Azt akarom, hogy eltûnjön végre és ne halljam többé a hangját, de folyton megjelenik, hogy újra és újra kínozhasson. Nem volt még elég? Még meddig teszi ezt velem?

Folyamatosan az Õ hangját hallom a fejemben, mint egy szellem, amit egy mesében láttam régen és a kastélyban lakott. Az Õ szelleme viszont a fejembe költözött és nem megy ki onnan.

Hirtelen valami más furakszik a gondolataim közé, egy eddig még nem ismert hangocska, majd egy újabb, amit még sok másik követ. Hallgatom, hogy rájöjjek mi lehet az, de még sosem hallottam ezeket. Mély levegõt veszek, próbálom magamba szívni a lágy dallamot, ami teljesen ellazítja a testem, annyira jó hallgatni, hogy nem is akarok másra figyelni. Még a hang is eltûnik a fejembõl és csak a lassú dallam marad.

Kinyitom a szemem, a könnyektõl kissé homályosan látok, de meg akarok bizonyosodni róla, hogy nincs itt senki aki bántana. Én csak nyugodtan akarok lenni egy kicsit.

Oldalra pillantok és egy sötétszürke szempárral találkozom. Elõször nem is tudom ki ez, de aztán eszembe jut, hogy kaptam egy újabb gonosz ápolót, akinek odaadnak.

El akarok húzódni, mert közel van, de a fal nem enged, õ pedig csak néz rám. Szerencsére most nem mosolyog, akkor talán nem akar megütni. Anya is itt van.

- Jobban vagy? – kérdezi halkan, elhúzza a fülemtõl a telefont, így eltávolodik a kellemes zene is. Ezt õ játszotta le nekem? Miért?

Bólintok a kérdésére, nem akarok megszólalni. Nem tudom most mit akar tõlem.

– Minden rendben, Adam, azok csak emlékek, nem tudnak bántani. Te nem csináltál semmi rosszat.

Én nem csináltam rosszat? Akkor miért bántottak? Miért akar valaki mindig bántani?

- Minden rendben lesz, de jobb lenne, ha Adam bemenne a házba – mondja anyának, mintha én itt sem lennék.

Pedig itt vagyok. Zavar, hogy parancsolgatni akar és még anyának is elmondja, aki nem is tiltakozik. Persze, hisz õt már nem érdeklem, ezért is adott oda neki.

Felpattanok és nem foglalkozva a közelsége iránti ellenérzéssel elsuhanok mellette és felszaladok a szobámba. Ez az enyém és itt akarok lenni!

Nem akarom, hogy õ parancsolgasson nekem és nem akarom, hogy a közelemben legyen, hozzám érjen, használjon! Bevágódom az ágyamba és a takarót magamhoz szorítva fekszem.

De mi lesz akkor, ha nem teljesítem a parancsait és megüt?

Félve gyûrögetem a paplant, az ajtót vizslatom, de nem jön utánam. Mikor megunom a fekvést lecsúszom az ágyról és a térdemet átölelve nézem a padló faerezetét, ahogy a világos felületen futnak.

Egy cseppet sem hasonlít a durva betonpadlóra, mégis hidegnek érzem. És magamat is hidegnek érzem pedig nem fázom. Olyan nehéz levegõt venni és megmozdulni is, ezért nem is teszem. Jobb így, csendben, egyedül, amikor nem bánt senki. Csak ez a hideg múlna el végre…

- Adam, kész a vacsora. – szól anya halk hangon, mire felpillantok.

Nem tudom mióta ülhetek itt, de már zsibbad a fenekem mikor felállok. - Megyek. 

Lemegyek utána, de az ajtóban megtorpanok, mert az a férfi is itt van. Õ is velünk fog enni?

Nem merek közelebb menni, valamiért úgy érzem, nem szabad.

- Adam, ülj le, mert ki fog hûlni az étel – mosolyog anya, és a kérésének eleget téve lassan a székre ereszkedem. Végig figyelem az idegent, hogyha közelebb jönne hozzám azonnal elfuthassak.

Nem tudom mi a vacsora, nem kérdeztem, csak eszek belõle pár falatot, de nem bírok többet. Ezt is csak azért eszem, mert azt tanultam, hogy nem illik érintetlenül hagyni a számunkra készített ételt.

- Felmehetek? – kérdezem halkan. – Szeretnék megfürödni. – remélem megengedik, nem akarok már itt maradni.

- Veled megyek – mondja az idegen és még fel is áll. – Tudom, hogy lennie kell valakinek a fürdõajtón kívül, de ne félj, nem megyek be. Mindazonáltal, jobb, ha minél elõbb hozzám szoksz, nem igaz?

Idegesen hátrálok pár lépést, azt várom, hogy anya majd nemet mond és nem hagyja neki. Egyedül lesz velem fent a fürdõben. Látni fog ruhák nélkül… mi lesz ha nem tetszik neki amit lát? És… mi lesz ha tetszik?

- Mr. Montgomerynek igaza van, Adam. Holnaptól õ fog vigyázni rád, amíg apáddal haza nem érünk.

Miért is gondoltam, hogy õ majd megvéd tõle. Butaság volt, hisz õ hívta ide, de ha ezt akarja akkor legyen.

Visszafojtva a sikítást felszaladok a szobámba, a karjaimat magam köré fonva megállok az ablak elõtt és kifelé meredek egy percig. Bárcsak eltûnhetnék, mintha soha nem is léteztem volna! Hogy ne maradjon más csak a csend, a nyugalom, és a béke! Semmi más!

Amint felér az ápoló is a fürdõszobába megyed, õ pedig háttal megáll az ajtóban. Remegve ledobálom a ruháim a földre. Nem attól félek, hogy rám néz, hanem hogy közelebb jön és meg akar majd érinteni vagy valami mást is akar majd.

Az idegen azonban nem jön be, még csak felém sem fordul egyszer sem, hiába várom a támadást, nem jön. Nem értem miért áll csak ott úgy, mint aki elaludt és meg sem moccan, de legalább nem jött be. A másik ápoló sem jött be, hanem hozott egy széket és felém fordulva figyelt és mindig elmondta, hogy ne próbálkozzam semmivel, különben ellátja a bajom. Annyira gonoszak!

Mintha nekem minden pillanatban azon járna az eszem, hogy hogyan ölhetem meg magam! Pedig nem! Én csak… normális akarok lenni. Mint mindenki más, akiknek átlagos, békés életük van és nem olyanok mint én. Akik nem betegek és tudnak rendesen gondolkodni, akiket nem bántanak folyton. De sosem sikerül… mindig ugyanaz napról, napra.

-  Aludj jól, Adam! – mondja, amint nagy ívben kikerülöm és az ágyamhoz sétálok – Ó, és ha bármi baj lenne, tudod, hol találsz. Nyugodtan kelts fel az éjszaka közepén is akár, ha esetleg rosszat álmodnál. Anyukád mindjárt bejön elköszönni, csak még van egy kis dolga.

Nem értem õt. Most meg el akar menni. Bekapcsolom a zenelejátszót és az éjjeli lámpámat.

- Miért? – kérdezem, mert nem tudok rájönni. Nem ezt kéne csinálnia ugye? Vagy tényleg megvárja míg csak ketten leszünk és majd holnap?

- Mit miért?

- Miért vagy itt pontosan? Mit akarsz tõlem? – nem hozott kötelet… pedig nem fogom hagyni neki!

Felsóhajt, biztos álmos.

 - Akármilyen választ is adnék, úgysem hinnél nekem, nem igaz? – tessék? De hisz azért kérdeztem, mert tudni akarom. Ha legalább elmondaná, hogy mi fog történni holnap, akkor nem félnék annyira most sem. Ha holnap elveszi a kirakót és a repülõt is, akkor inkább még ma éjjel befejezem. A zsebébe nyúl, árgus szemekkel figyelem, de nem az az ezüstszínû tasak kerül elõ, ami az Õ zsebébõl mindig. Egy CD-t nyújt felém.

– Relaxációs zenék vannak rajta – nem nyúlok érte, ezért az asztalra teszi – Neked adom, hallgasd meg, hátha segít. Jó éjszakát!

Megint mosolyog, de anélkül kimegy, hogy megpofozna. Homlokráncolva figyelem, ahogy a szobájába megy, kilesek utána, de ott marad. Az ajtót sem csukja be teljesen, egy vékony fénycsík világít ki a folyosóra a nyíláson.

Lefekszem az ágyra, a takarót nyakig magamra húzom, hogy minél melegebb legyen, majd a plafonra szegezem a tekintetem és elkezdem számolni a kicsi karikákat újra és újra…

- Neeem! – sikítom, azonban a kép már megváltozott.

Zihálva nézek körül a szobámban. Nem a betonpincében hanem a saját szobámban, ahol nem vagyok bezárva és ahol nincs itt Õ.

Kimászok az ágyból, de nem tudok rögtön felállni, mert a lábaim remegnek, ahogy a kezem és mindenem is. Olyan valóságos volt, mintha most éreztem volna a fájdalmat, pedig nem. Már megszoktam az álmokat és mégis mindig ennyire rossz.

- Adam.

Nem nézek föl, mert a lámpa fénye kissé elvakít és nem is akarok… nem tudok gondolkodni…

- Nyugodj meg, vegyél mély levegõt, ezek csak rémálmok. – hallom az ápoló nyugodt hangját, ezek szerint õ van itt és nem anya.

Megtörlöm a szemeim, hogy lássak is valamit a könnyektõl, látom, hogy a küszöbön áll, õ gyújtotta meg a lámpát is. Nem jön beljebb és csak ezért nem esem pánikba rögtön.

- Figyelj a zenére, semmi másra ne gondolj csak hallgasd a zenét. – mondja és meg is próbálom, de nem megy. A gondolataim ezer irányba fordulnak, újraélnek minden részletet az álomból: a büdös sörszagú köpenyt, az undorító kezeit a testemen, az égetõ fájdalmat ott lent.

Felhúzom a lábaim és átölelem õket, a sírást hiába akarom nem bírom visszafojtani pedig már nem vagyok gyerek, de muszáj. Saját magamat ringatom, majd egyre inkább a zenére figyelek és lassan elapadnak a könnyek, de nagyon szomjas is vagyok, mint mindig.

Felállok, de a lábaim még mindig remegnek, mintha nem tudnák, hogy már megnyugodtam és még mindig félnének.

- Mit szeretnél? Te csak ülj nyugodtan és mond meg miben segíthetek. – próbál újra segítséget nyújtani, de nem értem miért.

Nem is haragszik, hogy felkeltettem?

- Én… - a másik ápoló mindig bejött és a fejemre rántotta a takarót, vagy hozott egy nyugtatót és attól elaludtam és hagytam õt is. - … szomjas vagyok.

- Mit szoktál inni ilyenkor?

Egyáltalán nem tûnik dühösnek, nem is mosolyog… ha halkan beszél akkor nem lehet dühös ugye? Vagy lehet, hogy anya is itt van és azért? Õ is fel szokott kelni, de nem jön a közelembe. Így jobb.

- Vizet… sokat. – bököm ki mikor összeszedem magam. Tényleg hozni fog?

- Rendben, máris visszajövök. – eltûnik az ajtóból, a folyosón is felkapcsolja a lámpákat én pedig csak csendben ülök és várom.

Ilyenkor mindig én szoktam lemenni inni, aztán pedig leülök a nappaliba és gyakran ott alszom el. A fotel kényelmes, de apa fel szokott hozni pedig nem kérem. Hallgatom a zenét, ami most szól, ez Bach, La vie passante. Nem tudom mit jelent a címe, nem értem az idegen nyelveket, de ez állt a borítón és megjegyeztem. Minden zenének tudom a címét amit hallgatok, de annak még nem tudom, amit az ápoló adott nekem. Nem is értem miért ad nekem zenét. Neki inkább el kellene vennie tõlem és nem adni még, ugye?

Hallom a lépteit, ahogy nyikordul a parketta, majd lassan közelebb sétál hozzám. Annyira a falhoz lapulok, amennyire lehetséges.

Leteszi a tele poharat és a kancsót az éjjeliszekrényemre, a pohárba pedig belehelyez egy kék szívószálat. Ezt honnan szerezte? Én nem szoktam ilyennel inni.

- Tessék. A poharat jobb ha nem emeled fel, nehogy magadra öntsd a vizet. – távolabb lép, mire odamászok és megfogom a poharat. Mintha nem is én irányítanám a kezemet úgy remeg és valóban ki is folyt a víz.

Gyorsan visszateszem, és várom hogy kiabálni fog, de nem teszi. Rápillantok és elmosolyodik, majd közelebb lép.

- Ne! Nem bánthatsz, anya itthon van! – kiabálok kétségbeesetten nézve merre futhatok el tõle.

- Nem foglak bántani, csak feltörlöm a vizet ami kiment. Nyugodj meg. – megint mosolyog, ezért nem is nyugszom meg. Elõhúz egy darabot a törlõkendõkbõl és felitatja vele a kis tócsát.

- Kész is. Próbáld meg inkább a szívószállal, úgy nem fog kimenni.

Megint odébb megy és csak figyel, ahogy én is õt. A pohárhoz nyúlok és közelebb tolom magamhoz, majd picit lehajolok és iszom egy kicsit.

Elõször csak egy kicsit, hogy megtudjam tényleg vizet hozott-e és nem valami olyasmit amitõl majd elalszom, de az íze nem keserû. Semmit nem érzek rajta. Vízízû.

Szomjasan nyelem a kortyokat, míg ki nem ürül a pohár, majd amikor már nincs ránézek, de mielõtt szólhatnék, hogy kérek még, már jön is közelebb. Gyorsan elhúzódom, hogy ne érjen el a kezével, de nyúl felém. Újra teletölti a poharat és én azt is megiszom.

- Szükséged van még valamire?

- Nem adsz nekem altatót? – kérdezem tõle. Õ idegen, nem tudom mit akar, de hátha megmondja. Az injekciós tût nem szeretem. Ha adni akar, inkább lenyelem a tablettát.

Ráncba szalad a homloka. – Az orvos nem írt neked fel altatót, akkor pedig nem fogok adni.

- És nyugtatót? – faggatom tovább.

- Azt sem. Ezért hoztam neked a CD-t. – mutat az asztalon lévõ lemezre. – Bele akarsz hallgatni?

Akkor messzebb kerül tõlem, ezért bólintok. Megfogja a CD-t és a lemezjátszóhoz megy. Kikapcsolja ami most ment és figyelem ahogy kicseréli õket.

Az ágyam sarkába kucorodom, a falnak dõlve kényelmesebb és így vagyok a legtávolabb ettõl az idegentõl. Nem szeretek sokat beszélni, de még mindig jobb az ápoló, mintha Õ újra visszatérne a fejembe.

Elindul a zene(link), ahogy meghallom a hangokat, mintha egy másik világba kerülnék és meg sem bírok szólalni. Még pislogni sem akarok, csak hallgatni a végtelenül békés hangokat, a kicsi csilingelõ dallamokat, a zongora lágy ütemeit… kiürül tõle a fejem és semmire sem tudok többé gondolni. Nem tudom mi ez… mintha valóban nyugtatót kaptam volna, de most nem leszek álmos. Ezek szerint nem tett bele semmit a vízbe.

Amíg hallgatom, észre sem veszem, hogy az ápoló helyet foglal, csak akkor figyelek fel rá, mikor vége lesz a számnak és egy újabb kezdõdik. Azt hittem, hogy közben már elment, de õ itt maradt.

Halványan mosolyog, nem tudom miért. Ilyet még nem sokszor láttam, a gonosz ápoló mindig jobban mosolygott és a mostani is, de most csak egy kicsit. Mit jelenthet ez?

Talán majd megkérdezem az pszichiátert. Ezt a férfit nem merem, mert ha megharagszik, esetleg elviszi a CD-t.

- Köszönöm. – mondom inkább, mielõtt emiatt is megharagudhatna rám. A tanár azt mondta, ha kapunk valamit, azt mindig illik megköszönni, akár tetszik akár nem. Nekem tetszik ez a CD és meg akarom tartani.

- Szívesen Adam. – mosolyog. – Ha tetszenek, majd válogathatunk még többet is, ha lesz hozzá kedved.

Én válogassak? Az nem jó… de ha meg lehet hallgatni úgy már igen.

- Aludni szeretnék. – közlöm, nem merem kiküldeni, mert félek tõle, de így talán kimegy. Az a kellemes zene szinte el is feledtette velem, hogy õ is egy ápoló és miért van itt.

- Rendben. Az ajtómat nyitva hagyom, ha bármire szükséged van nyugodtan gyere be és kelts fel. – közelebb jön, de feszülten figyelem mit akar. Elviszi a kancsót és a poharat, majd már üres kézzel megy be a saját szobájába, de az ajtó tényleg nyitva marad. Teljesen. Ha fordítva aludnék, pont belátnék az ajtaján is, de nem akarok.

Még mielõtt elkényelmesednék felkelek és a lejátszóhoz lépve visszakapcsolom arra a nagyon szép dallamra és ismétlõre teszem. Most csak ezt akarom hallgatni…

Szokás szerint nem tudom hány óra van mikor fölébredek, de nem is nézem meg. Az éjjeli lámpám már el van oltva, az ablakon besüt a napfény, de a zene még mindig megy. Felülök és óvatosan nyújtózkodom, majd kikapcsolom a zenelejátszót. A szekrénybõl elõveszek egy újabb fekete melegítõnadrágot és egy rövid ujjú pólót. Meleg van.

Éppen a fürdõbe megyek befelé mikor megjelenik az ápoló.

- Jó reggelt. Egész sokáig aludtál. Sikerült kipihenned magad?

Miért érdekli ez õt? Nem mindegy neki?

Bólintok, majd a fürdõbe megyek, õ pedig odaáll az ajtókerethez. Végig figyelem még teleengedem a kádat és levetkõzöm, de nem fordul felém. Bemászom az akácillatú vízbe és szép lassan megfürdöm. Feszült vagyok tõle, de sosem fordul meg. Mikor kiszállok, megtörölközöm, majd szokás szerint meztelenül kezdem elõkészíteni a hajszárítót, mert kényelmetlen lenne ha összevizezném a ruháim. Elõveszem a fogkefémet is, de a poharam egy nagyot koccan a mosdó szélén, mire hirtelen rám pillant.

Lélegzetet is elfelejtek venni addig a pár másodpercig, úgy tûnik mintha órákig figyelne, de szinte rögtön visszafordul miután látta, hogy nem tört el a pohár.

Halkan kifújom a bent tartott levegõt, kicsit mintha megkönnyebbülnék, hogy nem tetszem neki és nem próbál megérinteni. Attól még ugyanúgy bánthat ha anya elmegy. Addig nem tudhatom meg mit akar, míg anya itt van, mert nem mutatja meg. Ha majd utána akar erõszakoskodni mit tegyek? Akkor törjem el a poharat?

Megszárítom a hajam, megpróbálom élvezni a pillanatot a jelenléte ellenére is, majd amint kész vagyok belebújok a ruháimba is.

Kicsusszanok mellette mielõtt még észrevenne és sietõsen megyek lefelé, hogy megkeressem anyát. A konyhában van, éppen az ennivalót teszi a pultra.

- Jó reggelt Adam! – mosolyog. Ma nagyon szépen van felöltözve.

- Neked is anya. – mondom halkan a hátam mögé pillantok, de õ nem jött le.

- Gyere, egyél mielõtt kihûl, addig én még elkészítem a fahéjas kakaódat. – leülök a reggelizõ pulthoz, a tányéromon felismerem a rácsos mintájú édességet. Goffri.

Kettõt kaptam, de csak az egyiket eszem meg, többet nem bírok és utána elém kerül a kakaó is a két szem tablettával amit minden reggel szedek. Egy hosszú fehér, és egy kerek narancssárga.

Lenyelem õket, mint mindig. Tudom, hogy kellenek, mert e-nélkül rosszabb lesz a betegségem. A naptárra pillantok, amin a napok meg vannak jelölve. A karika az orvos, a vonal a tanár. Ma hétfõ van, így ma jön majd a tanár.

- Adam… azt hiszem most muszáj elköszönnöm, mert mennem kell a reptérre. – mondja a kezeit dörzsölgetve.

Elkerekednek a szemeim, hiszen még csak reggel van, azt hittem legalább délutánig itt marad. Apa is csak akkor ment.

- Ne menj! – mondom rögtön. Valami arra ösztönöz, hogy ragadjam meg és ne engedjem, de nem teszem, mert rosszul leszek, ha hozzá érek.

- Muszáj fiam, nagyon sokáig itthon voltunk és a munkával is foglalkoznunk kell, de fel foglak hívni telefonon és beszélgetünk.

Ugyanazt mondja mint apa… biztos együtt gondolták ki hogy itt hagynak.

Lehajtom a fejem, nem akarok ránézni, annyira szégyellem magam. Bárcsak elbújhatnék!

Ha akkor sem kellettem nekik, amikor még jól voltam, akkor miért kellenek most, hogy ilyen vagyok? Vigyázni kell rám, mint egy kisgyerekre, pedig már nem vagyok az, nem hagyhatnak egyedül, mert néha nem tudom mit miért teszek… csak a baj van velem. Nem is csoda, hogy odaadtak egy idegennek, hogy kínozzon halálra.

- Adam, nézz rám kérlek. – suttogja, de nem teszem. Nem merek, nem akarom, hogy lásson. – Legalább kikísérsz a kapuig? – kérdezi ismét suttogva.

Megrázom a fejem. Nem akarom látni ahogy elmegy, és azt sem akarom, hogy õ lásson engem. Addig nem nézek fel, míg el nem hagyja a szobát, csak azután nézem az ajtót és hallgatom a beszélgetés foszlányait, de szavakat nem tudok kivenni. Nem is baj.

Várom, hogy a bejárati ajtó is csukódjon, majd amint ez megtörténik, felpattanok a bárszékrõl és a nappali felé futnék, de a konyhaajtóban majdnem elesem mikor nekiszaladok valakinek. Elkap, mielõtt a földre esnék, de szinte pánikszerûn tör rám a fojtogató érzés hogy elkapott és be akar zárni.

- Eressz el!

- Elengedlek, de vigyáz, mert beütöd a karod a szekrénybe. – szólal meg és azután elenged, de már ott se vagyok. A nappaliban összekuporodom az egyik fotelben, a fejemet a térdemre hajtom, hogy ne kelljen látnom az arcán a gonosz mosolyt, hogy végre megkapta amire várt. Megkapott engem és azt tehet velem, amit csak akar…

- Hidd el, gyorsan el fog telni az az egy hónap. Észre sem veszed, és megint itt lesznek – mondom mosolyogva. Egy hónap az semmi.

- Mit akarsz nekem segíteni? – kérdez vissza. Letegez, de nem teszem szóvá. Legalább nem magáz, ami jó jel, ezek szerint mégis hajlandó szóba elegyedni velem. De a szemében látom a kétkedést és a félelmet.

- Mindenben, amiben szükséged van rá. Csak szólnod kell, vagy egyszerûen mutasd meg, mit szeretnél. – Én is törökülésbe helyezkedem, de úgy tûnik, ez nem tetszik neki, mert pózt vált, és a nadrágját kezdi kaparászni.

Szeretnék neki segíteni, mindennél jobban szeretnék, de nem tudom, hagyja-e. Pedig muszáj lenne, mert különben egész életére ilyen maradhat. Ám ez nem az én dolgom, én azért vagyok itt, hogy felügyeljek rá.

- Anya hol van? – kérdi idegesen körülnézve.

- A konyhában volt mikor feljöttem. Készíti a vacsorát – válaszolom nyugodtan. Megértem, hogy fél, hiszen idegen vagyok, nem tudja, mit várhat tõlem.

- Hoztál magaddal kötelet? – kérdi hirtelen, amitõl még én is ledöbbenek.

Homlokráncolva nézek rá, pontosan tudom, mire gondolhat. Nem mosolygok, ez nem éppen egy barátságos, vagy vicces kérdés. Úgy tûnik, Adam is megnyugszik valamelyest, vagy nem is tudom, de hátrébb mászik, egészen az ágyhoz és ott felhúzza a térdeit. Onnan néz rám még mindig.

- Nem hoztam kötelet, nincs rá szükség és kérlek, ne félj tõlem, nem foglak bántani. – A hangom halk és nyugodt, de tudom, hogy nem bízik bennem.

- Menj el. Nem akarok többet beszélhetni – mondja, de a hangja nem követelõzõ.

Eleget teszek a kérésének, és távozom. Nincs értelme felzaklatni, mert akkor mindketten pórul járnánk. A végén pedig Claire engem tenne felelõssé. Nem kockáztathatom, hogy elveszítem a jó hírem, amiért annyit dolgoztam. De azért szemmel tartom a fiút, miközben kipakolok még pár dolgot a táskámból elrendezem õket. Hirtelen hatalmas csörrenést hallok Adam szobájából, mire azonnal odarohanok. Adam anyjával egyszerre érünk oda, és a szobába benézve Adamet látjuk, amint egy nagy doboz mellett áll. Úgy tûnik, megütötte magát, de nem mutatja. Biztosan megpróbálta levenni a dobozt, de az túl nehéz volt neki.

- Adam jól vagy? Mit csinálsz? – kérdezi aggodalmasan Claire.

A fiú nem válaszol, csak a dobozra néz, majd megpróbálja felemelni, de az túl nehéz neki.

- Megengeded, hogy segítsek? – kérdem szelíden, mire Adam felkapja a fejét.

- Nem veheted el tõlem! – kiabál rám, majd újra megpróbálja felemelni a dobozt, ám az kicsúszik a kezébõl.

- Nem veszem el az a doboz a tiéd. Megmondod hová tegyem neked és ott hagyom. Jó lesz úgy? – kérdem nyugodt hangon.

Összezavarodva néz rám, mintha azt várta volna, hogy dühös legyek. De nem vagyok, elvégre ez nem egy megoldhatatlan helyzet, és õ nem csinált semmi rosszat.

- Hadd segítsen Adam, én nem bírnám el, az a gépek nagyon nehezek, apád pedig nincs itt. Mr. Montgomery csak segít neked, semmit nem veszi el ami a tiéd.

Gyanakodva néz felénk, mintha nem lenne biztos benne, hogy nem akarom bántani, és csak a dobozt veszem fel.

- Jó. Megfoghatod. – Hátrébb lép, én pedig bemegyek a szobába. A doboz egy repülõmodellt rejt, ezt az ábrán is látni lehet. Ráadásul nem is egy aprócskát. Azon kívül elég nehéz, de nekem meg sem kottyan. Adam eközben a szõnyeget kezdi fixírozni a tekintetével. Rettentõen fél tõlem, szinte ide hallom a szapora szívverését.

- Hová tegyem neked?

Visszapillant rám, majd tétován kikerül és elindul kifelé a szobából. Én csak követem.

 – A verandára… ami a hátsó kertre néz.

Megteszem, amit kér, ez a legkevesebb, amit tehetek érte. A veranda tényleg szép, van ott egy puha párna is, Adam pedig leül oda. Finom szellõ lengedez, ami meglebegteti a haját. Tényleg csinos arcocskája van, de a gondolatot azonnal ki is verem a fejembõl. Még mit nem! Õ a betegem, nem bonyolódhatok vele kapcsolatba, fõleg nem ”olyanba”! Az szabályellenes és azonnal bevonnák az engedélyem. Sõt, még le is csuknának annak ellenére, hogy Adam már nem kiskorú, viszont a betegem.

A kertre nézek. Szép zöld füve van, sok fával, virággal és bokorral. Látszik, hogy szépen rendben van tartva.

Leteszem Adam elé a dobozt, aki egy pillanatra megfeszül, mire én hátralépek. Túl közel voltam hozzá, és megértem, ha feszeng. Majd ezen is segítünk, elvégre holnaptól csak ketten leszünk a házban.

- Kérek egy kést! – néz rám komolyan. Ugye ez vicc? – Kérek egy kést!

De visszamegyek a házba és kérek egy papírvágó kést, amit a verandára érve Adamnek nyújtok. Ám nem veszi át. Nem tudom, hogy azért-e, mert tart tõlem, vagy mert tudja, hogy semmiféle éles eszköz nem lehet nála. Azt hiszem, lényegében mindkettõ. Nem ostoba a fiú, és amúgy sem adtam volna oda neki igazából a kést.

- Majd inkább én. – Elhúzom a dobozt, majd felvágom a ragasztószalagokat.

Magára hagyom, amikor elkezdi kiszedegetni a darabokat. Jobb, ha nem vagyok most jelen, nem akarom megzavarni. Bár rettentõen bele is merül a munkába. Inkább a konyhába megyek, ahol Claire a vacsorát készíti.

-       Megnyugodott? – kérdi Claire.

-       Némelyest, bár több munkám lesz vele, mint gondoltam – sóhajtom. – Okos gyerek, de rettentõen visszahúzódó. Mondjuk, azok alapján, amiken átment… - Direkt nem fejezem be a mondatot. Claire csak bólint. – Felmegyek a szobámba, még el kell intéznem pár dolgot, rendesen ki kell csomagolnom, amire nem volt még lehetõségem. Ha bármi van, hívjon!

-       Rendben – biccent az asszony, én pedig felmegyek.

A szobámban azon gondolkodom, vajon hogyan is segíthetnék Adamnek. Azt tudom, hogy a madarakat nem szereti, de vajon a többi állathoz hogy viszonyul? Mattnek, a bátyámnak van egy hatalmas bernáthegyije, és a kutyák mindig jó hatással vannak az emberekre. Elõveszek pár CD-t, amik kizárólag nyugtató zenét tartalmaznak, meg persze van egy rakás klasszikus is. Talán a nyugtató zene lenne a legcélravezetõbb. Néhányat át is teszek a laptop segítségével a telefonomra, hogy szükség esetén nálam legyenek. Közben felhívom a bátyámat is, érdeklõdik a hogylétem felõl, és elmondja, milyen piszok mázlista vagyok, amiért nem kell egy kórházban güriznem a szüleink figyelõ szemei elõtt. Éppen leteszem a telefont, amikor Claire jelenik meg az ajtómban Adammel együtt. Úgy tûnik, a fiú nem mert egyedül feljönni az ”oroszlán barlangjába.” Nos, talán majd idõvel.

- Behozná, kérem a dobozt a verandáról? – kérdi halványan mosolyogva az asszony.

- Persze, azonnal megyek – válaszolom mosolyogva, majd Adamre nézek, aki hátrál egy lépést.

- Gyere te is Adam, már kész a vacsora.

Adam elõre siet, de mikor leérek, azt látom, hogy dermedten áll. És azt is meglátom, hogy miért is.

A veranda korlátján egy apró madár billeg, pici csõrével csiripelõ hangot kiadva néz a fiúra, majd felemeli az egyik szárnyát és a csõével a rövid tollaiba túr.

Adam a falnak támaszkodik, arcán csorognak a könnyek, és összeszorítja a szemét, mintha valami rémálmot látna. Valószínûleg így is van.

 - Menj el. Menj el! Menj el innen, hagyj már békén! Nem! Nem vagyok a tiéd! – sikítja kétségbeesetten.

-       Adam… - Claire már lépne oda, de megfogom a karját, és a fejem rázom. – De hát…

-       Várjon, kérem! – intem halkan türelemre, majd Adamhez lépek.

Óvatosan odalépek a fiúhoz, aki már a földön ül görnyedten, zavartan, sírva. Elhessentem a kis csipogó bestiát, de Adam ettõl nem nyugszik meg. Elõveszem a telefonom és óvatosan Adam füléhez teszem, miután bekapcsolok egy megnyugtató zenét. Amolyan relaxációs zene, ami remélhetõleg megnyugtatja. Nem vagyok túl közel hozzá, próbálok olyan messzire távolodni, amennyire lehetséges, de persze a telefont még azért fognom kell. Adam remegése lassan csitulni kezd, a sírása is kezd alább hagyni, de a szemét nem nyitja még ki. Hallom, hogy kezd normálisabban lélegezni, és végül tétován kinyitja a szemét is. A földet nézi, majd a tekintete lassan, nagyon lassan kezd feljebb vándorolni, végül pedig belenéz a szemembe. Ijedten húzódna hátrább, de nem tud, a fal nem engedi, én pedig elveszem a telefont a fülétõl.

-       Jobban vagy? – kérdem halkan, miközben hátrébb húzódom, hogy ne legyek kényelmetlenül közel hozzá. Aprót bólint, én pedig kikapcsolom a zenét. – Minden rendben, Adam, azok csak emlékek, nem tudnak bántani. Te nem csináltál semmi rosszat.

Nem válaszol, vagy azért, mert nem tudja, hogyan reagáljon, vagy, mert fél tõlem. Valószínûleg mindkettõ. Az anyja is ott van, de nem jön ki, valószínûleg pontosan tudja, hogy úgysem tehetne semmit, de látom az arcán az aggodalmat, a fájdalmat. Végül felállok, és Mrs. Lewisra nézek.

-       Minden rendben lesz, de jobb lenne, ha Adam bemenne a házba – mondom, mire a szóban forgó felpattan, majd óvatosan eloldalazik mellettem. Mire kettõt tudnék pislogni, már el is tûnik, mint a kámfor.

-       Gyûlöli a madarakat – suttogja halkan Claire. – Én… nem tudom, mit tegyek.

-       Szerezzenek be egy macskát – ajánlom. – Egy jó egerészõt és madarászót. A bátyám egyik ismerõse is ezt tette, azóta madármentes az udvara. – Halványan elmosolyodom, majd a fejem rázom. – De a tréfát félretéve, a relaxációs zene segíthet ilyen helyzetben. Van néhány CD-m, és egy régi mp3 lejátszóm is, amiket odaadhatok Adamnek. Hátha jót tesznek neki. A zene sokszor csodákra képes.

-       Mr. Montgomery, már mindent kipróbáltunk – sóhajt az asszony, és a szája elé teszi a kezét. Megfogom a vállát, és gyengéden megszorítom. – Pszichológust, orvosokat, terápiákat, de eddig semmi sem használt. Én… fogalmam sincs, mit kéne még tennünk.

-       Maguk mindent megtettek, amit szülõként csak megtehettek – mondom nyugodtan. – Itt vannak Adammel, támogatják, védelmezik, és ami a legfõbb, szeretik, de ezen neki saját magának kell túljutnia. Senki sem segíthet neki, ha õ ezt nem akarja.

-       Maga szerint errõl van szó? – kérdi riadtan Claire. – Adam nem akar segítséget?

-       Én úgy vélem, inkább csak nagyon nehezen tudja elengedni a múltat – válaszolom, miközben leülünk a nappaliban. – Retteg a múlttól, de azt hiszem, a jövõtõl legalább annyira. A múltban történtek annyira az élete részévé váltak, hogy szinte képtelenségnek tûnik számára, hogy túljusson rajtuk. Fél továbblépni, én pedig azért vagyok itt, hogy ebben segítsek neki, hogy le tudja küzdeni a gátlásait. Nem ígérem meg, hogy a fia olyan lesz, mint volt, de ha egy apró javulást elérek nála, már megérte.

-       Remélem, igaza lesz – suttogja maga elé meredve az asszony. – Gondolni sem merek rá, hogy fog reagálni, ha holnap reggel elutazom. Még sosem hagytuk teljesen magára egy idegennel. Már megbocsásson, de így van. Ön elvégre idegen, és Adam retteg az idegenektõl. Retteg bárkitõl, sokszor az apjától is, vagy tõlem is, pedig mi soha nem bántottuk.

Nem tudok erre mit mondani, csak bólintok. Szeretnék segíteni ennek a családnak, de Adam eddig a legnehezebb esetem, akivel csak dolgom volt. Még ki kell puhatolnom, mit lehet nála, és mit nem.

~*~

Tudom, hogy Adam után kéne mennem, de nem teszem, hagyok neki egy kis idõt, hogy megnyugodjon. Nem lenne sok értelme most rátörnöm, amikor ilyen állapotban van, de azért szemmel tartom úgy, hogy õ ne lásson. A szobájában ül, a padlón, egészen az ágynál és csak mered maga elé. Azt hiszem, ez a mostani eset nagyon felkavarhatta. Összezavarhattam azzal, amit tettem, vagy amit mondtam. Végül úgy döntök, teljesen magára hagyom, mikor Claire szól, hogy ideje lenne enni. Még Adam elõtt érek le az étkezõbe. Jobb, ha megszokja, hogy vele étkezem, bár látom, hogy amikor megpillant, feszült. Talán még jobban, mint amikor elõször találkoztunk.

-      - Adam, ülj le, mert ki fog hûlni az étel – mondja halvány mosollyal az anyja, de még én is látom, hogy nagyon próbálkozik nem elsírni magát. Erõs asszony, nem mondom, más az õ helyében már feladta volna.

Adam nem válaszol, csak óvatosan a helyére ül, az anyjával szemben, én pedig az anyja mellett foglalok helyet. Tudom, hogy a fiú feszeng, és alig eszik, bár az aktájából kiderült már, hogy nem fogyaszt sokat.

-       - Felmehetek? – kérdi, mikor alig pár falatot tüntetett el. – Szeretnék megfürödni.

-      - Veled megyek – állok fel, mire õ idegesen hátrálni kezd. – Tudom, hogy lennie kell valakinek a fürdõajtón kívül, de ne félj, nem megyek be. Mindazonáltal, jobb, ha minél elõbb hozzám szoksz, nem igaz?

-       Mr. Montgomerynek igaza van, Adam – mondja Claire. – Holnaptól õ fog vigyázni rád, amíg apáddal haza nem érünk.

Adam beharapja az alsó ajkát, de aztán csak bólint és elindul felfelé. Követem, és megvárom, míg megfürdik, de egy szó sem hangzik el köztünk. Nem akarom erõltetni, és saját magamnak beszélni ostobaság lenne. A végén azt hinné, bolond vagyok. Hallgatom, ahogy fürdik, és a hangokból ítélve nem akarja ma este vízbe fojtani magát. Ez megnyugtat, ahogy az is, épségben lép be a szobájába, de amikor megpillant, egy pillanatra tétovázik, aztán lassan kikerül, lehetõleg úgy, hogy kartávolságon kívül legyen tõlem. Igazán megkapó jelenség, és ha nem lenne ilyen állapotban, talán meg is környékezném.

-     -  Aludj jól, Adam! – mondom halkan, miközben az ajtó felé veszem az irányt. – Ó, és ha bármi baj lenne, tudod, hol találsz. Nyugodtan kelts fel az éjszaka közepén is akár, ha esetleg rosszat álmodnál. Anyukád mindjárt bejön elköszönni, csak még van egy kis dolga.

-       - Miért? – kérdi halkan, mire felé fordulok. A szobában lágy zene szól, zongoraszóló, Mozart.

-       - Mit miért? – kérdezek vissza.

-       - Miért vagy itt pontosan? Mit akarsz tõlem?

Felsóhajtok. Tudom, milyen választ vár, de nem azt kapja tõlem. Igazából, ha megmondanám sem hinne nekem.

-       - Akármilyen választ is adnék, úgysem hinnél nekem, nem igaz? – mondom némi gondolkodás után, majd a zsebembe nyúlok, mire õ ijedten húzódik hátra. De csak egy CD-t emelek ki belõle, és tartom fel. – Relaxációs zenék vannak rajta – magyarázom szelíden, és az asztalhoz lépve leteszem a CD-t. – Neked adom, hallgasd meg, hátha segít. Jó éjszakát! – mosolygok rá halványan, majd elhagyom a szobát.

Jelenleg ennél többet nem tehetek érte, minthogy próbálom megnyugtatni. Nem említettem meg neki a délutánt, hiszen nem lenne értelme. Nem akarom még nehezebb helyzetbe hozni, bár fogalmam sincs, vajon hallotta-e, amit az anyjával beszélgettem. Nem tudom, de nem fogom megkérdezni. 

Nem megy egykönnyen míg megnyugszom, de most legalább nem figyelnek, bár még így is borzasztóan szégyellem magam. Még akkor is csak sírtam és könyörögtem mikor a hosszú hajtincseim már a földön voltak és Õ nevetve söpörte egy koszos lapátra és lehúzta a vécén.

Mikor elmerek fordulni az ablaktól, körbenézek a szobában, hogy nincs-e itt valaki, de mindenki elment. Odakuporodom az egyik sarokban lévõ fotelbe és a homlokomat a térdemre döntve hallgatom a lágy, megnyugtató zongoraszót.

- Adam. – hallom meg hirtelen apa hangját, de nem nézek fel. Miért kellene? – Haragszol rám?

- Nem. - válaszolom nyugodt hangon. Nincs értelme haragudni. Ha nem kellek nekik, mert nem vagyok… normális, akkor menjenek csak el és ne törõdjenek velem. Úgy sem élek már sokáig.

- Akkor rám néznél kérlek?

Felemelem a fejem, õ a fotel elõtt guggol, egyik kezét a karfán nyugtatja. Közel van, de õ nem fog bántani, ezért hagyom neki.

- Elbúcsúzni jöttem, nemsokára indulnom kell a reptérre. – nem mondok semmit, csak nézek rá. Itt hagy egy idegennel, aki bántani fog és senki sem fogja megakadályozni.

Vajon milyen lesz? Most is be leszek zárva a pincébe? És elveszi a kirakót is? Õ is megüt, vagy csak használ? Nem akarom…

Apa sóhajtva dörgöli meg a homlokát, majd ismét rám pillant. – Megölelhetlek?

Megint? Tegnap este is hagytam, az nem volt elég? De az orvos azt mondta, hogy a szülõknek szabad és legalább hozzászokom az érintéshez.

Én akkor sem szeretném, ha idegenek hozzám érnének.

Lassan felállok a fotelból, majd megállva apa elõtt várom, hogy megtegye. Körém zárja a karjait, nem szorosan, és megsimogatja a hátamat, ami megint kényelmetlen érzés, de nemsokára elenged.

- Majd felhívlak telefonon és beszélgethetünk, ha szeretnél. – mondja, de mikor nem válaszolok, kimegy.

Jobb is. Nem szeretem, ha sokáig vannak a szobámban. Ez az enyém.

Visszaülök a félig kész puzzle elé és azon dolgozom, hogy befejezzem a lovak körvonalait, mikor léptek zaja szakít ki a koncentrálásból. Felnézek, és az ápolót látom a szobám elõtt, õ is engem figyel. Mit akar itt? Nem akarom, hogy közelebb jöjjön… és már megint mosolyog. Félek tõle… most be fog jönni és megüt. Apa pedig már elment, anya meg… nem is tudom hol van. Megint nem fognak megvédeni.

Nem jön be, hanem elfordul és a saját szobájába megy, de az ajtót nyitva hagyja, így látom, hogy mit csinál. Kipakolja a bõröndjeit, sorban mindent elõvesz én pedig végig õt figyelem, mert nem merem elfordítani a fejem. Már nem is érdekel a kirakó csak el akarok innen menni.

A zenét hallgatom, ami kicsit megnyugtat, de mikor ismét közel hallom a lépteit felnézek.

- Bejöhetek? – kérdezi az ajtóban állva. – Ne félj, nem foglak bántani, csak beszélgetni szeretnék veled.

Miért akar õ velem beszélgetni? Én sem akarok vele. Nem szeretném, hogy bejöjjön a szobámba, mert akkor túl közel lesz. Akkor azt tehet, amit akar.

– Inkább ne – mondom halkan – Jó lesz onnan is.

– Rendben van – tényleg ott marad? – Bach? Szereted a komolyzenét? – csak bólintok, nem értem mit akar ezzel – Én is, és ezek szerint, már van bennünk valami közös.

Ez hazugság. Én nem vagyok olyan, mint õ. Hátrébb akarok menni, fel az ágyamra, de nem merek. Még mindig mosolyog, és ha nem teszem, azt amit akar, akkor biztos megüt.

 – Figyelj, Adam! Tudom, mi történt az elõzõ ápoló és közted, és amit õ tett, az nem helyes. – tudja? Honnan? Miért? – Nagyon nem helyes dolog, ha egy ápoló bánt egy beteget, és ígérem, hogy én soha nem foglak bántani, jó? Tudom, hogy nem hiszel nekem, nem bízol bennem, nem is várom el – leül az ajtó elé a folyosó szõnyegére – Nem kell, hogy bízz bennem, hogy higgy nekem, és azt sem fogom mondani, hogy tudom, min mész keresztül. Mert akkor hazudnék. Az egyetlen, aki tudja, mit érzel, az te vagy, senki más. Én azért vagyok itt, hogy segítsek neked, ha megengeded. De nem foglak sürgetni, ígérem. Annyi idõd van, amennyit csak akarsz.

- Már nincs sok idõm. Apa itt hagyott. Anya is itt hagy. – mondom, a lábaimat törökülésbe húzom, hogy kényelmesebb legyen, de közben feszülten figyelem õt, hogyha bármit is tesz elfuthassak.

- Hidd el, gyorsan el fog telni az az egy hónap. Észre sem veszed, és megint itt lesznek.

Õ nem tudja, hogy nem fognak visszajönni. Biztos azért mosolyog így, mert alig várja, hogy elmenjenek és az övé lehessek. Nem fogom kibírni megint.

- Mit akarsz nekem segíteni? – kérdezek vissza. Nem szeretek sokat beszélgetni, de hátha elárulja, hogy mit akar.

- Mindenben amiben szükséged van rá. Csak szólnod kell, vagy egyszerûen mutasd meg mit szeretnél. – õ is törökülésbe ül ahogy én, de nekem ez nem tetszik. Miért ül úgy, ahogy én? Kinyújtom a lábaim és magam alá húzva újra elhelyezkedem. Ujjaimmal a nadrágomat kapirgálom rossz érzésem van, mintha össze akarnának szorítani. Teljesen elzárta a kifelé vezetõ utat, nem tudnék elfutni a szobából, ha bántani akarna.

Anya szerint folyton felügyelni kell. Az orvos azt mondta, hogy a betegségemet helyre lehet hozni, ha én is akarom. Mr. Flemming is segíteni akar. De a pszichiáterem még soha nem bántott. Õ nem is ér hozzám, csak beszélgetünk és képeket nézegetünk. Furcsa vele beszélgetni, mert mindent meg tud magyarázni, de nem bánom.

- Anya hol van? – kérdezem idegesen körülnézve. Nem tudok elbújni elõle. Lehet, hogy azért nem jön közelebb és azért nem csinál semmit, mert anya a közelben van és meghallaná.

- A konyhában volt mikor feljöttem. Készíti a vacsorát.

Akkor jó. Ott meghallaná, ha kiabálnék. Holnap viszont már nem fogja hallani. A takarítónõ pedig sosem jön a közelembe.

- Hoztál magaddal kötelet? – kérdezem hirtelen, nem is figyelve arra, hogy hangosan gondolkodom. A házban nincs kötél. Ha meg akar kötözni, akkor hoznia kellett magával.

Homlokráncolva néz rám, de most nem mosolyog, így nem olyan ijesztõ és már hátrébb merek mászni tõle, míg a hátam az ágy szélének nem ütközik. Ott átkarolom magam elõtt a lábaimat, de a szemeimet még mindig nem veszem le róla.

- Nem hoztam kötelet, nincs rá szükség és kérlek ne félj tõlem, nem foglak bántani. – a hangja nyugodt, de nem hiszek neki. Most ezt mondja, de ki tudja mit tesz majd. Nem szabad a közelébe mennem.

- Menj el. Nem akarok többet beszélhetni. – nem vagyok ideges, mert szerencsére nem jött beljebb, de akkor sem érzem magam biztonságban. Soha nem érzem magam biztonságban, de õ egy idegen és ápoló, így csak még rosszabb.

Lassan feláll, majd még egyszer rám pillant és eltûnik az ajtóból. Amint elhalnak a léptek az ajtóhoz sietek és kinézek, hogy tényleg elment-e, de a folyosó üres. Sóhajtva visszamegyek a kirakóshoz, de már nincs kedvem hozzá.

Hátradõlök a padlón a puha szõnyeg miatt nem kényelmetlen. Mit kellene csinálnom? Körülnézek a szobában, a polcokon, majd megakad a szemem egy kocka alakú dobozon. Az még új, ki sem bontottam. Egy új repülõgép modell, ami még darabokban van. Szeretem õket összerakni, mert sokáig tart és tetszenek a repülõk is.

Felállok és lábujjhegyre állva lehúzom a dobozt, de a szekrény szélén megbillen és a mellkasomnak ütõdve egy nagy zörrenéssel a földre pottyan.

Aú… ez fájt. Megdörzsölöm az ütés helyét, de nem foglalkozom vele többet. Fájt már jobban is, ez nem olyan nagy baj.

Sietõs lépteket hallok, majd pár másodperc múlva megjelenik anya az ápolóval együtt, de megállnak az ajtóban és engem figyelnek.

- Adam jól vagy? Mit csinálsz? – kérdezi aggodalmasan.

A dobozra nézek, majd újra lehajolok, hogy felemeljem, de túl nehéz, nem fogom tudni kivinni a verandára, de a repülõket ott szoktam összerakni.

- Megengeded, hogy segítsek? – hallom az idegen hangját és látom, hogy engem és a nagy dobozt figyel.

Segít? Ahhoz be kell jönnie… közelebb. És hozzá fog érni a dobozhoz. Mi lesz ha elveszi tõlem? Ez kell nekem, össze akarom rakni.

- Nem veheted el tõlem! - kiáltok rá és újra megpróbálom felemelni, de csak egy picit mozdítom el a földrõl és újra visszacsusszan. Nem megy.

- Nem veszem el az a doboz a tiéd. Megmondod hová tegyem neked és ott hagyom. Jó lesz úgy? – kérdezi nyugodt hangon.

Furcsa… nem haragszik rám? A másik ápoló mérges lett ha kiabálni kezdtem. Biztos csak azért teszi, mert anya is itt van.

- Hadd segítsen Adam, én nem bírnám el, az a gépek nagyon nehezek, apád pedig nincs itt. Mr. Montgomery csak segít neked, semmit nem veszi el ami a tiéd.

Gyanakodva nézek feléjük, nem tudhatom, hogy ez igaz-e, de a dobozt le kell vinni.

- Jó. Megfoghatod. – hátrébb megyek miközben õ lassan közelebb jön és lehajol a dobozért. Most sokkal közelebb van, mint reggel és így még magasabbnak tûnik. Sokkal magasabb, mint én. Lehajtom a fejem és a szõnyeget kezdem nézegetni.

- Hová tegyem neked?

Visszapillantok rá, majd tétovázva ellépek mellette és elindulok kifelé. – A verandára… ami a hátsó kertre néz.

Ott szeretek ülni, mert jó nagy a hely. Nem érzem magam kalitkában. Egyenesen a konyhába megyek és kinyitom a hátsó ajtót, majd a nagy puha párnára ülök ami nekem van odatéve. Finom szellõ lebbenti meg a hajam, majdnem olyan jó, mint a hajszárító, de nem teljesen. A kert szép zöld sok fával és virággal. Néha látom mikor itt van a kertész és megmetszi a bokrokat, de olyankor nem megyek ki.

Utánam kiér az ápoló is a dobozt óvatosan elém teszi. Megfeszülök egy pillanatra, annyira közel került hozzám, de rögtön hátralép. Így már jobb, és hallom, hogy anya is visszaért a konyhába.

- Kérek egy kést. – nézek az idegenre, de õ csak komolyan néz rám vissza. – Kérek egy kést.

A dobozon vastag ragasztó van, amit nem tudok leszedni a kezemmel. Ezt apa szokta csinálni, de õ nincs itt.

Az ápoló visszamegy, majd egy pillanat múlva visszatér egy papírvágó késsel. Õ nem nyújtja felém én pedig nem nyúlok érte, nem akarom, hogy a kezünk összeérjen.

- Majd inkább én. – elhúzza a dobozt és óvatosan felhasítja a ragasztót minden oldalon, míg a teteje ki nem nyílik.

Amint egyedül maradok elkezdem sorba kiszedni az ezüst színû repülõ darabjait, a kis motort félreteszem, mert elõbb szét kell pakolni a részeket. A kezembe veszem a nagy propellert, a napsütésben fényesen csillog. Hiába féltik tõlem a kést, akár ezzel is nyugodtan felvághatnám az ereimet, ha akarnám. Igaz, hogy jobban fájna és tovább tartana, mert ez nem olyan éles, de elég vékony. Leteszem ezt a darabot is és lassan lehúzom a csuklópántokat, amik a hegeket takarják. A langyos szellõ végigsimít a durva bõrfelületes, szinte alig érzem olyan heges ott a bõr, de mégis kellemes, ezért így hagyom. Engem nem zavar, csupán azért adták rám ezeket, mert anya mindig elsírja magát ha rájuk néz. Pedig nem is neki fájtak, õ nem is érezheti. Akkor miért?

Már jó ideje kint ülök és senki nem zavar meg. A repülõ alja már kész, a behúzható kerekek fent vannak, de már nem olyan jó, mert kezd lemenni a nap. Ha sötét lesz, akkor nem maradhatok itt, a sötétben nem látom Õt, ha közeledne. Mindent bepakolok a dobozba és a konyhába megyek, ahol anya épp megteríti az asztalt.

- Befejezted? – kérdezi mosolyogva. Õ nem ijesztõ, mert õ anya. Csak az ápolók tudnak olyan gonoszan mosolyogni.

- Nem, de mindjárt sötét lesz. – mondom, nem mozdulok, mert túl közel van. Ha hozzám ér rosszul leszek. Tudom, mert már volt ilyen.

- Akkor szólj az ápolódnak és behozza neked. Fent van a szobájában.

Elfog a félelem, hogy egy szobában legyek vele, nem is tudom mit hozott magával, lehet, hogy nem fog kiengedni. Bezár és… és…

- Nem akarok szólni neki! Be fog zárni és hozzám fog érni! – remegni kezdek mikor eszembe jut a másik gonosz ápoló, aki mindig a karomnál fogva rángatott. – Ha megharagszik meg fog ütni!

Anya furcsa tekintettel néz rám, nem értem miért, majd végül sóhajtva teszi le a kezében tartott tányért és int hogy kövessem.

Felmegyünk a szobámig, anya pedig a szemköztibe kopog be és az ajtó azonnal kinyílik.

- Behozná kérem a dobozt a verandáról?

- Persze, azonnal megyek. – anyára is rámosolyog, majd rám néz, mire hátralépek egyet be a szobámba.

- Gyere te is Adam, már kész a vacsora.

Elõre sietek, hogy ne keljen egymás mellett mennünk és kimegyek a verandára, míg beviszi onnan a dobozt, nem akarom, hogy bármit is kivegyen belõle, de mikor mennék be, mozdulatlanná dermedek.

A veranda korlátján egy apró madár billeg, pici csõrével csiripelõ hangot kiadva néz rám, majd felemeli az egyik szárnyát és a csõével a rövid tollaiba túr.

Remegni kezdek, a falnak támasztva lecsúszom a földre, érzem, hogy az arcomon csorognak a könnyek. Hallom a madár csicsergését, de nem akarom hallani.

Összeszorítom a szemem, hogy ne lássam Õt, a kezemet a fülemre szorítom, hogy ne is halljam a hangját, nem akarom mégis szinte érzem az érintését… a szúró, feszítõ fájdalmat.

- Menj el. Menj el! Menj el innen, hagyj már békén!

- Nem! Nem vagyok a tiéd! – sikítom, de a fejemben még mindig hallom a gonosz nevetést, az undorító érintést még mindig érzem a combjaimon, a szorítását a csuklómon… meg akarok szabadulni tõle, el karom tüntetni!

Az álmok, soha nem olyanok, mint amilyenre számítanánk. Ha jót várjuk, rossz lesz. Ha a rosszat várjuk, még rosszabb lesz. Akkor mi a jó? És hol van a jó?

Apa szeret aludni. A legtöbbször fel sem kell tíz óra elõtt, mert azt mondja, ha épp nem kell negyvennyolc órás mûszakban lennie, akkor kipiheni magát.

Ezek szerint õ tud aludni rendesen. Kipihenni magunkat biztos jó lehet.

A hátamra fordulok a kényelmes, puha ágyon, mereven figyelem a mennyezetre rajzolódó fényköröket, amit az éjjeli lámpa mintája okoz. A zenelejátszóból halk zene szól, újra és újra végig minden egyes éjszaka. Chopin, Bach, Vivaldi, Beethoven, Mozart, Andreé Rieau… mindig kezdõdnek elölrõl. Ezek elterelik a figyelmemet a gondolkodásról, a sötétrõl, az éjszaka hangjairól, amiket annyira gyûlölök.

Csak nézem az apró köröket egymás mellett, már pontosan tudom, hogy harminchét darab van, de mégis minden este megszámolom õket. Úgy sem tudok mást tenni, míg el nem alszom.

A zene segít, de mégsem merem lecsukni a szemem.  Ezért kell számolni… akkor hamarább eltelik az idõ és hamarább ragadnak le a pilláim…

Hatalmas sikoltásra, kiabálásra ébredek. Felpattanok az ágyamból és kétségbeesetten nézek körül a szobában, de nincs itt senki. A velem szemben lévõ falig hátrálok és lecsúszva a tövébe kezdem dörzsölni a karjaimat. Fázom, hideg van…

Az arcomhoz érve nedvesek lesznek az ujjaim, a szemeim elé tartva õket nézegetem az átlátszó cseppeket, míg a heves zakatolás a mellkasomban nem csitul. A folyosón már ég a lámpa, de nem jön be senki.

Miért nem? Azt hittem Õ megint itt van…

Zihálva nézek körül, de semmi nem hasonlít a pincére. Itt fapadló van nem beton, szõnyeg, függönyök, ágy és nem piszkos matrac, és sok-sok holmi ami ott nem volt.

A gondolataim lassan, nagyon lassan tisztulnak csak ki, de mikor megtörtének megtörlöm az arcomat és nem sírok többé. A hajam nedvesen tapad a tarkómra, de nem érdekel. Most szomjas vagyok.

Kimegyek a szobámból, aminek nincsen ajtaja. A szüleim elvitték, hogy ne tudjak bezárkózni, pedig nem akarom, hogy ide jöjjenek. Nem akarom, hogy a szobámban legyenek.

A megvilágított folyosón alig pár méterre tõlem anya áll zokogva, kezét az ajkai elé tartva folytja vissza a hangokat, apa pedig õt öleli, de amikor meglátnak, mind a ketten rám néznek.

- Mi történt? – kérdezem, de nem válaszolnak. Anya megint zokogni kezd, apa pedig nyel egyet, de nem mond semmit.

Akkor sírunk, ha fáj valahol. Nekik mi fáj? Nem látni sérüléseket rajtuk.

- Mi történt? Fáj valamid anya? – miért nem szólnak hozzám?

Apa megköszörüli a torkát. – Jól vagy Adam?

- Igen. Csak szomjas vagyok. – válaszolom. Nem értem miért vannak itt. – Kértek ti is vizet?

Apa megrázza a fejét, majd megpuszilja anyát, akinek ettõl még inkább rázkódik a válla. Pedig apa nem bántja. Sosem bántja, akkor miért sír?

Lemegyek a lépcsõn, át a hosszú elõszobán a konyhába, majd egy pohárba engedek vizet a csapról. Mikor megfordulok apa ott áll a konyhapult mellett, majd amikor leteszem a poharat odasétál hozzám magához ölel. Nem beszél, csak megteszi.

Kényelmetlen érzés, ahogy a hátamat simogatja, még ha rajtam is van a pizsamám, de nem mozdulok. Mr. Flemming, a pszichiáter, azt mondta, hogy a szülõknek meg szabad érinteniük, ez teljesen természetes és ezzel fejezik ki a szeretetüket. Azt is mondta, hogy viszonozhatom, mert ettõl nekik is jobb lesz.

Kísérlet képen felemelem a másik kezem és apa széles hátára simítom utánozva az õ mozdulatait, de nem történik semmi. Nem érzek semmit, csak azt, hogy az engem ölelõ karok megszorulnak, szorosabbá válnak körülöttem és nem akar elengedni. Be akar zárni… megint kalitkában leszek…

- Engedj el! – kiabálom – Engedj! Nem csinálhatod ezt! Te nem teheted!

A doktor szerint a szüleim mindig meg akarnak védeni. Akkor miért akar bezárni?

- Rendben, csak nyugodj meg Adam, nincs semmi baj. – elenged és hátralép egy lépést, mire megszûnik a fojtogató érzés.

Engedek még egy pohár vizet, de apa végig itt marad. Tudom, hogy sosem akarnak szem elõl téveszteni, mert mindig azt nézik, hogy mikor akarok kárt tenni magamban. Fõleg a konyhában. De én nem akarok… most jó…

- Beszélgethetünk egy kicsit? Szeretnék neked mondani valamit. – kéri nyugodt hangon, ami jellemzõ rá, hisz orvos.

Az órára pillantok, ami hajnali fél négyet mutat. – Nem leszel fáradt, amikor fel kell kelned?

- Nem számít. Holnap, vagyis ma szabadnapos vagyok és anyád is. Menjünk a nappaliba, ott kényelmesebb.

Követem, majd vele szemben egy nagy fotelbe kucorodom és várom, hogy mit mond. Apa sokszor próbál beszélgetni, de nem mindig értem, hogy mit szeretne vagy miért teszi.

- Adam… tudod, hogy sokáig nem dolgoztunk. – kezdi – És most, hogy egy ideje már újra praktizálok elkerülhetetlen néhány egyéb dolog is a munka mellett. – kifújja a levegõt és fáradtan hátradõl – Holnap Houstonba kell utaznom egy fontos konferenciára.

Engem néz, mintha azt várná, hogy mondjak valamit. Houston… az Amerikában van. Visszamegy oda… Oda.

- Az… nagyon messze van. – mondom, de az agyam még mindig dolgozik.

- Igen, de bármikor beszélhetünk telefonon, bármikor hívhatsz, amikor csak akarsz. – bizonygatja – De van még valami. Utánam egy nappal Clarienek is el kell utaznia.

Anya is elmegy? Akkor… engem is vinni akarnak? De én nem akarok Oda visszamenni!

- Nem tudjuk meddig leszünk távol, mert a konferenciáknál nem lehet tudni. Lehet egy hónap, három hét, vagy akár másfél hónap is. Addig viszont… nem szeretnénk és nem is hagyhatunk egyedül. Kerestünk melléd valakit, aki ideköltözik és vigyázni fog rád, ma meg is ismerheted.

A szavait felfogna nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, a lábaimat felhúzom a fotelbe és átkarolom õket. Tudtam, hogy egyszer ez lesz. Ezért nem szabad ragaszkodnom hozzájuk, csak én vagyok és senki más. Mindig. És most is ez lesz, mikor itt hagynak.

Egy hónap vagy több… biztos nem fognak visszajönni… azért nem mondják mikor jönnek, mert itt akarnak hagyni. Itt hagynak Vele!

- Elmentek örökre. – suttogom magam elé meredve. Félek, nem tudom, mit csináljak.

- Nem! Adam nézz rám! – nem teszem – Adam kérlek! – odajön elém és leguggolva próbál a szemembe nézni – Nem fogunk elhagyni! Mind a ketten nagyon szeretünk téged és vissza fogunk jönni, hidd el!

- Itt hagytok valakivel, aki majd megint bántani fog. – suttogom.

- Nem fog bántani, esküszöm. Egy nagyon is tiszteletre méltó ember, a legjobb a szakmájában, soha senki nem panaszkodott még rá. – bizonygatja, de nem tudom elhinni.

Félek… itt hagynak egyedül távol mindentõl ezen a birtokon. Õ pedig itt lesz és azt tesz velem, amit akar.

- Adam…

- Ne nyúlj hozzám! – ordítok rá, mikor a térdemre simítja a kezét. – Ugyanolyan vagy te is! Azt akarod, hogy rossz legyen nekem igaz?! Élvezed, ha bántanak engem!

Nem bírom… nem bírok itt lenni… el akarok menni…

- Nyugodj meg Adam, biztonságban vagy és soha senki nem fog többé bántani!

- Akkor te akarod? Te akarod azt tenni velem, mint Õ? Ezért érsz hozzám mindig!? – kiabálok és végül ellököm magam elõl, hogy felállhassak és a nappali másik végébe rohanjak egészen a falhoz. Nem gondolkodom mit mondok, és nem is tudnék mos gondolkozni, annyira káosz van a fejemben, csupán mindent kimondok ami eszembe jut.

- Uramisten, fiam dehogy! Az apád vagyok és szeretlek, próbálj megnyugodni kérlek, mielõtt kárt teszel magadban. – a kezemre pillant, de nem tudom miért ezért követem a tekintetét és látom, hogy még mindig a poharat szorongatom. Az ujjaim már elfehéredtek a kifejtett erõtõl, de a pohár nem roppan össze. 
Erõsebb nálam, még egy egyszerû üvegpohár is erõsebb mint én!

Egy kiáltással a falhoz vágom majd dühösen figyelem, ahogy a csilingelõ üveg, darabokban esik a földre, majd egyenesen az ajtó felé kezdek sietni. Mielõtt beleléphetnék a szilánkokba, apa magához ránt és oldalra húz onnan.

- Engedj el!

- Elengedek, de ne menj arra felé, mert megsérülsz. – magyarázza. Nem hagyom magam, el akarok menni innen. – Fiam, nézz rám!

Ne teszem, nem bírom, de a következõ pillanatban ismét magához ölel és a hajamat kezdi simogatni. A lassú egyenletes mozdulatok pár perc múlva lecsillapítanak, mert ez az érintés valahogy annyira ismerõs régrõl, még Õ elõtte, apa mindig ezt csinálta mikor este mesét olvasott, hogy elaludjak.

A szemeimbõl ismét megindulnak a könnyek, nem tudom miért, most nem is fáj semmi, de mégsem marad abba. Mint egy folyó, ami soha nem apad ki.

A lábaim megroggyannak, kimerültem a kapálózástól, az álomtól, mindentõl, egyszerûen csak nekidõlök apának és hagyom, hogy megtartson.

- James… hozd fel kérlek, lecseréltem az ágynemût, mert csurom víz volt. – anya hangja, de nem jön közelebb az ajtótól, én pedig nem bírok felállni és megszólalni sem. Az jó, hogy anya nem ér hozzám, azt sosem szerettem. Mindig úgy érzem, undorító az érintése és rosszul leszek tõle.

Hirtelen elemelkedek a talajtó, majd figyelem, ahogy felfelé haladunk a lépcsõn. Apa visz, anya pedig jön utánunk. Lassan letesz az ágyra és kimennek.

Még sokáig nézem a fénykarikákat a falon, mire végül elnyom az álom, de még gyakran felébredek, hogy körülnézzek a tágas szobámban, hisz sosem tudhatni, ki bújik meg az árnyékokban.

***

A fürdõvíz finom meleg, az akác illatû habfürdõtõl jó sok fehér buborék úszik a kádban. Az ajtó felé sandítok, anya háttal a keretnek támaszkodva áll, néha hátrales, hogy mit csinálok. Amint meghallotta, hogy engedem a fürdõvizet, máris itt termett. Azóta mindig, hogy egyszer, majdnem megfulladtam. A víz nagyon marta a tüdõmet, mikor elfogyott a levegõ, de mielõtt meghalhattam volna kirántott onnan.

Ez akkor volt, mikor másfél hónapja itt volt az a gonosz ápoló férfi.

Féltem tõle és azt akartam, hogy elmenjen, mert folyton megragadta a karomat és rángatott, hogyha nem követtem a parancsait. Aztán egyszer csak összetúrta a kétezer darabos puzzle-t ami már majdnem kész volt. Mérges lettem, õ pedig megütött.

Azt monda, hogyha nem leszek jó fiú, akkor kapok még többet.

Õ is folyton azt mondta nekem: „Hoztam neked valamit, de csak akkor adom oda, ha jó fiú lesz”
Nem akartam, hogy megint megtörténjen, könnyebb lett volna megölni magam, úgy sem számított volna, de anya nem engedte. Aztán kiabáltam és megtudta mit tett a gonosz ápoló és elzavarta.

Most pedig jön egy másik, hogy kínozhasson. De akkor anya nem lesz itt. Ha bántani fog nem véd meg, de én majd meg tudom magam kímélni a sok rossztól.

- Clarie! Azt hiszem, készen van az ebéd! – kiált fel apa, amit én is tisztán hallok, hisz itt sincs ajtó. Ez a fürdõszoba az én nagy szobámból nyílik, csak a külön helyiségben lévõ illemhelységnél van ajtó. Ott szerintük nincs semmi, amivel kárt tehetnék magamban.

Pedig van, csak nem tudják.

- Rendben, mindjárt megyünk!

Felállok és a zuhanyrózsát magam felé fordítva lemosom a habot a hajamról és a testemrõl, majd elzárom a vizet és egy nagy bolyhos fekete törölközõbe tekerem maga és kilépek a pici szõnyegre.

- Kész vagy? – kérdezi anya.

- Igen. Hoznál ruhát a szekrényembõl? Elfelejtettem. – kérem nyugodt hangon és meg is kapom, majd mellettem ellépve leengedi a vizet a kádból.

- Odakint megvárlak.

Kimegy, ezért leejtem a törölközõt és a mosdóhoz lépek fogat mosni. Megszárítom a hajam, bár odakint elég meleg van, hogy magától száradjon, de szeretem ezt csinálni. Jó érzés.

Bizsereg tõle a fejbõröm és annyira jó meleg.

Utoljára öltözöm fel, egy cseppet sem zavarna, ha valaki meglátna ruha nélkül, nem érdekel. Mit számítanak a ruhák?

Kimegyek, a folyosón elhaladok anya mellet, de nem mondok semmit, nem szoktunk beszélgetni. Csendben ebédelünk, nem tudom mi a neve ennek az ételnek, csak eszem belõle egy kicsit. Nem sokat, nem szeretek enni.

Amint végeztem felállok és egy pohár narancslével a konyhából nyíló hátsó verandára ülök, ahonnan pont rám látnak, így nem kell itt ülniük velem. Így olyan, mintha tényleg egyedül lennék.

Nem maradok sokáig, túlságosan süt a nap, én pedig nem szeretem a napot. Visszamegyek a szobámba és leülök a földre, ahol tegnap abbahagytam a puzzle rakását. Ez most háromezer darabos, de még csak a fele van meg. Egy virágos rét, ahol lovak vannak. Három barna és két fehér ló. Ezt is apa vette nekem, mint az összes többi. Mindig kapok egy újat mikor már majdnem készen vagyok.

Néha-néha felnéz valamelyikük, hogy mit csinálok, de mikor ezzel foglalkozom akkor órákig elvagyok nyugodtan. Más elfoglaltságom úgy sincs, vasárnap sem tanár nem jön, sem orvoshoz nem kell mennem. Ez szabadnap.    

Nem sokkal késõbb azonban idegen hangokat hallok közeledni. Az egyik apáé, de a másikat nem ismerem. Az ajtó felé fordulok és hallgatózom, de nem sokat hallok míg közelebb nem érnek.

- … ez pedig a mi hálószobánk, az önét a fiunk szobájával szemben alakítottuk ki remélem megfelelõ lesz. Tartozik hozzá saját fürdõszoba és egy kisebb gardrób is. – magyarázza, de nem értem miért.

- Köszönöm, biztosan megfelel majd. – válaszolja az idegen hang, már csak egy szoba választja el õket tõlem és apa azt is kinyitja – a dolgozószoba – és megmutatja.

Miért mutogatja a házat egy idegennek?

Mikor bezáródik az az ajtó is megfeszülök, ahogy ideérnek. Apa belép, majd mögötte egy eddig ismeretlen férfi is megjelenik. Miért van itt? Apa nem szokott ide vendégeket hozni…

- Adam, felállnál, kérlek? Szeretnék bemutatni neked valakit. – kéri, de nem akarom. Nem akarok a közelében lenni.

- Nem.

- Nem fog hozzád érni, csak bemutatkozik. – kér még mindig nyugodtan és végül megfontolva felállok, de nem modulok. Mr. Evens, a tanárom azt tanította, hogy bemutatkozásnál illik kezet nyújtani, de én nem fogok.

Az idegen férfi beljebb lép egy kicsit, én pedig mereven figyelem, hogy mit akar tenni. Ha rosszat csinál, apa ki fogja dobni.

- A nevem Caleb Montgomery, örülök, hogy megismerhetlek. – mosolyogva biccent felém, nem próbál közelebb jönni sem kezet nyújtani. Talán õ sem szereti a kézfogást?

- Fiam, nem szeretnél te is bemutatkozni?

- Adam Lewis a nevem. – válaszolom, majd apára nézek, hogy mit akarnak még, de nem õ szólal meg.

- Adam, én leszek az ápolód, ameddig szükséges, remélem jól megértjük majd egymást.

A hangja olyan nyugodt, mint apáé szokott lenni, de mosolyog is. A gonosz ápoló is mosolygott mielõtt megütött. Akkor most õ is meg akar ütni?

Félek… nem akarom, hogy bántson.

Apára nézek, aki engem figyel, de nem mondja, hogy nem utazik el és vissza is jön. Az ápoló sem mondta meddig. Biztos neki akarnak adni.

Visszanézek az idegenre alaposan megszemlélem, de nem látok kötelet a kezeiben, mint amilyen Neki volt. Egy táska van a vállára akasztva, az egyik keze azt fogja, a másik pedig szabadon pihen az oldalánál.

És a keze mellett… milyen hosszú haja van!

Majdnem a derekáig ér… nekem is volt ilyen hosszú régen, de Õ levágta.

Mély levegõt veszek, majd újabbat és újabbat, az emlék megállíthatatlanul tört a felszínre, mikor sírva néztem, ahogy a hosszú tincseim a mocskos padlóra kerülnek, az olló nyikorgó nyüstölõ mozdulatai…

Lehajtom a fejem, eláraszt a szégyen a történtek miatt, ne bírok felnézni a többiekre, nem akarom, hogy lássák az emlékeket. Ezek az enyémek…

- Menjetek ki. – suttogom. – Menjetek, egyedül akarok lenni…

Az ablak felé fordulok, el tõlük, hogy ne is lássanak. Inkább a dús rétet figyelve próbálok felejteni, mint õket nézve…

 Idegbajban toporgok a tükör elõtt, mint valami tinilány, aki az elsõ randijára készül. Pedig csak az új „munkahelyemre” megyek. Nem tudom pontosan, hogy mit is kéne majd csináljak, szolgálni, takarítani, esetleg fõzni? Remélem nem valami elkényeztetett, gazdag kölyök lesz a fõnök, mert akkor abban a pillanatban felmondok, márha egyszer megkapom az állást, mert még az sem biztos...

 Nézzük csak... hmm... úgy nézek ki, mintha benéznék, tehát nem lehet gond. Remélem. Még indulás elõtt megetetem Christ, aztán jobbha sietek, mert a végén késni fogok.

 Húúú, de hatalmas ház! Itt elférne egy kisebb elefántcsorda! Biztos, hogy még a városban vagyunk? Kissebbségi-komlexusom támad, hacsak felnézek. A szépen megmunkált ajtó elõtt, egy pingvinnek öltözött férfi áll, fapofával.

- Jó reggelt, Joshua Lasse Venne vagyok – mutatkozok be illedelmesen, s meghajolok.

- Simon vagyok, a komornyik. Kérem kövessen. – Bólintok, s engedem, hogy vezessen befele a házba, aminek minden egyes pontját próbálom emlékezetembe vésni, gyönyörû és elegáns, sosem jártam hasonló helyen.

 Simon többet is elárul, megtudok mindent, amit szükséges, azt is, hogy egy ajtó választ el leendõ fönökömtõl. Égek a kíváncsiságtól, hogy vajon milyen lehet, elõlrõl kezdem a toporgást, mint reggel a tükör elõtt.

- Nyugodjon meg, kérem – morran rám, mire egybõl felém kapja a tekintetét, s megköszörüli torkát. Azon nyomban megdermedek, mint valami szobor, s inkább kimért lépésekkel követem, míg õ beszél. – Szóval a fiatalúr ma nincs túl jó kedvében, fogja vissza magát, kérem – dorgál meg kissé kedvesebben, majd nemsokára kinyílik a terem ajtaja, s mi is belépünk.

 Szemem megakad fönökömön, végigmustrálom, s eldöntöm, hogy ez nem ember. Egy démon. Legalábbis, azok néznek ki ilyen baromi szexisen. Mikor észhez térek, hogy bámulom, inkább elfordítom arcom, majd magamban elmondok egy imát, hogy ne piruljak bele már abba is, hacsak ránézek.

- Úrfi, õ itt Joshua Lasse Venne – mutat be Pingvinúr.

- Hagyjon magunkra minket, Simon – szól a komornyikra, mire az bólint és elszelel. Milyen mély hang, olyan, mintha közvetve fülembe mormogta volna õket. Csend van, ami kezd kissé feszültté vállni részemrõl, de nem zavar. A terasz felé lépked. Követem, mi más lenne a dolgom?

- Szóval... hogy szólíthatom? – szegezi rám azokat a nyári égboltra emlékeztetõ szemeit.

- Ahogy tetszik. És én... önt? – kérdezek vissza kissé bizonytalanul. Még meg kell szoknom ezt az ”önözést”.

- Úrfinak szoktak, Joshua – mosolyog. – Egyedül a szakaácsnõ hív Nikonak, de õ is magázva használja, a nevem ugyanis Niko Rooperti, de ezt bizonyára tudja. – Bólintok. – A feltételek a következõk. Hallgasson figyelmesen, nem ismétlem el õket.

 Pár várakozó másodperc után kezdi is. Minden porcikámmal arra összpontosítok, amit mondd, nem szeretnék rosszul csinálni semmit.

- Ide kell költöznie, hozzánk. Vannak speciálisan a személyzet számára fenntartott szobák, azokból kap egyet. Ha háziállata van, azt közölje és ha meg tudunk egyezni, akkor hozhatja, nincs ellenemre, nincs bajom az állatokkal sem. Az én személyes inasom lesz, tehát az én kívánságaimat köteles teljesíteni, de ugyanígy csak az én hóbortjaimat kell elviselnie. Ha bárki más erre igényt tartana, nem fogom engedni, sem anyámnak, sem apámnak. A fizetését minden hónap elején kapja, ha akarja, utalhatok, ha akarja, kézbe, ha akarja, felezhetjük, nekem teljesen mindegy. Havonta négy nap kimenõje van, minden héten egy nap, ezt úgy osztja be, ahogy akarja. Különleges szabadságot természetesen tudok adni, csak kérnie és jeleznie kell, elõre. Enni is itt fog, az éltet a személyzettel fogyaszthatja majd, különleges alkalmakkor, ha kérem, akkor velem. – Memorizálom minden szavát, de õ elõbb szól. - Mondjon valamit, Joshua, vállalja? – kérdez, mire egy mély levegõvétel után igennel válaszolok, majd kifújom magam.

 Nem tart sok idõbe, míg elrendezünk mindent. Chrisnek is lesz helye és nekem is, ráadásul már nem félek annyira attól, hogy milyen munka vár rám, nem úgy néz ki, mint valami elkényeztetett pávafióka.

- Mikor kezdhetek majd? – kérdem kissé talál lelkesen, mire elmosolyodik.

- Akár most is. A szobádban már biztosan kikészítették a neked megfelelõ öltözéket, hagyd, hogy Simon megmutassa merre van. – Bólintok, de elég félszegen ácsingózok. – Valami gond van? – jön az érdeklõdõ kérdés.

- Dehogy, csak… az úrfi addig… ? – Ajj, kell nekem motyogni, most biztos tök hülyének néz, ki kell találnom valamit, mielõtt még nagyobb zavarba hoznám magam.

- Átöltözöm. Mégsem flangálhatok egész nap köntösben – mosolyodik el, mire gondolatban fejbe csapom magam. Teljesen kivetkõztem a nyugodtságomból, mit csinált velem? Ez nem vall rám…

- Értem. Elnézést, akkor én… mennék is… - hajolok meg illedelmesen, s kifelé tartok, hogy szóljak Simonnak, mutassa meg hol is a helyem.

 Amint ez a császárpingvin elvezet az újdonsûlt helyemre, máris meglátom az ágyon a vasalt öltözetet. Nézzek én is ki úgy, mint egy pingvin. Hah, ha ez kell, akkor rajtam ne múljon. Viszonylag gyorsan vedlek át, de még véletlenül sem mondhatom kényelmesnek a ruhát. Ennyi erõvel az Északi-sarkra is mehetnék. Ajj, már, nem sikerül bekötni ezt a vackot!

- Készen van? – lép be Simon, mire kissé elveszetten nézek rá, a nyakbogot meg hátam mögé rejtve, kezemben szorongatom.

- Igen. – Bólintok félszeg mosollyal.

- Rendben. Vegye fel a csokornyakkendõt is! Az úrfi az uszodarésznél van. – Azzal Simon el. Hatalmas sóhaj szakad fel belõlem. A kinti gatyám farzsebében kezdek kutakodni. Minek kell nekem mindig ennyi mindent magammal hoznom? De legalább most hasznát veszem. Fekete fonal… Arra az esetre, ha a karkötõ leszakadna a kezemrõl, mert nem elõször forulna elõ, hogy beakadok valamibe, de most sokkal jobb hasznát veszem. Úgy kötöm meg vele a nyakkendõt, hogy lehetõleg ne látszódjon a fonal, viszont a kiegészítõ is rajtam maradjon. Kész. Remélem nem fog senkinek sem feltûnni, hogy kissé lazán áll.

 Kis ténfergés után megtalálom az uszodarészt, s illedelmesen bekopogok. Úgy nézhetek ki, mint egy féleszû, de ha nekik ez tetszik, akkor nem ellenkezem. Már nagyjából ott jár az eszem, hogy mikor tudnék elmenni nyuszimért.

 Egy fölém magasodó mellkas látványa térít ki gondolataimból, s ahogy felnézek párat pislogok. Annyira mégsem gondolkozhattam el, hogy ne vegyem õt észre. Vagy mégis?

A nap ugyanolyan, mint mindegyik, immár harminc éve.
Reggel felkelek a hálómban, és minden elõzetes teketória nélkül megyek az uszodába. Minek legyek itt? Hatalmas villa, de szinte egyedül vagyok benne. Na, jó. A személyzet is itt van, de ennyi. Apa dolgozik, anya meg vásárol, bár ma, ha minden igaz, jön egy új alkalmazott-jelölt, aki igazság szerint az én szeszélyeimet hivatott kiszolgálni, de mivel alapvetõen nem szeretem ugráltatni az embereket, így nyugodt élete lesz - legalábbis ha rajtam múlik.
- Niko, mit kér ma reggelire? - ugrik utánam a szakácsnõ, Marie, amikor meglátja, hogy haladok el a konyha elõtt.
- Hm… sonkás tojás, jól átsütve, zsemlével, és az uszodába - mondom mosolyogva, mire bólint.
- Simon viszi, amint kész - kiabál még utánam, de aztán hallom, ahogy sürögni-forogni kezd a konyhában.
Õ volt a nevelõm is régen. Már amennyire az volt. Hivatalosan mindig szakácsnõ volt nálunk, mióta az eszem tudom. Csak amikor ugyanilyen volt a helyzet fiatalabb koromban, sõt, gyerekkoromban, általában neki segítettem a konyhában. Illetve… eleinte segítettem. Utána, amíg el nem készült az uszodám, már csak olvasni jártam be. Mindig csend volt és nyugi, szerettem ott lenni és ma is szeretek.

Mire beérek és felveszem az úszónadrágomat, már ott is van a reggelim. Simon, az idõs komornyik leteszi és már megy is, gyors hajlongás után, én meg kinyitom a teraszajtót és kiülök. Igen, itt is van terasz, mi több, itt is van kialakítva egy háló, ha nagyon sok az egészbõl, itt szoktam aludni. Fürdõszoba is van természetesen, medence, szauna, gõzkabin és pezsgõfürdõ, ami csak kell. Ennyi az oka, hogy szeretek gazdag lenni, de minden egyéb tekintetben utálom, hogy itt vagyok, itt kell lennem és soha nem törhetek ki.
Sóhajtva teszem le a villát, amikor végzek a reggelivel és jelzek Simonnak, aki percekkel késõbb, mire az úszómedence partján ülök, meg is jelenik.
- Úrfi, lassan ideér az új alkalmazott, hol kívánja fogadni? - kérdezi udvariasan.
- Nem apám intézi?
- Az úr azt mondta, hogy az úrfi szolgálója lesz az új munkaerõ, így mindenképp önnek kell eldöntenie, hogy megfelelõ-e. Elnézését kérem - hajol meg ismét.
- Nem kell elnézést kérned, Simon. Akkor itt fogom fogadni, ha megérkezik, kérlek, ide vezesd - mondom.
- Marie kérdezi továbbá, hogy mit kér az úrfi ebédre, a szülei ugyanis nem esznek itthon ma sem.
- Akkor almás csirkemellet párolt, zöldséges rizzsel, az finom és gyorsan megvan - mondom mosolyogva, mire jegyzetel, és már megy is.
Miután egyedül maradok sem gondolok bele inkább semmibe, csak úszom a hosszokat egymás után, aztán, amikor ráunok, kifekszem napozni. Ekkor majdnem dél van, fél tizenkettõ lehet. Hirtelen meghallom, hogy közeledik valaki, és meghallom Simon finoman dorgáló hangját is.
- Szóval a fiatalúr ma nincs túl jó kedvében, fogja vissza magát, kérem - mondja valakinek. A választ nem hallom. Felsóhajtok és magamra kapok egy köntöst.
Ma nincs jó kedvem. Ch. Mikor volt utoljára?

Belépek a terembe, és ami ott fogad, az… hm. Érdekes.
Tengerkék szemek vizslatnak végig szemérmetlenül, majd fordul el a bájos pofi azonnal, ahogy rájön, hogy mit csinál. Hamuszürke tincseken csillog a beszûrõdõ nap fénye, és Simon töri meg a beálló, érdekes csendet.
- Úrfi, õ itt a jelölt, Joshua Lasse Venne - mondja.
- Hagyjon magunkra minket, Simon - nézek az öregre, aki bólint és már megy is. A csend ismét beáll, így én moccanok, és lépek kis ismét a teraszra. Õ persze követ, de csak addig, hogy kijön, le nem ül. Ez tetszik, nem pofátlan.
- Szóval… hogy szólíthatom? - nézek rá.
- Ahogy tetszik. És én… önt? - kérdez vissza.
- Úrfinak szoktak, Joshua - mosolygok rá. - Egyedül a szakácsnõ hív Nikonak, de õ is magázva használja, a nevem ugyanis Niko Rooperti, de ezt bizonyára tudja - nézek rá. Bólint, remek. - A feltételek a következõk. Hallgasson figyelmesen, nem ismétlem el õket.
Várok egy picit, hogy tudjon koncentrálni, és kezdem.
- Ide kell költöznie, hozzánk. Vannak speciálisan a személyzet számára fenntartott szobák, azokból kap egyet. Ha háziállata van, azt közölje és ha meg tudunk egyezni, akkor hozhatja, nincs ellenemre, nincs bajom az állatokkal sem. Az én személyes inasom lesz, tehát az én kívánságaimat köteles teljesíteni, de ugyanígy csak az én hóbortjaimat kell elviselnie. Ha bárki más erre igényt tartana, nem fogom engedni, sem anyámnak, sem apámnak. A fizetését minden hónap elején kapja, ha akarja, utalhatok, ha akarja, kézbe, ha akarja, felezhetjük, nekem teljesen mindegy. Havonta négy nap kimenõje van, minden héten egy nap, ezt úgy osztja be, ahogy akarja. Különleges szabadságot természetesen tudok adni, csak kérnie és jeleznie kell, elõre. Enni is tt fog, az éltet a személyzettel fogyaszthatja majd, különleges alkalmakkor, ha kérem, akkor velem.
Mélyen a szemébe nézek.
Valahogy furcsa érzésem van vele kapcsolatban, akármennyire szép is. Fel fogja forgatni az életem - ez valahogy körbelengi. De nem érdekel.
- Mondjon valamit, Joshua, vállalja? - kérdezem.