Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Zico2015. 08. 02. 17:16:07#33272
Karakter: Seth Opheer



 Már hajnalok hajnalán talpon vagyok. Lassan két hete már hogy a parkba költöztem hogy a raptorok mellett lehessek, és tudjam őket naponta látogatni. Az ébresztőórám hangosan csörög, sérti a fülemet és idegesít is, ezért rácsapok egy hatalmasat amitől elhallgat. Nem is értem minek állítok be magamnak ébresztést ha általában mindig hamarabb kelek el mint amennyi időre be van állítva. Teljesen fölösleges. Magamra kapok egy lazább a naptól már kifakult barna színű felsőt, s egy könnyebb anyagú fekete farmernadrágot, majd egy ütött-kopott lassan agyonhasznált barna bakancsot. Sok olyan megjegyzést kaptam már a „kollégáktól” hogy igazán megújíthatnám a ruhatáramat már az első hetekben, de nem nagyon érdekeltek. Ezek az öltözékek tökéletesek a raptorokkal való munka terén. Nem hátráltat, kényelmes, nem feltűnő, és legalább van rajtam valami ruha. Érdekelne mit szólnának ha egyszer komolyan ruha nélkül jelennék meg.

Indulás előtt még készítek magamnak egy szendvicset, meg bekészítek a zsebembe egy doboznyi cigarettát, és elindulok. Ma van a nyitó nap, tehát mindenki teljesen izgatott, alig tudnak megülni a seggükön. Én személy szerint nem izgulok. A raptorjaim mellett már megtanultam hogy izgulni felesleges, mert az rájuk is hatással van. Jut eszembe, ma lesznek először közönség előtt bemutatva. Remélem szerencsétlenek bírni fogják a tömeget. Mindenesetre azért fel vagyok készülve az esetleges támadásokra. Ki tudja milyen retardált emberek érkeznek ma ide, és ki vagy inkább kik miatt kattannak be a drágáim.

Tíz perc séta után érkezek meg a raptorok kifutójához. Az egész az én terveim alapján készült. Nem szokásom beleszólni a parkkal meg a többi dinoszaurusszal kapcsolatos dolgokba, de a raptorjaimnak a lehető legjobbat akarom. Na meg, irtózatos hogy mennyire okos állatok, velük nem lehet megcsinálni azt mint mondjuk egy átlagos triceratopssal. Nekik teljesen hibátlan kerítés kell a kifutójuk köré, mert a legkisebb réssel is tudnak már valamit kezdeni. Az egy dolog hogy engem már nem támadnak le, de biztosra veszem hogy ha egy idegen ember menne be közéjük, könyörtelen és fájdalmas halált halna.

A bejáraton keresztül megyek be a személyzetnek fenntartott részhez. Ahogy sejtettem, egyenlőre még nem sokan vannak itt. Csak a raptorok etetésével megbízott fószer, meg pár munkás, akik gondolom a látogatóknak fenntartott járatokat ellenőrzik. Egy gyors köszönés után mászok fel az egyik létrán a kifutó tetejére. Innen szokták leküldeni nekik a kaját, én pedig innen szoktam figyelni őket amikor éppen nem akarom zavarni a kis életüket. Hangos füttyszóval jelzek nekik hogy megjöttem, és pillanatokkal később a három ördögfajzat közvetlenül alattam meg is jelenik. Sziszegve és krákogva üdvözölnek, néha össze kapnak egymással, de fegyelmezetten figyelnek. Még mindig furcsa őket itt látni, hiszen nem is olyan régen még a labor területén egy kisebb mesterséges erdőben éltek. Azért örülök, hiszen most sokkal jobb a helyük. Ez mégis csak jobban megfelel a fajtájuknak, van helyük rohanni és lehetőségük van elbújni ha éppen úgy akarják. A fent hagyott vödörből patkány, nyúl és mókus tetemeket dobálok be nekik néha, amíg nem érkezik meg a rendes reggeli nekik. Szerencsére nem kell sokat várnom, hamarosan az etető pasas a főnökasszonnyal az oldalán feljön hozzám, és egy hatalmas daru segítségével leereszt nekik két jól megtermett tehenet. Alig telik el fél perc, és máris hatalmas vérfürdőt rendeznek a dínok odalent.

-Jó reggelt.-köszönök oda, hiszen azért mégis csak „így illik”.

Ekkor végignézek rajta. A szokásos öltözékében van, ahogy elnézem ő sem öltözött ki csak azért mert ez a nyitónap. Meglep hogy itt van, a raptorok közelében, ráadásul pont itt, ennyire közel hozzájuk. Pedig ha jól tudom nem igazán érdeklik őt a dinoszauruszok. Legutóbb akkor láttam ennyire közel egy általa létrehozott dinoszaurusz közelében, amikor a bébi T-rexeket keltették ki a tojásokból. Biztos van valami oka hogy ide jött, de annyira azért nem érdekel hogy rá is kérdezzek. A kerítésre könyökölve nézem a raptorokat, akik idő közben befejezik a lakmározást és már csak szórakoznak a megmaradt tetemekkel. Lassan itt lesz az ideje bemenni hozzájuk, és tartani egy főpróbát mielőtt a sok turista megérkezik. 


Moonlight-chan2015. 06. 07. 16:19:58#32953
Karakter: Ellon
Megjegyzés: (...Befejezés...)




Minden erőmet összeszedve próbálom megtartani magam, de nagyon erősen húz. Egyik lábam már alig pár centire van a sötét víztől és egyre közelebb lesz.

Hirtelen valaki megragadja a csuklóm és egy gyors mozdulattal visszaránt a peremtől. A király marka lecsúszik a bokámról, én pedig kétségbeesetten bújok a hátamnál álló alakhoz, most azt se bánnám, ha egy másik sötét elf lenne, mert megmentett, de mikor meghallom a nevem egy ismerős tónusú hangon, hálásan fészkelem magam hozzá.

- Ellon… nem kértem újítást. Egyszerű feladatot adtam neked, szükségtelen volt változtatnod a dolgokon. – mormogja Daelas, ujjait a tincseimbe bújtatva.

Még szorosabban markolom a vállát, de nem válaszolok. A morgásával se tud felidegesíteni, mikor éppen megmentett. Megint.

Azt is szó nélkül hagyom hogy az ajtó felé tereljen, gondolván, hogy most mindketten elmegyünk innen, de amikor engem kituszkolva bezárja mögöttem az ajtót, ijedten fordulok vissza felé.

M-mit csinál? M-miért maradt ott?

- Hé, mi történt bent? Tettél valamit Hecraimmal?

Az idegen hangra megfordulok és csak most tudatosul bennem, hogy egy tucat szempár szegeződik rám. Megilletődve nézek körbe, majd rögtön az ajtóhoz lapulok amint észreveszek néhányat azok közül az őrök közül, akik a szobámban tartottak. Most mi lesz?

- Beszélj már, mi folyik odabent?! – lép előre egy másik hatalmas elf, lándzsával a kezében.

- Hagyd már, nem látod hogy a frászt hozod szegényre! – szólal meg egy sokkal lágyabb hang, majd a hatalmas harcos mögül előlép egy alacsony nő.

Most látok először nőt a sötét elfek között, de ez itt egy cseppet sem tűnik ijesztőnek. Rám mosolyog, miközben óvatosan közelebb araszol. Odabentről ismét ordítás harsan, az éles hangra megrándulok és legszívesebben átkaparná magam a vastag fa ajtón, hogy megnézzem Daelas jól van-e. Az hangját nem hallottam, de ő akkor se hallatott egy pisszenést sem amikor megsérült…

- Luna, engedj, el kell vinnem. – tör utat egy ismerős arc és nem is tétovázik megragadni a karom, hogy felhúzzon az ajtó elől.

- Ne! Daelas odabent van! Itt akarok maradni! – húzódnék el tőle, de nem enged.

- Daelas azt akarja hogy biztonságos helyre vigyelek, úgyhogy jössz a lábadon, vagy felkaplak és viszlek, de semmiképp sem maradsz itt. – mondja ellentmondást nem tűrőn.

- Segítenünk kell neki… lehet hogy baja esett…

- Tud magára vigyázni, higgy nekem. – mikor továbbra se mozdulok felsóhajt – El tudod képzelni mit tesz majd velem ha megtudja hogy nem vittelek biztonságos helyre ahogy kérte? Mert én nem akarom megvárni.

Picit elgondolkodom mielőtt bólintanék. – De csak egy feltétellel: ha utána visszajössz és megnézed hogy jól van-e.

- Rendben. – biccent gyorsan.

Hagyom hogy elvezessen a bámészkodók elől, végig egy hosszú folyosón ahol nagyon sokan állnak, majd pár perc múlva elérjük azt a díszes tróntermet, ahol legelőször pillantottam fel a várban. A hatalmas márvány trónszék ellett egy nő álldogál, s mikor meglátom az arcát, meglepetten torpanok meg.

Az arca és a szemei… mintha Daelas lenne, csak sokkal lágyabb, nőiesebb vonásokkal. Még a haja is hasonló árnyalatú, csupán azok a jelek hiányoznak a bőréről.

- Rhyze, mi van a fiammal? – lép hozzánk gyorsan.

- Jól van. – válaszolja idegesen.

Úgy tűnik legalább annyira aggódik mint én, épp ezért lopakodom lassan az ajtó felé, de mikor már elérném két vaskos kar visszahúz.

Nem szólok semmit, némán lekuporodom a trónterem egyik székébe és onnan bámulom az ajtót, közben szörnyűbbnél szörnyűbb rémképekkel a fejemben, amiken Daelas beleesik abba a tóba, vagy amiben Hecraim bántja, aztán megjelenik itt rothadó testével és gonosz vigyorral az arcán közli, hogy Daelas meghalt…

- Daelas! – ugrom fel a helyemről abban a másodpercben amikor felismerem az ajtóban megjelenő férfit. Egyenesen a karjaiba vetném magam, nem törődve a ruháit szennyező fekete vérrel, de nem teszem… Nem vagyok benne biztos megtehetem-e még, vagy akarja-e hogy megtegyem. Hiszen idehozott és felhasznált engem a saját céljaihoz, amikről még mindig semmit sem tudok...

Mikor továbbra sem mozdulok megragadja a csuklóm és magához húz, amit hagyok is, fogalmam sincs mit kéne tennem.

- Gyere velem... – kéri, majd a válaszomra várva néz a szemembe, de nem szólalok meg, ő pedig egyszerűen csak elindul velem együtt.

- Honnan tudtad, hogy az ételébe vagy az italába kell csepegtetni a mérget? – kérdem halkan, hogy kitöltsem valamivel a csendet.

- Ismertem Hecraimot. Egyszerű megfigyelés teszi. Ha tudod, hogy mit szeret. Tudod, hogy mivel pusztíthatod el. 

Igen, ezt már én is tudom, sajnos. Vágytam a figyelemre a társaságra és a szeretetre, ő pedig éppen ezt kihasználva árult el. Akkor miért akarok még most is hozzábújni és megölelni? Miért nem tudom őt gyűlölni, mint ahogy kellene?

És még mielőtt parancsolhatnék a testemnek a karjaim önálló éltre kelve fonódnak a dereka köré, olyan szorosan ölelve ahogy csak bírom. Pár pillanattal később leheletnyi simogatást érzek a karomon.

- Jól vagy?

- Én... én csak sajnálom… Annyit tettél értük... értem, amennyit sosem leszünk képesek viszonozni, de ezt tudod te is. Annyira gyűlölni akartalak, amiért magamra hagytál, de... - … nem megy! Nem tudom gyűlölni, mert ő a legfontosabb nekem! Ha Hecraim megölte volna akkor én is meghalok.

Mosolyogva fordul felém és simogatja meg az arcom, a gyengén érintésre kellemes melegség járja át a szívem, eltompítva a borzalmas emlékeket is. Annyira szeretem mikor megérint.

- Egyszer már megígértem neked, hogy nem hagylak magadra, igaz? – ölel magához szorosan.

Megígérted…

- Engedd – suttog a hajamba, mire még erősebben szorítom, mintha soha nem is akarnám elengedni. Hagyom, hogy az eddig visszatartott könnyeim kibuggyanjanak, most már nem bánom hogy látja és azt sem tudom miért sírok pontosan.

- Ne haragudj rám, amiért kitettelek téged ennek az egész borzalomnak. – suttog, letörölve a könnyeimet is.

Hüppögve pillantok fel, valamit mondanom kellene, de nem jön ki hang a torkomon, aztán pedig már nem is akarok beszélgetni, mert megcsókol. Először csak kicsit, lassan és puhán, aztán sokkal erősebben amitől a gondolataim szanaszét szóródnak és elgyengülő térdekkel kapaszkodom belé.

Daelas megtart hogy essek a földre, a napok kimerültsége és az alváshiány, az ijedtség mind most jön ki rajtam és hiába akarok éber maradni, a szemem egyszerűn lecsukódnak és elnyel a sötétség.

 

***

 

Halk nyöszörgéssel térek magamhoz, úgy érzem mintha egy hatalmas szikla zuhant volna rám és alaposan összenyomott volna. Még kis fénygömbök is táncolnak a szemem előtt… vagyis ezt hiszem, míg rá nem jövök hogy a szemem már nyitva és azok a fényes gömbök még mindig ott vannak a levegőben.

Kíváncsian ülök fel, hogy jobban megnézhessem őket, majd az egyiket megbököm az ujjammal, mire az odébb röppen.

- Ellon, muszáj mindent megpiszkálnod ami fénylik? – hangzik fel mögülem a morgós kérdés.

Hátranézek, de furcsa mód egyáltalán nem ijesztett meg, hogy ilyen hirtelen megszólalt a sötétben. Talán mert már megszoktam hogy együtt alszunk és számítottam rá, hogy itt van.

- Hol vagyunk? – kérdezem válasz helyett és a félhomályban körbenézek a békés szobában.

Fehér falak…

- A szobámban. Ne aggódj biztonságban vagy, alhatsz még ha akarsz. – simít a kezemre, de nem kel fel.

Az ajtóra pillantok, majd az ablakra amin keresztül még látni a csillagokat az égen, vagyis még nincs olyan közel a hajnal. – Miért vagyunk még itt? Menjünk innen, kérlek! Vagy ha te nem akarsz majd én…

- Nem mész innen sehova nélkülem. – nyom vissza a puha matracra, hogy aztán felkönyökölve egészen közel hajoljon. – Beszélnünk kell.

- De te nem szeretsz beszélni. – ingatom a fejem.

- Nem is azt mondtam hogy akarok, hanem hogy kell. – fintorog.

Elmosolyodom és még mielőtt átgondolhatnám hozzábújok és megölelem. – Ugye most már nem fogsz magamra hagyni? Nem akarom hogy megint bezárjanak oda.

- Senki sem fog bezárni Ellon. Hecraimnak vége. – válaszol nyugodtan, de engem ez a hír nem tölt el békével.

- É-és a többiek? Az alattvalói nem fognak bosszút állni?

- Nem fognak.

- És mi lesz a sötét elfekkel?

- Semmi. Itt maradnak.

- De… de ők…

- Nem mind gonosz Ellon. Ahogy az emberek között is van jó és rossz úgy van ez az elfekkel is. Csak azért mert sötét a bőrük, ez nem feltétlenül igaz a lelkükre is. – szusszan fel.

Egy kicsit elhallgatok hogy átgondoljam amit mondott, már ez is több mint amit máskor sikerült kiszednem belőle anélkül hogy leállított volna.

- Az a nő a trónteremben… az édesanyád, ugye? – kérdezem óvatosan.

- Igen, ő.

- Tényleg nagyon hasonlítotok. – mosolygok fel rá mire apró csókot nyom a számra, amitől az ajkaim azonnal bizseregni kezdenek. Viszonozni is akarom, de inkább hátrahúzódom picit, hogy a szemébe nézhessek.

- Miért csináltad? Miért nem szóltál hogy mit akarsz tenni? Már azt hittem tényleg elárultál.

- Ellon… - sóhajt fel hosszan - … nagyon sajnálom, tudom hogy nincs mentség a tettemre, de ha előre figyelmeztetlek, Hecraim rájött volna. Nem ostoba, észrevette volna hogy átverik, ezért muszáj volt téged is becsapnom.

Rosszul esik, hogy ezt tette velem, nagyon, de… de ha arra gondolok, hogy azok az emberek ennyire féltek a királytól és mennyire gonosz volt, nem tudok rá haragudni. Jó, egy kicsit talán, de nem nagyon! Inkább csak örülök, hogy jól van.

- Ez azt jelenti hogy még mindig szeretsz engem? – nézek rá várakozón.

Felhúzza a szemöldökét. – Ki mondta hogy szeretlek?

- Ne gonoszkodj! – bököm meg a könyökömmel, majd vidáman elvigyorodom – Én úgy is tudom hogy így van.

A tenyeréhez dörzsölöm az arcom mikor megsimogatja, az egyik oldala még mindig sajog az ütéstől, ezért nagyon jól esik ez a kis gyengédség.

- Akkor igazad van. – suttogja.

Ez így nem jó… - De mondjad!

- Mondtam.

- Nem mondtad, csak azt hogy igazam van. Az nem ugyanaz. – pillantok rá kérlelőn. Csak most az egyszer, kérlek, kérlek, kérlek…

- Jól van, szeretlek téged. Most boldog vagy?

Fülig érő mosollyal biccentek mielőtt a nyakához vackolnám magam. Aludni hiába is próbálkoznék mikor a szívem majd kiugrik a helyéről annyira izgatott lettem.

Ha nem utál engem, akkor semmi okom nincs a szomorúságra, még az sem hogy még mindig itt vagyunk, még így is teljesen biztonságban érzem magam mellette.

- Ühm… Daelas… – susmorgok alig hallhatóan.

- Mmm, alszom…

- Figyelj rám… – mászom följebb rajta, hogy az arcunk egy magasságban legyen, de ő átkarolva a derekam tart egyhelyben. – De éhes vagyok…

Hiába próbálja elrejteni, látom rajta hogy elmosolyodik, majd a lenyúl valahová maga mellé a következő pillanatban pedig egy hatalmas gyümölcsös tálat nyom a kezembe…

 

***

 

Két héttel később

 

Már második alkalommal megyek el a szökőkút előtt, de még mindig nem sikerült megtalálnom a könyvtárat. Pedig azt mondta ha meglátom biztos hogy tudni fogom melyik ajtóra gondolt, de én nem látok semmi különöset!

Mindenhol nyüzsögnek a sötét elfek, a Holdünnepre készülnek és szinte meg sem állnak reggeltől estig.

Az egész várban gyönyörű ezüst színűre cserélték a drapériákat, az ablakokat kitárták, hogy a hold fénye bevilágítsa a szobákat, s mint elmesélték a trónterem úgy van felépítve, hogy a falakon futó kristálydíszítés visszaverje a fényeket, így az egész szoba ragyogni fog tőle.

Alig várom hogy láthassam, de előbb meg kéne találnom Daelast is!

Az utóbbi napokban sokszor eltűnt és csak azért nem féltem itt egyedül, mert rájöttem hogy most már senki nem akar bántani. Nem is beszélnek arról ami történt, sőt, már másik királyt is választottak, aki egy cseppet sem tűnik gonosznak. Vannak kicsi gyerekei is akik nagyon aranyosak, szeretek velük játszani a folyónál meg bejárni az egész várat… de a toronyszobákat mindig jó messzire elkerüljük. Még a hideg is kiráz ha csak a lépcsősorra gondolok, mert attól félek ha benyitnék abba a szobába ott találnám Hecraimot. Mint egy gonosz kísérte, ami befészkelte magát ide.

Hirtelen torpanok meg mikor egy kétszárnyú ajtót pillantok meg a folyosó végén. Elámulok a szépségétől, mintha jégből faragták volna ki a tökéletes szőlőinda mintázatot, mégis mikor meglököm, könnyedén tárul ki előttem, felfedve a mögötte sorakozó több ezer könyvet és tekercset.

- Daelas? – kiáltom, hogy megtudjam itt van-e.

- Gyere hátra! – szól vissza, én pedig mosolyogva indulok el az egyik sor mellett, végigsimítva a könyvek gerincén.

A legtöbb elf nyelven íródott így rengeteget elolvashatok és tanulhatok belőlük.

A tekercsek halmazától alig látni ki a feje búbját, ezért megkerülöm a kupacot és lehuppanok a mellette lévő párnára. Nagyon bele van mélyedve az olvasásba, a homlokán apró kis ráncok futnak keresztül a koncentrálástól, amiket addig simogatok míg meg nem enyhülő vonásokkal fel nem pillant.

- Nem bírsz magaddal? – kap el és csókol meg hirtelen. Mosolyogva viszonzom, majd mikor elhúzódik belelesnék a tekercsbe, de eltakarja előlem.

- Na! Mi ez?

- Meglepetés. Miért kerestél?

- Az édesanyádnak kellene segítened megbűvölni a fáklyákat. – tolmácsolom a kérést.

Sóhajtva teszi félre a tekercset és áll fel, majd engem is felhúz maga mellől. – Nem értem minek ez a felhajtás, mintha nem lenne ezerszer holdfogyatkozás. – morog az orra alatt.

- De ez különleges. Azt olvastam hogy a sötét elfek mágiával töltekeznek fel ezen az éjszakán…

- Biztos egy szobában akarsz lenne egy csapat mágiával telített sötét elffel? – húzza fel a szemöldökét, de jól tudja hogy már nem félek tőlük, csak  el akar ijeszteni, hogy ne keljen eljönnie. Mert bármennyire is azt mondta hogy biztonságban vagyunk a várban, folyton vigyáz rám és ez nagyon jó érzés. El sem tudom mondani milyen boldog vagyok!

- Elmegyünk és kész. Egyszer te is kibírod. – vonok vállat, majd befordulnék a szökőkút mellett mikor elkapja a  vállam és a másik folyosó felé irányít. Olyan egyforma itt minden…

- Fogadjunk, hogy le tudnálak beszélni. – vigyorog gonoszkásan.

Összehúzom a szemeim, de csak megingatom a fejem.

Megyünk még pár percig, aztán észreveszem hogy nem is trónteremhez hanem a saját szobánkba érkeztünk meg. Kérdőn pillantok fel rá, ő pedig az ágyhoz terelve ültet le.

- Mi a baj? – kérdezem aggódva.

- Mi van, ha azt mondom, talán, de csak talán megtaláltam a vízi elfeket?

Megdermedek. Döbbenten, reménykedve nézek fel rá. – T-tényleg? Nem csak úgy mondod… igaz?

- Nem tréfálnék ilyesmivel. – mosolyog gyengéden, megsimogatva az arcom is, majd előhúz egy szorosan összehajtogatott tekercset, ami a sötét elfek nyelvén íródott így én is értem. – Úgy tűnik Hecraim kutatott a fajtád után. Rengeteg feljegyzése van, térképek, lehetséges helyek… de az a mocsok elég sok részlett felett elsiklott. Rejtett helyeket keresett, de nem vett figyelembe mindent. – torkomban dobogó szívvel markolom a térképet amit széthajtogat előttem és rámutat egy távoli pontra. – A népednek mindenképpen egy folyó közelében kellett letelepednie, hogy élni tudjanak, itt pedig van egy folyó, látod?

- Igen, de ha itt lennének akkor már megtalálta volna őket valaki. – pillantok fel.

- Valószínűleg Hecraim is ezért tette ezt félre, csakhogy a folyó a kanyarulat után eltűnik egy hegy alatt futó alagútban. Arról pedig egyetlen feljegyzés sincs, hogy mi van az alagút mögött. Ezenkívül egyetlen falu van csak a környéken. Elküldtem Rhyzet kérdezősködni és az egyik vadász ezt találta mikor bemerészkedett az erdőbe.

A szekrényből előhűz egy rongyba csavart valamit s mikor kibontja ámultan nézem a számomra ismerős nyílvesszőt. Bár csak a fele van meg, de az apró faragott mintákat ezer közül is felismerem.

– Ezt tényleg a népem készítette. – nyögöm ki érzelmektől rekedt hangon. – Daelas…

- A vadász majdnem öt éve találta ezt, de ha akkor ott voltak, akkor még mindig ott kell lenniük.

Izgatottan szorítom meg a vékony fát, a kezem szinte a remeg, a lábam pedig máris vinnének kifelé, legszívesebben odáig rohannék, átúsznám az alagutat és ha a föld alól is de előkeríteném őket…

- Holnap reggel indulunk, ha akarod. – mosolyog rám.

- Miért nem most?

- Várjuk meg a reggelt és nézd meg a Holdünnepet ha már annyira vártad.

- De… - már nem is tűnik olyan fontosnak…

- Ellon – a tenyerei közé fogja az arcom – Ha tényleg ott élnek, holnapig nem fognak eltűnni. – komolyan néz a szemembe – De arra is fel kell készülnöd, hogy esetleg nem találunk ott semmit.

Még be sem fejezte a mondatot mikor tiltakozni kezdek - Fogunk, én érzem hogy ott vannak. Nem tudom ezt megmagyarázni, egyszerűen csak érzem. – kapaszkodom a vállába majd szorosan hozzá simulva hálásan csókolom meg. – Köszönöm! Nagyon, nagyon köszönöm!

- Megígértem nem? – még egy utolsó forró csókot ad mielőtt elengedne, én pedig a boldogságtól kábultan figyelem ahogy összehajtja a tekercset és visszateszi a helyére. – Ha korán akarsz indulni, még az este pakolj össze mindent

- Tudom, nem fog sokáig tartani. – sietek máris a szekrényemhez. Minden ruhámat az ágyra dobálom miközben Daelas egyedül hagy, remélem nem felejti el hogy hová kellene mennie, de én már csak a pakolásra tudok figyelni.

Végül is tovább tart mint gondoltam, hogy kiválogassam mit vigyek magammal, de mikor a csomagom már összekötözve várakozik a sarokban és átöltöztem, a mágus is megjelenik, szintén gyönyörű ezüst színű ruhába öltözve.

Mielőtt elindulnánk az ünnepségre egy pillanatra kinézek az égen ragyogó, dagadozó holdra, az ezernyi fénylő pontra körülötte, s még mindig nem tudom elhinni, hogy létezhet ilyen boldogság. Épp ezért, mikor észreveszek egy alásuhanó hullócsillagot, azt kívánom hogy mindez örökké tartson és soha, de soha ne érjen véget…

 

 

...Vége...




(A történetet linka fanfictionjei között találjátok majd meg :))




Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 06. 07. 16:21:33


linka2015. 06. 03. 23:34:02#32937
Karakter: Daelas



 Nem vádol, nem kér számon, nem kérdez, nem tiltakozik; tekintete maga az ártatlan és őszinte kérdések tengere. Aztán megért mindent. Sápadt tekintetét egyszerűen nem tudom hová tenni. Egy ideje egyre több az ilyen pillanat. 

- Nem! Én nem ölök meg senkit! - tiltakozik puhán rebbenő tincsekkel, a kezében tartott fiolát visszagyűri az ujjaim közé. 

- Muszáj Ellon! Csak te vagy rá képes.

A kérés esengő és szánalmas, én parancsnak szántam. Gyűlölöm magam érte. Ilyen pillanatokból is egyre több van. Ellenkezést nem tűrőn zárom ujjait az üvegcsére, nem táncolhat vissza, innen már semmiképp. 

- Nem vagyok! Én nem veszem el senki életét! - milyen hazug szavak. Feszülő izmokkal próbál szabadulni, megrántja a karját, de nem eresztem. 

- Még akkor sem, ha ő akarja a tiédet? Vagy másokét? Mert Hecraim egy mészáros. Élvezi, ha vér borítja a kezét, a lelke legalább olyan sötét, mint a bőre. 

- De... de ő nem is bántott. 

- Még nem, mert akar tőled valamit, de mi történik akkor, ha nem kapja meg? - szorítom meg a kezét. 

Némán esedezem, hogy legalább utoljára még higgyen nekem. Nem hittem volna, hogy egyszer majd ez lesz; állunk egymással szemben és a köztünk- fél méterben elhalnak a ki nem mondott szavak. 

- Mit akarhatna tőlem? Nekem nincs semmim. 

Nincs semmije... Újrajátsszuk a már lefutott köröket? Hazudunk egymásnak? Szám széle megremeg, felnevetek, eleresztem, és nem mozdulok többet. Még nem fordulhatok el, de nem bírok tovább maradni. Még arra sincs már elég akaraterőm, hogy magamat gyűlöljem. 

- Én is ezt hittem két nappal ezelőttig. Ha tudtam volna... - nevetek fel keserűen. - Kihallgattál minket az öreggel, nem? Tudod, hogy elmondta amit te eltitkoltál előlem. 

Csak lesüti a szemeit, ami minden beismerésnél többet jelent. 

- Én... nem titkoltam el... csak amíg nem bíztam benned. Nem tudtam mi lesz, ha megtudod, aztán pedig mikor már megbíztam benned, nem tartottam fontosnak elmondani. Ha nem azért vittél magaddal, mert fel akartál használni, akkor nem volt fontos tudnod – von vállat. 

- Pedig kibaszottul fontos lett volna! - morranok rá, a harag és a tehetetlenség marja a torkomat. 

- Miért? Akkor még nagyobb jutalmat kaptál volna értem?! Hagyj engem békén! Nem bántottál még eleget?! Nem hazudtál még eleget?!

Kifakadása még ha csak pár pillanatra is, de ledermeszt. Szemeiben lassan könnyek gyűlnek, a Nap fénye belefolyik, ragyog és pusztítva mar. Csak a kezemet kellene előremozdítanom, megérinthetném az arcát, végigcirógathatnám az álla vonalát. Volt idő, mikor azonnal letöröltem volna a könnyeit, de most csak várok, hogy vége legyen. Dacos hevességgel, tőle szokatlan mozdulattal mázolja el arcán a fényes cseppeket. 

- Azt hiszed a jutalomért tettem? - kérdem egészen halkan, csalódottan. 

Soha semmit nem tettem még a magam érdekében. Egész életemben másokért éltem, azért, hogy életet teremtsek, szebb jövőt. 

- Akkor miért? Miért?!

Szóra nyitom a számat, de nincs semmi, amit mondani tudnék. Nincs semmi, amivel saját védelmemre kelhetnék. Mégis mit mondjak neki erre? 

- Halkabban, mielőtt észrevesz minket valaki – csitít bennünket Rhyze. 

- Ezt még megkeserüli az a rohadék – suttogom a szélnek. -  Kurvára meg fogja bánni, hogy valaha megszületett. 

Elfordulok a fiútól, míg fejben kiváltképp fájdalmas kínzási módszereknek vetem alá Hecraimot. Meg sem érdemli a mérget, az kiváltságos, gyors halál. Békés álomba szenderülne az örökkévalóságig. 

- Nincs időm elmondani...

- Hát persze, hogy nincs. 

- … de nem tettem volna ezt, ha van más választásom. Mindent helyrehozok, de egyedül nem fog menni. 

Hisz nekem vagy sem, nem bánom. Nem érdekel, egyszerűen belefáradtam már ezekbe az örökös magukba fulladó körökbe. Mellette maradok, egyengetem az útját és segítek neki, míg igényt tart rám, aztán hagyom őt elmenni.  Nem fogom ráerőltetni magam, ahogyan azt sem akarom, hogy élete végéig gyűlölettel gondoljon rám, a nevemre, a puszta lényemre. 

- Daelas, vissza kell vinnem – szólal meg Rhyze kis idő múlva. 

Hosszan szívom be a levegőt és beleegyezően bólintok. Igaza van. Menniük kell. Rhyze és a többiek életét tettem kockára most is, hogy Ellont lehozattam magamhoz. A puszta gondolat keserű mosolyt fest az arcomra. De ezt senki nem látja. Senki nem veszi észre.  Mereven figyelem Ellon siető lépteit.  Ő mindig is nyitott könyv volt előttem, elég fakó arcára néznem ahhoz, hogy mindent kilássak hazug szavaiból.  Napokig mellette voltam, vele keltem és vele feküdtem. Lekövettem minden lélegzetvételét. Ne próbálja meg beadni nekem, hogy szép és békés álma volt, mert nem fogom neki elhinni. Így semmiképp. 

- Daelas, ugye nincs rosszul? - néz rám  Rhyze aggódva. 

- Majd csak lesz – morgom. Értetlen tekintete láttán csak legyintek. - Semmi baja – erőltetek meg egy gyenge mosolyt. 

Gyanakodva méreget még rövid ideig, aztán elsietve Ellon után megy. Nekik is és nekem is van még bőven mit elintézni. Őszintén nem akartam a fiút kitenni ennek, de rajta kívül senki nincs jelenleg olyan helyzetben, hogy a király közelébe jusson. Így, ahogy ő, nem. Visszahúzom fejemre a csukját és én is elindulok végre. Jó pár elintéznivalóm van még a nap folyamán, ami nem vár halasztást. Jobb minél előbb elintézni mindent, csak azután lesz időm átgondolni bővebben is a terveket. Minden esetre szükséges egy második terv is. Valami, amivel előhozakodhatunk, ha az első végleg befuccsol. Hecraim mindig is szerette a hasát, ahogyan a mézédes italokat is, így a méreg tökéletes választás, ám Ellont tekintve nem olyan biztos az, hogy képes lesz őt megölni. Egy életről van szó, még akkor is, ha a föld mélyén vagy a máglyán kellene sínylődnie a testének már mióta. Nem érdemli meg az életet, kiérdemelte a halálbüntetést. 
Egyenként keresek fel minden embert, rövid megbeszélést tartok csupán, egyszerűen leellenőrzöm, hogy kik azok, akikben ténylegesen is megbízhatok majd a későbbiekben. 
Gúny és grimasz nélkül végzek azokkal, akik ellenszegülnek, akik a vérengzések árán is Hecraim mellett maradnának. Rájuk semmi szükségem, egyszerű porszemek az én tökéletes gépezetemben. Ezúttal nem hagyom, hogy bárki is keresztbe tegyen nekem. Ahhoz már túl nagyot kockázatok, túl sokat ahhoz, hogy veszni hagyjak mindent. 
Hamar eltelik az idő, mire végzek majdnem mindennel. 
Lépteim üresen konganak a tömlöcök felé vezető úton, üres, kopár falak. Terméskövek hűvösségével és a márvány tisztaságával. 

- Daelas! - halványan felsejlő aggodalommal fordulok a nevemet kiáltó felé. Rhyze lihegve és teljesen kifulladva torpan meg előttem. - A király hangja... és Elloné. Az őrök összegyűltek az ajtó előtt, de egyikük sem mer bemenni. Senki nem tudja, mi folyik odabent, de nagy felfordulás van most. Még engem sem engedtek oda fel. Nem tudok az ajtó közelébe férkőzni. 

Fulladva hallgat el, végül nagyot nyel. 

- Remek... Figyelj rám. Nagyon fontos az, amit mondani fogok, szóval bárhogy alakul, bármi is történik majd a következő órákban, ezt az egyet jegyezd meg és tartsd észben. Érted? - nézek rá türelmesen. - Rhyze!

- Értem, értem. Így lesz. 

- Vidd ki anyámat ebből a rohadt tömlöcből, gondoskodj a biztonságáról és azonnal gyere majd fel hozzánk. 

Remegett Rhyze keze, éppen úgy, ahogy a hangja, de csak pillantásra méltathattam. Többre nem jutott időm, de nincs mitől tartania, most már nincs. Egyetlen őr sem állja majd az útját. 
Én magam csak a lépcsősor aljához érve sóhajtok fel. Rengeteg lépcsőfok. Pont olyan, mintha az élet ezer lépcsője tárulna az érkező elé. Mindig is elgondolkodtató volt számomra, hogy vajon szánt szándékkal űzött-e az elkészítője ilyen rút tréfát, vagy csupán véletlen az egész? Az egész épületben ez ugyanis az egyetlen lépcső, amely rengeteg fokból áll.  A megmászása némileg valóban hasonlít egy emberi életúthoz. Végeredményben a hatás mindenképp megvan; ha elindulsz rajta már nincs kedved visszafordulni. 
Nincs nálam kard, így némi tőrrel érhetném el egyedül azt, hogy eltávolodjanak azok a bolondok az ajtótól, ám meglepetésemre szó nélkül húzódnak félre. Idő, míg elmémbe vésem, hogy ők ezentúl már nem jelentenek fenyegetést senkire nézve sem. Elpártoltak Hecraim mellől. Ők sem kívánják kevésbé a király halálát, mint én. Megfeszült tagokkal lököm be az ajtót, vitára számítottam, apróbb sérülésekre és sértett büszkeségre. Arra azonban, ami fogad, még álmomban sem gondoltam volna. 
Reflexből mozdulva kapom el Ellon csuklóját, vékony, nyirkos a félelemtől és kicsúszik az ujjaim közül. Újra felé nyúlok, erővel markolok az alkarjára és visszahúzom őt, el a peremtől, el Hecraim csontokra és inakra rothadó tagjaitól. 

- Ellon... - morgom halkan, kellő távolságba húzva őt a víztől - … nem kértem újítást. Egyszerű feladatot adtam neked, szükségtelen volt változtatnod a dolgokon. 

Tincseibe túrva simítom ki homlokából a haját, elmázolom könnyeit és távolabb tolva magamtól az ajtó felé taszigálom. Erővel csapom be mögötte az ajtót, kifújom a levegőt, aztán fél testtel az elevenen bomló férfi felé fordulok, két ujjammal csettintek egyet, mire ujjaimnak végén lánglobban. Szemeibe nézve elfog az undor. Csak tudnám apám mi a francnak hitt neki! Egy kósza pillanatig bízott benne, és lám, mi lett a vége. Szép lassan mindannyian behódoltak neki. Talán csak félelemből, talán a szemeiben lobogó  láng miatt. Nem számít. Mégis kit érdekelnek az okok?  

- Emlékszel még rá, mit mondtam neked korábban? - lépek mellé, ocsmány, amivé vált. Amivé a méreg tette őt. Belülről eszi, felemészti mindenét. Lassú halál, olyan, amit ő megérdemel, pokoli kínok közt és egyedül meghalni a lehető legborzalmasabb. Nem hagyom, hogy válaszoljon, hiszen mind a ketten pontosan emlékszünk még arra a napra. - Azt csinálok, amit én akarok és ahogy. Neked nincs hozzá semmi közöd és még annyira sincs jogod parancsolgatni nekem. 

Halkan felnevet, erőfeszítéseitől mély-sötét vér bugyog elő a száján. 

- Úgy látom, drága fiam, hogy még mindig nem látod a fától az erdőt. A markomban vagy és ezt te is nagyon jól tudod. Nézz körül – tárja szét a karjait színpadiasan – vörösben úszik minden, ez a hely, az alattvalók, a lelkem. És te is abban fogsz, mert magammal rántalak, nincs választásod.

Hideg mosollyal figyelem marokra hajló csontujjait. Nadrágom szárába mar velük, rántja-tépi-cibálja, de nem tud küzdeni. Már nincs benne erő, amivel szembeszállhatna velem.  

- Egy gyenge fiút talán magaddal tudtál volna rántani – mosolyodom el. - De velem szemben semmi esélyed. 

- Úgysincs választásod – hörgi végül, olyan ártatlan hangon, akár egy elveszett gyermek és mégis...A hangjában van valami egyértelműen ijesztő és fenyegető él. Dermesztő fagy fut végig a hátamon, fel egyenesen a gerincemen. 

- Ugyan, kérlek. Hogyne lenne – húzom ki magam. - Óh, ha tudnád hányszor gondoltam már arra, hogy álmodban megöllek. De nem, az nem az én stílusom lett volna, gyáva módszer, olyat csak a nők tesznek. Talán nehezebb, de sokkal élvezetesebb egyszerűen csak fellázadni és nézd csak, úgy elveszek tőled mindent, ahogy...

- Ahogy én is megfosztottalak mindentől? - nevet fel harsány, fagyos kacagással, ami a lelket is képes elporlasztani, ahogy a csontot lángra lobbantani és a vért forráspontig hevíteni. 

Számára ez már veszett játszma, egy végeláthatatlan fogócska, amit elméjében vív az élet és a téboly. Ránézek, szinte már kedvesen, és én túlélem; és ő nem. Ujjaim közt halvány fényben úszik a tőr hegye, nemesacél, gyors, hegyes és éles. A tőr pengéje a szíve mellett, szenvtelenül figyelem, ahogyan a mellkas húsán üti át magát, és Hecraim csak akkor kiált fel, amikor a fegyver áttépi magát a hátán. 
Hátralépek és a pengén rothadásszagú vér pereg le. Egész testével előre görnyed, a kezei – foszló inak, csontok és tépett húsok halmaza – megállíthatatlanul remegnek. 
Sípolva zihál, és a halálnak nincsen hangja. Pár lélegzetvétel csupán. 
A tekintete túl nyugodt ahhoz, hogy ne undorodjak tőle. Lábammal taszítok ernyedt, még ki nem hűlt testén, hagyom őt zuhanni, lanyhán lebeg a víz zavaros felszínén, aztán végleg elmerül.  

- Hát – mondom – ég veled. 

Nem búcsú ez, azt nem érdemli, soha nem is érdemelte volna, ahogyan a szeretetet és a hűséget sem. Nem volt ő király, egyszerűen magabiztosabbnak bizonyult mindenki másnál, így rábízták a döntések jogát. Hatalmat aggattak a nyakába anélkül, hogy megérdemelte volna. Ennyi év állszabadság után most egyszerűen nem tudok mit kezdeni a valóságommal. Már nem irányíthat senki, nem szabhatja elő merre lépjek, nem távolíthat el azoktól, akiket védeni próbálok. 
Lassan lépdelek, türelmesen és halvány aggodalommal. Fel akarok készülni még mielőtt találkozom velük. Ismerem már Rhyzet. Tudom, hogy mit tart biztonságosnak, tudom hová kísérhette Ellont és az anyámat, de ettől valahogy nem lettem boldogabb. Óvatosan lököm be az ajtót, hangtalanul és figyelve még a legapróbb rezdülésekre is. Azt hiszem hosszú idő lesz, míg elfeledem az óvatoskodást és gyanakvás nélkül élem az életem. Túl mélyen rögzültek az ösztönök. 

- Daelas! - a fiú hangja puhán és dallamosan cseng, érthetetlen nyugalommal figyel. 

Szenvtelenül figyelem az engem figyelő tekinteteket. A fiú szemeinek kékje kegyetlen kontrasztot alkot a kisírt vörössel. Újra és újra képes vagyok elfeledni, hogy ő az egyedüli, aki hatással van rám. Hatással van a gondolataimra, hatással a céljaimra, a viselkedésemre, az egész lényemre. Befolyásolt és megváltoztatott. Lassan szabadított fel és én rettegek ettől. Anyám a vállán át előre húzza sötét tincseit, boldogan, szeretetteljesen és egészen meghatódottan néz rám. Valahogy most nem tudom viszonozni a mosolyát, nem visz rá a lélek, sem az akarat. 
Ellon ültéből felpattan, de nem jön hozzám közelebb. Ugyanolyan bizonytalan most is, mint amilyen a megismerkedésünkkor volt. Szóra nyitja a száját, de a feltenni vágyott kérdés valahol megakad a torkán. Én mintegy válaszként keskeny csuklójára fonom az ujjaimat. 

- Gyere velem... - kérem halkan. 

Bizonytalanul méreget, de azért készségesen velem tart. Lehet egyszerű megszokásból teszi, vagy csak a kíváncsisága hajtja. Egyik sem lenne éppen idegen feltételezés. 

- Honnan tudtad, hogy az ételébe vagy az italába kell csepegtetni a mérget? - kérdi halkan, nem törődve a ténnyel, hogy ő mindent teljesen a feje tetejére állított. 

- Ismertem Hecraimot. Egyszerű megfigyelés teszi. Ha tudod, hogy mit szeret. Tudod, hogy mivel pusztíthatod el. 

Bőven lemaradt tőlem, így lelassítom a lépteimet és bevárom, míg mellém ér. Helyette halk szusszanással mögém szalad és hátulról átölel. Mit ölel, szinte kapaszkodik belém, amivel egészen furcsa érzés kerít hatalmába, amitől jobbnak látom, ha nem fordulok meg. Lágyan megérintem a hófehér, vékony kézfejét és finoman megsimítom. 

- Jól vagy? - kérdem halkan.

- Én...én csak sajnálom – csuklik el a hangja. Szipog és mire folytatja a szavai már remegőssé válnak. - annyit tettél értük...értem, amennyit sosem leszünk képesek viszonozni, de ezt tudod te is. Annyira gyűlölni akartalak, amiért magamra hagytál, de...

Mosolyogva fordulok felé. Megsimogatom törékeny arcát, közben lassan emelem fel az állát. Hüvelykujjammal óvatosan elmaszatolom a könnyeket és szeretettel mosolygok rá le, míg ő hüppögve viszonozza. 

- Egyszer már megígértem neked, hogy nem hagylak magadra, igaz?

Egyetlen szó nélkül zárom a karjaimba, szorosan ölelem, míg ő a derekamba kapaszkodik, futólag megcsókolom a vállát. 

- Engedd – suttogom puhán a hajába. 

Testén parányi reszketések futnak végig, fojtott zokogás csuklik fel a torkából és magához szorít. Hideg könnyek áztatják el a vállamat.  

- Ne haragudj rám, amiért kitettelek téged ennek az egész borzalomnak – suttogom álla alá nyúlva. Pilláin még ott remeg néhány könnycsepp. 

Nem várom meg a választ, apró csókot mázolok a szájára. Aztán a csók már nem is olyan apró és nem igazán mázolt.


Szerkesztve linka által @ 2015. 06. 03. 23:37:26


Moonlight-chan2015. 05. 31. 23:34:28#32919
Karakter: Ellon





Könyörgőn nézek rá, erősen kapaszkodom belé, hogy ne is vihessenek el mellőle. Felém fordulva mereven bámul rám, nem értem miért nem mond vagy tesz valamit, máskor már előre tudta hogy baj közeleg, most pedig mégis itt állunk sötét elfekkel körülvéve, s azoknak a királya alig két lépésnyire tőlem, ijesztő mosollyal az arcán. Mint egy kígyó…

Daelas viszont meg sem mozdul, nem siet hogy elvigyen innen, a keze nem ragadja meg a kardját, csak mozdulatlanul néz rám, ettől a hűvös tekintettől pedig mintha a szívem jéggé dermedne, az elnyúló csend lassan rádöbbent, hogy miért is nincs meglepve: Ő tudta kik és mik élnek itt. Tudta, hogy mi vár itt ránk és ezek szerint azt is tudnia kellett, hogy a fajtám mennyire fél a sötét elfektől, különben elmondta volna. Még az arcomat is el kellett takarnom, csak hogy ne lássam meg őket…

De miért? Miért teszi ezt velem? Ennyire meg akar már szabadulni tőlem? Túl sokat kérdeztem? Zavartam őt? Vagy csak elege lett belőlem?

Összeszorítom a szemeim amikor szúrni kezdenek. A mellkasom úgy összeszorul, hogy levegőt is alig bírok vennie.

Végig ezt tervezte? Azért védett meg és érte el hogy bízzak benne, hogy szeressem, mert magával kellett hoznia?

Elfordítja rólam a tekintetét, rideg mosollyal néz a felém lépő királyra. Elengedem az ingjét és inkább a saját köpenyembe burkolózom, mintha az megvédene bármitől is.

Egy fegyvert viselő őr lép mellém, utasítva hogy menjek vele. Senki más meg sem szólal, Daelas rám se pillant, én pedig szomorúan lehajtva a fejem követem az elfet, mást úgy sem tehetek. Még egy utolsó kísérletként hátranézek és elkapom a mágus pillantását, aki azonban rögvest el is fordul tőlem. A nehéz ajtó fülsiketítőnek tűnő döndüléssel záródik be mögöttünk.

Némán követem az őrt, küszködve a kikívánkozó könnyeimmel, amiket most már nem is tartok vissza. Lerángatom magamról a köpenyt, amivel pár napja még nagyon boldoggá tett és a földre dobom. Nem akarom hogy bármim is legyen tőle, mert ezt is csak azért adta hogy még jobban megszeressem és ne akarjam elhagyni.

Néha fel-felnézek a szürkés arcra ahogy egyre több és több lépcsőn megyünk fel, már fáj a lábam mire végre elérünk egy ajtót, amit kitár előttem és int hogy menjek be.

Reszketeg léptekkel sétálok beljebb, a kör lakú szobában egy nagy ágy, asztal, székek, egy hatalmas láda és pár szekrény áll, a falon vörös színű függönyök, a talpam alatt puha szőnyeg.

Minden nagyon szép, de most egyáltalán nincs kedvem gyönyörködni bennük. Az ablakhoz futok és lenézek.

Az emberek csupán apró fekete pontoknak tűnnek a földön, olyan magasan vagyok, az ajtót pedig zárva találom magam mögött. Innen nem tudok elszökni, segíteni pedig senki nem fog…

Megint egyedül maradtam, de ez a magány sokkal fájdalmasabb, mint az amit már ismerek.

 

Éjjel alig alszom valamit, csak akkor sikerül lehunynom a szemem, amikor végül győz a kimerültség. Sokat forgolódom, s végül arra ébredek hogy a szoba ajtaja halk nyikorgással nyílik ki.

Azonnal felpattanok és az ágy támlájához húzódva figyelem a felém közeledő férfit. Ő nem elf, de ha közöttük él…

- Ne félj tőlem, nem foglak bántani. – emeli fel a kezét – Daelas küldött…

Megmarkolom a párnámat és ahogy csak bírom hozzávágom. Nem érdekel! Látni sem akarom, még a nevét sem akarom hallani!

A férfi tesz felém egy lépést, mire az ágy másik oldalára ugrom egy újabb párnát dobva felé, de ezúttal elhajol előle.

- Hagyd abba és figyelj rám! Segíteni akarok!

- Nem hiszek neked! Te is be akarsz csapni! – átbújok az ágy alatt amikor megkerüli, nem akarok a közelében lenni.

Mikor azonban előműszom a másik oldalon, megragadja a vállam és nem enged el. Sikítanék ahogy csak a torkomon kifér, de egy hatalmas tenyér szorul a számra, így csak egy apró nyöszörgésre futja.

- Ha észreveszik hogy itt vagyok, megölnek. – néz komolyan a szemembe mire abbahagyom a kapálózást. – Téged nem, mert fontos vagy a királynak, de engem kivégeznek miatta. Érted? Én még szeretném megtartani a fejemet ott ahol van.

A… a fejét?

- Elengedlek, de ne kiabálj, rendben? Ha meg akarod úszni, akkor szép csendben velem jössz.

Lassan bólintok egyet, mire elhúzza a kezét a számtól. Úgy tűnik bármelyik pillanatban kész arra hogy ismét elhallgattasson, de meg sem nyikkanok. Ha igazat mond, nem akarom hogy megöljék miattam, így vele megyek. Természetesen nem bízom benne, de ennél rosszabb már aligha történhet velem…

- Ezeket vedd fel. – nyom a kezembe pár ruhadarabot, amiket gyorsan magamra rángatok, majd a fehér köpeny csuklyáját a fejembe húzom ahogy ő.

Odakint még majdnem sötét van, hajnal felé járhat az idő, a vár folyosóin csak egy-egy fáradt őr ácsorog, de alig néznek fel mikor elmegyünk mellettük, s mikor kiérünk a szabadba meglepetten pillantok körül.

Most… most tényleg segít nekem megszökni?

Talán még visszatalálnék Theunhoz innen. Ő nem gonosz, segítene nekem hazamenni.

Bemegyünk a fák közé, egy friss víztől illatozó folyó mellé érve állunk csak meg.

- Leveheted a köpenyt, ha akarod. – szólal meg nyugodtan.

Ha beleugranék a vízbe, nem tudna utol érni. Nagyon gyorsan úszom…

- Eszedbe se jusson! – fogja meg a karom, de azon nyomban elrángatom tőle. – Rendben! Menj csak! – megadón felemeli a kezeit, én pedig kétkedve nézek rá – A király kivégezteti az összes őrt, mert hagytak megszökni, ami nem is biztos hogy sikerülne, mert a folyó el van zárva egy gáttal és csak ritkán engedik fel a rácsot.

Alaposan megfontolom amit mond, bár nem tudom mi az a gát, de a rácsot megértem, azon pedig nem lehet átjutni. Vagyis nem tudnék elmenekülni és még egy csomó élet is odalenne miattam. Azt pedig nem akarom…

Odébb lépek egyet és csendben várok vele együtt. Nem értem miért csinálja ezt, de mikor megjelenik egy fehér köpenyes alak a fák között, egy pillanatra megijedek hogy mégis rajtakaptak minket, de aztán lekerül a csukja és megpillanthatom Daelast. Legszívesebben odarohannék hozzá és szorosan átölelném, ha nem emlékeznék még kristálytisztán a tekintetére, amikor hátat fordított nekem. Pedig azt ígérte mindig meg fog védeni…

- Nem bántottak? – kérdezi halkan, rá sem nézve az idegen férfira.

Megrázom a fejem, közben hátralépve egyet. - Nem.

- Tudtál valamennyit aludni az éjjel?

Mit érdekli ez őt? Ha meghaltam volna az éjjel akkor sem tudott volna róla, mert magamra hagyott!

- Igen. – válaszolok kimérten. Nem akarok vele beszélgetni, mert félek hogy sírva fakadok előtte, pedig nem akarok sírni.

A tekintetében hirtelen düh villan, mire aprót lépek hátra a folyó irányába, de nem tesz semmit.

- Ellon – sziszegi felém - Tegnap óta elfelejtetted, hogyan kell összetett mondatot alkotni? 

Összeráncolom a homlokom a kérdésre. Nem mindegy az neki hogy válaszolok? Ő sem beszélt velem soha rendesen, most pedig semmi joga nincs ahhoz hogy bármiben is kritizáljon.

- Meddig óhajtasz még duzzogni?

- Nem duzzogok – lépek még jobban hátrébb, de egy szempillantás alatt közelebb lép és elkapja  akarom. Nem szorít nagyon, de tudom, hogy nem engedne el.

- Akkor te ezt minek neveznéd? Ha azt hiszed, hogy én ezt az egészet eleve így terveztem el, baromira tévedsz, mert nem így akartam. Tudom, az én hibám, az egész az én hibám.

- Soha semmit nem mondtál el magadról, ha kértelek. – vetem a szemére - Soha nem beszéltél, ha én nem szólítottalak. Nem tudtam mikor mire gondolsz, mert nem avattál be az életedbe. Bizalmat vártál tőlem anélkül, hogy te valaha is megbíztál volna bennem. 

- Tévedsz, nem is sejtenéd mennyire. 

Persze. Nem is sejtem? Ki más tudná jobban, mint én akire ezerszer rivallt rá, hogy hallgassak, ne kérdezzek, legyek csendben, vagy hogy nem az én dolgom…!

Halvány mosoly szökik az arcomra az emlékektől, azokból a szép napokból, amiket együtt utazva töltöttünk, de mind úgy tűnik, mintha legalább egy évszázada történt volna.

- Akkor mondd el, mire gondolsz most? – kérem nyugodtan, de persze nem válaszol.

Kinevet, mint mindig, amivel csak még jobban megsebez, semmibe vesz és eléri hogy most először tényleg olyan ostobának érezzem magam, amilyennek ő végig engem hitt.

De nem volt-e igaza? Egy tapasztaltabb valaki biztos rájött volna, hogy mindez átverés volt, de én mindent elhittem neki, mert annyira szerettem volna tartozni valakihez. Csakis én tehetek róla, hogy így jártam…

- Sajnálom, Ellon, de nem tehetem. Neked viszont lenne itt még valami – mondja, a tenyerében megcsillan az a fiola amit nem is olyan rég eldugott előlem - Te mindig ott vagy Hecraim közelében, nincs más dolgod, mint az italába vagy az ételébe csepegtetni, de rejtsd el jól a fiolát, nem láthatja meg nálad senki.

Kábultan veszem el tőle, összezavarodva nézek hol rá, hol a lilás folyadékra. Mi lehet ez? - Én ezt ne...

- Ellon – vág a szavamba, tőle túlságosan is türelmesen - Estig kapsz időt, ha úgy találok Hecraimra, hogy még él, én magam végzek vele. 

Tágra nyílt szemekkel nézek rá, mikor rájövök mi is az a valami  a kezemben. Ha még élve talál rá… Ha…

Nekem kéne ezzel…? – Nem! Én nem ölök meg senki! – rázom meg a fejem, a fiolát visszatuszkolva a kezébe, de nem veszi el.

- Muszáj Ellon! Csak te vagy rá képes. – szorítja össze a kezem az üvegcse körül.

- Nem vagyok! Én nem veszem el senki életet! – tiltakozom hevesen, próbálom kiszakítani magam a kezei körül, de a határozott fogás nem ereszt.

- Még akkor sem, ha ő akarja a tiédet? Vagy másokét? Mert Hecraim egy mészáros. Élvezi ha vér borítja a kezét, a lelke legalább olyan sötét, mint a bőre.

- De… de ő nem is bántott. – nyögöm ki, arra gondolva, amikor tegnap éjjel bejött és hozott egy tál gyümölcsöt nekem. Nem beszélt sokat csak figyelt, azután pedig ott hagyott. Ha bántani akart volna, már megtehette volna…

- Még nem, mert akar tőled valamit, de mi történik akkor ha nem kapja meg? – megszorítja a kezem, én pedig értetlenül nézek a szemébe, mert nem értem…

- Mi akarhatna tőle? Nekem nincs semmim.

Keserűen felnevet, majd elereszti a karom, de nem távolodik el tőlem.

- Én is ezt hittem két nappal ezelőttig. Ha tudtam volna… - nevet – Kihallgattál minket az öreggel nem? Tudod hogy elmondta amit te eltitkoltál előlem.

Lesütöm a szemeim. Tényleg hallgatóztam, de nem szándékosan, csak kijöttem a szobából aztán megálltam a lépcsőn, mert nem akartam zavarni őket, nem hallgatóztam…

- Én… nem titkoltam el… csak amíg nem bíztam benned. Nem tudtam mi lesz ha megtudod, aztán pedig mikor már megbíztam benned, nem tartottam fontosnak elmondani. Ha nem azért vittél magaddal, mert fel akartál használni, akkor nem volt fontos tudnod. – vonok vállat.

- Pedig kibaszottul fontos lett volna! – sziszeg felém haragosan, mire dühösen felpillantok rá.

- Miért? Akkor még nagyobb jutalmat kaptál volna értem?! Hagyj engem békén! Nem bántottál még eleget?! Nem hazudtál még eleget? – mondom csalódottan, érzem hogy egy könnycsepp kicsordul a szememből, de gyorsan le is törlöm.

- Azt hiszed jutalomért tettem?

- Akkor miért? Miért?!

- Halkabban, mielőtt észrevesz minket valaki. – szól közbe az a férfi, aki idehozott, de rá sem nézünk, csakis egymást figyeljük, majd Daelas szitkozódva elfordul tőlem és én is távolabb araszolok.

- Nincs időm elmondani…

- Hát persze, hogy nincs.

- … de nem tettem volna ezt ha van más választásom. Mindent helyrehozok, de egyedül nem fog menni.

Olyan őszintének tűnik. Mintha tényleg igazat mondana, de nem… nem tudom. Nem akarom hogy megint becsapjon.

- Daelas vissza kell vinnem. – lép mellénk a szőke férfi.

Lehajtom a fejem, és elmegyek mellettük arra amerre jöttünk, anélkül hogy hátranéznék. Hallom mögöttem a lépteket, de nem foglalkozom vele, emlékszem merre jöttünk, a toronyba vezető lépcsősorokat pedig futva teszem meg, majd odafent a párnámba fúrom a fejem és addig fekszem ott kavargó gondolataim közepette, míg a fejem is belesajdul. Felemelem a kezem, hogy picit megmasszírozzam a homlokom és ekkor veszem csak észre, hogy a markom még mindig aköré a bűnös fiola köré szorul. Az ujjaim szinte már elzsibbadtak körülötte és ahogy felfogom mit is kéne ezzel tennem, a párnára ejtem és egészen a falig hátrálok tőle, onnan nézem.

Ez nem ugyanaz mint… mint akkor…

Akkor az életemet védtem, másképp megöltek volna és csak véletlen volt! De ha beleöntöm ezt a király italába akkor én is gyilkos leszek.

Az élet felbecsülhetetlen, bűn elvenni bárkitől… Nem lennék rá képes, még akkor sem… még akkor sem ha egy sötét elfről van szó. Akkor sem ha gonosz…

Gyorsan besüllyesztem a fiolát a ruhásláda aljába mielőtt bárki is megláthatná, aztán az ágyra ülve töprengek azon, hogy mit is tegyek, de nem mennek ki a fejemből Daelas szavai és az, ahogy az a férfi nézett, mikor azt mondta hogy ezért elveszítheti a fejét…

Egyszerre látszódott benne eltökéltség és félelem, bizalom és óvatosság, mégis kiszöktetett, csak azért, hogy Daelas ezt átadhassa nekem.

Ha még az alattvalói is félnek Hecraimtól, akkor nem lehet jó király. A tekintetében sem láttam semmi jóságot, épp ezért olyan félelmetes. Mint egy mérges kígyó… de még a kígyó is élőlény, bármilyen gonosz is…

 

***

 

Késő délután nyílik újra a szobám ajtaja, egy magas elf áll a küszöbön, ugyanaz, aki az ennivalót is mindig behozza.

- A király látni kíván. – mondja kimérten.

Nagyot nyelek, de nem ellenkezem, nem lenne értelme, csak csendben követem, míg egy másik toronyszobához nem érünk. Az ajtó pillanatokon belül kitárul előttem, s egy percre megfeledkezem a félelmemről, úgy elámulok a szoba láttán: a falak hófehérek, mind a nyolc szögletben mélyvörös bársonyfüggöny, rengeteg párna, szőnyeget, a faragott asztalokon szebbnél szebb gyümölcsök, a szoba közepén egy kis tó. Az egész szobát bejárja valami furcsa édeskés szag, ami egyetlen virágra sem emlékeztet. A várban már korábban is éreztem ezt a szagot, de itt a legerősebb.

- Látom tetszik amit látsz, teremtmény. Gyere csak beljebb! – int felém a király.

Összerándulok ijedtemben, mert eddig észre sem vettem hogy itt van, a szemem csak úgy átsiklott fölötte, mintha ő is a szobát díszítő szobrok egyike lenne. A tekintetétől azonban még a hideg is kiráz.

Mikor nem mozdulok, az őr finoman előre tol hogy becsukhassa mögöttem az ajtót, így kettesben maradunk.

- El se tudod képzelni, milyen régen várok már rád. Az a bosszantó mágus igen csak húzta az időt, már majdnem másokat küldtem érted. – lép közelebb.

- M-miért kerestél engem? – kezdek óvatosan hátrálni, addig, míg a kis tó kettőnk közé nem kerül.

Elmosolyodik, de ebben a gesztusban semmi melegség nincs. Mintha csak begyakorolta volna. – Nem kifejezetten téged, csak egy vízi elfet, a pletykák azonban igaznak bizonyultak.

Elkezdi körbesétálni a tavat mire én is elindulok körülötte. Egyáltalán nem akarom hogy a közelembe kerüljön, az a furcsa édes szag csak úgy árad belőle. Annyira ismerősnek tűnik, de nem jut eszembe honnan…

- Daeslas is ezt mondta – jegyzem meg – Hogy így talált rám.

- Okos fiú ez a mágus. Felfedi az igazság egy részét, hogy a többi se tűnjön hazugságnak. – mosolyog tovább.

- Miért kellett becsapnia?

- Ha elmondja, hogy egy sötét elfekkel teli városba akar vinni, alán készségesen vele tartasz? – húzza fel a szemöldökét.

Megrázom a fejem. Biztos hogy nem jöttem volna. Akkor sem ha kényszerít, valahogy biztosan megszöktem volna tőle.

- Na látod! – biccent felém elégedetten, a következő pillanatban pedig már mellettem is van. Annyira elgondolkodtam, hogy elfelejtettem tovább hátrálni. Elkapja a kezem, a sötét ujjak bilincsként záródnak a csuklóm köré, mire pánikba esve rángatni kezdem a karom, de a fogása mit sem változik.

- Engedj el, ez fáj! – kiáltok rá rémülten, de csak mosolyog tovább, a tekintete félelmetesen csillog.

Hirtelen eszembe jut hol éreztem már ezt az édeskés szagot. A barlangnál, amikor sokat esett az eső és rengeteg barack megromlott. Azoknak volt ilyen furcsa szaguk, a rothadó gyümölcsök szaga.

- Nyugalom teremtmény! Nem akarlak bántani. Sőt, ha okosan viselkedsz és teljesíted a parancsaimat, ez itt mind a tiéd lehet, az utolsó szőlőszemig. – mutat körbe a gyönyörű szobán, de az előbbi csodálatomnak már nyoma sincs, fintorogva nézek végig mindenen, mert a szobát belengi az a hátborzongató szag. De miért…?

- Nem akarok tőled semmit. Ha tényleg nem akarsz bántani akkor engedj el, kérlek! – pillantok rá könyörgőn.

- Ha megadod amit akarok, elmehetsz. – ránt közelebb. Hűvös ujjai az arcomra kúsznak, majd a szemem sarkánál állapodnak. -  Csak egy könnycsepp… nem túl nagy ár a szabadságodért, nem igaz, Ellon?

- Azt soha nem kapod meg! Gyűlöllek téged, sosem tudnálak szeretni, soha! – küzdök hogy eleresszen, de csak nevet, mintha nagyon is jól szórakozna.

Hirtelen ötlettől vezérelve lerántom a nyakamban függő bőrcsíkot, amin a Theuntól kapott kristály függ. A fogaimat összeszorítva belevágom a hegyes végét az engem szorító karba.

A király sziszegve hátralép, ezt a kis időt kihasználva pedig megkerülöm a szoba közepén lévő tavat és onnan nézek rá ellenségesen.

- Te kis… - sziszeg izzó szemekkel – Fogsz te még könyörögni nekem, hogy öljelek meg! De akkor hiába áhítoznál a halálra, nem fogom megadni neked!

Fekete vér csöpög a márványra, beszennyezve annak tisztaságát, a szívem a félelemtől sebesen lüktet a mellkasomban, de most nem futok el, nincs is hová szaladnom. Daelas nincs itt hogy megvédjen, azt sem tudom megtenné-e egyáltalán, nem is akarok belegondolni, s mivel nincs hová mennem, hát maradok ahol vagyok és rettegve bár de felkészülök a sötét elf haragjára. Az nyomban meg is érkezik, dühtől vicsorgó arca, mely nemrég még ragyogónak és szoborszerűnek tűnt, most undorító vicsorba torzul, majd meglendíti a kezét s olyan erővel találja el az arcom, hogy a földre esem. Zihálva szorítom oda a kezem az égő bőrömre, az álkapcsom is belesajdult, de mikor megérzem az ujjaimon a ragacsos, rothadó vérét az a kevés ennivaló is kikívánkozik, amit leerőltettem a torkomon.

- Ezt még nagyon megbánod! Végül úgyis elveszem tőled amit akarok, ahogy előtted másoktól is! Addig gyötörlek míg egy korty vízért is hálás leszel nekem! Egy falat ennivalóért kedveskedsz majd és azért fogsz szeretni, hogy éljen az, aki olyan kedves a szívednek! – fröcsögi gyűlölködve.

Sápadtan remegve kúszom az egyik oszlop tövébe, a könnyeimet visszapislogva, s a szemeim előtt megjelenik Daelas arca, fakó szemei… majd az a pillanat amikor majdnem elveszítettem.

Hiába csapott be és árult el, én még mindig nagyon szeretem őt, nem akarom hogy bármi baja essen.

A király dübörgő léptekkel viharzik el mellettem, hiábavaló minden könyörgés, vagy kiabálás, ugyanolyan gonosz, mint ahogy azt tanították nekem, ugyanolyan kegyetlen amilyennek egy sötét elfet képzeltem.

Sokáig ülök még a földön mire sikerül úrrá lennem a remegő tagjaimon hogy mozgásra bírjam őket. Lassan felállok, körbesétálom a szobát, de az egyetlen bejárat zárva, a falon se egy ablak, se egy apró rés, amin át láthatnám a szabad eget.

Mi tegyek? Mit kéne most tennem?

 

Óráknak tűnő ideig járkálok körbe-körbe, elveszetten tapogatva a falakat. A mellkasom még mindig szorít az aggodalomtól, hogy vajon mi fog most történni, de nem tudok rájönni hogyan juthatnék ki innen.

Daelasnak el kéne mennie innen messzire, ahol a gonosz király nem talál rá…

Ellépek a kis tó mellett, a fényes padlón valami megcsillan az egyik párna szegélye mellett, ezért kíváncsian hajolok le hogy mi az, és meglepetésemre azt a kis fiolát pillantom meg. Akkor eshetett ki a zsebemből amikor a király megütött…

Nagyot nyelve emelem fel, forgatom az ujjaim között, majd a tekintetem a roskadásig megpakolt asztalra esik, rajta egy díszes serlegre. Valamilyen sötét folyadék van benne, szúrós szagú, de biztos Hecraimé, hisz van még belőle egy kancsóval.

Kipattintom a fiola tetejét, a lilás méreg mintha kezdene elillani belőle, ezért gyorsan a pohár felé tartom, már majdnem kicsurran az első csepp mikor hirtelen mégis visszarántom a kezem és összeszorított szemekkel eldobom.

Nem tehetem! Nem ölhetek meg valakit csak így! Nem bírom… Nem bírom megtenni!

Az üvegcse halk koppanással esik a padlóra, de nem törik szét, a méreg viszont mind kifut belőle, s egy apró repedésen át belefut a kis tóba.

Elkerekedett szemekkel nézem amint  a vízben füstként terjed szét, majd mintha mi sem történt volna, eltűnik.

Most… most mi történt?

Hangok szűrődnek át az ajtón mire talpra ugorva húzódom az egyik párnakupac mellé.

Hecraim teljes karszélességgel vágja ki az ajtót, olyan erővel hogy beleremegnek a kristályok, az arcán a színtiszta nyugalom, mintha az órákkal ezelőtti robbanás meg sem történt volna.

- Úgy tudom a te fajtádnak gyönyörű hangja van. Halljuk hát! – mondja, miközben leheveredik az asztal melletti fekhelyre és lassan enni kezd.

A hangom remeg, nem is tudom mit éneklek, a hangok csak jönnek kifelé míg azért fohászkodom a teremtőhöz, hogy észre ne vegye az üvegcsét! Észre ne vegye!

Megissza azt a sötét italt is, amint vége egy dalnak int hogy folytassam, így újabb és újabb dallamba kezdek, majd megrökönyödve nézem ahogy megindul a kis tó felé.

A hangom elhal, amint a köpeny lehullik róla, egy árva nyikkanás sem jön ki a torkomon. Ugyan nem tudom mi történhet, mert a mágus azt mondta ételbe vagy italba tegyem, a vízben pedig úgy tűnik semmivé lett.

- Énekelj még! Hallani akarom! – int fensőbbséges mosollyal, hátradőlve a kis tó pereméhez, nyakig merülve a vízbe.

A nyekergő hangom most aligha nyeri el a tetszését, mikor úgy remegek hogy szótagokban csúsznak ki a szavak, a homlokát ráncolva szólalna meg, de amint kinyitja a száját, az ajkai szélén fekete vér kezd el kifolyni.

Rémülten, kővé dermedve bámulom, ahogy a fekete csík lassan megjelenik mindkét szeme mellett is. Hecraim döbbenten néz a kezén szétkenődött vérre, majd rám emeli rémisztő tekintetét.

- Te! Mit tett… - éktelen ordítás hasítja ketté a csendet, mit az én kétségbeesett sikítom követ.

Hecraim a tekintettel markol a nyakára, a vér pedig csak úgy dől kifelé a száján, feketére festve a kristálytiszta vizet is. Amikor már úgy tűnik teljesen elgyengült, hirtelen kinyúl a tóból és megkapaszkodva a peremben felhúzza magát. Egyenesen a szemembe bámul azzal a sárga szempárral, az agyam tudja hogy menekülnöm kell, de a lábaim nem mozdulnak, csak arra a rémisztő valamire tudok figyelni ami kígyóként kúszik hozzám közelebb, hörögve, ordítva. Már majdnem elém ér mikor kínlódva az arcához kapja a kezét és még hangosabb ordításba kezd. A szobát betölti a rothadás orrfacsaró bűze, s mikor leemeli kezét az arctól, a nyúlós fekete bőr a padlón toccsan előttem, a hús mögül kilátszó csontokon férgek tekeregnek keresztül kasul.

Már nem tudnám megmondani melyikünk sikít, melyikünk ordít kétségbeesetten, teljesen összeszorítom a szemem hogy ne is lássam ezt a borzalmat, majd mikor félelmemben mégis kinyitom és végre meg tudok mozdulni, pánikba esve elvonszolnám magam, de már túl késő. Karmos ujjak szorítanak a bokámra, szinte a húsomba mélyednek a csontig lerohadt ujjpercek és minden erejükkel próbálnak berángatni a tóba. Zokogva sikoltok, amilyen hangosan csak bírok, a ragacsos kéz pedig már majdnem a térdemet markolja, s még így is… így is hogy a teste lassan teljesen az enyészeté lesz, erősebb mint én. Nem tudok ellene küzdeni, bármennyire is rettegek, bármennyire is élni akarok, mélyen legbelül tudom hogy nem tehetek semmit. Be fog rántani magával… engem is meg fog ölni…


linka2015. 05. 23. 20:57:29#32868
Karakter: Daelas



 Van egy dolog a világon, amit pozitív csalódásnak nevezünk. Eddigi életem során számtalanszor találkoztam már ilyennel, és most is, mint ahogyan mindig, döbbenetesen meglep. Az, hogy Theun sokáig nem szólt egyetlen szót sem egyszerre tölt el frusztrációval és csendes kíváncsisággal.
Szótlanul meredek rá, míg ő növényeket és leveleket dob bele a forrásban lévő vízbe, s mindeközben nem szól egyetlen szót sem, noha tudom, hogy van mit mondania nekem. 
Finoman megemelkedik az egyik szemöldököm, amikor lecsap mindent az asztalra, felém fordul és összefűzi karjait a mellkasa előtt. Túl hevesek a gesztusai, a mimikája és a verbalitása. 

- Be akarod vinni a városba? A várba? 

Mérges, sőt, mi több... Egyenesen ideges. A választ tudhatná már magától is. Nincs más hely, ahová Ellont vihetném, most már az is mindegy, hogy én mit akarok, mert ha nem én, hát küldenek valaki mást, aki bevégzi helyettem is a feladatot. Innen már nincs visszaút. Vagy elviszem én magam, vagy jön valaki más, akivel százszor rosszabbul járnánk mindannyian. 

- Mintha nem tudtad volna hová tartunk! Nem kérek kioktatást, köszönöm!

- Pedig szükséged lenne rá. Ostobaságra készülsz. Hát nem érzel iránta semmit? Könyörületet sem? 

- Légy könyörületes és ne üsd bele az orrod a dolgaimba. Ellon pedig az én dolgom, semmi közöd hozzá.

- Ha egy életről van szó, ráadásul egy különleges faj példányának életéről, nem árt megfontolni kinek a kezébe adjuk. Ugye, Daelas? 

- Ugyan, mégis mit árthatna ő bárkinek is? Nem varázsló, vagy mágus, nem szór átkokat, még csak nem is gonosz!

- Van még mit tanulnod, fiam. 

- Ne szólíts így, nem vagyok a fiad – morranok fel idegesen.

Lassú léptekkel indulok el, az mindegy, hogy merre, lényeg, hogy mozogjak. Hogy ne ácsorogjak és ne fulladjak bele a tétlenségbe. Unom már, hogy soha senki nem hisz bennem. Hogy mindig én vagyok az, akinek a tetteit magyarázni kell, mert különben senki nem ért meg. Nevetésének hangja szétárad a szobában, falakra mázolódik, majd visszaverődve szétfut a semmibe. Fáradt sóhajától újra gyereknek érzem magam. Valakinek, aki túl kicsi még ahhoz, hogy épp ésszel felfoghassa az élet értelmét, a miérteket és az okokat. Gyerekként sem értettem őt és most sem értem a gondolatait, a tetteit. Ostobának érzem magam anélkül, hogy tudnám az érzés okát. 

- A vizielfek arról különlegesek, hogy egyetlen könnycseppjük megfiatalítja a hozzájuk közel állókat.

Mereven figyelem az arcát, várok és várok. Magyarázatot keresek a szavaiban, hangszínében, tetteiben és a mimikájában, aztán döbbenetemet felváltja a harag. Az érzés elárad a csontjaimban, és a rég nem tapasztalt, mindent átható erővel tölt meg, forróság a mellkasomban, finom remegés az állkapcsomban, öntudatlanul is megemelkedik a mellkasom, mintha láthatatlan erők húznák fel, ősi, dermesztő mélyről. Szemeimet lehunyva összpontosítok. Életem során jó párszor elképzeltem már, mit tennék valószínűtlen helyzetekben. Mit tennék, ha a családom szerencsétlenséget szenvedne? Ha engem megölnének? 
És tessék; mit tennék én, ha egy olyan személy, aki eddig végig mellettem volt, akinek számított a szava, átver, hazudik...Lehet ezt egyáltalán hazugságnak nevezni? Hiszen semmit nem mondott. Ellon egyszerűen eltitkolta előlem. 

- Vajon miért bíztak meg a feladatoddal? Belegondoltál már? 

Úgy őszintén? Nem, mert nem is érdekelt. Feladatot kaptam, ami megoldásra várt. Csak azt tettem, amit mindig. Megpróbáltam ezen is minél hamarabb túlesni, mert egyszerűen nem akartam beleivódni ebbe az egészbe. Nem akartam, hogy bármilyen módon is, de kapcsolódjak a munkámhoz. És most tessék. 
Szó nélkül megfordulok és ott hagyom őt. 

- Szedd össze a holmidat, nemsokára indulunk – utasítom Ellont az ajtóból, még mielőtt kilépnék a szabadba. Még mielőtt hangos dörrenéssel bezárulna mögöttem az ajtó. 


*


Türelmesen várakozom, mert nincs más, amit tehetnék. Többször is végiggondoltam Theun szavait, van ráció abban, amit mond, de nem tehetek semmit. Egyszerűen nincs megoldás erre az egészre, csak az, ha elviszem őt és a legkevesebb, amit biztosíthatok Ellonnak, az az, hogy megpróbálom őt megvédeni. Még így is hajlandó vagyok erre, hogy mindenről mesélt nekem; az életéről, az öröméről és a bánatáról, mindenről, csak arról nem, ami a legfontosabb lett volna. 
Csodálatos ez a mérhetetlen bizalom, amivel felém fordul olykor. Nem figyelek a mögöttem elhangzó szavakra, nem érdekel, miről beszélnek. Indulni akarok már végre, menni innen minél messzebbre. 
Bevárom, míg Ellon mögém ér és csak utána indulok el. Nem sietek egyáltalán, így hagyok neki időt, hogy utolérjen engem, aztán kényelmes tempóban haladhassunk tovább. Már igazán nincs sok hátra. Ellon mögöttem jókedvűen dúdolgat egy olyan dallamot, ami számomra ismeretlen, de meglepő módon egyáltalán nem zavaró. Nem érzek késztetést arra, hogy rá szóljak vagy elhallgattassam, de a dallam hallatán nem is nyugszom meg. Az, amit Theun mondott nekem, visszafordíthatatlanul gyökeret vert a fejemben. Át kell gondolnom a továbbiakat, mindent. 
Mindössze egyszer állunk meg és akkor is csak pár percre. Eszünk, megvárom, míg pihen egy kicsit, aztán minden szó nélkül tovább megyünk. Most még Ellon sem ellenkezik, nem nyafog és nem hátráltat.
Valami összeszorul a torkomban és egészen lesüllyed a gyomromig, amikor a dombok és fák lombjainak takarásából szemeink elé tárul a vár tornyainak látványa. Hófehérek, gyönyörűek, hátborzongatóak. 

- Daelas, az egy vár, ugye?  - fonja ujjait a csuklóm köré. - Oda megyünk? Meg szeretném nézni közelről. Még sosem láttam ilyet csak rajzokon, kérlek!

- Látni fogod, nyugodj meg – karolom át a vállait és hagyom, hadd bújjon hozzám.

- Oda megyünk? 

- Igen, oda – torpanok meg. - Vedd fel a köpenyed, és ha beérünk a városba, takard el az arcod. Senki nem láthat meg, érted? 

- De akkor hogy fogom látni a várat, ha nem nézhetek fel? 

- Nem megyünk tovább onnan, csak addig maradjon rajtad a csuklya, míg beérünk a várba. Így már megfelel? - nézek le rá komoran. 

- Akkor az ott az otthonod?

- Mondhatni.

- A családod is ott él? 

- Igen.

- Találkozhatom majd velük?

- Az ég szerelmére, muszáj ennyit kérdezned? - rivallok rá haragosan, ő maga még a szokottnál is sápadtabbá válik, milyen vékonynak tűnik most a bőre, olyan, akár a pergamen, látom az árnyakat az arccsontján és a szempillák ívét elhúzódni, finom halványkék ívek a beesett szemgödörben. 

- Bocsánat...csendben leszek – susogja szemlesütve. 

- Jó. Gondolkodnom kell. 

Ellon szó nélkül kihajtogatja és magára veszi a köpenyét. Tüntetőleg fejére húzza a csuklyáját, szorosabban markolja a kosarát, és néz. Vár, csendben figyel, mintha némaságával lekövethetné haragom forráspontját. Nem kérdez és nem okol. Még egy kis türelmet és még egy kis nyugalmat erőltetek magamra, hiszen ő nem tehet semmiről. Egyszerűen nekem kellett volna jobbnak lennem, valamivel figyelmesebbnek és bölcsebbnek. És most egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mi lesz majd akkor, ha megérkezünk. 

- Takard el magad – szólok rá, amikor beérünk az élettel teli, nyüzsgő forgatagba. 

Apró, finom érintés a bőrömön, kérés nélkül fűzöm ujjaimat az övéibe. 
Tekintetek százai villannak felénk, kíváncsian, gyanakvóan, boldogan és unottan. Mindannyian azért vannak itt, mert elvesztették szabadságukat. Ők talán tudják már rég, hogy veszve van minden. Türelemmel állnak, várnak, itt vannak, hogy lássák, amint újra lealacsonyít a király és megszégyenülök. Olyan ez az egész, mint valami barbár szokás. 
Korábban emberek nézték végig, ahogy kivégzik a halálra ítéltet. 
És élvezték.
És ujjongtak.
És még több vért akartak. 
A tömeg önkéntelenül alakít ki nekünk egy széles ösvényt. Senki nem akar az én közelemben lenni. Halvány, rideg mosollyal lépdelek, összhangban Ellonnal, mintha egyáltalán nem zavarna az egész szituáció. 

- Daelas, a király már roppant türelmetlen – lép mellém az egyik őr. 

- Tudom. Ne is várassuk hát tovább – szorítom meg óvatosan Ellon kezét, jelezve, hogy mozduljon, induljunk tovább, mert idekint nem maradhatunk. 

Érdektelenül sétálok végig a folyosón, gyönyörű hely, ám a trónterem gusztustalanul túldíszített. A falak hófehér márványból épültek, a hatalmas boltívekről vörös drapériák hullnak alá és elfek sorakoznak az oszlopok mentén – mint valami giccses költeményben. 
Szórakozottan elmosolyodom, pedig tudom, hogy semmi okom nincs az örömre. Olyan, mintha a mennyezetet direkt erre a napra készítették volna. Díszes mozaik fedi, ami lustán, elszórva engedi át a lenyugvó Nap aranyló sugarait. 
Hecraim feláll a trónszékből. Sötét köpenye lágyan úszik körülötte, hófehér haja és szakálla tündöklik. Arcára tisztán kiül a fölényes elégedettség. 

- Lám, lám, a tékozló fiú hazatér!

- Nem illenek hozzád az emberek szavai – szólalok meg viszonzásul. 

Ellon félve húzódik mögém. 

- Valóban – indul el felénk. - Tudod...már kezdtem azt hinni, hogy nem áll szándékodban visszajönni. Még épp időben érkeztél, mielőtt a haragom más valakire szállt volna helyetted. 

- Nem volt egyszerű feladat. 

- De elvégezted, igaz? Ő lenne az? 

Kezével a mögém húzódó fiú karját érinti, aki érintésének hatására még inkább mögém húzódik. Ujjaim megszorulnak Ellon keze körül, és a gondolataim megállás nélkül rohannak a fejemben, végtelenített sorozatban a lázas el akarok menni, a küszködő nem futhatok el, majd végezetül az innen már nincs hová mennem kiábrándulása. Újra és újra, míg el nem eresztem. 
Nem magam miatt aggódom, nem azért, hogy nekem bajom esik, hanem Ellont féltem. Féltem őt, mert veszélybe sodortam az életét. Azzal, hogy idehoztam őt, azzal, hogy elmentem érte. Azzal, hogy betörtem az életébe és hagytam, hogy közel kerüljön hozzám. Mind közül ez volt a legnagyobb hibám.
Innen már valóban nincs hova tovább, legtöbb amit tehetek, az, ha most elengedem és meghátrálok.

- Nézz fel teremtmény, hadd lássalak.

Ellon hátrál, felnéz az előtte álló férfira és a szemeiben elemi félelem ömlik szét. Gyűlölöm magam ezért, felfoghatatlanul és gyomorból. 

- Sötét elfek...

Némán könyörgök, hogy ne nézzen rám, tudom, hogy rám fog nézni, érzem feszülni kettőnk közt az energiát, máshogy, mint eddig, de ugyanolyan nyomra vezetően. Mögém lépve újra hozzám bújik, felfordul a gyomrom a saját tettemtől. 

- Menjünk innen, ezek sötét elfek. Bántani fognak, gyűlölik a népem. Kérlek, segíts, kérlek...

Felé fordulok és a pillantása mellbe vág. Elborzadásnak, kavargó, szeszélyes fájdalomnak, hibáztatásnak kellene, hogy lobogjon bennük, de csak félelem van, kitartott, csendekből és reszketeg lélegzetekből összeszőtt üresség. Pár pillanatig állom, felvetett fejjel hagyom, hogy a sötétkék szemek szétmarjanak bennem valamit. Ellon köpenyének anyagát az ökleibe gyűri és hosszú ideje először megrezzennek a szemei, az izmok finoman megrándulnak, majd apró szúrások egész sorozata a vékony hártyán. Összeszorítja, hogy ne könnyezzen be. 
Hecraim felé fordulok.
Kezeim ökölbe rándulnak, a szám széle keserű vigyorba, de nem mozdulok meg, nem fogok letérdelni előtte. Senki előtt nem fogok letérdelni! Rendíthetetlen nyugalommal figyelem az arcát, szemeit és a mosolyát. Úgy érzem hánynom kell, muszáj felöklendeznem valamit, a szívemet vagy a lelkemet, kibaszottul mindegy, hogy mit, csak hadd hányjak és vessek véget mindennek. A király léptei gyászosan és diadalittasan koppannak a márványkövezeten.  Gyűlölöm őt látni, és gyűlölöm azt is, ahogy Ellon tehetetlen rongybabaként követi az egyik őrt. A lenyugvó Nap narancsos fénye megvilágítja az arcát, emiatt egy pillanatig hunyorognom kell. Halvány, reszketeg lépteire, kétségbeesett tekintetére összerándulok és lesütöm a szemeimet egy pillanatra. Hecraim minden alárendeltje megalázkodik, zokszó nélkül teszik, de én nem. 

- Undorító ez az egész felhajtás – sziszegem csendesen.

- Ne feledd, hogy hol a helyed! - mordul fel, haragját rajtam töltve ki ökölbe szoruló ujjaival. Számban fémes íz ömlik szét, fél kézzel feltápászkodva köpök egyet Hecraim elé. Halkan felkuncogok, vörös vérem cseppenként pereg a padlóra. Óh, micsoda dermesztő döbbenet rebben szét a teremben. Pulzál körülöttem az energia. A Nap már jó pár perce lenyugodott, az ég aranyló narancsból egészen vörösre váltott. Gyönyörű, ahogy a tróntermet elborítja a halvány fény, megcsillan a falakon és a jelenlévők szemeiben. Ökölbe feszülő ujjakkal hagyok magam mögött mindent és mindenkit, aztán kilépek a teremből. Egyenlőre nem tehetek semmit. Fokozatosan, sziszegve engedem ki a levegőt, megfeszül az állkapcsom. Szívem szerint most üvöltenék. A tehetetlenség szétfeszít, itt a vége, ennyi volt, beleragadtam egy érzésbe, egy életbe. Megfordulva ívből belevágom az öklömet a falba. A vér lassan csordul végig a kézfejemen, ránézek és egy pillanatra mintha megállna körülöttem az idő. Súlyos dolgokat tettem Ellon ellen, pedig ő az egyetlen, aki számít. 

- Daelas... - nem várom meg, míg mellém ér. Ha valamit mondani akar, hát siessen, vagy mondja onnan, ahol van. 

- Sajnálom... - mondom meggyorsítva a lépteimet, el akarom kerülni ezt a beszélgetést. Nem akarom, hogy Rhyze mellém érjen. Nem akarom ezt az egészet. Szükségem lesz még rá a későbbiekben, de mára már elegem van mindenkiből. Nincs szükségem senki társaságára. 

- Igen, tudom. 

- Nem értesz – nevetek fel keserűen. - Ezt most tényleg sajnálom. 

- Daelas, nem a te hibád volt. Te nem tehe...

- Kurvára de...- vágok a szavába. - Ne akarj felmenteni, ez alól semmiképp. Most ne. Tettem neki egy ígéretet, és elárultam. Csak próbáld meg még egyszer azt mondani, hogy nem az én hibám ez az egész, és...- számba harapva magamba fojtom a szavaimat. 
- És mi? - billenti oldalra a fejét, csupa-csupa kíváncsiság. - A kölyöknek kutya baja nem lesz, míg én mellette vagyok. Figyelek rá, de, Daelas...- kíváncsian nézek töprengő arcára, várva, hogy kibökje végre, amit akar -...Van már valamilyen terved?

- Nem, azt hiszem nincs. Legfeljebb majd improvizálok – vonok vállat egy lusta mosollyal. - Kezdetnek megköszönném, ha összeállítanál nekem egy listát az őrségről.

- Az még neked is menne. 

- Rhyze! - villannak rá a szemeim. 

- Mire kell az a lista neked? - kérdi értetlenül. 

- Ne törődj vele. Írj neveket, kik lesznek és hol, pontos időpontokat kérek a váltásokról. Tudnom kell mindenről. 

- Tudod, azért engem érdekelne, hogy mire készülsz...

- Elmúlik.

Eddig kitartott mosolya bizonytalanná válik, tudom, hogy fáradt már, látszik is az arcán, így nem tartom fel tovább a kelleténél. Eleve nem tettem volna, ha ő nem koslat a nyomomban és nem állít meg az ostoba kérdéseivel. Kérek még tőle egy utolsó szívességet, aztán magára hagyom, mert nincs több mondanivalóm a számára. Ideje már, hogy én is lepakoljak, átöltözzek és átgondoljak mindent a továbbiakat illetően. 
Ahogy belépek a szobába, felkavarodik a gyomrom. Nem attól az ürességtől és csendtől, ami fogad, ami már önmagában valami nagyon súlyosat sejtet, nem is a szokatlanul tiszta, édeskés levegőtől, melynek fojtó szaga az egész helyiséget belengi. Végigsimítok a fejemen, koponyám idegen testként simul a tenyerembe. Félek. De még magamnak sem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy mitől. Mi lehet a legrosszabb? Egyszerűen nem merek belegondolni. És a legjobb? Nevetséges, de valamiért abba se, tudom, hogy csalódni fogok. Nem teszek és nem szólok semmit, csak álldogálok még egy kicsit. Aggaszt ez az egész és mielőbb megoldást kell rá találnom. Az az ostoba kölyök is, ha mindent elmondott volna már a legelső perctől kezdve most minden egészen másképp alakulna. 
Homlokomat ráncolva ülök le az ágy szélére, ujjaim közt lassan megforgatom a méregfiolát és az ajkaimon töprengő mosoly hasad. Pontosan tudom, hogy ölnöm kell, de ugyan, mégis mióta újdonság ez? Ki ítélhetne el ezért? Mély lélegzetet veszek, felkészítem magam. Úgy teszek, mintha nem ezt csináltam volna egészen eddig...Hecraim már halott, csak még nem tud róla. Gyűlöletes, olyan, aki azt hiszi, hogy a szabályokat ő határozza meg, zsarnoki és ostoba, egy féreg. 
Tenyereimbe temetett arccal eldőlök az ágyon, felszusszanok, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy ennek az egésznek nincs az égadta világon semmi, de semmi értelme. Fáradt vagyok, lelkileg kimerült és mérhetetlenül elegem van már ebből az egészből.
De bárhogy is, Ellont nem tudom kiverni a fejemből. Mi van, ha a naivsága és tudatlansága miatt megint bajba keveredett, és most nem mászott ki belőle? Megint miattam került bajba. Amikor erre gondolok mindig megkísért egy meglehetősen összeférhetetlen érzés, amit azonnal elkergetek, minél messzebbre. Semmi kedvet nem érzek magamban ahhoz, hogy Ellonon rágódjak, aztán rájövök, hogy ez egyáltalán nem kedv kérdése. Akár akarom, akár nem, már ő is részese az életemnek és ha én nem segítek neki, senki más sem fog megkegyelmezni az életének. Hiába hátrálnék az örökkévalóságig, tagadom a látottakat és tagadom a saját életemet is. Túl sokan vannak, akik nem szabadulhatnak. És ha Hecraim haragjától el is fogynának a felesleges áldozatok, neki akkor sem lenne elég a vérből és mindig lennének mások, míg végül mindenkit elveszít és egymaga lenne a kihalt földeken. Aztán őt is elérné a vég. 


*


A szemkápráztatóan napfényes idő ellenére szorosan fogom össze magamon a fehér köpenyemet, még a csuklyát is mélyen a szemeimbe húzom és nagyon vigyázok, nehogy valaki meglásson. Gyűlölöm magam, amiért hagytam magamat így megfélemlíteni, de minden tettem, léptem és mozdulatom megköveteli az óvatosságot. Nem a saját életemmel játszom most, hanem a többiekével. Azokat teszek kockára, akik mindennél jobban megbíznak bennem. Már a legelején nyíltan szembe kellett volna mennem Hecraimmal, megmondani neki, hogy takarodjon innen vagy legalább hagyjon végre szabad levegőhöz jutnom. Erre mit teszek most is? Ellenszegülök annak ellenére, hogy titkon, félve rettegek a következményektől. 
Mert félek, még akkor is, amikor célra tartom a fegyveremet. 
Megszaporázom a lépteimet, és átvágok az udvaron. Az ég rózsaszínben és babakékben tündöklik, néha pedig a Nap előbukkan a felhők mögül és halványnarancsra színezi pár pillanat erejéig az eget. Mindig is szerettem a  pirkadatot, azt, ahogy egy-két csillag még látszódik az égen. Pontosan tudom, hová kell mennem, anélkül lépdelek a fák között, hogy körülnéznék. Innen már látom a víz apróbb hullámait, a madarakat, amelyek óvatosan a felszín alá kapnak és több-kevesebb sikerrel halásznak. Markomba szorítom az apró üvegcsét, óvom, hogy ne roppanjon és ne törjön, miközben az hűvös simasággal feszül neki a bőrömnek. 
Rhyznak feladata lesz, ahogy nekem is. Egyikünk sem tudna a király közelébe kerülni, úgy nem, ahogy Ellon. Benne megbízik, gyengének tartja, olyannak, aki még egy légynek sem lenne képes fájdalmat okozni. 

- Daelas! - nevem hallatán elmosolyodom csuklyám takarásában és fél testtel az engem szólító szőke hajú férfi felé fordulok. - Már azt hittem, el sem jössz. 

- Dolgunk van, kértem tőled az éjjel valamit, már, ha emlékszel még rá – jegyzem meg, majd színtelenül Ellonra pillantok. Egy egyszerű szürke inget visel ezüst hímzéssel. Hófehér bőre szinte átüt a lenge anyagon. 

- Természetesen igen – sötétül el a tekintete, zsebébe nyúlva közelebb lép hozzám és átadja a redőkkel telefutott papírt. - Összeírtam neked mindent, amit kértél. De még...

- Rendben, köszönöm, Rhyze – teszem kezemet a vállára, majd ellépve mellette a bennünket óvatosan figyelő fiúhoz lépek. 

Mondania sem kell, hisz látom magamtól is, hogy haragszik rám. Nem állítom, hogy nem adtam neki rá okot, hiszen pusztán szeretetből beletaszítottam őt a szakadékba, aztán magára hagytam. A legkevesebb, amit megtehetek érte az az, hogy megpróbálok helyrehozni az életében még ha nem is mindent, de azt mindenképp, amit én rontottam el. De nélküle nem megy, szükségem van rá. 

- Nem bántottak? - kérdem halkan, puhán.

Megrázza a fejét, elhátrál, de nem fordul tőlem el. 

- Nem.

Legalább beszél, szóba áll velem és nem hagy faképnél. 

- Tudtál valamennyit aludni az éjjel? - érdeklődök fejemet oldalra billentve, továbbra sem emelve fel a hangom. 

- Igen. 

Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, vagy belevágom a tóba, vagy én robbanok fel. Mint a legelején, most is teljesen kihoz a sodromból. Sőt, ez még rosszabb a tartózkodó félelmétől is. Rosszabb ez százszor és ezerszer is, mert itt tudom, hogy mi miatt történik az egész. Tudom, hogy mi miatt vált velem szemben ilyen hallgataggá. Az arcán sem düh, sem megvetés, csak mély csalódottság van, és ez rosszabb, mint az előző kettő. Megcsikordul a fogam. 

- Ellon – sziszegem halkan. - Tegnap óta elfelejtetted, hogyan kell összetett mondatot alkotni? 

Ráncba szaladó szemöldökei halvány bosszúságot sejtetnek, de ennél többet nem reagál a szavaimra. Egyszerűen ennyiben hagyja. Csak nehogy én is ott felejtsem valahol.

- Meddig óhajtasz még duzzogni?

- Nem duzzogok – lép el tőlem. 

Na azt már nem...

- Akkor te ezt minek neveznéd? - kapom el a karját. - Ha azt hiszed, hogy én ezt az egészet eleve így terveztem el, baromira tévedsz, mert nem így akartam. Tudom, az én hibám, az egész az én hibám.

- Soha semmit nem mondtál el magadról, ha kértelek. Soha nem beszéltél, ha én nem szólítottalak. Nem tudtam mikor mire gondolsz, mert nem avattál be az életedbe. Bizalmat vártál tőlem anélkül, hogy te valaha is megbíztál volna bennem. 

- Tévedsz, nem is sejtenéd mennyire. 

Megtörten húzódnak ajkai kósza ívre. Halvány mosoly egy halottas maszktól. 

- Akkor mondd el, mire gondolsz most? 

Nevetve simítom le mindkét kezemmel fejemről a csuklyát. Nem tehetek róla, nem felelhetek neki, mert valahogy az ő közelében szinte mindig ugyanarra gondolok, és azt az egyet nem mondhatom neki el. Mert az jár a fejemben, hogy vajon tudja-e, hogy mennyire szeretem? Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem igazán mutatom ki, de egyszerűen nem tehetem meg. Már azzal is éppen elég nagy veszélyt szabadítottam a fejemre, hogy egyáltalán belé szerettem. Elgyengít, szánalmasan elgyengít. Lassan teljesen oda az életösztönöm is, mert csak őt védeném, és kínokat élek át, amikor ki kell zárnom az elmémből, nehogy egy döntő pillanatban elvonja a figyelmemet.

- Sajnálom, Ellon, de nem tehetem. Neked viszont lenne itt még valami – mondom felé nyújtva a méregfiolát, pontosan azt, amitől korábban olyan hévvel tiltani próbáltam. - Te mindig ott vagy Hecraim közelében, nincs más dolgod, mint az italába vagy az ételébe csepegtetni, de rejtsd el jól a fiolát, nem láthatja meg nálad senki.

Zavartan veszi tőlem el, anélkül, hogy szerintem belegondolna bármibe is. 

- Én ezt ne...

- Ellon – szólok rá kedvesen, hangomban nincs szemernyi él sem. Pedig most igazán nincs időnk az akadékoskodásra. - Estig kapsz időt, ha úgy találok Hecraimra, hogy még él, én magam végzek vele. 


Szerkesztve linka által @ 2015. 05. 25. 00:40:17


Moonlight-chan2015. 05. 16. 00:42:15#32847
Karakter: Ellon





- Ahogy óhajtod... – suttogja, forró lehelete csiklandozza a nyakamat, majd egy gyors mozdulattal kibújik az ingjéből.

Láttam már így, most mégis megcsodálom a vakítóan fénylő jeleket a mellkasán, de a figyelmem egy pillanat alatt visszaterelődik arra a sürgető kényszerre a testemben, mikor újra simogatni kezd. Az érintése nyomán a bőröm még jobban felforrósodik, kellemesen bizsereg mindenhol, az a fájdalmasan jó érzés pedig egyre csak erősödik, eddig sosem ismert hangokat csalva elő belőlem.

A keze és a szája is rengeteg helyen érint, lejjebb a hasamat is végigcirógatja egészen az ágyékomig ahol valami tényleg nincs rendben, viszont képtelen vagyok ezen gondolkodni, mert amikor hozzámér ott lent, a világ mintha szét akarna robbanni, mindenhol színes pontok táncolnak a szemem előtt, a testem sürgetően emelkedik fel az ágyról mikor egy pillanatra meglazul a keze rajtam.

- Most már... már ne hagyd abba... kérlek – suttogom, azt akarom hogy még jobban érintsen, még több helyen…

- Így akarod? – simít puhán az arcomra, a hangja sokkal mélyebb mint máskor - Másképp is befejezhetem.

Nem értem mire gondol, de ha az is ilyen jó, mint amit most csinál, akkor nem bánom.

Kioldja a már amúgy is szétlazult köpenyemet és teljesen lecsúsztatja rólam. Ahogy a teste az enyémhez simul megborzongok a kellemes érzéstől, az ő bőre forróbb még az enyémnél is és ahogy lejjebb pillantok magamon, meggyőződöm arról is mi az a furcsaság ami ezeket a különösen jó érzéseket okozza.

Sokáig néz, mi alatt meg sem mozdulok, hevesen kapkodom a levegőt, a kezem a takarót markolja, míg végül a szemei az enyémbe nem mélyednek. Halványan rámosolygok, ő pedig megcsókol, elveszi azt a kevés levegőt is amit sikerült magamba passzíroznom, de nem bánom. Magamhoz húzom, nem engedem el, csak élvezem a sokféle újdonságot, elmerülök bennük és azt kívánom, bárcsak örökké tartanak mikor hirtelen valami szúró fájdalmat érzek meg, amitől megrándulva szakítom meg a csókot.

M-mi volt ez? Miért…?

Tágra nyílt szemekkel nyögök fel, a kezem remegve szorítja a takarót, egy kicsit megrémiszt ami történik még ha nem is tudom megnevezni ezt. A testemen belül érzem az övét, összekapcsolódva velem és csak csókol meg simogat míg megnyugszom annyira, hogy újra a jóra tudjak figyelni. Hamarosan eltűnik minden kellemetlenség, amikor pedig megmozdul mindenem görcsbe rándul és az egész testem reszketni kezd a gyönyörtől és attól amit csinál. Van ott valami, amihez hozzáér, amitől sikítanom kell annyira jó, szorítanom Daelas nyakát, mert másképp elszédülnék, aztán egyszer csak az eddiginél sokkal erősebb bizsergés gyűrűzik végig a gerincemen, abba a pontba ahol a testünk összekapcsolódik, végig az ágyékomon…

Érzem a csókját a számon, de nem látom őt, csak homályosan. Kimerülten süppedek bele a puha matracba, bár még mindig tartom őt, pihegve szívom magamba az illatát, az ajkaimra mosoly húzódik amit még a közelgő álom sem töröl le onnan…

 

***

 

A szokottnál is éhesebben ülök a nagy fából készült asztalnál, dudorászva eszegetem az elém pakolt szebbnél szebb gyümölcsöket. Csak fél füllel figyelek a két mágusra meg arra, amiről beszélnek, közben pedig megiszok egy teljes kancsó finom, meleg teát.

Ez a hely olyan, mint egy álom. Itt tényleg minden van amit szeretek.

- Az mi? – pillantok fel az üres tálból egy fiolára, amiben élénklilás folyadék lötyög.

- Mármint mire gondolsz? – morog, rám sem nézve.

Türelmetlenül szusszanok fel, úgy tűnik már teljesen rendbe jött. Ugyanolyan idegesítő, mint mindig… - Arra ott, ami a kezedben van. 

- Valami, aminek te a közelébe se mehetsz. – mondja végül kelletlenül - El vagy tiltva tőle, még csak rá se nézz.

És még el is teszi azt a valamit. - Undok vagy.

Miért nem tud egyszer normális választ adni?

Inkább kimegyek a gyümölcsösbe és ott sétálgatok, mert csak idegesít. Találok néhány kagylóhéjat a kicsi pataknál azokat elteszem és valamivel jobb kedvem is lesz tőlük.

Még akkor is azokat tisztogatom mikor a mágus is előtűnik a lombok mögül.

- Ugyan már. Hát bántottalak én valaha?

- Soroljam? – szúrok oda, majd elmosolyodom mikor nem válaszol. Úgyis nekem lenne igazam…

- Sértegetsz? – néz rám összehúzott szemöldökkel.

Most én nem válaszolok, mert ha nemet mondok csak vitatkozni kezdünk, ha pedig igent az nem lenne igaz, végül is nem sértegettem csak… visszavágtam. Ha ő idegesíthet engem, akkor nekem is szabad őt.

Az este hátralévő részét odabent töltöm Theun társaságában, aki egy zsúfolásig megpakolt kis könyvtárat mutat nekem. Nagyon meglep, hogy néhány elf nyelven íródott tekercse is van, de mikor a népemről kérdezem csak egy lemondó sóhajt kapok válaszul. Ő már nagyon régóta itt él, ha még élnek is valahol vízi elfek, ő nem látott egyet sem több évszázada.

Ez elszomorít ugyan, annyi helyen megfordultunk és mégsem jutottam közelebb hozzájuk.

Theun mintha csak fel akarna vidítani leemel egy újabb vaskos kötetet és a kezembe adja.

- Ha úgy sincs jobb dolgod, tanulj egy kicsit. – nyitja szét a könyvet. – Lássuk csak…

A kézzel rajzolt növényekre pillantok, amik csodálatos pontossággal lefestve pihennek a papíron. Azonnal felkelti az érdeklődésem, így nem is csodálkozom rajta, hogy elrohan az idő felettünk míg magyaráz, olyan növényekről is, amikről még én sem tudtam hogy jók valamire, amelyiket pedig felismerem, annak elmondom a nevét és hogy mire jó.

Daelas nem sokat beszélt… én meséltem neki, de ő inkább hallgatott, Theun viszont szeret magyaráznia mindenféléről. Tényleg olyan, mint egy tanító.

Amint rá gondolok meg is jelenik az ajtóban és még mindig morcos picit.

- Te... – int Theun felé - ... ne tömd a fejét. És te... – néz rám - ...menj aludni, késő van és még mindig én vagyok a főnök.  

Éppen mondanám hogy sosem volt ő semmilyen főnök, mikor két lépéssel mellettem terem és felkap, mintha semmi súlyom nem lenne. Nyikkanni sincs lehetőségem és máris betuszkol a fürdőbe, de ő is jön utánam, az értetlenségem láttán pedig még fel is vonja a szemöldökét.

Csendben maradok és hagyom hogy megszabadítson a gyűrött ingemtől, majd belemerülök a finom meleg vízbe. Behúzódom az egyik sarokba, azt hittem ő is jönni fog, de amikor az ajtó felé indul megállítom.

- Daelas... Öhm... illene bocsánatot kérnem, amiért gonosz voltam veled, igaz? 

Még mindig úgy gondolom, hogy az ő makacssága miatt vitatkoztunk, de nem szeretek haragudni senkire. Inkább engedek és legyen megint béke.

- Ugyan, megérdemeltem – legyint, mire elmosolyodva nyújtom ki a lábaim. Ő is odatelepszik, de csak a kád szélére ül le és onnan simogatja a hajam. A bizsergető érzés túl jó ahhoz, hogy nyugton maradjak, még többet szeretnék belőle, olyat mint tegnap is. Egy gyors mozdulattal átkarolom a nyakát és mielőtt még megszólalhatna a szájára szorítom az enyémet és megcsókolom. Finoman ad engedélyt, hogy azt tegyek amit szeretnék, én pedig hallgatok az ösztöneimre, hiszen azok pontosan tudják hogy mi és hogyan a legjobb.

Amikor végül elhúzódik, a szívem majd kiugrik a helyéről, de a mosoly mintha örökéletű lenne az arcomon és semmi sem tudná eltüntetni onnan, a fenyegetéstől pedig csak még szélesebb lesz.

- Figyelmeztetlek... ha most beleborítasz, nem állok jót magamért. – suttogja, homlokát az enyémnek döntve.

Kuncogva  gondolkodom, megfordul a fejemben hogy mégis berántom, de végül csak a kezemmel fröcskölöm le, mert nem akarom elrontani ezt a percet, hiszen olyan ritka alkalom, amikor ilyen figyelmes és játékos. Ilyenkor szeretem a legjobban, amikor tényleg látom a szemében az érzéseket.

Végül ő is csurom vizesen hagyja el a szobát én pedig vigyorogva követem a hajamat egy bolyhos anyaggal törölgetve, majd az ágyban közel simulva hozzá lassan elalszom.

 

Másnap egyedül ébredek, hiába tapogatom az ágyat Daelasnak már csak az illata van ott. Álmosan kinyújtózom, majd a keresésére indulok, de a lépcső tetején megtorpanok.

- Be akarod vinni a városba? A várba?

Theun hangja és Daelasé is, ami sokkal ingerültebben cseng a mesterénél.

- Mintha nem tudtad volna hová tartunk! Nem kérek kioktatást, köszönöm!

Már megint veszekednek – gondolom, majd lemondó sóhajjal indulok meg lefelé.

- Pedig szükséged lenne rá. Ostobaságra készülsz. Hát nem érzel iránta semmit? Könyörületet sem?

- Légy könyörületes és ne üsd bele az orrod a dolgaimba. Ellon pedig az én dolgom, semmi közöd hozzá.

Megtorpanok a lépcső közepén, a füleim megrándulnak a nevem hallatán. Miattam veszekednek?

- Ha egy életről van szó, ráadásul egy különleges faj példányának életéről nem árt megfontolni kinek a kezébe adjuk. Ugye Daelas?

Nem értem miről beszélnek. Hiszen mondtam hogy jól vagyok, egyre erősebbnek érzem magam, bár még kell néhány nap, hogy a mágiám visszatérjen, de már érzem hogy nem lesz semmi baj.

- Ugyan, mégis mit árthatna ő bárkinek is? Nem varázsló, vagy mágus, nem szór átkokat, még csak nem is gonosz!

- Van még mit tanulnod, fiam.

- Ne szólíts így, nem vagyok a fiad. – morran fel majd lépteket hallok, mintha járkálna, majd… - Mond el, mi az amit annyira tudnom kéne.

Theun felnevet, majd fáradt sóhajt hallatva elmondja azt az egyetlen dolgot, amit még én sem mondtam el Daelasnak a fajtánkról: hogy hogyan képes egyetlen szívből jövő könnycseppünk hallhatatlanná tenni azt, akit szeretünk. Theun tudta.

Némán várom, hogy a mágus megszólaljon, de csak síri csend követi Theun szavait, míg ismét meg nem szólal - Vajon miért bíztak meg a feladatoddal? Belegondoltál már?

Ismét csak csend, én pedig nagyon szeretném tudni, hogy miről beszélnek, de több szó nem

esik, aztán Daelas csörtet ki a konyhából és elég ingerültnek tűnik. Mikor meglát, arra számítok, hogy majd leszid a hallgatózás miatt, de csak rám mered mielőtt sarkon fordulna.

- Szedd össze a holmidat, nemsokára indulunk. – veti hátra az ajtóból, majd a nehéz fa hangosan csapódik utána.

Megszeppenten sétálok le a konyhába, ahol Theun a tűzhelynél ülve a pipájával int nekem az asztal felé.

- Egyél kicsi elf.

- Teaillat van. – nézek körbe a szobában.

- Ott van abban, idd csak meg. – bök az asztal túl felén lévő edényre.

Ő nem tűnik dühösnek, de nem kérdezem meg miért vitatkoztak megint. Van egy olyan érzésem, hogy úgysem kapnék rá választ.

 

Dél felé már mindent összepakoltam egy kis csomagba. A nemrég talált kagylóhéjakat, néhány gyógynövényt is ha Daelas ismét megsérülne és egy kis fonott kosárkába ennivalót. Ők ketten nem szólnak egymáshoz, én viszont megölelem Theunt és elköszönök tőle, mert bár furcsa, azért nagyon kedves mágus.

- Ha mindig észak felé mentek nem kerülhettek újra bele az illúziómba.

- Köszönjük. – mosolygok rá hálásan.

- Várj csak egy kicsit. – int felém a kezével mire közelebb lépek. Egy fényes fehér anyagot húz elő és széthajtogatja. A belsejében valamiféle kő van egy zsinórhoz kötve és úgy csillog, mint a víz tükre a napfényben. – Ez egy különleges kristály, ami nagyon nem szereti a sötétet. Mindig a fényen kell tartanod, cserébe megvéd téged.

- És nekem adod? – simítok végig megbűvölten a gyönyörű kristályon mire felemeli a zsinórt és átbújtatja a fejemen. Egy nyaklánc.

- A tiéd.

Mosolyogva megköszönöm ezt is mielőtt elindulnánk. Daelas háttal nekünk a távolba néz inkább, de mikor mögé érek egy szó nélkül elindul előre.

Gondolom ma nem nagyon lesz beszédes kedvében, amikor morog, olyankor nem lehet vele szót érteni, csak hagyni kell. Így hát csendben megyek utána, néha magamnak dúdolgatva, amire az apró énekesmadarak válaszolnak nekem. Az ujjaim között forgatom a fényes kristályt. A kő meleg és sima a rá sütő napfénytől és egyre fényesebben ragyog. Végül már csak hunyorogva bírok rá nézni ezért bebújtatom az ingem alá, ahol még mindig éri a fény, de nem vakít meg.

Csak egyszer állunk meg pihenni, eszünk egy keveset, majd újra elindulunk. Biztos most is sötétedésig fogunk gyalogolni, bár még mindig nem tudom hová megyünk, errefelé sokkal nyugodtabbnak és biztonságosabbnak tűnik minden. A háborítatlan természet tárul csak elém a magas dombról amin áthaladunk, a lombok között azonban megcsillan valami a távolban, s ahogy megkerüljük a sűrű tölgyeket elkerekedett szemekkel bámulom az ég felé törő hegyes tornyokat amik úgy fehérlenek, mint a frissen hullott hó.

Öt gyönyörű kecses torony, az egyik magasabb mint a másik, de mind hófehér.

- Daelas, az egy vár ugye? – ragadom meg a csuklóját, izgatottan mutatva az irányba. – Oda megyünk? Meg szeretném nézni közelről. Még sosem láttam ilyet csak rajzokon, kérlek!

- Látni fogod, nyugodj meg. – teszi a vállamra a karját és közelebb húz magához.

Odabújok, örülök, hogy már nem olyan morcos, de még mindig nem mosolyog. – Oda megyünk?

- Igen oda. – megtorpan – Vedd fel a köpenyed és ha beérünk a városba takard el az arcod. Senki nem láthat meg érted?

- De akkor hogy fogom látni a várat ha nem nézhetek fel?

- Nem megyünk tovább onnan, csak addig maradjon rajtad a csuklya míg beérünk a várba. Így már megfelel? – pillant rám komoran.

- Akkor az ott az otthonod?

- Mondhatni.

- A családod is ott él? – kérdezem kíváncsian. Vajon milyenek lehetnek? Varázslók mint Daelas?

- Igen.

- Találkozhatom majd velük?

- Az ég szerelmére, muszáj ennyit kérdezned!? – förmed rám, a tekintete olyan hidegnek tűnik, hogy egy pillanat alatt a belsőm is olyan hűvös lesz és elszomorodom.

- Bocsánat… csendben leszek. – suttogom lesütött szemekkel.

- Jó. Gondolkodnom kell.

Nem értem mi rosszat tettem, de nem kérdezem meg, mert az is baj lenne. Csendesen széthajtogatom a puha köpenyt és magam köré kanyarítom, majd a csuklyát is a fejembe húzom, így csak a kis kosár lóg ki az ujjak alól.

Elmajszolom még azt a néhány megmaradt barackot is. Egy akkora várban már biztos lesz ennivaló, főleg ha az Daelas otthona is, bár már nem is érdekel annyira mint először.

Az út hátralévő részében nem is szólunk egymáshoz, néha-néha felpillantok, hogy merre vagyunk, de hamarosan már emberek zúgolódását is hallani lehet.

- Takard el magad. – utasít szigorúan, én pedig úgy is teszek.

Lesütöm a szemem, az ujjaimat viszont óvatosan Daelas csuklójára fonom, hogy ne menjek neki semminek, ő viszont inkább megfogja a kezem.

Elmosolyodom és szó nélkül megyek tovább miközben beérünk a városba. Sok ember lehet itt, de nem tudom kivenni mit mondanak olyan nagy a ricsaj.

Bár senki sem mondta, mégis pontosan tudom mikor érünk a vár elé, mert a lábaim előtt hófehér kövekből kirakott utat pillantok meg. Nagy a kísértés, hogy felnézzek, de nem teszem, mert biztos nem ok nélkül kell elrejtenem magam.

- Daelas, a király már roppant türelmetlen. – hallok egy idegen hangot.

- Tudom. Ne is várassuk hát tovább. – válaszol Daelas és megszorítva a kezem jelzi, hogy induljak én is.

Ezek szerint a király elé megyünk? Daelas ismeri őt?

Annyi kérdésem lenne, de nem szabad…

Amerre megyünk, mindenhol csak fehérséget látni. Itt-ott színes áttetsző kövekkel kirakva, máshol puha prémekből készült szőnyegeket, végül pedig egy hatalmas ajtó tárul ki előttünk, odabent pedig még egy pisszenést sem lehet hallani, pedig két oldalon végig lábak sorakoznak, valamiféle hosszú ruházatban, mert csak a cipő orra látsz ki.

- Lám, lám, a tékozló fiú hazatér! – zendül fel egy mély férfihang, szinte visszhangot ver a teremben.

- Nem illenek hozzád az emberek szavai. – szólal meg Daelas mellettem.

Rossz érzésem van, így kicsit mögé húzódom, ahol legalább biztonságban érezhetem magam.

- Valóban. – közeledő lépések – Tudod… már kezdtem azt hinni hogy nem áll szándékodban visszajönni. Még épp időben érkeztél mielőtt a haragom más valakire szállt volna helyetted.

- Nem volt egyszerű feladat.

- De elvégezted igaz? Ő lenne az?

Idegen érintést érzek a karomon, mire ösztönösen húzódom még inkább Daelas mögé, aki már-már fájdalmasan markolja a kezemet, majd a következő pillanatban elengedi. Elveszetten ácsorgok, nem tudom mit tegyek, a szívem majd kiugrik a helyéről, mert nem értem mi történik, miért ilyen fagyos hideg a levegő körülöttem.

- Nézz fel teremtmény, hadd lássalak. – suttog ugyanaz a hang, de most sokkal közelebbről a fülem a mellett.

Hátralépek, de közben felnézek, elvégre ha megérkeztünk…. Daelas is azt mondta, hogy odabent már szabad, de azt arctól amit meglátok úgy érzem hogy kicsúszik a padló a lábam alól és a feneketlen mélységbe zuhanok. A rémület olyan erővel áraszt el, mint még soha azelőtt, hiába mosolyog, hiába gyönyörű, mint minden elf, a bőre sötét, majdhogynem fekete, a haja hófehér és ahogy körülnézek a teremben minden felé… - Sötét elfek…

A tekintetem riadtan keresi Daelast, az egyetlen lényt akit ismerek és amikor meglátom pár lépéssel mögöttem a háta mögé bújok, szorosan hozzá simulva suttogok neki.

- Menjünk innen, ezek sötét elfek. Bántani fognak, gyűlölik a népem. Kérlek, segíts, kérlek…

Miért jöttünk ide egyáltalán? A sötét elfek nem lehetnek a családja. Hát nem tudta, hogy ezek minden elf ellenségei? Hisz még az emberek is ismerik a rémtörténeteket a sötét elfek gonoszságáról és kapzsiságáról, akkor miért hozott ide? Miért?!


linka2015. 05. 02. 22:57:29#32814
Karakter: Daelas



 A holnap, nem, mint elképzelés, hanem mint vágy. Legyen. Csak még egy, és még egy, és még egy. Örülök, hogy végül megtanítottam neki, milyen az, ha valakire vigyáznak, ha aggódnak és felelősséget vállalnak érte.  

- Most? 

Nem akarom, de ígéretet tettem neki. 

- Eleget pihentél? - bólintás. - Akkor egyél. 

- Nem vagyok éhes – cincogja halkan. 

- Nos, ha ezt megbeszéltétek gyerekek, nincs értelme tovább húzni az időt, azzal csak az én dolgomat nehezítenétek meg. 

Vannak dolgok, amiket még én magam sem cáfolhatok meg. Ez az egész most nem rajtam fog múlni, még csak nem is Ellonon. Theun kezébe adunk mindent és csak bízni tudok benne, hogy bár az elmúlt évek alatt ő maga megkopott, de az ereje ugyanúgy megmaradt. Félelmetes az, ahogy a környezetében lévő energiával játszadozik, úgy, ahogy a kislányok a babáikkal. 
Tudom, hogy Ellonnak első perctől ellenszenves volt, az okát nem egészen értem, de elfogadom és ráhagyom. Mást úgysem tudnék tenni. Önálló, van saját akarata, ahogyan saját gondolatai is. 

- Csak annyit, amennyi még nem veszélyezteti az életét – figyelmeztetem csendesen. 

Érzem vállamon az érintést, ugyanakkor még nagyon sokáig nem tudom elereszteni Theun tekintetét. Nem tetszik az, amit a szemeiben látok. Nem olyan, aki pusztán heccből veszélyezteti mások életét, de a céljaiért bármire képes, ahogyan azokért is, akiket barátainak vagy a családjának tart. 
Képes lenne kockáztatni Ellon épségét az én életemért, még akkor is, ha ezt ő semmi pénzért be nem vallaná senkinek. Vigyorogva áll fel, s lép a ládájához. Ráncárkait hosszú évek megfeszített munkája vájta fáradt bőrébe, ősz haja kavargó, szürke füstgomoly. 
Lassan fordulok a figyelmemre várakozó fiú felé. 

- Már nem vagyok olyan gyenge – jelenti ki magabiztosan, látom rajta, hogy ezt is komolyan gondolja, mint ahogy olyan sok minden mást is, de ezzel az eggyel kapcsolatban én nem vagyok olyan bizakodó, mint ő. sokat aludt, de még mindig látszanak szemei alatt a sötét árkok. 

Penge vékony ajkakkal figyelem bizonytalan mosolyát, amivel a bizonyosságát próbálja meg alátámasztani és hagyom, hogy arcát mellkasomba fúrva átöleljen. Bármit is tesz, vagy mond, nekem ugyanúgy gyerek marad azzal az akárhány életévével, amit eddig leélt. Fiatal a teste is, de a lelke még szinte újszülött. A kezdetektől fogva védenem kellett volna a tudatát is, a tisztaságát és az ártatlanságát. Ha nem bolygatom fel gyökereiben a világát, még mindig ugyanolyan lenne, mint amilyennek megismertem. Theun egy régi, repedezett, fából készített dobozzal tér vissza, amiben ennyi év múltán is ugyanazt tárolja, mint annak idején, mikor még én is vele éltem. Édesgyökeret vesz elő, ami azon belül, hogy számtalan betegségre jó, ízfokozóként is lehet italokba keverni, ahogyan az éhség szüntetésére is kiváló. 

- Az mi? - hallom meg Ellon kíváncsi hangját.

Vannak dolgok, amik egyszerűen nem változnak. Régen idegesített, de most már csak jót mosolygok a fiú örök kíváncsiságán. Eddig burokban élt, így van bőven mit bepótolnia és megismernie. 

- Édesgyökér. 

- Mire való?

- Megenni. Kiválóan elűzi az éhséget – magyarázza, majd szavait követően szájába vesz egy kisebb darabot. 

Némán nézek magam elé, míg arra várok, hogy történjen végre valami. Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot, a helyzetet, amibe beleragadtam. Ellon törékeny és sérülékeny, ő az, akit óvni kell a szélfúvástól is, nem én. Egyetlen pillanat töredékmásodpercéig találkozik tekintetem Theunéval. Olvasok benne, engedi, hogy megértsem mit miért tesz, és ez elborzaszt. 
A mágiával, amit kivet rám, nem tudok mit kezdeni. Soha nem is tudtam. Még, ha ismerném is, ő még mindig túl erős, így az egyedüli, amit tehetek az az, hogy engedek neki. 
Életemben először, és remélem, nem utoljára...



*



Fogalmam sincs, mennyi ideje heverhettem mozdulatlanul. A gondolataim még nem formálódtak szavakká vagy képessé, egyetlen tompa sajgás csak, mégis a csontig tépően intenzív. Úgy érzem, mintha a testemen kívül hevernék, zsong mindenem, és egyre csak a plafont bámulom, míg vérem dübörgését hallgatom a fülemben. Ellon létének tudta előtt az egyetlen dolog amit imádtam a mágia volt, ami most csak úgy lüktet bennem. Ilyen hatalom senki másnak nincs és ez elégedettséget ültet a gondolataimba. Annak idején, mikor volt, hogy nem tudtam leküzdeni egy-két akadályt, mindig a kelleténél hamarabb eldöntöttem, hogy szarok a világra. Theun ugyan próbált terelgetni egy olyan irányba, amely tele van fölösleges morális akadályokkal, és egyéb marhaságokkal, de mindig sikerült leráznom. 
Ostoba mód régi emlékek villannak fel a szemeim előtt, vörösben és narancsban úszó lidércképek. Összeszorítom szemhéjaimat, erősen, erősebben, ahogyan csak tudom, mígnem fekete foltokat préselek az égető világosból. 
Szédítő érzés, ahogyan az ereimben pulzál ez az egészen más erő. 
Olyan, mintha...Hirtelen jövő és mély döbbenet ereszkedik rám, mikor felfogom végre ennek az egésznek a súlyát. A történéseket, amikről még ha pár percre is, de önzőn megfeledkeztem. 

- Theun...- morranok fel körbejárva a földszintet, mire végre ráakadok az egyik fotelban. Békésen teázgat. - Meg ne szólalj – húzom össze a szemeimet, mikor látom, hogy már nyitná a száját. - Azt se tudod, mit akarok. 

- Nem tudom, csak sejtem. 

- Nem is kérded meg? - lepődöm meg értetlenül. 

Arcán töprengő mosoly hasad. A penge elnéző gúnnyal fertőzött. 

- Fogalmazzunk úgy, erős sejtés. És amúgy a szobában van.

Nincs több kérdésem, hiszen arra, amit tudni akartam, már megkaptam a választ. Puhán elmosolyodom, míg a lépcsőn haladok fölfelé. Ami azt illeti, sohasem a csatákat éreztem megerőltetőnek, nem úgy, ahogy mások azt gondolják, hiszen ott igazán önmagam lehetek. 
Sohasem a halált félem, nem a sajátomat. Azt semmiképp. 
Belépve az ajtón nem tudok nem mosolyogni arra, aki módszeresen és tudattalanul megváltoztat engem legbelül. Mozdulatlanul fekszik, karjai a teste mellett pihennek, ruhája finoman gyűrődik körülötte. Az ágy szélére ülve érintem meg vékony csuklóját és megpróbálom kitapintani a pulzusát. Gyenge, de még tapintható. Szabálytalan. 
Tudom, hogy pihenésre van még szüksége. Hiába akarnék kimenni az ajtón, hagyni, hadd heverje ki a történteket, képtelen vagyok erre az egyszerű feladatra is. Őrült súllyal nehezedik rám valami sötét és kínzó érzés. Kiszolgáltatott, törékeny, borzalmasan sérülékeny most. Arca beesett és a leghalványabb fény sem ragyog rajta. Olyan, mint egy halott porcelánbaba. Halkan suttogok, mesélek neki jelentéktelen apróságokról és gyengéden simítom meg az arcát. Kedvesen mosolygok rá, várakozón, de nem kapok sem választ, sem bármilyen egyéb reagálást. 
Aggasztó, és ami a legrosszabb az az, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Én nem segíthetek, még csak elő sem idézhetem azt, hogy magához térjen. Lemondó sóhajjal lépek ki az ajtón, és csak hosszú-hosszú-hosszú percek elteltével térek hozzá vissza. Tálat hozok, meleg vízzel és szivaccsal. Kibújtatom őt a ruháiból és óvatos érintésekkel lemosom a gyenge, vékony testet. Ráterítem a puha paplant és a nap további részében csak egyetlen alkalommal hagyom őt magára, majd a továbbiakban újra végig mellette vagyok. Az ágy szélén ülök, rezzenéstelen, üres tekintettel. Nézem Ellont, világos bőrű arcán minden izom ellazulva, vértelen ajkai szárazak, olyan, mintha légzésének szinte hangja se lenne. Összességében nem ad magáról semmilyen életjelet. 
Az ajtó nyitódására nem fordulok meg, nem teszek semmit még akkor sem, mikor Theun maga vizsgálja meg az ágyban fekvő eszméletlen fiút. 

- Ha nem ébred fel hamarosan, megöllek! 

- Hála Ellonnak, lehet, hogy képes is lennél rá, de a helyedben nem pazarolnám a megölésemre azt, amit kaptál – feleli szórakozottan. - A nehezén már túl van, légy türelmes. Addig is, míg várunk, hogy a kicsi elf magához térjen, nem szeretnél mondani nekem valamit? 

- Ugyan mit? 

- Emlékszel a szóváltásunkra, még mielőtt úgy döntöttél volna, hogy külön utakon folytatod, és nem hagyod, hogy tovább okítsalak? - érdeklődök somolyogva. 

- Nem gondolkozom a múltban elkövetett hibáimon. 

- Szóval hibának tartod. 

- Tévedés. Oka volt annak, hogy elmentem, mindennek megvan a maga oka, csupán csak tudom, hogy elkerülhető lett volna. 

El se kellett volna mennem innen, hiszen mire odaértem apánékhoz már minden mindegy volt. Nem tudtam menteni a helyzetet, semmit sem tudtam tenni, legfeljebb hagyni magam és hagyni azt is, hogy rabláncra verjenek és láthatatlan zsinórokon rángassanak. 
Tagadhatatlanul egy nagy marha vagyok, amiért hagytam megtörténni ezt az egészet, de ha már így alakult, nem áll módomban megváltoztatni a múltamat. Egyszerűen bele kell törődni és hagyni kell, hogy minden menjen tovább a maga rendje és módja szerint. Ez a legkevesebb, amit még megtehetek a jövőm érdekében. 
Kint a kertben szedek néhány ízletes barackot és a forrásból is viszek be egy két kancsónyi vizet. Egyiket Theunnak viszem, amiből majd kedvére teát főzhet magának. Lepakolok mindent az asztalra, és fölmegyek ismét Ellonhoz, nem mintha reménykednék bármi pozitívumban. Láttam mindent. Tudom, hogy nem csak a mágiáját adta át, hanem az életének egy darabkáját is. Emiatt fekszik most is eszméletlenül. Miattam van most a halálán.  
Miattam és Theun miatt. 
Benyitva az ajtón megrökönyödve dermedek mozdulatlanná, míg azt latolgatom, vajon mennyire valós az a kép, ami a szemeim elé tárul. Míg én mozdulatlanul figyelek, ő csendes szótlansággal várakozik. Hozzá lépve ölelem magamhoz és zárom szorosan a karjaim közé. 

- A fenébe is! - morranok fel csöndesen, marokra szorítva a köpenyét és beletemetkezve selymes tincseibe, még ha csak pár pillanatig is tart az egész, már megérte. Hiányzott már a nyílt tekintete, mosolya és a kedves hangja. Talán azért, mert kell nekem valaki, akiben bízhatok, akibe kapaszkodhatok. - Ostoba kölyök!...Hogy lehet valaki ennyire bosszantó?...Idegesítő!...El kellene, hogy verjelek!...Csak a baj van veled állandóan!...

- Te vagy a bosszantó...- szusszantja hozzám bújva, de a hangjában nincs szemernyi rosszallás sem. - Meg az idegesítő is te vagy – jegyzi meg valamivel távolabb húzódva tőlem. - Ugye most már nincs semmi baj? - simítja tenyerét az arcomra. 

Ajkaimat egyetlen fakó, vékonyka vonallá préselem össze, míg kérdésének komolyságát mérlegelem. Magyarázzak önmagamat hergelve, vagy hallgassak türelemmel? Mennyivel lenne jobb neki tudni az igazságot? Azt, hogy az ostoba kis hősködésével majdnem megölette magát?  Lenne egyáltalán értelme bármit is mondanom neki? 
Örökre védelmezni akarom, mindentől, bármitől, másoktól, magamtól. 
Csuklóját érintve a fürdőbe vezetem őt és hagyom, hogy megszemlélhesse maga is ostobaságának a következményét. Selymes hajában lett egy kifakult, halvány tincs is. Ha Theun figyelmetlensége még tovább lankad, egyszerűen kiszipolyoztam volna belőle mindent. Nagyszerű fegyver a mágia, de vagy mindent visz vagy semmit. Hiába nem lételemem a halál és a pusztulás, figyelmetlenségből az én mágiám is vehet el életeket. 

- Mi-mi ez? - érinti meg ezüstösen fénylő tincsét. Látom a szemeiben, hogy nem érti. Igazán és őszintén tudni akarja a választ, ami annyira kézenfekvő, hogy egyszerűen felfoghatatlan, miért nem látja meg ő is a mögöttes tartalmakat. Haldoklott, nem a saját gyengesége miatt, hanem mert én követeltem tőle túl sokat. - Mond el, kérlek! - simít kezével az enyémre. 

- Az a nyomorult...- sziszegem halkan -...majdnem megölt, Ellon. Felfogtad? - fordítom őt magam felé, még mindig hűvös arcát óvatosan a kezeim közé veszem, mert szeretném, ha most az egyszer tényleg megértené tetteinek a komolyságát. - Felfogtad mit tettél?

- De jól vagyok – mosolyodik el. - Megmentettelek.

- Én nem kértelek rá.

Ilyen áron nem. 

- Nem is kellett – húzódik hozzám közelebb.

Nem érti. Még mindig nem érti és ez mérhetetlenül felidegesít. Olyan, mintha meg se hallaná azt, amit mondok neki. 

- Ellon...- sziszegem halkan, már-már fenyegetően. - Nem csak a mágiád adtad nekem, hát nem érted? Majdnem az életed...az életenergiádat, te ostoba! Egy hajszálon múlott, hogy nem egy összeaszott porhüvely maradt belőled!

Ő maga heves tiltakozással ellenzi azt, hogy én meghaljak, de abba már bele se gondol, hogy én mit éreznék, ha vele történne valami. Önző lépés volt tőle, még akkor is, ha szívből tette, gondolkodás nélkül. Tőlem elfordulva kitárja az ablakot, amin hűvös, friss levegő áramlik be. 

- Theun hol van? 

Halkan felmorranok már a név puszta hallatára is. Szerencséje, hogy nincs jelen, mert azt nem élné túl. Idő, míg eljutok addig a pontig, hogy hálát érezzek a tetteiért, amiért segített nekünk. Homlokomat ráncolva nézek rá rosszallóan, amikor megkordul a gyomra. Mindketten megfeledkeztünk arról, hogy még nem is evett ma semmit. Legalább szólhatott volna, ha éhes. Kisietek a korábban behozott tál barackért, és a kancsó vizet is magamhoz veszem. Mindkettő jól fog esni neki, legalább ennél jobban ne gyengüljön le. 

- Hé, csak lassan, finoman – szólok rá figyelmeztetően. 

- Jól vagyok, semmi bajom – int le egyszerűen és magába gyűri a kezében lévő barackot. 

Élvezet nézni azt, ahogy tömi magát vele. Theun ha valamihez ért, hát azok a növények. Számtalan gyümölcsöse és virágoskertje van, olyanok, amikről mások még álmodni sem tudnának. 

- Nem vagy fáradt? Biztos, hogy nem érzel semmi furcsát? - faggatom tovább aggodalmasan. 

Nem szól semmit, nem is tudna, hiszen tele van a szája, így csak a fejét rázza hevesen, mintha ezzel minden kérdésemet meg is magyarázhatná. 

- Biztos? - kérdezek rá még egyszer. 

Újra csak bólogatni képes. Várakozva támasztom hátamat az ajtófélfának, míg őt figyelem. Egyértelmű, hogy nagyon éhes volt már, de az egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes jól lakni néhány gyümölccsel. Ha én is azon élnék, amin ő, már réges rég éhen haltam volna mellette. 
Mellettem ellépve visszatotyog a szobába, de ahelyett, hogy a saját ágyába feküdne, megcélozza az enyémet.  

- Kérsz még valamit? - érdeklődök az ágyhoz sétálva. 

- Feküdj ide te is – kéri odébb kukacolva. 

Nem látom okát, hogy ellenkezzek, így kérésének engedve mellé heveredem, engedem őt megpihenni a mellkasomon, míg ujjaimmal a tincseit birizgálom, időnként megcirógatva a fülét is. Ellon halkan felnevet. 

- Most min kuncogsz? 

- Csikized a fülem – néz rám széles mosollyal, megrándulva érintésem nyomán. 

Feljebb hajolva simítom ajkaimat puha bőrére, bejárva ujjaim útját. Szemei csillagként ragyognak, mintha mögöttük húzódna a tejútrendszer. 

- Csináld megint – kérlel halkan. 

- Mit szeretnél? - mosolygok rá halványan, őszinte kíváncsisággal. 

- Boldogságbűbájt – vallja be hozzám hajolva, ez az egy szó megmosolyogtat, szelíden simítom számat az övére, megadva neki, amit oly annyira akart már. 

- Ezt... - simítok szájára, mikor elhúzódom tőle - ...csóknak hívják. 

- Csók? - kérdez vissza édesen.  - Szeretném még ezt csinálni. 

- Akkor csináld – felelem. 

Ellon csókja édesen olvad, lágy és forró, mint a likőr, szédítő és részegítő. Hozzám simulva csókol, míg én vékony derekát ölelem és fölé gördülve elszakadok tőle, még ha csak pár pillanatra is. Egész testében megremeg, torkából sóhajba hajló nyögés tör fel, ami belefullad az újabb puha csókba. Felmordulva próbálom meg visszafogni saját vágyamat, és híres önuralmamat latba vetve igyekszem, hogy ne érezze mozdulataimon mohóságomat. 

- S-sajnálom...elfeledkeztem a sebeidről...- motyogja elvörösödve. 

- Már rég begyógyult mind.

Nincs több seb, aminek érintésével fájdalmat okozhatna nekem. 

- Daelas, furcsán érzem magam...- nyögi karomat szorítva. 

Mosolyom beleivódik bőrébe, ahogy orommal végigsimítom nyakának ívét, apró csókokat adva rá. Érinteni akarom, szabadon simogatni  cirógató érintésekkel és csókolni kósza csókokkal. 
Pihegve tol magától távolabb, de nem félelmet, hanem vágyat és értetlenséget látok a szemeiben. 

- Mi történik velem? Ez a varázslat miatt van?

Hosszasan figyelem, mielőtt megráznám a fejem. 

- Ez miattad van. Nem jó érzés? 

- De igen...csak furcsa. Mit kéne csinálnom? - löki felém tehetetlenül a csípőjét. 

Már nincs szükség gondolatokra, tervekre és elképzelésekre, csak érzésekre és ösztönökre. Ez most nem rólam szól. Én már megtapasztaltam ezt a fajta gyönyört, megismertem a forróságot, a kéjt, a bujaságot, mindent-mindent ismerek már jól. Ez most mégsem ugyanaz. Törődni, odafigyelni, vigyázni teljesen más. Nyakamba karolva húz közelebb, miközben ágyékom az övéhez szorítom. Lábát az enyém köré fonja és magához szorít még inkább. 

- Daelas...kérlek...csinálj valamit! - nyöszörög hozzám bújva. 

Mielőtt még bármit is reagálhatnék elhaló kérésére ujjaival a hajamba tépve húz le magához. Vigyorogva kapok az ajkai után nem titkolt, mohó szenvedéllyel, miközben ágyékomat újra az övéhez szorítom. 

- Ahogy óhajtod...- húzom át fejem fölött ingemet. 

Visszahajolva hozzá lassan húzom végig kezemet az egyik oldalán, egészen a csípőjéig, majd hasa alján térek át a másik oldalára, közben hosszabb ideig elidőzve a köldöke alatti érzékeny részen. Ajkait kissé meglepettségbe fúló, de élvezetre hajazó apró sóhaj hagyja el, miközben én azon igyekszem, hogy további hasonló hangokat csaljak elő belőle. Hosszú percekig cirógatom mellkasát, míg Ellon ujjai a tarkómra csúsznak. Nyelvem hegye végigfut kulcscsontján, majd nyaka bőrén ír lassú köröket, eljutva füle tövéig. Kezemmel combjára simítok és a fogaim közé veszem fülcimpáját, csókokkal betűzöm végig a bőrét. Kezemet merevedésére vezetve köré kulcsolom ujjaimat, lassan, de határozottan simítok rajta végig újra és újra, néha kicsit erősebben, néha lazábban fogva, időnként csak a tetején körözve hüvelykemmel, elkenve élvezete édes cseppjeit.  Elmosolyodom, ahogy csípője emelkedik és süllyed, nem is egyszer, ösztönösen követelve egyre többet és többet. 

- Most már...már ne hagyd abba...kérlek – suttogja alig érthetően, de nem mozdítom meg a kezem, halkan lélegzünk a csendben, míg én őt figyelem. 

- Így akarod? - kérdem tenyeremet arcélére simítva. - Másképp is befejezhetem – teszem hozzá. 

Kioldom köpenyének a madzagját, majd finoman lesimogatom róla az anyagot. Az a vonal a legszebb, ahol a dereka a gerinc ívébe fut. És az, amin kirajzolódnak sorjában a csontok, a medence rajza, amit árnyékok festenek meg és finom izmok kontúroznak a porcelán fehér bőrön. Tekintetemet csak nagyon lassan emelem fel, elbarangol a feszes hasfalon, a mellkason, a kulcscsontokon, a gömbölyű vállon, megpihen a dús ajkakon és pillantásom végül alámerül szemeinek fullasztó kékjébe. 
Alattam fekszik és csak néz fel rám elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel és széttárt combokkal. Halkan zihál és én megcsókolom őt újra, számat az övére tapasztom és megosztom vele a lélegzetem. Hallom szívem dobbanásait a fülemben, és egy káprázatos pillanatig úgy érzem, végre élek, újra tökéletesen és nem csak töredékben. Maradék ruhámtól megszabadulva végigsimítok Ellon minden porcikáján és jobb kezemet a combjai közé vezetem, lágyan simogatom a puha bőrt. Érzem, hogy bár lassan, de az izmok ellazulnak, ujjaim elmerülnek forróságában. Arcára futó fintor tódul, miközben felkészítem őt. Ujjaival a nyirkos lepedőbe markol, testén verejtékcseppek remegnek. Felnyög, ahogy magába fogad, mellkasa hűvös, én pedig, ahogy gyorsul a tempó, rájövök, hogy nem fogom tudni elengedni. Benne mozgok, mélyen és egészen, teljes hosszommal. Kipirult arca verejtéktől fénylik, és közel von magához és még közelebb, átkarol és jobbját a tarkómra simítja. Lefojtva zihálunk mindketten. 
Még utoljára egymáshoz simul a testünk, és abban a mámoros pillanatban egy utolsó, szemérmes csókot lehelek a szájára. Arcát figyelve az orgazmus szinte mellékesnek tűnik. Nem több, mint egy rándulás a gerinc mentén, robbanás a medencében, szilánkok az agyban. Annyira gyönyörű, ahogy kéjtől megfeszítve, bőrén gyöngyöző izzadtsággal fekszik alattam, ajkai mozognak, és én próbálom megérteni összevissza suttogását, de nem sikerül. Elakadnak a szavai valahol a torka és a nyelve közt. 





Államat tenyerembe támasztva meredek magam elé, míg megpróbálom eldönteni, mihez kezdjek az apró méregfiolával, amit még Scarlet nyomott a kezembe búcsúajándékként. Ha azt hiszi, hogy bármire is feltudnám ezt használni, téved. Nincs fegyverem, amibe belecsöpögtethetném. Ennek itt élénk, feltűnő színe van és kellemesen édeskés illata. Olyan méreg ez amitől jobb távol tartani a tudatlanokat, mert azok képesek lennének megkóstolni. Unottan forgatom ujjaim közt az üvegcsét, figyelem, ahogyan az ablakon át beszűrődő fény megcsillan a benne lévő folyadékon. 

- Minek tartod azt egyáltalán magadnál? Meg ott van még az a rongyba csavart doboz is, minek neked egyáltalán olyan fegyver? 

Vállat vonva koccintom az asztal lapjának az üvegcsét, vigyázva, hogy ne törjön és ne repedjen. Az a fegyver és a méreg jó párosítás lenne, könnyű, egyszerű gyilkos. Garantált az azonnali halál. 

- Az mi?

Már vártam, hogy mikor robban be az ajtón. Több mint két órát odakint lődörgött és mivel teljes biztonságban van, nem tartottam lényegesnek, hogy vele tartsak. Gyalogoltam eleget és még fogok is, úgy, ahogyan ő is. Lesheti, hogy mikor megyek még ki plusz köröket járni pusztán a hely szépsége miatt. Láttam már ezerszer, ha nem többször. Tudom, milyen Theun otthona. Tudom, mert én magam is itt éltem jó sokáig. 

- Mármint mire gondolsz? 

Hangosan felszusszan. Unja? Remek, mert unom már én is előre. Nem akarok mérgekről magyarázni neki, még csak azt se akarom, hogy ennyire áthatóan belekeveredjen ebbe az egészbe. Maradjon csak meg a boldog tudatlanságában, jobb lesz az mindkettőnk számára. Megmondtam már neki egyszer, hogy ne akarjon olyan lenni, mint én. 

- Arra ott, ami a kezedben van. 

- Valami, aminek te a közelébe se mehetsz. El vagy tiltva tőle, még csak rá se nézz – mondom eltéve a fiolát. 

- Undok vagy – fonja karba kezeit duzzogva. 

Ráncba szaladó szemöldökkel figyelem az arcát. Az, hogy megint gyerekesen duzzog már meg sem lep. Tegye csak ha ettől jobban érzi magát. Én aztán nem bánom, eddig sem hatott meg vele különösebben. Az viszont határozottan idegesítő, hogy még fél óra után is húzza a száját, ha hozzászólok. 

- Ugyan már. Hát bántottalak én valaha? - teszem a felháborodottat. 

- Soroljam? 

Szóra nyitom a számat, majd szorosan összezárom. Nem akarom megbántani, így inkább nem mondok neki semmit, ami elevenjébe marhatna. Sorolni éppenséggel én is tudnám azokat az alkalmakat, amikor meglehetősen jó okkal voltam vele goromba. Ha nem okozott volna annyi bonyodalmat, az én idegeimet sem rojtozta volna megállás nélkül. 

- Sértegetsz? - nézek rá rosszallóan. 




Hátraseprem homlokomba lógó tincseimet, amik összefogott hajamból csúsztak ki, aztán tőrömet eltéve időzök még egy kis ideig a szabadban. Élvezem az éjszakai levegő frissességét és hűvösségét. Kellemes, ahogy az engem körülvevő nyugalom is. Régen volt már ilyesmiben részem. Azt hiszem hiányzott is már a pihenés. Amikor kijöttem ide nem is számítottam arra, hogy majd ilyen hamar elmegy az idő és teljesen besötétedik. Odabent még égnek a fények, így kétlem, hogy kettőjük közül bármelyik is lepihent volna. Theun képes hajnalig is fent maradni, ahogyan Ellon is, ha nem vagyok mellette, így mikor belépek az ajtón egyáltalán nem lepődöm meg egyiken sem. Mindketten egy-egy fotelban ülnek, Theun ha jól látom egy régi könyvből magyaráz neki valamit. Gyógynövényekről, ha jól veszem ki a szavaiból. 

- Te...- bökök kezemmel Theun felé -... ne tömd a fejét. És te...- nézek Ellonra - ...menj aludni, késő van és még mindig én vagyok a főnök.  

Nem várom meg, hogy nyavalyogni kezdjen, ölbe kapva viszem fel az emeletre, de koszfoltjait elnézve lehet nem ártana neki még egy alapos fürdés. Belököm a fürdő ajtaját, beviszem és magam felé fordítom a fiút. Felvonom az egyik szemöldökömet, mikor meglátom, hogy szerencsétlen ing gyűrötten lóg rajta, könnyed mozdulattal segítem róla le a ruhadarabot. Megvárom, míg elmerül a vízben, és csak utána indulok ki az ajtón. 

- Daelas... - szól utánam, mire visszafordulok. Ellon felhúzott térdein nyugtatja a fejét, úgy pislog rám, mint egy ajtó elé kitett kölyökkutya, mindig vidám-kék szemeiben van valami. - Öhm...illene bocsánatot kérnem, amiért gonosz voltam veled, igaz? 

- Ugyan, megérdemeltem – legyintek,  és visszalépdelek a fürdőkádhoz, letelepedek a szélére, ujjaim beletúrnak a hajába, megsimogatják az arcát. Ellon lehunyja a szemeit és halványan elmosolyodik miután kapott egy csókot a homlokára. Meglepetten dermedek mozdulatlanná, amikor átkarolja a nyakam, magához húzva, hogy száját az enyémre tapaszthassa. Különösebben nem tiltakozom, engedek neki és résnyire nyitom az ajkaim, hagyom,  hogy nyelveink találkozhassanak. Összeborzolom az így is kusza tincseket, aztán lesimítok a mellkasára, ujjaim alatt megreszket a bőre, így homlokomat az övének döntöm és megtámasztom magam a kád szélén. - Figyelmeztetlek...-suttogom halkan -...ha most beleborítasz, nem állok jót magamért. 

Gyenge fenyegetésemre felnevet és hangja végigvisszhangzik a helyiségen, majd némi vizet lök az arcomba. Kekeckedik, direkt, mintha nem lenne semmi félnivalója tőlem. Gondosan letörlök magamról minden cseppet, aztán viszonzásul  a feje búbjáig nyomom őt a vízbe, hogy aztán Ellon prüszkölve, ráncba szaladó arccal egyenesedjen fel újra. Kedélyesen ellököm magamat a peremtől, hátrasimítom a hajam, ami gyerekes játszadozása következtében most teljesen a fejemre tapadt. Apró cseppek szaladnak végig az arcomon, aztán összevonom a szemöldökömet, és kibontom a hajam. Könnyebben szárad, mintha össze lenne fogva, így amúgy is jobban kedvelem. Kényelmesebb viselet. 


Moonlight-chan2015. 05. 01. 19:39:52#32811
Karakter: Ellon





Kérlelőn nézek rá, hátha egyszerűen csak beleegyezik, hátha most az egyszer félreteszi a makacs önfejűségét és elfogadja a segítséget, mert az biztos, hogy segíteni fogok neki.

Lassan kezd el feltápászkodni a földről, lerázza magáról a kezem hogy önerőből indulhasson el a folyó irányába. A nyomában lépkedve követem, mert félek, hogy elesik és még jobban megsérül, de hiába szólongatom, mintha meg sem hallaná.

- Mi lesz most? – suttogom Theun felé fordulva.

- Semmi. Hagyni kell, had higgadjon le, mert biztos rájöttél már, hogy makacs mint az öszvér. – von vállat fintorogva.

Bosszant, ahogy beszél. Úgy tesz, mintha őt nem is érdekelné, hogy Daelas szenved, vagy az hogy meghalhat. Legszívesebben elzavarnám innen, de ha ő az egyetlen aki most segíthet rajta, akkor nem érdekel milyen undok csak tegye meg gyorsan!

A folyó egy sekély kis medrénél áll meg végül, hogy megmoshassa az arcát, amin egyre csak halványulnak az amúgy ezüstös kéken fénylő jelek, a szemei félelmetesen sötétek, már attól is kiráz a hideg hacsak rápillantok.

Ez nem történhet meg… ha nem akart volna folyton megvédeni… ha tudtam volna segíteni neki, akkor nem kellett volna egyedül szembeszállnia az ellenséggel és nem sérült volna meg. Bárcsak erősebb lennék! Nem akarok ismét elveszíteni valakit, akit nagyon szeretek… mihez kezdenék akkor?

- Daelas, azzal, hogy nem válaszolsz még közel sem lesz elrendezve semmi. – szakít ki Theun hangja az egyre inkább növekvő félelemből.

A saját testemet is hidegnek és dermedtnek érzem, szinte megbénít a tudat… az a borzasztó magány, amit nélküle éreznék.

Eddig nem gondoltam bele, nem tartottam fontosnak, hisz alig emlékszem azokra az időkre amikor a szeretteim körében éltem. De most hogy emlékszem rá milyen volt, vagy hogy milyen lehet, már nem bírnám elviselni.

- Ismeritek már mind a ketten a válaszomat – közli Daelas makacsul határozottan.

Könnyek szöknek a szemembe, kiabálni akarok vele, hogy ne legyen ennyire makacs és önző, mert nem csak magának okoz ezzel fájdalmat, de ekkor a minket körülvevő illúzió mintha megtörne és elénk tárul az, amit mindeddig elrejtett.

Ehhez foghatót sem láttam még soha, a növények buján zöldelve nyújtóznak a hatalmas fák körül, a föld gazdag sötétbarna színű ahol kilátszik a vastag moharéteg alól, kis kör alakú medrek húzódnak kusza összevisszaságban, akárcsak a mocsarak, melyeket az illúzió láttatott, de ezekben a medrekben iszap helyett kristálytiszta víz fodrozódik, levelibékák hangja, énekesmadarak dallama keveredik a szél halk süvítésével. Mint egy álom…

- Ha nem makacskodnál...

- Nem akarom! – kiált fel a mágus ingerülten, mire megrezzenve pillantok rá - Nézz rá – int felém morogva - Alig áll a lábán így is. Mit gondolsz, mi történne, ha pluszban még a mágiáját is kiszipolyoznánk belőle? 

- Legyengülne, de...

- De mi? Nem lenne semmi baja? – suttog, a méreggel itatott szemei fenyegetőn villannak a mesterére - Ne áltasd magad, és Ellonnal se hitesd el, hogy nem lesz semmi baj. Belemegyek kettőtök hülyeségébe, de csak azután, hogy Ellon pihent valamennyit. Legalább az erejét szedje össze annyira, hogy ne haljon bele a tervedbe.

Most nem is érdekel, hogy ismét úgy beszél mintha itt sem lennék, leginkább csak az, hogy beleegyezik. Engedi hogy segítsek!

Bár én inkább most rögtön szeretném, nem akarok várni hogy még tovább eméssze az a gonoszság, de tudom hogy hajthatatlan lenne. Így most csak annyit tehetek, hogy lecsillapítom valahogy az éberen tartó aggodalmat annyira, hogy a szívem picit megnyugodjon és gyorsan kialudjam magam…

 

 

Nehezen ébredek fel, mert még mindig iszonyú fáradnak érzem magam, az alattam lévő ágy pedig olyan puha és illatos, mint egy sokszínű virágágyás. Arra ösztönöz, hogy hozzásimítsam az arcom, viszont elég pár röpke pillanat, hogy az események végigperegjenek a szemeim előtt, s mire az utolsó borzalmas felismerés is utolér már talpon vagyok és kifelé indulok a kapott szobából Daelast keresve.

Hatalmas megkönnyebbülésként ér, amikor meghallom a hangját. Alig bírtam elaludni, féltem, hogy már nem találom életben amikor felébredek, de hála a teremtőnek nem történt meg a legrosszabb. Az arca ijesztően sápadt és most már én is érzem a belőle áradó sötétséget, mint egy gonosz aurát szivárogni a bőrén át.

Megtorpanok az ajtóban, nem tudom mit mondjak vagy tegyek. Nem akarom idegesíteni, vagy a terhére lenni, de ha megszólalok, félek hogy újra folyni kezdenek a könnyeim, így is alig bírom visszatartani.

Nem szabad. Daelas nem szereti a gyengeséget, sem a könnyeket. Nem szabad…

- Jól van, gyere, gyere ide. – szólal meg halkan, én pedig rögtön odabújok hozzá, bele az ölelésébe, hogy a szívveréséből bizonyosodjak meg arról, hogy ez nem egy varázslat és még mindig itt van - Sajnálom, hogy nem vettem figyelembe az érzéseidet. Nem akartalak megijeszteni, sem hazugságokkal áltatni. Egy kicsit én is olyan vagyok, mint az emberek. Ugyanúgy ostoba hibákat vétek, amiket aztán hosszú idő kijavítani. 

- Megígéred, hogy hagyod, hadd segítsünk neked? – más nem érdekel…

- Igen, meg. – bólint halványan, az ujjai a hajammal játszanak.

- Most?

- Eleget pihentél? – gyorsan bólintok – Akkor egyél.

- Nem vagyok éhes. – nyöszörgöm, mert még az ennivaló gondolatára is összeszorul a torkom annak ellenére, hogy jó régen nem is láttam semmi ehetőt.

- Nos, ha ezt megbeszéltétek gyerekek, nincs értelme tovább húzni az időt, azzal csak az én dolgomat nehezítenétek meg.

Mindketten Theunra pillantunk, én kicsit haragosan. Túlságosan olyan, mint amilyennek Daelast megismertem… csak Theunt nem szeretem úgy, ezért bosszant.

Daelas szemei fenyegetően villannak egykori mestere felé.

- Csak annyit, amennyi még nem veszélyezteti az életét. – morogja halkan, de annál komorabban.

Megérintem a vállát hogy rám is figyeljen, de még jó pár pillanatig nem eresztik egymás tekintetét, mígnem Theun vigyorogva fel nem áll és a szoba sarkában lévő jókora ládában kezd keresgélni.

- Már nem vagyok olyan gyenge. – mondom Daelasnak teljes bizonyossággal. Ha kibírtam mindazt, amit láttam… pedig soha el sem tudtam volna képzelni olyasmiket, akkor az hogy segítek valakinek még csak nem is aggaszt.

Daelas nem válaszol, az ajkait összepréselve figyel mire egy halvány, reszketeg mosolyt küldök felé, hogy ne aggódjon hamarosan biztos jobban lesz, majd odabújok hozzá amíg az öreg mágus vissza nem ér egy kis dobozkával. Leteszi maga mellé, kinyitva pedig vékony rudacskákat látok benne, amik úgy néznek ki, mintha faágak lennének apró darabokra tördelve.

- Az mi? – kérdezem kíváncsian a dobozra mutatva.

- Édesgyökér.

- Mire való?

- Megenni. Kiválóan elűzi az éhséget. – bólogat és be is kap egyet én meg értetlenül meredek rá egy pillanatig, hátha tréfált. Azt hittem a varázslathoz kell, de tényleg megeszi azokat az izéket…

Néhány feszült percig, míg a doboz kiürül meg sem mozdulunk, most már kezdek kicsit ideges lenni. Mi van ha nem sikerül? Vagy ha nincs bennem elég mágia ahhoz, hogy az elég legyen Daelasnak? Mennyi van egy elfben, aki alig használja? És mennyi kelhet egy erős mágusnak, akit gonoszsággal fertőztek meg?

Fény villan el mellettem a következő pillanatban pedig Daelas egyszerűen eldől mellettem, alig sikerül elkapnom, hogy ne üsse be a fejét.

- Nyugalom kicsi elf.

- Mi történt vele? – fordulok felé ijedten.

- Elaltattam. Így nem érez majd semmit és… nem tud majd megakadályozni sem. – néz rám most már komolyabban.

Nem tudom követni. Az egyik pillanatban még idegesítően érdektelen, aztán pedig olyan komoly, mint most.

- Mi-miben akarna megakadályozni?

- Hm… hát, nem egészen veszélytelen ez a mágia. – néz áthatóan.

- De azt mondtad…

- Az nem egészen kilenc órával ezelőtt volt Ellon. – jegyzi meg, a ház ablaka felé intve, s most már jól láthatom az égen megjelenő narancsos csíkokat, amik a hajnal eljövetelét jelzik.

Nem kell megmagyaráznia, mégis meglep, mert azt hittem alig aludtam valamit. Valójában észre sem vettem, hogy átaludtam az éjszakát, eközben pedig Daelas…

Theun kérdőn néz engem, mintha azt várná, hogy hogyan döntök, pedig én ezt már eldöntöttem és nem is szándékozom változtatni ezen. Végre valamit én is tehetek Daelasért amikor ő már annyit segített rajtam. Így hát bólintok beleegyezésül, amit követően a mágus kérésére elhúzódom Daelastól. Több beszédre nem is pocsékolja az időt, amint elfekszem a földön mély levegőt véve halkan mormolni kezd valamit.

Torkomban dobogó szívvel hallgatom a halk, érthetetlen szavakat, az idő megszűnik létezni, a testemben ismét az a langyos melegség kavarog, a szentjánosbogarak aranyló fényével együtt, de érzem azt is, ahogy egyre csak fogy belőlem a mágia, olyannyira, hogy az idő múlásával alig marad egy picike melegség bennem. Mindenemet hidegnek érzem, mint egy élettelen tárgyat, se megmozdítani, majd már érezni sem vagyok képes, ami nagyon megrémiszt, főleg amikor az utolsó csepp megnyugtató melegség is távozik belőlem.

Ilyennek képzelném el a halált… hidegnek, fagyosnak, tehetetlenül fekve és egy pillanatig valóban hatalmába kerít az a magányos érzés. Lehet hogy ha a beszédhez még lenne erőm tiltakoznék is, megállítanám bármi is történik, mert már a gondolatra sem futja az erőmből, hogy miért is fekszem itt. Addig, amíg láthatatlan ujjak oldalra nem billentik a fejem, egyenesen arra felé, ahol Daelas mozdulatlan alakja fekszik. Amit látok, az viszont még nagyobb rémülettel tölt el, mint az a halálosan hideg kéz, ami az életemet készül elvenni.

A bőrén át, ami máskor ragyogóan fehér, most valami gyűlöletes fekete folyadék csordogál lefelé a padlóra, ahol aztán sisteregve válik semmivé, a levegőben rothadás bűzét hagyva maga után.

A torkomat kaparja a kitörni vágyó sikítás, de nincs erőm megmozdítani a számat, csak a levegőt kapkodom, míg már a mellkasom sem bír többé megemelkedni és a szemeim sem bírnak tovább nyitva maradni…

 

***

 

Sötétség és semmi más. Mély sűrű sötét, ami lenyom, kiszorítja a levegőt, a hangokat, az illatokat… az egész világot.

Sokáig csak ez a sötétség, aztán mintha csak lebegnék valahol, de nem látom hol, nem is érzem.

Az első halk hangocska, ami átszűrődik a ködön egy ütemes kis dobolás, egy ismerős hang, ami belőlem jön. Nem tudom mi lehet, de hallgatom…

Aztán lassan társul hozzá egy illat. Egy finom friss illat, ami szintén ismerős. Barack.

Barack illat van.

Éhes vagyok…

 

***

 

A sötét nem akar sokáig elengedni, de amikor igen, akkor érzek valamit. Egy másik illat, amilyen a virágoké, valami puhaság alattam, amibe belesüllyedek.

Valami csiklandozza a karomat, a kellemes hűvösség mosolygásra késztet, de nem mozdul a szám, nem érzem hol van, így csak gondolatban mosolygok azt hiszem.

 

***

 

Túl meleg van itt, már teljesen forró vagyok.

Vagy lehet, hogy csak hozzászoktam a hideghez és most már melegnek érzem a levegőt is?

Nem tudom. Azt sem hogy jó-e ez vagy rossz.

Hangos dobbanások, de ezúttal nem belőlem jönnek hanem máshonnan és a tompa gondolatok között sikerül felfedeznem mi is ez. Lábdobogás. Igen…

- Ha nem ébred fel hamarosan, megöllek!

Összerezzenek, túl hangos, túl éles a fülemnek, mégis megnyugtat, mert ismerős.

- Hála Ellonnak, lehet hogy képes is lennél rá, de a helyedben nem pazarolnám a megölésemre azt amit kaptál. – válaszol valaki.

Szinte látom magam előtt azt az arcot, a hang tulajdonosát, amint mosolyog és cseppet sem kedvesen. Én pedig mérges vagyok rá.

Az a valaki ismét beszél, de már megint nem hallom, a mélység ismét húz lefelé, de most már ellenállok neki ameddig bírok, nem akarok itt maradni, oda akarok menni ahol ő van… de még nem sikerül…

 

***

 

Nagyon nehezen nyitom csak ki a szemem, aminek az az oka, hogy majd megvakulok a napfénytől, ami pontosan az arcomra süt. Mocorgok, egy olyan helyzetet keresve, ahol kitakarhatom kicsit a vakító fényt, hogy lássak is valamit, aztán újra próbálkozom.

Óvatosan körülnézek az ismerős szobában, ahol már felébredtem egyszer, a puha virágillatú ágyban. Odakintről madárcsicsergés hallatszik, levélsuhogás, békák kuruttyolása és azon veszem észre magam hogy mosolygok.

Felülök, bár nehezebben megy mint máskor, zsibbadtnak érzem a testem, elnehezültnek az alvástól, vagy mi is volt ez.

Most különös módon mindenre emlékszem, csakis ezért nem rohanok azonnal megkeresni Daelast – és talán azért sem, mert nem biztos, hogy megállnék a lábamon.

Tudom, hogy bármit is tett Theun, bármilyen veszélyes is volt, de sikerrel járt. Tudom, hogy Daelas meggyógyult, tudom hogy hallottam a hangját, éreztem hogy itt van mellettem, csak akkor nem tudtam hogy ő az.

De nem is számít. Olyan boldog vagyok, hogy énekelni, táncolni, úszni volna kedvem egyszerre, a nyakába ugrani, megölelni és egész nap el sem engedni.

Mégis csak itt ülök és nézek ki az ablakon még egy ideig.

Magam sem értem miért, mikor máskor rögtön rohannék hozzá és most is látni akarom, nagyon, de csak lassan, tétovázva próbálok fölkelni, néhány kísérleti mozdulat után minden végtagomat sikerül megzaboláznom, mozgásra bírnom.

Összeszedem a földre hullott anyagot, ami rajtam volt és csurom víz, ahogy a takaróm és az ágy is egy kicsit, de minden rendben van. Azt hiszem.

Legalábbis nem érzek semmi furcsát…

Felveszem az első kezem ügyébe akadó ruhát, ami a Daelastól kapott utazóköpeny. Puhán simul a bőrömhöz az anyag, én pedig abba burkolózom be, amikor kinyílik az ajtó.

Egy percig úgy bámulunk egymásra, mint két idegen, akik most találkoznak először, a következő pillanatban pedig egy erős, biztonságos szorításban találom magam.

- A fenébe is! – morog halkan, miközben a nyakába temetem az arcom, mosolyogva viszonzom a szorítást – Ostoba kölyök!… Hogy lehet valaki ennyire bosszantó?… Idegesítő… El kellene hogy verjelek!… Csak a baj van veled állandóan…

- Te vagy a bosszantó... – szipogom még mindig a nyakához bújva hogy érezzem az illatát – Meg az idegesítő is te vagy.

Mikor már úgy érzem összeroppannak a karjaim, kénytelen vagyok picit elhúzódni, pedig nem bánnám ha így maradnánk.

- Ugye most már nincs semmi baj? – simítok az arcára, a szokásosnál is fényesebben ragyogó jelekre, a szemei is szinte izzanak és olyan szépek. Végre eltűnt belőlük az a gonoszság!

Összeszorítja az ajkait, úgy mered rám, amivel meg is ijeszt.

Ugye nem lehet, hogy még midig..?

Megragadja a csuklómat, finoman vezet valamerre a házban, még nem ismerem úgy hogy tudjam hová, de egy fürdőszobában lyukadunk ki. A tükör elé állít, én pedig tágra nyílt szemekkel forgatom a fejem, a képet vizsgálva, de nem értem.

- Mi-mi ez? – nyúlok a hajamhoz és felemelem azt a vastag ezüstös tincset a halványkékek közül.

A tükörben Daelas arcát vizsgálom, amit pedig leolvasok róla az a harag, de a derekamat mégis gyengéden öleli, vagyis nem rám haragszik ennyire. – Mond el, kérlek! – simítok a kezére.

- Az a nyomorult… majdnem megölt Ellon. Felfogtad? – maga felé fordít, az arcomat a kezébe véve – Felfogtad mit tettél?

- De jól vagy. – mosolygok rá – Megmentettelek.

- Én nem kértelek rá.

- Nem is kellett. – bújok közelebb.

Annyira jó hogy itt van…

- Ellon… - sziszegi a nevem a fogai között – Nem csak a mágiád adtad nekem, hát nem érted? Majdnem az életed… az életenergiádat, te ostoba! Egy hajszálon múlott, hogy nem egy összeaszott pórhüvely maradt belőled!

Elkerekednek a szemeim, arra gondolok amit éreztem, mintha meghalnék és tudom, hogy tényleg majdnem… mégis… nem bántam meg. Bármikor megtenném ha szükséges lenne.

Nem akarok meghalni, szeretem az életet, de… akkor talán nem szeretném annyira ha ő már nem lenne.

Nem merek semmit mondani, mert látom milyen ideges.

Majd lehiggad, mert van rá ideje bőven – mosolygok magamban az ablakhoz lépve tárom ki és nézek le a földre. Erről jut eszembe… - Theun hol van?

Felmordul, mint egy farkas, de nem válaszol. A beállt csendet kihasználva a hasam hangos emlékeztetőt ad annak, hogy kilyukadok az éhségtől, még a mágus is felkapja a fejét, rosszallóan ráncolja a homlokát és mielőtt megkérdezhetném hová megy, már itt sincs.

Percekkel később tér vissza egy hatalmas tál ínycsiklandóan érett barackkal és egy kancsó vízzel. Előbbit azonnal ki is kapom a kezéből.

- Hé, csak lassan, finoman. – szól rám és leteszi nekem a gyümölcsöt.

- Jól vagyok, semmi bajom. – intem le, majd már harapok is egy hatalmasat az elsőből, felnyögve az elégedettségtől, mert ez a leges legfinomabb, legédesebb, legpuhább barack ami létezik!

- Nem vagy fáradt? Biztos hogy nem érzel semmi furcsát? – vizslat alaposan.

A szám tele, így csak a fejem rázom és már nyúlok is az újabb gyümölcsért.

- Biztos? – bólogatok.

Valahol a hatodik és a hetedik barack között már nem bírok többet megenni. Elégedett mosollyal mászom be Daelas ágyába, az enyém csupa víz.

Nem akarom megkérdezni meddig feküdtem, de éreztem, hogy vigyáz rám. Nem hagyta azt sem hogy kiszáradjak és azt sem felejtette el mi a kedvenc ennivalóm. Nem tudom miért, de ez olyan jó érzés.

- Kérsz még valamit? – sétál az ágy mellé.

- Feküdj ide te is. – húzódom arrébb.

Széles mosollyal figyelem, ahogy teljesíti a kérésem, majd olyan közel húzódom hozzá, amennyire csak lehet, a fejemet a mellkasára hajtva hallgatom az egyenletes szívverését, míg ő a hajamat piszkálja az ujjaival.

- Most min kuncogsz?

- Csikized a fülem. – mosolygok fel vidáman, mikor az említett rész megrándul, ahogy alig érintve végigível rajta az ujjával.

Feljebb hajol és az ajkaival is végigsimít rajta, mire az egész mellkasom elárasztja a forróság. Még a szemeim is égnek amikor találkozik a tekintetünk.

- Csináld megint. – kérem halkam, zavartan, mert nem tudom miért ilyen jó ez.

- Mit szeretnél? – kérdez vissza halvány mosollyal.

- Boldogságbűbájt. – vallom be és már hajolok hozzá. Daelas nem válaszol, de pontosan azt adja amit szeretnék. A szája finoman súrolja az enyémet, majd hozzátapadva mozdítja meg, míg végül kezdem úgy érezni, hogy nem is tudunk külön válni többé.

- Ezt… - simít végig a számon, mikor elhúzódik. - … csóknak hívják.

- Csók? – még nem hallottam ezt a szót, de az biztos, hogy az egyik legjobb érzés a világon.

A bizsergés egyszerűen megjelenik abban a pillanatban amint a csók elkezdődik és csak nagyon nehezen múlik el. – Szeretném még ezt csinálni.

- Akkor csináld.

Meg is teszem, újra megcsókolom és most már nem ijedek meg mikor a nyelve hozzáér a számhoz, sőt… a zsibongás még erősebbé válik a hasamban, arra késztet, hogy hozzá simuljak, amennyire csak lehet, szinte már rajta fekszem mikor hirtelen megfordul a szoba. Daelas hozzám simulva ismét megcsókol, nyöszörögve markolok a karjába, de hogy honnan és miért jött ki ez a hang a torkomon, azt nem tudnám megmondani. Egyszerűen csak valami annyira… hiányzik, egy érzés ami itt van és arra ösztönöz, hogy közelebb kerüljek hozzá, hiába tapadnak össze az ajkaink még inkább hozzá törleszkedem, ami egyre jobb és jobb érzés lesz, de ijedten húzódok el amikor felmordul.

- S-sajnálom… elfeledkeztem a sebeidről… - szabadkozom rögtön, elvörösödve.

- Már rég begyógyult mind. – mormolja szokatlanul mély hangján.

Megfeszülnek az izmain, most veszem csak észre hogy valami nincs rendben a testemmel. A mágus még mindig hozzám simul, így nem látom mi a baj, de alig bírom megállni, hogy ne emeljem fel a csípőm és szorítsam hozzá.

- Daelas, furcsán érzem magam... – nyögöm ki, erősen szorítva a karját.

Ő mosolyogva lejjebb hajol, az orrával a nyakamon simogat majd oda is több csókot ad, amitől még jobban feszülni kezd bennem az a valami.

Zihálva tolom el, nem túl messzire csak annyira hogy a szemébe nézhessek. – Mi történik velem? Ez a varázslat miatt van?

Hosszú pillanatig néz, már azt hiszem nem válaszol amikor megingatja a fejét.

- Ez miattad van. - Még mindig nem értem. – Nem jó érzés?

- De igen… csak furcsa. Mit kéne csinálnom? – kérdezem bizonytalanul, majd még jobban felforrósodik az arcom mikor akaratlanul is felfelé mozdítom magam és hozzá feszítem a testem.

Már éppen bocsánatot kérnék mikor lejjebb ereszkedve rám nehezedik, a súlya kellemesen az ágyhoz szegez, mégis biztonságban érzem magam, rögtön át is karolom, de csak akkor tudom miért is csinálta ezt, amikor megmozdul. Ugyanúgy hozzám simul ahogy én hozzá az előbb, a nyöszörgést nem tudom visszafojtani, a hangom mintha önálló életre kelt volna ahogy  kezeim is. A hajába markolok, szorítom, míg ő mindenhol csókolgat ahol csak tud, a puha bársony utazóköpeny szétnyílott így még több helyen érint a szájával…

Az egyik lábam az övére tekerem még jobban magamhoz szorítva, pont ahhoz a részhez ami szinte fáj, annyira… annyira kell valami…

- Daelas… kérlek… csinálj valamit! – nyöszörgöm közelebb bújva.

A haját markoló kezem arra készteti, hogy ismét a számhoz hajolva hevesen megcsókoljon, közben a kezével mindenhol simogat, én pedig úgy érzem bármelyik pillanatban szétrobbanhatok, ha nem érint meg ott… azt akarom, hogy még több helyen érintsen…



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 05. 01. 19:42:40


linka2015. 04. 14. 17:26:15#32755
Karakter: Daelas



 - Nem mondanám, hogy túl sokat akartál tanulni. Csak azt, amire kedved szottyant. 

Kimondott szavaira nincs jó válasz. Nincs semmi, ami jól hangzana, ami kellően magasztos lenne. De legfőképpen nincs olyan, ami őszintén csengene. 
Nem tudok olyat mondani, amivel jobb fényben tüntethetném fel magamat a szemeiben. 
Gyermekként szerettem őt, mint embert, tiszteltem, mint tőlem idősebb bölcset, ugyanakkor mellette azt hittem, hogy mindig csak a túlélés számít. Gyakran arra alapoztam magam is, hiszen az volt számomra a legelemibb cél. 
Mind a ketten tudjuk, hogy az én taníttatásom csak holmi érthetetlen fáradozások tömkelege volt. Sohasem figyeltem rá úgy igazán. És még ha tisztelettel is szóltam hozzá, az csupán szavak csalfa illúziójának felelt meg. Engem nem érdekeltek a tanításai, a bölcseletei, a mágiája és miegymás. Pontosan ezért rontottam el nagyon sokszor mindent. 
Keserűen elfintorodok, mert a hibáimmal már rég tisztában vagyok, és utólag már azt sem tudom, miért áltatom magam és haragszom rá oly annyira. Ha csak egy kicsivel is jobban odafigyeltem volna rá, akkor mindhármunkat megkímélhettem volna most ettől az egésztől. 

- Semmi szükségem nem volt arra, hogy száraz faleveleket élesszek újjá.

Ez mindössze puszta szórakozás lett volna, és közel sem okítás. Nem azért voltam vele, mellette, hogy ostobaságokra neveljen és látványos semmiségekkel üsse el mindkettőnk idejét. Nekem nem gyermeteg varázslatokra volt szükségem, azoknak bűvölésére rájöttem egymagam is. Az ő segítsége nélkül. Én harcolni akartam tanulni hiszen másra nem bízhatom rá az életem, legfőképp amiatt nem, mert olyan, hogy hűség, már nagyon régóta nem létezik. Volt idő, mikor eljátszadoztam a gondolattal, hogy visszajövök ide azért, hogy újrakezdhessem. Jobban, okosabban, semmivel több ésszel vagy erővel. Egyszerűen csak újra, hátha akkor rájövök, mégis mi hiányzik, mi volt az, ahol elszúrtam az egészet. Most is azt hittem, sikerrel járhatok. Azt hittem, nem kell ekkora árat fizetnem majd a túlélésért. Azt hittem, minden lehet ugyanúgy, mint ahogy eddig volt, szinte minden harc után. 

- Minden tudás hasznos lehet valamikor – csóválja fejét az öreg, halvány csalódottság szikrájával a szemeiben. 

- Feltalálom magam. 

- Látom – mosolyodik el gúnyosan. - Zseniálisan feltaláltad magad. Megmérgeztek, az erőd fogytán...

- Tudom...-szólok közbe. 

- ...de te ahelyett, hogy tartalékolnád, kivetsz ilyen erős mágiát. 

- Amit nem kellett volna, ha megszünteted ezt az átkozott illúziót. 

- ...bezzeg, ha annak idején megtanulsz a madarak nyelvén, de a teremtő mentsen meg attól, hogy állatoktól kérj segítséget! Ugye, Daelas? 

Ez abszurdum és őrültség. Ha valamit egymagam nem tudok megoldani, onnantól kezdve már veszett ügy minden más is. Önállóságra neveltek és nem arra, hogy minden apró akadály után másokhoz rohanjak segítségért. Mégis mit kezdhetnék növénnyel és állattal? Miért várjak segítséget ilyen apró, jelentéktelen teremtményektől? Theunt és engem évszázadok választanak el, évszázadok, korszakok, elvek, talán egész világok, népek, vér és elhalt büszkeség. Tisztelem, de nem tudok rá családomként tekinteni. Állkapcsomat szorosan összezárom, visszafolytok magamba mindent, még mielőtt olyat mondanék, amivel megbántom. 

- Nem akarlak feltartani mester...- szólalok meg csendes gúnnyal -... ha ennyit akartál, tovább is állhatsz. 

- Valóban? 

Még a saját légzésem is hangosnak hallom, hiába próbálom visszatartani. Nincs rá szükségem. Így, hogy csak ócsárolni tud, a hibáimmal szembesíteni és gúnyosan kinevetni, nem, nincs. Nem vágytam eddig sem a társaságára és ez ezután is így lesz. Homlokomon apró ráncok futnak fel, szemöldökömet önkéntelenül is összehúzom. Nem pislogok, figyelek rezzenéstelenül. Várom, hogy mikor unja meg ezt az egészet. Jobb lenne mindkettőnk számára, ha elmenne, tovább állna innen, és soha többé nem találkoznánk újra ebben az életben. 
Lehetetlen is lenne. 

- Hagyd mér békén! - morran fel Ellon. - Nem látod, hogy rosszul érzi magát? Pihennie kell!

- Ellon...

Egész biztos vagyok abban, hogy – bár csupán mindössze pár másodperc erejéig – de elsötétül a látásom. Kezeim megrándulnak ugyan, de nem kapok velük a szemeimhez. Elmúlik majd ez is, úgy, mint minden más. Theun látványos érdeklődéssel szemléli meg a fiút, látszott rajta már korábban is, hogy felismerte, de nem tett rá semmilyen megjegyzést. Ha Ellon megkérné őt, talán még mesélni is tudna neki a népéről. Olyan információkat, amik még Ellon számára is újak lennének. Fogaimat összeszorítva hunyom le a szemeimet néhány pillanat erejéig, és megborzongok a gondolatra, hogy én is olyan lehetek majd a későbbiekben, mint amilyen Theun most. Van, mikor átadja magát a békének, és pillanatokig lehunyja a szemeit, de érzékeit nem lehet teljesen elaltatni. Régóta tart már, hogy nem képes nyugodtan aludni, ha valaki van mellette, még ha a saját házában is. Az elárultság, az üldözöttség érzése beleivódott a napi rutinjaiba és a másokkal való kapcsolatába. Így már nem csoda, hogy senkit nem enged közel magához. Nem csoda, hogy senkiben nem bízik meg. 

- No lám, egy útitárs – hajol hozzá közelebb. - És nem is akármilyen. 

Egy percig sem kérdéses, hogy Theun kezd túllőni a célon. Fennhéjázó arroganciája miatt a kiköpött másomat látom benne. Azért vagyok még mindig életben, mert így akarom, mert maga Theun így akarta. Számára mi csak élettelen sakkbábuk vagyunk egy végtelenített pepita mezőn. Félelmetes ereje és hatalma van. Ugyanakkor félelmetes az is, hogy mennyire nem használja ki a tudását, hogy mennyire besavanyodott emberré vált az elmúlt évek folyamán. Már egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gyerekként, naiv és ostoba tanítványként láttam őt. 
Már nem példaképem, akire felnézhetek, hanem csak egy idős öregember, bottal a kezében, és olyan erővel, aminek negyedét sem használja fel. 
Ellon mellém kuporodik, tudom, hogy aggódik, de az aggodalmával nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, mit kezdhetnék vele. Felesleges minden, úgysem segíthet már semmiben. 

- Nagyon fáj? - megrázom a fejem. Még éppen elviselhető. - Beteg vagy? - faggat, szemeiben színtiszta félelem örvényével - Miért lesz fekete a szemed? És ezek miért halványulnak? - simít tenyerével az arcomra. 

- Ellon, nyugodj meg, nem vagyok beteg.

- Nem, valóban nem – ért velem egyet Theun. Rossz előérzetem van emiatt. - Hanem haldoklik. 

Ajkaim vonalára csendes mosoly kúszik. Theun hol hazug, hol fájdalmasan őszinte, kiismerhetetlen, szánni való és mégis kicsikarja magának az elismerést. Nem cáfolhatom meg az állítását, hiszen nincs semmim, amivel megtehetném ezt. Minden ellenem beszélne; a szemeim, a mozdulataim, bármi, amit teszek és mondok most nem számít semmit. Figyelmetlenségemből elszúrtam mindent, és ezzel Ellont büntetem a legjobban, hiszen ő lesz majd az elszenvedő és az áldozat is egyben. 

- De az nem lehet...hiszen hallhatatlan vagy...

Sosem voltam az és soha nem is leszek. A halhatatlanság adomány, valami olyan, amit mi nem kaphattunk meg, amit közülünk senki sem tudhat a magáénak. Engem nem feszélyez az öregedés pillanata, ugyanakkor úgy, ahogy az emberekkel, velem is könnyedén végezni lehetne. Mit számít a mágia és a hatalom, ha közben esendő vagyok, mint mindenki más? 

- Ne is figyelj rá, Ellon – szólalok meg színtelenül. Theunnak meg sem kellett volna szólalnia. -  Meg tudom gyógyítani magam. 

Hármunk közül egyedül Ellon az, aki megpróbál cselekedni valamit. Egyedül ő az, aki kételkedik ebben az egészben, aki nem hisz a szemének, a józan eszének és mindannak, amit hall és tapasztal. Theun arca elsötétül, komorrá, már-már szürkévé és élettelenné válik, amikor leül ő is a szikkadt, száradásra ítélt fűbe. Hazugság követ hazugságot, innen már nincs visszaút. Ha volt is, az már a múlté. Lassacskán kezdek olyanná válni, mint egy állat, aki túl gyenge ahhoz, hogy az igát húzza. Megölni kegyetlenség lenne, de eladni sem lehet. 

- Hogyan tudnád? - kérdi szavaiból minden gúnyt mellőzve. - A méreg szétterjedt a testedben, bekebelezi az erőd, amiből már alig maradt. Óvatlanul elhasználtad, hogy kivezető utat találj. 

Talán jobb lett volna maradnom a bizonytalanságban, és megvárni, míg ott hagy el minden erőm? Az mégis mivel lett volna jobb? Mivel lett volna elfogadhatóbb? 

- Ami szintén a te hibád – jegyzem meg haragosan. 

- Nem tudtam, hogy te vagy az. Két alakot éreztem, az egyiket sötét mágia fertőzött meg. Inkább örülj, hogy nem öltelek meg nyomban. 

- Megpróbálhattad volna...

Az, hogy ártalmatlan szavaink egymással szemben vitává fajulnak, egyikünk számára sem nyújt semmi újat. Nem meglepő, sokkal inkább sajnálatraméltó az egész, és mégis. Hiába tudja az eszem, hogy mit lenne helyes lépnem, hogy véget vessek végre ennek az értelmetlen szócséplésnek, egyszerűen nem megy. Nem én leszek az, aki mindig, újra, újra és újra engedni fog neki. Rég volt már, mikor a mesteremnek nevezhettem. Azóta már jó pár év elment, erősödtem és ő megöregedett szépen lassan. Az élet rendje, annyiszor vágták már ezt az emberek egymás fejéhez. Gyakran jüt mulattam rajtuk, de végtére igazuk lett. A vég mindenkit utolér. Nincs olyan, aki örök időkig hallhatatlan maradhat. Theun szemei tükörsima ködfelhőként függnek az arcomon, figyel és vár. És még most is ott ül a száján az a megértően kritikus mosoly, de eltűnhet az is, nekem nincs szükségem rá. Nincs szükségem Theunra. A szája vonalában ott bujkál a félelmem és őrületem, és valahol mélyen, két lépésnyire, két lassú, elnyújtott lélegzetnyire ott van valahol a valóság is, meztelenül, ízekre szaggatva. 
Semmi kedvem nincs vele tovább folytatni ezt az értelmetlen, sehová sem vezető vitát. Nem akarok vele beszélgetni. Nem azért, mert tudatlan, nem azért, mert egyszerű ember. 
Görcsbefeszülő izmaimat ellazítom, és magam elé meredve elmerengek. Félőn Ellonra pillantok, mire ő úgy bújik hozzám könnyes szemeivel, mint egy riadt kismadár. Halvány mosoly telepszik ajkaimra már a puszta gondolat miatt is. Szinte érzem dübörgő szívverését, ahogy eggyé olvad a környező zajokkal. 

Ellon, ne gyerekeskedj – mosolygok rá le erőtlenül. - Theun majd vigyáz rád...

Elég volt egy gyereket okítanom, még egy tanítványt nem vállalhatok – csóválja fejét az öreg, de a mosolya lankadatlanul ott virít az arcán, nem szűnve és nem fakulva szemernyit sem. - De látva kettőtöket, inkább helyrehoználak, ha gondolod. 

Ez képtelenség lenne. 
Túl rég került belém a méreg ahhoz, hogy nyomtalanul ki lehessen vinni a szervezetemből. Egyszerűbb lenne mindent úgy hagyni, ahogy most van. Ismerem Theunt, ha a szükség úgy hozná, akkor bevállalná, hogy Ellon vele maradjon. Vigyázna rá és megtanítaná őt az életre. Egy kívülállónak lehet, hogy szigorúnak, zsémbesnek és könyörtelennek tűnhet, de megvan a szív és a jóindulat is benne, ugyanúgy, mint mindenki másnál. Nem hagyna magára senkit. Legfőképpen akkor nem, ha védelmet kérnek tőle. 

- Meg... meg tudod gyógyítani? 

Minden reményét belevetette ebbe a kérdésbe, hallom a hangján és látom rajta is, hogy annyira, de annyira akar hinni ebben az egészben. Lassan mosolyodom el, megemésztem az aggodalmát, azt, hogy van valaki, akit valóban foglalkoztat az életem. Ezen egészen meghatódtam, ugyanakkor én Theunnal ellentétben nem szeretném őt egy képlékeny álomba elringatni. Nem akarom hazugságokkal etetni őt, hogy aztán csalódjon mindenben és mindenkiben. Halk sóhajjal lazítom el ökölbeszoruló ujjaimat. 

- Lehetetlen – mondom csüggedten. - Túl sok erőm veszett oda. Ha a sajátoddal pótolod, nem lenne elég erőd a megtisztulás mágiához – fonom Ellon köré a karjaimat, magamhoz húzom és puhán átölelem. Minden további nélkül, készségesen simul bele az ölelésembe. 

- Erre is én tanítottalak – sóhajtja, de mit számít ez egyáltalán? - Az elf fog megmenteni. 

- Nem! - vágom rá azonnal, mihelyt elhagyják száját a szavak. 

- De igen. Megjegyezted, amit tanítottam, ugye? - emeli meg egyik szemöldökét érdeklődve. 

Jelen pillanatban pont nem érdekel, hogy mit tanított nekem. Nem érdekel, hogy veszélyben van az életem, és momentán az is éppen hidegen hagy, hogy mit akar. Hogy mit vár el tőlem. Nem fogom kockára tenni Ellon életét csak azért, hogy én jobban érezzem magam tőle. 

- Túl veszélyes. Nem. 

- Miről beszéltek? Nem értek semmit! Hogy tudnék segíteni Daelasnak?! - ragadja meg Theun kezét, míg bennem egyre inkább felfortyan a méreg. 

Leginkább sehogy. Ez már nem az ő hatásköre, jobb, ha letesz erről az egészről mind a kettő. Elviselem, ha legyáváznak, vagy gyengének tartanak, de nem fogom hagyni, hogy az én lelkemen száradjon majd az egész, ha netalántán balul sül el valami. Ennyit már tényleg nem érek meg, éltem eleget így is. 

- Át kell adnod a benned lévő mágiát Daelasnak, hogy visszanyerje amit a méreg elpusztít. Sokáig tart és teljesen le fogsz gyengülni pár napra, de nem lesz veszélyben az életed. 

- Még, hogy nem kerül veszélybe? - fakadok ki, szorosan magamhoz ölelve Ellont. - Ha egyszerre túl sokat veszel el, megölöd! 

- Ezért mondtam, hogy sokáig fog tartani, lassan csinálom – magyarázza higgadtan, ám valahogy engem ezzel nem sikerült meggyőznie, sem pedig türelemre és nyugalomra intenie. - Gondolkozz tisztán, nem egy kezdő mágussal állsz szemben, azon kevesek egyike vagyok, akik képesek ezt megtenni. Fogadd el, aztán majd köszönetet mondhatsz az életedért. 

A helyzet, ami egyik pillanatról a másikra kialakult, egyszerre tölt el dühvel, kétségbeeséssel és félelemmel. A karjaim közt megbújt fiút finoman noszogatni kezdem, nem akaródzik neki, de lassacskán kikászálódik az ölelésemből és talpra áll. 
Esetlen mozdulatait követem én is. Életemben először érzem túlontúl súlyosnak a kardjaimat. Szorosan összezárom fogaimat, miközben valami erős és intenzív legbelül, újra és újra a lapockámnak verődik. Kegyelemből lassítanának mellettem és bevárnának mindketten, jól tudom ezt magam is, de nem hagyom egyiknek sem, hogy gyengének lássanak. Előbb vájom ki önön kezeimmel a szemeimet. A folyó egy sekélyebb részénél, kövekkel kialakított gáton át haladunk tovább. Nem állok meg akkor sem, mikor egy sötét, karcsúra nyúló, gazos kaotikussággal meredező ágakkal benőtt erdőrészhez érünk. Illúzió ez is, mint minden más. A varázslat határához érve lassabb tempóra váltok, bár megállnom egy pillanatra sem kell. Lazán felfogott hajam csapzott, ahogyan a ruhám is sártól, vértől és izzadtságtól csatakosan tapad a testemre. Fáradt vagyok és enervált, az arcom biztosan nyúzott és távolról sem úgy nézek ki, mint ahogyan kellene.

- Daelas, azzal, hogy nem válaszolsz még közel sem lesz elrendezve semmi...

- Ismeritek már mind a ketten a válaszomat – közlöm, bár nem elég határozott a hangom. 

Egyik kezemet magam elé nyújtom, ujjaim hegyén puhán felfodrozódik a levegő, felszikrázik majd megremeg. Mindez alig néhány pillanat alatt. Gyönyörű, ahogy a varázslat reagál a varázslatra. Még ha Theun embernek csapnivaló is, az illúziókhoz tagadhatatlanul ért. Saját otthonától is az erejével tartja távol a betolakodókat, emiatt tévesztett meg engem is rövid időre a környezetem. Nem volt ismerős a mocsaras terület, noha számtalanszor jártam már erre. Most is, mint mindig, elbűvöl a táj látványa. Az, amit eddig elfedett az illúzió, leírhatatlanul gyönyörű. Össze sem lehet hasonlítani az eddigi tájakról, amiket láthattunk és amiken áthaladhattunk. Két percbe is beletelik, míg összeszedem magam annyira, hogy újra el is tudjak indulni. Azon két perc erejéig elnémul körülöttem a világ, és a testemet enyésző fájdalom is megszűnik, de ezzel egy időben a gondolataim is elcsendesülnek, kiürülnek a fejemből, és szétforgácsolódnak a semmibe. Ez a lehető legsokkolóbb és legrémisztőbb dolog, ami valaha történt velem.

- Ha nem makacskodnál...- kezdi tőle szokatlan kedvességgel Theun, de megelőzöm, a szavába vágok és nem hagyom, hogy tovább folytassa a mondatát. 

- Nem akarom! - csattanok fel, a hangom éles, szemeim pár pillanatra Ellonra villannak. Tenyeremet a homlokomra simítom és félretúrom szemeimbe lógó tincseimet. Ostoba ötlet az egész, Ellon a negyedét sem bírná ki. Ahhoz már túlontúl kimerült, elnyúlt az út és teljesen lestrapáltam, mert nem hagytam neki pár percnyi nyugalmat és pihenést sem. - Nézz rá – halkítom le a hangom, állammal a sápadtan ácsorgó fiúra bökve. - Alig áll a lábán így is. Mit gondolsz, mi történne, ha pluszban még a mágiáját is kiszipolyoznánk belőle? 

- Legyengülne, de...

- De mi? Nem lenne semmi baja? - halkítom le a hangom fenyegetően. - Ne áltasd magad, és Ellonnal se hitesd el, hogy nem lesz semmi baj. Belemegyek kettőtök hülyeségébe, de csak azután, hogy Ellon pihent valamennyit. Legalább az erejét szedje össze annyira, hogy ne haljon bele a tervedbe – sziszegem ellépve tőle, majd a jól ismert útvonalat követve tovább folytatom az utat. 




Lobogó tűz, égő fa illat, táncoló fények. 
A Nap már jócskán lement, besötétedett és lehűlt a levegő. Már egyáltalán nem bánom, hogy összefutottunk Theunnal. Ha ő nincs, talán még mindig odakint bolyonganánk étlen-szomjan, pihenés nélkül. Jobb is így, hiányzott már az ismerős közeg. Ha úgy vesszük, ez volt az a ház, amiben életem nagy részét leéltem, itt töltöttem a gyerekkoromat. 
Feljebb simítom vállaimra a takarót, anélkül, hogy a szobába lépő felé fordítanám a fejem. Itt teljes biztonságban vagyunk, túl sok mindentől nem kell tartanom. Még így, legyengült állapotban is megérzem a mágiát, Theuné egészen más. Az övé fanyar, erős és régi már. Az övéhez hasonlóval még egyszer sem találkoztam. 

- Ellon tényleg elbűvölő személyiség – roskad le a tűz mellé állított háromlábú székre. Érdektelenül figyelem, ahogy rádob néhány korhadt fát a tűzre, megpiszkálja a parazsat, aztán felém fordítja az arcát. 

- Mi van? 

- Felkelti az emberben a védelmezőösztönt, így megértem az érzéseidet. Ezután máskor is meglátogathatsz majd, de hozd magaddal őt is – somolyog térdeire támaszkodva.

- Miért tenném? 

- Mellette jobb emberré válasz. Kedvesebbé.

Halkan felhorkantok, de nem felelek a szavaira. Talán dicséretnek szánta őket, talán meg akart velük sérteni. Bármi is volt az oka, az számomra teljes mértékben lényegtelen. Nem látom értelmét, hogy ostoba mód felhúzzam magam ilyen apróságokon. Örülök neki, ha így gondolja, viszont azt nem ígérhetem neki, hogy a későbbiekben lesz alkalmam eljönni hozzá újra. 

- Úgy beszélsz, mintha veled nem lettem volna kedves – nevetek fel halkan, megadva magam kíváncsi tekintetének. 

Ismerem már annyira, hogy tudjam; ha én nem beszélek, hát ő se fog. 

- Nem, Daelas. Néhányszor megtiszteltél az udvariasságoddal, de a kedvesség tőled igen messze járt idáig. 

Nem rémlik, hogy valaha is okot adott volna nekem a csalódásra. Ismerem, az alatt az idő alatt, míg vele éltem, egymást ismertük meg szépen lassan, fokozatosan. Olyan volt az egész, mint egy türelemjáték. Lehet, hogy barátnak csapnivaló, de remek emberismerő, morogva ugyan, de mindig segít a maga módján. Ahogyan most is. 
Türelmetlenül felsóhajtok az újabb látogatóm látványára, nem lép beljebb, megtorpan az ajtóban és bizonytalanul méreget. Nem mintha okot adtam volna neki a bizonytalanságra. Megremeg a vállam, feljebb húzom magamra a takarót, és nagyon lassan elmosolyodom. 

- Jól van, gyere, gyere ide – szólok halkan, mélyen, megvárom, míg hozzám lépked, és finoman magamhoz ölelem, gyengéden, nyugtatón simogatva a hátát, néha a hajába túrva. - Sajnálom, hogy nem vettem figyelembe az érzéseidet. Nem akartalak megijeszteni, sem hazugságokkal áltatni. Egy kicsit én is olyan vagyok, mint az emberek. Ugyanúgy ostoba hibákat vétek, amiket aztán hosszú idő kijavítani. 

- Megígéred, hogy hagyod, hadd segítsünk neked? - dünnyögi halkan. 

- Igen, meg. 


Moonlight-chan2015. 04. 09. 00:06:32#32735
Karakter: Ellon





- De ki? – kérdezem kíváncsian. Nem csak a mágusok képesek ilyesmire? Vagy lenne egy ebben az erdőben is?

Mikor felpillantok, hogy a válaszra várjak újra bevillan a szemében az ijesztő feketeség. Félelmetes, de fogalmam sincs miért látom ezt ha nincs is ott. Lehet, hogy ez is csak az illúziók egyike?

- Nem tudom, de bárki is az, okos ember. Viszont tájékozatlan.

Az ujjai között előkúszó fényes csápok, mintha vibrálnának az energiától, más mint amit eddig láttam, sokkal erősebb és sistergőbb, mint az egyszerű tűzvirág, vagy azok a csillogó fénygömbök. Megbűvölten figyelem amit csinál, a bőrömön érzem a levegőt, amint felmelegszik, és addig ilyen is marad, míg el nem ereszti a fénynyalábokat, amik a földön kúsznak előttünk, mint a kígyók. Bámulatos…

Követjük a varázslatot, s bár nem mondta mi ez, úgy gondolom olyan lehet, ami nem hagyja, hogy ismét eltévedjünk és ugyanazt az utat járjuk be, amit már legalább hét alkalommal, pedig többször is más elágazáson fordultunk le, de mindig a mocsárnál kötöttünk ki, s ahogy most is úgy állandóan elkövettem ugyanazt a hibát: majdnem beleestem, mert nem néztem az orron elé.

- Legalább nézz magad elé – morog türelmetlenül, miközben óvatosan visszahúz. A szemei már megint… d-de most más… apró fekete erek hálózzák be és most nem tűnik el azon nyomban, amint észreveszem. - Mi a baj, Ellon?

Az érintése sem nyugtat most meg, félek, nem tudom ez vajon valóság-e vagy csak képzelem az egészet. Borzasztón fáradt vagyok, fájnak a lábaim a sok gyaloglástól. Talán egy teljes napja menetelhetünk, mert úgy tűnik ebben az erdőben soha nem nyugszik le a nap, mindig ugyanolyan erővel szűrődik át a lombok között.

- Se-semmi. Csak... Csak menjünk innen végre, kérlek...

- Legyen – néz engem kutató szemekkel, majd a tenyeréből kiejt egy kékes pontocskát, amitől az eddig kúszó mágia felsisteregve kap erőre, szinte már pattog, ahogy hozzá-hozzá ér a porhoz és a kavicsokhoz.

- Ne kerülj az útjába, Ellon – figyelmeztet komoran. 

Követjük a mágia útját, sokáig. Vonszolom magam, mert nem állhatunk meg míg ki nem kerülünk ebből a csapdából, mert veszélyben vagyunk. Ráadásul a kis mocsáron kívül egy csepp vizet sem láttam sehol így csak az van, ami a kulacsokban megmaradt és egyre inkább fogy.

Kis híján nekimegyek egy fának is, megrázom a fejem, hogy valamennyire felébredjek, azonban az első amit megpillantok arra késztet, hogy gyorsan a mágus után nyúljak, aki egyenesen belesétálna egy sáros gödörbe.

- Daelas...!

A hangomra feleszmél, de nagyon aggódom érte. Az arcáról izzadságcseppek gördülnek lefelé, olyan, mintha beteg lenne, sápadt, néha reszket is, és… a legijesztőbb az, hogy az arcán fénylő jelek is egyre halványulnak, most már inkább szürkék, mint sem fényes fehérek.

Mi történik? Már kikerültünk az illúzióból ugye? Akkor el kellett volna tűnnie…

 

Kicsit könnyebbülök csak meg, mikor egy széles, erős sodrású folyó keresztezi az utunkat. Daelas belesétál és a szélébe roskadva kimerülten liheg, én pedig csendben aggódva mellé telepszem, de nem merek hozzáérni. Úgy tűnik fájdalmai vannak, a rengeteg gyaloglás biztos nagyon rossz volt neki, hisz sebesült, ráadásul órákon át használta az erejét is, ami szintén kimeríthette. Bárcsak segíthetnék neki valahogyan!

Nem számítok arra, hogy bárki is megszólal, arra még kevésé hogy észrevétlenül a hátam mögé kerüljön, így olyan váratlanul ér a férfi hangja, hogy megrántom magam és szinte kővé dermedek ijedtemben.

- Disszidáltál hazulról?

Az idegen tesz felénk pár lépést és csak fokozza a döbbenetem mikor rám szegezi a tekintetét. Olyan, mint Daelasé mielőtt megváltozott volna és épp úgy ragyog. Ő lenne a mágus, aki az illúziót teremtette?

- Szebb fogadtatással is megajándékozhattál volna – sziszegi dühösen az idegen felé.

Biztos ismerik egymást, de még mindig nem értem hogyhogy nem vettük észre mikor mögénk került.

- Semmi értelme bármit is elmondani, vagy megmagyarázni neked. 

- Szóval semmi értelme…

- Nincs hát. Úgysem hallgatsz rám soha. Miért tépjem feleslegesen a számat?

Kapkodom a fejem közöttük… olyan hasonlóan beszélnek. Valamelyik családtagja lehet? Vagy barátja?

- Volt kitől tanulnom annak idején...

- Nem mondanám, hogy túl sokat akartál tanulni. Csak azt amire kedved szottyant.

- Semmi szükségem nem volt arra, hogy száraz faleveleket élesszek ujjá. – pillant hátra morcosan.

Ő a tanítója? Ezek szerint tényleg egy mágus…

- Minden tudás hasznos lehet valamikor. – ingatja a fejét az idegen.

- Feltalálom magam.

- Látom. – húzódik gúnyos mosolyra a ráncos száj – Zseniálisan feltaláltad magad. Megmérgeztek, az erőd fogytán…

- Tudom…

- … de te ahelyett, hogy tartalékolnád, kivetsz ilyen erős mágiát…

- Amit nem kell volna, hogy megszűnteted ezt az átkozott illúziót.

Mi folyik itt? Most már teljesen összezavartak, egy szót sem értek… most akkor barát, vagy ellenség? Szándékosan csalt csapdába minket?

- … bezzeg ha annak idején megtanulsz a madarak nyelvén, de a teremtő mentsen meg attól, hogy állatoktól kérj segítséget! Ugye, Daelas?

Összepréseli az ajkait, szúrós pillantással hátranéz a gúnyosan vigyorgó vénemberre.

- Nem akarlak feltartani mester… - ejti hasonló gúnnyal a szavakat - …ha ennyit akartál, tovább is állhatsz.

- Valóban?

Még mindig nem értem teljesen hogy mi folyik itt, de azt látom, hogy Daelas egyre fáradtabbnak tűnik, nagyon kimerült, pihennie kellene.

- Hagyd már békén! – szólok az idegenre – Nem látod, hogy rosszul érzi magát?! Pihennie kell!

- Ellon…

Az ismerős szempár rám tapadva alaposan végigmér, nem tűnik félelmetesnek, talán mert olyan öreg, vagy mert a szemei olyanok mint Daelasé, de eszembe sem jutott igazán, hogy ártani akarna nekünk.

- No lám, egy útitárs. – közelebb hajol – És nem is akármilyen.

Nem lep meg, hogy felismert, ha olyan öreg, hogy Daelas tanítója lehetett, akkor akár ismerhetett is fajtámbélit, most viszont nincs idő arra, hogy felőlük kérdezzem. Odaülök Daelas mellé, talán újra át kéne mosni a sebét, hogy gyorsabban gyógyuljon.

- Nagyon fáj? – nézek a szemébe aggódva. Megrázza a fejét – Beteg vagy? – faggatom tovább, hátha segíthetek valahogyan. – Miért lesz fekete a szemed? És ezek miért halványulnak? – simítok az arcán lévő fénytelen jelekre.

- Ellon, nyugodj meg, nem vagyok beteg.

- Nem, valóban nem. – biccent egyetértőn az idős mágus – Hanem haldoklik.

Azt hiszem ismét gúnyolódik.

Még akkor is, amikor a komollyá vált arcra pillantok, még akkor is nagyon akarom azt hinni, hogy csak lekicsinylő gúnyolódás az egész, de érzem, hogy nem az és a szívem minden apró része hevesen tiltakozik a gondolat ellen.

- De az nem lehet… hiszen hallhatatlan vagy… - nyögöm ki döbbenten, hogy valami értelmet keressek a szavak mögött.

Nem hallhat meg!

- Ne is figyelj rá Ellon. – szól közbe Daelas, de a kétségbeesés, már így is úgy is a hatalmába kerített. – Meg tudom gyógyítani magam.

A mágus mellénk lép, nagy termetével fölém magasodik még akkor is mikor leül a fűre, komollyá vált arca sokkal bajjósabb, mint pár perce. – Hogyan tudnád? A méreg szétterjedt a testedben, bekebelezi az erőd, amiből már alig maradt. Óvatlanul elhasználtad, hogy kivezető utat találj.

- Ami szintén a te hibád! – sziszegi, a halántékán pedig láthatóan lüktetni kezd egy ér.

- Nem tudtam, hogy te vagy az. Két alakot éreztem az egyiket sötét mágia fertőzött meg. Inkább örülj, hogy nem öltelek meg nyomban! – morran rá.

- Megpróbálhattad volna…

Nem értem… végig azért tűnt olyan fáradtnak, mert… megmérgezték? Mikor? Hogyan? És mi lesz most?

Nem hallhat meg!

Érzem, hogy kibuggyannak a könnyek a szememből, a kétségbeeséstől már arra sem figyelek igazán miről vitatkoznak éppen… és egyáltalán hogy tudnak még most is veszekedni!?

Hozzábújok Daelashoz, a sértetlen karját markolva. Túl kimerült vagyok, legszívesebben az ölébe hajtanám a fejem és aludnék, de nem merek, mert félek, hogy mit találnék amikor felébredet.

- Ellon, ne gyerekeskedj. – mosolyog rám fáradtan, mikor eléri hogy felemeljem a fejem – Theun majd vigyáz rád…

- Elég volt egy gyereket okítanom, még egy tanítványt nem vállalhatok. – ingatja a fejét, de nem értem min vigyorog mikor most mondta, hogy… hogy… - De látva kettőtöket, inkább helyrehoználak, ha gondolod.

He-helyre? – Meg… meg tudod gyógyítani.

Kérlek, kérlek, kérlek! Mondd hogy képes vagy rá…!

Még a gondolat végére sem érek, a kő éppen hogy csak legördült a mellkasomról, utat engedve így a levegőnek, mikor Daelas lemondó sóhaja belém fagyassza a reménykedő mosolyt.

- Lehetetlen. Túl sok erőm veszett oda. Ha a sajátoddal pótolod, nem lenne elég erőd a megtisztulás mágiához. – jelenti ki komoran, a karját körém fonva ölel magához.

Belebújok az ölelésébe.

Theun pislogás nélkül mered előre pár percig, mialatt meg sem mozdulok, várom hogy mi fog történni, de azt nem tudom elfogadni, hogy meghallhat. Nem és nem!

Ő egy varázsló! Biztos lenne valami módja… vagy… vagy ha nem akkor talán én meg tudom menteni. Vissza tudom adni az életét.

Nem emlékszem már tisztán arra amit tanítottak. Egy halandó halhatatlanságot nyerhet, ha a fajunk egy tagja szívből jövő könnyeket hullat érte. Egy olyan emberért, akit szeret.

Daelas néha kibírhatatlan és bosszant, és idegesítő, de attól még nagyon szeretem őt. Talán nem csak egy halandón működne…

- Erre is én tanítottalak. – sóhajt fáradtan a mágus – Az elf fog megmenteni.

Ő tudja, hogy képes lehetek rá?

- Nem! – vágja rá, abban a pillanatban, amint Theun száját elhagyták a szavak.

- De igen. Megjegyezted, amit tanítottam ugye? – emeli meg a szemöldökét.

Daelas olyan dühösen mered egykori tanítójára, hogy attól félek menten egymásnak esnének, ha ez nem lenne képtelenség az állapota miatt. – Túl veszélyes. Nem.

- Miről beszéltek? Nem értek semmit! Hogy tudnék segíteni Daelasnak?! – ragadom meg a mágus kezét, hogy rám figyeljen.

Ő megfogja, majd a tenyeremen végighúzza az ujjait, minek nyomán az egész testem felizzik, a bőröm alól valami úgy világít, mint az apró szentjánosbogarak éjjelente.

- Át kell adnod a benned lévő mágiát Daelasnak, hogy visszanyerje amit a méreg elpusztít. – magyarázza nyugodtan, pedig én inkább siettetném, hogy minél hamarább kezdje el, bármi is az. – Sokáig tart és telesen le fogsz gyengülni pár napra, de nem lesz veszélyben az életed.

- Még hogy nem kerül veszélybe?! – fortyan fel mellettem Daelas, a karja már-már fájdalmasan szorul a derekam köré – Ha egyszerre túl sokat veszel el megölöd!

- Ezért mondtam hogy sokáig fog tartani, lassan csinálom. – csitítja türelmesen. Engem meggyőzött már akkor, amikor azt mondta megmenthetem, de Daelas még mindig ellenkezne, ha Theun nem fojtaná belé a szót egy intéssel – Gondolkozz tisztán, nem egy kezdő mágussal állsz szemben, azon kevesek egyike vagyok, akik képesek ezt megtenni. Fogadd el, aztán majd köszönetet mondhatsz az életedért.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).