Az emberek csak azt látják, hogy milyen sima a bőröm és rendezett a külsőm, valamint irigykednek az alakomra. Az persze már nem érdekli őket, hogy ennek komoly ára van. A rendszeres edzések elviszik az időmet és minden nap korán kelek, hogy alaposan felkészítsem magam az adott napra, ezért némileg fáradt is vagyok a nap folyamán, de a szépségért meg kell szenvednem. Alex kedves srác volt jó volt vele együtt lógni, de már bánom, hogy megengedtem neki, hogy annak a tuskó bátyjának elmondja, hogy valójában nem lány, hanem fiú vagyok. Ölni tudna a szemével és állandóan csak kritizál, csak tudnám miért áradozik az egyetemen minden lány róla. Remélem, hogy békén hagy ha már a testvére nincs itthon kénytelen vagyok elviselni ezt az idegesítő vadembert. Aztán ez a barbár csak nem enged rögtön elvadul csak, hogy nekem keresztbe tegyen.

- Te nem vagy normális, reggel egy órát szánok erre! -Mondom miközben elkezdünk civakodni de nem hagyom, hogy tönkretegye az arcom és testemmel lököm előre, hogy minnél távolabb tartsam a kezeit az arcomtól, a csatán közepette pedig az ölébe kötök ki.- Kikaparom a szemed ezért! -Vicsorgok rá, majd hátragurulok miközben kilök az öléből és a tarkómat dörzsölve állok fel a sertésére csak rándul egyet a szemem.-

- Egy olyan barbár mint te nem ért az ilyenekhez. -Mondom fenhéjazóan és bár jóval magasabb nálam, lenézem őt mintha csak holmi szolga lenne, majd még hozzá is teszem.- ... köcsög.

El is viharzok azonal a fürdőbe, ahol megnézem ez a féleszű mit művelt velem és mélyet sóhajtok. Nem lenne lehetetlen rendbehozni de későre jár, jobb lesz ha az éjszakára már nem sminkelem újra magam. Miközben elkezdem lemosni az arcom, a telefon rezeg egyet és én ránézek. Alex az, nem érte el az utolsó buszt így a koliban alszik, remek én meg össze leszek zárva ezzel a barbárral. Így már végképp lemosom az arcom, majd mikor megtörlöm és a tükörbe nézek. Talán néha napján tényleg nem kéne az a smink túl sokat nem dob, de rengeteg idő is. Nekiállok levetkőzni, elsőnek a fűzőt majd a szoknyát hajtogatom gondosan össze és helyezem a mosógépre, a nyakörvemet kissé megigazítom, elcsúszott a dulakodásba. A csipkés fekete franciabugyi rajtam marad, nem szeretek meztelenül aludni a combfixet megigazítom a harisnyatartót is szorosabra húzom, hisz majdnem lecsúszott a derekamról. Majd felkapom a telefont és elindulok a nappaliba. Alex rendes ő megengedné, hogy az ágyában aludjak de a bunkó bátya csak a kanapét engedi, remélem már alszik így benyitok hozzá, hogy tudassam vele, hogy itt alszok.

- Hé bunkó. -Rúgom be az ajtót mindenféle figyelmeztetés nélkül.- Az öcsed a koliban alszik mert nem érte el a buszt.

- Jó akkor te meg mehetsz azonnal haza. -Morrogja is, majd ahogy átfordul felém pillant.- Biztos nem fogsz úgy itt aludni, hogy ő nincs itt... -Akad el a szava egy pillanatra.-

- Pedig nagyon is itt fogok aludni, nem indulok ilyen későn haza. -Rakom csípőre a kezem, ahogy kérdően ránézek.- Te meg még is mit bámulsz ennyire?

- Megcsókolnál? - Hát… éppen erre most nem számítottam. 
- Nevin... - Nem hagyja, hogy befejezzem.  
- Csak csókolj meg, vagy maradj csöndben.
A csókot most hagyom, hadd vezesse õ. Tudom, hogy erre is szüksége van, hogy döntsön és remélem, hogy ezzel segíthetek neki.
- Meg akarom próbálni. Meg akarok próbálni mindent, hogy veled élhessek, ameddig csak lehet, és engeded - szólal meg a csók után és hozzám bújik. Halkan sóhajtok egyet megkönnyebbülésemben, és magamhoz húzva ölelem még jobban, hosszú percekig, amikor õ szólal meg újra.  
- Ryan?
- Hmm?
- Itt maradhatok ma éjszakára?
- Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megkérdezted... - morgom, buta kérdését hallva. 
- Nem vagyok valami gyakorlott a kibékülés utáni dolgokban…
- Akkor elmondom, haza sem engedtelek volna, még ha akartad volna sem. 
- Mekkora szerencse! Akkor szólok anyáéknak, csak úgy elszaladtam otthonról - mondja. 
- Mindenképp - jegyzem meg, és már telefonál is.
A beszélgetés nem hosszú, szóba kerül a kapcsolatunk is, és Nevint látva nem azt a választ kapta, amit akart, ezért is lep meg, amikor megszólal ismét, rám nézve.
 - Anya beszélni akar veled valamirõl. 
- Üdvözlöm - szólok bele, mikor elveszem a telefont. Nevin már nincs itt.
- Ryan, én is üdvözlöm.
- Miben segíthetek? - Elsorolja az órarendet, a kontroll idõpontjait, mindent. Aztán…
- És vigyázzon rá… nem tudom, mennyire van rosszul most, hogy tudja, hogy az apja…
- Figyeljen ide - szakítom félbe. nem érdekel, hogy tiszteletlen vagyok. - Nevin fontos nekem. Ha az egészségének az az ára, hogy nem fog hazamenni, nem fogom hazaengedni. Ha fontosabb, hogy a fiúnak nõje legyen aki gyerekeket potyogtat mint az, hogy boldog tiszta szívébõl, akkor azt hiszem, nem ugyanaz a fogalmunk van a szülõi szeretetrõl.
- Maga még sosem volt szülõ… - nyögi elkeseredetten.
- De szeretõ igen. A fia szeretõje. És ha meggyógyul, és nem fogják támogatni, elköltözök vele innen, messzire.
- Ryan, kérem…
- Ne kérjen semmire! Ha a fia hímkurva lenne is támogatnia kellene, az meg, hogy a férfiakat szereti, tökéletesen mindegy, ha boldog. Nem igaz? Nos, azt hiszem, van min gondolkodnia. Visszhall.
És kinyomom.
Nevint a szobában találom meg. Biztosan lesújtotta a hír, hogy az apja olyan, amilyen.
- Jól vagy?  
- Jól, csak túlságosan beleéltem magam bizonyos dolgokba. Mit akart anya?
- Végigsorolta az órarended, és azt is felíratta velem, mikor kell kontrollra menned, mert állítólag szereted fõleg az utóbbit ellógni. 
- Néha elõferdült... De az más volt, az nem most volt, az nem így volt. Most nem fogok kihagyni egyet sem, hiszen megígértem, hogy mindent megteszek, nem igaz? 
- Ez a beszéd. Fürödtél már? - kérdezem. 
- Épp a kádban áztam, mikor jött a telefon, szóval friss vagyok és üde.
- Akkor lezuhanyozom, addig keress magadnak valamit amiben alszol - mondom, majd puszit adok a homlokára és mennék, de elkapja a felsõmet.
- Sajnálom, hogy le kell tagadjalak apa elõtt. Annyira bemutatnálak... 
- Már maga a gesztus is jól esett - felelem. Neki nem kell tudnia a beszélgetésünk végérõl.
- Egyszer akkor is bemutatlak a szüleimnek!

* * * 

Mire visszaérek, már alszik. Az én pólóm van rajta, a feneke teljesen kint. Ha nem aludna, nem hagynám, de így nem fogom felkelteni. Mellé fekszem, és én is elalszom inkább.

Mikor felkelek, nincs mellettem. Azonnal megrémülök, de ahogy hallom a teafõzõ sípolását és a kenyérpirítót, megnyugszom. Elõbb kelt, így gondolom reggelit készít. Aranyos.
Kilépek, és ahogy meglát, azonnal széles mosollyal köszönt.
- Szép reggelt!  
- Neked is kellemes reggelt - viszonzom a gesztust mosolyogva, majd közelebb lépve átkarolom és egy lágy csókot hintek a nyakába, mire felkuncog. - Hogy találtad ki, hogy épp ezt akarok enni? - udvarolok neki finoman, hozzádörgölõzve, de ezt sem tolakodva, csak… incselkedve.
- Megéreztem az álmaidból - feleli szintén nevetve. Elmosolyodom. Annyira nagyon szeretem, de segítenem kell neki. Tudom, hogy amíg nem jut új szívhez, nem fogunk teljes életet élni, és ez nagyon elszomorít. Bár a mûtét rendkívül kockázatos - ezt még én is tudom, akkor sem hagyhatom, hogy így legyen vége a kapcsolatnak.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - kérdezem, szorosabban ölelve magamhoz.
- Én is téged - fordul meg kissé, és karjait a nyakam köré fonva lágy csókot kezdeményez. Én sem durvulok be, egyszerûen csak simogatom az ajkait az enyémekkel, kényeztetem és szeretem, ahogy mindig.
De a szenvedély ott ólálkodik, én is érzem magamon, és ahogy közelebb húzódik, az övé a combomnak nyomódik. Elmosolyodom, mire megszakítja a csókot.
- Ki fog hûlni a reggeli - szuszogja édesen, de nem tudom megállni.
- Megmelegíthetünk mindent - kezdem el csókolgatni a nyakát és finoman visszaterelgetni a hálóba, majd hagyom, hogy lefeküdjön és mellé húzódok. Nem támadom le azonnal, kedveskedve simítok végig az arcán, végig a szemébe nézve, majd a nyakán simulnak végig az ujjaim, és ahogy ruhán keresztül elérem az egyik mellbimbóját, simogatni kezdem. Eleinte mosolyog õ is, ölel és simogat, de ahogy kezd rajta elhatalmasodni az élvezet a tekintete kezd elködösödni, a száját már csak édes nyöszörgés hagyja el.
- Ha rosszul érzed magad, azonnal szólj - suttogom, nem akarom megtörni a csendet. Bólint, de ahogy magához húz egy újabb csókra tudom: nem lesz baj.
Nem lehet baj.
Lassan nyúlok bel a pólója alá, és simítok végig már így, textil nélkül a mellkasán, kényeztetve a kemény kis kúpocskákat, majd ahogy felül és ledobja a pólót, elvarázsolva nézem. Szerelmes csókot hintek a szíve fölé, mire felsóhajt, a hajamba túr és ismét magához húz, miközben elkezd kíváncsiskodni a pólóm alatt, ezért a csók végeztével én is ledobom magamról, és lassú játék kezdõdik.
Édes nyögések, halk sóhajok, a ruha susogása, ahogy a földre hull az alsó, a pézsmaillat, ahogy fülé hajolok és a hangok, amivel a fülem kényezteti… majd az ajkai, amivel a testem, ahogy fölém kerül. Bebarangol szép szájával, nem hagyva ki egy pici részt sem, mindent megcsókol, mintha meg akarna jelölni, hogy én magam is tudjam: az övé vagyok.
Ahogy õ az enyém.

Amikor tágítani kezdem, egy pillanatra ijedten pillantok fel, nagyot nyögött. De a tekintete megnyugtat, és megrögzötten kezdem azt a szöget és erõsséget ismételgetni, majd halvány mosoly szökik az arcomra, ahogy elélvez. Õ pirulva néz le rám és bocsánatot kér, de én csak lenyalok minden cseppet, aztán fölé mászok és nagyon lassan a testébe hatolok. Hihetetlenül lassan, szinte alig mozdulva. Látszik, hogy így neki is kényelmesebb és jobb, amikor már tövig vagyok benne, gond nélkül tudok mozogni is.
Nyög, sóhajt, szorít és forró: nem tudom nem szeretni. Imádni… õ a mindenem. Az életem, és ahogy ezt a fülébe suttogom, egy könnycsepp gördül le az arcán, de a mosolyából látom és érzem: örömében.

Nem tudom, mikor volt ennyire jó, ennyire finom és szerelmes az együttlét, de egész nap az ágyban vagyunk. Nem mozdulunk egymás mellõl, együtt eszünk, együtt zuhanyozunk, aztán õ este szól, hogy haza kell mennie: de holnap visszajön. Mosolyogva figyelem ahogy öltözik, amdj, miközben a holmiját szedi össze, eltûnök, és elõveszem ugyanazt a kulcsot…. és egy ezüstláncot, ami még a fiókban lapul,ki tudja, mióta. Az ajtóban közelebb lépek ,és minden szó nélkül a nyakába akasztom. Meglepetten pislog rám, de én csak mosolygok.
- Nem csinálok hülyét magamból kétszer - komolyodom el egy kicsit. - Ha nem érzed magad erõsnek, ne gyere holnap, kérlek. Segítek a transzplantációban és szeretlek mindörökké, de ha nem vagy elég erõs ehhez a kapcsolathoz… én nem fogok haragudni - mosolygok rá. Szólna, de nem hagyom. - Ne mondj most semmit. Nagyon szeretlek. - Egy csók, majd kitessékelem, és hallom, ahogy sóhajt, majd elindul lefelé.
Fogalmam sincs, mi lesz holnap. Kicsit talán félek… de hiszek benne.

- Hoztam valamit, ha megengeded - suttogja, majd a lakásomba hozat egy... fotelt? Õ készítette, megismerem a stílusát. De ez így... ennek így mi értelme van?! - Beljebb mehetek?

- Eddig sem zavartattad magad a rendezkedésben - morranok rá. Nem szeretem, amikor önfejû, kérdezésem nélkül cselekszik és egyedül dönt mindenben, pedig most ezt csinálja.

 - Beleülnél? Én terveztem és én is készítettem.

- Nevin, megmondtam, nem vagyok kíváncsi a játékaidra, egyenes választ szeretnék - rivallok rá, mire picit összerezzen.

- Kérlek, csak ülj bele... - Szinte könyörög. Pillanatokkal késõbb mérgesen vágom bele magam a fotelba. Közlöm is vele, hogy kényelmes, mert hát tényleg az.  - Ez a fotel olyan akart lenni, mint amilyen te vagy nekem, Ryan. De azt hiszem, igazad van. Alapvetõen nem vagyok alkalmas semmi olyasmire, amire vágysz, és akárhogy gondolkodom, pedig nagyon sokszor végigrágtam minden egyes eshetõséget, egyszerûen képtelen lennék megadni neked azt a keveset is, amit magadnak kívánsz. Szeretném, ha megértenéd az általam készített fotelen keresztül, hogy ami történt kettõnk között, az nem hazugság volt, nem illúzió, hanem valós, de én egyszerûen nem az vagyok ennek ellenére, akit neked szántak. Kérlek, ne felejts majd el teljesen... és sok boldogságot! Tudom, hogy meg fogod találni azt, aki neked kell, szerintem hamar, mert rendes vagy és törõdsz a másikkal. Mindenképp megérdemled... Isten veled!
... és csak elrohan.
Gyáva vagy, Nevin.

És én a gyáva embereknél semmit nem utálok jobban.

* * *

Harmadik napja csörög az a kurva telefon. Nem veszem fel, nem .érdekel semmi, senki, még az ajtóban kopogtató Morgan és Cyírus sem. Mindenki eltakarodik a picsába.
Senkivel nem vagyok hajlandó foglalkozni, csak iszok, cigizek és dühöngök.
Hogy ismerhettem ennyire félre? Hogy lehettem ennyire vak hogy nem láttam, hogy egy önzõ kis semmibe szerettem bele? Egy gyáva, szar alakba aki arra sem méltat, hogy elém álljon, õszintén beszéljen. Inkább ide hoz egy szar fotelt és azt hiszi, hogy le vagyunk tudva.
Többször eszembe jut hogy felkeresem és megölöm. Megkönnyebbülés lenne látni, ahogy meghal. De valahogy... nincs erõm elindulni.
Annyira átverve érzem magam, hazudott nekem. Végig csak hazudott és ettõl az egész keserû Minden.

Aztán a harmadik nap éjjelén valami furcsát hallok és Morgan hangját. Na, erre azért már kimegyek.

- Mi az Morgan, mi történt? - kérdezem, és ahogy meglátom Nevint , tudom, baj van. Már hívom is a mentpket, de ahogy rá nézek, mondani akar valamit, így lehajolok.

- Hogyan? - kérdezem halkan.

- Tás... - Tás... Táska! Mûr kezdek is kutatni, tudom, hogy ha megtalálom, tudni fogom, hogy azt kerestem, és ahogy a kezembe akad egy kisebb táska, benne injekciós tûvel és fiolával nem is tökölök tovább, már be is adom neki.

- Morgan, majd én elintézem, menj nyugodtan - mondom kedves házmesteremnek, aki engedelmesen megy is a dolgára, én meg várok picit, és amikor Nevin izmai engedik felemelem és a lakásba viszem.  - Miért jöttél? - kérdezem, mikor már bent vagyunk.

- Cyrus hívott... Azt mondta, nem ér el három napja... aggódtam, hogy esetleg betegen fekszel, egyedül...

- És errõl mégis mikor akartál szólni? - kérdezem türelmetlenül, utalva az ujjaim közt forgatott dobozkára. Szívem szerint a fejéhez vágnám és leüvölteném a fejét.

- El akartam mondani, mindig el akartam mondani, de képtelen voltam rá. Tudom, hogy iszonyatosan önzõ volt tõlem, és össze akartam szedni a bátorságom, hogy utólag elmondjam, most, hogy már nem számít, de ez nem olyan egyszerû.

- Mégis szeretném hallani!

- Azért voltam a bárban aznap este, mert csak élni akartam. Mindegy, mi történik, mindegy kivel, csak ne kelljen arra emlékeznem, ami a valóság. Én akkor már jó ideje csak megpróbáltam bepótolni azt, amit nem tettem meg addig. Kipróbáltam mindent, amit az élet szembe hozott. Hisz ezt akár tudhattad is. Én nem vagyok homoszexuális. Addig azt sem sejtettem, hogy biszexuális lennék...  Én nem akartam maradni, nem akartam belebonyolódni, nem akartam fájdalmat okozni! Aznap, mikor meglõttek, én csak véletlen voltam ott, én csak meg akartam halni... azt terveztem, hogy leugrok valahonnan jó magasról, de pont belétek botlottam. Nem tudom, máskor mit csináltam volna, de így minden mindegy alapon úgy éreztem, így legalább lenne értelme a halálomnak, így nem kellene azzal a nyomorult tudattal itt hagynom ezt a világot, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy léteztem benne. Nem akartam túlélni, de nem haltam bele. Neked pedig nem voltam képes nemet mondani... Hosszú hónapok gyötrelme után végre elõször éreztem azt, hogy ha te szeretnél, élni szeretnék én is. És te szerettél.  Annyira gyûlölöm magam, hogy így kell lennie. Annyira megadnék neked mindent, amire vágysz, annyira lennék az a valaki, és már most féltékeny vagyok, bárki is lesz majd, aki valóra váltja az álmaid! És azt is gyûlölöm, hogy nem voltam képes elmondani, hagytalak a kétségek között, mert nekem úgy kényelmesebb volt, mert úgy legalább egy kicsit boldog lehettem veled...  Sajnálom, amit képes leszek rá, távozom, csak... még azt el kell mondanom, hogy talán késõbb, ha már megbocsátottál, megértsd: Ryan... én szeretlek... mindig is szeretni foglak... ez nem hazugság... de nem lehetek veled, mert nincs értelme... én... haldoklom...

- Amíg elalszol, itt maradok - feleli mellém telepedve, amely megnyugtat. Rosszul érzem magam a történtek miatt, de hiszem, képes nekem megint megbocsátani. Megérdemelné, hogy õszinte legyek vele ennyi minden után, mégsem merek, mert nem lennék képes elengedni a melegséget, amelyet jelent nekem. Õ az éltetõ Nap szívem Földjének, nélküle nem is tudom, mi történt volna velem. Azt hiszem, már rég öngyilkos lettem volna...

* * *

Lassan ébredek csak, lustán fordulva, de ahogy hûlt helyét pillantom csak meg, azonnal felpattannak a szemeim, s körbepillantok, de sehol sem találom nyomát. Hallgatózom, de minden olyan csendes, hát kikelek az ágyból, s végigjárom a kis lakás minden négyzetcentiméterét, de sehol. Ahogy tekintetem a tegnapi vacsora romjait még õrzõ asztalra téved, a gyomrom apróra szûkül, és elfog a rossz érzés. Valami eltörött...

- Ryan... - suttogom, s a sírás szélén ölelem magam körbe, mert a magány rideg karjai borzongatnak.

Ebben a pillanatban kopogás hangzik, s megilletõdöm. Senki sem jön hozzám rajta kívül... Egész ellazulok. Hát visszajött mégis.

- Mindjárt! - tüntetem el a tegnapi nap nyomati a konyhából beháynva õket az egyik szekrénykébe, majd rendesen elpakolok, ha már alkalmas lesz, de nem akarom, hogy bármi is emlékeztessen a tegnapra, mert szeretném, ha minden olyan maradna, mint volt.

Amint megvagyok, az ajtóhoz sietek, és kinyitom.

- Gyere be - mosolyodom el halványan, beinvitálva, de az arca olyan fura, a gyomromból elillanó gombóc ismét visszatér, s egyre nagyobbra duzzad, mennél tovább nézem õt. A nappaliba vezetem, s már hozom is neki a megszokott kávéját, úgy, ahogy szereti. Mintha várna valamit, így próbálok valamit mondani.

- Figyelj, a tegnap... - azonban leint, mielõtt belezavarodhatnék abba, hogy mit is mondjak, mert az igazság és valami más hazugság között csak egy hajszál van, de mind a kettõ borzasztóan hangzana, s csak rontana a helyzetemen, azt hiszem.

- Hiba volt - jelenti ki komoly arccal, és meglepõdöm.

- Hiba? - kérdezek vissza. - Mi volt hiba, Ryan?

- Az egész hiba volt - sóhajt fel, de nem néz rám, a plafont fixírozza. Már tudom, pedig nem csináltam egyszer sem: szakítani akar. S nem kímél, már sorolja is: - Hogy lefeküdtünk, hogy beléd szerettem, hogy megvédtél, hogy nem engedtelek el, hogy ennyire rád akaszkodtam. Minden hiba volt.

A szívem összefacsarodik, s össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne kezdjek neki sírni, hogy ne reagáljak semmi olyat, ami túlzott lenne, csak érzem, elönt a kétségbeesés, mert elvesztem, és voltaképp nincs is jogom hozzá, hogy küzdjek érte... Õ ennél sokkal többet érdemel, sokkal többet annál, amit én nyújtani tudnék, hiába szeretem, hiába jelent nekem mindnt ezen a világon, amit már többször el akartam hagyni, s csak õ tart itt benne.

- De én... én nem is... - nem tudom az érzelmeim szavakba önteni.

- Nem kell mondanod semmit - kortyol mosolyogva a kávéjába. Hogy tud így mosolyogni? - Az életemet is odaadnám érted, tudod nagyon jól. De ha te nem érzel így, sõt, pánikrohamot kapsz mikor azt hiszed, hogy el akarom mélyíteni a kapcsolatunkat, akkor... érted - tiltakoznék, de csak a köntösömbe markolok. Nem pánikrohamot kaptam, de nem mondhatom ezt neki, hiszen az felvetné a kérdést, hogy akkor mi volt az az egész. S ha arra válaszolok, még inkább elveszítem, még jobban meggyûlöl majd! Nem akarom, hogy gyûlöljön! - Egész éjszaka ezen járt az agyam, de végre eldöntöttem. Nem tudom, te mit akarsz ettõl az egésztõl, Nevin, de én nem elégszem meg egy szimpla szexen alapuló kapcsolattal. Õszinte, szerelmes társat szeretnék, aki nem lesz depressziós, ha elmondom neki, hogy mik a terveim, és nem pánikol be, amikor össze akarok vele költözni - vár. Vár arra, hogy mondjak valamit, de csak hallgatni tudok kínomban. Tudtam, már az elején tudtam, hogy ilyen vágyai vannak, mégis volt képem lopni a drága idejét, mikor tudtam, én ezeket nem adhatom meg neki.  - Te még fiatal vagy, Nevin. Én már túl vagyok a harmincon, és attól, hogy buzi vagyok, szeretnék boldog családban élni. Egy kedves feleség-félével, talán egyszer egy gyerekkel, egy macskával, egy közös lakásban - hörpinti fel a kávéját, s feláll. - Nem fogok most azonnal szakítani. El kell mennem pár napra. Ha hazajövök, szeretném, ha elmondanád, mit akarsz tõlem és hogy képzeled el a közös életünket. Az én álláspontomat tudod, bár nem tudom, mennyire leszek képes valaha túltenni magam azon, ami este történt.

Mélyen a szemembe néz, amitõl ordítani tudnék, de csak a könnyeim nyelem: - Ryan... - tör fel belõlem, de nemcsak én nem tudnék mit mondani, õ sem hagyna.

- Eszedbe se jusson kérni vagy könyörögni. Én szeretlek, imádlak és veled akarok... akartam családot alapítani. De olyannal nem lehet, aki pánikrohamot kap attól, hogy egy ékszeres dobozt lát. Most kell kiderülnie, ha nem vagy alkalmas arra, amire én szeretném, hogy alkalmas legyél. Két-három nap és visszajövök, addigra kérlek, döntsd el, mit akarsz tõlem. Ha nem tudsz dönteni, én fogok - jelenti ki kérlelhetetlenül, majd mellettem ellépve hagy egyedül. Amint kattan mögötte az ajtó, összeomolva bõgöm el magam a köntösöm markolgatva, gyûrögetve, és üvöltve, mint egy szánalmas, tehetetlen, szerencsétlen idióta.

* * *

Az elsõ nap volt a legborzalmasabb. Csak hevertem, miután kisírtam magambõl az összes könnyet, s a plafont bámultam. Nem ettem, nem ittam, s ami még rosszabb, a gyógyszereim sem vettem be. Arról nem is beszélve, hogy totál elfelejtettem, hogy kontrollra kell mennem, és estefelé a rendõrség törte rám az ajtót pár mentõssel karöltve, mert az orvosom értesítette õket, hogy nem jöttem. Nem azért, mert aggódna miattam, egyszerûen hivatali kötelezettsége...

Másnap anyámmal engedtek haza a kórházból. Kértem, hogy maradjon velem a lakásomban. Nem akartam hazamenni, de nem is akartam egyedül lenni, mert akkor megint ugyanoda jutottam volna, mint elõzõ nap. Így viszont kissé összeszedtem magam. Ismét nekiálltam a bútornak, amihez szereztünk anyával anyagot, és egész éjszaka dolgoztam rajta, s közben gondolkodtam. Mindent végiggondoltam, s elhatározásra jutottam. A legegyszerûbb, ha szakítok, vagyis hagyom, hogy elmenjen anélkül, hogy ismét szót kellene váltanunk. De azért nem akarok nyomtalanul eltûnni. Neki ajándékozom a fotelt, s hagyok egy levelet, aztán hazaköltözöm. Sosem találkozunk többet, de nem is fogja tudni sosem, hogy meghalok nem sokkal ezután. Fél, maximum egy év. Ennyi, ennyi amit adhatnék neki, amelynek a vége már csak fájdalom és kínszenvedés lenne. Felesleges, és nem akarom, hogy akár csak sajnálatból rám pazarolja azt az idõt.

Anyám persze kiakadt, mikor kiderült reggel, hogy egyáltalán nem aludtam, mégis segített szállítóautót szerezni, és bepakoltatni a fotelt. A fotelt, amely azt szimbolizálja, mennyit jelentett õ nekem, mert amikor az ember beleül, épp úgy érezheti magát benne, mint én éreztem mindig, ha vele vagyok, s az ölébe ülve hozzá bújhattam. Hogy hogy fogunk bejutni a lakásba, na az egy jó kérdés, de majd igyekszem alkalmazni a módszerét, és beszélni a házmesterrel.

* * *

Arra azonban nem számítottam, hogy már itthon lesz. A házmester ugyanis határozottan állította, hogy látta, így reszketõ gyomorral, és egy adag nyugtató injekcióval a szervezetemben sétálok az ajtajáig, és becsöngetek. Valóban kinyílik az ajtó.

- Szia Nevin - azt hiszem, megilletõdött, bár ennek nem sok jelét mutatja, én viszont kissé ideges leszek. Elterveztem én ezt a dolgot, de alapvetõen úgy kalkuláltam, hogy õ még nem lesz itt. - Nem tudom, honnan tudtad, hogy hazaértem, de az érdekelne, hogy hogy döntöttél  - tér azonnal a lényegre, ahogy mindig. Az ment meg, hogy felbukkan a liftnél anya és a költöztetõ cég alkalmazottja, és természetesen a fotel.

- Hoztam valamit, ha megengeded - magyarázom meg sebtében a helyzetet, aztán félreállok az ajtóból, míg bekerül a fotel. Anya még a fülembe súgja Ryant jól szemügyre véve, hogy lenn megvár, aztán egyedül maradok vele, s kínos csend lengi be az egész szituációt.

- Beljebb mehetek? - töröm meg után a csendet.

- Eddig sem zavartattad magad a rendezkedésben - feleli kissé durván, mire lehajtom a fejem, úgy lépek be, s csukom be magam mögött az ajtót.

- Beleülnél? Én terveztem és én is készítettem - kérdezem.

- Nevin, megmondtam, nem vagyok kíváncsi a játékaidra, egyenes választ szeretnék - csattan fel, amire összébb rezzenek.

- Kérlek, csak ülj bele - emelem fel a tekintetem esdeklõn. Mérgesen felsóhajt, és belevágja magát a fotelbe.

- Kényelmes - morogja. Elmosolyodom kissé halványan, de ez a mosoly azonnal le is lohad az arcomról. Mély levegõt veszek, s belekezdek.

- Ez a fotel olyan akart lenni, mint amilyen te vagy nekem, Ryan. De azt hiszem, igazad van. Alapvetõen nem vagyok alkalmas semmi olyasmire, amire vágysz, és akárhogy gondolkodom, pedig nagyon sokszor végigrágtam minden egyes eshetõséget, egyszerûen képtelen lennék megadni neked azt a keveset is, amit magadnak kívánsz - olyan szánalmas vagyok, egyszerûen csak potyogni kezdenek a könnyeim, pedig az én szám hagyják el a kegyetlennek tûnõ mondatok, még ha szóról szóra igazak is. - Szeretném, ha megértenéd az általam készített fotelen keresztül, hogy ami történt kettõnk között, az nem hazugság volt, nem illúzió, hanem valós, de én egyszerûen nem az vagyok ennek ellenére, akit neked szántak. Kérlek, ne felejts majd el teljesen... és sok boldogságot! Tudom, hogy meg fogod találni azt, aki neked kell, szerintem hamar, mert rendes vagy és törõdsz a másikkal. Mindenképp megérdemled... Isten veled! - a végére a hangom már remeg, s ahogy végre kimondom az utolsó szót, sarkon fordulok, s mint valami menekülõ állatka, tépem fel az ajtót, bevágva magam mögött, s csak futva, futva egészen lentig, ahol anya ölelõ karjaiba borulva kezdek zokogni. Mert tudom, hogy nem fog utánam jönni, mert tudom, hogy errõl nincs mit többet beszélni, mert érzem, iszonyatosan egyedül maradtam ezen az átkozott világon!

* * *

- Nem hiszem el, hogy tényleg el is jöttél értem... - morgok anyának. Addig zargatott, míg elcibált az egyetemre, majd be nem lökött az ajtón. Kellemetlen volt és felettébb ciki, de az, hogy még rétem is jön, leellenõrizve lényegében, hogy valóban benn voltam-e, már felettébb égõ.

- Te kényszerítesz rá, fiam - jelenti ki könyörtelenül, mire felsóhajtok.

- Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Semmi értelme a suliban pazarolnom az idõm, úgyis hamarosan meghalok - jelentem ki, mire életemben elõször kapok akkora pofont anyámtól, hogy a kocsi ablakának üvege adja ténylegesen a másikat. Rezgnáltságomból kizökkenve pillantok döbbenten anyámra, aki egy rövid ideig még szaporább légzéssel farkasszemet néz velem, majd a kormányra dõlve kezd zokogni. Elszégyellem magam. - Anya, kérlek, ne sírj, hallod! Nem úgy gondoltam - próbálom vigasztalni, de így is jó öt perc eltelik, mire összeszedi magát.

- Csak szeretném, ha nem bánnád meg - suttogja még mindig kissé szipogva. - Mert elõfordulhat, hogy mégis jobban leszel, vagy találnak donort, és akkor azt fogod érezni, hogy amit most eldobtál magadtól, az mind kárba ment, és jobb lett volna, ha csinálod, ha nem adod fel, ha nem várod a halált, hanem teszel az életedért.

Sóhajtva dõlök vissza az anyósülésre, és a másik irányba fordulva kibámulok az autóból.

- Nyomasztó. A dolgok, amelyek eddig lekötöttek, teljesen érdektelenekké váltak. Az, hogy olyasmiben reménykedjek, aminek annyi az esélye, mint annak, hogy még életem során megnyerem az ötöst és el is tudom költeni, nem nyújtana megnyugvást és teljesen felesleges lenne. Nem motivál semmi... sajnálom, hogy ezt kell hallanod, de nincs erõm arra, hogy azt játsszam, és el is hitessem magammal, élek. Egy ideje az motivált, hogy bepótoljak mindent, hogy kiéljem magam, hogy mindent kipróbáljak, amit az élet elém dob. De rá kellett jönnöm, hogy egyrészt nekem sem nyújt valódi örömet a hedonizmus, másrészt másokat is mélységesen megbántok önzõségemmel. Csak keresztül akarok lebegni a hátralevõ idõn, és nem akarom többé úgy érezni, az élet minden nyavalyás apróságot elvett tõlem, mindent, ami boldoggá tehetne. Minden nyomorultul picurka porszemet, semmit sem hagyva. Semmit...

- Eddig nem voltál ilyen - anya hangja most olyan végtelenül idegennek és távolinak tûnik. Közöttünk a szakadék tátong: a halál elfogadásának és el nem fogadásának szakadéka. Én már nem akarok élni, õ pedig még nem akar elengedni.

- Ryan... õ voltaképp az udvarlód volt? - töri meg hosszú hallgatás után megint a csöndet, amellyel ismét eléri, hogy összerezzenve és elsápadva pillantsak felé, majd végül lehajtsam a fejem és elpiruljak.

- Valami olyasmi... - vallom nehezen. Nem akartam még ezzel is terhelni a szüleim, ezért sosem beszéltem nekik a dologról, az estérõl, a késõbbi találkozásról, a kórházban, majd pedig az utána együtt töltött idõrõl.

- Beszéltél neki a betegségedrõl, és kidobott? - kissé meglepõdöm, hogy ilyen könnyedén vette az információt, és további részleteket is szeretne tudni, talán ezért is válaszolok védtelenül õszintén.

- Nem. Sosem beszéltem neki a betegségemrõl, és voltaképp én szakítottam. Össze akart költözni velem... Ryan elég komoly ember - szalad nagyon-nagyon halvány mosoly ajkaimra a gondolatra. Ha nem lennék beteg, vajon összefutottunk volna? Bár úgy lenne! Iszonyatosan szeretném.

- Mikor lettél ilyen önzõ? Én nem ilyennek neveltelek - csóválja meg a fejét anya.

Elszégyellem magam, mert tökéletesen igaza van. - Tudom, hogy az vagyok. Én voltaképp nem is akartam ezt az egészet. Nem akartam, csak egy egyéjszakás kalandot, engedve a hévnek, amely elragadott. Az egész olyan fura volt. Utána is többször véget akartam vetni a dolognak, tudva, hogy õ rendes társat keres, aki vele maradhat, és én hiába akarok, nem lehetek vele úgy,a hogy szeretné, de nem voltam rá képes, nem míg nem állított választás elé - vallok halkan, alig rebegve a szavakat. Még mindig fáj, hogy ne fájna, alig két hete volt.

- Nem erre gondoltam - rázza meg a fejét megint. - Hanem arra, hogy önzõn mindig mások helyett akarsz dönteni. Esélyt sem adsz nekik, hogy maguk válasszanak, egyszerûen elõre elrendeled magadban, mi fog történni, és úgy is cselekszel. Ha az a fiatalember össze akart veled költözni, iszonyatosan kellett szeressen, te pedig mindenféle elõzetes ok vagy érthetõ esemény nélkül faképnél hagytad. Szerinted mit érezhet? Nem gondolod, hogy tartozol legalább annyival, amiért törõdött veled, amiért szeretett, hogy rendes magyarázatot adsz neki?

- De ha beszélek róla, meg fog gyûlölni, és azt nem akarom - fakadok sírva. Anya szinte azonnal óvón ölel át. - Nem gondolod, hogy már így is gyûlöl, amiért becsaptad és otthagytad, amiért látszólag csak kihasználtad és sosem szeretted? Valóban ezt a képet szeretnéd benne magadról hagyni? - csitít lágyan, de közben tovább ostromolja makacsságom. S meg kell vallanom, ebbõl a szemszögbõl még egyetlen egyszer sem gondoltam végig a történteket.

Nem akarom, hogy gyûlöljön. Nem akarom, hogy azt higgye, egész végig csak átvertem. Nem akarom!

* * *

Vallani azonban nem olyan egyszerû, mert hiányzik hozzá a megfelelõ bátorságom. Elrontani a dolgokat sokkal könnyebb, mint rendbetenni õket valamennyire. Persze nem várom ettõl a vallomástól, hogy minden megváltozna, de mennél többet gondolkodom anya szavain, annál jobban értem, mire akart célozni, és annál inkább jogosnak érzem felvetését. Viszont azt egyszerûen nem tudom elképzelni, hogy csak úgy elé állok, és nekikezdek. Ha erre képes lennék, talán nem most kellene ilyesmiken gondolkodnom...

Az élet azonban roppant különös, és valószínûleg igen szórakoztatónak találhatja, hogy a lehetõ leglehetetlenebb szituációk elé állítson.

Mióta szakítottunk, elõször szólal meg a mobilom. Teljesen elképedek, és elõször elkönyvelem magamban, ahogy a kádban fekszem, hogy biztos rosszul hallom, vagy pedig ugyanaz a szám megy a tv-ben, mint amit én csengõhangnak állítottam, míg anyám be nem kopog a fürdõbe.

- Nevin, telefon! - úgy pattanok ki, mintha legalább is konnektorba dugott hajszárító esett volna a kád vízbe, s úgy vizesen, csupaszon nyitom ki az ajtót, és rámarok a mobilra. Nem szokott rajta senki keresni, egyedül õ! Épp ezért meg sem nézem ki az, csak felveszem a telefont. - Halló, itt Nevin! - szinte ordítom izgatottan, és el is szégyellem magam, milyen egy idióta vagyok, de a másik oldalon felzengõ hang lelomboz, mert nem az övé...

- Szia Nevin, Cyrus vagyok, Ryan egyik barátja - mutatkozik be. - Nincs véletlenül a környéken?

- Nem, nincs - suttogom megsemmisülten. Nem is tudom, mit vártam. Ryan miért hívna, nem lenne semmi értelme az egésznek, mégis úgy belelovaltam magam ebben a fél másodpercben, hogy most elviselhetetlenül sajog a szívem.

- Csak mert három napja nem tudom elérni - folytatja, talán azt hiszi, hazudok, vagy letagadom épp, mert megkért. Nem elõször csinálnám.

- Tudja, szakítottunk - válaszolom, mire bocsánatot kér, és már le is rakja. Csalódottan ejtem vissza a telefont anyám kezébe, és visszavonulok fázósan a fürdõbe. Ahogy ismét elmerülök a meleg habokban, valami szöget üt a fejembe, ami eddig valahogy totál a szürkeállományom peremvidékére szorult: három napja nem tudja elérni! Lehet, hogy elutazott... De mi van, ha mégis csak baja van? Ismét kipattanok a vízbõl, villámgyorsan megtörölközöm, majd a szobámba viharozva teljes glédába vágom magam, s csak annyit vakkantok még apáéknak felkapva a táskám, aminek kötelezõen mindig nálam kell lennie, nehogy váratlanul ér valahol a roham, hogy majd jövök, s már el is tûntem az éjszakában.

* * *

Egy idõ után felhagytam a rohanással, mert kezdett nehézkessé válni a levegõvétel. Ennek ellenére viszonylag hamar megérkeztem, bár már kevésbé emberi az idõ, mégis, egyszerûen beleõrülnék, ha nem tudnám, mi van vele. Épp bekopognék az ajtón, mikor valaki hátulról megszólít, a frászt hozva rám.

- Ön mit keres itt? Jött valakihez?  - megpördülve dõlök a szívemnél markolva a pulóveremre. Felismerem, a házmester, de olyannyira megijesztett, megszólalni sem vagyok képes, még levegõt venni sem nagyon, csak lerogyok az ajtó elé. A férfi teljesen bepánikol, nem csodálom, csak épp kurvára nem tudok vele törõdni.

- Hé, fiam, jól vagy? Hé! Hívok mentõt, hallod! - kétségbeesett hangjához jól ismert keveredik.

- Mi az Morgan, mi történt? - lép hozzánk Ryan, és minden bizonnyal meglepõdhet. A férfi magyarázná a dolgot, de õ már nem figyel rá, csak elõkapja a mobilját. Én meg csak kapálózom, hogy valaki figyeljen már végre rám is.

- Táska... - préselem ki magamból elhalóan.

- Hogyan? - hajol lejjebb, mindig is érzékeny volt a hangomra, lehettem akármilyen halk.

- Tás... - nem bírom még egyszer kipréselni magamból, de mégis megérti, lekapja a hátamról az emlegetett dolgot, és kutatni kezd benne. Hamar megtalálja a kis, immáron nem gyógyszeres dobozt, hanem görcsoldó és nyugtató injekciós készletet - ez is mutatja, mennyit romlott az állapotom, már nem hiszi az orvos, hogy egy-egy rohamnál képes lennék nyelni, és  milyen igaza is van. Hál' Istennek nem tétovázik, máris a a karomba kapom a tût, amelyre felszisszenek, de tudom, hamarosan jobb lesz. Ez mindig gyorsan hat...

- Morgan, majd én elintézem, menj nyugodtan - küldi el a férfit, majd mikor már kissé engednek az izmaim, felemel, s bevisz a lakására. Ahogy a fotelbe tesz, amit még én ajándékoztam neki, könnybe lábad a szemem: nincs semmi baja.

Míg én diszkréten vergõdöm sápatagon küzdve meg az oxigénért, és lassan görcsös testtartásom elernyed, az injekciós dobozt pörgeti a kezében. Reszketve sóhajtok fel. Nem így akartam elmondani...

- Miért jöttél? - kérdezi aztán. Biztos vagyok benne, hogy már érti, már mindent tud és minden világossá vált a számára.

- Cyrus hívott... Azt mondta, nem ér el három napja... aggódtam, hogy esetleg betegen fekszel, egyedül... - felelem, de aztán egész apróra húzom magam, ahogy kifakad.

- És errõl mégis mikor akartál szólni? - legszívesebben hozzám vágná injekcióstûstül a dobozt, de mérsékli magát. Még sírni is elfelejtek, annyira megrémülök. Pont ezt nem akartam, pont ezt!

- El akartam mondani, mindig el akartam mondani, de képtelen voltam rá. Tudom, hogy iszonyatosan önzõ volt tõlem, és össze akartam szedni a bátorságom, hogy utólag elmondjam, most, hogy már nem számít, de ez nem olyan egyszerû.

- Mégis szeretném hallani! - dörgi.

Bólintok, és felegyenesedem ültömben. Nem merek ránézni, mert biztosan csak rontanék a felfokozott lelkiállapotomon, amin egy idõ után a gyógyszer sem segítene, így ezt inkább el kívánom kerülni. Végig akarom mondani, ha már így alakult.

- Azért voltam a bárban aznap este, mert csak élni akartam. Mindegy, mi történik, mindegy kivel, csak ne kelljen arra emlékeznem, ami a valóság. Én akkor már jó ideje csak megpróbáltam bepótolni azt, amit nem tettem meg addig. Kipróbáltam mindent, amit az élet szembe hozott - kesernyésen elmosolyodom. - Hisz ezt akár tudhattad is. Én nem vagyok homoszexuális. Addig azt sem sejtettem, hogy biszexuális lennék... - ránézek, bûnbánón és õszintén, reszketve a vallomás súlya alatt. - Én nem akartam maradni, nem akartam belebonyolódni, nem akartam fájdalmat okozni! - ismét csak összecsuklom, kezembe temetve a szemeim. Nem akarom, hogy lásson, bár elsüllyedhetnék a föld színe alá! - Aznap, mikor meglõttek, én csak véletlen voltam ott, én csak meg akartam halni... azt terveztem, hogy leugrok valahonnan jó magasról, de pont belétek botlottam. Nem tudom, máskor mit csináltam volna, de így minden mindegy alapon úgy éreztem, így legalább lenne értelme a halálomnak, így nem kellene azzal a nyomorult tudattal itt hagynom ezt a világot, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy léteztem benne. Nem akartam túlélni, de nem haltam bele. Neked pedig nem voltam képes nemet mondani... Hosszú hónapok gyötrelme után végre elõször éreztem azt, hogy ha te szeretnél, élni szeretnék én is. És te szerettél - könnyeim kiserkednek. - Annyira gyûlölöm magam, hogy így kell lennie. Annyira megadnék neked mindent, amire vágysz, annyira lennék az a valaki, és már most féltékeny vagyok, bárki is lesz majd, aki valóra váltja az álmaid! És azt is gyûlölöm, hogy nem voltam képes elmondani, hagytalak a kétségek között, mert nekem úgy kényelmesebb volt, mert úgy legalább egy kicsit boldog lehettem veled... - nagyobbat kell szipognom, az egész annyira felzaklat, hogy már megint szaporábban veszem a levegõt. - Sajnálom, amit képes leszek rá, távozom, csak... még azt el kell mondanom, hogy talán késõbb, ha már megbocsátottál, megértsd: Ryan... én szeretlek... mindig is szeretni foglak... ez nem hazugság... de nem lehetek veled, mert nincs értelme... én... haldoklom... - nem bírok tovább beszélni, egész testemben reszketve, reszelõs zihálással véve a levegõt hajolok a térdemre összekucorodva, mint egy rossz kisgyerek, és csak sírok, amennyire visszafogottan és halkan csak tudok, olyan csendesen, miközben komoly hányingerem támad, és szédülni is kezdek megint. Gyûlölöm magam, gyûlölöm az egész életem! Miért kell mindennek ilyen kibaszottul elromlottnak lennie, ilyen félresiklottan semmilyennek? Ha már halnom kell, miért nem ütött el egy rohadt vonat legalább?!