Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

-Miss Rich! -nevem hallva felkapom a fejem. Irka-firkával teli jegyzetfüzetemet gyorsan bezárom, szemeimet le nem véve dékánomról. -A maga park-tervrajz ötlete egyszerûen zseniális. -meglepetten pillantok Dr. Greenman-re. Ritkán formál bókot pengevékony ajkaival. Tekintete hirtelen szigorúvá válik: -de a kivitelezése csapnivaló! Ashilde! A tehetségét hagyja parlagon a mértéktelen lustaságával! Elszomorító. Kettes -vágja elém a préselt faasztalra lila mappámat.

"Ashilde Rich" ékeskedik rajta feketén, cirádás betûkkel. Inkább ki sem nyitom. A végeredménnyel úgyis tisztában vagyok. Míg a többiek munkáját is elemzi kedves tanítónk, addig ismét kitárom füzetemet, s rajzolgatni kezdek. Óra végeztével magamhoz veszem dolgaimat, haza indulok. Út közben megpillantok egy Starbucks kávézót.Jól esne most egy karamellás frappuccino, ebben a nagy hõségben. Az aszfalt ráadásul löki vissza a hõt a levegõbe irgalmatlanul, így az ember, ha figyel, már délibábot is láthat.

Belépve a sorhoz sietek. Elõrébb különbözõ fazonok állnak, ahogy ez megszokott, de közvetlen elõttem egy tetszetõs hölgy várakozik. Látszik rajta, hogy fiatal. Annyira szépek, fényesek világos-mogyoróbarna tincsei, hogy nem tudom eldönteni, vajon festeti-e õket. Kicsit mintha toporogna. Tán türelmetlen? Mire sorra kerül, majdhogynem csapkod. A kedves Starbucks-os kisasszony illedelmesen köszön, a hölgy pedig hadarva odavágja:

-Vadmeggyes-joghurtos teát kérek jéggel! -a leány a pultnál már intézkedik is, miután megkapta a pénzt, aktuális vendége pedig feszülten kopog az asztalon ujjaival. Ha idõsebb lenne, azt mondanám, valami bróker, vagy hasonló, és lassan megõrül, de még középiskolás korú!

Ennyire idegõrlõ nem lehet az iskola...

Amint megkapja, ajkaihoz illeszti a szívószálat, s amikor már a teát szürcsöli, mintha minden idegesség és feszültség elpárolgott volna belõle. Most konkrétan úgy áll a Starbuck kellõs közepén, teáját el iszogatva, mint a nyugalom forrása...

-Hölgyem! Mit kér? -hirtelen kapom a fejem a Starbucksos kisasszony irányába, aki értetlenül mered rám, bár enyhe nyugalom is megjelenik az arcán, mihelyt rájön, észrevettem.

-Elnézést. Egy Triple Caramel Frappuccino-t szeretnék kérni, elvitelre.

-Kicsit, közepeset, vagy nagyot?

-3 dollár, 50 cent lesz. -kipengetem neki az összeget, s már fordul is, elkészíteni a világ egyik legjobb italát. Lehetõségem adódik körülnézni, ellenben a lányt nem látom sehol.

Pillanatnyi szépség.

Megkapva az italt komótosan sétálok ki a vendéglátóipari egységbõl, felszállok a 9X12-es buszra.

A lakásom a gazdag-és a szegény negyed határán van valahol. A lakás gyönyörû, de olcsóbb, mert közelebb van a gettóhoz. Ha erkélyembe kisétálva jobbra nézek, láthatom New York szebb, drágább épületeit köztük a Marine Parkot is. Ha pedig balra, nos... Rengetegszer rajzoltam már le, hogyan újíttatnám fel azt a környéket. Rengeteg a kocsma, az ebbõl fakadó kocsmai verekedés, sokszor hallani a rendõrkocsik szirénázását.

Hazaérve pont elfogyasztom a frappuccinot, a mûanyag poharat a szemetesbe dobom. Nincs erõm megvárni az estét, lefekszem aludni.

Végigaludtam az összes órát, az összes elõadást, mindent. Azon próbáltam gondolkodni, mi történhetett, nem dolgoztam én ennyire, hogy így elfáradtam, mostanában a részmunkaidõs melóknak is mintha lábuk kélt volna, és rohannának elõlem, nehogy legyen valami zsebpénzem. Még szerencse, hogy apáék utaltak egy kevés pénzt. Így is neheztelek magamra, amiért kérnem kell tõlük. Hazaérve hanyagul ledobom a táskám, egybõl kilépek az erkélyre. Körülnézek. Balra, az egyik ablakban meglátok valakit nézelõdni. Illetve úgy veszem észre, pont engem néz. Olyan ismerõs...

Óh, a mogyoróbarna hajú lány a Starbucksból! Itt lakik? Szemben, néhány háztömbnyire? Nem tudom, intsek-e, majd rájövök, õ talán nem is látott ott. El volt foglalva a teájával.

Kitépek egy lapot a füzetembõl, Ráírom a nevem, telefonszámom, plusz egy kérdést:

"Meghívhatlak egy vadmeggyes-joghurtos teára valamikor?" A papírból repülõt hajtogatok. Kilépve vizsgálom a szelet, megnyugodva tapasztalom, hogy nincs. Felé dobom, még szerencse, hogy lejjebb lakik, mint én.

A papírrepülõ forog össze-vissza, majd mélyrepülésbe kezd... Ezt nem hiszem el. Nem fog eljutni a lányhoz. Õ közben kinyitotta az ablakot, s láthatóan a repülõt figyeli. Azt pedig hirtelen rántja feljebb egy apró fuvallat, egyenesen a lány ablaka felé, majd mielõtt újabb mélyrepülésbe kezdene, a hölgy elkapja. Megvan!

Ezt nem gondoltam volna.

A hölgy becsukja az ablakot, majd elsétál attól, kikerülve a látószögembõl.

Hm. Eddig eszembe sem jutott, mi a helyzet akkor, ha homofób.

Mindenesetre én is belépek az erkélyemrõl, tölteni magamnak egy whiskeyt.

- Sayonara, Sunako! – köszön el tõlem, amikor az ajtóhoz érek.

Lassan csukja be az ajtót. Borsózik a hátam ettõl a lánytól. Persze pont ettõl van benne valami izgató is. Ahogy végighúzta a kezét a vállamon... El se hiszem. Hát mindegy, jobb ha hazamegyek. Sok minden kavarog a fejemben. Úgy érzem, egyre komolyabb tervei vannak velem, mintha egyre közelebb kerülnénk egymáshoz. Vajon Sheeny-vel is így bánhatott? Mi lehetett az oka, hogy otthagyta? Sokféle gondolat kavarog a fejemben. Ellátogatok egy klubba inkább levezetni a feszültséget. Csinos lányok táncolnak elõttem, és kiválasztom a nekem legszimpatikusabbat, hogy egy kicsit foglalkozzom velem azzal, hogy kicsit az én ölembe vonaglik. Nagyon élvezem a táncát, ahogy ringatózik rajtam a teste, de az érintése meg se közelíti Erikoét. Vagy egyszerûen az õ érintését kívánom. Hazafele menet gyorsan megrázom a fejemet, hiszen nem ötletes dolog kikezdeni a fõnökkel. Fáradtan esek az ágyba. Másnap annál frissebben kelek viszont.

Elsõ utam természetesen Erikohoz vezet, aki már számított az érkezésemre.

- Mit kel ma elhoznom? – kérdezem komolyan.

- Ma semmit, ma orvosi vizsgálatokon veszel részt. – Ahogy ezt kimondja, legszívesebben futásnak erednék. Mégis miféle beteg játékba akar megint bevonni?

- Miért? – kérdezem, és nyel egy nagyot, mire õ mögém sétál és kezével megfogja az államat. Egy kicsit felemelem a fejemet is, élvezem, ahogy simogatott az ujja.

- Ezen mindenki átesik itt – feleli nagy nyugalommal, és én is egy bólintással nyugtázom. Az orvos pedig vért vesz tõlem.

Izmaimat megfeszítem, de Eriko nyugtatólag a vállamat simogatja. Nem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni. Valahogy most nem félek tõle. Pár perc alatt végezünk. Hamarosan egy papírral a kezében tér vissza, amin elégedetten mosolyog. Hiába no, a sok edzés, sportolás hip-hop tánc megmutatja azért magát.

- Sunako, készülj, mert este dolgunk lesz - közli velem, amit egy bólintással nyugtázom, majd távozok. Beszállok az autómba és rögtön csörög a telefonom.

- Tessék! - veszem fel.

- Szia Sunkám. Arról van szó, hogy ma este egy nagy partyt ad az apám, amire szeretném, ha eljönnél. Szeretném, ha látnák, hogy ki az én új sofõröm.

- Jó, rendben van.

- Már azt hiszem, tudom is, mit veszel fel... remélem, tetszeni fog. Hívlak, hogy mikor találkozzunk.

Estig nem is történik semmi érdekes, még Sheeny is leállt az ámokfutásaival. Vagy vihar elõtti csend. Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Eriko mit tervez nekem ma estére. Meg mi ez a partys dolog. Meg hogy mit akar egyáltalán rám adni. Az órámra nézek, de még mindig nem telefonál, ezért elkezdek edzeni. Lábaimmal felcsimpaszkodok egy keresztrúdra, amin felhúzni is szoktam magam, és elkezedem a fejemet a térdemhez emelgetni. Váratlanul végül megszólal a telefonom, amitõl kizökkenek a ritmusomból és leesek a szerrõl is. De gyorsan felpattanok és felveszem a telefont.

- Helló, Sunka! - szól bele Eriko. Sunka? - Három perced van, hogy ideérkezz.

Na ez a kemény, nem a vasbeton. Gyorsan felkapom a ruhámat, és gyorsan leszaladok a lépcsõn. Sajnos az utolsó lépcsõfokon megcsúszik a lábam, és elesek. Szerencsésen a vállamra zuhanok, és hanyatt terülök a el a földön. Szerencsére nem ütöttem meg komolyabban semmimet, ezért gyorsan felállok a földrõl, és rohanok a kocsim felé. 3,4 másodperc alatt vagyok százon körülbelül, de ebbõl még lehetne. Ebbõl egy-két tizedet még faraghattam volna, ezért mérges vagyok magamra, hiszen mindig higgadtan kezelem a leghúzósabb helyzeteket is. Ez az Eriko teljesen kizökkent az egyensúlyomból. Az autópályára hajtok, és úgy nyomom a gázt, hogy az átszakítja menten a padlólemezt. Jobb kezem a váltón folyamatosan, míg a bal kezemmel terelgetem vadul vágtató paripámat. Az óra már rég elhagyta a 250-et is. Szerencsére 180 kilométeres óránkénti sebesség felett a japán rendõrség nem veszi üldözõbe a delikvenst. Jó kis ország, mi? Kicsit visszább veszek az iramból, hogy nehogy telibe kapjak egy szedánt, de utána rögvest visszalépek rá. Középen haladok, akárcsak egy kamion, ezért lekanyarodok a jobb oldalra, mert mellette is halad egy másik autó. A kamion is azonban az én sávom felé kezd tartani. Ilyen helyzetekben érzem magam igazán csak jól. Jobban a gázra taposok, hogy elhaladjak az utánfutó kerekei mellett. Végül az utánfutó alatt átvágva visszateszem a középsõ sávba a kocsit, majd letérek az autópályáról, Eriko felé, aki már vár engem az épület elõtt. Behúzóm a kéziféket, elrántom balra a kormányt, így aztán centikkel Eriko elõtt farolok el. Amint az autóm elé érkezik, jobban kormányzok, hogy teljesen körbefaroljam Erikot, és végül beállok elé. Ezután az ajtó felé hajolok, hogy kinyissam neki.

- Megérkeztem! - vigyorgok rá. - Indulhatunk is!

Eriko higgadtan száll be a kocsiba. Egy fekete elegáns combközépig érõ ruha van rajta. Gyönyörû lábai vannak. A maszk most sem marad el természetesn.

- Mehetünk, Miss Ken Block! - mondja viccesen, mire én lassan elindulok. Egy darabig így gurulunk, mire Eriko megszólal.

- Nem mersz talán gyorsan hajtani, mert itt vagyok?

- Ahogy gondolod - mosolygok rá sejtelmesen, és lassan nyomom lejjebb a gázpedált, úgy ordít egyre hangosabban a motor. Eriko navigál, hogy merre menjek. Elég gyakori a szûk út. Néha olyan szélesre veszem a kanyart, hogy majdnem leszaladok a fûre. Na az kéne még csak. Azonnal elveszíteném az összes tapadásom. Szerencsére kiválóan kezelem a gázpedált. Eriko figyelmeztet, hogy itt lassitsak viszont. És milyen jól tette, mert különben felkenõdök az aranykerítésre, ami mögött egy csodaszép hatalmas szökõkút van, ahol neonzöld fénnyel van megvilágítva a vízsugár, mögötte pedig egy igazi palota található. Egy nagy és hatalmas épület, négy emelettel. A kapu magától kinyílik, amin meglepõdök.

- Nyugi, tudják, hogy mi vagyunk azok, már vártak minket. Itt szoktuk egyébként a fontosabb tárgyalásokat is lebonyolítani.

- Ja, értem - mondom még mindig tátott szájjal.

- El tudnám viselni.

- Hát nem utoljára fogunk idejönni. Na de hajtsunk befele szépen.

Elgurulok egészen a kapuig. Ami elõtt megállok. Gyorsan kiszállok a kocsiból, hogy gyorsan ajtót nyissak Erikonak. Aztán haladunk az épület hatalmas dupla ajtója felé, ahol valami komornyikféleség áll.

- Jó estét, Mitsuwa kisasszony! Fáradjanak beljebb.

Belépünk, és eláll a lélegzetem. Egy hatalmas elõszoba, ha nevezhetem így, tetején csillárral. Mintdkét szélén lépcsõvel, aminek aranyozott korlátja van, és vörös szõnyeg vezet felfele, és az van a padlóra is leterítve, aminek aranyszínû a széle. Két kezem összecsapom, és a számhoz emelem gyönyörömben.

- Jó anyám, ha ezt látnád... - mondom.

- Örülök, hogy ennyire tetszik. A java még csak most kezdõdik. Gyere velem.

Furcsán kedves ma Eriko... egy külön kisebb szobába vezet át.

- Ezt vedd fel - nyújt nekem oda egy gyönyörûszép estélyi ruhát.

- Húú, mégsem vehetem fel ezt így izzadtan.

- Van ott zuhanyzó is - mutat egy ajtó felé.

- A ruháidról gondoskodunk majd.

Beállok a zuhany alá. Élvezem ahogy a kellemesen meleg víz lemossa a testem. Úgy érzem ilyenkor magam, mintha lelkileg is megtisztulnék. Mintha a víz onnan is lemosná rólam a sok mocskot, amit összeszedtem eddig. Ennek végeztével Felveszem az estélyit, ami egy pánt nélküli darab, oldalt igencsak kivágva. Kicsit elvörösödök, mikor meglátom, hiszen gyakran fog látszani a combom felsõ fele is. Felveszem hát, majd kijövök, és kinn már Eriko vár, akik végigmér engem, majd megszólal.

- Elragadó vagy. Igazi démon, nagyon jól áll rajtad.

Meg se merem kérdezni, mennyi lehetett ez a ruha. Bemegyünk egy nagy hall-ba ezután, ahol rengeteg befolyásos férfi és nõ gyûlt össze. Egy férfi lép oda hozzánk.

- Végre ti is megérkeztetek - mosolyog a férfi.

- Õ az apám - mutatja be kézséggel Eriko. Kezet rázok vele.

- A lányom rengeteg jót mesélt rólad - mosolyog az apja.

- Óh, khm... örömmel hallom - jegyzem meg elvörösödve.

- És aki Eriko bizalmát élvezi, az az én bizalmamat is... - teszi még hozzá. Gyertek velem.

A legelõre vezet minket, ahol engem leültet egy székre, Sunako és az apja pedig egy emelvénre állnak.

- Beszédet mondanék! - szólal meg hangosan az apa a mikrofonba. - Azért hívtalak össze titeket, hogy az elmúlt hónapok üzleti sikereit megünnepeljem veletek, partnereimmel. Van, akivel most kezdõdött el az együttmûködés, ami remélem, hogy hosszú távú lesz, de vannak itt ismerõs arcok is. Azt hiszem, kimondhatom, hogy olyan ez az egész, mint egy nagy család. Sikereinkre azonban nem szabad ráülnünk, folyamatosan meg kell újúlnunk, ha pedig piszok kerül a gépezetbe, azt azonnal el kell söpörni, el kell takarítani, meg kell szüntetné azt a próblémát, ami vagy aki akadályozza érdekeink megvalósítását. Bizonyára önök is tudják, ez miként valósul meg, most pedig, mielõtt poharunkat emelnénk, átadnám a szót, Erikonak.

- Köszönöm apa - veszi át a szót a dögös alkatú maszkos kis démon. - Mielõtt bármit is mondanék, szeretném, ha megismernétek új sofõrünket, akivel garantáltan célba lehet érni. Õ pedig Nakayama Sunako. Kérlek állj fel, és gyere ide.

Nem vagyok szívbajos, de ennyi ember elõtt, akiknek raádásul a szó szerint az öltönyeikbe és pénz van varrva, elég zavarba ejtõ. Mondjuk valahol gyûlöltem az ilyen társaságot, akik csak úgy meresztik a faszukat, azt mégis hullik a pénz az ölébe meg még isten tudja, hova. Szótlanul felmegyek és Eriko mellé állok kicsit zavartan.

- Ez a lány tökéletesen jelképezi családunk elveit. Gyors, pontos, határozott, és ellentmondást nem tûrõ.

Itt egy kis szünetet tart.

- Sajnos azonban egy kicsit be kell, hogy árnyékoljam az ünnepség hangulatát. Bizonyára ti is tudjátok, hogy nem mûködik minden ilyen tökéletesen és hogy apám szavaival éljek... bizony kezd belepni a mocsok minket. Én úgy érzem, valaki belülrõl akarja bomlasztani a családunkat. Úgy látszik õ még nincs tisztába vele, hogy én bármit ki tudok deríteni... és ha megtalálom... garantálom, hogy többé nem fogja folytatni azt, amit elkezdett.

Erre még én is nyelek egyet, pedig nekem aztán semmi bûnöm. Csak ismerem Erikot annyira, hogy ezt be is tartja. És amilyen módszerekkel engem "vizsgáztatott", hát jaj annak akkor, akit egy ilyen galád ügyön kap rajta.

- De most ünnepeljünk... igyon még az áruló is néhány kortyot a nemesség levébõl - emeli poharát Eriko. Beteg ez a csaj, de ez a szöveg nagyon tetszett. - Egészségetekre.

Majd miután megisszuk a pohár pezsgõt, én is Eriko elindulunk a tömegbe. Hirtelen valaki elkapja a vállamat. Azonnal felé fordítom a fejem, és egy karakteres, enyhén borostás férfi arca pillant vissza rám. Szemei kékje szinte világítanak. Döbbenten veszem ezt tudomásul, hiszen nekem is ilyen szemeim vannak.

- Bocsánat... jól hallottam, hogy Nakayama a neve - szólít meg. Hangja mély, és kicsit karcos.

- Igen... mert? - kérdem bizonytalanul.

- Az én nevem is Nakayama. Nakayama Sachiro.

- Nézzem uram, azért mert önnek is ugyan az a keresztneve... - kezdeném a mondandómat, de Eriko megfogja a vállam és félbe szakít.

- Igazat beszél, Sunako. De ha nekünk nem hiszel, nézd meg ezt... - mondja és egy papírt mutat, ami egy DNS-teszt eredménye... 99%.

- Szóval ezért vizsgáltatott ki, Mitsuwa kisasszony - szólal meg az... apám?

- Ezért vizsgáltattál ki.

- Bocsássatok meg, hogy becsaptalak titeket. De csak így deríthettem ki az igazságot. A család egy fontos dolog, ami nem hullhat szét.

- Csak hogy drága apuci mégis tett róla, hogy szétessen! - vágom oda a férfinak dühösen.

- Megértem, ha haragszol rám. Saját fejem után menve magadra hagytalak anyáddal együtt.

- 21 éve azt se tudtam ki az apám... most meg így hirtelen... mégis mi folyik itt? Mi történik körülöttem? - fakadok ki, és úgy érzem, mint akivel megfordult a világ. - Akármi is történt... soha nem bocsátom meg ezt neked! Meghalt az anyám, mikor 11 éves voltam. Hol voltál akkor??? Mondd meg!

De nem vártam meg a választ, megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt.

- Soha többé nekem akarlak látni. Eddig is megvoltál nélkülem, akkor ezután is megleszel...

- Sunka, várj! - mondja Eriko, de elkapom a kezét.

- Ne Sunkazz nekem! Állandóan átvertél, de te azt vártad el mindig, hogy igazat mondjak, és hogy megbízz bennem. Hogy dolgozunk így együtt, hogyha nem bízhatok benned?! Azt se látom, ki vagy... egy álarc mögé bújsz... Miért hazudik nekem mindenki? - üvöltöm és a könnyeim is elerednek, majd térdre borulok, és zokogok. Teljesen védtelennek érzem magam. Aztán felállok és sarkon fordulok.

- ELÉG VOLT! ELMEGYEK! - kiáltom, és meg sem állok a BMW-ig.

- Menj hát, ha szeretnél - hallom meg Eriko hangját... mintha kicsit rideg lenne. Még õ próbál most keménykedni?

- Nem fogok apámmal együtt dolgozni.

- Senki nem kényszerít rá, ha nem akarod.

- Tudom, de õ is neked dolgozik, meg én is... én ezt nem bírom, Eriko.

- Te döntésed... nem lesz semmilyen negatív következménye, ha így döntesz. De legalább meghallgathatnád apádat. Nem gondolod, hogy nem véletlenül volt távol tõled két évtizedig?

- Én most azt gondolom, hogy most egyedül akarok lenni, Eriko... sok volt ez így nekem. Viszlát!

- Remélem, még látjuk egymást - mondja Eriko.

Majd elszáguldok, van egy nõ, akibe nem bízhatok, ott van apám, aki tett rám magasról. Zúg a fejem, és közben a könnyeim hullanak. Bár anya itt lehetne velem most. Õ mit mondana apámra? Hiszen nem nagyon beszélt róla. Mondjuk én se kérdeztem sûrûn. Mondd anya... milyen ember apám valójában? Rászolgált a haragunkra valóban? Vagy van olyan dolog, amit 21 év után is meg lehet bocsátani? Hiszen mióta megszülettem nem láttam ugye... Hogy tudnék most a leghelyesebben cselekedni?

Kocsimmal most már önfeledten száguldozhatok. Se bomba, se idõlimit, ami gátat szabhatna nekem. Ennek örömére kilátogatok az autópályára. Az élet számomra 200 km/óra felett kezdõdik, ennek eleget is teszek. A szürke forgalomból hirtelen hirtelen egy élénknarancssárga Mustang ékeskedik ki. Méghozzá, ha jól látom, egy 302-es Boss lehet. Fényszóróival rámvillog. Játszani akarsz? Nem tudod még akkor, milyen fába vágtad a fejszét, mert ez a fa bizony nem fog kidõlni. Rögtön odataposok neki. A forgalomban cikázunk, mint vad és vadász. Egyre inkább kezdem valóban áldozatnak érezni magam, amint meglátom, hogy gond nélkül követi a vonalvezetésem. Ki lehetsz? Egyre közelebb zárkózik fel. Egy kanyar következik. Megpróbálom lezárni elõtte az ívet, de õ még be tudja szúrni kocsijának orrát. Még egy kicsit meg is lök engem. Ahogy elém érkezik, hirtelen lefékez elõttem. Normálatlan állat! Alig bírok megállni mögötte, ráadásul, ahogy satura fékezem a kocsit, erõsen elkezd a feneke is kicsúszni, és egy forgalomban civilizáltan közlekedõ egyén felé csúszok. Szerencsére sikerül összeszednem magam, és az autót, de még mindig nem vagyok teljesen úra a gépnek, mert most a másik irányba kezdek csúszni. Sikerül eldriftelnem egy másik autó mellett, majd egyenesbe jövök. Ez egy ámokfutó. Hány embert ölhetett meg ez az állat? De az is rohadjon meg, aki ennek jogsit adott. Ezt az embert el kel zárni jó messzire a civilizációtól, és soha ki nem engedni onnan. Gázra taposok, megmutatván, hogy nem szartam be ennyitõl. Egymás mellett haladunk. Én a bal szélen, õ meg középen. Megpróbálom, megsasolni, ki lehet ez az elmeosztályból szökött pszihopata. Egy kamion felé haladok szélsebesen. Nem lenne jó érzés 280-al felkenõdni rá, ezért taposom neki. Sajnos a középen haladó civil kocsik se segítenek nekem, mert amint elhaladunk mellette, azonnal visszakanyarodik, már-már a falhoz nyomva engem. Mivel kimenni nem tudok elé, ezért le kell fékeznem. A Mustang így egyre távolabb és távolabb megy, de a rendszámát még meg tudom nézni. A döbbenet csak ekkor következett igazán. "Sheeny03" felirat szerepelt rajta. Úgy látszik, még mindig zabos rám amiatt az ügy miatt.

Hamarosan 10 óra, és hát nem lenne illendõ elkésni. Ahogy hozzám illik, úgy érkezek meg, mint egy állat. Már vagy 20 perce várok, mire õ megérkezik. Na persze, õ késhet, de ha én mertem volna késni. Gyanítom, hogy egy aknát élesített volna be alattam, ami azonnal felrobban, ha lelépek róla. Kinézem belõle.

- Elnézést, hogy megvárakoztattalak Sunkao. – mondja kedvesen, de ez rohadtul nem hat meg.

- Nincs elnézve, mondd mit szeretnél ma tõlem.

- De felvágták a nyelved kislány, ne beszélj így velem, ha lehet, amúgy sem volt jó éjszakám! - Ó, szegény... engem meg majdnem egy kamionhoz nyomtak. Egy-egy.

- Engem az nem érdekel - mondom hûvösen.

- Nos a mai feladatod... - hozza a kezembe a papírt az õr. Hol van az a Hector gyerek? Egyedül õbenne bízok meg valahogy ebbõl a bagázsból. Ahogy végigolvasom, úgy fut ki a kálcium belõlem.

- Ez komoly? – kérdezem nyöszörögve.

- Igen, egy bomba lesz az autód alá rögzítve, és idõre kell teljesítened az adott feladatot. Egy csomagot kell elhoznod, majd átadni egy illetõnek a megadott helyen, majd visszatérni a kapott csomaggal - magyarázza, majd egy kis szünetet tart. - Három órád van rá.

- Ezt lehetetlen! - háborodok fel.

- Még itt vagy? – kérdezi tõlem. Rohanni kezdek.

Idegesít a kattogás, amit a dobozból hallok. Komolyan mondom, kezdem úgy érezni magam, mint a fûrész címû filmben lennék. De legalább ez a bomba nem a pofámhoz van rögzítve. Bár tök mindegy. Ha oda van, ha máshova. Egy a lényeg. A levegõbe repülök, ha nem sikerült az akció. Eriko nem vette figyelembe, hogy csúcsforgalom van. Megyek tovább a megadott koordináták szerint, remélve, hogy egy darabban fogom elvégezni ezt a melót. Lekanyaraodok az autópályáról, és egy mellékútra tévedek végül. A megadott pontnál egy fekete autó áll, és egy férfi van ott. Mikor megérkezek, a férfi elõvesz egy távirányítot és megnyom egy gombot rajta. Hallom, ahogy abbamarad a ketyegés. Nagyot sóhajtok megkönnyebültségembe.

- Tessék, itt a csomag - nyújtom oda neki, miután kiszállok a kocsimból.

- Itt meg az öné... remélem, minden igényét kielégíti - mondja széles, sokat sejtetõ vigyorral, de fogalmam sincs, hogy mire gondol.

Most már semmit se bízok a véletlenre, ezzel is rögtön visszafurikázok. A kapuba, úgy robbanok be, ahol már Hector vár engem.

- Szia Sunako! Látom, kemény volt az elsõ napod.

- Ja, és ha nem mutatod meg, hogy hova vigyem ezt a csomagot, mindketten földkörüli pályára állunk.

- Csak kövess, és nyugi.

Bemegyünk a liftbe, és a szívem a torkomban dobog. Se ketyegést se semmit nem hallok most, de Erikot eddigiek alapján megismerve... ez a tény cseppet se nyugtat meg. Egy hosszabb folyosó következik, a végén egy gyönyörû, aranyozottan díszes ajtóval.

- Fáradj be, Sunako!

Belépek a sötét szobába. Csak halvány fény világít. Velem szembe egy íróasztal körvonalait veszem ki. Két csinos nõi láb pihen rajta. Õ lenne Eriko.

- Gyere csak nyugodtan közelebb...

Tisztára leizzadva, egy csomóval a gyomromban, és egy gombóccal a torkomban indulok meg felé. És teszem le az asztalra a csomagot. Ahogy számítottam rá, egy maszkot vett fel az arcára, de csak ami a szemét takarja el, meg szinte az orrát. Ajkai látszanak, amik olyan gyönyörûek, hogy talán egy pillanatra meg is nyalom a számat, úgy belefeledkezek a látványba.

- Meghoztam, amit kért.

- Ügyes... tudtam, hogy bízhatok benned. Sikeresen teljesítetted az elsõ feladatod - mondja egy mély, de nagyon nõies hang. Olyan igazi érett nõi hang, amibõl sugárzik, hogy tudja mit akar, és meg is kapja azt.

- Muszáj voltam, különben az utolsó is lett volna.

- De a legjobbnak nem kell tartania ilyentõl. Szép munka, Sunako...

- Értem... akkor... khm, én nem is zavarok tovább - mondom óvatosan hátra lépkedve.

- Várj... nem is vagy kiváncsi, mi van a csomagban?

- Hát ha nem titok... - mondom, és csendben várok, amíg lassan kibontja. Amit elõvesz, az minden képzeletemet felülmúlja. Egy vibrátort vesz elõ. Eszembe jut, amit az a fickó mondott. "Remélem, minden igényét kielégíti." Teljesen elborul az agyam ekkor. Az asztalra csapom a két kezem.

- AZT AKAROD MONDANI, HOGY EGY VIBRÁTORÉRT KOCKÁZTATTAM AZ ÉLETEM?!

Csendben rám emeli a tekintetét. Már amit látok belõle legalábbis.

- Higgadj le... most már tudom, hogy minden további nélkül rád bízhatok egy ilyen feladatot.

- Az nem volt elég meggyõzõ talán, hogy egy bomba volt a számban?

- Szerettél volna valami mást érezni a szádban? Mondjuk finom melleket? - mondja miközben elsétál mellettem, és végigsimítja a vállam. Libabõrõs leszek, ahogy ujjait végighúzza.

Mikor újra a szemem elé sétál vissza, egy üveg vörösbor, és két borospohár van a kezében - mi más.

- Most pedig ülj le - mondja, mire lassan leülök. Mi mást tehetek. Lehet, hogy lelövet, ha most kimennék. - Ezt a bort apám hozta Franciaországból... még tíz éve.

- Hmm... megtisztelõ.

- Áh, pont ez az a dolog, amit akartam még mondani. Szeretném, ha te is megadnád a tiszteletet. Nem fogom még egyszer kérni.

Nem szólok semmit. Kitölti a poharakba a bort, mire megelem, és egy kicsit körkörösen enyhe mozdulattal mozgatom a poharat, és a poharat magam elé tartva elmélyedek benne.

- Hmm, látom értesz valamit ehhez.

- Ragadt rám egy s más.

- Hát akkor... az együttmûködésre! - emeli a poharát. Ezt teszem én is, majd kortyolunk párat.

- Mondd csak... ki volt az, aki túlélte a tesztedet? - érdeklõdöm meg a szép idomokkal megáldott nõtõl. Majd miközben válaszol, újra kortyolni kezdek.

- Végülis elmondhatom... Nakamura Sheeny volt a neve. - Amint meghallom ezt a nevet, majdnem félrenyelem a bort.

- Valami baj van?

- Nem semmi... csak rosszul nyeltem a bort.

- Nem ám kiköpöd itt, elég drága.

- Ha nem mondod, is tudom. Bocs.

Végül megisszuk a maradék üveget is.

- Most pedig elmehetsz, Sunako. Nekem még van egy kis dolgom - mondja egész a fülembe búgva. Valahogy ez olyan izgatóan hatott rám, ahogy mondja, még a fogaimmal az ajkam is megharapom egy kicsit. Remélhetõleg nem látta meg. Majd megfordulok és kimegyek a szobából.

- Sayonara, Sunako! - mondja még nekem, amikor az ajtóhoz érek.

Egy elhagyatott építkezési területen vagyok, ahol éppen három emberre várok. A feladatom, hogy kihozzak egy informátort, akit egy ellenséges banda fogott el, és most két ember megy a kiszabadítására. Nagyon remélem, hogy idõben érkeztünk, és nem köpött, különben hiába mentem ki a csórit. Már vagy 3-4 perce várakozok, amikor látom, hogy hozzák az informátort, aki egy nõ. Ez egy kicsit meglep, de most nincs idõ arra, hogy csodálkozzak. A nõt beültetik mellém, õk maguk meg egy másik kocsiba huppannak, és úgy menekülnek. Ezzel is megtévesztve, hogy most melyik kocsiban is van a kimenekített informátornõ.

Azért az üldözõk se hülyék. Három kocsit a két alkalmi társam után küldenek, kettõt pedig énutánam. Két összkerékhajtású fekete Lancer EVO X-est. Hát igen, nagyon bíznak az itteni minõségben, hozzáteszem jogosan. És bizony félthetném is két ilyen csodagép ellen a formás fenekemet, de lássuk be, a fekete BMW M3 GTS-em se gyenge. Sõt, mivel egyik legnagyobb forgatónyomatékkal rendelkezik, ezért próbálok olyan helyeket keresni, ahol hosszú egyenesek vannak, hiszen a kigyorsítás miatt elõnybe vagyok. Mert kanyargós szakaszon bizony aggódhatnék, mert ezek az EVO-k bizony tapadnak az útra, mint a pióca.

Néha ránézek a nõ combjaira, amitõl bele-beleharpok az ajkaimba. Ha belegondolok, hogy 7-8 hónapja nem hemperegtem egy lánnyal se, kezdek még izgatottabb lenni. De az útra gyorsan vissza kell tapasztanom a szemem, mert egy kanyar jön, aztán ki az autópályára. A sûrû forgalom miatt nehéz elõre haladni, de szerencsére pici kormányzással elõrébb tudok jutni. A két kocsit magamra "húzom"... szinte érzem az üldözõk leheletét a nyakamba, olyan közel vannak. Érzi ezt az informátor is.

- TAPOSS BELE! MINDJÁRT UTOLÉRNEK!

- Ne hisztizz már, inkább figyelj! - válaszolom neki.

Ekkor egy váratlan mozdulattal berántom a kormányt az autópályáról levezetõ szakaszhoz, amivel sikerül legalább az egyik üldözõt megetetnem. A másik kitartóan jön tovább mögöttem. Egy keresztezõdésnél jobbra fordulok, õ azonban követi a mozdulatom, így továbbra is a nyomomban van. Ekkor egy parkolóházba hajtok, egészen föl a második emeletig. Szerencsére kicsit elszakadok tõle, ezért sikerül "elbújnom", így látom, ahogy a kocsi felmegy a harmadik emeletre.

- Ezt megúsztuk.

- Nagyon köszönöm! - hálálkodik a nõ. - Nem véletlenül vagy te a legjobb.

- Figyelj... remélem, nem köptél nekik.

- NEM! - feleli határozottan.

- Az teljesen mindegy most már. Ha nem köptél, nyugodt lehetsz.

Ezután szép nyugodtan hajtok vissza, majd elvezetem oda, ahol a két társam már várt minket. A fõnökkel együtt. Amint megállok, a feltételezett fõnök idegesen kirángatja a kocsiból a nõt.

- Te ostoba liba! Elcseszted az egészet!! Gyere velem! - mondja, majd egy másik hely felé kezdi rángatni. Az egyik faszi, aki ott maradt velem, átad egy táskát.

Felnyitom a tartalmát, és természetesen elégedett vagyok a tartalmával. Ebbõl egy jó darabig megint elélek. Miután elégedetten visszacsukom a táskát, kifele figyelek aggódva, hogy mi lehet a nõvel.

- Van még valami dolgod itt talán?

- Nem, nem - válaszolom.

- Akkor tünés!

És én nagyon engedelmesen a gázra lépek. Nem tudom, mi lett a csajjal, de remélem, hogy jól van. Azzal nagy tempóval hazahajtok. Végre egy kicsit jobban feltekerhetem a zenét. Egy kamion utánfutója alatt áthajtok, amivel pont a középsõ sávba érkezek, és pontosan elférek a két kocsi között, akik elõttem vannak. Ezután elkezdek faltol valig driftelni a BMW-vel. Nem kis ügyesség kell ehhez, fõleg, hogy néha csak alig pár centi van a kocsim orra, és a között az autó között, ami mellett elsuhanni készülök, nem beszélve a falról.

Ezután lehajtok az autópályáról, és megérkezek spártai lakomba. Ahol az ajtót nyitva gyakorlatilag mindjárt a szobámba érek. Egy kis szûkebb szoba. Az ajtóval szembe ablak, az mellett egy ágy, az ablaktól jobbra pedig a számítógépem. A bejárati ajtó mellett mindjárt jobbra pedig a konyhába lehet bejutni.

Nem egy kastély, de jobb ha kerülöm a feltûnést, ezért választottam olcsó albérletet.

Kedvenc italomat készítem, egy kávét rummal. Mennyei. Belekortyolok egy kicsit, utána levetkõzök. Helyette a sportos sortomat veszem fel, meg a hozzá való topot. Ekkor hanyatt fekszek a földön, felhúzom a térdem, és felülést kezdek csinálni. Körülbelül 100-150-et kinyomok, utána fekvõtámaszozni kezdek. Ezután kicsit kifújom magam, majd két 5 kilós közvetlenül a fejem fölé helyezve kezdek felülni. Ebbõl is kb. 50-et megcsinálok. Szinte már úszok az izzadtságban, néha csiklandozva csorog végig a testemen. Végül elégedetten nézem magam a tükörben, hogy bár erõs és kemény, feszes combjaim vannak, de nem vesztették el nõies mivoltukat. Ugyanez igaz a karomra is. A hasamra meg már kimondottan büszke vagyok. Váratlanul kopogást hallok.

- Egy pillanat! - kiáltok, majd odamegyek az ajtóhoz, és kinézek rajta a kis lyuk segítségével. Nem áll ott senki. Hú, flesseltem a gyúrástól? Nem is tudtam, hogy az hallucinációt okoz. Mert biztos nem attól a cseppnyi rumtól hallottam ezt, ami a tejeskávémba van. Hmm... de annyira valóságosnak tûnt. Kinyitom az ajtót ebbõl kifolyólag és lám, járt itt valaki valóban, mert egy papírcetlit hagyott az ajtóm elõtt gondosan összehajtogatva. Ez gondatlanságnak is tûnhet, hogy valaki csak úgy otthagy egy cetlit az ajtóm elõtt, de viszont én ebbõl arra következtetek, hogy az illetõ nagyon is jól tudta, hogy itthon leszek. Nincs kizárva, hogy talán figyelt is engem, ami azért elég hátborzongató gondolat, még egy magamfajtának is. Még jó, hogy a zuhanyzómba nem lehet belátni. Kicsomagolom a papírt, ami egyszerûen csak egy cím van írva. Fogalmam sincs hol lehet, de mire jó a GPS. Akár gyerekes tréfának is vehetem, de miért dobna ki csak úgy valaki egy más ajtaja elé a címét. Pláne, ha a sajátja. Levetkõzök megint, majd felveszek egy fekete csipkés franciabugyit, és a melltartót. Ezután egy fekete bõ gatyát húzok magamra, ami térdnél és fenéknél - amit azért kiemel ez a nadrág - nagyobb zsebek vannak, és egy ugyanolyan színû köldökig érõ pólót. Végül egy ujjatlan kesztyût, és elautózok a megadott címre. Egy mélygarázsba jutok, ahol egy szem autó sem áll. Csak az enyém foglal el egy parkolóhelyet. Kiszállok, majd megfordulok, ahol egy kis ajtót látok. Egy kis folyosó után egy újabb ajtó következik, ami elõtt egy kopasz, nagy darab, fekete rövid ujjú pólót és hasonló színû nadrágot visel. Feje tarkopasz. Köszönöm, hogy elfogadta meghívásunkat, jöjjön velem. Egy szélesebb terem következik, jobbra és balra ajtókkal. Mi azonban a szemkösztihez közelítünk, ami szélesebb a többinél, és majdnem olyan, mint egy garázsajtó. Valójában pedig olyan, mint egy lift. A férfi a legfelsõ szintre vezetõ gombot nyomja meg. Ahová egy újabb hatalmas terembe érkezek, ami azonban üres. Elég nyomott az egész épület belseje, amit ebbõl edidg láttam. Mindenhol sötétkék a padlókõ, és a padlónál valamivel világosbb kék a fal. Egyetlen kamerát találok csak magammal szembe mindösszesen a terembe, meg hangszórókat.

- Üdvözöllek! - szólal meg egy eltorzított hang, amiben egy nõi hangot vélek felismerni. - Én Mitsuwa Eriko vagyok.

- Most egy kamerával fogok beszélgetni? - kérdezem a kopasztól.

- Erikot nem láthatja senki.

- Miért ki ez? L felesége?

- Tetszik a cinikusságod - szólal meg a hang. - Most pedig forogj körbe egyszer.

Kicsit furán nézek, de megteszem.

- Lassabban! - utasít a hang. Anyádnak parancsolgass. Végül lassabban teszem meg ezt.

- Hmm... egész jó. Szebb vagy, mint amilyennek elképzeltelek.

- Akkor ehhez mit szólsz? Motozd meg! - szólítja fel a kopaszt.

- Tedd szét a lábad! - mondja a kopasz. - És tárd szét a kezed! - folytatja.

És ekkor azt csinálja, amit nem szeretem, ha egy férfi csinál. Végigtapogat.

- Ha élvezkedni mersz, megemelem a bal lábammal a jobb herédet! - sziszegek rá a férfira.

- Tiszta! - mondja a kopasz a kamerának.

- Jó. Most pedig bilincseld meg a kezét és a lábát is, majd vezesd el az elsõ teszt helyszínére, Hector! - A kopasz neve.

- Na még mit nem! - mondanám, és támadnám meg a kopaszt, amikor a hang újra megszólal.

- Nana... azt nem kéne. Különbözõ rejtett gépágyúk vannak a falba helyezve, úgyhogy jobb, ha nem állsz ellen.

- Te nem vagy normális! - fakadok ki, miközben a férfi szorgosan munkához lát. A Kezem hátrabilincselésével kezdi. - Bezzeg fogadjunk, hogy te elvárod, hogy megbízzanak benned.

- Hát ez egy ilyen mûfaj. Pedig te tudhatnád a legjobban, hogy az emberek nem a fair play szerint fociznak.

- Ez igaz, de leláncolt bokával baromi nehéz focizni - mondom a lábamra tekintve.

- Tényleg nagyon szellemes vagy. Remélem, túl fogod élni az elsõ tesztet.

- Tú-tú... túlélni?! - mondom egy nagyot nyelve. Úgy érzem magam, mint akibõl kifutott az összes kálcium.

- Na most mi a baj? Hát nap mint nap életveszélyben vagy amúgy is, nem?

- Jó, de nem vagyok hozzászokva olyan tesztekhez, amik élet-halál kérdést döntenek el.

- Minden feladat, és mebízás egy teszt is egyben! Na, most hogy ezt tisztáztuk, irány az elsõ helyszín. A bilincsekre pedig azért van szükség, hogy még véletlenül se forduljon meg abban a szép fejecskédben a szökés. Még akkor se, miután elhagytad ezt a termet.

A férfi kifelé kezd kisérni engem. A lánc pont annyira fogja a lábam, hogy ne tudjak futni.