|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kita | 2013. 09. 19. 23:03:44 | #27399 |
 Karakter: Sam Booth
Megjegyzés: angyalomnak~
Megdörzsölöm a sajgó homlokom. Ez nem jó…
- Te nem fürdesz? – kérdezek rá, miközben megtörlöm az arcom.
Nem válaszol, körülnéz, mintha egy múzeumban lenne; nem ér semmihez, leül a kanapéra, elfoglalva. Még jó, hogy ezem van. Igazából az egész lakás egy nagy szoba, elkerítve a fürdő és egy harmonikaajtóval a háló. Meglepve pillantok rá.
- Mit akarsz?
- Nem vagy éhes? – kérdezem óvatosan.
- Nem tudom, az milyen? – kérdezi némi töprengés után. Meglep a kérdése, zavartan a tincseimbe markolok. Nem lesz sétagalopp, szegény kissé… visszamaradottnak tűnik.
- Hát tudod… az olyan rossz érzés.
Kérdőn pillant a hasára, hatalmas kérdőjellel az arcán. Ójaj, lesznek itt fényes villanások az értelem tengerében.
Irreális, hogy… Gabriel tényleg angyal lenne. Annyira nem tudom elképzelni! Hülyeség.
- Sosem voltál éhes?
- Nem.
- Enni sem szoktál? – kérdezem, bár inkább kijelentés volt, belenyugvó sóhaj.
- Nem.
- Szoktál egyáltalán… bármit is csinálni?
- Nem igazán – jön a nyugodt válasz. Ó, ez tényleg kirobbanóan fantasztikus.
- Gyere, csinálok neked szendvicset… franciasaláta is maradt, szereted? - kérdezem óvatosan. Az arcára pillantok, bármi pozitív megerősítésért, de aztán a számat rágva intem le. - Ja, bocsi, nem ettél még, értem – lépek ki a konyhába, elővéve az ételeket, tányérokat… - Megcsinálom neked, jó?
Elkészítem, megkenem sajtkrémmel, húst rá, sajtot, salátát… majonéz. Ráteszek egy másik kenyeret és elé tolom.
- Tessék, remélem, ízleni fog.
Leülök vele szemben, megfogva a magam szendvicsét. Beleharapok. Figyelem, ahogy szagolgatja, piszkálgatja. Engem néz… még mindig semmi.
- Gabriel… - nézek rá óvatosan.
- Mit akarsz?
- Nem eszel? - kérdezem elvörösödve.
Figyelem, ahogy nagyon lassan beleharap és mintha kisé esetlenül rágni kezdi. De utána olyan meglepett, de jóleső mosollyal kapja fel a fejét.
- Na? Ízlik?
- Igen – néz rám. Még jobban elpirulva sütöm le a tekintetem, folytatva az egyszerű vacsorát.
***
Zavartan és felületes álmok között hánykolódok jó ideig, mire végre mély és puha sötétségbe süllyedve tudok pihenni. Ostoba képek kergetik egymást a fejemben… egy angyal, egy angyal van a nappalimban, annak a lánynak a kétségbeesett sikolya, a sírása.
Valami felébreszt, de a testem még nem mozdul. Csak a tudatom kapcsol be, kellemetlenül birizgálva, lassan átcsusszanva az ébrenlétbe. A testem fáradt, nyúzott, mégis túl lassan mozdul meg.
A holdfény beragyog a döntött ablakon, a szék támláján, amire néha a pulóverem dobom, egy hatalmas görnyedt árny ücsörög. Még túl kába vagyok, hogy felkiáltsak és az agyam ismét hamarabb kapcsol.
Olyan, mint egy holló.
- Gabriel…? – kérdezem rekedt hangon, a szemem dörgölve. Még sötét van, mit akar? – Mit csinálsz, reggel van?
- Túl soká alszol, ember – morog.
Muszáj kidugnom a meleg alól a kezem, magam felé fordítva a vekkert. Mi a fenéről beszél, még hajnal van!
- Ne viccelj, alig aludtam pár órát – nyögök visszamászva a takaró alá. – Gabriel, feküdj vissza még egy kicsit, majd hét-nyolc körül beszélünk – mormolom rekedt hangon, nagy erőkkel tartva vissza magam, hogy ne deformálódjon el az arcom és még alhassak pár órát.
- Kelj fel! – rugdos bele a matracomba, amitől a fejem fájdalmasan megimbolyog. Szent ég, rettentően fáradt vagyok.
Nem fog hagyni aludni, húzom fel a térdeim lassan felülve, majd könyökölve dörgölöm meg a szemeim. Alig bírom nyitva tartani őket, még hajnal van te szent ég.
- Éhes vagyok – jön a tökéletes magyarázat, hogy miért kell nyálfolyató zombiként gürcölnöm. Meg kell mutatni neki, hogy működik az instant kajakészítés hihetetlenül bonyolult folyamata.
- Ha csinálok neked enni meg nasit, hagysz aludni? – nézek fel rá égővörös szemekkel. A hallgatását remélhetőleg igennek vettem, szóval hatalmas állkapocsroppantó ásítás közepette kimászok a meleg takaró óvó védelme alól, felkapva egy nagyon nagy és nagyon ormótlan, de annál melegebb és körbeimádott pulóvert. Szintén ásítozva csúszok ki a konyhába, feltűrve az ujját. Csinálok neki bundáskenyeret, az hamar megvan… felütök két tojást, megkevergetem, beleforgatom a szeleteket… és amíg sül az illatos kenyér, csinálok mellé kenőt. Zöldségeset.
Alig bírom elhessegetni Gabrielt. Nagyon rákaphatott erre az evés dologra, alig győzöm elhúzni előle a zöldségeket vagy a már kész kenyereket.
- Mindjárt, na – rázom meg a fejem, és már rutinosan az ujjaira csapok a keverőkanállal. Nekem hajnalok hajnalán ne turbékoljon bele a félkész kajába… - Bírd ki! Öt perc és kész.
Olyan meglepett arccal bámul rám, az inzultált ujjait szorongatva, mintha valami világmegváltó dolgot mondtam volna, meg 42.
A végén a maradék szaftos forró serpenyőbe dobok három szelet szalonnát, ropogósra sütve, aztán tányérra téve az ételt kirakom neki az asztalra.
- Jó étvágyat – dörgölöm meg a szemem fáradtan. – És most visszamegyek aludni. Légy szíves, amíg felkelek, hagyj békén… - bóklászok vissza csíkra tapadt szemekkel az ágyamba, fejest dőlve. Magamra rángatom a takaróm és kikapcsolom a világot.
***
A következő villanykapcsolásnál jólesően nyújtózok. Olyan furcsát álmodtam, szent ég, de legalább kipihentem magam, és az arcom sem akar leszakadni. Ma csak 11-től van órám… még egy bő reggeli egy jó tea…
Amikor ásítva kiballagok a konyhába, elkerekedett szemmel állok meg a mozdulatban.
Ó, jaj ne mááár…
Gabriel a kanapénak dőlve ül, körülötte a könyveim. Szerintem az összest szétpakolta! Ráadásul nem is vigyáz rájuk, azok könyvtári könyvek meg amiket megvettem!
Miért is nem lehetett csak álom…
- Te a tankönyvem fogdosod zsíros kézzel…? – kérdezem eltátott szájjal.
Az biztos, hogy az összes hajnali bundáskenyeret befalta az összes kenővel rá…
- Tankönyv? – néz rám. Hát ez az ártatlan fej jelenleg nem hat meg. Rettentően drága könyv volt!
- Te jó ég – veszem el tőle, két ujjal fogva, vérző szívvel. Szalonnaszagú a könyvem! Szegény nyomdatermék.
- Vigyázz a szádra! – figyelmeztet. – Úgysem lesz már ezekre szükséged.
- Tessék?
- Velem jössz – néz rám. – Küldetésem van, amiben te fogsz segíteni.
- De nekem munkám van, iskolába járok! – ellenkezek.
Unottan néz rám, megvonva a vállát.
- Hát már nem. Csinálj reggelit, szedd össze magad, hamarosan indulunk. Így is túl sok időt pazaroltál már el!
Hát ez remek. Tényleg csodálatos.
Átöltözök, megmosakodok, vitatkozunk egy sort, hogy de hiszen már evett, hogy lehet már megint éhes!, főzök magamnak egy hatalmas adag nyugtató teát.
Amíg belekortyol az édesített fekete teába, amit neki készítettem, kimegyek a kanapéhoz, szomorúan nézve a könyveim. Nem akarok elmenni, én szeretem ezt az életem. Ez nem fair.
Óvatosan odébb lépek, kilépve a folyosóra. Csak egy másodpercet adj…
A kagylós telefonhoz sietek, felvéve. Csak fel kell hívnom a rendőrséget, addig Gabriel itt marad, és elviszik és még a suliba is odaérek. Nem könnyíted meg a dolgom, mi? Gondolom keserűen az ég felé pillantva.
Kicsöng, kicsöng.
Hirtelen megszakad. Kábelestől. A kagyló pedig a kezemben marad, elkerekedett szemekkel, elsápadva meredek a vészjósló tekintető Gabrielre, aki ki… kitépte az egész telefont. Afrancba.
- Erre nem hiszem, hogy szükséged van – morogja leejtve a készüléket. Ijedten ugrok hátra a hatalmas csattanástól. – És most, mielőtt még meggondolom magam és megölnélek, menj vissza az otthonodba és szedd össze, ami kell az útra. Most!
A leszakadt telefonkagyló hangosan koppan, mikor kicsúszik az ujjaim közül; a szívem a torkomban dobog, minden mást kizárva a fejemből. Mibe keveredtem, hogy mászok ki ebből? Befutok a lakásba rémülten.
Tényleg megöl, ha nem teszem, amit mond.
Nem akarok meghalni!
|
| Luka Crosszeria | 2013. 09. 15. 15:45:21 | #27353 |
 Karakter: Gabriel
Megjegyzés: Samnek
Látom, ahogy lassan fennakadnak a szemei, majd úgy zuhan oldalra, akár egy homokzsák. Még azelőtt elkapom, hogy a földre érne. Milyen gyenge, milyen tudatlan. Valami sivító hang hatol a fülembe, kellemetlen hallgatnom. Villódznak a fények, ideje indulni. Magamhoz ölelem az embert, majd felrepülök vele. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire nehéz súlyt cipeljek, így nem messze az égő roncstól, leteszem pár magas ház takarásában.
Várnék, ám az idő sürget, ezért jobbára lekeverek neki egy pofont. Általában ettől magához tér az illető. Így is tesz, nyögve oldalra billenti a fejét.
- Nehh! – nyögi - Mi… mi történt?
Megforgatom a szemeim. Mégis mi?
- Na végre, felébredtél – morgok rá.
- Jaj, neeem… neeem… - vékonyodik el a hangja.
Ha nekiáll sírni, felképelem.
- Fejezd már be! Utálom… Szedd össze magad. Indulnunk kell.
- Indulni… de hova?
- Küldetésem van, és te fogsz benne segíteni Tudsz vezetni? – kérdem.
- T-tudok – hebegi.
Hm, csodás, végre valami jó hír. Hasznomra válhatsz!
- Akkor indulhatunk is – bólintok.
- Én… én most nem tudnék vezetni – pillant rám – Egész… nap dolgoztam, és rettentően fáradt vagyok.
- Na és? – szalad fel a szemöldököm.
- És… kocsim sincs. Késő is van… hadd menjek haza pihenni – nyekergi.
Rettentően idegesít, miért kell pihenni? Menni akarok, mielőtt még Mihály vagy Lucifer keresztbe nem tesz nekem!
- Ti emberek… ahh, lehetetlen majmok – csóválom a fejem..
Mélyen a szemeimbe néz, látom rajt, hogy tényleg fáradt. Úgy nem sokat tudna segíteni…
- Jó legyen – legyintek – Kelj felés indulj!
***
A fürdőszobában van. Így legalább szét tudok nézni. Kicsi lakás, mindenhonnan emberszag árad. Még mindig édeskés, nem tudnám mihez hasonlítani. Mint az érett gyümölcs, ami arra vár, hogy leszakajtsák… a bűn fájáról.
Soká időzik, nincs türelmem megvárni, míg feltárja előttem az ajtót. Sóhajtva rontok be, ő pedig halálra vált arccal mered rám, mintha én volnék a végzet angyala.
- Ha végeztél, kifelé! – intek – Pihenj hogy legyen holnap erőd, korán indulunk.
- Szuper. Te szent ég – dörzsöli az arcát.
- Hé! Vigyázz a szádra.
- Bocsánat – hajtja le a fejét.
Megrázom a sajtom, majd kilépdelek a meleg helyiségből.
- Te nem fürdesz? – dugja ki a fejét.
Nem felelek, nincs szükségem rá… azt hiszem.
Ásítva terülök el a... kanapén? Azt hiszem, ezt mondta, kanapén. Furcsa, hogy fáradt vagyok, sosem éreztem még. Megdörzsölöm a szemeim, mire kinyitom őket, már előttem áll. Tisztes távban, de elém járult.
- Mit akarsz? – kérdem felvont szemöldökkel.
- Nem vagy éhes? – sóhajt fel.
Gondolkodva leszegem az állam. Éhes… milyen képtelen gondolat, most mégis el kell játszanom vele.
- Nem tudom, az milyen? – kérdem.
Hátrahőköl, majd nagy szemekkel mered rám. Rosszat mondtam volna?
- Hát… tudod… az olyan rossz érzés – vakarja meg a fejét.
Lepillantok a hasfalamra. Semmiféle rossz érzés nem kerülget, bár mintha kissé nyomna valahol.
- Sosem voltál éhes?
- Nem – rázom meg a fejem.
- Enni sem szoktál? – túr lassan a hajába.
- Nem.
- Szoktál egyáltalán bármit csinálni? – tárja szét a karjait.
Hunyorogva pillantok a padlóra.
- Nem igazán – felelem.
Gondolkodva ráncolja a homlokát, majd felém int a kezével.
- Gyere, csinálok neked szendvicset… franciasaláta is maradt, szereted?
Halványan elfintorodok.
- Ja, bocsi, nem ettél még, értem – rázza meg a fejét.
Kilépdelek utána a konyhába, alaposan szétnézek. Csupa olyan dolog, ami azt sem tudom, mire való. Hamarosan kenyér landol előttem. Még sosem láttam igazán, csak hallottam róla. A héjához hajolok, nagyokat szippantok az illatából. Milyen finom. Mosolyogva egyenesedek fel, kellemesen bizsereg a gyomrom. Olyan fura.
- Megcsinálom neked, jó? – veszi el a kenyeret, majd egy késsel egy szeletet kanyarít le belőle.
Érdeklődve figyelem, ahogy csinálja. Mindent olyan gyakorlatiasan végez, nekem nem menne. Igaz, kétlem, hogy az Úr pont emiatt szereti őket, de olyan mások. Talán egy közös vonásunk sincs. Csak a negatív érzelmeink. A gyűlölet, a bosszú, a kegyetlenség. Máshogy formálódtak, mint mi. Ők képesek szeretni, képesek adni, nem csak elvenni, képesek a bűntudatra, az empátiára. Úgy szeretnék egyszer szeretni, megtudni, milyen bódító érzés lehet! Nem csak kötődni. Nem egy láncot érezni magamon. Szeretném, ha a belsőm fortyogna, mint egy lángoló katlan, és elemésztene a tüze. A pokolba taszíttatnék, ezért nem élhetem át sosem.
- Kész – sóhajt fel.
Elméláztam, az arcára kapom a tekintetem.
- Tessék, remélem, ízleni fog – tolja elém egy tányéron.
Egy hűvös, furcsa állagú valamit is elém tol. Nem túl vonzó a külseje, bár ezt nagyon sok mindenkiről is elmondhatnám, akit ismerek. Akad pár lélek otthon, akik angyal létükre is felettébb ocsmányak.
- Jó étvágyat – bólint, majd a saját kenyerébe harap.
Az ajkaim elnyílnak, ahogy a szájára összpontosítok. Figyelem, ahogy harap, ahogy rág, ahogy nyel. Ezt is olyan könnyedén teszi, nincs benn semmi görcsösség. Bárcsak ölnöm kéne, szolgálni az Urat, akkor nekem sem lennének gátlásaim.
- Mmm… Gabriel – szól hozzám.
Lassan becsukom a szám, majd felnézek rá. Az arcszíne, mintha kicsit vörösesebb lenne. Melege van tán? Pedig nem a pokol tüze nyaldossa a talpát.
- Mit akarsz? – hunyorodok el.
- Nem eszel? – bök az ételre.
Megrántom a vállam, majd a látottak alapján lassan rágni kezdek. Furcsa íz árad szét a számban. Ez… ez jó, ez nagyon jó!
- Na? Ízlik? – harapja be a száját.
Halkan felsóhajtok, majd mosoly terül szét az arcomon. Nagyon élvezem, olyan furcsa, mégis…. nagyon jó.
- Igen – nézek végig az arcán.
Te ezt minden nap érzed? Minden áldott nap átéled? És nem is értékeled?
***
Lassan kinyitom a szemeim, még sötét van. Alig emlékszem az estére, minden olyan zavaros. A tűz, a sikítás, a fiú. A fiú, elvisz a lelkem után. Amikor pedig megkaparintom, leigázom a mennyei seregeket. Eltaposlak, Mihály. Te és a pribékjeid, mint veszni fogtok.
Ásítva nyújtózok ki, majd szimatolok körbe. A fiú még alszik. Belépdelek az apró szobába, mindenhonnan érzem az illatát. Neméhez képest édes, édesebb, mint a többi majomé. Már-már azt hinném, hogy egy asszony. Hangtalanul ugrok a széke támlájára, majd guggolok le. Elmélyülten bámulom, ahogy alszik. Egy ilyen egyszerű, pornyelő féreg miatt lettem kisemmizve? Egy ilyen beszélő majom miatt söpörtél félre engem, Uram? Se szárnya, se glóriája, akad, aki még csak nem is hisz benned, mégis imádod őket. Lelket öntöttél beléjük, letuszkoltad a torkukon. Hagyod rombolni őket, bűnözni. Enni, aludni, szeretkezni. Miért, Uram? Miért? Leghűbb szolgáid vagyunk, mégsem hallgatsz meg minket. Csak az ő kívánságaikat lesed, a mi óhajunkat viszont meghallani sem akarod. Emlékszel Lucifer lázadására, Uram? Mindannyian pallost ragadtunk. Érted! Egységes fegyverként lendültünk a kezedben, letaszítottuk Lucifert. Miért fordultál el tőlünk mégis? Ezek semmit sem tettek érted, nem tudom őket szeretni!
- Gabriel?
Álmos hang szakít ki a gondolataimból. Hunyorogva nézek a fáradtan csillogó szemekbe. Ostoba majom, minek kellett közbeszólnod?!
- Mit csinálsz? Reggel van? – kérdi.
- Túl soká alszol, ember – rázom meg a fejem.
Halkan surrog a takaró, ahogy kidugja a kezét alóla, majd maga felé fordít egy világító, számos szerkezetet.
- Ne viccelj, alig aludtam pár órát – szusszant fel.
Felhördülnék, hogy nem érdekel, de inkább csendesen leugrok a támláról. Megint enni akarok. Olyan jól esett tegnap, szeretném, ha újból szétáradna az az íz a számban, hogy érezzem, megtelek valami jóval, és elöntsön a földöntúli boldogság.
|
| Kita | 2013. 09. 15. 00:47:47 | #27344 |
Karakter: Sam Booth
Megjegyzés: angyalomnak ~
Késő este van már… álmosan dörgölöm meg a szemem. Már alig látok… az ujjaim minden mosás ellenére még ragad a tejhabtól. Alig várom, hogy hazaérjek, letusoljak egy jó gőzölős forró zuhannyal jutalmazva magam.
Boldognak érzem magam, pattogó kis örömszikrákkal a lelkemben hunyom le a szemem. Kaptam egy jelentős összeget borravalónak és végre a zsebemben a fizetési csekkem is!
Hatalmas csattanásra kapom fel a fejem, a kis szikrák rémülten alusznak ki. Szent ég, mi történt?! Akaratlanul is meggyorsítva a lépteim futok a robaj felé, amikor végre megpillantom a füstölő roncsokat. Te jó ég! Mi van ha megsérült valaki?
Érezni lehet a füstöt, a perzselt, égett szagot… mégis, amikor kilépek zihálva a sarok mögül, nem a várt és rettegett látvány fogad.
A roncson, a szivárgó olajtank fölött egy sötét ruhás alak gubbaszt, mint egy túlfejlett holló, aranyló haján szinte parázslik a lámpák sárgás fénye. Rémülten ugrál a szívem.
- A lábam! – sikolt szerencsétlen lány a kormány mögött, arcán lassan végigcsordogál egy vérpatak.
- Hallgass! – mordul rá az alak. Az arcom elsápad és elhűlik, minden tagom görcsösen rándul össze; a félelem jeges folyadékként csorog végig bennem.
És rám néz. Kikerekedett szemmel hátrálok el a jeges, átható pillantása elől, fuldoklásszerűen kapva egy kortynyi levegő után…
- M-mit akar? – vékonyodik el a hangom. Szent ég, felém jön… ne! Ne! Maradj ott! – A-annak a lánynak segítségre van szüksége! Mit csinált vele?
Ez egy elmebeteg, meg… meg akarta ölni azt a lányt! Istenem, de hiszen még él, segítségre van szüksége! Egy mentőre!
- Ne hívd fel ránk a figyelmet, Sam – suttogja. A hangja különösen mély, karcos… mintha ritkán használná, de mégsem bántó. Olyan… zeng az egész…
Mégis megdermedve meredek rá.
- H-honnan?
- Csak rád néztem és tudtam – von vállat.
- Ki maga?! – repül mennyei viszonylatokba a hangom rémülten. – Válaszoljon!
Úgy méreget, mint egy húst a hentesnél. Aki épp latolgatja, hogy kimér e kilóra…
- Ez egy hosszú történet – válaszolja unott vontatottsággal.
Rémülten pillantok rá; az oldalra simuló finom hajtincs ellebbenése alól felvillanó foltra téved a tekintetem. Ez… Ez… nem, ez nem lehet.
- Tudod, mit jelent ez? – kérdez rá, mintha a gondolataimban olvasna.
- Ez… Gabriel arkangyal jele – nyögöm, mintha csak a leckét mondanám fel.
- Nocsak – rebben meg a szép ívű szemöldöke. – Én vagyok Gabriel.
Ez nem normális. Ez egy beteg ember, biztos… biztos bekattant és bántani akarja azt a lányt! Ahogy közelebb lép, reflexből hátrálok, kiutat keresve.
Felvillan a kép, amikor gyermekként a sarokba kellett kuporodnom, karjaimmal a fejem védve… de az a lány! Zokog, biztos megsérült!
- Nem… nem! Az a lány… meghalhat! Mit művelt vele?!
- Nincs szükségem rá – dörmögi csendesen. Hiszen sír, még segíthetnénk rajta! Ujjaimmal remegve próbálom elérni a mobilom. Csak… csak sikerüljön felhívnom a 911-et…
- Segítenünk kell! – csattanok fel, a mellkasánál fogva tolnám el, sietve rohanok a kocsi felé. Csak óvatosan… biztos lehet segíteni valahogy, vagy megnyugtatni, amíg a mentők ide nem érnek!
Két méterre sem vagyok, amikor, mint a gyertya lángja, elönti a tűz. Végigfolyik rajta, átöleli, bekebelezi az egész roncsot… Ne… kérlek ne, hiszen sikolt, fáj neki! Miért pont ő, biztos nem csinált semmit, csak egy szerencsétlen… és… és én nem tudtam neki segíteni. Itt voltam, de nem tettem semmit érte… annyira sajnálom…
Hiába kényszeríteném magam, hogy közelebb lépjek, de a heves forróság megtorpanásra késztet; remegve fordulok felé, érzem a tarkóm perzselő lángokat.
- Maga… valami vallási fanatikus?
Egy őrült, egy őrült. Engem is meg fog ölni.
- Angyal vagyok, és segíteni fogsz nekem.
Ez egy őrült. Segítségre van szüksége… de először rám férne egy adag segítség!
- N-nem! Nem fogom!
Elkomorodik, szinte vicsorogva. Bosszantja az ellenkezés, én pedig nem érzem, hogy verne a szívem…
- Ti beszélő majmok azért lettetek teremtve, hogy az Urat szolgáljátok – suttogja – Az Ő legféltettebb teremtménye viszont én vagyok, engedelmeskedned kell!
- Maga teljesem megőrült! – sikoltok fel – Hívom a zsarukat! – ezek kétségbe. Már a saját józan eszem se lelem… mire meglelem a mobilom, hihetetlen erős csapással veri ki a kezemből. Levegőért kapkodva meredek rá. Most… most fog megölni…
- Bátor vagy inkább ostoba voltál, hogy ellenszegülsz?
Apró vagyok az ő termete mellett, félelmetesen tornyosul felém, villogó szemmel.
Mintha egy rémálomból előlépett kép lenne, a sötétben villogó szemeivel, glóriaszerű hajával… nem!
Tagjaimban hirtelen rémült erő száguld, ellökve magam tőle siklok el a karjai alatt, mindent hátrahagyva menekülnék el a rémálomkép elől. A zihálásommal együtt veri a szívem a dobhártyámat, mást már nem is hallok; felkapva a fejem hőkölök hátra a remegő, torz képről, mintha egy villám vakítana el.
Ez… ez nem lehet. Ilyen nem létezik. Nem… nem!
Bizarr módon a keserűség tör bennem a legmagasabbra; az angyalok nem ilyenek… az angyalok segítenek az embereket, segíteniük kellene!
- Most már hiszel nekem?
Rettegve pillantok fel, összeszűkülő pupillával fordulok meg; a mellkasán végigcsap a lángok fénye, a szárnyai… az… az a szárnya…
Szabályosan hálás vagyok, amikor a szemébe nézve az árnyak bekebeleznek. Valami még… hallok valami ismerőset. Szirénák… fények. Aztán hálásan ájulok el.
***
Fájdalomra eszmélek fel. Már magamnál vagyok, fájdalmas nyögéssel dől oldalra az arcom, amikor egy erős csattanás után úgy érzem, mintha lerepülni készülne a fejem. Te jó ég, a fogaim összekoccannak…
- Nehh! – nyögök fel, remegve emelve fel a kezeim, hogy védjem magam az esetleges újabb fájdalomtól. Te jó ég, kiesnek a szemeim… - Mi… mi történt? – emelem fel a tekintetem.
Bár maradtam volna ájult… nem múlik a lidércnyomás! Ez… ez az alak még mindig itt van! Rémülten hátrálok a mocskos sikátor falának, aminek nekidőlve heverek.
- Na végre, felébredtél – morog bosszúsan. Előttem guggol, szinte teljesen elborítva.
- Jaj, neeem… neeem… - csuklik el a hangom. Szinte sírni tudnék… Hallom valahol távol a mentőket, a szirénákat, a rendőröket. Nincs is annyira távol, de itt ülök, közrefogva egy őrült által!
- Fejezd már be! Utálom – fanyalog, felegyenesedve. – Szedd össze magad. Indulnunk kell.
- Indulni… de hova? – dörgölöm meg a sajgó arcom. Basszus, mintha kilazult volna az állkapcsom.
- Küldetésem van, és te fogsz benne segíteni – igazítja meg a kabátját a vállain. – Tudsz vezetni?
- T-tudok – nézek fel rá nagyon-nagyon reménytelenül.
Most először látszik elégedettnek.
- Akkor indulhatunk is – néz rám, mint egy koloncra, hogy mégis miért ülök még a mocsokba, ahova valószínűleg ő dobott le…
Széthasad a fejem. Rettentően fáj… kiesnének a szemeim és hányni tudnék. Ilyen állapotban menni se biztos, hogy tudok.
Csendesen törlöm meg az orrom szipogva, próbálom összeszedni magam. Talán ha… látszólagosan belemennék az őrületébe, engem nem bántana… és otthonról fel tudom hívni a rendőrséget.
- Én… én most nem tudnék vezetni – nézek fel rá – Egész… nap dolgoztam, és rettentően fáradt vagyok.
- Na és? – pillant rám felvont szemöldökkel.
- És… kocsim sincs. Késő is van… had menjek haza pihenni – kérlelem csendesen. Reménytelenül rágom a szám, idegesen remegő ujjakkal. Valahogy haza kell jutnom, és igen, rettentően jól esne egy kiadós alvás is.
Mérgesen ráncolja a szemöldökét, lemondó sóhajjal.
- Ti emberek… ahh, lehetetlen majmok – csóválja meg a fejét, bosszúsan szívva a fogam. A pillantása, amivel ismét végigmér, egyáltalán nem támaszt bennem jó érzést.
Olyan jeges, mérlegeli, hogy vajon a hasznára lehetek-e így… Ne bánts. Félve húzom összébb magam, nyelve egy hatalmasat, de nem sikerül elszakadnom a kék szemektől.
- Jó legyen – biccent rá drámai legyintéssel. – Kelj felés indulj!
***
Rettentően nehezemre esett hazamenni. Mintha mindenem össze lenne törve, a fejem szabályosan leesni készül a nyakamról, a kulcslyukba pedig alig találok, annyira reszketnek az ujjaim. Érzem, hogy teljesen ki vagyok készülve.
Nem nagy a lakásom, pici, személyes, otthonos. Pár kép a barátaimról, a hűtő halkan duruzsol és ablak… hatalmas ablak látképpel a városbra. Pici mandzárt, tetőlakás, de az enyém.
Legalábbis eddig csak az enyém volt, sóhajtok nehezet.
Tisztázzuk – nézek magamra a fürdőszoba tükröcskéjében. Van egy… angyal a kanapén. Egy angyal… mit egy angyal, ne adjuk alább, maga Gabriel!
- Szent ég – temetem a tenyereimbe az arcom. Elég volt nekem békésen tanulni, dolgozni, erre most nyakig ülök a keresztény mitológiában, holott nincs is vizsgaidőszak! Mit mondana erre O’Hara professzor, ha elvinném neki ezt az alakot?
Kellene egy telefon. De a mobilom valahol… ott maradt annál a szegény lánynál. Talán… de a vonalas kint van. Ahhoz valahogy ki kell jutnom a folyosóra.
Alszik vajon?
Hirtelen végigfut a hideg a gerincem mentén, amikor habozás nélkül benyit. De… de hogy, mikor bezártam?
- Ha végeztél, kifelé! – int. – Pihenj hogy legyen holnap erőd, korán indulunk.
- Szuper. Te szent ég – dörgölöm meg a fájó arcom. Holnapra tuti belilul.
- Hé! Vigyázz a szádra.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2013. 09. 15. 14:46:26
|
| Luka Crosszeria | 2013. 09. 14. 21:08:49 | #27339 |
Karakter: Gabriel
Megjegyzés: Samnek
Emberek. Majmok. Undorodom tőlük, olyanok, akár az állatok. Bűzlő, szirupos fertőben dagonyáznak, ürüléket nyelnek, benne fürdenek. Fertő, és fertőznek. Hogy egy darabkát elveszítettem önnön valómból, csak arra figyelmeztet, engem is bemocskolhatnak negédes szavakkal, rám is hatással vannak a kísértések, melyekkel Lucifer magához ragadja a gyönge lelket.
Minden zajos, mocskos, gyors. Nem figyelnek egymásra, csak a saját felemelkedésükkel törődnek. Önző, tudálékos majmok, azt hiszitek, mindent jobban tudtok? Hogy örökké az Úr kegyeltjei maradtok? Hajdan nekem is kijárt, ami nektek. Figyelem, szeretet… de már nem beszél velem, nem hallgat meg! Miattatok…
Fékezem a lépteim, az utca kihalt, egy lélek sincs itt. Lassan a mellettem tornyosuló, tükrös felületre pillantok. Az ujjaimat végigsimítom az arcomon, minden angyali vonásom el kell tüntetnem. Lehunyom a szemeim, minden feketeség egy apró pontban összpontosul. Kék keretet adok neki, illik hozzám. Olyan hideg, olyan világos. Szőke, hullámos haj omlik a vállaimra, érdeklődve túrok belé. Milyen puha. Gondosan szemügyre veszem magam. A termetem, az ábrázatom, mindenem tökéletesen illik hozzám. Csak a szárnyaim sajnálom. Nélkülük olyan elveszettnek érzem magam. Mélyet sóhajtva simítok végig a vállamon, majd hunyom le a szemeim. Úgy festek, mint egy majom. Gyűlölöm.
Hirtelen a halál szaga kúszik az orromba. Orv félmosolyba torzul a szám. Igen, mindjárt kimúlik, ezt szeretem. A szemeim lehunyva hagyom, hogy az érzékeim elrepítsenek ahhoz a lányhoz. Öngyilkosság, hm, bűnös lélek. De nem engedlek el, még nem. Hadd kaparintson meg a testvérem egy kicsit később. Szükségem van rád.
Pár pillanat múlva egy háztetőről figyelem, ahogy nekiront egy öreg autóval egy ház falának. Hatalmas csattanással nyomódik össze a jármű, akár egy konzervdoboz. Látom, ahogy kifejeli a lány az üveget. Elterül a roncsolódott fémen, a karjait felsebzi a törött szélvédő.
Már az autó mellett állok, érzem a lassan pörkölődő hús szagát.
- Ne, Rachel, még ne – suttogom.
A kezem a vérző fejére teszem, a hajába túrok. Vérvörös könnyek áztatják az arcát.
- Gyere vissza – súgom, mire lassan megmoccan.
Fintorogva elveszem a fejem, majd az autó elejére guggolok. A lány köhögni kezd, majd szipogva nyitja ki a szemeit. Vér csorog a szájából, a fogai is vöröslenek tőle. Szélesen elmosolyodok.
- Hello! – intek neki.
- N…. nem… ! – nyögi.
Megforgatom a szemeim.
- Nem! – zokog fel.
- Hagyd ezt abba! Utálom… - fintorgok rá.
- Nem-nem-nem-nem!
- Rachel! Rachel – lágyul el a hangom.
Tudom, csak ez segít náluk. Szipogva emelkedik fel, majd nyög, mikor megakad a mozdulatban.
- A lábam! – nyögi.
Felvonom a szemöldököm, majd felegyenesedek, és leugrok a járműről.
- Csak egy kicsit bírd ki, kiszabadítom a lábad.
- A lábam!! – csattan fel hisztisen.
- Hallgass! – mordulok rá.
Idegesít, talán jobban járna, ha örökre elhallgatna. Épp az autó ajtajához nyúlnék, mikor mozogni látok valamit a szemem sarkából. Felé kapom a tekintetem, majd összehúzom a szemeim. Egy ember. Megmerevedik, csak bámul rám. Elengedem a fogantyút, majd lassan felé indulok.
- Mit akar?? – kérdi ijedten.
Nem felelek, lassú léptekkel közeledek felé. Most megöllek.
- Annak a lánynak segítségre van szüksége! Mit csinált vele?? – hebegi.
Halk hangok suttognak a fülembe. Az ő nevét.
- Ne hívd fel ránk a figyelmet, Sam – lehelem.
- Ho-honnan… ?
- Csak rád néztem, és tudtam – vonom meg a vállam.
- Ki maga? – lép hátrébb.
Nem felelek, alaposan szemügyre veszem az arcát. Hm, egy élő ember. Lélegzik, erőtől duzzadnak a tagjai. Talán mégiscsak ilyesféle kellene, nem pedig egy bomló, bűzlő tetem. Ki tudja, az meddig vinne, meddig szolgálná az igényeim.
- Válaszoljon!
A hangja kétségbeesett, a vállam felett kémleli az autóroncsot, benne a halkan zokogó nőt.
- Ez egy hosszú történet.
A tekintete újból rám siklik, majd a jelet kezdi kémlelni a nyakamon.
- Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdem tőle.
- Ez Gabriel arkangyal jele – bólogat.
Felszalad a szemöldököm.
- Nocsak – szalad ki a számon.
Halvány mosolyra húzódik a szám.
- Én vagyok Gabriel – lépek közel hozzá, hogy csaknem a falnak préselem.
Kistányér nagyságú szemekkel vizslat. Rázni kezdi a fejét.
- Nem, nem, ezt nem értem! Az a lány… meghalt! Mit művelt vele?
- Nincs szükségem rá – rázom meg a fejem.
Most hallom meg a keserves sírást a hátunk mögül. Idegesítő.
- Segítenünk kell! – tol el magától, majd indul az ajtó felé.
Összehúzom a szemeim, majd a mutatóujjam az ajkaimhoz illesztem. Finoman rácsókolok, majd az autóra mutatok, ami azon nyomban lángolni kezd. Mosoly terül el az arcomon, ahogy az egyre magasabbra szökő tüzet nézem.
Látom, ahogy a fiú megtorpan, majd csak bámulja a tüzet, ami elemészti a sikoltozó lányt. Nem hat meg, időtlen idők óta ezt csinálom.
Lassan lépdel csak el a tűztől, majd megfordul, és meredten bámul rám. Lassan oldalra billentem a fejem, a tekintete megint a jelemre siklik.
- Maga valami vallási fanatikus? – leheli.
Nocsak, mindig meglepődök, mennyire megrázza őket a halál. Mintha nem volna mindennapos, nem hullanának el milliók. Egy szempillantás alatt kilehelik a lelküket. Elég csak összezúzni, kettétörni, szétszaggatni őket. Nem olyanok, mint mi, hogy bármi után felkelnek, és járnak. Ők gyengék.
- Angyal vagyok, és segíteni fogsz nekem.
- N-nem! Nem fogom! – rázza hevesen a fejét.
Lassan elhúzom a szám, majd újból közel lépdelek hozzá.
- Ti beszélő majmok azért lettetek teremtve, hogy az Urat szolgáljátok. Az ő legféltettebb teremtménye viszont én vagyok, engedelmeskedned kell! – sziszegem.
- Maga teljesen megőrült! Hívom a zsarukat!
Előkap egy… kis valamit, majd bőszen nyomogatni kezdi. Kiütöm a kezéből, a kis tárgy pedig hangosan csattanva ér földet, majd csúszik végig a poros földön.
- Bátor vagy inkább ostoba volnál, hogy ellenszegülsz? - magasodok fölé.
Lassan hátrébb lép, majd hirtelen kilő, és megpróbál kereket oldani. A tűz hirtelen felcsap mögöttem, mintha csak azt sugallná, mutasd meg. Lassan a kabátom széleire markolok, majd lehúzom a vállaimról. Az anyag halkan surrogva simítja végig a testem, majd bukik alá. Lassan kiterjesztem a szárnyaim. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a tollakat lassan fújja a szél, ahogy végre kinyújtóztathatom elgémberedett tagjaimat. Mintha gúzsba lettem volna kötve.
A fiú hirtelen megtorpan, a tűztől fénylő házak falain nézi a szárnyaim árnyékát. Nagyon lassan fordul meg, a látvány viszont meggyőzi arról, nem vagyok vallási fanatikus.
- Már hiszel nekem?
|
| Meera | 2011. 06. 03. 16:34:22 | #14045 |
Karakter: Alice Zeeman
Megjegyzés: ~timcsnek
- Már emlékszem – hallom meg a hangját, s a ruha surrogásából ítélve megállapítom, hogy a zsebében matat.
- Mire? – pillogok át a vállam felett, de visszafordít egyenesbe megint, hogy ne láthassam, mit csinál. Fémesen sima érintést érzek meg a tarkómon, gyanúm szerint szike lehet, bár… régen nyúltak hozzám késsel. Legutóbb csak az ablaklemosóval vágtak fejbe.
- Maga volt a kocsimosóban, ugye? – halványan elmosolyodok. Bizony ám, ott néztem ki, hogy milyen minősítésben dolgozol.
- Jó szeme van, doktor úr.
- Magának is – szalad végig a kés, melynek hidegét rendellenesen nem érzem, hiszen ha a bőrömmel egyformán hűvös, akkor… - Mit akarna tőlem, egy magafajta?
Naaa, ez most rosszul esett.
- Magamfajta? Ugyan doki, nem kéne minden betegét egyenlően kezelni? – ez már diszkrimináció kérem szépen, még a végén megsértődök, és ráborítom az irodáját.
- Még nem is igazán a betegem. De mit szólna egy ajánlathoz?
- Hallgatom – mondom azonnal, egy csöppnyi hezitálás nélkül, mire hirtelen az ölében találom magam, s onnan nézek fel rá. Ébenfekete haja és világító szemei hasonlatossá teszik egy ghoulhoz. Kár lenne érte, neki nem állna jól a totális zombiság.
Úgy vigyorog, mintha hónapokkal előrébb hozták volna a karácsonyt.
- Nem is tudtam, hogy az egész testre kiterjed a hatásköre… doki – suttogom kihívóan, rettentően élvezem ezt az egész helyzetet, a szituációt, még a szoba falainak fehérsége is mulattat.
Mert mulatságos.
- Ha tudni szeretné, nem csak egy testrészre vagyok szakosodva.
- És mi lenne az a nagy ajánlat? Ingyen mossam a kocsiját, hogy a betege lehessek? – mosolyom vigyorrá válik, a tarkómnál megigazítom a hajam, hogy ne húzza.
- Nem, arra nincs szükségem. Inkább… - végig szalad rajtam az éles késsel, nem is nagyon figyelem mit csinál, meg a melleimtől amúgy sem látnám, hogy mit matat a hasamon. Mikor az arcomhoz közelíti, legszívesebben megrágnám a kérdéses eszközt.
Kintről ütemes kopogást hallok meg, ez egy méretes klumpa. Jön valaki, remélem a doki nem lesz annyira letörve…
- Bocsánat, én… - bárcsak a lottón is így nyernék.
- Gledis – a hölgyemén riadtan fordul meg az ajtóban, szerintem még a szar is beléfagyhatott. Ó, szóval az én orvosom ennyire félelmetes és ijesztő, irtózik tőle a kórház? Legalább nem fogok unatkozni.
- Te-tessék, dr. Wloch?
- Holnap találkozunk – hogy ez az egyszerű, köznapi mondat micsoda jelentésváltozáson mehet keresztül, ha egy ember megfelelően csavarja a hangszínt…. Erre én is képes lennék vajon?
- Viszlát – hallom a nőcit, én pedig gyorsan kikelek a doki öléből, és öltözni kezdek.
- Köszönöm a vizsgálatot, doki – veszem fel a kabátot is, s az ajtó felé slisszolok. Egyelőre nem akarom, hogy teledobáljon injekciós tűkkel, az elég kellemetlen. Neki, ha ki kell szednie belőlem. Hehe.
- Legközelebb teljes körű kivizsgálást kérnék – kacsintok rá, majd lazán intve neki kisuhanok az ajtón, nehogy még véletlenül megfojtson a vérnyomásmérővel.
***
Az elkövetkezendő napok rémesen gyorsan telnek, a meleg elviselhetetlen, és ilyenkor kénytelen vagyok teljesen lehűteni a testem, azonban ilyenkor meg figyelnem kell az élőkkel való érintkezésre. Fenébe már… A belső klímám jól működik, ha nem működik.
A doktor úr pechjére mindig Katie-t kapja ki mosásnál. Boldogan unszolom barátnőmet, hogy a csinos doki kocsiját örömmel átengedem neki, s vonakodva bár, de mindig átveszi, én pedig ilyenkor sejtelmesen elcsattogok a kasszához, ahol körülbelül két kamera is árgus szemekkel figyel.
Nem tud kirántani innen.
A gyilkos pillantások rettentően mulattatnak, többször markolja meg a csuklómat, mikor elveszem tőle a pénzt, ilyenkor vagy alacsony pulzust produkálok, vagy rémesen magasat.
- Nem menekülhet örökké.
- Csak az menekül, aki fél. Bocsi doki, ha ezt vadászatnak vette fel. Szeretek fogócskázni – igazítom meg a szemüvegem, majd elmondom neki, mennyibe került a fényezés és mosás, amit szinte minden második nap megcsináltat a kocsiján, ami örökké ragyogón és tisztán gördül be ide, a mosóba.
***
Hamarosan beesteledik, és a mosóból vidáman indulok haza. Az ég teljesen fekete, és a rajta pöttyökben csillogó csillagok árulják el a mai időjárást, ami körülbelül annyit takar, hogy tuti nem fog esni. Kár, szeretem hallgatni a kopogást a tetőn, és mikor a víz csöpög. Zenét hallgatok, a csöndes, kihalt utcán senki sem jár, de szinte minden házban ég a villany, bent boldog családok vacsoráznak éppen.
A hasamra simítom a kezem, és gyomorkorgást idézek elő, feleslegesen. Furcsa, sokszor úgy érzem, hogy feleslegesen flangálok az élők között, de mivel egy részük bennem is megvan, jogom van azokra az élvezetekre, amikre nekik is.
Hirtelen valaki megragadja a vállam és megpenderít, így támadómmal nézek farkasszemet, akinek a szájából úgy árad a piaszag, hogy még én is majdnem elbódulok tőle. Tátog, a zenétől nem hallom mit mond, így érdeklődve billentem fejem oldalra, s végigmérem. Koros, inkább középszerű férfi, kezében egy bazi nagy késsel, amiket eddig még csak a tévében láttam.
Megint beszél, bizonyára felemelte a hangját, mert teleköpködte az arcom nyállal, majd mikor kirántom a karom pálcika ujjainak szorításából, s elfordulok, valamit megérzek a csontomhoz koccanni. Visszanézek rá, látom, hogy enyhén megijedt, józanná válik egy pillanat alatt, mikor az összes eddigi összespórolt vérem a kezére folyik.
Ez most… megszúrt?
Válaszul egy hatalmasat rúgok az álla alá, elesik, s eltorzult pofával fogdossa kiakadt állkapcsát, én pedig kiveszem a kést a baloldali bordáim közül, s egy lusta mozdulattal belevágom a földbe.
Száját kikerekíti, bizonyára ordít, jéghideg félelem söpör végig arcán, elfehéredett bőre lassacskán hasonlít egy elfeledett hősi halott színére. De mielőtt még szó szerint halálra rémíthetném, több helyen kigyúl a lámpa, s futnak ki az utcára az emberek, így fogom magam, és elterülök a földön, tökéletes halottat játszva.
Természetesen hamarosan szirénázás, ordítozás és sikítozás csap fel, engedelmesen fekszem el az aszfalton, míg a férfi még mindig az árok melletti földes padkán fekszik, és folyamatosan hány. Érzem, hogy letakarnak, kréták surrogása rajzolja közbe élettelen testemet, végigtapogatnak, majd közel egy félórás cécó után végre betesznek egy halottas kocsiba.
Az út eléggé megviselte a hátam, de mikor végre a hűs boncasztalra fektetnek, a lelkem is megnyugszik, az ismerős környezettől. Mikor megszülettem, édesanyám hasában, éreztem a maró fagyosságot, a hideget. A csendet, a végtelen űrt. Lábamra kis bilétát tesznek, majd miután két helyszínelő összeveszik, békén is hagynak.
Mikor minden ajtó zárul, sóhajtok egy hatalmasat, s kinyitom a szemeimet. Sehol sincs egy kamera. Tehát nem a rendőrségen, vagy annak egyik hivatalos patológiáján vagyok. Új helyen találom magam, s mielőtt még jobban megnézhetném a szomszédomat, aki mellettem tesped igen mereven, az ajtó kinyílik, és inkább szépen visszasüllyedek a némaságba.
A léptek közelednek, majd megáll pontosan az asztal mellett, s csöndesen szuggerál. Egy gyors mozdulattal kapom el a kezét, s várnám az ordítást, de már tudhatnám, hogy Őt nem lephetem meg ilyesmivel.
- No lám. Felesleges a színjáték – szólal meg mély hangján, kár, hogy nem üvöltött fel, szívesen meghallgattam volna.
- Bizonyára sokszor gondolt már arra, hogy egyszer tálcán kínálom fel magam, nemde? – vigyorodok el szélesen.
- Többször is – nyúl bele a zsebébe, de csak jól szórakozva kocogtatom meg a fém tálcát, ami a fejem mellett van, jelezve, hogy van itt felszerelés, felesleges a fémet a zsebében kotorásznia.
- És ha nem hagyom magam? – csillannak fel a szemeim boldogan, örülve a lehetséges kihívásnak.
- Nem hinném, hogy leleplezné magát.
- Pedig nem is lenne rossz meztelenül végigfutni a kórházon, halálos sebekkel – nézek elmerengve a szemeibe, majd a plafonra siklatom a tekintetem, ahol a szellőző rácsát jobban megnézem magamnak. – Mit ad érte cserébe?
- Esetleg tarthatom a számat – villan meg a szike a kezében, szemei furcsán izzanak a félhomályban, ugyanis még a lámpát sem kapcsolta fel. Lehúzza rólam a lepedőt, de mikor ezt megteszi, értetlenül villannak meg a szemei, majd rám néz.
- Mi van? Nem látott még halottat fürdőruhában?
Pár másodperces csend telepszik rám, én pedig megvillantom a fogaimat.
- Ez morbid.
- Szerintem vicces – nevetem el magam, Ő pedig a szikét végigviszi azokon a pontokon, ahol a sérülésem nem gyógyulnak be. – Igaz is, legyen szíves, és hagyja már ki a nyakam, a térdem, csípőm és a könyököm területét. Azok soha nem gyógyulnak be.
- Feltételeket szab a boncasztalon? – emeli fel a szemöldökét.
- Én teszek magának szívességet, doki. Ó, és siessen… Gyorsan gyógyulok és futok – szélesedik ki a mosolyom fenyegetően.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 19. 17:24:00 | #13699 |
 Karakter: Dr. Darien Wloch
Megjegyzés: ~ Meersnek
Darien:
Azt mondják ez a kocsimosó egész jó, csak tudnám akkor eddig miért nem hallottam róla.
Mindegy is. A szóbeszédek, pletykák sosem érdekeltek igazán, de mivel nincs perpillanat más választásom, és ráadásul nem ismerek mást a közelben, így a fél fülem hallatán nyert információt használom fel arra, hogy segítsek „magamon”.
Sok a meló, ráadásul az energiámat minden idióta leszívja, így nehéz még ahhoz erőt tartalékolni, hogy lemossam a saját autómat. Nehéz az élet.
Én vagyok a soros, jön is a szöszi maca.
- Nos, mit óhajt uram? Kárpitot is? – milyen érdekes hang, de ami sokkal jobban megüti orromat, az egy illat. Nem… nem a szappan, pedig egész jól eltakarja ezt a balzsamos aromát. Vagy lehet csak túl sok időt töltöttem megint a patológián?
Kárpit? Az kéne még, hogy beletúrjanak a kocsimba…
- Nem. Csak kívülről. – jelentem ki komoran.
- Addig szálljon ki kérem, a büfében talál magának mindent, és le is ülhet. – Na jó, ha ennyire akarja. Szerencsére ebből nekem lerí, hogy semmi mellel mosós jelenet nem lesz benne. Ahhoz most végképp nincs kedvem.
- Köszönöm – egész kedves kis fiatal lány, nem tűnik olyan idősnek. Nyári munka lenne? Valószínű. Kiszállok, és a mutatott irányba indulok, de hangja még megállít.
- Ön orvos? – remek, a végén még lelki segély szolgálatot kellesz nyújtanom? Netán épp valami e.ügyi panasza lenne? Nincs időm csibém, ezért jöttem ide.
- Igen. De nem értem ennek mi köze az autómosáshoz.
- Ó, semmi… - helyes.
~*~
Már épp a holmijaimat pakolom össze, az asszisztensnő az öltözőjében készül a nyugis nap további részére, ahogy én is. Csak még pár papírt kell elolvasnom. A fekvőbetegek most még alszanak, nincs mit rajtuk ellenőriznem, majd holnap reggel, vagy délután.
Kopp-kopp.
Murhpy ismát lecsapott rám. Miért nem láttam ezt előre? Túl szép volt ez a nap. Na mindegy, majd megoldom.
- Szabad – úgyis mindjárt elzavarom, bárki is legyen az. Akkor is, ha maga a pápa. Gondolom a recepciós nővérke árulta el, hogy még itt vagyok. Majd ő is kap valamit…
Mikor belép az illető levetem köpenyemet, hallom ahogy záródik mögötte az ajtó.
- Mára már végeztem. Jöjjön vissza holnap.
- De én szeretném, hogy megvizsgáljon doktor úr –egy akadékoskodó? Valami új beteg lehet, ha van erre mersze. Ránézek, és egy ismerős körvonal rajzolódik ki előttem, csak még azt nem tudom, hogy honnan.
- Fáj valamije?
- Nem.
- Hát akkor? – mi a franc lehet annyira fontos?
- Most baj, hogy egy emberi lény szeretne az egészségügyi állapotával pontosan tisztában lenni? – igen… persze ezt nem válaszolhatom. Néha az emberek figyelembe vehetnék, hogy én sem szórakozásból ülök itt, ahogy egy normális ember sem szeret túlórázni.
Ahogy látom lerázhatatlan, én meg fáradt és nincs kedvem vitatkozni.
Intek neki, és lelkesen idepattog. Ez most kelt fel vagy mi a jó isten?
Egyszerű, rutinvizsgálatot végzek rajta, rászorítom a vérnyomásmérőt, de ahogy véletlen hozzáérek, elég hidegnek tűnik a bőre. Mindegy, biztosan kint sincs valami jó idő.
Eddig semmi különös.
- Vegye le a felsőjét. – nekem háttal fordul, így jöhet is a sztetoszkóp.
Amikor felfelé a nyakához hátrább nyúl és véletlenül végresimítja haját, meglátom a tetoválást.
- Rammstein? – nem hittem volna, hogy van ,ég egy olyan fanatikus lény, ami magára varratná ennek a bandának a nevét.
- Ühüm. Ismeri? – bármennyire szimpatikus a zenei beállítottsága, ettől nem leszünk puszi pajtik. Válasz nélkül hagyom, s tovább tapogatom a sztetoszkóppal, míg mély levegőket vesz. Kissé fura a légzése, főleg ahogy háta közepéhez érek, egy kisebb hiány merül fel…
Jobban mondva egy nagy hiány. Nem hallok semmilyen szívtevékenységet. Nem csak dobogást, de még csak egy apró zörejt sem. Közelebb hajolva felelevenedik egy különös illat. Már tudom ki ez…
Dünnyögését hallom amikor leveszem róla a sztetoszkópot, de nem hallom, amíg ki nem veszem fülemből a dugókat. Biztos valami lényegtelen mondat, amit amúgy is figyelmen kívül hagynék.
- Már emlékszem – mondom halkan, ahogy visszaakasztom nyakamba a készüléket, s lassan, észrevétlenül a zsebembe nyúlok a szikémért. Szeretek mindig legalább egyet magamnál hordani.
- Mire? – sandít hátra, de vállára teszem kezét, és megállítom a mozdulatban. Felemelem a szikét lassan, s tarkóján simítom végig, félreseperve haját. Vágás… nem létezik olyan ember, aki egy hegtetkót túlélne a nyakán.
- Maga volt a kocsimosóban ugye? – látom hátulról arcának vonásain, hogy elmosolyodik.
- Jó szeme van doktorúr.
- Magának is – elcsusszan a hideg fém, majdnem hasonló hőmérsékletű testén, és lejjebb vezetem, majdnem beleakad melltartójának pántjába, szerencsére még időben elrántom onnan a szikét, mert úgy csúszna át rajta, mint a vajon. – Mit akar tőlem, egy magafajta?
- Magamfajta? Ugyan doki, nem kéne minden betegét egyenlően kezelni? – heh. Most már tudom, miért van akkora mersze. Nincs vesztenivalója akkor sem, ha felszabnám a hasát. Legalábbis, szerintem, de lehet hogy tévedek. Egy próbát megérne.
Gerincén húzom végig a penge lapját, mire felsóhajtva feszül kissé ívbe.
- Még nem is igazán a betegem. De mit szólna egy ajánlathoz?
- Hallgatom – hátrarántom, így pont az ölemben fekszik el, egy gyors pillantással. Nem is rossz, dögös kis teste van. Kár, hogy nem vagyok nekrofil…
Gunyoros, élveteg mosolyra húzom a szám, ahogy pofátlanul, lassan mérem végig testét. Talán perverznek tűnök, de inkább a vágási helyeket keresem. Egy szép ipszilon vágás kéne ide, nagyon jól állna neki.
- Nem is tudtam, hogy az egész testre kiterjed a hatásköre… doki – milyen pimasz és szemtelen. Biztosan szörnyen élvezi.
- Ha tudni szeretné, nem csak egy testrészre vagyok szakosodva.
- És mi lenne az a nagy ajánlat? Ingyen mossam a kocsiját, hogy a betege lehessek? – vigyorodik el, és könnyedén megigazítja haját, nem látszik hogy igazán zavarban lenne.
- Nem, arra nincs szükségem. Inkább… - mellkasán simítgatom a szikét, áthidalva melltartóját. Pedig azokat a halmokat is szívesen meglesném.
Visszajön a nővérke mér civil ruhában, és felsikkant amikor meglátja az ölembe fekvő, majdnem félmeztelen nőt. Bassza meg.
- Bocsánat, én…
- Gledis – morranok rá, mielőtt sarkon fordulva rohanna ki, nekem háttal állva dermed meg.
- Te-tessék, dr. Wloch? – remeg a hangja. Mennyire élvezem ezt… a félelem balzsamos illatát. vagy épp más balzsamos illat tölti meg épp orrüregeimet?
- Holnap találkozunk – fenyegetően halkan köszönök el tőle, csak biccent, és lassan kitopog topánkáiban.
- Viszlát – csipogja még utoljára, és már itt sincs.
- Köszönöm a vizsgálatot doki – mikor mászott ki az ölemből? Mire felé fordulok, mér a kabátja is rajta van. – Legközelebb teljes körű kivizsgálást kérnék – kacsintva int egyet fejéhez koccantva ujjait, és már szökken is ki az ajtón, épp hogy be tudja zárni az ajtót, hangosan felmorranva dobom felé a szikét, ami szög egyenesen áll meg az ajtó fehér fájában.
Az a ronda némber. Most egy értékes alanyt vesztettem el azzal, hogy betolta ide a pofáját. Felrúgom a mellettem lévő széket.
Mély levegő…
Végül is…
„Legközelebb…”
Talán valóban visszamerészkedik, akkor felajánlom, hogy legyen a tudomány javára, baja úgysem igazán eshet. Értékes hobbykellék lenne, az már biztos. Keserű vigyor kúszik vissza ajkaimra, és felvillan szemem, lábammal visszarántom a fellökött széket, felállok, nekirúgom a másiknak, és mind a kettő a fal mellett állapodik meg, teljes szimmetriában.
Magamhoz veszem a szikémet visszatéve a helyére, a zsebembe.
Ha még ott dolgozik, ahol gondolom, talán ott is elcsíphetem… Minden esetre, nem hagyhatok veszni egy ilyen különleges lényt.
|
| Meera | 2011. 02. 26. 19:46:27 | #11741 |
Karakter: Alice Zeeman
Megjegyzés: ~timcsssnek
- She’s in superstitions, black cats and voodo-dolls; I feel a premonition, that girl’s gonna make me fall! …she’ll make you live her crazy life, but she’ll take away your pain, like a bullet to your brain! Upside, inside-out, she’s livin’ la vide loca!
Sikoltja a rádió, a munka gyorsabban megy zenére, utolsó simításokat végzek egy Mercedes szélvédőjén, csillog-villog az egész verda, egészen büszke vagyok rá! Sokszor meg akarom tartani a kuncsaftok autójait, mindig köt hozzájuk valami…
- Alice, gyere, vége a délelőtti műszaknak, menjünk haza!
- Két pillanat, még van egy kocsi, azt átvállalom! – lengetek a ronggyal barátnőmnek, és a rádió közelében maradva pattogó léptekkel megyek az utolsó autóhoz, és bekukkantok az ablakon.
- Nos, mit óhajt uram? Kárpitot is? – látok meg egy fekete hajzuhatagot, és egy szemüvegkeretet, így megigazítva az enyémet nézek rá. A visszapillantóba néz először, majd rám néz. Húha, van szeme az ipsének.
Kicsit ijesztő, de nekem semmi sem szegheti a kedvem. Főleg, hogy nem szoktam félni, mivel nincs mit féltenem! Hehe, ha lekéselne az utcán, az se kottyanna meg, így minek félnék az emberektől?
- Nem. Csak kívülről.
- Addig szálljon ki kérem, a büfében talál magának mindent, és le is ülhet.
- Köszönöm – kiszáll, az autó ajtaját becsukva meglátok egy orvosi köpenyt, és érdeklődve csillannak fel a szemeim.
- Ön orvos? – kérdezek gyorsan utána, mire a válla fölött átnézve visszaszól.
- Igen. De nem értem ennek mi köze az autómosáshoz.
- Ó, semmi… - mosolyodok el sandán, és a szemembe kapva a sapkámat elkezdem lemosni a kocsiját, és nem felejtem el a szélvédőn keresztül lekukkolni a nevét, beosztását, és hogy melyik kórházban dolgozik.
Szóval doktor úr…
Látjuk mi még egymást, és nem a kasszánál történő fizetésére gondolok…
***
A kórház előtt nagy levegőt veszek, és hallom, ahogy odabent sok apró láb szalagál. Nagyot nyújtózok, és a csíny izgalmával járó bizsergést a mellkasomban azzal szüntetem meg, hogy a szívemet leállítom.
Általában mindig azt hallgatják meg először.
Ahh, imádom a kórházszagot, az annyira közel áll a szívemhez, ami jelenleg nem tölti be funkcióját, és ahogy lépkedek, úgy tologatom magamban szerveimet. Vesék fel a tüdő helyére, belek a két felkarba, máj a gyomorral cserél helyet, szívemet a jobb oldalra teszem.
A recepciós nő nagyot nyel, mikor meglát, én pedig csak rámosolygok. Rákönyökölve a pultra hajolok közel hozzá, mire hátrább gurul székével. Ő az a tipikus, filmekben látott, csokoládészín asszony, akit mindenki imád, még az orvosok is.
Pedig csak egyszer jártam itt, és nem is vertek akkora balhét, mint a szomszéd kórházban.
- Jó napot kívánok, ellenőrzésre jöttem.
- Van… van már orvosa? – fordul inkább a gép felé, én pedig kicipzározom a bőrdzsekimet. Itt nagyon meleg van bent…
- Nincs, de szeretném Dr. Wlochot – jelentem ki könnyedén, mire akadozva rám tekint szemüvege mögül. Csokoládészín szemei annyira tetszenek, nekem miért nem ilyenek?
- Dr… Wlochot?
Valahogy a szemében megcsillanó riadtság meghökkenésre kényszerít. Ejj-ejj. Kettőnket egyszerre említeni ilyen nagy horderejű dolog? Mi az, Wloch itt az ügyeletes Doktor House? Vagy mi a szösz?
- Igen. Ha lehet – mosolygok rá édesen, mire nyel egyet, és megnézi az időbeosztást.
- Hát, ha siet, a második emeleten a kettes rendelőbe menjen, még elcsípheti. Hamarosan hazamegy. Már végzett a napi műtéteivel.
- Köszönöm szépen a segítséget! – integetek, és elszökök a lépcsők felé, amiket könnyedén utasítva magam mögé lököm fel magam egészen a másodikig. Az ápolók, és a rezidensek elsápadva néznek rám, nekem pedig kedvem lenne úgy köszönni, hogy:
„Situs inversus totalis!”
Az ilyen orvosi szakkifejezések olyan viccesek, mintha a Harry Potterből káromkodna valaki... Ahh, istenem, alig várom már, hogy az a doki a karmai közé kapjon. Annyira szeretném látni, ahogyan a hűvös arc megfeszül, és érdeklődéssel vegyes tanácstalansággal mered rám.
Ohjééé.
***
Az ajtó előtt megállva illedelmesen bekopogok, és egy kimért „Szabad” után beslisszolok rajta. Megállva látom, hogy éppen a köpenyét vetné le, de tekintete megakad az arcomon, majd végigmérve megszólal:
- Mára már végeztem. Jöjjön vissza holnap.
- De én szeretném, hogy megvizsgáljon doktor úr – villannak fel szemeim a szemüveg mögül.
- Fáj valamije?
- Nem.
- Hát akkor?
- Most baj, hogy egy emberi lény szeretne az egészségügyi állapotával pontosan tisztában lenni? – sandítok rá, és egyet közelebb lépve teljesen belépek a terembe. Felvonja a szemöldökét, de nem mond semmit. Int, hogy üljek le, én pedig meg is teszem kimondatlan kérését.
Előveszi a vérnyomásmérőt, és a sztetoszkópot, mire élvetegen és izgatottan felcsillannak a szemeim. Igen! IGEEEN!
Leveszem a dzsekimet, és a székre terítve kinyújtom a karom az asztalon. Felcsatolja rám, és mikor ujjai megérintik a bőrömet, egy pillanatra megáll a mozdulatban, de mintha mi sem történt volna, folytatja tovább.
Elkezdi nyomni a pumpát, én pedig mosolyogva tornázom fel a vérnyomásom az optimálisra. Nem szabad már az első körben kiakasztani. Egyelőre felkeltem a figyelmét.
- Vegye le a felsőjét.
Leveszem a pólómat, megfordulok a széken, és egy szál sötétkék melltartóban üldögélve előtte várom, hogy a hideg fémet az én még hidegebb bőrömhöz nyomja. A tarkómon levő tetoválást megvakargatom vállam felett átnyúlva.
- Rammstein?
- Ühüm. Ismeri?
Nem érkezik válasz, és szinte látom, ahogy megdermed, mivel nem hall semmit. Semmit. Hihihi, ahh istenem, annyira imádom ezt csinálni, és valami azt súgja, hogy ez a fickó se teljesen normális, főleg, hogy annyira veszélyes a kisugárzása, a poén meg az, hogy hasonlónak érzem hozzám.
Érzem a tekintetét, ahogy a nyakamról a könyökömre siklik, majd a csípőmre, nyilván felfedezte a lassan gyógyuló sebeimet. De a legnagyobb gondja mégis az lehet, hogy nem dobog a szívem, ha levegőt veszek nem hall semmit.
- Valami baj van doktor úr? – kérdezem kifejezéstelen hangon, alig bírom elrejteni szórakozásom jeleit.
Istenem, ez annyira jóóó!
|
|
