedig egy kiskamasznak, aki hörögve vívja utolsó haláltusáját a saját vérében heverve.
Vegyes érzelmek keringhetnek benned, vándor.
A gyámoltalan, esetlen, hörgő s vérrel tarkított testtel annyi minden kezdhetnél. Odaadhatnád az inkvizítoroknak, kik busás összeget fizetnének érte. Elvihetnéd egyenesen a király elé, aki kínhalállal kínálná, kivégeztetné mint egy jelképként anglia hűségét bizonyítva, s te valószínűleg lovagi rangot kapnál. Gyáva gyermekként el is rohanhatsz magára hagyva az utolsó haláltusáját vívó áldozatot, azzal a tudattal élve, hogy soha nem tudod meg mi lett volna, ha vele maradsz. Vagy megmentheted.
Megmenthetsz, feléleszthetsz engem. A Gealt, a hitet, a falut. A kelta meséket, a flórát és faunát.
Csak rajtad áll, az lesz amit te akarsz.
És hogy én mit akarok..?
Az nem fontos.
Jelenleg amúgy is a te kezedben van a sorsom, kedves vándor.
|
| Akira_chan | 2013. 03. 23. 17:44:51 | #25432 |
 Karakter: Atrox
Újabb elbaltázott esély, a vacsorámat illetően… bosszantó. Soha az életben nem hagytam még prédát futni, de a mellettem zajongó vakarcstól képtelen vagyok koncentrálni. A bennem fortyogó indulatokat egyre nehezebb féken tartanom, és vicsorogva lépdelek tovább a bozótosban, megfelelő táborhelyet keresve.
- Miért nem fogtad meg azt a nyulat? Nem is volt messze! – csacsog tovább koloncom. Még csak egy órája, hogy velem van, de máris sikeresen felzaklatta lelkivilágom. – De, mondjuk, nagy sem volt. Tényleg, én is fogok majd tudni vadászni? De nem úgy, mint te, hanem sikeresen – évődik tovább vigyorogva. Minden türelmemre szükség van, hogy ne tépjem ízekre, és lakmározzak inkább belőle, az elszalasztott nyúlhús helyett. Fajtárs, nem táplálék… morogva fordulok meg, és izzó szemeim riadt tekintetébe fúrva, kivillantom agyaraim.
- Ne kóstolgass, kölyök! – figyelmeztetem, mire összerezzen, de sajnos, nem tudja, mikor kell befogni…
- A nevem No… Noah – javít ki remegve. Egész testében reszket, csillogó szemeiben ott kavarog a félelem, de nyelvét nem bénítja meg. Megrázom fejem, és tovább indulok. Semmi kedvem vesződni vele, különben sem ígértem neki semmit. Az, hogy velem jöhet, egy dolog, de etetni, védeni és ajnározni nem fogom, arra ott a jó édes anyja, akibe már sokadszorra küldöm vissza magamban.
Az erdő mélyén, közel a hegyek lábához, végül megállok, és a levegőt szaglászva, alkalmasnak találom a helyet. Sűrű, bokros rész, szövevényes alagutak ásítoznak a susogó levelek sátrai között, tökéletes alvóhelyet biztosítva számomra. Felküzdöm magam a meredek lejtőn, Noah zihálva kapaszkodik utánam, nem szokott hozzá a megerőltető kirándulásokhoz. Ráadásul, ezekben a cuccokban inkább egy pláza csillogásába való, sem mint erdőbe. Mégis, milyen ember húz surranót a hegyi terepre? Lesz még ennek böjtje, és sejtem, én fogom megszívni. Zord hangnemben parancsolok rá, hogy tegye le a seggét, és egy nyikkanás nélkül rendezkedjen be „kényelmes” alvóhelyén, mert vadászni óhajtok. És, ha én vadászom, ahhoz csend kell! Kibaszottul nagy csend és koncentráció!
- De csendben leszek, ígérem! – nyüsszög elveszetten, és felemel egy száraz ágat a földről.
- Ezt már hallottam – ingatom fejem bosszúsan. Akkor sem tudná befogni, ha az élete múlna rajta.
- Akkor, majd jobban igyekszem csendben lenni – jelenti ki dacosan, és ütemesen csapkodni kezdi a mellette sötétlő, csenevész bokrot. Minden egyes rezzenéstől előmerednek karmaim, és el nem tudom képzelni, milyen az, ha nem igyekszik ennyire kussban lenni! Átkozott kis vakarcs, tényleg lehetetlen fajta…
- Most sem bírsz csendben maradni, nem viszlek magammal! És hagyd már abba a csapkodást, elijesztesz minden prédát a közelből! – morranok rá fenyegetően. Durcás arcot vágva, dobja el botját, és elegánsan leveti magát a földre. Úgy ül előttem, mint valami kisherceg, aki háziállata miatt bosszankodik. Megölöm!
- Jó, de ígérd meg, hogy visszajössz! – hümmögi. Egyezkedik? Na, hiszen… Még meglátom, mit teszek. Megrázom magam válaszként, és hátat fordítva neki, eliramodok.
Az erdő figyel! Érzem magamon fürkésző szemeit, ahogy felvillanva az árnyak közül, követik utam. A kis hülye, fellármázott mindent, most mehetek világgá, hogy valami ehetőt találjak.
Dühöm csak lassan csillapodik, de a fékevesztett rohanás megnyugtat, és, ahogy körém telepedik a csend, végre magamra találok én is. Jóval magam mögött hagytam már a táborhelyet, a feszültség, ami eddig izzón vibrált a fák között, lassan tovaszáll, és meglassúdok én is. Neszezés üti meg fülem, és lassan előre nyomulva, kikandikálok a bokrok takarásából. Mancsaim alatt nesztelenül süpped be a puha föld, a dús aljnövényzet jól rejti ugrásra kész testem, és amint kiszúrom magamnak vacsorám körvonalait, magamban elmosolyodom.
Máris érzem, ahogy az adrenalin jólesően végig csorog gerincem mentén, és minden más lényegtelen dolog megszűnik körülöttem. Csak én vagyok, és az őz, aki még mit sem sejt arról, hogy az én hasamban végzi. Óvatosan helyezkedem, a lehető legközelebb próbálva jutni, hisz egyedül vadászni nehézkes feladat. Egy farkas a falkával hajt és öl, maximálisan kihasználva a lehetőségeket, de én egymagam vagyok. Az utolsó pár méter, amíg közelebb lopózom szinte egy örökkévalóságnak hat, és ahogy a barna szemek az enyémbe mélyednek, elpattan bennem minden.
Őrültként vetődöm előre, és veszem üldözőbe zsákmányom. Lármánk nyomán felzúg az erdő, és szabad utat ad a véres játszmához. A vadak által kitaposott csapások kanyargó labirintusában, megfeszített izmokkal és idegszálakkal loholok, és izzó szemeim csak egyvalamit látnak már. Egy ugrás, és egy csapás… mancsom hangosan csattan a puha izmoknak, karmaim a bőr alá vájnak, és áldozatom rémült kapálózása csak szítja bennem a tüzet. Ránehezedve és nyakához hajolva nézek a megtört szemekbe és mosolyogva villantom ki fogaim. Nyakába mélyesztem szemfogaim és megrázva a tehetetlen testet, végig fut rajtam a borzongás, ahogy a gerinc reccsenve megadja magát erőmnek. Ettől szebb hang nincs is talán, és a számba csorgó vér íze megrészegít.
Elengedem a prédát, és nyelvemmel elégedette lenyalom számról a vért. Gyönyörű szép. Üveges szemei homályosan bámulják a semmit, testének melege még nem illant tova, és a maga nemességében, igaz már holtan, de mégis csodálatra méltóan hever lábaim előtt. Igen, ez az igazi élmény, és ez az igazi trófea.
Győztes hímhez méltón, ragadom meg és emelem fel a földről, hogy büszkén visszakocogjak vele a táborhoz. Az út most tovább tart, a fölös súly akadályoz, a kalimpáló, vékony lábak egyre másra kötnek közelebbi ismeretséget a bokrokkal és kövekkel, megnehezítve dolgom. Miért is nem ettem meg ott, ahol elejtettem? Ja, persze, a vakarcs… mégis csak etetem. Lehet ettől mélyebbre süllyedni?
Morcosan esek ki a tisztásra, és értetlenül meredek a bottal hadakozó fiúra, aki úgy néz az őzre, mintha most látna ilyet először.
- Te, megölted Bambit – leheli térdre rogyva, és szemei vádlón villognak felém. Ez hülye? Egek, nem elég, hogy egy életképtelen kis vakarék, aki az idegeimre megy, még az elméje sincs rendben teljesen… - Azt hiszem, ezentúl vegetáriánus leszek – mormogja szomorúan, és elhúzom szám.
- Ne nyafogj már! – legyintem meg farkammal, elsétálva mellette. – Enned kell, és vegetáriánus vérfarkasok meg nincsenek! – világosítom fel közönyösen.
- Akkor is! – dohog rendületlenül, teljesen megmakacsolva magát.
- Belepusztulnál – ingatom fejem egykedvűen. – Szükséged van húsra, de, nekem aztán mindegy, így több marad nekem! – vigyorodom el, és odébb vonszolom a tetemet. A nyál máris összefut a számban, de még mielőtt beletéphetnék a puha húsba, Noah kijelenti, ő csakis és kizárólag, sütve hajlandó fogyasztani belőle…
Aranytálcán ne szervírozzam elé? Esetleg rendeljek egy vonós négyest, hogy kellemesen elköltse vacsoráját? Ő azonban hajthatatlan, és köti az ebet a karóhoz, vagyis inkább az őzet a tűzhöz. Unom! Unom! Unom!
A francba a kajával, ha képtelen vagyok jóízűen lakmározni belőle. Idegesen dobbantok, karmaim nekifeszülnek a köves talajrétegnek, és morogva váltok alakot, hogy mielőbb pontot tegyek a rinyálás végére. Lelkesen pattan fel, és utasításomra ágakat hord mellém, de tüzet csiholni már nem tud… miért nem lep meg?
- Hogy lehetsz ennyire életképtelen? – bosszankodom, miközben szikrákat pattintok a kezeim között tartott köveket dörgölve.
- Nem vagyok életképtelen, csak más életben vagyok életképes – kezd el filozofálni, biztosítva róla, még ehhez sem ért.
- Semmi értelme nincs annak, amit mondtál – jegyzem meg unottan, és nagyot sóhajtva figyelem az éledező lángokat. Nem szeretem a tüzet, túl könnyen leleplezhet.
- Nem félsz, hogy megégeted magad? – tudakolja halkan, és érzem magamon pillantásait. Szinte égeti bőröm, ahogy figyel, de éppen teszek rá, zavarban van-e. Ő is férfi, én is, pont. Azaz… ő nem, ő csak egy butuska kölyök még, akinek új életcélja valószínűleg az idegzetem porrá zúzása lett.
- Nem – vetem felé, meg sem fordulva, és elkezdem széttrancsírozni a húst. Semmi eszközöm nincs, a karmaimon és a köveken kívül, remélem, elnézi, ha nem gusztusosan felszeletelt steak landol majd előtte. Örüljön, hogy ennyit is hajlandó vagyok megtenni érte…
*
Jóllakottan nyújtózom egyet, és megnyalom szám. Ez a friss hús valami fenséges volt, és feltöltött erővel, de azt hiszem, most mégis inkább ledöglöm cseppet. Tele hassal kényelmetlen átvágni a sűrűn, ráadásul, azt sem tudom még, merre akarok indulni. Elheveredem egy bokor tövében, és lehunyom szemeim, de, mint egy végszóra, Noah, aki eddig kivételesen tartotta a száját, kérdezősködni kezd.
- Mesélsz nekem magadról?
- Nem! – mordulok rá komoran. Más sem kéne, minthogy az életemben vájkáljon.
- Csak egy picit! – nyűgösködik kitartóan. Esküszöm, elásom valahol, ha így fojtatja.
- Nem, aludj már végre!
- De nem tudok, fázom! – nyöszörög, és fogai ütemesen koccannak össze, miközben reszket. – Esetleg, a te bundád olyan finom puhának látszik, és…
- Most fejezd be! – figyelmeztetem, és hangom elmélyül. Vörösen izzó íriszeim végig vizslatnak kabátba burkolt kis testén, aztán újra lecsukódnak. Nem érdekel, semmi közöm hozzá.
- Meg fogok fázni! – jelenti ki határozottan. Fenyeget? Ha náthás lesz, én már itt sem vagyok! Nem kenyerem a takonykóros kölykök ápolása.
- Az nem az én bajom – dünnyögöm, és fejem mellső lábaimra ejtve, megpróbálok aludni. Az erdő ismerős neszei, a madarak lágy trillái andalító altatóként cirógatják füleim, és hamarosan már el is merülök az éber álmodás megnyugtató ölelésébe.
A pihenésem azonban soha nem teljes, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy önkívületben húzzam a lóbőrt, hisz rám senki nem vigyáz. Kábán pihegve fekszem, érzem, ahogy Noah egyre közelebb kúszik hozzám, majd lassan bundámhoz dörgölőzve, elhelyezkedik. Fene a pofáját, csak nem bírja ki? Mindegy, legalább nyugtom lesz tőle kicsit. Nagyot szusszantok, és farkam oldalamhoz húzva, betakarom remegő testét. Nem azért mert fázik, csak egyszerűen ehhez van kedvem, pont!
*
Riadt nyöszörgés ébreszt a kellemes sötétség határáról, és úgy pattanok fel, mint akit halálos veszedelem fenyeget. Noah eldől a földön, összekuporodva nyüszít, és görcsösen rángatózik hozzá. Résnyire szűkült szemekkel hajolok hozzá, és elhúzom számat. Álmodik, és van egy tuti tippem, miről… nyakához dörgölöm érzékeny orrom, részint ébresztőt tartva, részint magamba szívva illatát, ami lassan változóban van. Egyre kevésbé emberi, mint ahogy ő is hamarosan csak árnyéka lesz egykori önmagának.
- Ébredj! – dörmögöm türelmesen. Tudom, nem kellemes mindaz, amit át kell vészelnie. Az első átalakulás még akkor is fájdalmas és őrjítő, ha alapból vérfarkasnak születik valaki. Tudatosan készültem rá én is, edzettem az elmém és a testem egyaránt, mégis, sosem fogom elfelejteni azt a gyötrelmet, amit az első telihold adott. Noah sokkal gyengébb, mint én akár kölyökként is voltam, érzem, ahogy egész teste rángatózva birkózik az ereiben csorgó mágiával. – Kölyök! Talpra! – vakkantom, de semmi válasz.
Szemei ugyan felnyílnak, de fennakadva cikáznak jobbra-balra, kétlem, hogy tudatánál lenne. Magamra erőltetem emberi alakom, és óvatosan felnyalábolom megvonagló testét. Bőre forró, még a ruhákon át is érzem, ahogy lázban ég minden tagja. Megcsóválva fejem, beleszagolok a levegőbe, és betájolom a folyót. Halk csobogása idáig hallatszódik, és sietősen átvágva a sűrű aljnövényzet útvesztőjében, egyre közelebb érek.
A fák megritkulva adnak utat, az előttem elterülő keskeny tisztás ragyogva fürdik a koradélutáni napfényben, mögötte ezüstkígyóként kanyarog a patak. Noah még mindig önkívületben motyog, és úgy markolássza saját karját, mint valami őrült. Átsietek a tisztáson, és megállok a színes kövekkel teleszórt part szélén, és alaposan körbenézek, de veszélynek nyoma sincs, szerencsére. Finoman leteszem koloncom, és megszabadítom ruháitól, elkerülve a csapkodó kis kezeket, amik egyfolytában felém lendülnének. Selymes bőre izzik ujjaim alatt, ahogy lassan kiszabadul az anyagok fogságából, a kis mellkas szaporán emelkedik és süllyed szaggatott légvételeitől. Milyen kicsi! Csodálkozva veszem szemügyre, egészen idáig, fel sem tűnt igazán… hatalmas mancsaim alatt úgy fest, mintha legalább is valami riadt kis állat lenne. Bassza meg, tényleg teljességgel életképtelen lenne itt nélkülem… bársonyos tenyerei valószínűleg még soha nem tartottak fegyvert, vézna teste nem harcra lett teremtve, bájos pofijával pedig igazi szubhímnek tűnik, első ránézésre. Mondjuk, másodikra is… belőle soha nem lesz alfa, örülhet, ha életben marad.
Sóhajtva emelem fel újra, és térdig gázolva a hűs vízbe, leengedem karjaim. Alakja nagyot bluttyanva merül a hullámok közé, csak fejét tartom felettük, hogy lélegezni tudjon. Hirtelen, mint egy varázsütésre, felkiált, és rémülten pattanna fel, ha tudna. Talpai csúszkálva tapossák a hideg köveket a meder alján, és kétségbeesetten kalimpál karjaim között, teljesen kiborulva.
- Nyughass! – dörmögöm feljebb emelve. – Foglak!
- Atrox – kiáltja, és olyan hévvel kapaszkodik belém, hogy körmei felsértik bőröm. – Mi… mi történik? – seppegi, és felém fordítja fejét. Gyönyörű szemeiből szikrázva potyognak a krokodilkönnyek, és telt ajkai remegnek. Egész… hm, szép…?
- Álmodtál, és nem voltál hajlandó felébredni – közlöm tömören, és talpra állítom. Reszketve fordul felém, arcát nyakamhoz fúrja, és úgy kapaszkodik vállaimba, mintha én lennék az utolsó mentsvára. Talán, így is van. – Fájni fog, jobb, ha hozzászoksz – paskolom meg hátát.
- Meddig? – hüppögi, szemeivel fogva tartva tekintetem. Kibaszott szép… vajon farkasnak milyen lesz? – Meddig tart még ez?
- Nem tudom – vonok vállat, és beljebb sétálva a folyóba, magam előtt tolom őt is. – Napokig, hetekig… ki tudja? A legközelebbi telihold alatt, mindenképp átváltozol majd.
- És ennyire fog fájni?
- Még ettől is jobban – bólintok. Nincs értelme hazudnom, készüljön csak a legrosszabbra, még az is kevés lesz. – Állj a saját lábadra! – utasítom, mert egészen idáig, az én lábfejeimen taposott.
Hátra lépve, kis tenyereivel elmaszatolja könnyeit, és szemem megakad a seben. Szám elhúzva ragadom meg karját, és alaposan szemügyre veszem a harapás nyomot. Nem túl régi, jól sejtettem. Az a szuka pontosan tudta, mit csinál…
- Velem leszel? – kérdezi halkan, ő is a foglenyomatokat vizsgálva. – Ha eljön az ideje, ugye nem hagysz egyedül? – szipogja félve.
- Veled! – sóhajtok nagyot. – Megígértem, nem? Mindig állom a szavam, kölyök!
Mintha megnyugodna kicsit, aprót biccent, és ajkain felvibrál egy halovány mosoly. Átkarolja nyakam, és hozzám bújva néz körbe. A kihalt folyóparton csak mi ketten vagyunk, de most az sem érdekelne, ha egy csapat turista fényképezgetné összesimuló alakunk. Jó érzés, ahogy forró bőre az enyémet simogatja, pici ujjai nyakamon rezgő tincseim tekergetik, ahogy fejét forgatva szemlélődik. Ágyéka minden apró mozdulatra végig dörgöli farkam, és furcsa, de élvezem. Tenyereim lesiklanak derekára, és vizet csorgatnak bőrére, mire felnyikkan, és elkerekedett szemekkel néz fel rám.
- Hideg! – közli a nyilvánvalót, és bólintok.
- Te meg túl forró vagy. Ússz egyet! – tolom el kénytelenkedve, és grimaszol egyet. – Ha tovább törleszkedsz hozzám, számolj a következményeivel – vigyorodom el, és apró tenyerét éledező erekciómra simítom. Eszem megáll, hogy egy taknyosra izgultam fel, de meglepően kellemes élmény…
- A-Atrox! – hebegi, és a pír szétterül arcán. – Sajnálom, nem akartam… én nem… - dadogja, egyre inkább hátrálva tőlem, de még mindig nem enged el. Heh, mi vagyok én? Mentő öv?
- A folyó hirtelen mélyül, vigyázz, nehogy…
Blutty…
Figyelmeztetésem már nem ér célba, Noah krákogva merül alá, csak kezei csapkodnak a víz felett. Megvakarom fejem, és utána nyúlok, de már rúgja is fel magát, orrát dörgölve, prüszkölve és vádlón vicsorogva felém.
- Én szóltam – tárom szét karjaim. – Na, ússz! – intek lazán, és magam is belecsobbanok a hűs habokba. A víz lágyan körbe öleli testem, lehűtve kéretlen izgalmam, és élvezettel tempózok, dacolva a sodrás erejével, egyre messzebb kerülve a parttól. Noah a sekélyebb részben pancsikol, hagyom is, hagy szedje össze szétcsúszott kis mivoltát. Hátamra fekve egyensúlyozok a felszínen, felettem szikrázik a kék égbolt, az álmos nyugalom szétolvad a tájon, és elmosolyodom. Imádom! Semmiért nem cserélném le ezt az életet, ezt a szabadságot, amit az erdők és hegyek között leltem meg magamnak.
- Vigyázz! – sikít fel a kölyök, és az utolsó pillanatban sikerül csak alábuknom a felém repülő kavics elől. Ennyit a nyugalomról… tehetsége van hozzá, hogy elbassza a relaxációm!
- Mi az anyám kínját csinálsz? – ordítok felé, ahogy visszatornászom magam a felszínre. Ennyi, ideje szárazra vergődnöm, ha nem akarok ilyen szánalmas mód kimúlni. Erőteljesen taposva a vizet, tempózom mellé, és talpra állok. A víz épp csak derekamig ér, mégis, a ragyogó szemek „alig” feltűnően vizslatják végig testem. Na, fene!
- Én csak, megpróbáltam kacsázni – mormolja szégyenlősen, és elkapja rólam pillantásait. – Nem direkt volt!
- Szóval, még ehhez sem értesz? – vonom fel szemöldököm. Egek, ez a kölyök egy rakás szerencsétlenség. – Na, hadd lássam!
- Hát, jó – dünnyögi bizonytalanul, és lehajol néhány újabb kőért. Kerek feneke kivillan a víz alól, és elvigyorodom, de a látvány nem tart sokáig. Szemöldökeit vonogatva spekulál egy sort, és előre lendíti kezét, a kis kődarab pedig nagyot csattanva landol… mögöttünk! Tenyerem arcomra csapva, pislogok ki ujjaim közül, és veszett röhögésem, ha akarnám, sem tudnám megállítani.
- Béna vagy – hahotázom, és a grimasz, amit vág, csak dob egyet jókedvemen. – Na, gyere! – rázom meg fejem, próbálva visszazökkeni komor mivoltomhoz. Mögé kerülve, hozzásimulok hátának, és tenyerébe nyomom a kavicsot. Megrezzenve néz felém, arca ismét vörösben játszik, és izegve mozogva helyezkedik, fenekét nekem dörgölve. A puha hús okozta ingerek kedvemre valóak, így inkább szó nélkül hagyom műsorát, helyette megemelem karját, és becélzom a vizet. A lendület, amit adok neki, elég ahhoz, hogy a lapos kő hármat pattanva, végig sisteregjen a hullámokon, majd elsüllyedjen a mélyben.
- Én is! – derül fel Noah, és lelkesen mosolyogva, próbál utánozni. Csípőjére simítom tenyereim, úgy figyelem küszködését, és mikor a negyedik kavics szánalmasan végig döcög a víztükrön, elvigyorodom.
- Ügyes – paskolom meg lapos hasát, ujjaim alatt idegesen összerándulnak izmai. – Ennyi elég, megfázunk, ha tovább ácsorgunk itt – közlöm, és megfordítva, kinavigálom a partra.
- Miért csinálod ezt? – seppegi, de nem néz rám.
- Mármint? – heveredek le egy szikla lapos tetejére. Egy kis napkúra, és az ember úgy érzi, újjá született.
- Miért fogdosol?
- Mert élvezem, hogy zavarba jössz tőle – kacsintok rá, és lehunyom szemeim. Szöszöl még mellettem egy darabig, nem találva helyét, és mikor fél szemem kinyitva, oldalra pislantok, látom, ruhát méregeti tanácstalanul.
- Most mivel törölközzem? – sóhajtja halkan, és megvakarja buksiját.
- Ez nem a strand, kölyök – vonok vállat. – Megszárít a nap, gyere – ütögetem meg a követ magam mellett. Egy, kettő, három… huszonöt… a másodpercek telnek, de nem mozdul. – Gyere!
- Melléd?
- Nem baszod, alám – forgatom meg szemeim. Bár, nem is olyan hülye ötlet… na, térjünk észre szépen, túl nagy az idill! – Felőlem fekhetsz a kavicsokon is, de ne rinyálj, ha megvágnak. Vagy, ácsorogj ott szépen, ha úgy kényelmesebb – sorolom lehetőségeit.
- Miért vagy mindig undok? – morogja sértetten, de felkapaszkodik végre. Mellém feküdve, oldalára gördül, és nagyokat pislogva figyel. Már a meztelenség sem zavarja, legalább is, nem mutatja. Szerencse, legalább nem kell hallgatnom emiatt is a nyafogást.
- Ilyennek születtem – felelem egykedvűen, és magamhoz húzva, orrom a nedves tincsek közé fúrom. Jó illata van, már most. Mi lesz még, ha átalakul? Nyekereg pár pillanatig, mire megszokja helyzetét, de távolságtartóan elhúzza ágyékomtól az övét. Tenyere lesiklik hasán, és rásimul ernyedt férfiasságára. Na, ennyit a nem szégyellős részről. Én ugyan nem takargatom magam, nincs annál jobb, mikor szabadon lenghet a szerszám, majd rájön.
- Vagy csak ilyenné tettek – morfondírozik halkan, de erre már nem válaszolok. Semmi köze hozzám… - Szerinted, ha most kimosom a ruháim, mennyi idő alatt száradnak meg? Nem akarok koszos cuccokban, büdösen ténferegni… és a lábam is fáj… egyáltalán, hová megyünk? Hallasz? – nyafog kitartóan, és megbökdösi karom.
- Csitulj már el – mordulok fel. Miért kell mindig tönkre vágnia a pihenésem? Viszont, igaza van. Ez a szerelés nem megfelelő számára, ráadásul, ha már bevállaltam, hogy vele leszek egy ideig, elkélne néhány luxuscikk is. Hálózsák, meleg holmik… esetleg emberi kaja is… - Sok baj van veled, Noah – sóhajtom, és nem értem, miért kezd el vigyorogni.
- Nem kölyök? – mormogja édesen, és megforgatom szemeim. Így felvidulni, ennyitől.
- De, kölyök Noah – legyintem hátba óvatosan. – Elmondom, mi lesz, de utána kussba állítod a pici szád, rendben?
- Oké – csicsergi jókedvűen. – Megígérem!
- Helyes! Alszom itt egy kicsit, utána betámadjuk a legközelebbi falut vagy várost. Szerzünk neked néhány vackot, rendes ruhát, hogy bírd az utazgatást. De ennyi! Nem maradunk ott, ne is próbálkozz a hisztivel. Hová megyünk? Nem édes mindegy? Előre, az orrom után… se nekem, se neked nincs célod, ergo, el sem tévedhetünk. Ennyi! És most, egy nyikkanást sem!
- De miből vásárolunk? Nekem nincs pénzem! – ágál azonnal.
- Szerzek, ne aggódj – hümmögöm. Mindig így csináltam, most is így fogom. Ami kell, elveszem, pont. Merjen valaki belém kötni érte… a halandók amúgy is ostobák, az érzékeik tompák, könnyű őket kijátszani. A legnagyobb baj, hogy nekem is kelleni fog valami ruhanemű, mégsem lejthetek be pucéran a városba. Ó, hogy útálom magamra vasalni azokat a szarokat…
- Lopsz? – kiált fel Noah vádlón. – Ebben nem leszek társad! Ez törvénybe ütközik, le is csukhatnak érte! Elment az eszed? – háborog felkönyökölve.
- Ne dramatizáld már túl – morgok rá erélyesen. – Megoldom, nem kell, hogy a nyakamon lógj ott is. És nem fognak elkapni, nem mindenki olyan kétbalkezes, mint te.
- De…
- Pofa be – nyomom tenyerem szájára. – Megígérted! – sziszegem fenyegetően. Morcos képet vágva, elrántja fejét, és karját előre nyújtva, végre lefekszik. Morog, hallom, de nem értem, mit… nem is baj. Elnyújtózva fordítom vissza arcom a meleg sugarak felé, és fejemben már a megvalósításra váró feladat kezd körvonalazódni. Bassza meg, mikor lettem én a vöröskereszt?
Szerkesztve Akira_chan által @ 2013. 03. 23. 20:43:06
|
| Silence | 2013. 02. 19. 14:18:48 | #25178 |
 Karakter: Noah Greevy
Megjegyzés: Akira chan-nak
NOAH:
Sípol a tüdőm, amint erőltetett levegővételre kényszerülvén próbálja tartani abnormális tempóját sietős lépteimmel. Táncot jár ereimben az adrenalin, szívem buzgón pumpálja félelemtől görcsös tagjaimba. A gyér utcai világításnak köszönhetően, rettegésem folyvást nő. Álmomban sem képzeltem volna, hogy valaha félni fogok egy kutyától. Most mégis, rettegve tértem kerülőútra az iskolából hazamenet , a csahos bestia miatt.
Vész! Így hívom a hatalmas csapzott Huskyt. Fogalmam sincs kié a kutya. Azt sem tudom, merre van a vacka, csak azt, hogy jön. Vész mindig jön…. és mindig figyel!
¤¤¤¤¤
Vicsorgó, nyáltól habos szájú árnyékként követ mindenhova a kóbor fajzat. Már három napja a nyomomban van, pedig nem etettem, nem hívtam, sőt hozzá sem szóltam. Most is itt van. Tudom! Érzem ázott bundájának bűzét az orromban. Hallom puha mancsa félretéveszthetetlen hangját, amint tócsába lép. Körme olykor megkoppan a hideg beton felszínén. Hátranézni nem merek.
Tudom jól, itt van. Itt, egészen közel.
Könny gyűlik össze szemeim sarkában. Számat beharapva fojtom el a segélykérő sikolyt. Fantom fájdalom járja át a testemet, pontosan ott hol tegnap megharapott. Éget, csíp és hasogat…
Halkan morogva a dög, egyik testrésze lassan a lábamnak nyomódik. Nyikkanva rezzenek össze. A harapás viszont elmarad. Vész morran, majd elszalad. Zihálva trappol tőlem elfele.
Összecsuklom azonnal a kuka mögött,a megkönnyebbülésből. Arcomat az ég felé emelem, mintegy hálát rebegve az Úrnak könyörületéért. Megmenekültem…
- Engedj utamra, és nem öllek meg!- Hasítja át az eső halk moraját egy ismeretlen férfihang.
Még sincs vége az őrületnek?!
Ültömben merevedek meg, körbenézve, de rejtekemből nem látok semmit. Ki van itt? Lát engem? Hozzám beszél? Vész csaholva morran fel, félretéveszthetetlen, már-már vonításba áthajló hangján. Körmei élesen nyögnek erőteljes mozdulatára, ahogy elrugaszkodik a nedves útfelszíntől. Mélyről jövő, rémisztő morgás majd egy fájdalmas sikoly. Fülemre kapom mind két kezemet. Fájdalom! Belül megfájdult valamim, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is csendesült a dolog. Zavarodottan zakatol mellkasomban a lüktető . Puff! A hatalmas Husky teteme nehéz súllyal csattan tőlem nem messze a pocsolyába . Rémülten nyikkanva lököm magam hátrébb, menekülésre készen. Vagy mégsem? Az izmaim nem akarnak engedelmeskedni…Mindenem görcsösen feszül, csak a szemem cikázik a látótér határain belül veszett sebességgel.
Valaki aki megölte Vészt!
- Ne bánts! –nyögöm reszketve, az elém ugró, fenyegetés arcába bámulva. – nem… még nem akarok meghalni… kérlek.- cincogom halkan.
- Végig nézted? – mordul rám.
Lassan bólintok, pedig érzem ezzel a halálos ítéletemet pecsételem le…
– Miért nem segítettél neki? Kölyke vagy, és hagytad meghalni.
- Mi? –rázom meg a fejemet értetlenül.
Miről beszél ez? Kölyke? Hagytam meghalni? Semmi közöm ahhoz a kutyához! Nem az enyém…
– Az a kutya harapott meg, ő gonosz – magyarázkodom halk tónusban, a tetem felé pislogva.
Vész vissza néz. A zsigereimben érzem gyűlöletének szikráját irányomba.S annak ellenére, hogy nem én öltem meg, hibásnak érzem magamat. Vérbefagyott testében ülő , üveges tekintetétől végigfut a hideg a hátamon. Sosem figyeltem meg a jószágot igazán. Most, hogy alkalmam nyílna rá viszont a gusztus nem társul hozzá. Irtózom a hulláktól. Olyan érzésem van mindig, mintha a halál nézne rám , az üressé vált szemek üvegén át. Na nem mintha sok halottat láttam volna, de volt egy-két macskám volt régen,miket a kertben temettünk el. Akkor is ez a kellemetlen érzés ugrándozott a gyomrom tájékán, mint most is a kutya teteme láttán.
- Farkas, aki téged is azzá tett – Szakítja meg elmélkedésemet az idegen.
- Hülyeség .- legyintek rá felkelve a földről.-Csak egy kutya harapás, a doki is megmondta.
- Te figyelj csak, nem zavar, hogy egy farkassal beszélgetsz?
Villámként cikázik végig tudatomban a riadó. A kép mi előttem van és a hang nem akar összeférni. Nem passzol.Valóban, most hogy mondja, a férfi, nem is férfi… hanem, egy kutya! Megbuggyantam?!
Nyüszítve emelem rá ujjamat, hitetlenkedve, de egyben pánikkal. Ilyen nem létezik!
- Te, te….
- Akár tetszik, akár nem, már te is vérfarkas vagy, szokj hozzá a gondolathoz – mered rám rubint szemeit villantva mielőtt megfordulna, hogy magamra hagyjon fuldokolni ,a pánikban.
- Kérlek! – csúszik ki a számon önkéntelen. – Kérlek, ezt magyarázd el!
- Mit magyarázzak, tacskó? Vérfarkas, gondolom hallottál már ilyenekről. Aki megharapott, nem egy kutya volt, és nagyon is jól tudta, mit tesz. Kezdj gondolkodni a helyzeteden, mert téged elnézve, falka és társak nélkül, egykettőre fűbe harapsz.
- Az egy Husky volt! –csattanok fel a tócsába toppantva.– Te pedig nem létezel, ez csak egy álom, mint az összes többi is az volt…
Épp hagyja befejezni mondandóm, mielőtt rám rontana. A kabátomat szemelte ki magának. Ijedten nyögve adok hangot nemtetszésemnek.Mindhiába.Egyre csak vontat, míg a borzasztó kutyahullához nem érünk. Vagyis, eddig itt volt a kutya teteme, de most egy fehérlő bőrű, őszülő néni hever a helyén. Halott. Torkán mély tépett seb tátong felfedve keveset pirosló belsejéből. Sikítva vetem magam hátra, mintha erő lökött volna el. Ujjaim sebesen akaszkodnak, az első dologba mit érek. A farkas nedves, tömött szőrébe.
- Ő, ember! –panaszolom bugyután, továbbra is függeszkedve biztonságosnak titulált fogódzkodómba.
- Nem, ő egy szörny, ahogy én is, és ahogy már te is Alakváltással képesek vagyunk elvegyülni az emberek között, és vadászni rájuk. Ennyi!
- És, én is ilyen leszek?
- Pontosan. Amíg nem tanulod meg uralni az erőd, veszélyt jelentesz a halandókra
Lerázza kezeimet magáról, mi egyáltalán nem tetszik. Reszketve nyúlok érte újból, de arrébb lép.
– Sok sikert, kölyök!- veti oda, mielőtt még elmenne.Én meg ott maradok egyedül, egy hullával a sötét sikátorban. Átázva. Összetörve. Világom vesztve…
¤¤¤¤¤¤¤¤
Elhamarkodott döntés, ostobaságokat szül. A félelem, a hideg és a magány, egyre inkább mozgásra ösztökélt. De, mégis mit gondoltam, hogyan követek majd egy életerős fenevadat a maga terepén? Fogalmam sincs merre megyek. Az ösztön visz előre. Csak sejtésem van, milyen irányba totyogok a sárban, de elképzelésem sincs, rábukkanok e a farkasra.
Már kezdeném feladni az egészet, ekkor viszont egy nedves bokor félrehajtott ága, visszakézből tarkón vág. Fene! Nehezen kerülöm el az előttem elterülő sártócsát, mi hihetetlen erővel húzza arcomat maga irányába. Még mázli hogy a kalimpálás közben sikeresen elkaptam egy kézreálló faágat. Pár percnyi hisztit. Elegem van! Vizes vagyok, koszos, fáradt és elveszett… Haza akarok menni! Erre viszont nincs lehetőségem így újra talpra állok, s egy régi mondókát motyogva orrom alatt, menetelek tovább az ismeretlenbe, bízva a csodában, meglelem az állatot.
¤¤¤¤¤¤¤
Nehezen, keveredem ki magamat egy tisztább erdőrészre. Csend van. Az egyetlen fényforrás pedig a hold, mégis tisztán látok a sötétben. Előttem csodával határos módon, feltűnik a nagy farkas nemes alakja. Na végre!
- Mit akarsz még? – morran rám, nem épp szívélyesen, amint hajlandó tudomást venni rólam.
Minden bátorságom össze kell szednem, hogy válaszolni bírjak neki. Nem célom az ingerlése. Könnyűszerrel széttéphetne, ha úgy tartja kedve. De, jelenleg nincs hova mennem. Nincs, kibe bízzak. Ha igazat szólt, -már pedig minden jel erre utalt- nincs választásom, vele kell mennem!
- Veled megyek! – jelentem be határozottan, kedveskedésem jeléül, bundájába fúrva ujjaim.
Ezt viszont eltoltam. Nem tetszik neki, pedig a legtöbb kutyus szereti ha simogatják.
- Ne merészeld! – vicsorogja, pár percnyi döbbenet után. – Nem vagyok kutya, hogy simogass, és takarodj, amíg jókedvemben vagyok.
Pillanatra megrettenek. Már futnék el, bátorságom szemétre hányva, de belegondolva , eddig sem bántott. Ha akart volna, már egy sorsra jutatott volna Vésszel, mégse tette. Nincs miért félnem . Nem fog bántani.
- Azt mondtad, kell egy falka, vagy társ . Melletted biztos nem kell aggódnom, erős vagy .
- Húzz a picsába! –dühödik fel.
Hirtelen mozdulatával a földre terít, hiába kapálózom egyensúlyomért. Durván a fenekemre érkezek. Gorombasága már-már dühítő! Miért ilyen bunkó?!
– Én nem vigyázok rád!
- Rendben, de akkor is veled megyek – erősködöm, vissza nyelve a fájdalmamat .
Felkelek a földről, szilárdan megvetve a lábamat. Már eldöntöttem. Vele megyek. Ez nem kérdés volt. Felelős értem, mert megölte Vészt. Nem? Akkor miért akadékoskodik?! Azért sem hagyom magamat elijeszteni. Még ha a fene, fenét eszik is!
– Noah vagyok! – nyújtom kezem feléje elszántan.
Lassan fordul vissza. Érdeklődő fény gyúl a szemében, aztán fura farkastól szokatlan pózba kezdi el facsarni a testét. Pillanatok múlva már egy nálamnál jóval magasabb fehér férfi áll a helyén. Kezemre kapva megrázza, tekintetem azonban szemmagasságomnál kicsit alacsonyabban állapodik meg testén. Sosem láttam még ilyen közelről másét…
- Me-meztelen – dadogom halkan.
- Miért, mit hittél? Öltönyben fogok megjelenni? Na, ide figyelj, Noah, vagy mi… velem jöhetsz, amíg túl nem esel az első átváltozásodon, de utána, vigyázzon rád a hóhér – fekteti le a szabályokat, nem túl kedvesen, nekem mégis megnyugvást jelent.
- Köszönöm – hálálkodom a nyakába vetve magamat, megkönnyebbültségemben. Nem kell félnem többé a Vészhez hasonló fenevadaktól. Ez az erős, hatalmas férfi majd megvéd mindentől… Mert ő lesz a falkám, jelentsen az akármit is. Persze tudom, hogy a farkasok falkában élnek meg mindent, de nekünk, embereknek ez mit jelenthet, arról lila gőzöm sincs. Olyan lehet mint a bandázás, vagy a család, nem?
- Atrox vagyok, és mellőzd a szeretetrohamaid – morogja lefejtve magáról. – Na, lódulj! Vadászni akarok…
Újra farkas alakot ölt én meg elmosolyodva egy lelkes „Oké”-t követően már loholok utána.
¤¤¤¤¤¤¤¤
-Miért nem fogtad meg azt a nyulat? Nem is volt messze… De mondjuk nagy sem volt. Tényleg, én is fogok tudni majd vadászni? De mondjuk nem úgy mint te, hanem sikeresen…- vigyorodom el gúnyolódva, mire az állat felém lendül vicsorgó pofáját az arcomba tolja. Lelohad a jókedvem azonnal.Tágra nyílt szemekkel nyakamat behúzva nézek vissza rá.
-Ne kóstolgass kölyök!
-A nevem ,No… Noah..- javítom ki persze ezzel csak tovább feszítem azt a láthatatlan húrt.
Nem volt sikeres a vadászat. Szerinte miattam, szerintem meg azért mert nem akarta eléggé. Most kifejezetten feszült a hangulat. Azt akarja hogy maradjak itt a táborhelyen, amíg ő keres kaját. Na egy nagy fenét!Megint csak le akar rázni.
-De csendben leszek, ígérem…
-Ezt már hallottam!
-Akkor majd jobban igyekszem csendben lenni...- nyúzom tovább a témát egy bottal gyepálva magam mellett a bokrok leveleit, hogy lekössem magamat. Unatkozom, sötét van és hűvös, ő meg itt akarna hagyni magamban. Nem szeretem a sötétet.
-Most sem bírsz csendben maradni, nem viszlek magammal! És hagyd már abba a csapkodást! Elijesztesz minden prédát a közelből!
Engedve neki leteszem a botomat majd duzzogva huppanok a földre.
-Jó de ígérd meg hogy visszajössz!- morgom bizalmatlanul.
Válaszul bundáját rázza, s szó nélkül eltrappol. Kellemetlen érzés kavarog a gyomromban látva amint a hatalmas farkas tovalesz az árnyak között. Felzabálja a sötétség. Fázom. Az erdő ijesztő maszkot öltve vicsorog rám, fura ismeretlen zajokkal bombázva érzékeny hallásomat. Egyre rosszabbul és rosszabbul érzem magamat. Félek ha elalszom valami állat majd megkajál, vagy szimplán halálra fagyom... Hol van már Atrox?
¤¤¤¤¤¤¤
Órák telnek el, s Atroxnak híre sincs. De aztán mégis megzörren mögöttem a bokor. Férfiasan sikítva ugrok talpamra a botomat szorongatva. „Akármi is jön, én azt agyon verem”- típusú elszántsággal kalimpálok nagy bőszen, a hang irányába. Veszedelem helyett persze csak a farkas lejt ki véres pofával a bokorból, szájában egy őzikével.
Döbbenten bámulok rá, meg a tetemre mi a szájából lóg. Leeresztve fegyveremet esem térdre drámaian, s csak egy mély levegővétel után fakad ki belőlem a kín - Te, megölted… Bambit!
Szemét forgatva ereszti el a prédáját, ellejtve mellettem, engem viszont még mindig a pici állat pici teteme foglalkoztat. Törékeny kis teste véres . Abnormális pózban hever a fűben, szomorú szemivel az eget kémlelve. Mintha gyomron rúgtak volna, úgy érzem jelenleg magamat. Az égségem is elmúlt egy pillanat alatt…
-Azt hiszem, ezentúl… vegetariánus leszek…- szomorkodom hangosan.
-Ne nyafogj már.- legyint tarkón azzal a hatalmas farkával -Enned kell, és vegetariánus vérfarkasok meg nincsenek!
-Akkor is!- erősködöm
-Belepusztulnál! Szükséged van a húsra.- okoskodik vörös szemeivel villogva, mint valami rém.–De nekem aztán mind egy. Így több marad nekem…
¤¤¤¤¤¤¤
Végül én is eszem egy keveset a húsból, de csak úgy hogy előtte megsütöm. Jobban mondva, Atrox megsüti. Kis unszolásra,engedett annyit hogy egy pici tüzet rakhassunk, amin megsüthetem a kaját.
A gallyakat magam szedtem össze, de tüzet gyújtani már nem sikeredett olyan könnyen, Ahhoz segítség kell.
-Hogy lehetsz ennyire életképtelen?- gúnyolódik száraz humorát csillogtatva.
-Nem vagyok életképtelen, csak más életben vagyok életképes!- vágok vissza magabiztosságot, gallyal bökdösve a sátorformára rendezett ágak halmazát.
-Semmi értelme sincs annak amit mondtál…
Elgondolkodva bámulok magam elé, magyarázatért kutakodva, de valóban, igaza van. Ezt viszont semmi pénzért nem mondom ki !
-Nem félsz hogy megégeted magadat?- váltok élesen témát.
Meztelenül guggol, két kővel pattintva szikrákat míg lángra nem kap a rakás. Csak félősen merem nézni mit csinál és akkor is szigorúan csak a hátát nézem, meg a karját…Lejjebb nem! Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni se őt, se magamat.
-Nem.
Hát jó. Ha nem, akkor nem. Nincs értelme tovább kérdezősködni a ruhái felől, vagy hogy: Minden vérfarkas olyan mint ő? Nekem is így kell majd élnem?- meg hasonlók. Gyomrom korgása ráébreszt arra, mennyire éhes is vagyok. De attól hogy együnk még igencsak messze járunk… tekintve hogy Bambi még nem úgy néz ki mint egy konyhakész husi, hanem mint egy megkínzott, megpusztult Bambi…
¤¤¤¤¤
Már pirkad az ég alja, de mi az erdő sűrűn benőtt részén telepedtünk le, így a levelek nem engednek át sok fényt. A reggel hírét a madarak mozgolódása adta mindössze tudtomra.
Fáradt vagyok. Rettentően.Aludni viszont nem bírok, a csípős hidegtől. Minden nedves és nyirkos.A levegő is párás….
-Mesélsz nekem magadról?- kérdezem halkan, megtörve a csendet.
-Nem!- morran elutasítóan.
-Csak egy picit…
-Nem! Aludj már végre.
- De nem tudok! Fázom. Esetleg… A te bundád olyan finom puhának látszik, és…
-Most fejezd be!- emeli fel hatalmas fejét, füleit hátracsapva, fenyegetően pillant rám.
Törökülésben kuporgok tőle fél méterre, kabátomba bugyolálva magamat. Én igazán nem akarom idegesíteni őt, de nekem nincs bundám se fölös zsírpárnáim amik megvédenének a hidegtől, csak ez a vékony esőkabát…
-Meg fogok fázni…- érvelek.
- Az nem az én bajom.- ejti vissza a fejét a földre.
Összeszűkült szemekkel nézek rá, magamban minden csúnyát gondolva, amiért ennyire semmibe vesz. Végül nem zavartatva magamat, megvárom míg elalszik,s csak utána, szépen araszolva közelebb osonok az összegömbölyödött állathoz.
Végül mellette kötök ki, ujjaimat meleg tömött szőrébe mélyesztve. Ázott kutya szaga van, de nem érdekel. A kellemes melegség a föld kemény szúrósságát is képes feledtetni velem, és végre nagy nehezen sikerül elaludnom.
¤¤¤¤
Álmomban, mint minden éjjel, most is újra élem a harapás napját. Vész szájának rothadó bűzét érzem az orromban. A sötétben kóválygok, egy ismeretlen sikátorban. Távolból vonítás,ami most inkább énekszónak hangzik. S a kutya helyett ma éjjel, az a néni jön el értem, akit minap holtan láttam.
Lassan mosolyra húzva száját int felém. Ugyanúgy rettegek, mint a hatalmas Huskytól. Nem is véletlenül, mert a nő szájában éles tépőfogak gubbasztanak a rendezett fogak helyett. Szemei lassan színűket váltják, ahogy fura, nehézkes mozgással megindul teste felém. Karomba erős fájdalom hasít.
Az álom könyörtelen tovább zakatol. Felébredni akármennyire is akarok, nem tudok. Tisztában vagyok vele hogy ez egy álom, ez nem létezik, mégis érzem benne a valóságot…
Bárhogyan kűzdök, nem ereszt, míg át nem élem újra mindazon borzalmakat, amiket azon az estén kellett...
Szerkesztve Silence által @ 2013. 02. 19. 14:21:47
|
| Akira_chan | 2012. 11. 14. 18:07:41 | #24220 |
Karakter: Atrox
Az utcai lámpák gyér fényénél aláhulló esőcseppek gyémántként szikrázva érik el a betont, végig fodrozva a megannyi pocsolya tükrét. A szél megállíthatatlanul száguld keresztül a sikátorok barátságtalan utcáin, beleborzol bundámba, és érzékeny orromba fújja a szagot, amitől feláll a szőr a hátamon.
Füleim fejemre lapulva, farkam idegesen rezeg, és parázsló szemekkel figyelem a szemben álló farkas minden apró rezdülését. Nem akartam balhét, csak az eső elől húzódtam be a külváros, erdőhöz közeli utcájába, de szerencsémre azonnal belefutottam az itteni kiskirályba.
Szürkés bundájában itt-ott már ősz szálak csillognak, nagy kék szemei hidegen méregetnek, és kopott agyarai időről-időre összecsattannak, elrettentésként. Öreg szuka, a fenének sem kéne, talán emiatt orrolt meg rám a kicsike, de nem vagyok én fedező mén, hogy parancsra dugjak.
- Engedj utamra, és nem öllek meg! – ajánlom fel neki a lehetőséget, de válaszul felém lódul, és épphogy ki tudom kerülni.
Legyen… morogva rugaszkodom el, karmaim alatt megcsikordul a falakról aláhullott törmelékek saras egyvelege, és mellé kerülve, állkapcsom kíméletlenül összezárul nyakán. Nyüszítése belemar az éjszakába, végig vibrál a falakon és gerincemen, imádom ezt a hangot, a győzelmem hangját. Vergődő testtel vonaglik, fogaim egyre mélyebbre vájnak húsában, és átlyukasztják a légcsövet, hogy mielőbb véget érjen az értelmetlen tusa. Mellső lábaim a rángatózó testre feszítve, tartom magam alatt, és állom könyörgő pillantásait, de nem engedek. Kapott egy esélyt, nem élt vele, hát dögöljön meg… Még néhány nehézkes légvétel, egy elhaló hörgés, és az üveges szempár fénytelenül mered a semmibe. Ennyi volt.
Oldalra lódítom a tetemet, és megrázom magam, nyelvemmel lenyalom a fogaimra tapadt vért, és elégedetten húzom torz vigyorra szám, de meghallva a nyikkanást, azonnal pattanásig feszülnek izmaim. A levegőt szimatolva mordulok fel, és kimért léptekkel közelítem meg a fém konténert, felkészülve az újabb harcra. Hány farkas él még erre?
- Ne bánts! – hallom a nyüsszögést, és fejem oldalra hajtva elemzem a látványt.
Fiatal fiú térdel a nedves betonon, fél kézzel a szemetesnek támaszkodva, másik kezével kabátját szorongatva, és sápadt arcáról csak úgy süt a rettegés. Fekete tincsei csatakosan tapadnak homlokára, mindene elázott, valószínűleg ő is az eső miatt húzódott meg itt. Nagy, kék szemei rémülten pásztázzák alakom, és alsóajkába harapva motyog valamit, de nem értem. Mint ahogy azt sem, mi baja.
- Végig nézted? – morgom felé artikulátlan hangon, mire összerezzen, de bólint. – Miért nem segítettél neki? Kölyke vagy, és hagytad meghalni.
- Mi? –jön meg a szava, és értetlenül megrázza fejét. – Az a kutya harapott meg, ő gonosz – suttogja, lágy hangja már-már cincogássá csitul, és hátsólábaimra ülve borzolom meg bundám, úgy nézek le rá.
- Farkas, aki téged is azzá tett – igazítom ki szavait. Érzem a szagát, és a szukáét is rajta, kétségem sincs a felől, igazam van. Nem rég haraphatta meg, a belőle áradó erő röhejesen gyengécske, talán az első átalakuláson sem esett még át.
- Hülyeség – legyint egyet, és feltápászkodva végig simogatja nedves ruháit. – Csak egy kutya harapás, a doki is megmondta.
- Te figyelj csak, nem zavar, hogy egy farkassal beszélgetsz? – nyalom meg szemfogaim, mire eltátja száját. Bazd, eddig ez nem esett le?
- Te, te… - nyökögi rám mutogatva, és látom, a sírás környékezi.
- Akár tetszik, akár nem, már te is vérfarkas vagy, szokj hozzá a gondolathoz – vetem felé, és felállok. Még így is, majdnem magasabb vagyok nála, szikrázó szemeim vörös színe visszatükröződik a mélykék szemekből, és idegesen mozgatom orrom, zavar a szaga. Túl édes, túl emberi, dacára a körülötte lebegő aurának, és prüszkölve fordítok hátat neki.
- Kérlek! – suttog utánam erőtlenül, és visszanézek rá. – Kérlek, ezt magyarázd el!
- Mit magyarázzak, tacskó? – mordulok fel. – Vérfarkas, gondolom hallottál már ilyenekről. Aki megharapott, nem egy kutya volt, és nagyon is jól tudta, mit tesz. Kezdj gondolkodni a helyzeteden, mert téged elnézve, falka és társak nélkül, egykettőre fűbe harapsz.
- Az egy Husky volt! – toppant dacosan, elfelejtkezve helyzetéről. – Te pedig nem létezel, ez csak egy álom, mint az összes többi is az volt…
Relaxációs légzést végezve oldalgok vissza mellé, zavar a makacssága, és a gondolat, hogy egy ilyen tejfeles szájú kotorék meg meri hazudtolni szavaim. Kabátja ujját fogaim közé ragadva kezdem húzni, ellenkezését elengedem füleim mellett, és egyenesen a hullához navigálom, aki már levetette farkas alakját. Az ötvenes évei végén járó nő meztelen holtteste nem a legszebb látvány, a torkán ejtett harapásnyomokon már megalvadt a vér, körülötte az eső mosta el többé-kevésbé az éltető nedvet, csak a kék szemek maradtak a régiek, amik szembenézve a halállal, már üresen bámulják a sötét eget. A kölyök felsikkantva mar bundámba, ujjai görcsösen rángatják a szőröm, és morogva rázom meg magam.
- Ő, ember! – nyel nagyot, és úgy kapaszkodik belém, mint egy bogáncs.
- Nem, ő egy szörny, ahogy én is, és ahogy már te is – vigyorodom el. – Alakváltással képesek vagyunk elvegyülni az emberek között, és vadászni rájuk. Ennyi! – vonom meg vállam nemes egyszerűséggel.
- És, én is ilyen leszek? – Úgy néz rám, mintha csak könyörögne, hazudjak neki.
- Pontosan. Amíg nem tanulod meg uralni az erőd, veszélyt jelentesz a halandókra – rázom le magamról kezét. – Sok sikert, kölyök! – vakkantom felé, és magára hagyom végre.
Remélem, lesz annyi esze, hogy nem marad sokáig a sikátorban, pláne a hulla mellett, a végén még ráfognák a gyilkosságot. Bár, amilyen nyámnyila és nyeszlett, erre nem sok az esély, de szép kölyök, meg kell hagyni, és kíváncsi lennék, farkasként hogy mutat. Na, mindegy, ezt már nem tudom meg, és mivel az eső elállt, és amúgy is szarrá áztam már, felesleges itt kóvályognom.
Gyomrom hangos morgása figyelmeztet, enni sem ártana, és kikocogva a fények leleplező köreiből, megveszem az irányt az erdő felé. Felkaptatva a dombokon, talpaim a puha sárba cuppannak, lábnyomaim emléke lassan eltűnik, ahogy kiérek a füves részre, és füleim forgatva tájékozódom a vacsora mibenléte iránt. Mondjuk, sok mindent kihallok az éjszaka neszeiből, de felesleges a kiélezett érzék ahhoz, hogy felismerjem a lábdobogás hangját, ami végig zeng a környéken. Baszd meg kölyök, ha miattad nem eszek, téged téplek szét…
- Mit akarsz még? – morgok, meg sem fordulva. Zihálása sérti a fülem, szíve zabolázatlanul lüktet mellkasában, mint egy verdeső madárka, és szagától tuti, hogy a közelben tanyázó összes vad menekülőre fogta már.
- Veled megyek! – jelenti ki határozottan, és mellém lépve, megsimogatja fejem.
Tágra nyílt szemekkel meredek elszánt arcába, és nem tudom eldönteni, hogy megtépjem-e, vagy csak hagyjam a francba.
- Ne merészeled! – vicsorgok rá. – Nem vagyok kutya, hogy simogass, és takarodj, amíg jókedvemben vagyok.
- Azt mondtad, kell egy falka, vagy társ – vonogatja törékeny vállait. – Melletted biztos nem kell aggódnom, erős vagy – hízeleg, és bájosan rebegteti pilláit.
- Húzz a picsába! – lököm el, mire kapálózva hanyatt esik. – Én nem vigyázok rád!
- Rendben, de akkor is veled megyek – makacskodik, és feltápászkodik. – Noah vagyok! – nyújtja kezét.
Legyen, ha emberkedünk, én sem adom alább, legalább lesz min szórakoznom. Hátsó lábaimra nehezedve rugaszkodom el, és fél pillanat alatt váltok át emberi alakra, hogy megragadva a kis kezet, gonoszul elvigyorodjam.
- Me-meztelen – leheli elképedve, és szégyenlősen végig mér.
- Miért, mit hittél? Öltönyben fogok megjelenni? – forgatom szemeim. – Na, ide figyelj, Noah, vagy mi… velem jöhetsz, amíg túl nem esel az első átváltozásodon, de utána, vigyázzon rád a hóhér – morgom, beletörődve sorsomba. Végül is, szép darab, és régen volt alkalmam végig nézni egy fajtárs kínlódását, amit az első hetekben kénytelen átvészelni. Egész mókásnak ígérkezik…
- Köszönöm – pirul el, és nyakamba borul, hálálkodás-özönt zúdítva fülembe. Nah, csak semmi törleszkedés kicsi, különben a gonosz farkas csúnyaságokat fog veled művelni.
- Atrox vagyok, és mellőzd a szeretetrohamaid – feszegetem le magamról. – Na, lódulj! Vadászni akarok… - sóhajtok, és hátra lépve, már ismét farkas alakban állok az élre.
Noah követ, csörtetve, mint egy vaddisznó, és már kezdem bánni az elhamarkodott gesztust irányába. Hogy lesz ebből vacsi?
|
| Hentai Chibi | 2012. 01. 30. 16:01:10 | #18861 |
 Karakter: Kureiji
Megjegyzés: Garrot-nak ~ Kira-nak
A MEGJEGYZÉS RÉSZ NEM KIS ÜZENETEKNEK VALÓ. KÉRLEK NE ÍRKÁLJ BELE ILYENEKET, hogy "bocsi a késésért", MERT A SZABÁLYZATOT SÉRTI.
Ő van alul, nem is engedem magam felé. Engem aztán emg nem dughat ő! Nem vagyok én ukica, hogy csak úgy hagyjam magamat! Csókjaimmal halmozom el, de már baromira kívánom, így az sem érdekel neki mennyire tetszik, hogy jó-e neki. Leszaggatom róla az alsónadrágját és már hatolnék is be de megállít. Hátamra fektet. Ha arra készül, hogy ő legyen felül akkor jobb ha ezt most kiveri a ... fejéből ... Nyalogatni kezdi férfiasságomat, ami persze rohadtul tetszik, de már meg akarom dugni. Amig ő szorgosan munkálkodik én kissé türelmetlen vagyok ugyan, de élvezem amit csinál.
Több kéjes sóhaj hagyja el ajkaimat, majd mikor fölém mászik, szinte késztetést érzek az iránt, hogy leteperjem és jól megdugjam, hogy utánna lábra is alig tudjon állni.
A csók után már enged is.
- Mehet.. Kureiji. - ezzel a lendülettel pedig már át is fordíttom. Ki a fasz fog most itt tágítással baszakodni, mert én biztos nem. Derekam köré fonja lábát és én máris tövig benne vagyok.ű Mozogni kezdek benne, elöször lassabban, de nagyon nehezemre esik ilyennek is maradni, hiszen őrülten kívánom. Hogy ne érezze magát hanyagolva kemény férfiasságát kényeztetem.
Legyen neki gyereknap. Hol szinte teljesen kicsúszok belőle és úgy vissza, hol csak gyorsan és keményen mozgok benne. Annyira kurva jóóó! Teste hataémas örömet okoz nekem és nem is engedem, hogy válltsunk, csak egy jó idő múlva.
Egy kicsit hagyom, hogy ő legyen az erősebb, de baromira nem tetszik, hogy ő kefél engem, így vissza fordíttom. Ne élvezkedjen bennem!
Heves vagyok és durva, nincs könyörület. Amig csak bírom jó keményen baszom, nekem jó, az már nem érdekel neki is az-e. Hajnal fele jár, több meneten túl vagyunk és én még mindig nagyon kívánom, képtelen vagyok lenyugtatni magamat. Egyszerűen csak kell nekem!
Fájdalmasan felnyög, de nem érdekel. Nem is foglalkozok azzal neki milyen, csak én számmítok és senki más!
- Ku-re-i-ji!!! F...Fájh!!! Nagyhon fájh!!!! - hallom ah angját, de nem hat meg. Ki a faszt érdekel, hogy fáj? Te akartad bazd meg! Akkor meg? Nem számít, hogy már nem megyek el, attól még kibaszott jóóó. Nem is szólok semmit, csak tovább dugom.
- Kureiji!!!! Nagyon fáj!!!! - próbál eltolni magától, mire rögtön rá figyelek. Mi a fasz...? Látom, hogy vérzik és rögtön elengedem.
- Garrot ... Sajnálom Garrot én nem akartam!- ölelem meg. Annyira kibaszottul sajnálom! Nem akartam bántani sé mégis fájdalmat okoztam neki. - Tényleg nagyon sajnálom. Lehet jobb lenne ha ... - nem is mondom tovább csak rohadt felkapok magamra egy alsót és egy nadrágot és már el is tűnök.
Az utcán kóválygok. Miért nem vagyok képes érezni? Valamit ... Csak valami egészen picit. Mindig bántom azt akit nem akarok, fájdalmat okozok. Nem értem miért van ez így, nem értem miért teszem, de kell. Kell a vér látványa, kell a vér íze, a nők halálsikolya, a kélyes élvezet ...
Kell az összes mocskos kis játékom nyújtotta élvezet! A francba is! Nekem ez mind kell! Gyorsabb léptekkel indulok el. Kell egy kibaszott áldozat!
Mikor észhez térek, mellettem egy kibelezett és szétszagatott holtest fekszik. Kezem, testem, arcom sé ruhám tiszta vér. Az ő vére. Több harapás és vágás nyom csúfitja el a gyönyörű női testet és ... ELmosolyodom.
Annyi örömet nyújtott a teste, miútán megkéseltem, kitéptem a szívét és megerőszakoltam ... A vére pedig, csak jobban felizgatott. Felkelek a földről és a hajnal nyugalmát kihasználva térek vissza Garrot-hoz. amig máshol meg tudom magamnak szerezni a halál örömét, addig neki nem eshet baja. Lemosom magamról a vért és átöltözök, úgy fekszek be mellé.
Össze van kuporodva, nem tudom mikor aludhatott el, talán rám várt, talán túl fáradt volt. Mindenesetre én csak őt nézem. Sajnálom Garrot, de a lelkem nyughatatlan, a testem újabb és újabb vért kíván, a gyilkosság lételemem, többé már nem élhetek nélküle ... Minden ami vagyok egy vérszomjas bestia és egy nap talán veled is végezni fogok majd!
Reggel mikor felébred, már én is ébren vagyok. Egy picit pihentem, de még igyis ő elötte ébredtem.
- Kureiji ...
- Ne haragudj rám Garrot, csak kellett egy kis levegő. - szólok közbe. - Nem akartalak bántani és ígérem nem is foglak. -vetem be a bűnmegbánó cica tekintetet.
- Semmi baj Kureiji ... - mosolya kissé megnyugtat. Fájdalmat okoztam neki, de még képes mosolyogni rám. Akkor nem voltam akkora barom. - Gyere reggelizzünk. - együtt reggelizünk meg. A holtestet már tuti megtalálták ... És engem keresni fognak, a bestiát aki szétmarcangolt egy újabb nőt ... Jobb lesz ha senkinek nem beszél rólam és én álcázom magam.
- Garrot ... Azt hiszem jobb lesz ha senkinek nem mesélsz az ittlétemről. - mondom neki komolyan. - Nem akarom, hogy tudják hol vagyok. Neked sem lenne biztonságos ... - teszem még hozzá. Mi ez az érzés? Érzés ez egyáltalán? Talán féltem? És szeretem is? Nem tudom mi ez, de nem is éreztem még ilyet ... Soha...
|
| Kira-chan | 2011. 10. 01. 15:28:50 | #17060 |
Karakter: Koihei Garrot
Megjegyzés: Chibinek
(Bocsi a késésért!)
Rajta fekszek, de még nem akarok vele szeretkezni. Ki tudja, hogy mit tenne szegény idegeivel ha már most megdugnám?
××
Reggel korán kelek. Figyelem ahogy alszik, mint egy újszülöttet akire a szülei vigyáznak. Párszor magamévá teszem ajkait, de nem kel fel. Utolsó csókom után pár perccel kel csak fel.
- Jó reggelt Garrot.- mondja.
- Neked is Kureiji.- mondom és pár másodperccel később ajkaim övére tapadnak.
Együtt reggelizünk meg, de aztán Kureiji mint mindig eltűnik. " Miért ment el? Csak ne ártson magának."
Előveszem katana-mat és kimegyek az udvarra. Jó ideig gyakorlok elütöm az időt majd elmegyek a dolgomra.
- Kaketsi.- szólítom meg egyik jó barátomat.
- Mi az?- lép oda hozzám és kezét derekamra fűzi és megpróbál megcsókolni.
- Kaketsi! Nekem már van barátom. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem mikor lesz kész az új katanam?-mondom mire idegesen megfordul.
- Holnap viheted is. De utánna többet ne gyere. Ha nem lehetsz az enyém akkor már többet nem akarlak látni. Most Menj!
- Kaketsi... Viszlát!!- fordulok sarkon majd hazamegyek.
Késő Délután jön Kureiji is. Amint belép az ajtón vadul és durván csókol meg.
Kezemet fogja meg és a hálóm felé visz. Az ágyra lök és felém mászik. Gyorsan szedi le rólam felsőmet és nadrágomat míg nem mindketten egy szál alsógatyában vagyunk.
- Akarlak Garrot!!!- mondja és megcsókol majd ajkamba harap. Élvezettel nyalja le a kibuggyanó vért. Érzem farka már félkeményen mered a plafon fölé.
Én vagyok alul, de nem lep meg. Én akartam először megdugni őt, de ez már mind egy. A lényeg, hogy szeretkezzünk végre mert én már erre vágytam az elejétől fogva.
Csókjaival halmoz el mindenhol a testemen, de nem túl sokáig. Elég akaratos és nem foglalkozik azzal, hogy én mennyire vagyok felizgulva. Letépi rólam az alsógatyát. Nem tölti el az időt azzal, hogy kitágítson és amikor belémhatolna megállítom és a hátára fektetem.
Félkész munkát nem fogadok el! Leljebb csúszok és elkezdem nyalogatni a farkát. " Amíg nem állsz acél keményen addig ne is várd, hogy belém törhetsd a farkad édes Kureiji!!!"
Egy jó tíz percig nyalogatom szerszámát mire ő kéjes sóhajokat hallat egy kis türelmetlenséggel vegyítve.
Mikor már kőkeményen áll és nem tudom teljes hosszában lenyelni duzzadt férfiasságát kiveszem a számból és Kureiji felé mászok.
Megcsókolom és kimondom a "parancs" szót.
- Mehet.. Kureiji.- csókolom meg ismét és hagyom, hogy nagy lendülettel fordítson hátamra.
Lábamat dereka köré fonom és egy hatalmas lökéssel tövig csúszik bennem.
Felnyögök. Az én farkam is mereven áll amit Kureiji mozgása közben kezével ingerel.
Párszor teljesen kihúzza és nagy erővel újra belöki farkát mire mindketten felnyögünk.
Úgy fél óra múlva pozíciót váltunk.
Most én vagyok felül és én hatolok belé. Felé hajolva paszírozom az ágyba amíg csak tudom. Nem sokáig hagyja, hogy kiéljem magam rajta. Ellök magától és hasamra fordít.
Előtte térdelek, könyökömön támaszkodva ő pedig hátulról dug. Hevesen, durván és keményen keféljük át az éjszakát.
Hajnalfelé megérzem magamon, hogy durva mozgása miatt járatom vérezni kezd.
Fájdalmasan nyögök fel:
- Ku-re-i-ji!!! F...Fájh!!! Nagyhon fájh!!!!- az eddig még élvezetes szex mostanra már nagyon fájdalmassá vált. Egyre kevesebbszer ment el Kureiji és ezért mostanra már járatom csont száraz lett. Kureiji nem reagál a szavaimra.
- Kureiji!!!! Nagyon fáj!!!! - sikítok fel. Egyik kezemmel megpróbálok hátra nyúlni és kicsit eltolni magamtól, de nem sikerül csak annyit érek el vele, hogy észreveszi, hogy vérzek.
- Garrot...- mondja majd kiszáll belőlem.- Sajnálom Garrot én nem akartam!- ölel meg hátulól.
|
| Hentai Chibi | 2011. 09. 16. 21:27:16 | #16708 |
Karakter: Kureiji
Megjegyzés: Garrot-samanak
- Téged akármikor szívesen látlak itt. Nem kell félned és ne szavatkozz... Csak légy mellettem... Költözz ide.. Ne légy egyedül abban a házban... Kérlek... - szavai valahogy megnyugtatnak. Eldönt az ágyon és forrón megcsókol. Persze, hogy viszonzom ezt. Csak légvételnyi szünetre szakadunk el, majd ismét megcsókol. Nyelvének szabad utat engedek, hogy megtalálja enyémet és így váltunk immár vadabb csókot. Keze felsőm alá siklik és felfedezi minden egyes milliméterét testemnek.
Leszedi rólam a pólómat és én hagyom neki. Nyakamat halmozza el csókokkal majd halad egyre lejjebb és lejjebb. Hagyom, mert élvezem és hülye lennék nem élvezni. Tetszik minden amit csinál és őrülten kívánom őt. Őt akarom most azonnal, csak váljunk eggyé, had legyek vele szemben is vad.
- Garrot...- nyögöm halkan, mire rám néz. - Én .... szeretlek téged... - mondom ki. De mi az a szerelem? Milyen érzés? Nem tudom, de talán lehet ez az. Mert jó ha velem van és őrülten kívánom. Bár most én vagyok alul és ez kicsit nem tetszik. Ez így nem jó, csak az hogy kényeztet. Most még maradok én a gyengébb, de ahogy alkalmam lesz őt megkapni, rögtön megtudja milyen vad és szenvedélyes is tudok lenni. Kényeztetni kényeztethet, de megdugni nem fog, azt majd én teszem vele.
- Én is szeretlek. Kureiji... Mostantól az enyém vagy.... Az enyém senki másé..- majdnem teljesen rajtam van, de most még nem teszünk semmit csak együtt alszunk el. Félálomban vagyok csupán, elég éberen ahhoz hogy ha valami történne rögtön felkeljek. Sosem éreztem magam biztonságban. Aztán csak elnyom rendesen az álom.
Reggel mikor felkelek ő már ébren van és engem figyel. Vajon mikor kelt? A hírekben benne volt már a gyilkosság? Már biztos megtalálták a csaj hulláját. Felülök az ágyban.
- Jó reggelt Garrot. - mosolyodok el, de ez sem az az igazi szívből jövő. De mit is várnak tőlem? Csak erre vagyok képes ... Már régóta csak erre.
- Neked is Kureiji. - mosolyodik el és ajkai megtalálják az enyémet. Jól csókol, ez tetszik. Kezd egyre inkább ínyemre lenni ez a játék. Együtt reggelizünk meg, majd én jó szokásomhoz híven eltűnök. Kell a szabadság, kell a friss levegő, meg az áldozat is kell adott esetben.
Nem is igazán érdekel merre megyek, csak messze, messze másoktól, el oda ahol egyedül lehetek... édesanyám sírjához. Furcsa ... Miért pont oda?
Mindenesetre leülök a sírral szemben a földre és csak nézem a hideg követ melyen a neve van. Csupán ez jelzi már hogy valaha élt, meg az emlékek melyeket másokban hagyott. Gyönyörű nő volt, de a halála után még szebb lett és jó helyre jutott, ahol most már senki sem bánthatja. Az áldozataim is mind így végezték. Mind a föld alatt vannak egy koporsóban... Az ő sírkövükön is ott van pár sor, a nevük, mettől meddig éltek köztünk .... De most már gyönyörűek és halottak. Olyan csodásak amilyenek életükben nem lehettek volna, de általam azzá váltak. Nekem nagyon tetszettek, hiszen testükben még haláluk után is kedvemet lelhettem. De Garrot más ... Nem tudom miért csak más. Nem akarom megölni, mert teste így több élvezetet tud nyújtani nekem és ezt hamarosan ki is fogom használni. Igen, a francba is, megyek és kihasználom.
Késő délutánra érek vissza és rögtön Garrot-hoz sietek. Vadul, durván, követelően csókolom meg. Kezét fogva húzom a hálóba és finoman~de csak annál finomabban mint ahogy áldozataimmal bánok~lököm az ágyra és mászok fölé. se szó se beszéd szedem le róla a felsőt és a nadrágot, mígnem félmeztelenek leszünk már mind a ketten.
- Akarlak Garrot!!! - és tényleg akarom őt, minden egyes porcikám vágyik rá. Megkívántam ezt a csodás testet és ma kedvemet fogom lelni benne. ajkába harapok és élvezettel nyalom le róla a kibuggyanó vért. Ez csak még jobban felizgat és ha eddig nem érezte mennyire vágyok rá, akkor most már biztosan, mert farkam már elég aktívan áll ... Gyerünk már, hagy dugjalak meg a francba is!!!
|
| Kira-chan | 2011. 07. 12. 17:33:38 | #15015 |
Karakter: Koihei Garrot
Megjegyzés: Chibi-nek ~ kureiji nek
Alig, hogy elszakadnak ajkaink Kureiji még vadabban csókol meg. Elenged és csak néz rám.
- Sajnálom Garrot ... Én sajnálom.- mondja- Ha ez így marad én egyre többet és többet akarok majd. " Miről beszélsz? Ez engem cseppet sem zavar... Csak légy mellettem... Miért félsz? Nem értelek... "
Távozik a házból. Miért ment el? Talán nem kellett volna megcsókolnom? De már annyira magamévá akarom tenni.. Nem bírok magammal. Nemsokára vissza is jön.
- Garrot...Én azt hiszem mégis megpróbálnék maradni.- mellém fekszik és megcsókol majd hozzám bújik.
- Téged akármikor szívesen látlak itt. Nem kell félned és ne szavatkozz... Csak légy mellettem... Költözz ide.. Ne légy egyedül abban a házban... Kérlek... - mondom majd hanyat fektetem. Megcsókolom amit viszonoz is. Ajkaink elszakadnak egymástól, de nem húzom el a fejemet. Ismét megcsókolom. Nyelvemmel megsimítom alsó ajkát mire kinyitja száját ezzel beengedve nyelvemet. Hevesen csókolózunk majd elkezdem felderíteni felsőteste minden centiméterét.
Lassan lekerül róla a póló. Elkezdem nyakát csókolgatni majd egyre lejjebb haladok és közben csókjaimmal halmozom fel. Égek a vágytól, hogy az enyém legyen. Csak az enyém. Senki másé...
- Garrot...- nyögi halkan. Felemelem a fejemet. - Én .... szeretlek téged...
Mellé fekszek.
- Én is szeretlek. Kureiji... Mostantól az enyém vagy.... Az enyém senki másé..- suttogom fülébe. Szinte majdnem teljesen rajta fekszek úgy alszunk el.
×××
Mikor felébredek ő még mindig alszik. Nem szakadok el tőle. Megvárom míg felébred.
|
| Hentai Chibi | 2011. 05. 08. 10:39:13 | #13476 |
Karakter: Kureiji
Megjegyzés: Garrot-nak ~ Kira-channak
Visszajön és lefogja a kezem. Miért? Miért vagy te itt? Miért jöttél vissza? A gondolatok kavarognak a fejemben. Nem értem, semmit sem értek. Miért ilyen bonyolult ez a világ?
- Ne tedd. Ezt nem szabad. Ez rossz, és fájdalmas. - rossz? Fájdalmas? Nem szabad? Értem a szavakat, de eddig ezt még soha senki sem mondta n ekem. Akkor ez amit teszek, hogy a nevét a kezembe karcolom ... Ez nem helyes? Hirtelen ölel megés én nem tudom mire vélni. Mindenesetre ettől jobb, sokkal jobb.
- Rossz... ez miért rossz? Mi a rossz ebben? Nemtudom. A vér? A vér... a vér... - és itt azt hiszem meg is értem ahogy a vörös sebbre nézek. Vér! - A... Vér!!!!! - hasít fejembe a felismerés. Hát ez az ami rossz!
- Nyugodj meg. - hirtelen ölel meg. Nem értem, miért teszi ezt? Nem is ismer! Mégis itt marad és ölel. Bonyolult, minden annyira bonyolult.
- Garrot... Miért foglalkozik velem? Csak egy idegen vagyok. - adok hangot véleményemnek, hiszen ezt érzem. Egy idegen vagyok, csak egy valaki és ő mégis így törődik velem. Miért?
- Nem. Nem vagy idegen.. a nevedet is tudom... Kureiji. - a nevemet, de mást nem. Elenge és feláll. Most itt hagy? Megértem ha így dönt . - Velem jössz? - kérdése meglep. Azt akarja menjek vele?
- Hova? - meg sem próbálom döbbenetemet elrelyteni.
- Hozzám... - egy kicsit habozok, de végül vele tartok. Nem akarok egyedül lenni és úgy érzem ő komolyan törödik velem.
Kiváncsian járkálok körbe-körbe a házban. Wow, ez szép. Sokkal jobb helyen él mint én. Tekintetem egy képen akad meg. Ez a családja. Hazudott volna? Azt mondta nincsenek szülei és most mégis ott vannak a képen.
- Azt mondtad meghaltak... - nézek rá értetlenül és a képre mutatok.
- Ők itt a nevelő szülőim. - oh, a nevelői. Nekem az sem volt. Nekem senkim sem volt és senkim sincs. Egyedülvagyok és ez nem fog megváltozni. Majd ő is elhagy, vagy én végzek vele és minden olyan lesz mint eddig. Hirtelen átfog hátulról. Miért? Ha ezt teszi csak még jobban fog fájni ha cserben hagy. - Ne érezd magad egyedül. - ellátja kezemet. Miért? Miért nem hagyja úgy? Miért teszi ezt? Nem értem, semmit sem értek.
- Mit csinálsz? Miért segítesz? - értetlenkedek továbbra is. Ezt egyszerűen nem bírom felfogni.
- Ne kérdezz ilyen butaságokat!- butaság? Már miért lenne az? Egyszerűen csak nem értem hogy ő miért ilyen velem, hogy miért teszi ezt. Ez nem butaság.- Persze, hogy segítek!
Beesteledik, de ő végig mellettem volt és gondoskodott rólam. De valahogy még mindig olyan zavaros ez. Utoljára anya volt az aki ennyire törődött velem, aki így bánt velem, aki nem hagyott magamra.
- Jó éjszakát Kureiji.
- Mami mesélsz nekem?
- Hát persze kincsem. Mit szeretnél, mit meséljek?
- Arról a hercegről akiről tegnap is, meg azelött is meséltél. Annyira tetszik.
Igen, ő törődött velem. És most Garrot is. De mennem kell. Nem akarok továbbra is a terhére lenni, de hátha maradhatok. Az most jó lenne, érezni hogy nem vagyok egyedül hogy van velem valaki. Most ez olyan jó lenne.
- Bajlenne ha...? - kezdek bele, de mintha a gondolatomban olvasna közbe vág.
- Nem. Maradj csak. - vacsora után a fürdőbe megy és én követem. Elöször is mert félek itt egyedül, másodszor megmert azt hiszem igazán kedvelem. És ha kedvelek valakit mindig vele akarok elnni. Azt akarom hog mindig a közelemben legyen.
- Te vagy az Kureiji? - kérdezi. Hát akkor tudja, hogy itt vagyok.
- Igen.. bocsánat. Csak félek egyedül itt. - mondom a legegyszerűbbet, de nem csak ez az ok.
- Semmi baj. - erre kissé elmosolyodok. Nem zavarja. Mikor végez felöltözik. Zaj van és ő kisiett, én meg szorosan mögötte vagyok. Engem akar. Bántani akar ez az alak. De miért? Nem értem. Őrültnek nevez. Nem vagyok az! Karddal egymásra támadnak. Csak ne essen bajod Garrot, mert akkor nem állok jót magamért. Vége és ő nyer. Vér ... Ennyi vér és ... Szép. Igazán csodálatos. Vörös és annyira szép, jó nézni. Látni akarom ,de ... Most nem szabad. Rázom meg a fejem. Nyugodtnak kell maradnom, mert még a végén bántani fogom őt. De nem akarok kárt tenni Garrot-ban, neki fontos vagyok.
Az ágyba fekszem és nemsokára jön ő is. Megölel és én hozzá bújok. Puha és olyan kellemes. Nem akarom, hogy elengedjen. Hirtelen megcsókol amit kicsit döbbenten ugyan de készségesen viszonzom. Finom. Picit ajkába harapok, de csak nagyon finoman, hogy ne vérezzen. Bár érezni akarom vérének ízét, most tudom mégsem szabad. Ha valamikor hát most vissza kell fognom magamat. Mikor elválnak ajkaink hevesebben csókolom meg, vadabban. Nem szabad! Kureiji ezt nem szabad. Elengedem és csak nézek rá.
- Sajnálom Garrot ... Én sajnálom. - látom, hogy nem érti. Ő csókolt meg, akkor most miért visszakozok én? Nekem is tetszik. Akkor meg? Hülye Kureiji! - Ha ez így marad én egyre többet és többet akarok majd. - ezzel inkább távozok is.
Az utcán szinte sehol egy lélek. De nekem most találnom kell egy nőt, találnom kell! Az utcákat járom mígnem megtalálom. Apró cicává válok és elé futok. Keservesen nyávogok, mire megsajnál. Fel akar venni, de elfutok és ő jön utánnam. Egy sikátorba vezetem és mikor beér mögékerülök.
- Cica. Cica merre vagy? Gyere ide szépen cicuska. - mögötte vissza változok és hirtelen támadok. Sikíttani sincs ideje, mert már át is vágom a torkát. Élvezettel nyalom le a vért. A sem nem olyan nagy, lassan fog elvérezni. Elfektetem a földön és össze-vissza kezdem vagdosni testét, miközben végig a szemébe nézek. Csuklóján is felvágomaz erét és onna élvezettel veszek véréből. Mindig is ízlett és most sem hagyom ki a lehetőséget. Többször megszurkodom, ruhája véres és szakadt, már alig van testében élet. Eszembe jut Garrot és hogy törödik velem. Én ott hagytam őt. Egy gyors vágással véget vetek életének és ezzel már elis rohanok. A ruhám nem lett olyan, de a kezem és a szám véres. Ezt gyorsan lemosom és csak úgy megyek hozzá.
Az ágyban fekszik, de nem alszik. Gondolom nemhagyja nyugodni, hogy eltüntem.
- Garrot ... Én azt hiszem mégis megpróbálnék maradni. - fekszek mellé és csókolom meg, majd hozzá bújok. Azt hiszem itt biztonságban vagyok.
|
|
