Régi érték. Másnak egyszerű használati tárgy, mely életektől foszt meg, de nekem kincs.
Nem azért, mert ezekkel öltem életemben legelőször, még csak nem is amiatt, mert a saját kezeim által készítettem őket el. Ezeknek vajmi kevés közük van a valódi okhoz.
Ezeket a kardokat leginkább emlékként tartom magam mellett.
Szükségem van valamire, ami újra és újra eszembe juttatja azt az embert, aki annak idején segített a fegyverek elkészítésében.
Némán figyelem, míg a fiú ragyogó szemekkel forgatja ujjai közt azt, ami valaha még az én tulajdonomban állt.
Szoknom kell még a gondolatot, hogy innentől kezdve az már nem hozzám tartozik és nem az én tulajdonom, hanem az övé. Elvére önszántamból adtam neki oda.
- Állj! Állj meg!
Mozdulatlanná dermedve torpanok meg az éles visítására, de utána rögtön egy nyugodt sóhajjal nyugtázza felé közeledő lépteim hiányát. Hangja épp olyan hirtelen tőrt fel, mint ahogyan el is halkult.
- Miért?
- Ne lépj rá!
Értetlenül, s reménytelenül ostobának érezvén magam állok előtte, tekintetemmel a lábaim előtt elterülő apró kis részt fürkészem, de néhány apró kagylón kívül semmi mást nem látok. Ezek lennének neki olyan fontosak, hogy rám kiáltson értük, és mozdulatlanságot parancsoljon nekem?
Kincseihez guggolva gyűjtöm ökleimbe az éppen maradt meszes kagylóhéjakat.
Talán nekem nincs olyan kifinomult szépérzékem, mint neki, de ezekben én nem látok semmi különlegeset, vagy kirívóan egyedit.
Óvatosan, a kagylókra vigyázva ülök le a partra. Továbbra is tartja a neki tetsző távolságot, de legalább már nem menekül el előlem minden áron.
- Szóval gyűjtögetsz is mi? - kérdem megforgatva ujjaim között az egyiket, aztán oda dobom neki. Fürge mozdulatokkal kap utána és elteszi egy biztonságos helyre, amin én csak jót mosolygok. - Szeretnéd a többit is?
- Azok az enyémek!
- De most nálam vannak – mosolygok magam mellé téve a kagylók összességét.
Ajkait egyetlen vékony vonallá préseli, látom szemeiben a bosszúságot, de nem áll szándékomban tenni ellene semmit. Ahhoz túlságosan is élvezem a helyzetet. Az ékszert is elteszi a kagylók mellé, kíváncsi vagyok mi mindent halmozott már oda fel az elmúlt évek során.
- Visszaadod őket?
Nincs rájuk semmi szükségem. Nem tudom felhasználni a kagylókat semmire és gyűjteni se gyűjtöm őket.
- Ha szeretnéd. Tudod Ellon, nem vagyok tolvaj, csak a barátod akarok lenni.
- Te...tudod mi vagyok?
Túlzás ezt állítani, de van némi információ a birtokomban róla.
- Tudom.
- Honnan?
Közelebb merészkedik hozzám, de közel sem a kialakuló bizalom következtében. Úgy tűnik igazán a szívén viseli a kiüresedett kagylóhéjjak sorsát. Markomban tartom az egyiket, de vigyázok rá, hogy ne roppantsam össze, s ne törjön apró darabokra.
- Gyere ki a vízből és válaszolok – intek magam mellé.
Fejemet megemelve figyelem őt; a bizalmatlan tekintetét, amivel engem és a kardjaimat méregeti. Gondolatban végigfuttatok mindent, amit elárulhatok neki, s mindent, amit talán még nekem sem mondtak el.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd tervet kell kieszelnem. Jobb híján mindig improvizáltam, és ez eddig mindig bevált.
Mindig, minden helyzetben!
Most viszont aligha mondhatnám neki azt el, hogy parancsot kaptam arra, hogy elvigyem őt innen.
Nincs se indok, se konkrét cél, amit megadtak volna nekem indítékként, hogy miért van annyira nagy szükség rá.
Ellon még lejjebb merül a vízben, ami egyértelművé teszi számomra, hogy várhatok akár napestig is arra, hogy kijöjjön a vízből és letelepedjen mellém. Felsóhajtva rakom el táskámba a kagylóit. Majd megkapja őket akkor, ha lehet vele értelmesen is beszélgetni. Addig ennek az egésznek nincs semmi értelme.
Egy érett gyümölcsöt szakítok le a fa ágáról, majd kettéhasítva kardommal a fa tövébe telepszem. Ízletesnek tűnik és őszintén szólva magam sem tudom már mikor ettem utoljára a mai nap folyamán.
Mosolyogva figyelem a tükörsima, tiszta vízfelszínt.
- Szép, ideküldtek engem gyereket nevelni – morgom letörölve csuklómról a barack kicsorduló szirupos levét.
*
Míg ő a víz alatt volt, alkalom nyílt arra, hogy nyugodtan körülnézzek egy kicsit itt. Idejutni könnyű volt. Szikláról leugrani egy tóba nem nagy kunszt. Visszamászni viszont sokkal bonyolultabb lenne, így más útvonalat kell keresnem. De ez ráér később is, előtte Ellont kell meggyőznöm, akit jól láthatóan pont nem érdekel az, amiért én idejöttem. A vízeséshez telepszem, nadrágom szárait felhajtom és a csizmáimat magam mellé rakva lógatom bele lábamat a hűvös vízbe.
Nem számoltam, de biztosra veszem, hogy nem kis időt töltött a víz alatt, így csak egy újabb mosollyal nyugtázom felbukkanását a felszínen.
Felfoghatatlan milyen békés közegben él ő egyes egyedül a természettel. Két apró madár röppen mellé, félelem nélkül isznak a tóból, majd tovább szállnak.
- Na, hát előjöttél végre.
Nem számított rám, ahogyan a hangomra sem, így nem meglepő módon újra sikerült ráijesztenem. Lábaival kapálózva tartja fenn magát, miután szép lassú merülésbe kezdett. Fejét forgatva akad meg tekintete rajtam és a döbbenetéből kiindulva valóban nem számíthatott arra, hogy még mindig itt vagyok és rá várakozom.
- Tehát igaz amit hallottam, tényleg sokáig kibírod a víz alatt – mondom szemeimet lehunyva, és kiélvezem a Nap melengető sugarait.
- Ki mondta neked?
- Ülj ide mellém és szépen elmondom – lapogatom meg magam mellett a selymes fűszálakkal borított részt.
Fejrázásán már meg sem lepődöm. Nem értem miért kell mindig a nehezebb utat választania, mikor annyi, de annyi lehetőség áll a rendelkezésére. Felé nyújtott kezemet lassan ökölbe szorítom, Ellon szemei pedig pillanatok alatt kerekednek el, mikor észreveszi az apró kagylót, ami a tenyerem közepén foglal helyet. Tudom, hogy sokat számítanak neki, emiatt is nem morzsolom apró darabokra még ezt az egyet sem. Pedig megtehetném, és ő aligha tudna ellene bármit is csinálni.
- Ne törd össze a legszebbet! - kiált rám ijedten.
Szemeimet forgatva figyelem őt, ahogyan kifelé araszol hozzám. Még, hogy a legszebb!
Térdeit mellkasához húzva karolja át lábait mialatt le nem venné a szemeit rólam egy pillanatra sem. De legalább már kint van a parton, nem messze tőlem ücsörög és én ezt is hatalmas előrelépésnek tekintem.
- Megmondod?
- Ha már ilyen szépen kéred, de előtte kérdezhetek én egyet?
Aprót biccent és nekem szükségem van pár másodpercre, míg össze szedem a gondolataimat, amiket majd szavakba akarok foglalni neki. Kérdéses, hogy illik-e tőle ilyet kérdeznem, vagy nem fogom-e ezzel felbolygatni őt. Nem tudhatom mi az, ami érzékenyen érinti.
Eltűnődöm azon, hogy vajon milyen lehet neki így egyedül élni.
Bármennyire is szeretném, nem tudom átérezni azt, amit ő. mellettem mindig volt, van valaki. Még akkor is, ha az esetek többségében hátam közepére se kívánom az illetőt.
- Mit akarsz kérdezni?
Közelebb araszol hozzám, de látom a szemeiben, hogy még mindig tart tőlem. A bizalom kiépítéséhez azért idő kell. Az nem megy egyik pillanatról a másikra. Ezt nem is várhatom tőle el.
- Hová tűntek el a többiek és mióta élsz te itt teljesen egyedül?
Töprengve mered maga elé és ajkait lebiggyesztve kezdi el piszkálni ujjaival a fűszálakat. Őt nézve valahogy semmissé szeretném tenni a kérdésemet. Meggondolatlan voltam és úgy igazán közöm se lenne az egészhez. Nem feladatom őt megismerni.
Ellon kínlódásában tagadhatatlanul van valami sajátságosan bájos, de ettől függetlenül roppant mód nem élvezetes így látnom őt.
- Nem tudom, régen – feleli csendesen, búsan.
Most rajtam a sor, hogy egy bólintással feleljek neki mindenre.
- Nem vágytál még sohasem arra, hogy világot láss?
Fejét kíváncsian fordítja felém, de tudom, hogy ennyi még nem elég ahhoz, hogy magammal tudjam őt csalogatni. A bizalmatlansága a legnagyobb horgony, ami ideláncolja, és ezzel semmit sem tudok kezdeni. Egy darabig némán figyelem, majd öklömet szétnyitva felé nyújtom a kagylócskát és hagyom, hogy gyorsan kikapja azt a kezemből. Apró markába rejtve mosolyog rá le boldogan és ez az apró öröm engem is mosolygásra késztet.
- Már nagyon régen elmentek és nem jöttek vissza – eddigi mosolya formát vált, s ez a mostani sokkal búsabb, mint bármelyik másik, amit eddig láttam tőle.
- Nem vágysz társaságra? Én magammal vihetnélek téged. Mellettem láthatnád a világot és nem csak azt az apró szeletét, amiben eddig éltél.
Már nem néz rám. A kagylójával bíbelődik és izeg mozog ültében. Látom rajta, hogy már nagyon mehetnékje van, de valami még itt tartja és ezért a valamiért én nagyon-nagyon hálás vagyok. Táskámat magamhoz véve nyitom ki és öntöm ki belőle óvatosan a kagylókat, majd közelebb kotrom hozzá őket. Nekem nincs szükségem rájuk. Ezek egyébként is az övéi, és mint ahogyan azt már egyszer mondtam neki, nem vagyok tolvaj. Nem veszem el azt, ami őt illeti.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Hiába mondanám el neked, kitől hallottam rólad. Számodra az csak egy egyszerű név lenne jelentés nélkül.
- De én is válaszoltam neked – csattan fel összeszorított ajkakkal. Édesen durcás tekintetén mosolyogva csóválom meg a fejem.
- Rendben. Válaszolok, ha velem jössz!
Hatalmas, engem figyelő szemein jót mulatva figyelem, amíg Ellon hirtelen dühe amolyan beletörődő úgytudtamba csap át, majd valami egészen puha csalódott lemondásba.
Kíváncsian bámulom őt, nem tudom mit akarhat itt, de olyan furcsa. A szemei is olyan ijesztőek… az enyémek színesek, kékek, de az övének nincs színe. Olyan mint kristály, vagy a felhők amik az égen úsznak.
Körbe-körbe nézelődik, a vízesés hátánál lévő barlangot még nem fedezte fel és nem is fogom neki megmutatni, nehogy összetörjön mindent.
Visszapillant rám, a tekintete szinte izzik, mire félve közelebb húzom a levelekkel borított ágat és abba kapaszkodom szorosan. Mosolyogni kezd, aztán a homlokát ráncolja, de meg sem szólal. Biztos most gondolkodik…
Elkezd megszabadulni a lógó dolgoktól, az egyik egy különös csomag, a másik pedig a kard. Kettő is van neki és olyan szépen csillognak!
Mindent letesz a fűbe, csak a hajából nem vesz ki azt a csillogó dolgot pedig azt annyira szeretném megnézni!
Széttárja a karjaim, körbefordul előttem mintha csak táncolna, de aztán megáll és rám mosolyog.
- Nincs nálam fegyver, megígérem, nem bántalak. Gyere le onnan.
Megrázom a fejem, nem akarok lemenni!
Ijesztő és idegen, valahogy idetalált pedig ide még senki nem jött. Már nagyon régóta. Mit akarhat? Mikor fog elmenni?
Hosszú lábával belerúg a fűbe, összerezzenek a fán mikor egy nagy kavics magasan felszáll és belepottyan a vízesés medrébe. Meg kell majd keresnem…
Az idegen hátat fordít nekem és a vízhez sétál. A nyakamat nyújtogatva követem a tekintetemmel, de alig látom a fáktól. A víz csobogásától nem is hallom mit csinál, lehet, hogy valami rosszat, amit nem lenne szabad. Oda kell mennem, hogy megnézzem… de mi lesz ha bántani fog?
Lassan, hangtalanul a puha fűbe ugrok, a selymes szálak cirógatják a talpamat, de most nem foglalkozom velük. Oldalról megiramodom és egy nagyot ugorva belecsobbanok a langyos vízbe. A bőröm azonnal hűvösebb és felfrissültebb lesz, legszívesebben soha ki sem másznék a vízből, olyan jó!
Kidugom a fejemet, de csak az oromig. Az idegen a parton ül és figyel, majd hátra nyúl. Felcsillannak a szemeim az ezüstös tárgy láttán, az ujjai közé fogja és felém nyújtja.
Miért? Az enyém lehet?
- Tetszik mi? – mosolyog gonoszkásan.
Bólintok egyet. Nagyon szép és nekem is kell egy olyan, de tényleg nekem adjam?
Óvatosan úszom közelebb hozzá, a partnál már leér a lábam, így csak sétálok érte.
- Odaadom neked, de csak akkor, ha vigyázol rá, és befejezed végre ezt a gyermeteg viselkedést. Nem akarlak bántani téged, csak barátkozni szeretnék veled. Mit gondolsz, menni fog?
Én nem viselkedem gyermetegen! Nem vagyok gyerek!
De olyan szépen csillog… már majdnem hozzáérnek az ujjaim, de hirtelen elhúzza előlem. Elszomorodva nézek utána, úgy tűnik mégsem adja oda.
- Mondd, mi a neved?
- Ellon – felelem elszontyolodva, s még egy pillantást vetek a csillogó dologra.
- Rendben Ellon. Az én nevem Daelas. Örülök, hogy megismerhetlek – mondja, majd megint felém nyújtja, én pedig boldogan kaparintom meg.
Az enyém! Nekem adta és megszereztem!
Elmegy a partról, de már nem is figyelek rá. Megsimogatom a mintákat a fémen, érzem az ujjam alatt a kacskaringós vonalakat. A végei olyan formájúak mint a levél. Lehet, hogy ez egy ezüstlevél?
Hmm…
A nap élesen visszaverődő fénye egyenesen a szemembe nyilall. Hunyorogva felpillantok, a kardjáról tükröződik vissza a fény miközben visszasétál ide.
- Állj! Állj meg! – sikítom kétségbeesetten, s még éppen időben cövekel le mielőtt hatalmas bajt okozott volna.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Miért?
- Ne lépj rá! – a kagylóim! Odaraktam a fűbe megszáradni őket!
Lenéz a lába elé, majd rám, nem tudom mit akarhat, de ne bántsa azokat. Leguggol, halvány mosollyal egy szó nélkül felszedi az épen maradt darabokat. Remélem a legszebbek nem törtek össze, azokat el akartam tenni.
Visszahúzódom a mederbe mikor ismét leül a partra, az ezüstöt szorongatva bámulom a kezét, amiben a kagylókat tartja és várom, hogy idenyújtsa őket.
- Szóval gyűjtögetsz is mi? – vizsgálgatja a fekete héjat, majd felém dobja én meg fürgén elkapom mielőtt a vízbe esne és tőle messze, a part másik oldalára teszem. – Szeretnéd a többit is?
- Azok az enyémek! – miért kellene nekem adnia azt, ami már úgy is az enyém?!
- De most nálam vannak. – mosoly, leteszi maga mellé a kupacot.
Összeszorítom a szám, ez az idegen nagyon, nagyon bosszantó. Megszorítom az ezüst tárgyat is és kiviszem azt is a partra a kagylók mellé.
- Visszaadod őket?
- Ha szeretnéd. Tudod Ellon, nem vagyok tolvaj, csak a barátod akarok lenni. – mosolyog.
A barátok nem veszik el egymástól a kincseiket. Nem vagyok ostoba!
És miért akar ő a barátom lenni? Nem akar elmenni?
El tud egyáltalán menni?
A kijáratot, az utat, amit régen az elfek használtak, a harcosok lezárták mikor elmentek a háborúba. Még nagyon régen és azóta senki sem tudta kinyitni. Egy ember sem tudott áttörni rajta, így bejönni sem tudtak. Sőt… erről a helyről sem tudtak. Akkor ő hogy talált ide? És tudja…?
- Te… tudod mi vagyok? – kérdezem bizalmatlanul méregetve.
- Tudom. – bólint.
- Honnan? – lépek közelebb mikor felemel egy újabb kicsi kagylót.
- Gyere ki a vízből és válaszolok. – int maga mellé.
Bizalmatlanul pislogva nézek a kezére, a kardjaira, amik biztos nagyon élesek és nemhiába hordhatja őket magánál. Hallottam miket meséltek a többiek mikor kicsik voltunk, hogy az emberek mennyire kegyetlenek voltak, meg akarták ölni az elfeket, vagy elfogni és megszerezni maguknak a legnagyobb ajándékot, amit csak adhatunk. Mi van ha ő is azt akarja?
Öntudatlanul is lejjebb merülök a vízben, a felszíne a szemem alatt töri meg a testem vonalát, a víz alatt átölelem magam a karjaimmal.
Az idegen sóhajtva néz rám, a kagylóimat a csomagjába süllyeszti, ahol nem láthatom őket, majd elindul a gyümölcsfák felé. Kiúszva a partra hajolva figyelem ahogy leszakít egy érett barackot, egy késsel ketté vágja, majd a fa tövébe telepedve enni kezdi.
Mérgesen lebukom a víz alá, kiengedem a bent tartott levegőt ami hatalmas buborékokban száll fölfelé a tiszta vízben. A kis tó fenekéig úszva megkeresem azt a nagy fénylő kavicsot, amit az idegen rúgott ide. Kiszedtem az összest, hogy minél tisztább legyen, de ő ezt nem tudja. Ha legközelebb kavicsot kar rúgni, majd szólok neki.
Csak olyan furcsa a neve. Nehéz kimondani. Da-e-las… majdnem összeakad a nyelvem közben.
Csak akkor bukkanok fel mikor nem bírom tovább odalent, hagyom, hogy a víztömeg ereje a felszínre dobjon és súlytalanul lebegve tartson meg a tetején. Elmosolyodom, mikor ismét megjelenik a két kismadár a fejem fölött. Apró csőrükkel isznak egy picit és tovaszállnak.
- Na, hát előjöttél végre.
Megijedek, elvesztem az egyensúlyom és süllyedni kezdek, mire a lábaimmal úszva nézek körbe. Meg is pillantom a betolakodót a vízesés mellett ülni. Levette a csizmáját, a nadrágját felhajtotta és kényelmesen lóbázza a lábát a vízben.
Majdnem megfeledkeztem róla!
- Tehát igaz amit hallottam, tényleg sokáig kibírod a víz alatt. – mosolyog, majd az égre pillantva hunyja le a szemét, elrejtve a kísérteties íriszeit.
Amit mond, az viszont megragadja a figyelmem, kíváncsian araszolok közelebb hozzá a part felé.
- Ki mondta neked? – senki nem tudhat rólam és erről a helyről. A többiek közül egy sem tért vissza a háborúból.
- Ülj ide mellém és szépen elmondom. – paskolja meg a zöld füvet, ami élettel telin ragyog a fényben.
Megrázom a fejem. Nem merek… de miért nem mondja el? Olyan gonosz!
Elkerekednek a szemeim, a felém tartott tenyerében az egyik kagylóm pihen. Lassan elkezdi összezárni az öklét, mire sebesen kapok a kincsem után.
- Ne törd össze a legszebbet! – csillag alakú és abból nagyon kevés van! Meg akarom tartani!
Elszontyolodva, félénken a parthoz sétálok. Mellé támaszkodva bizalmatlanul sandítok fel és kihúzom magam a vízből. Leülök a fűbe, a térdeimet felhúzva karolom át, de egy pillanatra sem veszem le róla a szemem.
Kardom markolatába kapaszkodok és leszegem a fejem. Elmosolyodom, sőt, teli szájjal vigyorgok, nem mintha okom lenne örülni bárminek is. El sem hiszem, hogy még egy ilyen kis semmiségért is engem ugráltatnak.
Én meg ahelyett, hogy kézzel lábbal kapálózva ellenkeznék, mindenre rábólintok és kisbabaként elfogadom, majd elvégzem az utasításokat.
Csendesen elbuktam, mint szavahihető ember, akitől segítséget várhatna bárki is. Azt hiszem erre a pillanatra már a kezdetektől fogva számítani lehetett.
Hiába tettem meggondolatlan ígéreteket, hogy mindenben ellenzem majd az engem érintő döntéseket, parancsokat, vagy egyszerű utasításokat. Azt már sikeresen a fejembe vésték, hogy jobban teszem, ha nem ellenkezek folyton folyvást, mert azzal csak a saját magamnak ártok.
Jelen pillanatban másra sem vágyom, minthogy kikerüljek ebből a közegből és végre az erdőbe érjek, hogy ehelyett az undorítóvá vált hely helyett az elgördülő felhőket láthassam, és a Nap kíméletlen, kövér gömbjét.
Fátyolos gondolatokkal szedem össze a holmijaimat, amiket magammal viszek. Nem gondolom, hogy szükségem lesz bármire is, de jobb szeretek felkészülni minden váratlan lehetőségre.
Arcomat takaró tincseimet egy zilált mozdulattal hátra fésülöm, lassan tudatosodik bennem, miközben a vékony tincsek átfutnak az ujjaim között, hogy épp most követtem el életem legnagyobb baklövését azzal, hogy újfent nyavalyás bábként teszem, amit megkövetelnek tőlem. Ha végrehajtom a mostani parancsot, azzal konkrétan bebizonyítom mindenkinek, hogy valóban nem vagyok más, mint egy tökéletes katona, aki szó nélkül megtesz mindent, amire utasítják.
Nem ismerem a kölyköt, akiért el kell mennem, a feladatom annyi, hogy mindenáron leszállítsam őt és kész!
Engem eddig pusztán szórakozásból utasítottak, s szinte mindig ugyanazt tettem. Öltem, életeket vettem el, de mások életben tartásához aligha értek.
Őt meg célszerű életben tartani.
Egy halottal aligha tudnának kezdeni itt bármit is.
- Hová mész?
Eddigi nyugodt gondolataim formát bontanak, s megmagyarázhatatlanná válnak, fel-felszakad bennük valamiféle mindenkori és meghatározhatatlan balsejtelem. Már-már kérdő közönnyel fordulok az engem kérdező felé.
Kezd tompulni a figyelmem, ha még azt sem vettem észre, hogy sebtében mögém lopakodott valaki. De legalább attól nem kell tartanom, hogy a fejemet veszik. Itt ugyan ki lenne erre képes?
Elárult minket. Úgy gondolom jogos bosszúm lenne, hogy véget vessek az életének. Semmi mást nem akarok, mint a torkára fonni a kezemet és megkérdezni tőle miért, mielőtt elválasztanám a fejét a testétől. Mielőtt végleg elnémítanám szeretném hallani az okát.
Úgy teszek, mintha az ok nem lenne eleve magától értetődő.
Észrevétlenül előhalászott kardomat óvatosan megszorítom a markolatánál, majd hangtalanul visszacsúsztatom a helyére.
Nem mondanám túlontúl élvezetesnek, hogy a király pincsije lettem.
***
Sosem hittem volna, hogy egyszer majd egy tó vizének fagyos cseppjeiért fogom összetenni mindkét kezem.
Kellőképp elegem van már ebből a napból, sőt az összes többiből is, amit azzal töltöttem, hogy felkeressem ezt a helyet.
A víz körülöttem fodrozódva verődik hullámokba, miután egy koránt sem elegáns mozdulattal leugrottam a szikláról, hogy ezzel is időt spóroljak magamnak.
A hűs víz meglepően kellemes érintést nyújt, noha sohasem szerettem természetes vizekben lubickolni. Hagyom, hogy pár percig átjárja testem a jól eső üresség és a csend. Már itt vagyok, nem szeretnék és nem is fogok elsietni semmit.
Valahol a figyelmem határán észlelem, hogy valaki közvetlen mellém telepszik. Lélegzetem rendre bent ragad. Nem szeretnék macska-egér játékot folytatni vele, így jobb, ha nem rontok el semmit és nem ijesztem őt halálra már a legelején.
Magamon érzem a tekintetét, inkább tudom, mint érzem, hogy a fegyveremhez ér, majd egy pillanat múlva kíváncsi tekintetére válaszolok a sajátommal.
A tekintetéből leginkább gyermeki kíváncsiság tükröződik, aztán, mintha végigvágtak volna rajta, félelem vérzik szét benne és sietve elrohan.
Visszacsukom szemeimet és várok vagy két percet még mielőtt felállnék és a keresésére indulnék.
- Ennyit arról, hogy nem ijesztem őt meg – motyogom önmagamhoz képest egész nyugodt hangon.
Tényleg nem vágytam erre. Hogy majd hajkurásznom kelljen őt. Puha léptekkel indulok meg abba az irányba, amerre őt láttam elrohanni. Igazán nem láttam belőle túl sok mindent. Egyedüli, amit volt szerencsém megcsodálni és megjegyezni, a szemei...
- Hahó!
Kiáltásomra a széltől susogó erdőn kívül senki más nem felel. A fogaim közt beszívom a levegőt, lassú léptekkel haladok a fák között és megtorpanok. Ennyi idő alatt nem juthatott messzire. Valahol itt kell lennie.
- Gyere elő szépen, nem akarlak bántani!
Kiskoromban még hazudni sem akartam. És most mégis azt tettem. Ha úgy vesszük ki akarom szakítani őt a megszokott környezetéből. Mi ez, ha nem bántás? Ő csak egy feladat, amit minél hamarább célszerű elintéznem, hogy utána lelkiismeret-furdalás nélkül élhessem tovább az életem. Mindkettőnknek jó ez az egész. Én szabad leszek, ő pedig kap társaságot és nem kell többé egyedül élnie.
Mi másért köteleznének engem, hogy magammal vigyem őt oda, ahol én is élek?
- Tudom, hogy itt vagy, láttalak! Előjöhetsz, nem fogok veled semmit tenni!
Egy pillanatra a szemöldökeimet ráncolom. Kettőnk közül ő az, aki hazai terepen van. Itt én csak betolakodó vagyok. Felettem megrezzennek az ágak, amit megannyi levél zizzenése követ. Arcomat felemelve keresem az ismerős kék szempárt, s mikor ráakadok, magamban nyugtázom győzelmem.
- Szóval ott vagy – sétálok közelebb a méretes fa törzséhez. - Nem akarsz lejönni?
- N-nem...- rázza meg fejét hevesen.
Ezt valahogy mindjárt gondoltam. Töprengve nézek körbe, jelenleg halvány fogalmam sincs hogy fogom őt onnan lecsalogatni. Ez valahogy kimaradt a tájékoztatásomból, ellenállásról nem esett egyetlen szó sem. Nem is értem miért hittem azt, hogy itt minden simán megy majd. A lezúduló vízpermet felé fordulok, ami hatalmas fátylat von a zuhatag köré. Itt mindene megvan, ami az életbemaradáshoz szükséges. A vállam felett bizonytalanul a fiúra pillantok. Úgy ül ott a fa tetején, mint egy jelenés. Üde, sápadt, rózsás arcocska, halványkék tincsek omlása, puha, makacsul összezárt ajkak, pisze orr.
Futólag elmosolyodom és homlokráncolás nélkül teszek a fa törzse felé még egy lépést.
Irracionális lénynek tűnik, akivel lehetetlen összefüggően kommunikálni és akit lehetetlen rávenni bármire is. De valahogy mégis él bennem a meggyőződés, hogy a látszat ellenére ő egy értelmes kölyök és még ha én magam nem is vagyok számára épp bizalomgerjesztő alak, hallgatni fog rám, és velem jön.
Esetünkben most nincs olyan kézenfekvő opció, ami bármi pozitívummal járna neki.
Magammal kell vinnem, de jobb szeretném ezt erőszak nélkül megoldani.
Táskámat és kardjaimat a puha avarba dobom, a két penge fémes csörrenéssel terül el a fa tövében.
Kezeimet kitárva fordulok vissza a fiúhoz, majd egyik szemöldökömet finoman megemelve elmosolyodom.
- Nincs nálam fegyver, megígérem, nem bántalak. Gyere le onnan.
Fejét rázva kapaszkodik meg az egyik ágban. Fogaimat szívva fonom össze karjaimat a mellkasomon. Nyilván azzal csak mindent elrontanék, ha a lábainál fogva rántanám őt le onnan. Nem beszélve arról, hogy esetleg meg is sérülhetne.
Már a számat nyitva átkoznám őt le a fáról, de inkább nem mondok semmit. A végén még ettől is megijedne.
Bosszankodva rúgok bele az egyik előttem fekvő kavicsba, ami néhány bizonytalan koppanás után a tó vizébe pattan, és annak mélyére süllyed. Magam is a vízhez sétálok és mellé térdelve belemerítem a kezeimet, hogy az arcomat megmoshassam. Homlokomat ráncolva emelem fel a fejem, mikor valami hangosan csobban nem messze tőlem.
Óh, szóval mégis hajlandó volt lejönni arról a nyavalyás fáról.
Töprengve figyelem a víz alól felbukkanó arcot, melyből egy hatalmas, kék szempár mered rám. A két kard még mindig a fa tövében pihen, a fiú szerencsére nem ért hozzájuk. Csak megvágta volna magát velük és az nem hiányzik egyikünknek sem. Kiveszem hajamból az ékszert, megpörgetem ujjaim között és a fiú felé nyújtom.
Bizalmatlan, de látom rajta, hogy felkeltettem vele az érdeklődését. Kérdés az, hogy nagyobb-e nála a bizalmatlan tartózkodás, mint a kíváncsiság?
- Tetszik mi? - húzódnak ajkaim apró féloldalas mosolyba.
Bólintásán már meg sem lepődöm. Ha egész végig ilyen szószátyár lesz, akkor nagy valószínűséggel rövid időn belül megbolondulok mellette. Lassan közelít felém, erre őszintén nem számítottam tőle. Minimum azt hittem, hogy a fejemhez vág egy kődarabot és kilopja a kezemből az apró díszt.
- Odaadom neked, de csak akkor, ha vigyázol rá, és befejezed végre ezt a gyermeteg viselkedést. Nem akarlak bántani téged, csak barátkozni szeretnék veled. Mit gondolsz, menni fog?
Az ékszert szorosan az ujjaim közé csippentve tartom. Már csak pár lépés ahhoz, hogy elérje és az övé legyen. Sosem szándékoztam ezt átadni senkinek, legfőképpen egy idegennek nem, de most nincs más választásom. De legalább szemmel tarthatom egész végig az ékszert is és őt is. Feltéve, ha sikerül magammal húznom. Még mielőtt megkaparinthatná, hátrahúzom a kezemet és én magam is távolabb csúszok tőle. Jöjjön csak távolabb a víztől.
- Mondd, mi a neved?
A fiú lesüti a pillantását, szempillái árnyakat karcolnak orcájára. Én nem tudok olvasni a tekintetéből, így inkább meg sem próbálom. Talán fél tőlem. A riadalom egy egészen reális érzelmi reakció lenne tőle.
- Ellon – feleli hol a szemeimbe nézve, hol pedig a kezemben tartott tárgyra.
- Rendben Ellon. Az én nevem Daelas. Örülök, hogy megismerhetlek – mondom újból felé nyújtva az apró, fénylő tárgyat, amit ezúttal hagyok is, hogy elvegyen tőlem.
A kardok felé fordulok megint és miután megbizonyosodtam arról, hogy azok még mindig sértetlenül hevernek a fa tövében, feltápászkodom a földről és elmegyek értük. Kezdetnek nem rossz, de nincs nálam annyi csillogó tárgy, hogy mindig magamhoz tudjam őt csalogatni, szóval nagyon merem remélni, hogy lassacskán bízni kezd bennem. A kardjaimat nem áll módomban átadni neki, akármennyire szép darab mind a kettő.
A nap fényes sugarai kristályokként csillognak a tiszta víz felszínén, a meleg finoman simogatja a bőrömet. A vízesés partján sütkérezve, válogatom szét újra meg újra a kicsi kagylókat, amik az eső után zúdultak alá a mederbe. Sok szép sötét folyami kagyló. Nagyok és laposan, van köztük barna, fekete és sárgás, és ott vannak azok a csigaházra emlékeztető darabok is. Azok a legszebbek.
Óvatosan, hogy el ne törjenek sorba rakom őket, majd később ezeket is beviszem a vízesés mögötti barlangba, ahová a többit is gyűjtöttem.
A madarakkal együtt dudorászva, mosolyogva nézem a kék eget, most szinte egyetlen felhő sincs rajta és olyan szép kék!
És mikor jönnek a fehér felhők, olyanok mint egy puha habos gombolyag. Néha kitalálom mire hasonlítanak, néha nem.
Az egyik gyümölcsfán ismét feltűnik az a komisz mókus, amelyik ellopta tőlem az ennivalót. Olyan fürge volt, hogy nem is vettem észre, csak a ropogtatást hallottam aztán a barlang visszhangzó ürességében.
- Na megállj, most elkaplak! – suttogom és a magas fűben lapulva óvatosan, szinte hangtalanul lopakodom az almafához, míg csak egy karnyújtásnyira nem leszek a vígan falatozó pici állattól. Ügyesen kinyúlok érte és elkapom, gyengéden az ujjaim közé csippentem a grabancát, de nem akarok kárt tenni benne. De olyan aranyosan eszik, muszáj volt közelebbről is megnéznem.
Veszett cincogásba kezd, még meg is harapja az ujjaim, de én csak finoman simogatom míg meg nem nyugszik. Sajnos nem értem az állatok nyelvét úgy, mint az erdei elfek, pedig olyan jó lenne beszélgetni ezzel az aprósággal.
A tenyerembe fogom és a puha füvön sétálva egy sötétebb fás részre viszem, ahol egy szép nagy mogyorófa van. Felpakolom az egyik ágra, itt bőven talál magának ennivalót és nem az enyémet fogja elcsenni.
Míg összegyűjtöm az élelmet a hajam szinte megszárad a melegben és minden mozdulatnál a vállamat simogatja. A bőröm is egyre inkább felmelegszik, nem szeretek túl sokáig távol lenni a víztől, mert kiszáradok, de most sokkal inkább élvezem a talpamat simogató növénykéket.
Itt minden olyan csodálatosan szép és békés! Csupán azt az egyet sajnálom nagyon, hogy egyedül vagyok. Vajon élnek még olyanok mint én?
Az a rengeteg vízi elf, akik egykor elmentek innen, már mind halottak lennének?
Elszomorodva teszem le a nádból font kosarat és leszakítok a fáról egy érett barackot. Lassan kezdem eszegeti, teljesen lelombozódva a népem hiányától, mégsem mentem el soha innen.
Hogy is mertem volna?
Akik egyszer elmentek innen, soha többé nem tértek issza, míg végül csak én maradtam és ezek a kis dalos madarak, akik próbálnak felvidítani az énekükkel.
A minden színben pompázó tolluk vidámságot sugároz, a kosaramra repülve letelepszenek és sebesen csivitelnek. Egy picit lecsippentek az érett barackból és odaadom nekik.
Halkan dudorászva eszegetek, de a nap kezdi túl erősen égetni a testemet, ezért nemsokára visszaballagok a vízeséshez és a mély mederbe ugrom.
Valamikor később a békés szendergésből valami borzasztóan nagy csobbanás riaszt fel. A sok víz mind rám zúdul, s én ijedten futok a legközelebbi fához és a mögé rejtőzve zakatoló szívvel lesik ki, hogy vajon mi történhetett?
Mikor elülnek a zajok, félénken kikukucskálok a törzs mellett, de nem látok semmit, csak valamit, ami úszik a vízen. Egy ideig csak nézem, de meg sem mozdul és semmilyen hangot nem ad ki magából.
Mi lehet az? Mit csináljak most?
Nem maradhatok itt örökké, szükségem van a vízre és ha az a valami ott úszik… ha nem mozdul akkor nem tud bántani.
Lassan közelebb settenkedem, a víz partjáról nagy szemekkel bámulom a különös alakot ami nem egy állat, vagy szikla… hanem olyan formájú mint én.
Egy vízi elf?
Hirtelen átjár az öröm, de aztán meglátom a fülét.
Nem, nem olyan min az enyém. Akkor ember?
Semmi különöset nem látok rajta…
Míg figyelem, a lassú hullámok a partra sodorjál és megakad a tiszta füves parton. Csendesen mellé guggolok és kíváncsian figyelem a különös dolgokat, amik lelógnak róla. Olyan sok minden van rajta, mindenhol eltakarja. Nem zavarja őt ez a sok lógó dolog?
Rajtam semmi nincsen és így olyan kényelmes! De ez a sok vizes anyag… és mi ez a csillogó?
Az ujjaimat előre nyújtva simítok végig a fényesen csillogó valamin, ami a hajából lóg ki és van még valami fényes a derekánál is, de nem látom rendesen. Nem tudom megállni, hogy meg ne lessem meg mi az, ezért a ráterült anyagot félre húzva csodálom meg az ezüstösen fénylő… ez egy kard!
Mikor kicsi voltam láttam ilyet, de az már régen volt. Milyen szép!
Simogatom az ujjaimmal a mintákat, olyan különös érzés. Felpillantok, hogy a másikat is megérintsem, de megdermedik a mozdulatban.
Kinyíltak a szemei! Nyitva vannak! És engem néz!
Riadtan ugrom hátrébb tőle és amilyen gyorsan csak tudok beszaladok a fák közé és fel is mászom az egyikre, bebújok a sűrű lombok közé.
Meg sem mukkanok, míg figyelem a mozgó alakot, ahogy feltápászkodik. Halkan mond valamit, de nem értem meg, túl messze van tőlem.
De aztán elindul, pont abba az irányba amerre én vagyok.
- Hahó!
Összébb húzom magam.
- Gyere elő szépen, nem akarlak bántani! – kiáltja lassan lépegetve.
Még jobban összegubózom, magam köré húzom egy leveles ágat, hogy a fehér bőröm ne világítson a sötét lombok közül.
- Tudom, hogy itt vagy, láttalak! Előjöhetsz, nem fogok veled semmit tenni!
Elér a fák elé, az enyém előtt eggyel megáll és nézelődik. Csendben vagyok, meg sem moccanok, hátha nem vesz észre, de ekkor az a kis rosszcsont mókus megjelenik és egyenesen oda ugrik ahol én vagyok.
Az ágak megrezzennek az ismeretlen pedig éppen oda néz ahol én vagyok, a pillantásunk találkozik.
- Szóval ott vagy. – a fám alá sétál és megáll – Nem akarsz lejönni?
Reggel álmosan ébredek. Lemegyek a konyhába, közben óvatos kerülgetem az egész házat beterítő dobozokat. Mindig ez van amikor költözünk. Apa ezúttal úgy 1 évet bírt ki egy helyen, aztán kijelentette, hogy ideje lenne tovább tanulnom. Mert annak semmi értelme hogy festegetek itthon. Így hát ha már muszáj akkor a Művészeti egyetem. Legalább jó dolgot tanulok, a festésen kívül nem sok mindent tudnék szívből csinálni. Apa megint korán ment el dolgozni. Miért nem lep meg? Anya halála óta szinte csak aludni jár haza, ezen kívül csak dolgozik.
A konyhában összedobok magamnak valami reggelit, aztán átmegyek az egyetem főépületébe. Nagyjából 15 perc sétára van a házunktól és mivel a bíróság sincs messze így apa úgy döntött ez az ház tökéletes lesz. Az egyetemen átveszem a papírokat, aláírom amit kell. Aztán csak lődörgök az épületben. Amit lehetett elintéztem, dolgom nincs, időm van. Felfedezem az környéket, a hatalmas udvart, végignézem a koncert és kiállítótermeket és benézek a könyvtárba. Azt hiszem jól választottam. Gyönyörű minden. Valahonnan zenét hallok. Egy ideig csak állok és fülelek. Hegedű. De ki lehet az, mivel még nem kezdődött a tanév alig van valaki az egyetemen és ők is inkább a gazdasági részen. Csendben mintha tilosban járnék elindulok a hang irányába. Az egyik kisebb gyakorlóterem ajtaja van nyitva. Lopva bepillantok. Egy fiú hegedül. Ujjai lágyan fogják át a hegedűt a lassú dallamnál. Túlzottan lefoglalja a zene, így jobban is megnézhetem magamnak. A haja egészen furcsa színű, valószínűleg nagyon világos szőke lehet de innen úgy tűnik mintha fehér vagy ezüst színe lenne. És miért van öltönyben? Hisz rajta kívül senki sincs itt.
Hírtelen felnéz. Hátrahőkölök a pillantásától. Ezek a zöld szemek. Majd észreveszem magam és megszólalok.
-Szia, Luci White vagyok, én csak meghallottam ahogy játszol és nagyon tetszett.
-Köszönöm. – néznek rám a hidegen csillogó szemek.
-Téged hogy hívnak? – kérdezem egy csend után. Úgy tűnik a legkevésbé sem beszélgetős fajta.
-William. – mondja hanyagul.
-Nem zavar William ha hallgatom egy kicsit?
Erre nem is válaszol csak elkezd újra hegedülni. Én pedig csak leülök és hallgatom. Hosszú ideig játszik, egész idő alatt csak a zenével foglalkozik. Egyszer sem néz rám, majd amikor végzett feláll elpakol. Odabiccent nekem egyet, valami köszönésféle gyanánt, majd el is megy.
Jó ideig ülök egyedül az üres teremben majd felkelek és hazasétálok. A szemei járnak az eszemben. Tényleg megdöbbentőek. Ő maga is az de a szemei különösen azok. Amikor hazaérek ugyanúgy az üres ház fogad, tele dobozokkal. Most nem érdekel, festeni van kedvem. Megyek is a műtermemnek csúfolt szobába. Egyelőre itt is csak dobozok vannak. A festékeim és minden holmim dobozokban vagy földre pakolva. Zenét keresek, jó fél órát kutatok a cd-k között de nem találok semmit amihez most kedvem lenne. Kicsit morgok magamban, az előző házunkban szépen polcokon voltak a cd-k, na jó ott néha összekeveredtek de max negyed óra és mindig megtaláltam. Mit lehet tenni? Felteszem a papírt és így kezdem előrajzolni a képet, szerencsére az állványt és a rajzasztalt azonnal összerakattam apával amikor beköltöztünk. Más lány a telefonja vagy a smink készlete nélkül nem lenne meg, én meg a festés nélkül.
Késő délután jut eszembe, hogy nem ebédeltem. Még sok munka van a képemen. Ma úgysem tudnám befejezni, így lemegyek és csinálok magamnak valami estebéd szerű ételt, evés után visszamegyek festeni.
Sosem jelent jót, ha a főnököd hív. Ahogy az sem, ha a kollégád hív. Vagy a tegnap esti lány, akinek már a nevét sem tudod. Vagy az anyád, csak hogy eszel-e rendesen. De még az sem, ha az a haverod ragadja meg a kagylót, akit akkor sem mutatnál be a családodnak, ha egy középkori kínvallatással fenyegetnének. Összegzésül: legjobb, ha soha senki, semmilyen körülmények között nem tárcsázza a privát számodat.
Vámpírszemmel nézve is különleges képességgel rendelkezem: megérzem, hogy ki hív telefonon. Többnyire ezért veszem fel az utolsó pillanatban. Későn ugyan, de felveszem. Most azonban halványan motoszkál bennem, hogy mégsem kellett volna.
Már vagy a huszadik cigarettát gyömöszölöm a számba, ez már ma a második doboz. A szalon meg lassacskán hazám, a Ködös Albion fenséges tájait idézi. Jim már vagy öt perce téblábol körülöttem, hogy öltözzek végre át, tekintve, hogy a vadászaton ruhám több helyen elszakadt, de ami ennél is fontosabb, csurom vér vagyok. Nem szeretek én ocsmánykodni, de kinek van kedve piperkőcködni, ha megtudja, hogy megint rábízták a mondjuk ki… nem, inkább mégse mondjuk ki. Jobban jár vele mindenki.
– Kéne valami? – pillantok le lapos tekintettel a körülöttem piruettező manóra, aki erre tisztelettudóan vigyázzba vágja magát. – Az öltönye, uram. A kisasszony fogadására… – feleli figyelmeztetve az elkövetkezendő pár napra, mire én sóhajtva kikapom a kezéből az esti toalettemet és átsétálok a szobámba, ahol az ágyamra hányom a véres holmikat és elvonulok zuhanyozni. Semmi kedvem ehhez az egészhez. Tényleg… de más dolgom sincs. Mit lehet erre mondani? Szívjak még több cigit?
Kelletlen mozdulatokkal dörgölöm le magamról a vérfoltokat, a hajamat meg sem szárítom. Hadd lógjon, azért van…
Már az ingemet gombolom be, amikor Jim visít, hogy itt van… Milyen végzetes tud lenni két szó… – fut át az agyamon, ahogy levonulok a szalonba és Jim ajtót nyit. Egy hölgy fogadásának meg kell adni a módját…
A kislány bájos gothloli-kosztümben penderül be. Nekem meg valahol belül olyan bamba arckifejezés kéredzkedik kifelé, aminek csak azért tudok ellenállni, mert hát vámpír vagyok, fiatal és jóképű. Mit nem adnék érte, ha láthatnám azt a gyönyörű nőt, akivel a karikatúra összegabalyodott! Mert annak kell lennie, ha ez a kis virágszál tényleg az ő lánya… Az apját nem véletlenül nevezte el Dawe karikatúrának egy ihletett pillanatában, hogy mit ne mondjak.
– Lady Betranche… – lépek közelebb lágy mosollyal, hogy üdvözöljem a kishölgyet szép angol szokások szerint. Mélyen meghajolok, s már nyúlnék fekete csipkébe burkolt kezéért, mire bájos mosollyal a kezembe nyomja pracliját, biztos ami biztos… Mi tagadás, a kislány megtanulta, mi jár neki, gondolom kissé malíciózusan, de persze ebből semmit nem mutatok, nehogy megsértsem ezt a kis éji liliomot. Így csak egy orrom alatti mosollyal csókolom meg nemesi kacsóját.
– Legyen üdvözölve, Lady Betranche. Kérem, érezze magát otthon – egyenesedem fel. Már éppen szólnék Jimnek, hogy gondoskodjon a hölgy csomagjairól, amikor…
– Kösz – mosolyodik el a szőkeség bájosan. – Jerry, vidd fel a csomagjaimat. Melyik az én szobám? – kerül ki a fehérszemély és indul meg a tágas hallon át a lépcsők felé. A manó egy másodpercig bambán mered előre, majd észbe kap. – Igenis! – startol neki olyan vehemenciával, hogy kis híján orra esik. Én meg… engem inkább hagyjunk ki ebből. Csak nézem, ahogy Jim a Jerry nevű manó segítségére siet és elhadarja, hogy hogyan lehet eljutni a lakájok szállására. A tündérke a szoknyácskáját megemelve szalad fel a lépcsőn, amikor hirtelen megtorpan, és felém néz.
– Hogy hívják? – kérdezi a kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel. Mit lehet erre tenni? Halványan elmosolyodom.
– Aiden Lars – felelem, majd ezúttal én indulok el a szobám felé, de félúton megállok, s a vállam felett szólok vissza:
– Kérem, öltözzön át és frissítse fel magát. Ha nincs ellenére, ma este táncolni megyünk – mondom, s már ott sem vagyok. Hát igen. A karikatúra meghagyta, hogy gondoskodjam róla, a kisasszony egy percig se unatkozzék, hiszen a madárka belehal a fogságba… Nem kenyerem a hiúság és beképzeltség, de eddig egy nő sem panaszkodott, ha velem volt összezárva…
***
Az ember azt hinné, hogy aki nyolcszáz éve vadászik nőkre, az konyít valamit e sokak véleménye szerint rejtélyes lények szórakoztatásához. Dawe idén lesz nyolcszáztizenkettő és még mindig egy tuskó. Vagy fél órája hallgatom a baromságait, s bizony megfordul a fejemben, hogy kastélyban nevelkedett-e vagy disznóólban. Mert, még ha nem is látszik rajta, de Dawe kékvérű vámpír, angol és skót felmenőkkel.
– …szóval hova viszed? – Hirtelen térek magamhoz a transzból, amit fecsegése rendszerint magával hoz. Unottan simítom ki az arcomba lógó hajtincseket és az asztalon kezdek matatni egy újabb cigarettáért.
– Táncolni – felelem tömören, miközben a számba tömöm a cigit.
– De cuki… tiszta romantikus vagy, tényleg. Kiöltözhet meg minden… ahogy hallom, csini a csaj. Virágot is veszel neki? Előtte vagy utána döntöd meg? – A kagyló nagyot csattan a készüléken, én meg már a hall felé tartok, ahol Adeliadéra várok indulásig.
Amint megérzem puha ajkait farkacskámon, halkan, elégedetten felnyávogok, és közelebb tolom hozzá, jelezve, hogy mire vágyom még.
- Szeretnél még rá? –kérdezi mély hangján, amitől még cicafarkamon is vigyázzba vágják magukat a szőrszálak.
- Igen-igen...! –lihegem kábán. Hihetetlen, micsoda hatást vált ki belőlem. Lefektet, és egész testével hozzám simul. Imádom! Elégedett morranásokkal karmolom végig hátát.
Érzéki kis vadmacska. Ugye tudod, hogy szeretlek?
-Igen... –nyöszörgöm. –Én is téged… mindennél jobban. Még Miránál is. – Harapok bele fülcimpájába. Lábacskáim a dereka köré fonva jelzem, hogy mire vágyom igazán. Épp belemerülnénk, amikor távolról emberi hangokat sodor felénk a szél. Koga leszáll rólam, én pedig dühösen fújtatva meredek a hangok irányába. Hogy merészelik megzavarni a kiscica játékát?
-Gyere kicsim, öltözzünk fel. Itt nem lehet játszani. –suttogja, miközben puszit hint nyakacskámra, de nekem ez nem elég, magam felé fordítom arcát, és ajkaira marok hevese, morranó hangokat kiadva magamból.
Egész hazaúton durcis vagyok, nem igazán szólok hozzá, csak amit feltétlenül muszáj. A szobában is elfekszem az ágyon, és megpróbálok pihenni, de a testembe égő, csillapíthatatlan lángolás nem hagy, így csak nyöszörögve dobálom magam. Borzalmas érzés… Hősömet viszont nem engedem közel magamhoz, akármennyire is igyekszik. Így megy ez egész estig, amikor szó nélkül a karjaiba kap, lesiet a lépcsőn, és meg sem állunk a tengerpart egyik elhagyatottabb részéig.
Letesz, nekem pedig még lélegzetem is eláll. Ez... hihetetlen. Már alkonyodik, így tökéletesen érvényesülnek a kövekre kirakott, égő mécsesek. A homokban pedig, egy takarón mindenféle finomság díszeleg, még pezsgő is van behűtve. Kogám leül, és az ölébe húz, mire készségesen fonom karjaim nyaka köré.
- Köszönöm. –puszilom meg száját. –Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.
Kirándulni viszem. Mi mást tehetnék egy hiperaktív kiscicával, aki egész nap úgy szaladgál mint akit besóztak?
Egy óvatlan pillanatban eltűnik egy barlangban és már csak utána kiabálni tudok, ki tudja hogy egyáltalán meghallja-e.
Sikítását hallom és vízcsobbanást, és őrülten rohanok utána. Nevetve bukkan fel a barlangi tó vizéből, és jól le is teremtem, amire ő csak rám néz azokkal az ellenállhatatlan szemecskékkel és mire átgondolom mit teszek, meztelenül mászom be mellé a vízbe.
Ölembe mászik és egy mondata elég hogy elolvadjak.
- Most nagyon haragszol a kiscicádra?
Magamhoz ölelem.
- Dehogy te kis butus.
Egy pillanat alatt elcsábít, és már mélyen bele is ül merevedésembe. Megragadom csípőjét, minden légvételért meg kell küzdenem, olyan intenzív hatással van rám... megőrülök...
- Most az én tempómban játszunk - dorombolja a fülembe, meg is csócsálja fülcimpámat amitől felnyögve markolok combjaiba. Uhh...
Nem is kell sok, és édes kis sikolyához hangos nyögésem társul.
Ritsu... imádlak...
Kábán elterülök a vízben és ellazulok. Kellemesen hűs a víz, ebben a nyári melegben igazán jólesik. Egy idő után kimászom a szélére, és csak a lábamat lógatva figyelem ahogy ő fáradhatatlanul fel-le cikázik a vízben. Nagyon élvezi. Elgondolkodtat, hogy a kihasználatlanul álló hátsó kertbe ne építtessek egy medencét neki...
- Nyááá! - sikkant fel, és már mellettem is terem, nedves cicafarka felborzolódva mered az égbe, kezeit péniszére szorítja majd megmutatja mi a baj. Egy kis karcolás. - Fáájj! Kérek rá gyógypuszit!
Elvigyorodom és végigsimítom víztől csillogó combját. Kezét megfogva húzom közelebb magamhoz, arcom egy magasságba kerül a sérült kis testrészével. Apró puszit lehelek rá és ő megremegve nyög fel, farkacskája merevedni kezd, csípőjét ösztönösen előre löki felém.
- Szeretnél még rá?
- Igen-igen...!
Magamhoz húzom és finoman elfektetem a ruháimon, hozzásimulok.
- Érzéki kis vadmacska - súgom mosolyogva. Vissza ragyog rám édesen és hajamba túrva húz le magához egy lágy csókra. Felemelem a fejem. - Ugye tudod hogy szeretlek?
-Játsszunk! Játsszunk! Játsszuuuuunk! –egyre nagyobb sürgetést érzek. Ha Ő nem nyúl hozzá, akkor kénytelen vagyok magammal játszani alapon kezem besiklik kisnadrágom alá. Alig hogy farkacskámhoz érek, felnyávogok, hiszen még sosem éreztem ennyire intenzíven ezt az érzést, de így csak még többet akarok! Őt akarom! Négykézláb kúszok hozzá, kezeimet céltudatosan a boxerébe vezetem. Ahogy megérzem hatalmas, kemény és forró játékszerem, elégedetten felnyávogok.
-Ri... Ritsu... –mást nem képes mondani, amikor a számba veszem, és igyekszem egész hosszát bekapni. Fiinom! Koga íze van…nyamm. Elégedetten dorombolva munkálkodok rajta, majd, amikor már nem bírom tovább, követelőzve kínálkozom fel neki. Végre megmozdul, és mire észbe kapok, már bennem is van. Fáj, de most ez is jól esik. Nagyon jól, így izgatottan, heves tempóban kezdek mozogni, nem érdekel, hogy igyekszik visszafogni vad vágtámat. Nekem most pont erre van szükségem, de nam hagyja hogy én irányítsak. Csípőmet lefogva tart kordában, de ez nekem nem tetszik, egyáltalán.Sajnos, hiába is próbálok fölé kerülni, Ő az erősebb.
-Gyerünk már... siess! Nyááááá!- nyöszörgöm
-Nyugalom Ritsu, különben kisebesedsz. –nem érti, hogy nem érdekel? De amikor a nyakszirtembe harap… végigfut rajtam egy nagyon is kellemes érzés, így ellazulva, egész testem neki alárendelve űröm, csináljon, amit akar, és elégedettségemben dorombizni kezdek. Így tökéletes az érzés. Nem is kell sok idő, és mindkettőnk számára véget ér a játékunk. Elégedetten, még mindig teljesen ellazulva heveredem el a hideg kövön, ami nagyon is jól esik.
Az elkövetkező pár órát lustizással töltjük, vagyis pontosabban Kogám szundizik, én pedig mászkálok, mint aki be van sózva. Egyszerűen nem bírok megülni a popómon, sehol nem találom a helyem. Most még a Mirával való játék sem köt le. Nem sokkal játszadozásunk után ismét érezni kezdem azt a forró, feszítő érzést, amiről még mindig nem tudom, mi lehet. Ebéd után hősöm kitalálja, hogy induljunk el felfedezni a szigetet
Hogy milyen hatalmas ez a hely! Már rengeteget mentünk, meg is fájdult pici lábam, de még messze nem értünk a végére. Keskeny kis csapásokon haladunk, amikor is az egyik végénél egy hatalmas barlangot veszek észre. Kiszakítom a kezem megmentőméből és berohanok, az sem érdekkel, hogy utánam kiabál:
-Kicsim állj meg, veszélyes lehet. –de mire ezt kimondja én már bent is vagyok. Ami a szemem elé tárul az szinte hihetetlen. Hatalmas, meleg vizes tavacska rejtőzik a barlang pocijában. Visítva sietek közelebb, és belemártom az ujjacskám, de sajnos elveszítem az egyensúlyom így belepottyanok. Szerelmem rémülten siet hozzám, majd, amikor nevetve a felszínre jövök, alaposan le is szid.
-Ez nagyin veszélyes Ritsu. Mi van akkor, ha sziklás az alja, vagy nagyon mély? Nem láttam, hol merültél el, lehet meg sem találtalak volna. –csak mosolygok aggodalmán, majd szép cica szemecskéimmel ráveszem, hogy inkább ő is csatlakozzon hozzám. Mindketten levetjük a ruháinkat, és ő egy viszonylag sekélyebb, padkás részre ül, én pedig azzal a lendülettel az ölébe mászok, buksimat a vállára hajtva.
-Most nagyon haragszol a kiscicádra? –kérdezem lefelé görbülő szájjal. Hiszen én csak játszani szeretnék. Szerencsére nem haragszik, de ahogy fészkelődni kezdek az ölében, meztelen popsimmal megérzem keményedő kedvenc játékszeremet. Még inkább mozgatni kezdem a csípőmet, előre-hátra, majd nyolcas alakban, miközben farkacskámat az övének szorítom. Ez nagyon jó!
Látom, Ő is élvezi, ezért, amikor nem figyel, egyszerűen csak beleülök kedvenc játékszerembe. Furcsa, de egyáltalán nem fáj, olyan, mintha mindig készen állnék játszani vele. Fejemet hátravetem, úgy kezdek mozogni. A bennem, és a körülöttem lévő forróságtól hajam izzadtan tapad homlokomnak, szájacskám pedig elnyílva küzd a levegőért. Most végre én irányítok, hiába ragadja meg ismét a csípőmet, nem adom át a vezetést
-Most az én tempómban játszunk –suttogom a fülébe, majd egy egészen picit bele is harapok. Felnyög, tehát jó érzés neki. Lejjebb haladok, most a mellkasát veszem kezelésbe. Végigpuszilgatom az egészet, végül megállapodok kemény mellbimbóinál. Először csak óvatosan nyalintom meg, majd a számba veszem és szopizni kezdem. Furcsa.. most minta még keményebb lenne bennem… Teljesen ráülök, és szinte mozdulatlanul ülök, kivárom, hogy most mit lép.
Amikor már szabálytalanul kapkodja a levegőt, és igyekezne gyorsabb tempót diktálni, hirtelen fölé guggolok, ezzel teljesen átadva neki az irányítást. Él is vele, alig telik el pár perc, hangos nyögéssel szorít magához, amikor elérkezik végre az én pillanatom is. Újabb pihenő következik, majd én nekiállok pancsizni. Nem tudom, mennyi ideje uszizom, amikor egy éles kő megvágja a kincsecskémet.
-Nyáááá –kiáltok fel, és mászok ki a partra Kogámhoz, kezemmel takarva magam. Elé állok, és úgy mondom.
