A nagy figyelés közepette is hallom a könyvmosolyos megjegyzését, de mivel épp jó kedvem van, nem büntetem meg érte. Az persze teljesen más kérdés, hogy erőm sincs rá. Ezt neki nem kell tudnia.

Szerencsére hamar kibámészkodja magát, velem együtt, hogy aztán belekezdhessünk a kutatómunkába. Elég a címekre egy pillantást vetnem, nagyjából tudom miről szólnak. Van, amelyiket réges-régen még olvastam is, de a pontos tartalmát már én magam sem tudom. Emerson összeszed pár könyvet, majd elvonul a lehető legtávolabbi zugba, hogy a használható tudást kijegyzetelje. Ahogy telik s múlik az idő, a leány gondolatai egyre zavarosabbá vállnak, nem tudok rajtuk se eligazodni, se előlük elmenekülni.

~  Tégy rendet a fejedben! - szólok rá idegesen, majd hogy javítsak a helyzeten, felajánlok neki valamit, amit eddig nem igen.  – Kérdezd meg, ami nem világos!

~  Tudod nekünk az tanították… legalábbis azt sugallták a tanítottakkal, hogy ti olyanok vagytok, mint egy betegség.  Hogy megfertőzitek az embert, halálát okozzátok, s irtanivalók vagytok. Arra is kiképeztek mit kell tennem, ha megszáll egy démon… de nem érzem magam sem betegnek, sem megszálltnak. - Lassabban kezdte az elejét, szinte puhatolózott, de a végére visszatért a szokásos Emerson. Próbálom összerakni, mint is akar ez az embergyerek, de nem hagyja kigondolni a választ, folytatja. – Meg hát, ha valóban hadsereget toboroztok emberekből odaát, akkor nem én vagyok az embered, s ezt nyilván te is tudod.

~ Nem érzed magad elég erősnek? – kérdezek rá az első dologra, ami beugrik.

~ Fizikailag alkalmatlan vagyok katonának. 

~ Odaátról beszélünk. Még itt is többfajta erő létezik, nem csak fizikai, hát ott meg… még több. - fejezem be végül. Szóba tudnám foglalni azt, amiről beszélünk? Az erőket? Kétlem.

~ Milyen ott? Milyen a te világod?

~ Rég voltam már otthon, de szerintem nem soka változott. Egyszerre sivár, kihalt, mégis tele van élettel… energiával. Ijesztő talán, de káprázatos mégis. Felkavaró és megnyugtató egyszerre… nehéz szavakba önteni, látni kell.  – Foglalom össze, s ezzel lezártnak is nyilvánítom a témát.

~ Én nem fogom látni, úgyhogy kérlek, ne ilyen talányosan magyarázd! – jön a hisztis válasz, amin enyhén felháborodom, de magamban tartani, kicsi sikerrel.

~ Próbálom, de nem könnyű!  Majd ha legközelebb ott járok, küldök képeslapot!

Szerencsére ez megteszi a kellő hatást, végre nem kérdez, s úgy tűnik a könyvre koncentrál. Egy darabig jó is, de aztán újra elkezdenek a gondolatai más merre kószálni. Hihetetlen mennyire nem képes tartósan egy valamire figyelni. Felháborítónak tartom, de ha elkezdeném kényszeríteni, talán kiszagolnák a jelenlétemet. Mi sem hiányzik jobban, mint egy ördögűzés… már ha van még, aki végrehajtja. 

~ Mond csak, a klán az olyan nálatok, mint a család? – böki ki végül a kérdését. Nem hiszem el, honnan szedi ezeket?

~ A család milyen? – kérdezek vissza.

~ Nem illik kérdésre kérdéssel felelni! Amúgy is tudod, több időt töltöttél el a földön, mint én! 

~ TE mit értesz család alatt? – pontosítok, mert úgy tűnik, hogy felkapja a vizet mindenen. Bezzeg arra nem gondol, hogy benne van a hiba, no meg a szövegértésében.  – A klántagok nem állnak vérkötelékben egymással, ha erre vagy kíváncsi.

~ Úgy értve, hogy a szeretteid… nektek van olyanotok, hogy család?

~ Maga a vérkötelék formája a mi síkunkon nem létezik. Inkább siessünk, hogy mielőbb eltűnhessünk innen! – tudom le ennyivel a témát, majd arra kényszerítem, hogy a könyvet kezdje el inkább olvasni.

~ Olyanok vannak, akik olyanok, mint a családod? Mondjuk közeli barátok, akik feltétel nélkül szeretnek… akiknek fontos vagy? 

Nem válaszolok,  ugyanis megérzem a bizonytalanságát. Ez éltet, ez ad erőt, persze, hogy csendben, remegve várom mi lesz ebből. Képek villannak fel, a családjáról. Nem azért ismerem fel őket, mert láttam volna bármelyiket, de hasonlít rájuk, pluszba beleremeg a lelke. Hiányoznak neki, vágyik a társaságukra. Ugrik a kép, ismeretlen arcok kerülnek a képbe, újabb és újabb mosoly, pár grimasszal eltorzított arc, nevetés, kék szemek…

~ Hol van most a családod? – kérdezek rá végül, mikor már kezdem elveszteni a fonalat. Nehezít a dolgomon az is, hogy a könyvtár aurája legyengít, s hogy az érzései is úgy változnak, mint tavaszi időjárás.

~ Nem gondolod, hogy elmondom! – fortyan fel, valamelyest jogosan, de olyan szinten, hogy fel is pattan a székből. Le kell nyugtatnom, minden téren, hogy a feladatára koncentráljon.

~ Valamit valamiért. Ha hallani akarsz az enyéimről, mesélj a tieidről… de ezt itt egyelőre hagyjuk! Legyünk túl a kutatáson!

~ Igazad van. – Ért velem egyet, ami igen meglep, de nem szólok semmit, ugyanis végre visszaül.

Úgy tűnik a kis csevegésünk sokat segített neki abban, hogy végre koncentrálni tudjon. Talán megérte a kis bosszúság, ugyanis egy kis kutatómunka után nyomra akadunk. A klán gyengéje egy röhejes összetevőkkel teli kotyvalék, amiről eddigi kátrányos életemben se hallottam. Kis kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a főzet kiűzné a démont, de ezt megtartom magamnak. Végtére is van valamink, és ha csak legyengíti, már az is segítség. Valamennyire.

Mielőtt kifelé venné az utat a jegyzeteivel, bekap pár falatot. Jól teszi, segít neki is, nekem is. Újra meghúzom magam, s szinte megkönnyebbülten szusszanok fel, mikor kilépünk. Vajon tudják, hogy milyen erős a keretfa ereje? Egyáltalán tudják, hogy amiatt adnak nekem is kellemetlen perceket, pedig igen erős démonnak számítok? Kétlem.

~ Végre nem fáj a puszta létezés! – sóhajtom lelkesen, mikor kilép a friss levegőre gazdatestem. Azt hiszem eléggé legyengült, meg kell etetni, nehogy kidőljön. Érdekes, sőt, érdekesebb, mint volt. Csak még jobbá teszi ezt az egész lehetetlen helyzetet, célt ad a szürke hétköznapoknak. Tudást… oh, a tudásért mindent.

~ Megvan, amit akartunk, számoljunk le a démonnal! – feleli, míg fellendül a robogójára.

~ Még ha tudnánk is hol van, előbb a pihenés… 

~ Tudod mióta itt vagy egészen rokkantnak érzem magam! – tudja le ennyivel a figyelmeztetésemet, amire nem felelek. Inkább megbújok a rejtekembe, hogy megerősödjek. Úgyis hazafele tart, ott aztán kipihenheti élősködő lényemet.

Arra se mozdulok meg, hogy benyit a lakásába. Mozgolódik, én pedig csukott szemmel töltődöm egyre jobban fel. Rettegés szaga csapja meg az orromat, ami arra ösztökél, hogy felrázzam magam. Hamar tovaszáll a szag, de a kopogás még a fülében cseng, így az enyémben is.

~ Vársz valakit? – érdeklődöm.

~ Hát te? – kérdez vissza, míg a tükörbe néz. Látom az arcát, de ő nem láthat engem. Engedhetném, de tudom jól, hogy mivel járna. Elmebajjal… sikolyokkal. Nem lenne hasznomra többé. Erős lány ő, de megviselné, ahogy bárki mást.

Míg én a gondolataimba merülök, ő lassan az ajtóhoz lép, majd a kukucskálón kinéz, ki lehet az. Nem lát senkit, így úgy vagyok vele, biztos félrecsengetés lehet. Hisz lehet olyan is, ha jól fogtam fel eddigi tudásom alapján. Az emberek furcsák és…

- Wilson Atya! – vágja ki az ajtót, majd mire sikerül észhez térnem, ő már a férfi mellé hajol. Hogyan? Miért érinti meg? Ostoba gyermek! – Tud beszélni? Mit keres itt???

~ Mit művelsz Emerson?! – szegezem neki a kérdést. Egy megszállottat rettentő veszélyes megérinteni mindenféle védelem nélkül, úgy is, hogy én itt vagyok! Rohadtul nincs kedvem a testéért verekedni, benne. Megölnénk.

~ Nincs benne már, eltűnt! 

~ Biztos vagy benne? – kérdezek rá, míg minden idegszálammal a férfit figyelem.

~ Egészen, gyorsan vigyük be és próbáljuk meg életben tartani! Aztán kiderítjük mi történt! – Szóhoz sem jutok. Micsoda?

- Nem tudom ki az a Wilson Atya… én volnék? – szólal meg a férfi, ki láthatóan nem tudja mi is történik körülötte. Bár, lehet csak megjátssza. Nem szabad lankadnia a figyelmemnek! – Hol vagyok?

- Biztonságban! Megsérült?

- Azt hiszem elestem. – Legszívesebben felhorkantanék a válaszra, de arra is, hogy vizet visz neki. Remegnek a kezei a férfinak, alig bírja megtartani a poharat. Várom, hogy magára öntse, komolyan.

~ Talán azt akarja, hagyjuk békén? Vagy más oka volt rá? Így üzent volna nekünk? – szólal meg Emerson, hogy csak én hallhassam.

~ Szerintem túlgondolod. A Ferio-k okosok és taktikusak, ez tény. De szerintem ez az alak egy idióta. Semmi értelme annak, amit csinál, ráadásul magára vonja a figyelmet. Egy Ferio sohasem tesz ilyet, nem céljuk, hogy a rend üldözze! – fejtem ki kicsit jobban a véleményemet arról, miért hagyhatta el a férfit a démon.

~ Lehet, hogy valamiről el akarja terelni a figyelmet? 

~ Tartom, hogy egy húgyagyú. Ha a figyelemelterelés lenne a célja, akkor elérné, hogy a rend egy tökkelütött papnál és egy kislánynál nagyobb erőfeszítéseket tegyen.

~ Hé!  magamnak, te sem tudtál végezni velem, másodjára sem, nagy démon! Ráadásul időről időre újrakezdi, mint valamiféle… ez az! Szertartás! – rikkantja, ami nem csak meglep, de a lelkemnek is fáj. Hogy lehet valaki ennyire lelkes, mikor előtte még duzzogott?

~ Miféle szertartás? – kérdezek vissza egy horkantással.

~ Honnan tudjam?! Mi vagyok én, repülő démon? De ha nem is az, az ismétlődés lesz a kulcs. Az, hogy bizonyos időközönként megismétli a gyilkosságokat!

~ Lehet, hogy csak rögeszmés. A démonokat sem kímélik meg az agybajok ám! – oktatom.

~ Mi is volt… az 1700-as években Gaap néven említették. Ezzel együtt nyolcszor csapot le az óta. Minden egyes alkalommal hét lelket vitt el. – magyarázza ötletét, míg tekintetével az öreg férfit figyeli, aki a kanapén kuporodott össze. - Mi legyen vele? – Tudom kire érti, s nincs sok kedvem válaszolni… de addig úgyse hagyna.

~ Takargasd be és hagyd pihenni. Ha gondolod, adhatsz neki majd esti puszit is, de most folytasd! Illetve nem kell, emlékszem a feljegyzéseidből, a helyszínek kiadják a héber hetet. De mik voltak az eddigi helyszínek? Látni akarom térképen az összest egyben! – szólítom fel.

~ Ahogy akarod! –veszi le a falról a térképet, de mielőtt bármibe is kezdhetnénk, betakarja az öreget. Lenne mit erre mondanom, de mivel rögvest újra a térképre figyel, inkább nem szólok. – Bejelölgetem, de idő lesz. Addig áruld el, vannak barátaid?

~ Miért ne lennének? – kérdezek vissza sóhajtva. Hihetetlen, honnan szedte most ezt a kérdést? mindig olyan spontán, nem látom se érzem, mi jön legközelebb ki a száján… vagyis… mit fog kérdezni.

~ Mennyi van? 

~ Inkább segítek, úgy tűnik nagyon fáradt vagy ehhez! – morgom.

~ Válaszolj, azzal segítesz! Cserébe én is elmondom. 

~ Néhány, nem sok. Igaz barátból elég a néhány, de rájuk az életemet is bíznám – tudom le ennyivel a dolgot.

~ Az jól hangzik.  Nekem a családomon kívül nincs nagyon, akire rábíznám. Persze ott a rend, de… hát itt azért nem olyan barátságosak az emberek – csacsogja, de én csak figyelem, ahogy karikázik.

~ Megvan! – világosodom meg, aminek igenis hangot adok. Hogy lehettem ilyen ostoba? Miért nem tűnt fel?  – Ez a sorozat, a helyszínek… ez az élet köre! Fel akar támasztani valakit!

~ Egy démont? – hangja halk, szinte suttogja a kérdést.

~ Nem, egy embert. Egy embert aki valamikor az 1700-as években halt meg, elvégre akkor kezdte!

Rögtön kattogok, ki lehet az, s míg ő az öreggel van elfoglalva, igyekszem minden tudásomat ama időből összeszedni. Ki lehet az? Ki? Azt hiszem ráragasztom izgatottságomat, s hiába látja el az öreget, érezhetően izgatott, de egyben feszült is marad. Persze, hosszú napunk volt, lefárasztotta.

~ Aludj rá egyet, holnap kiderítjük, ki lehet az. Meg majd mesélsz a képességedről, ahogy ígérted… - teszem hozzá halkabban. Nagyon szeretném tudni, honnan tudja, kiben mi lakozik, démon téren.

- Megígértem, be is fogom tartani! – feleli a sötétbe, míg lehunyja szemeit.

Érzem, hogy nehezen megy neki az alvás. Izgatott, a vérre csak úgy forr ereiben. Lefáraszthatnám, de félő, hogy az jobban megviselné, mint egy kis álmatlan éjszaka. Én úgyis éber maradok, nem pihenek úgy s annyit, mint egy ember. Figyelhetem Wilsont, s kattoghatok azon is, ki lehet az.

Derengeni kezd egy név, a Vatikán által üldözött, több nevet használó férfié. Az Arctalan. Igen, mi csak így hívtuk. Ötletem is van miért akarhatja feléleszteni, de nem vagyok benne biztos. Mikor elégették a férfit, a róla szóló feljegyzéseknek is nyoma veszett, s ugyebár halandókról csakis halandók tudnak sokat mesélni.  Arctalannál ez kicsit másabb volt. Az egész ember másabb volt.

Sokunk félt tőle, s nem az ördögűző képessége miatt… hanem azért, mert olyanokra tudott minket rávenni, amire magunktól nem is gondoltunk volna.

^{¤ ¤} _{× ×} * _{× ×} ^{¤ ¤}

Emlékek… amik nem az enyémek. Emerson álmodik. Kósza és ostoba, de legalább leköt annyira, hogy ne kattogjak azon, miért akarná bárki is visszahozni ama férfit. Kicsit remélem, hogy tévedek. Kivételes eset ez, szeretném, ha nem lenne igazam. Jó lenne… kellemes csalódás, így hívnám, s élvezném.

Wilson egész este egyhelyben aludt, meg se mozdult. Ez persze nem volt elmondható Emersonról, ami egyfajta jel is volt számomra. Tudtam, ha egyre többet mocorgott a reggel beköszöntével, az alvásra szánt idő végéhez közeledett. Úgy éreztem kipihente az előző napot, de míg a testi épségéről tudtam mindent, a lelkéről nem. Az embereknél pedig az is ugyan olyan fontos volt, mint a másik féle egészség.

~ Jó reggelt – szólalt meg Emerson, mire én felmordultam.

~ Neked is.

~ Történt valami, míg aludtam? – kérdezte, míg az öreg felé fordult. Tudtam, hogy mire értette.

~ Semmi. Túlságosan semmi.

~ Az talán baj?

Nem feleltem, így egy kis várakozás után elindult a reggeli rutinjára. Én addig is gondolkodtam a lehetőségeken, mert mindent akartam, csak az Arctalant nem. Talán megérezte a nyugtalanságomat a leány, vagy egyszerűen csendességemet nem tudta hova rakni, ugyanis mikor megterített két főre, nem ment Wilsonért, hanem megállt, s felsóhajtott.

~ Min töröd a fejedet?

~ Min nem? – kérdeztem vissza.

~ Rájöttél valamire… ugye?

Újra nem feleltem, hisz nem tudtam mit mondhatnék. Talán az igazat? Oh, az kicsit se illet volna démoni énemhez.

~ Lehet, magam sem tudom. Sok dolgot kell átgondolnom, addig is csendbe leszek. Te csak szedd elő az öregedet.

~ Nem az öregem! – csattant fel.

~ Persze, persze… - Emberek és az ő kapcsolataik. Én soha meg nem értem, ez biztos.

Míg én visszabújtam a rejtekembe gondolkodni, Emerson úgy tett, ahogy mondtam. Felébresztette az öreget, majd besegítette a konyhába enni. Próbált vele beszélni, de nem igen figyeltem rá, egészen addig, míg meg nem hallottam valamit.

- … csak a hidegre és fenyőillatra emlékszem.

Újabb emlék ugrik be, s kicsit se tetszik immár a helyzet.

~ Kérdezd meg, hogy mennyire fázott – szólok oda a lánynak.

~ Tessék?

~ Csak kérdezd! – szólok rá.

- És mond csak… mennyire volt hideg? – kérdezi Emerson, érezhetően értetlenséggel a hangjában. Az öreg ránéz, ráncolja homlokát, kicsit megrázza a fejét, s ekkor már tudom. Biztosra tudom.

- Nos… Nem olyan enyhe fázás volt, hanem olyan… mélyre hatoló.

~ Mélyre hatoló. – Fejezem be egyszerre az öreggel, amitől érzem, hogy Emerson megretten.

~ Miről van szó? Csak nem…? – kérdezne újra, de nem hagyom. Nincs időm magyarázni, ha igazam van.

~ Azt mondtad, hogy nem érzed más démon jelenlétét, ugye? – kérdezek rá, míg ugrásra készen figyelem a semmibe bambuló idős férfit.

~ Igen! Senki nincs benne – biztosít igazáról. Érzem, hogy nagyon biztos magában, s magam sem tudom miért, de megbízom a szavában.

~ Azt nem érzed, hogy hányan voltak benne? – méregetem az öreget, akin egyre több tünetet felismerek. Hirtelen emlékvesztés, gondolatok elkalandozása, már ha van még.

~ Nem… de… ezek szerint többen, nem igaz?

~ Igen. Le kell vetkőztetni. - Szinte a lelke is beleremeg ebbe, az undortól.

~ Hogy mi? – kérdez vissza. – Én aztán nem! Meg se kérem rá! – teszi hozzá felháborodva, majd újra beleremeg pusztán a gondolatba is. Nem igen értem a dolgot, végtére is meztelenül születnek a világra, mi baja van azzal, ha egy felnőtt férfit kell így látnia? Mindegy is, van erre más megoldás is.

~ Jobb lenne, ha nem emlékezne rá – vallom be. – Ki tudja…

~ Mondom, hogy nincs benne senki! – erősködik. Érezhetően zavarja, hogy nem hiszek neki, legalábbis szerinte. Pedig hiszek, csak ő nem tudja azt, amit én. Az öreg így marad, soha nem épül fel, s soha nem fog igaz megjegyezni semmit se, mert valaki már emlékezik helyette. Nem megszállás ez… ez sokkal másabb.

~ Bekísérnéd a nappaliba? – kérdezem, mikor feláll és elkezd az asztalról pakolni.

~Oh, most szépen kéred? Nem parancsolsz? – incselkedik velem, de ehhez most cseppet sincs kedvem.

~ Kísérd be a nappaliba – teszek eleget a ki nem mondott kérésének. Démoni parancsot akar? Megkaphatja, rajtam ne múljék. Kicsit morog orra alatt, de nem igen érdekel. Ha igazam van, akkor majd megköszöni.

Figyelem, ahogy felsegíti az öreget, majd megindul vele a nappali felé. Mivel egyik ötletem se tetszene neki, s ha kényszerítem, csak hallgathatnám nyekergését, úgy döntök, ideje lépnem. Röpke pillanatra veszem csak át felette az uralmat, hogy egy ütéssel elintézzem az öreg eszméletét.

~ Mit csinálsz? – rikkantja Emerson, míg visszaadom neki az irányítást. Hajolna is a földön hasaló öreghez, de hirtelen a mellkasához kap. Tudom, hogy sok erőt ez nem fog tőlem elvenni, de őt meg fogja viselni. Azonban lépnem kell, s nem hal bele egy kis változásba – miszerint egy darabig újra egyedül lesz a testében.

Térdre rogy, míg én mellette öltök alakot. Mély levegőt veszek, jó újra testet ölteni. Végigsimítok koponyámon, majd előrébb lépek, s leguggolok a fekvő férfi mellé.

- Ez mire volt jó? – kérdi Emerson szuszogva.

- Nos, kényszeríthettelek volna többre is – közlöm vele unott képpel. – Az utána való rémálmaidhoz, sírásodhoz és nyekergésedhez azonban nem lett volna kedvem.

- Hé! – szól rám sértődötten, míg összeszedi erejét. – És ha nem engedlek vissza?

- Komolyan erről szeretnél velem vitatkozni, vagy – fordulok a férfihoz, majd nemes egyszerűséggel szétszakítom hátán a ruháját, Emerson döbbent sikkantása ellenére is – hagyod, hogy megmutassam a gondot?

- Mi… mi van a hátán? – susogja megrettenve, míg én félresimítom az útban lévő szövetdarabokat.

- Tudtam.

- Mi ez? – mászik mellém négykézláb a leány. Lenézek rá, borzos haja se segít azon, hogy mennyivel kisebb tőlem. Néha elgondolkodom démoni létem szépségein, miszerint egy ilyen apróságot is meg tudok szállni.

- Újabb démon – felelem.

- Mondtam, hogy nincs benne már senki! – néz fel rám felfújt orcával. Sértődött lenne? Talán.

- Tudom, felfogtam, elhiszem – biztosítom többszörösen is. – Ez más. Nem tudom jobb e… mert egyedül van a testében. Nézd csak – simítok végig a fagynyomon, ami egy kört alkot. – Ez szimbolizálja a testet. Ez itt pedig – simítok immár a körön belül lévő, a leánynak bizonyosan ismeretlen írásra -, ez itt a neve.

- A neve? Wilsoné?

- Ki másé? – sóhajtom. – Ez egyfajta démoni…

- Bűbáj? Mágia? – csacsog közbe.

- Nem, nem az – csóválom fejemet. – Nem tudnék rá jó szót, szóval elmagyarázom mit csinál. A körön belül, itt, a gerincénél, a fenti részen – simítok újra az öreg hátán lévő sebre -, ez jelképezi azt, amit a démon elvett tőle.

- Ilyet is tudnak? – csodálkozik rá a leány.

- Ez egy emlékdémon.

- Emlék démon? Várjunk… akkor… elvette Wilson összes emlékét?

- Nem csak azt – nézek le a lányra, aki zavartan pillant fel rám. – Attól többet. Az eszét vette el, a tudását, az emlékezésre való képességét.

- Ezt nem igen értem – vallja be zavartan. Elgondolkodva simítok két kézzel a jelre, át kell gondolnom, hogy is magyarázzam ezt el neki.

- A névnek ereje van. Ezért se mondom el az enyémet – pillantok rá.

- De te tudod az enyémet – feleli, majd elkezd méregetni.

- Én nem tudok vele mit kezdeni – nyugtatom halovány mosollyal. – Én inkább fizikai démon vagyok, mintsem… szellemi vagy mentális.  Több féle van belőlünk, én erőt használok, fizikai erőt, a tetoválásaimat – magyarázom -, a repülő démon a mentális erőt használja fel, míg ez itt – bökök a fagyási sérülésre -, ez a szellemre hat. Ha azt nézzük, én vagyok a legkegyesebb, ez itt pedig a legdurvább. Wilson soha nem fog meggyógyulni immár, mert a nevét ellopták. Szóval, innentől – nézek a leányra komolyan, aki láthatóan megszeppen ezen -, azt akarom, hogy senkinek ne mondd el a nevedet. A teljeset meg főleg ne. Találj ki valamit, amin hívhatnak…

- Egy ördögűző név – susogja csillogó tekintettel, mire én felvont szemöldökkel nézek rá. Mielőtt azonban belekezdhetne, rájövök mire érti.

- Azt hittem, hogy ez hagyomány nálatok, hogy adnak – vallom be.

- Nem, nem az – csóválja fejét. – Már nem.

- A te egyházad… - sóhajtom. – Igen ostoba.

- Jó, ezt hagyjuk, inkább az a kérdés, mit kezdjünk Wilsonnal! És azzal a másik démonnal! Meg… azzal, hogy nem tudlak sehogy se hívni!

- Hívj Septemnek, ha annyira akarsz valamit – tudom le a dolgot, míg a hátára fordítom az öreget.

- Miért pont hétnek? – kérdez vissza.

- Mert a hetedik vagyok – tudom le ennyivel, míg felemelem az öreget. - Csontig hatoló hideg, az elme hiánya... Legalább egy forró fürdő jár neki, s ha nincs túl késő, egy kis ima segíthet neki, hogy ne romoljon az állapota. Én megfürdetném, de a szenteltvízben, amit a kádban fogsz megszentelni – nézek le Emersonra -, nos, nem szívesen nyúlkálnék. Szóval választhatsz, visszabújok a testedbe, vagy segítek teljes valómban?

Sokáig csak fekszem az ágyban, nem szólok hozzá, egyelőre nincs mit mondanom. Leszúrhatnám, hogy miért etetett, de bizonyára okkal tette, meg amúgy sem tehetnék ellene semmit. Wilson is eszembe jut, s az hogy vajon ő a helyemben mit tenne. Hagyná a fenébe az egészet. – következtetek nem alaptalanul. Meg sem érdemli, hogy megmentsem, node mikor volt szokás ezt mérlegelni?

~ Sokat aludtam? – töröm meg a csendet kimászva ágyamból.

~ Nem tudom emberi viszonylatban a sok minek számít – feleli a démon, majd lelkes magyarázásba kezd én pedig mindeközben felkapcsolom a lámpát – Az átlag alvási szükségletes a korodhoz mérve olyan nyolc s kilenc óra, de azt bőven nem ütötted meg.

~ Oh, micsoda válasz! Köszönöm. Egy „körülbelül négy órát” dologgal is beértem volna – morgom sóhajtva, majd szemügyre veszem az órámat. Utána felkelek és a hűtő felé veszem az irányt egy-két finom falatért. Meglehetősen megéheztem… ám ahogy kiérek a konyhába elönt a méreg. Csak remélni tudom, hogy nem etetett össze velem ismét mindenféle szemetet. Nem díjazom, ha tudtomon kívül etet, vagy… bele sem akarok gondolni miket képes megtenni testemmel, míg alszom.

Minden esetre hála neki takarítanivalóm is bőven akad, azt pedig nagyon remélem jelenleg mindkettőnk érdekében, (mivel egy gyomron osztozunk) hogy nem egyszerre etette meg velem mindazt, aminek üres zacskói és dobozai az asztalon vannak… savanyú uborka, majonéz, mogyorókrém és instant thai tészta, na meg egy kis édes túrókrém. Ha rá gondolok, már émelygek. Úgy döntök a biztonság kedvéért inkább csak pirítóst eszek.

Amint megettem, s elpakoltam a szobámba megyek és belelapozok Abey atya könyvébe.

~ Mi ez? – kérdezi rögtön a démon.

~ Mondanám, hogy nem tartozik rád, de… - sóhajtok fel az ágyra ülve – Nincs ötletem hogy kaphatnám el Wilsont, s lassan jelentenünk is kéne. 

~ S ez majd segít? – kérdezi oly érdeklődéssel hangjában, amit nem igazán értek… több száz, vagy több ezer éves és nem látott még könyvet?!  Kétlem, de akkor meg? Kételkedik talán a rend tudásában? Mert annak sajnos inkább van alapja…– Hogyan?

~ Nem tudom, nincs sok infónk a repülő démonról. Sőt, úgy semmiről se… - sóhajtom beismerően, lapozgatás közben – Pár leírás, alapvető dolgok, a nevük, de a jellemzésük hiányzik.

~ Hiányzik? – kérdezi, s hangszínéből újabb döbbenetére következtetek – Emlékeim szerint rengeteg feljegyzésetek volt a démonokról.

~ Tényleg? Mikor? – kérdezem nem kicsit csodálkozva, elvégre én még nem találkoztam azon kötetekkel. Közben ő lelkesen átveszi kezeim felett az irányítást – Hé! – adok hangot méltatlankodásomnak.

~ Ez itt semmit nem ér. Ez szemét – morogja, aztán végre újra visszaadja kezeimet – Ennyi van nálad?

~ Ez az ördögűzők könyve – felelem, majd inkább be is zárom szégyenemben – Te tudsz valamit, amit én nem. – összegzem a tanulságot, mire csak felmorran – Több mindent is, ez tény, de ez most az én mesterségemet érinti! – teszem hozzá, segítséget várva. Ezek szerint ő maga sokkal hasznosabb lehet, mint aktuális kedvenc könyvem…

~ Kérdezz, s meglátom tudok e felelni! – visszhangzik fejemben elégedett duruzsolása, közben inkább elrakom a könyvet. Szegény kitett magáért az elmúlt pár évben, nem érdemel több méltatlankodó szót.

~ Túl sok a kérdésem, inkább mesélj arról, mit tudsz. – vetem fel.

~ S mit kapok érte? – kérdi szusszanva, könnyedén, én pedig megtorpanva esek gondolkodásba – Na?

~ Nem tudom mit tudnék neked adni. – vallom be őszintén. Mégis mit ajánljak fel, a testemet? Tulajdon akaratomat és függetlenségemet? Szó sem lehet róla!

~ Mesélsz arról a megérzés akármiről – vágja rá, én pedig kissé megnyugszom – Infót az infóért. – persze nem mondhatnám, hogy szívesen megosztanám vele, de ez még vállalható ár. Az ágyhoz sétálok, aztán leülök, s nem sokkal később nagyot sóhajtva dőlök hátra rajta.

~ Legyen, démon.

~ Akkor mesélek – kezd is bele egyből, én pedig figyelmesen hallgatom – A repülő démonnak is van valami más neve. – neve? Már majdnem belekérdezek, elvégre nem lenne hátrány tudni azt a nevet, de megelőzésképpen egyből rám szól. Biztosan érezte, mit akarok… vagy csupán sejtette – Ne kérdezz vissza, érzem ám, hogy azt szeretnéd, kifejtem! Ti, emberek, a külsőnk alapján neveztetek el minket az évszázadok alatt. Arra nem gondoltatok, hogy ezek a démonok nem egyedüliek. Ha úgy nézzük, klánok vannak, több hasonló képességgel. Vannak a befolyásoló démonok, mint a repülő démon, s vannak a harcosok, mint én.

- Harcosok? – mosolyodom el az ezúttal már hangos kérdés közben, s feldereng második találkozásunk. Örülök, hogy a két démon közül ő volt az, kivel végül szövetségre léptem, a harcos. Elképesztő, amit akkor a tetoválásaival művelt! Majdnem meg is borzongok, ahogy eszembe ötlik magas, izmos és mindenek előtt eredeti kinézete.

~ A képességem támadó erő, nem védekező, se egyéb. S mondtam, hogy ne szólj bele! – duzzogja, mintha oly nagy bűn lenne a kíváncsiságom – Szóval. Mindegyik kasztnak megvan a maga fajta gyengesége, de minden egyednek van külön valami, ami vonzza vagy taszítja.

~ Erről nem ír a könyv! – hívom fel rá figyelmét.

~ Csodálom, mert évszázadokkal ezelőtt, úgy az 1200 és 1300 évek körül virágzott a tudomány, s csak úgy hulltak a démonok. S ahogy én tudom, s jól tudom, mert nem egy szent szerencsétlen szálltam meg annak idején, oh, mily csodás idők voltak azok! Annyi lélek volt, annyi ostoba, rettegtek tőlünk, csatába indultak ellenünk, nem tudták, hogy erre csak az ördögűzők képesek. Ölték egymást és… – kezd lelkes mesélésbe, s bár valamilyen beteg módon kissé felüdülés e szemszögből hallgatni a dolgokat, eltértünk a tárgytól. Torokköszörüléssel jelzem, hogy nem a vérengzése érdekel – Szóval. Voltak könyvek. Több könyv. Teleírva. Voltak olyanok, akik ezzel foglalkoztak. Ne mond nekem, hogy azok már nincsenek. A démonok is öltek volna értük, annyi tudást szedtek össze benne.

~ Ti is öltetek volna érte? – csapok le egyből szavaira. Na ez már jobban érdekel! – Miért?

~ Nem csak az emberek ölik egymást, gyermek. A démonok is. Példának okáért, nem hiába segítek neked a repülő démon ellen. Ki nem állhatom a fajtáját, ahogy ő se az enyémet.

~ Nem sokban különböztök akkor tőlünk… – fogalmazódik meg bennem a felismerés. Halványa és sarkítottan ugyan, mégis úgy érzem elindít bennem valamiféle változást…

~ Szerinted miért oly könnyű titeket megszállni? – kérdez rá, amitől kissé kizökkenek előző gondolataimból – Nincs ősi könyvtára a rendnek?

~ De, akad. – válaszolom halkan.

~ Vigyél be oda – mondja, illetve inkább parancsolja. Nem is tudom, hogy a hangnemen, vagy magán a kérésen lepődök meg jobban, döbbenetembe fel is ülök fekvő helyzetemből. Honnan veszi, hogy elviszem oda? Elvileg még én sem kaptam bebocsátást, magam sem mehetnék…– Nem viccelek.

- Még csak az kéne! Hogy hiheted, hogy bevinnélek oda? Most mondtad, hogy ölnél a rendünk titkaiért! – emelem fel a hangom, az igazi hangom – Eleve… én se mehetek csak úgy oda be – vallom be, s ettől egy kicsit megnyugszom. Talán ő is elengedi a dolgot – Csak tanonc vagyok. Nem teljes körű tag.

~ Wilson azonban teljes körű tag, ugye?  S meg akarod menteni? – tapint rá a gyengémre.

- M… miért kérded ezt így? – kérdezem halkan tőle.

~ Mert akad bőven ötletem, de egyiket se éli túl. Velem együtt nem tudsz démon űzni, leány. Legalábbis… így nem – magyarázza, sajnos úgy sejtem igazat is mond – Ha meg akarod menteni, el kell érned, hogy bejuthass a könyvtárba. Ígérem, nem használom fel az ott lévő tudást, csak arra, hogy megmentsük a barátodat, s megölhessem azt a bitangot. Egy idióta szemétládával kevesebb.

~ Miért higgyek neked?

~ Miért ne? – kérdez vissza – Szükséged van rám. S hiába ellenkezem ez ellen, de az igazság az, hogy nekem is szükségem van rád.

~ Oh, tényleg? – érdeklődöm kissé cinikusan, de igazság szerint látom már, hogy nincs más út. S azt sem gondolom, hogy ne érne meg egy próbát a dolog.

~ Gazdatest nélkül nem húzom sokáig – mormogja kissé keserűen – Akkor? Áll az alku?

~ Alszok rá, s hátha kitalálok valamit. Ha nem akkor… akkor igen, áll. Addig is kérlek, hagyj kicsit gondolkodni. Azt se bánom, ha közben átveszed felettem az uralmat. Meg akarom menteni Wilsont, de a rend titkait se akarom kockáztatni. Meg azt se, hogy kirúgjanak, mert szövetkeztem veled. – foglalom össze gondolataimat.

Aludni azonban nemigen tudok rá. Bár már döntöttem, ez csupán annak fényében fogalmazódott meg, hogy nincs más út… pedig én mást szerettem volna. Olyat, ami nem kockázatos és nem sodor veszélybe másokat. Persze Rushmor immár nem tűnik annak a pokolfajzatnak, akit anno megismertem, de ez egyelőre kevés az ilyesfajta bizalomhoz. Az is lehetséges, hogy együtt tervelték ki a Repülődémonnak, hogy bejussanak a könyvtárba! – Ugyan! – húzom össze még jobban szemeimet, ezzel próbálom elkergetni az ostoba gondolatokat. A halálát akarja, ebben biztos lehetek.

Reggel úgy érzem, kimerültebb vagyok, mint mikor aludni tértem. Kivette az erőm az agyalás, és hogy eközben folyamatosan igyekeztem lezárni tudatomat a démon előtt. Persze könnyen lehet, hogy mindent tud. Eszem egy keveset, lezuhanyozom, hátha ezek segítenek, de semmi. A fejem üres, mint egy kifaragott tök belseje, Rushmor ötletén kívül nincs semmi épkézláb a birtokunkban. Végül sóhajtva színt vallok és elkezdjük az ő verziójának tervezgetését.

Kiderül, hogy mégsem oly zökkenőmentes, mint azt elsőre gondoltuk. Sőt egyenesen lehetetlen, még így is, hogy ő bennem van. Attól tart belehalhatok, mivel a csapdák túléléséhez az én életenergiámat kell majd felhasználnia. Én viszont visszalépésre még csak gondolni sem akarok. Ha elkezdtük megcsináljuk! Nem hiszem, hogy ha bennem van és együttműködünk, bármilyen démoncsapda is az utunkat állhatja, elvégre ez esetben a gazdatest nem plusz akadály. Segíteni fogom, ahogy ő is engem. Megoldjuk!

Azt is kiötlöm, hogyan juthatnánk be, már ami a jogi procedúrát illeti. Elég, ha Wilson kézjegyét egy kutatási megbízásra illesztem. Ha belepillantanak rendszerünk dokumentációjába, látni fogják, épp min dolgozunk. Szerencsétlen Wilson sohasem vitt volna el ide, s ha engem raboltak volna el, nem hiszem hogy kutatásra adja a fejét kiszabadításom érdekébe. Valamiért a hozzá hasonló terepen dolgozó szentfazekak (ahogy egykori diáktársaimmal hívtuk őket) ódzkodnak a központi könyvtártól. Elavultnak és átláthatatlannak bélyegzik, no meg veszedelmesnek… én pedig mindeddig még csak a közelébe sem mehettem. Jobban meggondolva nagyon is várom, hogy végre beléphessek oda.

A tervezgetés végeztével Rushmor figyelmeztet, hogy rá kell azért pihenem erre a manőverre. Így is teszek.

•´`•´`•´`•

Egy napba telik, mire elindulunk, de igazság szerint gyorsan eltelt. Azon morfondírozok a motoron ülve, milyen kevés időnek is tűnt… talán azért mert nagyrészt átaludtam. Kifejezetten jól ment az alvás, erősnek és kipihentnek érzem magam.

Persze aggódom a bejutás miatt, s hogy nehogy kiderüljön kit akarok becsempészni. Ilyesmivel lebukni olyan nagy szégyen volna, ami mellet eltörpül a tudat, hogy bele is halhatok. Mintha Rushmor is aggódna, mélyen legbelül úgy érzem, ez pedig kissé megnyugtat. Furcsa dolog ez az emberben, ha valaki ugyanazt érzi, az jó érzéssel tölt el bennünket. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a félelmemmel.

Persze ahogy leparkolok, már igazából tökmindegy hogy fél-e velem, vagy sem, én rettenetesen be vagyok szarva. Bele se gondoltam, hogy meghalhatok… IGAZÁBÓL! Mármint persze, lehet, hogy meghalok, de az a lehet mindig olyan távol van, most meg itt, egyből a főkapu mögött. Utoljára még a küldetésünk első napján jártunk itt Wilsonnal, de csak a portáig mentünk. Ott megkaptuk a szükséges dokumentumokat… aktákat, képeket, térképet, mindenfélét… aztán az is lehet hogy hiába halunk kost meg mindketten, mert Wilson már halott! Feleslegessé válik minden, ostobaság volt idejönni!

~ Ha elsírod magad, az feltűnő – szól rám arra ösztönözve, hogy szedjem össze magam… gondolom. Igaza van, most nem eshetek szét.

~ Tudom, ne haragudj. Wilson nem egy mintapolgár, de… mindegy is.  Megmentjük. Együtt.

~ Együtt – ismétli meg utolsó szavamat. Mosolyra húzza számat gesztusa, s kicsit enyhül szívemben a félelem.

Ez után eltűnik bennem, mintha velem sem lenne. Bizonyára elrejtőzik, én pedig aggódom tovább. Próbálok ügyelni rá, hogy kívülről ne látszódjék, nem igazán tudom, mennyire megy. Aztán megérzem a kínját, ahogy szenved a csapdák miatt, ez pedig arra ösztönöz, hogy minél gyorsabban bejussunk.

Persze ez koránt sem olyan egyszerű dolog, sikerült kifognom a lehető legkészségesebben kötözködő és leglassabban bíbelődő ügyintézőt. Először beengedni sem akar, aztán miután nagy nehezen meggyőzöm még húzza az időt felesleges dolgokkal… rossz dátum, kiapadt tintapárna, túlságosan sötét toll… ilyen ember a világon máshol nincs! Úgy érzem kifejezetten mára szerződtették.

Már majdnem összeesek, de végük csak sikerül. Valaki odafenn… vagy odalenn mellénk állt. A csapdák hatása hanyatlani kezd, érzem a démonon. Lassan megnyugszik ő is. Nem szenved már annyira, így engem sem emészt el szenvedése.

~ Jól vagy?

~ Túlélem – feleli alig hallhatóan – S te?

~ Én is. Sikerült elintéznem mindent, de nem tudom hol kell majd keresnünk. Egyszer jártam itt csak, hatalmas a hely – füllentek egy kicsit, nem akarom hogy nagyon kétségbe essen. Nem elég, hogy hatalmas a hely, számára ellenséges terület, s szép lassan le is szívja energiáinkat, még higgye azt is, azt sem tudom, hol keressük?! Bár attól félek idővel rá fog jönni.

 Ahogy kinyitják nekünk az ajtót és beérünk a hatalmas földalatti könyvtárba, érzem hogy a démon bennem csak ámul és bámul. Érthető, egészen lenyűgöző a látvány. A központi csarnok közepén egy monumentális szobor áll, mely a földgolyót jeleníti meg. onnan pedig akárcsak a napsugarak, több méteres polcokkal szegényezett széles folyosók indulnak, s tartanak ameddig szem ellát. Olyan érzése van az embernek, hogy a hosszú folyosók egészen a végtelenbe visznek.

~ Nem költözünk be ide? – majdnem elnevetem magam kérdésén. Nem szívesen laknék egy könyvtárban és Wilsont meg kellene menteni, de... ööö … oké!

~ Mi ez hirtelen?

~ A tudás hatalom, s nincs jobb társaság egy könyvnél – mondja – Nos… kezdjük el valahol. Egyél is, itt nincs olyan nagy nyomás, bírni fogjuk. Kifelé lesz még érdekes. Munkára fel, ha meg akarod menteni a barátodat.

Nocsak, egy könyvmoly démon, ki gondolta volna… - kuncogok magamban, ügyelve arra, hogy ő lehetőleg ne hallja. De persze hallja, tisztán érzem. Hallja, mennyire csodálkozom, de nem fűz hozzá különösebb magyarázatot. Nincs is rá szükség, ezt nem kell szépíteni.

Megkezdjük a kutatást, bár változatlanul tanácstalan vagyok. Nem úgy, mint ő! Már a könyvek címéből remekül következtet, gyorsan rá is akadunk néhány hasznosabb darabra. A hatalmas könyvtár egyik félreeső szegletében lévő kisasztalokhoz, azok közül is a legtávolabbihoz cipelem a könyveket, majd leülve nekilátok a fontos információk kijegyzeteléséhez. 

Mindent leírok, aminek bármi köze is van a Ferio klánhoz, elvégre ez a repülő bestia „családneve”. Már évezredek óta emberek befolyásolásával szereznek hatalmat, úgy a föld9n, mint odaát. Bár nincsenek sokan, megtalálva a megfelelő személyt itt egész cégeket, szervezeteket, vagy akár kormányokat, míg odaát hatalmas tartományokat uralnak.

Írok és írok, minden lényegesnek vélt apróságot lejegyzek, de hogy összefüggéseiben lássam a képet… az valahogy nem megy. Túl sok minden kavarog a fejemben… meg annyira nem is izgi, kint Rushmor… mármint az ő klánja!

~  Tégy rendet a fejedben! – szól a démon – Kérdezd meg, ami nem világos! – teszi még hozzá, én pedig így teszek, igaz nem egészen az olvasottakhoz kapcsolódik.     

~  Tudod nekünk az tanították… legalábbis azt sugallták a tanítottakkal, hogy ti olyanok vagytok, mint egy betegség. – magyarázom bevezetés gyanánt óvatosan – Hogy megfertőzitek az embert, halálát okozzátok, s irtanivalók vagytok. Arra is kiképeztek mit kell tennem, ha megszáll egy démon… – Persze mindez a helyzet súlyától függene. De egy biztos, sem nekem, sem a démonnak nem lenne kedvező még a legenyhébb intézkedés sem – …de nem érzem magam sem betegnek, sem megszálltnak. – foglalom össze régi-új érzéseimet. Nem is igazán kérdés, nem is igazán kapcsolódik a témához, de nekem fontos. Rövid szünet után pedig, még mielőtt reagálhatna bármit folytatom kissé komolytalanabban – Meg hát, ha valóban hadsereget toboroztok emberekből odaát, akkor nem én vagyok az embered, s ezt nyilván te is tudod.

~ Nem érzed magad elég erősnek? – ugrik egyből a magas labdára.

~ Fizikailag alkalmatlan vagyok katonának. – foglalom össze röviden, mire is gondolok. Elvégre azt mondta erre kellenek nekik az emberek.

~ Odaátról beszélünk. Még itt is többfajta erő létezik, nem csak fizikai, hát ott meg… még több. – mondja sokat sejtetően, minek hatására gondolataim még tovább kalandoznak.

~ Milyen ott? Milyen a te világod?

~ Rég voltam már otthon, de szerintem nem soka változott. Egyszerre sivár, kihalt, mégis tele van élettel… energiával. Ijesztő talán, de káprázatos mégis. Felkavaró és megnyugtató egyszerre… nehéz szavakba önteni, látni kell.

~ Én nem fogom látni, úgyhogy kérlek, ne ilyen talányosan magyarázd! – nyafogom méltatlankodva. Nem igen tudom elképzelni, miről is beszél.

~ Próbálom, de nem könnyű! – duzzogja – majd ha legközelebb ott járok, küldök képeslapot!

Ez után próbálok visszamerülni az olvasottakba, de változatlanul másutt kalandozok… Vajon egy olyan helyen milyen lehet az élet? Ha ő ennyire emberi, ha ennyire hasonlítunk, akkor bizonyára hajaz az ittenire.

~ Mond csak, a klán az olyan nálatok, mint a család? – kérdezem is meg ízibe.

~ A család milyen?

~ Nem illik kérdésre kérdéssel felelni! Amúgy is tudod, több időt töltöttél el a földön, mint én! – okosítom ki, majd türelmetlenül várom válaszát.

~ TE mit értesz család alatt? – morogja – A klántagok nem állnak vérkötelékben egymással, ha erre vagy kíváncsi.

~ Úgy értve, hogy a szeretteid… nektek van olyanotok, hogy család?

~ Maga a vérkötelék formája a mi síkunkon nem létezik. – vágja rá kurtán – Inkább siessünk, hogy mielőbb eltűnhessünk innen! – fordítja fejemet a könyv lapjai felé.

~ Olyanok vannak, akik olyanok, mint a családod? Mondjuk közeli barátok, akik feltétel nélkül szeretnek… akiknek fontos vagy? – pontosítok előző kérdésemen. Ha nem megy így, megkérdezem úgy! Előbb-utóbb megtudom, amit akartam.

Persze közben óhatatlanul is saját családomra gondolok.A Big Springi farmra, apára és anyára… hiányoznak, ahogy Joe és Matthew is, meg az ökörködéseink. A hosszú lovaglások és séták, a szüreti bál… mindig azt hittem, ha megnövök végre én leszek a bálkirálynő. Az iskola, a fiúk, akik birkának csúfoltak mindig a hajam miatt, én pedig egyszer megfürdettem az egyiket a patakban.  A matektanárnőm, aki állandóan vicces történeteket mesélt és mindig úgy kezdte, ha találkozott a szüleimmel: Kersey kisasszonynak vannak a legkékebb szemei egész Texasban.

Mintha nem is ebben az életben lett volna, hanem egy előzőben.

~ Hol van most a családod? – kérdezi a démon, én pedig felhördülök, de még fel is pattanok.

~ Nem gondolod, hogy elmondom!

~ Valamit valamiért. Ha hallani akarsz az enyéimről, mesélj a tieidről… de ezt itt egyelőre hagyjuk! – Mondja mielőtt még felháborodnék kérésén – Legyünk túl a kutatások!

~ Igazad van. – ülök vissza, s újra elmélyedek a könyvekben.

Kiderítjük, mi a klán gyengéje. Egy főzet, ami inkább hajaz boszorkánykutyulékra, mint a rend által használt szentelt kenetekre. Állítólag ha ezzel locsoljuk le az alanyt, a démon meggyengül, jobb esetben el is hagyja a testet.

Miután megvan amit akartunk kifelé indulunk.  Jegyzeteimet olyan gondosan rejtem el, ahogy Rushmor saját magát. Kimenetel előtt még eszek egy keveset, biztos, ami biztos.

Hamar kijutunk, hamarabb, mint befelé szerencsére. Sokkal kimerültebb vagyok, ahogy bizonyára jelenlegi másik felem is, nagy megkönnyebbülés hát a szabad levegő.

~ Végre nem fáj a puszta létezés! – sóhajtja Rushmor, én pedig megint elmosolyodom szavain.

~ Megvan, amit akartunk, számoljunk le a démonnal! – lelkesedek a robogóra ülve.

~ Még ha tudnánk is hol van, előbb a pihenés… - figyelmeztet.

~ Tudod mióta itt vagy egészen rokkantnak érzem magam! – morgom az orrom alatt, de igaza van. Hazavezetek.

Otthon aztán rutinszerűen letusolok, eszek, s már a lefekvéshez készülődünk, mikor kopogtatnak. A gyomrom összeszorul, de amint tudatosul bennem, hogy nem érzem démon jelenlétét, megnyugszom kicsit.

~ Vársz valakit? – kérdezi Rushmor.

~ Hát te? – pillantok a tükör felé, mintha megláthatnám benne, vagy legalább saját szememben. Persze az ilyesmi kívülről nem látszik, akárhogy is keresem tekintetét…

Az ajtóhoz sétálok és kilesek a kukucskálón. Senki sehol. Egy darabig habozok, de végül ajtót nyitok, a küszöbön pedig olyasvalakit találok, akire egyáltalán nem számítottam…

- Wilson Atya! – hajolok le a félájult, lihegő férfihez és felsegítem – Tud beszélni? Mit keres itt???

~ Mit művelsz Emerson?! – ripakodik rám a démon, a hangjában értetlenséget és aggodalmat vélek felfedezni.

~ Nincs benne már, eltűnt! – magyarázom.

~ Biztos vagy benne? – kérdezi, s érzem hogy megfeszül bennem, akár egy ugrásra kész oroszlán.

~ Egészen, gyorsan vigyük be és próbáljuk meg életben tartani! Aztán kiderítjük mi történt! – állok elő az ötletem, közben már az alig-alig álló Wilsont a kanapéhoz kísérve.

- Nem tudom ki az a Wilson Atya… én volnék? – panaszolja olyan arckifejezéssel, akár egy holdkóros – Hol vagyok?

- Biztonságban! Megsérült?

- Azt hiszem elestem. – nyöszörgi, közben töltök neki egy pohár vizet, s odaviszem. Remegő kezével alig tudja megtartani.

Úgy tűnik nincs komoly baja, mégsem vagyok nyugodt. Nyilván oka van annak, hogy ide küldte, s nem ölte meg mint a többit.

~ Talán azt akarja, hagyjuk békén? Vagy más oka volt rá? Így üzent volna nekünk?

~ Szerintem túlgondolod. A Ferio-k okosok és taktikusak, ez tény. De szerintem ez az alak egy idióta. Semmi értelme annak, amit csinál, ráadásul magára vonja a figyelmet. Egy Ferio sohasem tesz ilyet, nem céljuk, hogy a rend üldözze!

~ Lehet, hogy valamiről el akarja terelni a figyelmet? – próbálok épkézláb magyarázatot kiokoskodni.

~ Tartom, hogy egy húgyagyú. Ha a figyelemelterelés lenne a célja, akkor elérné, hogy a rend egy tökkelütött papnál és egy kislánynál nagyobb erőfeszítéseket tegyen.

~ Hé! – Adok hangot méltatlankodásomnak – Kikérem magamnak, te sem tudtál végezni velem, másodjára sem, nagy démon! – cukkolom. De nem izgatja túlságosan – Ráadásul időről időre újrakezdi, mint valamiféle… ez az! Szertartás!

~ Miféle szertartás? – horkan fel.

~ Honnan tudjam?! Mi vagyok én, repülő démon??? – morgok magamban – De ha nem is az, az ismétlődés lesz a kulcs. Az, hogy bizonyos időközönként megismétli a gyilkosságokat!

~ Lehet, hogy csak rögeszmés. A démonokat sem kímélik meg az agybajok ám!

~ Mi is volt… az 1700-as években Gaap néven említették. Ezzel együtt nyolcszor csapot le az óta. Minden egyes alkalommal hét lelket vitt el. – magyarázom lelkesülve, kissé hadarva is, miközben az öreg mintha elszundítana a kanapén – Mi legyen vele? – kérdem feléje biccentve.

~ Takargasd be és hagyd pihenni. Ha gondolod, adhatsz neki majd esti puszit is, de most folytasd! – mondja, érzem hogy minden idegszálával figyel – Illetve nem kell, emlékszem a feljegyzéseidből, a helyszínek kiadják a héber hetet. De mik voltak az eddigi helyszínek? Látni akarom térképen az összeset egyben!

~ Ahogy akarod! – veszem le a térképet a falról, s miután betakartam Wilsont a konyhába viszem és az asztalra terítem – Bejelölgetem, de idő lesz. Addig áruld el, vannak barátaid?

~ Miért ne lennének? – sóhajtja, ez a téma már kevésbé tetszik neki. Nekem pedig a visszakérdezés. Persze, valahol egyértelmű, valahol pedig mégse… mégiscsak démon, aki embereket száll meg!

~ Mennyi van? – teszem fel újabb kérdésem, nem túl izgalmas a térképbogarászás.

~ Inkább segítek, úgy tűnik nagyon fáradt vagy ehhez! – morogja.

~ Válaszolj, azzal segítesz! Cserébe én is elmondom. – vágom rá, bár nem értem neki ebben mi a jó. Minden esetre belemegy.

~ Néhány, nem sok. Igaz barátból elég a néhány, de rájuk az életemet is bíznám.

~ Az jól hangzik. – karikázgatok szorgalmasan – Nekem a családomon kívül nincs nagyon, akire rábíznám. Persze ott a rend, de… hát itt azért nem olyan barátságosak az emberek.

~ Megvan! – kiáltja úgy, hogy majd belehasad a fejem – Ez a sorozat, a helyszínek… ez az élet köre! Fel akar támasztani valakit!

~ Egy démont? – suttogom valami nagy erejű bestiát a háttérbe képzelve.

~ Nem, egy embert. Egy embert aki valamikor az 1700-as években halt meg, elvégre akkor kezdte!

Ekkor Wilson nyöszörögni kezd, megyek hát, megnyugtatom, aztán ételt viszek neki. De gondolataimat nem tudom elterelni a hallottakról. Ki lehet az, aki ennyire fontos neki, vagy a klánjának? Még nem is hallottam ilyesmiről… feltámasztás. Elképesztő!

~ Aludj rá egyet, holnap kiderítjük, ki lehet az.– Mondja, én pedig már indulok is. A biztonság kedvéért magamra zárom a hálószoba ajtaját, majd nyugovóra térek - Meg majd mesélsz a képességedről, ahogy ígérted… - teszi hozzá halkan.

- Megígértem, be is fogom tartani! – hunyom le szemeimet.

Nehezen alszom el, izgatott vagyok. Pedig kellőképp elfáradtam, hosszú és mozgalmas volt a nap, az ágy pedig kényelmes. Alig várom, hogy megtudjam ki az az ember, aki ennyire fontos lehet egy démonnak. Mikor nagy nehezen álom jön szememre, őt látom magam előtt, azt az embert. Persze nem tudom eldönteni ki ő, nő vagy férfi, még a ruhája színe sem marad meg… csak az érzés, hogy végre megleltem.

~Miért álltál meg? – vonom rögvest kérdõre.

~ Elfelejtettem valamit. – feleli, majd megindul egy közeli újságárushoz.  

~ Újságos... ez most komoly?! – Magam sem tudnám leírni mit érzek, de egy biztos, ha túléli, megtapsolom.

~ Ott éppen elegendõ ember van ahhoz, hogy ne merjen rám támadni. Legalábbis remélem. – ecseteli. – Nem érzi, hogy érzem õt, igaz?

~ Van valami terved, igaz? – faggatom.

~ Válaszolj az istenért! – szusszantja mérgesen, mire én kelletlenül bár, de elsõbbséget adok neki: válaszolok a kérdésére.

~ Nem. Nem érzi. – megkönnyebbülten fújja ki a levegõt, én pedig már kutatok fejében, mire készül. Kuszák a gondolatai, ide-oda cikáznak, emellett meg is zavar egy újabb kérdéssel.

~ Téged mennyire érez? – teszi fel nekem a kérdést. Egy igen jó kérdést, amivel egyrészt a terve irányába is terel.

~ Szóval ez a terved. – kommentálom, míg elgondolkodom, csak azután válaszolok. – Kicsi az esélye, hogy engem megérez, mivel most elsõsorban rád koncentrál. Kivenni biztosan nem tudja, én vagyok-e megszállód, de ha elhagylak, ha üres vagy, azt megérzi!

~ Jó. Akkor költözöl! – jelenti ki nemes egyszerûséggel, amin nem enyhén felháborodok. Ezért se érdekel nagyon mi a fene után kutat a tárcájában, míg rá nem kérdez. – Sejted mi ez, ugye?

~ Igen. A démonvadászok kedvence. – felelem, miután szemügyre veszem a szemein keresztül. Utálom azt a szert, komolyan, utálom. Annyira kellemetlen, annyira büdös… erre képes lenyelni belõle kettõt is. Amin a gyomrába ér az elsõ, érzem, hogy az enyém is émelyeg. Ilyen a hatása a bent lévõ démonra, amihez volt már párszor alkalmam.

Hányszor próbáltak ezzel kiûzni a korai idõszakban! Aztán rájöttek, hogy más a hatása: jobb, ha akkor veszik be, ha nincs vendégük, mert így nem is lesz. A fiatal démonok ehhez nem értenek, én azonban jóval idõsebb vagyok az átlagnál, s annyi ördögûzõt öltem már meg, hogy jól tudom hogy mûködik ez.

Míg a kisasszony az újságokat nézegeti, én a jelenlévõ lelkeket figyelem. Jót kell választanom, aki könnyû eset, különben hamar kilök s bajban leszünk. Vannak igen nehéz emberek, akikkel elbíbelõdni élvezet, ha van rá idõ. Abból most pedig nincs sok.

~ Olyan kell, aki gyenge! Akaratilag legalábbis mindenképp, az kevésbé feltûnõ. Viszont így, hogy egyedül maradsz... – szólok neki, míg õ körbenéz.

~ Nem fog róla tudni. A szer megtéveszti majd! Azt fogja hinni, hogy még meg vagyok szállva, így tartani fog az erõdtõl. – magyarázza.  – Sajnos õ is tudhat a tablettáról, ez ellen nem tudunk védekezni. Viszont amíg nem érzi, hogy csapdába került, nyert ügyünk van!

~ A másik szer a zsebedben... azért kell testet váltanom, ugye? Mi az? – faggatom, ugyanis ahogy markolja, nem kerüli el figyelmemet. Van benne valami, de nem tudom, hogy mi… s ez zavar. Nagyon.

~ A nevét nem árulhatom el. Én sem ismerem az anyag összetételét. Vízzel érintkezve aktiválódik, reakcióba lép vele. Csak pár pillanat lesz az egész, megölni nem fogja, csak legyengíti. A pontos összetétele titkosított. Egyelõre keveset kaptunk belõle, s még az a kevés sem túl jól alkalmazható. A lõfegyverek már gyártósoron vannak hozzá, úgy talán használhatóbb dolog lesz – ecseteli, míg én az emlékeit próbálom elkapni, hátha abból leszûröm igazat mond e. Nem sikerül, ellenben érzem, hogy nem mardossa a hazugság által keltett bûntudat, vagyis vagy igazat mondott, vagy profi hamiskártyás.

~ Értem. Legyengül, utána mi lesz? – terelem el a témát, mintha elfelejtettem volna a dolgot. Inkább nem firtatom, úgyis kiderül majd, ha használja. Addig is felesleges idõhúzás a faggatózás.

~ Tudod hol van ez a hely? – kérdezi, majd önként oszt meg velem egy képet a közeli parkról, aminek közepén egy méretes tó áll. Mielõtt válaszolnék lelkesen, még a kérdésemre is válaszol az ügyes kislány. – Elkapjuk! Együtt.

~ Igen! Igen tudom! Csald oda! – Érzem, ahogy átjár az erõ az új kihívásnak hála. Figyelmemet közben leköti az új leendõ testem, egy kisfiú, ki anyjával van ott. Nem lesz nehéz dolgom vele, legalábbis megszállás szempontjából, csak a lábát is tudja majd szedni az apróság.

~ Várni foglak. – Ezek az utolsó szavai hozzám, én pedig amilyen könnyedén jöttem, úgy távozom is. Szempillantás alatt a kicsiben találom magamat, aki fel se fogja igazán a történteket. Furcsa a nézõpontváltás, hisz sokkal kisebb ez az embergyerek, mint Emerson. Emellett az anyja is itt van, aki figyel rá… legalábbis nagyrészt.

Hagyom a kicsit tipegni, majd mikor az anyja épp nem figyel fizetéskor, átveszem az uralmat, s meglógok vele. Igyekszem mindent úgy csinálni, hogy csak egy vicces múltbéli szökésnek tûnjön majd neki tíz év múlva, mikor a családi összejöveteleken az anyja meséli el, mosolyogva. Lehet most félni fog, lehet sírni is, de kifejezetten nem érzek emiatt semmit. Nem lesz baj a gyerekének, gondoskodom róla. Mivel sokkal másabb a látóköröm, nem tudok úgy megfigyelni dolgokat, így csak remélem, hogy jó irányba megyek, s minden rendben van a gazdatestemmel is.

Az apró lábak lassúak, hamar el is fáradnak, így saját erõmmel kell táplálnom az izmokat. Érzem a démont a közelben, így tudom, hogy jó irányba tartok. Hiába nyúl utánam egy kéz, lerázom, majd sietve tovább állok. Nem jó, ha feltûnik az embereknek, hogy itt vagyok, mármint a gyerek van itt. Emellett ha nem érek oda idõben, lehet Emerson titkára se jövök rá, a sírba viszi magával.

Talán épp idõben érek oda, magam sem tudom, de az biztos, hogy a kisasszony áll vesztésre. Õ a vízben, a repülõ démonnal telített fazon pedig a stégen, s úgy néz utána. Itt az én idõm, összeszedem erõmet, majd betaszítom a vízbe õt is, hogy megfürödjön. Tekintetemmel a vizet kémlelem, ki fog elsõnek feljönni. Mikor megérzem a jellegzetes szagot, elhúzom orromat a gazdatestemben, bár közben Emerson is elõkerül a víz alól. Körbe se nézek, nem érzem emberek jelenlétét túl közel, így gondolkodás nélkül emelem ki erõmmel a vízbõl, s magam mellé helyezem a stégre. Boldogan hagyom el az apróságot, hogy visszabújjak a leány testébe, ami máris sokkal jobb s kényelmesebb. Õ felkapja a kissrácot, majd futva indul el a tó közelébõl. Nocsak, nem tetszett neki a mártózás? Emellett… mi ez a kép egy újságról?

~ Seventeen? Most komolyan?! – szórakozom a képen.– Ezt olvassák a süldõ ördögûzõk?

~ Hihetõ magazint akartam választani... 

~ Elég hihetetlenre sikerült a hihetõ választás.  Bár ki tudja... lehet, hogy tényleg éjjel-nappal ilyeneket bújsz! – nevetek fel, míg õ már a vizet kémleli, hátha felbukkan a pajtása a démonnal.

- Hol van? – tereli másra, sokkal fontosabbra a témát. Igaza van, a repülõ démon a fontos most, nem a rossz ízlése olvasnivalók terén.

~ Ez egy jó kérdés... érzed valahol? – kérdezem.

- Nem. – jön a lelombozó válasza, de hangosan, az orra alatt makogva. – El... elmenekült.

~ El ezek szerint. De ezt a csatát mi nyertük! Menjünk haza, pihenned kell. – erõltetem a dolgot, ugyanis kezdem érezni, mennyire kifáradt. Nekem sincs még sok erõm, a kicsi lábak s a mentõakció lefárasztott. Emellett õ is fel kell turbóznom, hogy bírja majd a jelenlétemet, a szentelt cucctól bûzölgõ ruhájában. Hihetetlenül rossz.

- Nem! Legyengült, most kapjuk el! – kiált fel, de hamar észbe is kap. Egy pár ember jelenik meg a tó körül, a gyermek anyja is, Emerson pedig észbe kap. - A halat... – leheli, amin legszívesebben felnevetnék. – Nagypapa, hová tûntél?

~ Legyengült, ahogy mi is. A bõrödön beszívódott a szer, és tompít. Legközelebb meglesz. Ha egy rögtönzött terv ilyen jól sikerült, egy kis rákészüléssel biztosan elkapjuk! – oktatom, míg minden erõmmel azon vagyok, hogy ne nevessek rajta és a helyzeten. Ötlete jó volt, de nem sikerült. Holnap is nap lesz.  

~Jó. Húzzunk innen! – tudja le ennyivel, majd indul is el.

^{¤ ¤} _{× ×} * _{× ×} ^{¤ ¤}

Hamar visszaérünk a védett lakásra, szerencsére.  Emerson ereje már fogyóban, engem pedig legyengítnek a szerek, amiket magába mag magára pocskolt. Mozgása már nehézkes, nekem pedig nincs tartalékom, aludnia kell, hogy együtt pihenhessünk. Neki is kattog az agya, meg nekem is. Nem tudom hogy kéne elintézni a repülõ démont, egymást ritkán szoktuk irtani. Ha pedig igen, azt nem az embereknél, inkább odahaza, hisz ott sokkal nagyobb poén.

- Köszönöm. – Mintha õ mondaná, de ebben sem vagyok biztos. Jobban lekötnek a gondolataim, az érzések tömkelege. Miért is nem öltük egymást eddig idefent? Nagyobb lenne a riadalom, a félelem, a káosz… S miért is alacsonyodtam le arra, hogy egy halandóval szövetkezzek egy démon ellen?

Mert van valamije, amit nem értek. Nem kicsit, hanem nagyon. Hozzá foghatóval nem találkoztam még, s ez egyszerre nyûgöz le s rémít meg legbelül. Hisz akármennyire is szeretném elvonni létezésemet az emberektõl, ugyanúgy megrémít az újdonság. Az ötlete a tónál, az is jó volt. Nem tökéletes, de jó. Van benne fantázia, s hiába a fajtámat öli, szerintem bõven megéri a dicséretet. Már az ágyban fekszik, egyedül hagytam, míg dolgait intézte.

~Tudod, bár a legutóbbi két terved elég bugyutára sikerült, azért egész jó kis kezdemény vagy. – szólalok meg, míg én is elhelyezkedem, hogy felkészüljek a pihenésre. 

- Nem remekelek a cselszövésben, ahhoz képest szerintem elment – feleli, de hallom hangján, hogy büszke a dologra. Máris másabb a hozzáállása, az elõbbi lehangolt s keserû szájíz el is tûnt. Remek, hogy ilyen lelkes tud maradni, ennek nagyon örülök. Nem szeretem a búbánatos gazdatesteket.

~ Kérdezhetek valamit? – kérdez immár a fejében, ami meglep. Biztos valami fontosat akar, s nem akarja kimondani.

~ Kérdezz. 

~ Mi a célod? A valós célod. – Teszi hozzá, de én még mindig nem egészen értem.

~ Úgy érted mi hajt bennünket? – kérdezek vissza, hogy biztos jól értem e, mirõl is akar többet tudni.

~ Téged. – feleli, majd kisvártatva folytatja, megválaszolja saját kérdését, saját magára értetendõen. -  Engem... talán a kíváncsiság. Igen, leginkább az.

~ Azt hiszem engem is. – vallom be egy kis gondolkodás után. – Én is kérdezhetek valamit?

~ Csak nyugodtan. 

~ Az... – keresem a szavakat, de oly nehéz, az érzést pedig nem tudom felidézni, de megmutatni neki. Ez az õ teste, õ tudja a legjobban. - Amikor megérezted a démont, az mi volt? 

~ Az. Megérzés. Én legalábbis annak hívom.

~ A többi szentember minek hívja? – faggatózom. Soha nem hallottam még errõl, így nem.

~ Nem hisznek az ilyesmiben. – feleli, majd szinte elzárkózik tõlem. Nem fogom erõvel feszegetni tudatát, hisz õ se teszi ezt, s nem is ellenkezik. Azt hiszem van bennem annyi gerinc, hogy ezt tiszteletben tartsam, hiába is érdekelne a dolog.

Pihennünk kell, neki is meg nekem is. Úgy érzem, még nagy csata áll elõttünk, s ezt Emerson is érezheti, ugyanis eléggé nyugtalan. Nehezen, de sikerül lenyugodnia, majd lassan elnyomja az álom. Én soha nem alszom, legalábbis emberben biztos. Helyette pihenek, kiélvezem, hogy nem ellenkezik, bár ez esetben eddig ilyenrõl szó sem volt.

Órákig pihenek, gyûjtöm az erõt, s ha úgy érzem, hogy Emerson kezd belõle kifogyni, a tudta nélkül irányítom testét a konyhába, hogy megetessem. Szerencsére oly fáradt, hogy nem is kell fel erre, s minden utasításom oly könnyedén él célba, mintha már teljesen megszálltam volna. Felemelõ érzés, de azért kicsit hiányzik a küzdelem adta bizsergés. Nem baj, majd az is meglesz.

Jó pár óra elteltével kel fel magától, majd nagyot szusszanva nyújtózkodik az ágyában. Míg az álom teljesen felszívódik testében, fekszik az ágyban, csendben, én pedig nem zavarom ebben. Átpörgetem fejemben a lehetséges megoldásokat, de egy se tûnik olyannak, amibõl élve kikerülhetne a Wilson nevezetû balfácán. S mivel tudom, hogy ez a cél, fel se hozom õket.

~ Sokat aludtam? – töri meg a csendet végül, míg kimászik az ágyból.

~ Nem tudom emberi viszonylatban a sok minek számít – felelem könnyedén. – Az átlag alvási szükségletes a korodhoz mérve olyan nyolc s kilenc óra, de azt bõven nem ütötted meg.

~ Oh, micsoda válasz! Köszönöm. Egy „körülbelül négy órát” dologgal is beértem volna – sóhajtja, míg az órára néz, amit a felkapcsolt lámpa mellett már lát. Nem felelek semmit se, csak hagyom, hogy kattogó gondolatai közepette meginduljon újra enni. Mikor meglátja, hogy egy pár üres zacskó s doboz már az asztalon van, felmorran, de nem kérdez semmit. Sejti õ a választ így is. Miután végez a takarítással s a vacsorával, a kis szekrényhez sétál a szobájában, majd leemel egy könyvet a polcról.

~ Mi ez? – kérdezem, míg õ belelapoz.

~ Mondanám, hogy nem tartozik rád, de… - felsóhajt, majd leül az ágyra. – Nincs ötletem hogy kaphatnám el Wilsont, s lassan jelentenünk is kéne.  

- S ez majd segít? – kérdezem érdeklõdve. – Hogyan?

~ Nem tudom, nincs sok infónk a repülõ démonról. Sõt, úgy semmirõl se… - sóhajtja, míg újabb lapokat lapoz. – Pár leírás, alapvetõ dolgok, a nevük, de a jellemzésük hiányzik.

~ Hiányzik? – kérdezek vissza. – Emlékeim szerint rengeteg feljegyzésetek volt a démonokról.

~ Tényleg? Mikor? – kérdezi döbbenten, míg én önkéntelenül is átveszem az irányítást a kezei felett. – Hé!

~ Ez itt semmit nem ér. Ez szemét – morgom, majd visszaengedem neki az irányítást. – Ennyi van nálad?

~ Ez az ördögûzõk könyve – feleli, de össze is zárja. – Te tudsz valamit, amit én nem. – Erre felmordulok, a nevetésemet palástolva. Még szép! – Több mindent is, ez tény, de ez most az én mesterségemet érinti! – teszi hozzá kissé durcásan.

~ Kérdezz, s meglátom tudok e felelni! – duruzsolom elégedetten, míg õ feláll s visszarakja a könyvet.

~ Túl sok a kérdésem, inkább mesélj arról, mit tudsz.

~ S mit kapok érte? – szusszantom, mire õ megáll a mozdulatban. – Na?

~ Nem tudom mit tudnék neked adni.

~ Mesélsz arról a megérzés akármirõl – vágom rá rögvest. – Infót az infóért. – Nem felel egy darabig, csak visszaül az ágyra, majd nagyot sóhajtva elterül.

~ Legyen, démon.

~ Akkor mesélek – kezdek bele. – A repülõ démonnak is van valami más neve. Ne kérdezz vissza, érzem ám, hogy azt szeretnéd, kifejtem! – szólok rá. – Ti, emberek, a külsõnk alapján neveztetek el minket az évszázadok alatt. Arra nem gondoltatok, hogy ezek a démonok nem egyedüliek. Ha úgy nézzük, klánok vannak, több hasonló képességgel. Vannak a befolyásoló démonok, mint a repülõ démon, s vannak a harcosok, mint én.

- Harcosok? – kérdez vissza halkan, s érzem, hogy mosolyog.

~ A képességem támadó erõ, nem védekezõ, se egyéb. S mondtam, hogy ne szólj bele! – teszem hozzá. – Szóval. Mindegyik kasztnak megvan a maga fajta gyengesége, de minden egyednek van külön valami, ami vonzza vagy taszítja.

~ Errõl nem ír a könyv!

~ Csodálom, mert évszázadokkal ezelõtt, úgy az 1200 és 1300 évek körül virágzott a tudomány, s csak úgy hulltak a démonok. S ahogy én tudom, s jól tudom, mert nem egy szent szerencsétlen szálltam meg annak idején, oh, mily csodás idõk voltak azok! Annyi lélek volt, annyi ostoba, rettegtek tõlünk, csatába indultak ellenünk, nem tudták, hogy erre csak az ördögûzõk képesek. Ölték egymást és… - ecsetelem lelkesen, mire õ megköszörüli a torkát. – Szóval. Voltak könyvek. Több könyv. Teleírva. Voltak olyanok, akik ezzel foglalkoztak. Ne mond nekem, hogy azok már nincsenek. A démonok is öltek volna értük, annyi tudást szedtek össze benne.

~ Ti is öltetek volna érte? – kapja fel erre a fejét. – Miért?

~ Nem csak az emberek ölik egymást, gyermek. A démonok is. Példának okáért, nem hiába segítek neked a repülõ démon ellen. Ki nem állhatom a fajtáját, ahogy õ se az enyémet.

~ Nem sokban különböztök akkor tõlünk… - állapítja meg a kisasszony.

~ Szerinted miért oly könnyû titeket megszállni? – kérdezek rá, majd elcsendesedem, vele együtt. – Nincs õsi könyvtára a rendnek?

~ De, akad.

~ Vigyél be oda – nem kérem, közlöm. Meg is lepõdik, de annyira, hogy felül. Érzem, hogy felháborodott, hogy meglepõdött, s még ezernyi más érzelem futkos végig benne. – Nem viccelek.

- Még csak az kéne! Hogy hiheted, hogy bevinnélek oda? Most mondtad, hogy ölnél a rendünk titkaiért! – kel ki magából. – Eleve… én se mehetek csak úgy oda be – vallja be kissé lecsillapodva. – Csak tanonc vagyok. Nem teljes körû tag.

~ Wilson azonban teljes körû tag, ugye? – kérdezek rá. – S meg akarod menteni?

- M… miért kérded ezt így? – kérdezi halkan.

~ Mert akad bõven ötletem, de egyiket se éli túl. Velem együtt nem tudsz démon ûzni, leány. Legalábbis… így nem – teszem hozzá, míg belegondolok a másikféle lehetõségbe. Nem, arról szó se lehet. – Ha meg akarod menteni, el kell érned, hogy bejuthass a könyvtárba. Ígérem, nem használom fel az ott lévõ tudást, csak arra, hogy megmentsük a barátodat, s megölhessem azt a bitangot. Egy idióta szemétládával kevesebb.

~ Miért higgyek neked?

~ Miért ne? – kérdezek vissza. – Szükséged van rám. S hiába ellenkezem ez ellen, de az igazság az, hogy nekem is szükségem van rád.

~ Oh, tényleg?

~ Gazdatest nélkül nem húzom sokáig – morgom, mire õ visszaül az ágyra. – Akkor? Áll az alku?

~ Alszok rá, s hátha kitalálok valamit. Ha nem akkor… akkor igen, áll. Addig is kérlek, hagyj kicsit gondolkodni. Azt se bánom, ha közben átveszed felettem az uralmat. Meg akarom menteni Wilsont, de a rend titkait se akarom kockáztatni. Meg azt se, hogy kirúgjanak, mert szövetkeztem veled.

Az este se hoz megvilágosodást, sõt, alig alszik a kisasszony. Engem nem igen zavar a dolog, így is elvagyok, gyûjtöm az erõt. Reggel eszik egy alaposat, majd letusol, újra, mintha ezzel is csak húzná az idõt. Nem érdekel, egyszer rá kell jönnie arra, hogy kifogyott a lehetõségekbõl, s akkor majd beszél velem. Ráérek, õ nem. Erre õ is rájöhet, ugyanis egyszer csak bevallja, hogy nem jutott sokra, s hogy lehet egyedül én tudok neki segíteni, meg a könyvtár.

Egész nap tervezünk, diskurálunk mindenfélérõl, hol halkabban, hol hangosabban. A megoldás szépen lassan kiforr, a bejutás nehéz lesz, sok az akadály, ami engem tart vissza. Igaz, ha benne vagyok, elszívhatom az erejét, de félõ, hogy belehal. Õ azonban nem tágít, ha már belekezdtünk, csináljuk végig. Az engedélyt is megoldja, azt mondja, elég lesz Wilson aláírását aláhamisítania. Úgy is tudják, hogy a repülõ démon ügyön dolgozunk, s az nem fura, ha elküldik õt nézelõdni új dolgok iránt. Majd azt mondja, hogy az öreg épp követi a dögöt. Okos a kislány, tetszik. Azonban mielõtt belevághatnánk, pihennie kell, hogy én erõsödjek, s ne öljem meg majd a sok szent dolog kereszttüzében.

^{¤ ¤} _{× ×} * _{× ×} ^{¤ ¤}

Egy teljes nap múlva, reggel, már a motoron vagyunk újra, s a Rend felé száguldunk. Az egyik zsebbe egy hamisított meghatalmazás lapul, a hátizsákba pedig egy rakat nasi, amit majd ehet, ha netán legyengülne miattam. Azaz igazság, hogy az õ félelme rám is rám ragad: ha felfedeznek, megölnek. Erõs vagyok, de egy egész renddel nem bírnék el, hiába szeretném.  

Az izgalom a tetõfokra hág, mikor leparkol a közepes méretû épület elõtt, amirõl kívülrõl nem is gyanakodnék. Nem kérdezek rá, hogy jó helyen vagyunk e, ugyanis az emlékképek alapján tudom, hogy igen. Annyira izgul a kisasszony, hogy még arra se figyel, hogy ne ossza meg velem minden gondolatát. Látom azt a napot is, mikor ugyanitt megbízták a feladattal, ahogy átadták a térképeket s aktákat. Hihetetlen dolog az emberi elme, mikre nem koncentrál egy ilyen fontos feladat közepette.

~ Ha elsírod magad, az feltûnõ – zökkentem ki, míg elindul az épület felé.

~ Tudom, ne haragudj. Wilson nem egy mintapolgár, de… mindegy is.  Megmentjük. Együtt.

~ Együtt – ismételem, míg a szemein keresztül az épületet figyelem, majd meghúzódom jó alaposan. Nem akarom, hogy bárkinek is feltûnjön, s az apró elejtett mondataiból rajta kívül senkinek nincs olyan képessége, hogy megérezzék egy démon jelenlétét. Ez biztató, azonban az egyre erõsödõ, taszító érzés már kevésbé. Hirtelen már fojtogat is, alig kapok levegõt, s minden erõm kell, hogy ne kezdjek el a lányban is kárt téve vergõdni.

Ez sajnos félúton már nem olyan könnyû. Alig érzékelem a körülöttünk lévõ dolgokat, s nagyon nehezemre esik nem átvenni Emerson teste felett az uralmat, hogy aztán ki ne rohanjak vele a helyrõl. Mintha a papírral is fennakadás lenne, érzem, hogy õt is kezdi megviselni a szenvedésem. Nem csoda, tõle szívom az erõt, hogy ne feküdjek ki, vagy kezdjek el tombolni.

Mikor érzem, hogy megnyugszik kicsit, nekem is könnyebb, fõleg, ahogy egyre beljebb haladunk, úgy van egyre kevesebb akadály. Érzékelem a környezetet is Emersonon keresztül, s a testemet érõ fájdalom, szorítás és taszítás is kezd enyhülni.

~ Jól vagy?

~ Túlélem – felelem halkan. – S te?

~ Én is. Sikerült elintéznem mindent, de nem tudom hol kell majd keresnünk. Egyszer jártam itt csak, hatalmas a hely – kezd bele, míg egy nagy ajtó elé ér, amit az elõtte álló két férfi kinyit neki, amit õ biccentve köszön meg. Amint belép s szemem elé tárul a látvány, szinte az összes megpróbáltatást elfelejtem.

~ Nem költözünk be ide? – kérdezem, mire õ a szájához kap, hogy ne nevessen fel.

~ Mi ez hirtelen?

~ A tudás hatalom, s nincs jobb társaság egy könyvnél – magyarázom. – Nos… kezdjük el valahol. Egyél is, itt nincs olyan nagy nyomás, bírni fogjuk. Kifelé lesz még érdekes. Munkára fel, ha meg akarod menteni a barátodat.

A démon viszont meglepõen... csendes. Nyugton van. Hallgat, mint a sír. Érzem, hogy velem van, mégis kissé olyan, mintha nem így lenne. Még életemben nem szállt meg démon, de valahogy mindig is érdekelt milyen érzés lehet. Persze nem akartam, hogy valaha is belém költözzön, ezt a helyzetet is puszta kényszer szülte, mégis... azt hiszem élvezem egy kicsit. Élvezem tudni, milyen. Így talán, hogy megtapasztalom könnyebben segíthetek Wilson-on is a késõbbiekben.
Az út hátralévõ részében épp ezen a segítségen gondolkozom. Fogalmam sincs hogyan álljak neki. Az eddigiekre gondolok, a nyomozásra, az adatokra, a történtekre, de semmi. Elfáradtam, nem csak fizikailag. Ötletem sincsen hogyan álljak neki Wilson atya megmentésének.

A házhoz érve lerakom a motort, majd rövid kísérletet teszek rá, hogy az egyik kis tárolóba gurítsam. Mivel nem fér be teljesen nyitva hagyom az ajtót. Messzirõl nem látszik mit rejt, jó lesz így is! A lépcsõházba indulok, a térdem pedig újult erõvel kezd lüktetni. Nem mintha nem sajgott volna egész eddig, de most tudatosul igazán, hogy fáj. Pedig csak egy apró karcolás, a démon sérüléséhez képest semmi. Lassan lépkedek felfelé, túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy összefüggést vonjak le újdonsült lakóm sebei és a kis "paplak" védelme között. Hála a jó égnek valaki helyettem is megteszi.

~ Milyen védelem van a házadon? – kérdi hirtelen albérlõm, mire szusszanva torpanok meg a lépcsõn, majd elgondolkodva nézek fel a teteje felé. Ez mindeddig eszembe sem jutott, a francba! Valóban elfáradtam.

~ Most hogy mondod… van rajta egy pár. Bírni fogod? – teszek fel én is egy kérdést. Nem igazán tudom mit tegyek. Semlegesíteni nem tudom õket, míg velem van.

~ Én igen. Itt az a kérdés, hogy te fogod e bírni – kapom meg a választ. El is felejtettem hogyan van ez. Olyanok õk, mint a piócák, a halandók erejébõl táplálkoznak. Így tanították. Ezek szerint valóban az én erõm fogja a dolog kárát látni. Ám félni mégsem félek, hisz jól tudom, szüksége van rám. A szükségesség pedig a legmegnyugtatóbb dolog a világon.

~ Mennyi mindent tudsz a démoni megszállásról? – kapok egy újabb kérdést miközben a zárral babrálok.

~ Milyen kérdés ez? Természetesen sokat tudok róla! – felelem kissé sértetten. A fáradtág úrrá lett rajtam, tompaságomban nem tudom nem rosszindulatúnak vélni a kérdést. Pedig rám férne az okítás, tudom.

~Remek Miss Kersey, remek! Akkor nem fogok szólni semmirõl se – mondja gördülékenyen, majd elindul a konyha felé. A baj csak az, hogy az én lábaimmal lépkedve, az én testemet irányítva.

~ Mit csinálsz? – kérdezem elméletben felháborodva, ám hangom elmémben kétségbeesetten visszhangzik, hiszen a hûtõ tartalmának jelentõs része immár elõttem terül el az asztalon ~Ugye nem akarod ezt itt mind megenni?

~ Talált süllyedt! – rikkantja, mire majdhogynem ugrok egyet. Ha nem lenne testem az irányítása alatt, bizonyára meg is tenném. Most azonban még csak ellenállásra sem futja erõmbõl, nem hogy átvegyem a kormányt.

Õ pedig tömni kezdi átmenetileg közös testünket étellel. Ám azt sem várja meg, hogy közöljem mit eszek meg és mit nem. Felháborító, ám morogni sincs erõm. Úgy érzem az evés is elveszi, ahogy már a szemem nyitva tartása is. A vége felé már fogalmam sincs miket etet velem, nem is érdekel. Csak az ágy, a puha párnák, másra gondolni sem bírok. Amit abbahagyja hízlalásom fel is kelek és félig-meddig öntudatlanul már az ágyra vonszolom magam. Ennyit bírtam, erre telt maradék kis energiámból..

- Kelts fel, ha neszt hallasz… - motyogom a párnába, s már alszom is.

•´`•´`•´`•

Fogalmam sincs mennyi ideje vagyok élõhalott. Ritkán kelek fel, akkor is csak pár pillanatra. Könnyítek magamon és eszem, aztán alszom tovább. Szép lassan összefolyik minden, fogalmam sincs róla mennyi ideje is teszem mindezt. Pár óra, vagy nap? Talán egy hét is megvan... de az éven sem tudnék igazán meglepõdni.
Az álmaim nehezek, gyötrõek és nyughatatlanul csak a repülõ szörnyeteg körül forognak, akárcsak éber gondolataim. Aggódom Wilson-ért. Mielõbb ki akarom szabadítani! Félek, hogy hamarosan késõ lesz.
A kiszolgáltatottság sem tetszik, az hogy teljesen a démonra vagyok utalva. Legyengültem, alig élek. Így nem esne nehezére végérvényesen átvennie az uralmat felettem. Úgy tanultuk, ha az ember démon által elveszíti öntudatát, akkor egy képzett egzorcista nélkül esélye sincs visszaszerezni azt, csak ha a démon is úgy akarja. A démon pedig mélyen hallgat, isten tudja mit akar...

Ám hatalomátvétel helyett végül magamhoz térek, s meglepõ módon túlságosan is jól érzem magam, sõt... majd kicsattanok az erõtõl. Sebeim is majdhogynem teljesen begyógyultak, fájni máj egyáltalán nem fájnak. Mégis nehézkesen megy elsõre a mozgás. A napokban elszoktam tõle, hisz a démonra bíztam magamat, testemmel együtt.
Õ még mindig hallgat, mintha bennem sem lenne, de érzem õt, tudom, hogy ott van. Mondani viszont nem igazán tudok semmit se. Hálás vagyok, hogy segített, de... túlságosan is fura ez az egész helyzet. Õ sem szól hozzám, nem beszélünk.
A telefonom szerint csak két nap telt el. Asztalhoz ülök és eszem egy keveset, végre azt, amit én akarok. Utána zuhanyozni indulok, ám ahogy vetkõzni kezdek kellemetlen, zavaró érzés jár át. Világ életemben szégyellõs lány voltam, így természetesen nincs ínyemre, hogy egy testen osztozunk. Megengedem a vízsugarat és gyorsan, dinamikusan letusolok. Nem idõzöm el a vízpermet meleg érintésén, sem tusfürdõm gyümölcsös illatán. S próbálok még csak nem is gondolni rá, hogy valójában "többen" vagyok.

~ Ne szokj hozzá. Amint erõre kapok, elhagyom a testedet – hallom meg a démon hangját fejemben, már törülközés közben. Abbahagyom hát, helyette a tükörbe nézek, mélyen saját szememben. Jelenleg ez az õ szeme is, pontosan tudom.

- Reméltem is démon – jelentem ki hangosan, majd folytatom a szárítkozást.

~ Hogy szólíthatlak? – jut eszembe egy fontos kérdés, így hát gyorsan fel is teszem öltözködés közben, ám ezúttal nem hangosan. Csak magamban, gondolatom útján.

~ Hívj csak démonnak, az tökéletes – feleli egykedvûen.

~ Csak van neved! – adok hangot elégedetlenségemnek, mire õ felsóhajt.

~ Persze hogy van, te ostoba. Azonban az erõt ad s megbénít, fellángol majd megfagyaszt. Nem árulom el egy senki fiának a nevemet – okosít ki eléggé erõteljes hangnemben, még így a fejemben is – Hívj csak démonnak, a sátán fattyának, annak, aminek akarsz. Azonban az igazi nevemet nem fogod megtudni, mert nem árulom el. Soha.

Nos... hát igen. valóban tanultunk valami ilyesmit, de azt hittem csak mese. Mégis hogyan lehet ekkora ereje egy névnek?! Mondjuk a ráolvasások is mûködnek, azok is betûk. De akkor is, valami másik neve csak van! Hogyan szólítják a többiek? A rokonai, cimborái, vagy ismerõsei... "kollégái"? Egyáltalán vannak ilyenjei? Szép lassan kezdek rádöbbenni, hogy valójában vajnyi keveset tudok a démonokról. Keveset tanítanak ezen, "emberi" oldalukról, pusztán elfogásuk és elpusztításuk kap hangsúlyt. Pedig akármilyen tuskó is ez a démon, és akármilyen cifra is volt másodszori találkánk elpusztítandónak semmiképpen se tartanám. Töprengésem közepette minden erõmmel arra koncentrálok, hogy gondolataimat távol tartsam a démontól. Nem szeretnék osztozni rajtuk! Nem is kell. Csendben van, mintha rám se bagózna. Nem is szól hozzám jó darabig, és  én sem szólok õhozzá. Nem igazán zavar a dolog, sõt! Amilyen bunkó volt velem az elõbb jobb, ha nem is teszi! Mély levegõt veszek, s önkéntelenül is a cipõmért nyúlok. Hiányzik már a külvilág, a friss levegõ. Talán kitisztítja a fejemet is, hogy aztán kikristályosodjon végre a nagy terv, hogy hogyan menthetném meg Wilson-t.

~ Hé, hé, hé! – szólal meg hirtelen albérlõm, miközben én már a cipõmet húzom. Berekesztem a mozdulatot és felemelem a fejemet, õ pedig folytatja – Mégis mit csinálsz?

- Minek tûnik, démon? – morgom, s folytatom is. Nem igazán törõdöm vele, hiszen nincs túl sok köze a dologhoz, de azért folytatom, hogy világos legyen számára – Elmegyek itthonról. Két napra kiütöttél, azt se tudtam hol vagyok, s fogalmam sincs mi lehet Wilsonnal s a repülõ démonnal. Emellett senki nem hívott az egyháztól… vajon nem sejtenek semmit, vagy tudnak valamit, esetleg Wilson meghalt s azt hiszik épp gyászolok?

~ Szerintem nem tudnak semmirõl se. Akkor már rég az ajtódat vernék, sõt, már be is törték volna – mondja meglepõ mód nyugodt, mégis még mindig kioktató hangon – Szóval maradj csak a fenekeden, Miss Kersey.

- Legyen igazad, démon – sóhajtom – Azonban el kell mennem bevásárolni. Hála neked a hûtõ szinte üres, még a dugi ételkészleteim is megcsappantak.

~ Ne haragudj, de nem én zabáltam fel mindent, hanem te! – emlékeztet, mintha köze nem lenne hozzá.

- Nem önszántamból, hanem a te utasításodra! – világítok rá, majd felállok – Ne rendezzünk errõl vitát, mindketten ugyan úgy hibásak vagyunk, így jó? – mondom, õ pedig nem felel. Így hát magamhoz veszem legszükségesebb holmiimat, és kabátzsebembe pakolom õket – Rendben van, akkor megegyeztünk!

Elindulok. Az ajtót kulcsra zárom magam mögött, majd gyors léptekkel viharzom le a lépcsõn. Elsõ utam egy élelmiszerbolthoz vezet. Mielõtt azonban belépek megállok kirakata elõtt. Szeretek biztosra menni, elõre tájékozódni. Tudni, miért megyek be, s minél elõbb megszerezni. Persze olykor szeretek nézegelõdni is, de ez most nem annak az ideje. Különben is, akinek olyan szûkre szabott a pénztárcája, mint nekem így hónap végén, az csak ne nézelõdjön! Amúgy sem kapok sok pénzt, annyit sem, hogy félre tudnék tenni belõle. Épp csak elég.
Miután kinézegetem magam bemegyek és magamhoz veszek mindent, mire szükségem van. Ez a kulcsszó: szükségem van! Mégsem vagyok elégedett a pénztárnál. Sokba fáj a bevásárlás, de miért is? Mert sok minden kell. Mert két nap alatt felzabáltatott velem egy hûtõnyi kaját az élõsködõ.

Amint fizetek hazafelé veszem az irányt. Jól esik a friss levegõ, de azt is észben tartom milyen kockázatos ez így, a repülõ démonos csetepaté után. Hideg van, de hó nincs. Ami eddig esett mind elolvadt. Azt mondják otthon sem lesz fehér a karácsony, pedig örülnék neki. Rég jártam otthon, utoljára nyáron, így már alig várom a jól megérdemelt, téli szabadságot. Épp ezen morfondírozok, mikor átjár a furcsa érzés.

Ez Õ!

A repülõ démon itt van, engem figyel, akár egy prédájára lesõ ragadozó.

 - Itt van… – suttogom – Érzem.

~ Menj vissza a házba, a védelem majd visszatartja. Szerintem már napok óta arra vár, hogy kimozdulj… semmi hirtelen mozdulat, kisasszony. – adja ki az utasításokat, én pedig igyekszem megszívlel õket.

~ Sietek, ahogy csak tudok. Azonban ha ránk támad… akkor mi lesz? – teszek fel egy fontos kérdést, hiszen eléggé nyugtalanít a dolog. Közben óvatosan terepszemlét tartok. Kevesen vannak az utcán, így gyorsan leszûröm: a rám pályázó démon nincsen köztük.

~ Megbánja. Van annyi erõm, hogy visszaverjem a mocskos odúba, ahonnan elõmászott a féreg! – felel közben magabiztosan, ami megnyugtat. Az már kevésbé, amit hozzátesz – Csak menj elõre s ne nézz hátra.

~ Már miért ne néznék hátra?! – kérdem egybõl, felháborodott tónus mögé rejtve félelmemet. – Hisz mögöttem is lehet! – Legbelül nem akarom tudni a választ, de attól félek ha túl akarok bármit is élni a közel-, s távoljövõben, akkor mégis csak jobb lesz eszembe vésni

~ Egyet jegyezz meg, Miss: ha tudjuk, hogy menekülsz, még élvezetesebb a vadászat. Szóval csak ne nézz hátra s siess a házba!

Valami ilyesmire számítottam. Sötét, kegyetlen dologra, mégis nyelek egy nagyot. Ha nem imádnám a vérfagyasztó dolgokat nem az lenne mesterségem, ami, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem félek tõlük. Néha egyenesen rettegek, de szembenézek minddel. Nem menekülök el, legyõzöm az összeset. A félelem pedig, amin az ember felülkerekedik, már nem is igazi félelem! Ha olykor, néhány pillanatra hatalmába is kerít ez a bénító érzés, nem hagyom, hogy fogást találjon rajtam.

Tempósabb léptekkel folytatom a menetelést. Nem nézek hátra, nem akarok menekülõ prédává válni. Úgy teszek, mint aki nem is sejti, hogy épp egy veszélyes démon pályázik rá. Ekkor jut eszembe, hogy zsebemben ott lapul, szorosan tárcám és kulcsaim mellett az a pár üvegkapszula, ami most épp kapóra jöhet. Még elõzõ kis kalandunkból maradtak a kabátzsebemben, meg is feledkeztem róluk. Meg is torpanok egybõl. Agyamban kezd egy nem is olyan rossz terv kirajzolódni, s minden vágyam megvalósítani!

~Miért álltál meg? – kérdi egybõl albérlõm.

~ Elfelejtettem valamit. – magyarázom, s indulok is vissza, egyenesen a nem messze lévõ újságoshoz.

~ Újságos... ez most komoly?! – kérdi hüledezve.

~ Ott éppen elegendõ ember van ahhoz, hogy ne merjen rám támadni. Legalábbis remélem. – magyarázom. Na meg ahhoz is ideális terv, hogy, végre nyugodt körülmények között, ismertessem vele a tervet. Ám egy gondolat még ott motoszkál fejemben. Egy valamit még tudnom kell, mielõtt belekezdünk – Nem érzi, hogy érzem õt, igaz?

~ Van valami terved, igaz? – próbálja siettetni a dolgokat, ám nem jár sikerrel. Én kérdeztem elõbb!

~ Válaszolj az istenért! – sürgetem meg, hiszen ha a válasz igen, azt feltétlenül bele kell kalkulálnom a dolgokba.

~ Nem. Nem érzi. – válaszol végre, én pedig boldogan fújom ki a tüdõmben rekedt levegõt. Nagyszerû, sõt több, mint nagyszerû! De kisvártatva eszembe jut még valami, ami közel ekkora buktatója lehet hirtelen jött nagy ötletemnek.

~ Téged mennyire érez? – kérdezek rá az újabb lényeges pontra.

~ Szóval ez a terved. – mormogja magában, elgondolkodva – Kicsi az esélye, hogy engem megérez, mivel most elsõsorban rád koncentrál. Kivenni biztosan nem tudja, én vagyok-e megszállód, de ha elhagylak, ha üres vagy, azt megérzi!

~ Jó. Akkor költözöl! – bocsájtom elõre, miközben ujjaimmal elõkotrok tárcámból pár tablettát – Sejted mi ez, ugye?

~ Igen. A démonvadászok kedvence. – mondja, é pedig nem habozok gyorsan le is nyelni az egy helyett rögtön kettõt. Biztosra akarok menni.

Így is maximum fél óráig hatnak, s alkalmazás után  kell legalább öt perc, mire az alany olyan állapotba kerül, mintha meg lenne szállva. A démonvadászok kedvence, valóban. Elõszeretettel nyomják magukba, hogy becserkésszék az "alvilági" lényeket. A megtévesztõ szer szétárad a véráramban, s a megszálltság benyomását keltve biztosítja, hogy használójára ne leendõ áldozatként tekintsenek. Az egyetlen baj, hogy nagyon tompít és lassít, így csak megfelelõen ütõs fegyver mellé ajánlott. Mázli, hogy ezúttal én választok terepet, így a másik, zsebembe nyugvó üvegkapszula is bevethetõ.

Miután ez megvolt válogatni kezdek az újságok között, mintha csak keresnék valamit. Közben körülnézek, hiszen démonomnak új testre lesz szüksége. Nincsenek sokan a kis helységben, de nekünk elég egyetlen ember is...

~ Olyan kell, aki gyenge! Akaratilag legalábbis mindenképp, az kevésbé feltûnõ. Viszont így, hogy egyedül maradsz... – vág gondolataim közepébe albérlõm.

~ Nem fog róla tudni. A szer megtéveszti majd! Azt fogja hinni, hogy még meg vagyok szállva, így tartani fog az erõdtõl. – magyarázom, bár teljesen megértem aggodalmát – Sajnos õ is tudhat a tablettáról, ez ellen nem tudunk védekezni. Viszont amíg nem érzi, hogy csapdába került, nyert ügyünk van!

~ A másik szer a zsebedben... azért kell testet váltanom, ugye? Mi az? – kérdez õ is, ám erre nem áll módomban választ adni, bármennyire is szeretném,.

~ A nevét nem árulhatom el. – kezdek magyarázkodni, elvégre az utal az egyik fõ alkotóelemre, amibõl így is kevés van... nem lenne jó, ha épp démonok fülébe jutna a dolog – Én sem ismerem az anyag összetételét. Vízzel érintkezve aktiválódik, reakcióba lép vele. Csak pár pillanat lesz az egész, megölni nem fogja, csak legyengíti. A pontos összetétele titkosított. Egyenlõre keveset kaptunk belõle, s még az a kevés sem túl jól alkalmazható. A lõfegyverek már gyártósoron vannak hozzá, úgy talán használhatóbb dolog lesz.

~ Értem. – jelenti ki kurtán, míg én azon kezdek el töprengeni mi is a legközelebbi alkalmas hely az anyag kipróbálására – Legyengül, utána mi lesz?

~ Tudod hol van ez a hely? – képzelem el a kiválasztott parkot, melynek közepén egy tó áll. Ez után gyorsan válaszolok utolsó kérdésére – Elkapjuk! Együtt.

~ Igen! Igen tudom! Csald oda! – szemel ki magának egy kisfiút. Alig néz ki háromnak. Az édesanyja nõi magazinokat és fõzõs újságokat nézeget.

~ Várni foglak. – motyogom, ráébredve milyen törékeny is a "nagyszerû" terv. Elhagy, én pedig nézelõdöm tovább.

Mi lesz, ha elmegy? Ha itt hagy? Egyedül kevés leszek a démon kiûzéséhez, hiába lesz gyenge. Még sohasem csináltam ilyesmit egyedül. Mondjuk démon társaságában sem, az sem lesz könnyû móka. De azért lényegesen könnyebb, mintha ott sem lenne. Pedig ahogy logikusan végiggondoltam nem is igazán volt miért maradnia, ha csak nem azért, amiért eredetileg nyomomba szegõdött.

Nemsokára már fél úton voltam a parkba, kezemben egy méltán népszerû tini magazinnal. Ez volt a legkézenfekvõbb lap, így emellett döntöttem, hisz gyanús lett volna, ha a hosszú nézelõdés után végül üres kézzel távozom. Az újságot tartó kezemben pihen még valami. Az üvegampulla.
Érzem, hogy követ a démon, és reménykedem benne, hogy nem sejt semmit. Észrevehette akár azt is, ahogy a megszállt kisfiú távozik, de bízom benne, hogy minden idegszálával rám koncentrált, s így figyelmen kívül hagyta.
A tóhoz érve elindulok a szorosan partja mellett húzódó futópályán. Csendes, békés környezet kell, hisz nem akarok feltûnést kelteni, ahogy gondolom a repülõdémon sem. Ám alig hogy egy valamivel kihaltabb részre érek, a rám pályázó szörnyeteg támadásba lenül.

Természetesen minden idegszálammal õrá összpontosítottam én is, így érzem mikor kell félre ugrani. Ereje így is ledönt lábamról, de hamar újra talpra állok. Kimatatom utolsó megmaradt ördöggyökér bombámat, s lábai elé dobom. Hangos pukkanással robban, van egy olyan sejtésem, hogy fel is figyelnek rá a környéken futó, biciklizõ, horgászó vagy épp csak sétáló emberek.
Megtorpan, meggörnyed a démon, én pedig egy közeli stégre szaladok. Eldobom az újságot és szorosra zárom markomat. Nem lenne jó, ha a különleges anyag idõ elõtt akcióba lépne a vízzel. Jól is teszem, mert a következõ lökés egyenesen a tóba sodor. Elegendõ volt egyetlen szempillantásnyi elkalandozás. Ám ahelyett, hogy a démon is utánam ugrana a mélybe, kiáll a stég legvégére és taszító erejével a mélyben tart. Nagyon hideg a víz. Minden igyekezetemmel próbálok ellazulni, hiszen ha bepánikolok, csak még gyorsabban fogy levegõm. Mentõ ötleten töröm fejemet, de semmi. Arra nem számítottam, hogy így alakul majd... mégis mekkora esély volt erre? Ráadásul bármivel is próbálkozom, a nyomás nem enyhül.

Csapdába estem! – tudatosul bennem . Csapdába, ahonnan egyedül nincs kiút! Segítõm pedig sehol, ha van esze már messze jár! Már csak az a kérdés fagyhalál ér-e, vagy inkább fulladásos.

Ám alig, hogy eluralkodik rajtam a pánik, gyengül a nyomás és újabb loccsanásra leszek figyelmes. Nyomban el is engedem hát a kapszulát, csak utólag tudatosul bennem, hogy jobb lett volna elõször meggyõzõdni arról, melyik démon esett a vízbe. Elvégre csak annyit érzek, hogy egy erõs démon. Félig öntudatlanul ezt is nagy teljesítménynek érzem. Szerencsére a kapszula tartalma rám nézve ártalmatlan... elvileg, úgyhogy legalább magam miatt nem kell aggódnom.
A felszínre evickélek, s hála a jó égnek a stégen a kisfiú áll. Kezét elõre mozdítja irányomba, majd maga mellé emel és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Albérlõm egy szempillantás alatt visszaköltözik, én pedig felkapom a kisfiút és leszaladok vele a stégrõl. Meg sem állok az erdõ széléig, onnan indulok vissza a víz felé.

~ Seventeen? Most komolyan?! – nevet közben fejemben a démon – Ezt olvassák a süldõ ördögûzõk?

~ Hihetõ magazint akartam választani... – magyarázom bosszúsan, mialatt épp a víz felé nyargalok.

~ Elég hihetetlenre sikerült a hihetõ választás. – foglalja össze, amivel egyet is tudok érteni – Bár ki tudja... lehet, hogy tényleg éjjel-nappal ilyeneket bújsz! – röhög fel újra, én pedig a vizet kémlelem nagyerõkkel.

- Hol van? – teszem fel a nagy kérdést. A kémiai reakció már rég végbe ment, s elvileg legyengítette. Most kellene kiszabadítanom Wilson-t, csak az a baj, hogy nem találom!

~ Ez egy jó kérdés... érzed valahol?

- Nem. – makogom hitetlenkedve – El... elmenekült.

~ El ezek szerint. De ezt a csatát mi nyertük! Menjünk haza, pihenned kell. – mondja sürgetõen, ám én nem tudok túllendülni a történteken..

- Nem! Legyengült, most kapjuk el! – kiáltok fel!

Addigra a robbanás hangja odacsalt néhány embert. A kisfiú édesanyját is látom a szemem sarkából, ahogy átöleli gyermekét, majd hirtelen összerezzen hangomtól.

- A halat... – teszem hozzá valamivel halkabban, s folytatom – Nagypapa, hová tûntél?

~ Legyengült, ahogy mi is. A bõrödön beszívódott a szer, és tompít. Legközelebb meglesz. Ha egy rögtönzött terv ilyen jól sikerült, egy kis rákészüléssel biztosan elkapjuk! – magyarázza gyors ütemben. Hallom  hangján, hogy nehezére esik visszafojtani a nevetést, mégis megteszi. Hálás vagyok érte, engem nem szórakoztat túlságosan a kialakult helyzet.

~Jó. Húzzunk innen! – felelek én is, ezúttal hangtalanul és el is indulok a nagyapó keresésére.

•´`•´`•´`•

Negyed órába sem telik és visszaérünk házamba. Már én is kezdem érezni a szer hatását, hiszen annak hála a démon újabb adagot csapol le energiámról. Nem bánom, úgyis aludni akarok. Mielõbb elfelejteni a kudarcot és az emberek megvetõ tekintetét. Még az utcán is kinevettek, nem hogy inkább plédbe csavarnának egy elázott lányt.
Nem mintha félteni kellene. Az immunrendszerem bivalyerõs, jól tudom. Kicsiny korom óta így van ez, idejét sem tudom mikor döntött utoljára betegség ágyba. Ám a fáradtság, az ellen sohasem tudtam védekezni. Olyankor hisztis, elégedetlen és kiállhatatlan vagyok. Épp, mint most. Aludni akarok és nyafogni, mégis visszatart valami. Még meg sem köszöntem az átmenetileg bennem lakó... entitásnak, hogy megmentett. Sokadszorra. Nem gondoltam volna, hogy visszajön értem, de megtette. Nélküle már nem élnék.

- Köszönöm. – mondom ki halkan, de valós, mély hálával szívemben.

Nem felel, sõt. Mintha nem is figyelne rám, sõt mintha ott sem lenne. Mélyen megbújik, olyan távolba, hol nem érhetik utol érzékeim. Vacsorázom, utána lezuhanyozom. Az étel kissé visszaduzzasztja energiámat, ám így sincs belõle sokkal több. A mérleg azt mutatja fogytam, pedig máskor két hét alatt nem eszem annyit, mint az elmúlt két napban. Nem sokat, úgyhogy nem is igazán aggaszt a dolog. Felveszem pizsamámat és az ágyamba mászom. Úgy van, ahogy hagytam, összetúrva. Szememre azonban, akármilyen fáradt is vagyok, nem jön álom.

~Tudod, bár a legutóbbi két terved elég bugyutára sikerült, azért egész jó kis kezdemény vagy. – szólal meg váratlanul a démon. Örülök neki, hogy végre beszél, már-már azt hittem baj van. Gyanúsan nagy volt a csend. Most viszont megmosolyogtatnak a szavai.

- Nem remekelek a cselszövésben, ahhoz képest szerintem elment. – mondom büszkén, hiszen így már, hogy dicsérnek az vagyok.

Hiszen ezt tette tulajdonképpen, megdicsért. Vagy csak próbált lelket önteni belém, egyre megy. Mindkettõ jól esik. Tulajdonképpen nem is értem miért intéz hozzám kedves szavakat. Azt sem miért jött vissza. Ilyen becsületesek lennének a démonok? Kötve hiszem... minden esetre nem kicsit foglalkoztat a dolog, a 'miértek' dolga. Hogy albérlõm valójában kicsoda is, hiszen ahhoz képest hogy nem az, elég emberinek tûnik.

~ Kérdezhetek valamit? – kérdem ezúttal magamban, hogy biztosan csak õ hallhassa. Nem mintha paranoiás lennék, de így mégis csak meghittebb.

~ Kérdezz. – feleli kíváncsi hangon.

~ Mi a célod? A valós célod.

~ Úgy érted mi hajt bennünket? – puhatolózik kissé értetlenül.

~ Téged. – pontosítok szavain, majd segítségül én is elgondolkozom rajta, hogy engem mi is visz elõre – Engem... talán a kíváncsiság. Igen, leginkább az.

~ Azt hiszem engem is. – mondja kisebb gondolkozási idõ után, majd hozzáteszi – Én is kérdezhetek valamit?

~ Csak nyugodtan. – csodálom, hogy kérdezni mer, de nagyon örülök neki. Igazán felemelõ érzés egy ilyen különös lénnyel beszélgetni.

~ Az... amikor megérezted a démont, az mi volt? – fogalmazza meg kérdését, én pedig gondolkodóba esek.

~ Az. Megérzés. – válaszolom kisvártatva – Én legalábbis annak hívom.

~ A többi szentember minek hívja? – tapint rá a lényegre.

~ Nem hisznek az ilyesmiben. – hunyom gyorsan le szemeimet, jelezve, hogy mára épp elegendõ volt ennyi.

Nem mintha amúgy tudnék egyebet mondani. Egy démon észreveszi azt, amit a rend emberei figyelmen kívül hagynak. Persze isteni tehetségrõl, meg szerencsérõl tudnak áradozni. Engem is sokáig foglalkoztattak képességem miértjei, de mára már letettem errõl. Megérzés, ennyi!
Az álom nehezen jön, sokáig ébren kuporgok ágyamban. Igyekszem kiüríteni gondolataimat, s leginkább nem agyalni semmin. Úgy sejtem ez mindkettõnkre kedvezõen hathat.

A küldetésem egyszerûnek tûnik, de sajnos igen idõigényes is. Nem igen kért meg rá senki, de a sok megszállás s csata között kell valami, ami feldobja a végtelenség mindennapjait. Emellett, volt valami a célpontomba, amirõl úgy gondoltam, hogy veszélyt jelenthet a démonokra. oh, nem egy fajtársról van ám szó, hanem egy emberrõl. Egy kislányról. Igaz annyi év telt már el, hogy nem biztos, hogy olyan kicsi már, de nekem mindig az fog maradni. A kis bestia, aki keresztülhúzta a számításaimat. Volt benne valami megfoghatatlan fenyegetés, amit nem tudtam hova rakni, azonban a zsigereimben éreztem. S ha ez az érzés jött velem szembe, akkor bizony nem siklottam át felette.

Ezért kerestem Õt. Mindenhol, évek óta, ha egy feladattal voltam megbízva, ott lappangott az agyam elrejtett zugában, hogy közben figyeljek s keressek. Évek telnek s múlnak, tél jön, nyár megy, újra s újra, de semmi hír, semmi fejlemény.

Egészen máig. Hallok egy repülõ démonról, akit két ördögûzõ keres, s hogy az egyik egy igen különleges kislány. Kétségem sincs, ez õ lesz.

 Itt az ideje, hogy vadásszak egy kicsit, s nem egy ember testében, hanem a sajátomban.

^{¤ ¤} _{× ×} * _{× ×} ^{¤ ¤}

Tudom, hogy sietnem kell, hisz a saját testem nem olyan tartós az emberek világában, mint a démonokéban. Egyre izgatottabb vagyok, ugyanis a pár napos nyomozásom egy taxisofõr testében arra engedett következtetni, hogy bizony tényleg megtaláltam Õt. Hihetetlen… csodálatos! Megölöm s utána nem kísért tovább. Nem jár rajta kósza gondolataim sora, nem kísért munka közben. S most már nevet is tudok társítani az archoz: Emerson Kersey.

A sötét az én otthonom, kényelmesen mozgok a vaselemek s téglák között. A várakozással sose volt gondom, most mégis érzem, ahogy minden porcikám türelmetlenül ordít. Egyszerûen csak essünk túl rajta, úszni akarok a boldogságban.

Mikor végre óvatos léptek zajára leszek figyelmes, minden porcikám bizseregni kezd. Ma végre… végre… arcvonásai ismerõsek, nõiesebbek lettek az évek alatt, de azt a tekintetet soha nem fogom elfelejteni. Õ nem láthat engem, én viszont pont jó helyen állok, s tökéletes rálátásom van arra, ahogy ide s oda figyel teljes erõbedobással. Mintha keresne valamit, pontosabban valakit. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok, ezért is lesz olyan hátborzongató az újbóli találkozásunk.

- Isten hozta, Miss  Kersey! – lépek elõ a rejtekembõl, hogy illedelmesen ráköszönhessek a kisasszonyra. Nem mintha ez olyan fontos lenne, de jól esik a frászt ráhozni. Rögvest a hangom után fordul, hogy megnézzen magának alaposan.

- Te nem a repülõdémon vagy! – közli velem, ami egy kicsit meglep. Várjunk csak, a repülõdémonra vadászik? Nos, ez nem az én dolgom, úgyse szövetséges, sõt, ellenség, de nem lenne jó, ha az az idióta is erre járna.

- Akkor vajon ki lehetek? – kérdem, míg közelebb lépek hozzá. –Megismersz, ugye? Vagy már nem emlékszel rám? – faggatózom, hátha beugrik neki valami. Nem akarok nyakba borulós találkozást, de igen érzékenyen érintene, ha fogalma se lenne arról ki vagyok.

- Mit akarsz? – kérdez rá olyan hangsúllyal, amibõl kiszúrom, hogy biza beugrott neki mi is vagyok. Teszi itt nekem az értetlent, s azt nagyon nem szeretem.

- Tudod te azt – vágom hozzá a szavakat, míg õt magát a falnak csapom egy könnyed mozdulattal. – Pontosan tudod.

- Semmi dolgom veled! – feleli, miután tüdeje újra megtelik levegõvel.

- Van egy elintézetlen ügyünk – emlékezetem, amitõl beindulhat a túlélési ösztöne, ugyanis nagy bánatomra egy füstgránátot dob felém. A terítésem nem sikerült, így teljesen biztos vagyok abban, hogy a kisasszony nem pocsékolja el a képességeit. Tanul, azokkal, akik a magamfajtákat próbálják kiûzni a világukból: az ördögûzõkkel.

Robban a bomba, én pedig felmorranok, mikor megérzem a szagát az orromban s a csípést a bõrömön. Nyamvadt ördöggyökér! Rühellem.

- Erõsebb vagy, de én is az lettem!- rikkantja felém, mire én rendezem a levegõvételemet, nem szabad felhúznom magamat. Abból jó nem sül ki.

- Annál izgalmasabb – felelem halkan, de úgy, hogy hallhassa, majd kihasználom a füstbomba adta lehetõségeket. Szerencsére még bõven van erõm, így elég egy apró kis koncentrációs gyakorlat, s a jobb kezemrõl a tetoválások lehámlanak, majd a mellkasomról is, s körbeölelnek. Tudom, hogy itt van még a kisasszony a közelben, s ha csak kellemetlen bombái, szentelttárgyai vannak, akkor könnyû lesz a dolgom. Többre számítottam.

Megindulnak nesztelenül az éles pengéim, amik fémet is úgy szelnek, mint a vajat. Nem jól mérem be a helyzetét, így csak belevágok a kezébe, s az a helyén maradhat. Tõre a földön landol, melyért nem nyúlhat, hisz újra rátámadok. Résen van, elugrik a penge elõl, majd sietõsen a lépcsõk felé veszi útját. Nem fog megszökni elõlem, ez már biztos. Nem sietek sehova, hisz biztos vagyok abban, hogy ezen a csodálatos estén végre beteljesítem egy régen kísérõ gondolatomat: meg fogom õt ölni.

- Vége van. Innen nincs hová menekülnöd – szólok hozzá, mikor a lépcsõ tetejére érek. Nincs több emelet, az épület tetején vagyunk.

- Alábecsülsz – vág vissza, míg próbálja a vérzést elállítani s védekezni is. Ugye ezt õ maga sem gondolja komolyan? Miközben végigmér, látom arcán a döbbenetet, majd a felismerést, végül pedig az elismerést.

Igen, ez az én mûvészetem, s te Miss Kersey, oly megtiszteltetésben részesülhetsz, hogy ez által lelheted halálodat.

- Te becsültél alá engem, kicsi lány – emlékeztetem a nagy hibájára, majd meg is indulok felé, hogy bevégezzem azt, amiért jöttem. Mégis a közeledõ léptek zaja megállásra kényszerít, hisz nincs kedvem egy hátbetámadáshoz. Férfi lép belsõséges körünkbe, papi ruhát visel, mégse látok a kezében bármiféle felszentelt tárgyat.

- Te meg ki a franc vagy? – vonom kérdõre, bár nem mintha érdekelne… fõleg, ahogy megérzem azt a furcsán ismerõs szagot. Kén. Bizony…

- Aaaaaa repülõ démon személyesen! – lelkesedik fel, széttárt karjaival próbálja a világ tudtára adni, legalábbis a miénkre tuti, hogy milyen csodálatos, hogy ott van közöttünk.

- Hurrá. – Úgy tûnik Miss Kersey se olyan lelkes eme ügyben, akár csak én.

- Belesétáltál a csapdámba, azt hitted kifoghatsz rajtam, de tévedtél papporonty! Ráadásul egy harmadik barátodat is elcsaltad hozzám... – csacsogja lelkesen, én pedig legszívesebben csak beküldeném a torkába az egyik pengémet, hogy pontosan kettévághassam.

- Nekem csak a lány kell, neked semmi dolgod vele! – figyelmeztetem az ostobát, aki beletolta a képét a dolgomba. Utálom, ha közbeavatkoznak, emellett fogytán van az idõm is. Minél tovább vagyok valós formámban, annál több energiát kell felhasználnom.

- Gyûlölöm a konkurenciát! – vigyorodik el a pap, majd nagy döbbenetemre a mocskos dög nekem támad. Nem, a pap marad a helyén, a testbõl száll ki s az erejét használva, a széllökéssel próbál lefújni a tetõrõl. Sikertelenül, ugyanis az egyik félig kész fal megfog… sajnos túl jól. Érzem,a hogy átvágja húsomat valami hideg, s testem vérezni kezd. Nagy levegõt veszek, próbálom rendezni arcvonásaimat, pengéimet is visszahívom. Alábecsültem… vagy csak túl sokáig voltam a testemben, esetleg mindkettõ. Magam sem tudom.

- Mondjátok csak, féltek a haláltól?

Nem figyelek rá, csak a vasat próbálom megfogni, ami kiáll az oldalamból, s a véremtõl csúszik. Nem tudom felfogni hogy kerültem ilyen helyzetbe, minden olyan jól ment. Füstbomba szaga csapja meg az orromat, majd hallom, ahogy a pap bõrébe bújt démon köhögni kezd, ahogy az ördöggyökér marja a torkát. A következõ pillanatban már a kisasszony áll mellettem, eltökélt tekintettel figyelve vérzõ valómat.

- Gyere! – szól hozzám, míg jobbját nyújtja, baljával pedig zsebre vágja a nyakában lógó, mellesleg nem sokat érõ, nyakláncát. Persze, a kereszt megnehezíti a dolgunkat, kicsit több munka kell a testbejutáshoz, de nem lehetetlen. Lásd az ostoba papot…

- Jól átgondoltad? – kérdezem, míg közelebbrõl jobban végigmérem. Végtére is azért jöttem, hogy megöljem.

- A halálodon vagy, s nélküled én is rövidesen azon leszek. Az ellenségem ellensége pedig a barátom – jelenti ki gyorsan, amiben é magam nem látom a logikát. Meg akartam ölni, sõt, még mindig megtenném, de túl gyenge vagyok. Sõt, ha sokáig gondolkodom kialakult helyzet megoldásán, meg is halhatok… szóval válasszak? Ilyen egyszerû igaz: õ vagy a halál?

- Én sohasem leszek a barátod. Amint ennek vége ott folytatom, ahol abbahagytam – emlékeztetem, míg felkészülök arra, hogy megszálljam. Érzem, ahogy a testem felforrósodik, a fájdalom egy pillanatra az egész valómat átjárja s legszívesebben ordítanék, de ha már a lány testében vagyok, jobb lesz. Ez biztos.

- Én is – susogja az utolsó szavait, amiket egyedül ötölhetett ki. Innentõl kezdve ugyanis szinte minden apró kis titkát meg fogom tudni, hisz beköltözök mellé. Persze, erre majd késõbb koncentrálok, most a repülõ démon a fõ gondunk.

Valamiért érzem, hogy nagyjából hol van, s mikor megindul felénk átveszem a kisasszony teste felett az irányítást, s minden maradék erõmet abba az ütésbe táplálom. Repül a férfi teste, mint egy rongybaba, s egy falnak csapódik, sajnos vagy nem sajnos, nem szúrja át õt semmi se.

~ Futás! – rivallok a leányra, hogy szedje a lábait, most nincs erõm, hogy én mozgassam.

Szerencsére van esze, s ereje is. Sebesen szedi lábait, falja a lépcsõfokokat, s hamar a földön vagyunk, magunk mögött hagyva a sötét épületcsökevényt. Nem kezdhetem még el a regenerálódást, hisz az azzal járna, hogy a kisasszony elfárad, aluszékony lesz s erõtlen. Kénytelen vagyok a megmaradt, csekélyke kis erõmmel meghúzni magamat teste egy szegletében, s remélni, hogy nem fordul rosszra a dolog. Azért figyelek, hátha feltûnik valami olyan, ami neki nem, míg a motorja felé igyekezik.

~ Wilson! Õt nem hagyhatom itt! – Tesz egy félkört, hogy az ellenkezõ irányba kezdje el szedni a lábait. Ezt õ sem gondolhatja komolyan! Alig élünk… én legalábbis alig, s nélkülem neki vége, ha szembe akar szállni a repülõ démonnal. Lehet, hogy õt is legyengítette a füstbombája s az abban rejlõ kis kedvessége, de õ sértetlenül megszállt valakit… s biztosan nem olyan jószívû mint én: biztos a pap erejét szívja, hogy még többre  legyen képes.

~ Ne aggódj, életben fogja tartani, sakkban tarthat vele. Tudja, hogy vissza fogsz jönni érte – próbálom visszatéríteni a valóságba. Ne legyen ostoba, most ne.

Szerencsére észhez kap, s megindul a motor felé, hogy aztán felszálljon rá. Kezdek megnyugodni, hogy ezt megúszzuk, s hamarosan nekikezdhetek a fájdalmam enyhítésének. A kisasszony úgyis végig fogja aludni azt az idõt, míg az én húsom visszanõ.

Azonban a hirtelen rántás engem is helyreráz. Érzem a lány fájdalmát, a félelmét s kétségbeesését. Az a mocskos dög ránk csimpaszkodott s csak nem akar engedni, hiába a beton s a bõr fájdalmas kapcsolata.

- Most mi lesz? – teszi fel hangosan a kérdést, mintha nem hallanám a zakatoló szívverését s kusza gondolatait.

~ Repülni fog a repülõdémonod! – felelem, majd újra megpróbálok egy kisebb erõt magamba rázni. Egyszerûen azt teszem, amit korábban õ is: lökéshullámokat generálok, aminek következtében elengedi a démonnal megszállt férfi a kisasszony, de én teljesen elgyengülök. Muszáj volt tõle is elszívnom egy kis erõt, különben belehalnék a nyavalyás sérülésembe.

Ezután a háttérbe vonulok, meghúzom magamat, nem is figyelek semmire se, annyira erõtlen vagyok. A kisasszony jól elboldogul egymaga, hazatalál a motorral. Érzem a térdén való sérülést, lüktet, de nem annyira, mint az én lyukas oldalam. Nagyon remélem, hogy el fog tûnni, egyáltalán nem lenne vicces, ha életem hátralevõ évezredeit lyukas oldallal kéne leélnem.

A nyomasztó érzés az, ami végül arra késztet, hogy figyeljek oda. Egy lépcsõházban vagyunk, a kisasszony lassan veszi a lépcsõfokok akadályát. Fáradt, de nem tudja, hogy mennyire az lesz még. Rég használtam emberi burkot, hogy úgy hozzam rendbe megcsonkolt testemet. Hihetetlen mire nem jó a megszállás, egyszer a karomat növesztettem így vissza. Hosszadalmas s fárasztó folyamat volt, de a kezem nevében is mondhatom, hogy megérte.

~ Milyen védelem van a házadon? – kérdezem tõle, mire õ nagyot szusszanva megáll a lépcsõfokon s felnéz.

~ Most hogy mondod… van rajta egy pár. Bírni fogod?

~ Én igen. Itt az a kérdés, hogy te fogod e bírni - felelem nemes egyszerûséggel. Õ fogadott be, vagyis nem fog ellenem küzdeni, így sok erõt s fáradtságot spórolok meg. Azonban az egyház által oly jó módon kiszagolt szent idézetek, ereklyék s hasonló dolgok legyengítik az erõmet. Most megviselne a dolog, így kénytelen leszek Miss Kersey erejét felhasználni ahhoz, hogy ezt is elviseljem. A késõbbiekben majd ez se kell majd.

Ahogy közeledünk, így zsibbadnak le a tagjaim. Az átkozott védõfalak, rühellem õket, mindet, egytõl-egyig. Bár most hasznunkra is lehet, ha a repülõ démon elõkerül. Az õ embere biztosan tiltakozik, sokat is kapott, az erejét is elhasználta s még egyéb tényezõk is rájátszanak arra, hogy távol tartsa magát ettõl a helytõl.

~ Mennyi mindent tudsz a démoni megszállásról? – kérdezem, míg kinyitjuk az ajtót, s befáradunk. Nem figyelem a lakást, pár emlékképet láttam már errõl a helyrõl, térképekkel s számításokkal, a repülõ démonnal kapcsolatban. Ezekre is gondolt, míg hazafelé száguldott a motorral.

~ Milyen kérdés ez? Természetesen sokat tudok róla! – feleli. Fáradt, szóval harapósabb is. Ha õ így, akkor én amúgy, ezen ne múljék. Nem vagyok egy pajtása, aki majd elnézi ezt neki.

~Remek Miss Kersey, remek! Akkor nem fogok szólni semmirõl se – közlöm vele nemes egyszerûséggel, majd megindulok testével a konyha felé.

~ Mit csinálsz? - kérdez rá kétségbeesetten, mikor már a fél hûtõt kipakoltam az asztalra. ~ Ugye nem akarod ezt itt mind megenni?

~ Talált süllyedt! – rikkantom hangosan, hogy bántsa a fülét. Nem akarom hallgatni az ostobaságait, így majd azzal lesz elfoglalva, hogy a hallójárataiban az én kellemetlen, mély, de igen hangos hangom cseng folyton.

Nem fogom beavatni abba, hogy az élelem azért kell, hogy ne haljon bele abba a pár, átalvós napba, ami rá vár. Néha kicsit tiltakozik, mikor olyanokat etetek vele össze, amit máskor nem tenne, de a folytonos erõelszívásomnak hála hamar elfejt errõl is szólni. Mikor már én is érzem, hogy elég lesz, hagyom, hogy õ álljon fel. Nem zuhanyozik, nem csinál semmi felesleges dolgot, csak bevánszorog a szobájába, majd az ágyra hasalt fáradtan.

- Kelts fel, ha neszt hallasz… - szusszanja, majd nagy örömemre elalszik. Itt az én idõm, hogy neki essek a regenerálódásnak, s ha minden jól meg, mindketten túl fogjuk élni mindenféle rossz mellékhatás nélkül.

^{¤ ¤} _{× ×} * _{× ×} ^{¤ ¤}

Két nap telik el úgy, hogy a kisasszony az ágyában fekszik. Néha kel csak fel, az alapvetõ szükségleteit végzi el, s eszik hozzá, hisz kell az erõ, mindkettõnknek. A fájdalom az oldalamban hamar elmúlik, ahogy az õ lábsérülését is begyógyítom. Nincs sokat magánál, én is pihenek. Ez egy nehéz idõszak mindkettõnknek. Neki meg kell szoknia azt, hogy én is itt vagyok vele, nekem pedig helyre kell magamat ráznom a lehetõ legjobban.

Ezért se figyelek az ostoba álmaira, a kusza gondolataira, mikor magánál van. Elkapok pár dolgot, mint az aggodalmat a társáért, a munka folytatásáéért lobbizó énjét s azt is, hogy nem igen tetszik neki ez a kiszolgáltatott helyzet. Sajnos õ vállalta be, nem én kértem meg rá. Mikor már úgy érzem, hogy kellõ képen feltöltõdtem erõvel, s a sebem is nagyjából begyógyult, hagyom, hogy magához térjen. Nehézkesen mozog, de nem veszem át felette az irányítást. Szokjon csak vissza arra, hogy ez az õ teste, az utóbbi pár napban túl sokat használtam helyette, nagy hirtelenjében. Hisz egy megszállás nem így mûködik, több heti, hónapi vagy évi munka is, míg elérek odáig, hogy a test, amiben benne vagyok, engedelmeskedjen nekem. Õ neki ezt az egészet be kellett hoznia nagyon rövid idõ alatt.

Igazából elismerésem illeti minden téren, hisz túlélte s az apró megbánó gondolatok ellenére egyetlen egyszer se panaszkodott. S azaz igazság, ahogy kezd magához térni, nem szól hozzám, így én se veszem rá a fáradtságot.  Leül enni, aztán elmegy zuhanyozni, s érzem, hogy a kellemetlenség járja át az egész testét. igen, furcsa lehet neki,h hogy tudja, itt vagyok s mindent látok.

~ Ne szokj hozzá. Amint erõre kapok, elhagyom a testedet – jegyzem meg neki, mikor már törölközik. Megáll a mozdulatban, majd kiegyenesedik, majd a tükörbe néz. Csak a kulcscsontjáig látom benne arcát, az õ szemein keresztül.

- Reméltem is démon – jegyzi meg, míg mélyen a saját szemeibe néz, majd folytatja a törölközést. Nm tudom mit tudnék erre mondani, ahogy õ sem.

~ Hogy szólíthatlak? – kérdezi meg, míg ruhát húz magára.

~ Hívj csak démonnak, az tökéletes – felem közömbösen.

~ Csak van neved! – értetlenkedik, mire én felsóhajtok.

~ Persze hogy van, te ostoba. Azonban az erõt ad s megbénít, fellángol majd megfagyaszt. Nem árulom el egy senki fiának a nevemet – teszem még hozzá. – Hívj csak démonnak, a sátán fattyának, annak, aminek akarsz. Azonban az igazi nevemet nem fogod megtudni, mert nem árulom el. Soha.

Csend telepedik ránk, s érzem, hogy annyira koncentrál arra, hogy ne halljam gondolatait, majd bele gebed. Végül nem szól semmit se, nem felel, a téma lezáratlan marad… vagy éppen az én szavaim zárták le végleg. Nem is értem miért akarta annyira megtudni a nevemet. Nem tudná, mennyire vigyázunk rá, mi, démonok? Vagy esetleg arra számított, hogy van valami becenevem?

Annyira elgondolkodom, hogy fel sem tûnik, hogy már a cipõjét húzza.

~ Hé, hé, hé! – szólok rá, mire õ megáll a mozgásban, s kicsit felemeli a fejét. – Mégis mit csinálsz?

- Minek tûnik, démon? – morogja az orra alatt, majd folytatja a cipõjének bekötését. – Elmegyek itthonról. Két napra kiütöttél, azt se tudtam hol vagyok, s fogalmam sincs mi lehet Wilsonnal s a repülõ démonnal. Emellett senki nem hívott az egyháztól… vajon nem sejtenek semmit, vagy tudnak valamit, esetleg Wilson meghalt s azt hiszik épp gyászolok?

~ Szerintem nem tudnak semmirõl se. Akkor már rég az ajtódat vernék, sõt, már be is törték volna – oktatom ki nyugodtan. – Szóval maradj csak a fenekeden, Miss Kersey.

- Legyen igazad, démon – sóhajtja. – Azonban el kell mennem bevásárolni. Hála neked a hûtõ szinte üres, még a dugi ételkészleteim is megcsappantak.

~ Ne haragudj, de nem én zabáltam fel mindent, hanem te! – emlékeztetem.

- Nem önszántamból, hanem a te utasításodra! – vág vissza, majd áll fel. – Ne rendezzünk errõl vitát, mindketten ugyan úgy hibásak vagyunk, így jó? – Nem felelek semmit, õ pedig pénztárcát, telefont s kulcsot vesz magához s süllyeszti el a kabátzsebében. – Rendben van, akkor megegyeztünk!

Kinyitja az ajtót, majd be is zárja maga után kulcsra, hogy aztán egész gyorsan meginduljon a lépcsõn lefelé. Az emberi világ nekem mindig túl komplikált volt, sose értettem miért kellett annyi erõfeszítést tenniük, hogy aztán kitaláljanak valamit az egyik megszüntetésére. S így ment ez már, évezredek óta. Ételeket készítenek, amiért kérnek pénzt, s ezért szint úgy meg kell dolgozniuk. Sõt, nem egyenlõen kapják a pénzüket. S még õk prédikálnak Istenrõl?

Kisasszonnyal közösen nézegetem a közeli kisboltban a kínálatot. Õ is fejben számolgatja az árakat, mi mennyibe kerül, hogy a legolcsóbb vagy éppen mi lenne a legjobb. Ahogy leszûröm az elkapott gondolataiból, az egyház csak egy bizonyos összeget ad neki mindenre, amit jól be kell osztania.

S tessék, máris itt vagyunk: kitalálták a pénzt, hogy aztán megkeserítsék vele a mindennapokat. Kérdem én, mi ez, ha nem az alvilág egy kis darabja?

A pénztárosnál fizet, hallom, ahogy morgolódik magában, hogy mennyi napi kaját etettem meg vele oly kevés idõ alatt, most pedig veheti meg õket újra. Nem nagyon izgat a dolog, ugyanis ez nem az én problémám, hanem az övé, s ezen nincs is mit szépíteni. Tegye csak a dolgát, én kiélvezem az általa felkínált melegágyat. Emellett még meg se köszönte, hogy helyreraktam a csúnyán megsérült lábát. Az emberi szervezetnek ez több napba, sõt, akár hétbe is telhet, s talán még nyoma is maradna. Én azonban sebhely nélkül hoztam neki helyre.

Délután lehet, de már a nap lemenõben van. Lassan közeledik az éjszaka is, s ahogy egyre jobban közeledünk az évfordulóhoz, a nappalok csak rövidülnek. Szeretem ezt az idõt a földön, sokkal energikusabb vagyok. Csak nem úgy, hogy átszelt egy vascsõ, s még nem gyógyultam meg teljesen. Azonban minden várakozásomat felülmúlta, amit Miss Kersey tett értem… vagyis értünk. Nem számítottam ilyenre egy embertõl, s õszintén, soha nem is éltem át még ilyet.

Azonban mielõtt folytathatnám magányomban a gondolataim menetét, furcsa érzés járja át a gazdatestemet, amit én is megérzek. Van ebben valami hátborzongató, valami, amit nem értek. S utálom, ha nem értem a dolgokat.

 - Itt van… - suttogja. – Érzem.

~ Menj vissza a házba, a védelem majd visszatartja. Szerintem már napok óta arra vár, hogy kimozdulj… semmi hirtelen mozdulat, kisasszony. - Nem teszek semmit se, csak készen állok mindenféle támadásra.

~ Sietek, ahogy csak tudok. Azonban ha ránk támad… akkor mi lesz? – faggatózik, míg alig észrevehetõ, kutató pillantásokkal méri fel a terepet. Az utcán nincsenek sokan, de egyikük se gyanús, se ismerõs.

~ Megbánja. Van annyi erõm, hogy visszaverjem a mocskos odúba, ahonnan elõmászott a féreg – felelem magabiztosan. – Csak menj elõre s ne nézz hátra.

~ Már miért ne néznék hátra?! – kérdez vissza felháborodottan. – Hisz mögöttem is lehet!

~ Egyet jegyezz meg, Miss: ha tudjuk, hogy menekülsz, még élvezetesebb a vadászat. Szóval csak ne nézz hátra s siess a házba!

Nyel egy nagyot, de végül nem ellenkezik velem, hallgat a józanészre, amit diktáltam neki. Gyorsabb, de nem feltûnõ léptekkel folytatja útját, míg jobbjában ott zötykölõdik a vásárlásának eredménye. Remélem, hogy azaz ostoba repülõ démon nem fog utánunk jönni a lépcsõházba. Nem lenne jó ötlet ott szétverni mindent, mert az ördögûzõk után már csak az agyatlan rendõröket utálom jobban. 

Ezt a címet kaptam, meg egy társat magam mellé Wilson atya személyében, s már mehettem is. Ez az elsõ félig-meddig önálló feladatom, ami így hangzik: elkapni a gyilkost.

Felérünk az ötödikre, megpillantom a jobboldali elsõ ajtó felett a 23-as számot. Balszerencsés szám volt, annyi bizonyos. A rendõrség tagnap lezárta az ügyet. Öngyilkosság. Kesztyûs tenyeremet a kopottas ajtónak támasztom, miközben másik kezemmel a zárba helyezem tolvajkulcsom. Míg én a bejutáson munkálkodom az atya ügyel rá, hogy észrevétlenek maradhassunk. Nem lenne jó, ha bárki is rajtakapna, félreérthetõ helyzet volna. Éjszaka van, közel a pirkadat. Legalábbis közelebb, mint az elmúlt alkonyulás. Minden csendes, a házban nincs mocorgás. Mi is csendben vagyunk, mintha ott se lennénk.

Ez volt a negyedik furcsa öngyilkosság a hónapban, s még csak a közepénél járunk. S hogy mi köti össze a négy esetet, megkülönböztetve õket a többi önkéz által véget vetett élettõl? Elõször is az áldozatok. Mind a négyen 20 és 40 év közötti férfiak voltak. 170 centiméter feletti, jó fizikumú férfiak akik vagy rendszeresen, sõt versenyszerûen sportoltak, vagy kemény fizikai munkát végeztek. Egy esetben mindkettõ igaz volt.

Másodszor pedig nem volt indíték. Sem búcsúlevél, sem pedig bárminemû nyoma érzelmi, avagy értelmi törésnek. A rokonok/barátok mind értetlenül álltak az eset elõtt, ötletük sem volt mi vezetett a tragédiához. Tûrhetõ munka, stabil párkapcsolat, egészséges pszichikai állapot mindenhol... sehol semmi hiba.

Ám ezek mind még nem elegendõek nekünk, kell egy árulkodó jel, egy elcsípett fogódzó, ebben az esetben a halálnem volt az: zuhanás. Egytõl egyik leugrottak valahonnan, halálra zúzva magukat. Ez pedig egy dörzsöltebb egzorcistának, avagy egy, a dörzsöltebbek feljegyzéseit elõszeretettel olvasgató lelkes újoncnak egyaránt egy híres esetet idéz fel.

Az 1700-as évek eleje tájékán készült az elsõ feljegyzés, ami Gaap néven említi a halálesetek mögött álló lényt. Én csak úgy hívom: repülõdémon. Az elsõ óta egészen pontosan hét feljegyzett eset történt, plusz a mostani. Minden egyes alkalommal hét lelket visz el, különös ismertetõjele pedig a héber 'Zajim', vagy 'Zayen' azaz a hetes számot jelölõ alakzat, mely minden egyes alkalommal szépen kivehetõ az áldozatok lezuhanásának helyszíneit összekötve.

Egyértelmûnek tûnik a dolog, mégis elszalasztottuk mindeddig, s most is jó úton vagyunk afelé. Ennek oka véleményem szerint a renden belüli rossz kommunikáció, a régi feljegyzések nem megfelelõen való értékelése és feldolgozása, valamint az olyan csökönyös istenszolgák, mint Wilson.  Az õ feladata lenne tapasztaltabbként egyengetni az utamat, ehelyett a háttérben lapít. A babérokat pedig lelkesen learatja helyettem.

Vagy két teljes napot töltöttem a könyvtárban mire elõástam a repülõdémonról szóló feljegyzéseket, õ pedig nem segített semmiben. Sõt, egyenesen kikelt magából, hogy milyen ostoba vagyok, elvégre a repülõ démon pusztán babona. Amikor pedig bebizonyosodott, hogy igazam van, egybõl fellelkesült, s úgy tárta a tanács elé a történetet, mintha egyenesen az õ fejébõl pattant volna ki a dolog. Mondjuk azt meg kell hagyni, nekem sem jutott volna eszembe, ha nem csípem el azt a félmondatot a hajdani Abey atya máig sok vitát ébresztõ, démonokról szóló tanulmányos kötetébõl. Szórakoztató olvasmány, s immár bizonyos, hogy hasznos is.

Az ajtó kinyílik, felvesszük az éjjellátókat és egy teljesen hétköznapi lakásbelsõ tárul elénk. Nem túl nagy, de otthonos. Legénylakáshoz képest szépen berendezett - jegyzem le füzetkémbe. Átkozott sztereotípiák, ha valaki benézne a szobámba jószerével azt hinné férfi lakja.

Az éjjellátókon keresztülnézve minden zöldes fényben dereng. Mintha az egykor élt hagyatéka is kezdene elemésztõdni, szétfoszlik az egész kis világ, amiben Ben Bryson élt.

- Találtál valamit? – kérdezi a karót nyelt, kopaszodó atya. Vékony arcú harmincas férfi, idegesítõen magas hanggal. S ahelyett, hogy kutatna, engem fixíroz. Mit gondol, hogy a rabszolgája vagyok?

- Itt is egy nyíl, ugyanúgy az elõzõ helyszín felé mutat. A bolondját járatja velünk. – mondom az ominózus ablakhoz lépve, amin Mr. Bryson kivetette magát.

Az elsõ áldozat egy, a városhoz közeli erdõs részen vetett véget életének, egy 15 méter magas kilátóról levetve magát. Fejjel elõre a beton talpazatra, biztosra ment. A második egy városszéli vasúti hídról tette ugyanezt, ami a helyi öngyilkosjelöltek kedvelt célpontja. A harmadik meg a református hitközösség egyik kertvárosi templomának tornyából hullott alá, pedig nem is volt református. Erre azért figyelhetett volna a démon...

És itt a sakk-matt. A négy eset tökéletesen kirajzolja a héber számot. A maradék három tehát bárhol lehet. Összesen 17 helyszín van versenyben. Csak találgatni tudunk. Ismételten õ nyert, nem tudom mibõl gondoltam, hogy elcsíphetjük. Végig egy lépéssel elõttünk járt.

•´`•´`•´`•´`•´`•´`•´`•

Röpke fél nap elég, hogy változzon az állás. Ám nem a mi érdemünk, sokkal inkább Gaap-é. Olybá tûnik tetszik neki a figyelem, mi körüllengi. Levelet küldött, melyben egyetlen egy szó áll: építkezés. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy kizárjam a másik 16 helyszínt, mi szóba jöhet. Szemet szúrtunk neki és csapdát állított... s bár nem épp mi képezzük az ideális zsákmányt számára, lefogadom hogy nem fog habozni, ha lehetõsége lesz eltakarítani bennünket az útból. S hogy miért is változott az állás? Mert belesétálunk egyenesen a csapdájába. Mert egészen az utolsó pillanatig azt fogja hinni, õ nyert. Ám amikor eljön az a pillanat, elkapjuk a repülõ dögöt!

- Biztosan jól átgondoltad? – aggodalmaskodik Wilson atya. Bólintok egy aprót, átgondoltam.

- Egyedül megyek be, egy graffitizõ kölyök leszek, aki csak véletlenül keveredett oda. Jól látható helyen leszek, az épület talpazatánál, te pedig kihívod rám a rendõrséget. Megvárom míg kiérnek, majd felcsalom õket. Összezavarjuk a démont. Nem meri majd levetni magát, mivel tudni fogja, mi odalent csak erre várunk. Viszont távoznia kell, hiszen nem tartózkodhat az épületben. Kimenekül majd, elkerülve a rendõröket, te pedig észrevétlenül követed a kocsival. Elöl hagyok majd egy motort, azzal foglak követni. Kifüstöljük! – ecsetelem hibátlannak vélt tervemet.

- És szerinted ez tényleg mûködni fog? – kérdezi a hitetlenség és az unottság furcsa vegyületével hangjában.

- Csináljuk és majd kiderül! Legfeljebb improvizálunk.

Átöltözöm majd elindulunk. Õ kocsival, én motorral. Amint meglátom a csupasz épületvázat meg is érzem  gyomromban azt a különös, várakozással és kíváncsisággal teli izgalmat. Remélem az atya pontosan betartja majd az utasításaimat. A terv alapja, hogy õ mindvégig láthatatlan és kiszagolhatatlan marad.

Leparkolok az épület mellé, fejembe húzom bõ, fekete pulóverem kapucniját, elõveszem a festékspray-ket és irány a ház... illetve váz. Nem félek, pedig lenne rá bõven okom. Hiszek a meglepetés erejében, talán jobban is, mint kellene. Minden esetre úgy gondolom felkészültem minden eshetõségre, ám alig hogy felfestem az elsõ vonást a falra, ez meg is cáfolódik.

- Isten hozta, Miss  Kersey! – csendül fel egy hátborzongatóan ismerõs, rekedtes hang. Ám arról fogalmam sincs hirtelen hol is hallottam ezelõtt.

A hang felé fordulok, s meglátva õt semmi kétségem, egy hús-vér démon áll elõttem. Bõre olyan sápadt, mint egy hulláé, s mindenütt tetoválások borítják. Magas termetû, szálkás izomzattal bíró. Sötét ruhát visel, melynek csuklyája arca nagy részét is eltakarja, ám így is kivehetõek feketén ragyogó szemei.

- Te nem a repülõdémon vagy! – állapítom meg, elvégre Gaap egyetlen feljegyzés szerint sem így néz ki. Ilyen tetoválásokat láttam már egyik könyvemben, de szégyenemre most nem tudom hová tenni õket.

- Akkor vajon ki lehetek? – morogja közelebb lépve hozzám  –Megismersz, ugye? Vagy már nem emlékszel rám? – és ekkor rájövök, õ az a démon, még kiskoromból. Õ az, akit elkaptam, de megszökött. Aki akkor éjjel meg akart szállni, az elsõ démoni lény, kivel találkoztam.

- Mit akarsz? – kérdem. Nem gondoltam, hogy ilyen mély benyomást tettem rá, bár való igaz, hogy õ is azt tett rám.

- Tudod te azt. – taszít rajtam egyet, mitõl a hátam a téglafalnak csapódik – Pontosan tudod.

- Semmi dolgom veled! – nyögöm, s idegesen pillantok kifelé, ám sem a kocsit, sem Wilson-t nem látom.

- Van egy elintézetlen ügyünk. – indul el újra, ám én sem vagyok rest, nyomban elõveszem egyik kis füstgránátomat és feléje hajítom.

Megpróbálja eltéríteni, ám felszentelt tárgyak ellen hasztalan a telekinézis. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha élõ testekre is így hatna a szentelt víz.

Pár pillanat múlva már kavarog is a sûrû füst. Ördöggyökér-kivonat van benne, bõséggel. Ez majd legyengíti, tudom. Bakancsaim szárából egy-egy kisebb tõrt húzok elõ, s elindulok a fulladozó lény felé. Engem akart, most megkapja!

- Erõsebb vagy, de én is az lettem!

- Annál izgalmasabb. – suttogja, majd váratlanul eltûnik a kavargó füstben.

Menekülõre fogta, de hiába. Megtalálom elõbb-utóbb, s akkor vége a kis játékának. Ám a repülõdémon miatt aggódom. Vajon Wilson kihívta a rendõröket, ahogy megbeszéltük? A mostani állapotokat nézve lehet, hogy jobban örülnék neki, ha a válasz nem lenne. Akkor viszont hol van? Elvégre látta, hogy bajba keveredtem.

Ekkor azonban váratlan meglepetés ér, húsomig hatoló. Szó szerint, mivel valamiféle furcsa penge vágja meg a jobbomat, elejtem a benne tartott tõrt. Õ az, a régi barátom, kit olybá tûnik nagyon alábecsültem. Újabb vágást intéz felém, s nem úgy tûnik, mintha különösebben legyengítette volna a méreg.

Kitérek a vágás elõl, s a lépcsõ felé rohanok. Nincs más lehetõségem, felfelé kell menekülnöm. Õ pedig határozott léptekkel indul utánam, hallom minden lépését. Ráadásul nem kizárt az sem, hogy fent a repülõ nyavalyával találom szemben magam.

Nem így van. Gond nélkül érek fel a tetõszintre, sehol senki. Csak én, és a gyermekkori mumusom.

- Vége van. Innen nincs hová menekülnöd. – áll meg a lépcsõ tetején.

- Alábecsülsz. – szorongatom a jobbomba átvett, maradék kis tõrömet, míg bal kezemmel igyekszem elszorítani a vérzést.

Fegyverét mustrálom, igen csak emlékeztet a testén megbúvó jelekre. Nem véletlenül. Ahogy egyre jobban szemlélgetem, egyértelmûvé válik, a penge vonala hiányzik alkarjáról. Életre keltette, ahogy ezt konstatálom a szám is elnyílik. Életemben nem láttam ilyet, de még nem is hallottam ilyesmirõl.

- Te becsültél alá engem, kicsi lány. – suttogja, majd elindul. Ekkor azonban ismét lépések zaja üti meg a fülemet. Wilson az, de valahogy más...

- Te meg ki a franc vagy? – kérdi unottan ellenfelem, mire az atya elvigyorodik.

- Aaaaaa repülõ démon személyesen! – tárja szét boldogan karjait felém, én pedig nem igazán tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Mi lehet ennél még rosszabb? Várunk még valakit?

- Hurrá. – adok hangot lelkesedésemnek. Fogalmam sincs mit mûvelt odalent Wilson, de biztosan nem jól csinálta. Láthatatlannak kellett volna lennie... újra azt kívánom, hogy toppanjon be a rendõrség, mert így eléggé szar helyzetben vagyunk.

- Belesétáltál a csapdámba, azt hitted kifoghatsz rajtam, de tévedtél papporonty! Ráadásul egy harmadik barátodat is elcsaltad hozzám...

- Nekem csak a lány kell, neked semmi dolgod vele! – jelenti ki a nem repülõ névre hallgató démon, a tetovált, mire nevetni lenne kedvem. Itt õ a betolakodó.

- Gyûlölöm a konkurenciát! – vigyorodik el újra a Wilson-testû, s mire észbe kapok, újdonsült "barátom" egy adag törmeléknek csapódik, egy kiálló vékony vascsõ átszúrja a hasát – Mondjátok csak, féltek a haláltól?

Szüntelenül vigyorog, akár egy pszichopata. Lefogadom, hogy ez a lény nem százas. Egyetlen esélyem van, tudom, és az a nagy szerencse, hogy felnyársalt "barátomnak" is ez az utolsó esélye. Újabb füstbombát veszek elõ, az utolsót, s a Wilson-testû repülõdémon lábához gurítom. Utána pedig a másik démonhoz sietek.

- Gyere! – nyújtom felé a kezemet, míg a másikkal letépem nyakamból keresztemet, s zsebembe csúsztatom.

- Jól átgondoltad? – mér végig immár eléggé beesett szemeivel.

- A halálodon vagy, s nélküled én is rövidesen azon leszek. Az ellenségem ellensége pedig a barátom.

- Én sohasem leszek a barátod. Amint ennek vége ott folytatom, ahol abbahagytam. – biztosít szándékairól, de látom szemében az elszántságot. Õ is meg akar fizetni ennek a kiszámíthatatlan elmebetegnek.

- Én is. – alig mondom ki, már érzem is õt magamban.

Olyan, mintha lázas lennék. Eltompulok és zúg a fejem. Mintha hat számmal kisebb sapkába préselték volna koponyámat, egyszerûen borzasztó. S egyszerre csak arra eszmélek fel, hogy testem magától mozdul. A füstbõl kisomfordáló démon pedig a falnak vágódik kezem mozdulata nyomán.

~ futás! – szólal meg bennem õ, hangja kísértetiesen visszhangzik elmémben.

Saját magam uralta léptekkel rohanok le a lépcsõn, s meg sem állok motoromig. Felpattanok és indítom is. A kezembõl még mindig folydogál vér, de úgy érzem biztosan tudom magam tartani vele. Viszont ami igazán zavar, az oldalamba bele-belenyílaló fájdalom. Épp ott, ahol a vascsõ átszúrta testem jelenlegi albérlõjét.

~ Wilson! Õt nem hagyhatom itt! – fordulok vissza az épület felé.

~ Ne aggódj, életben fogja tartani, sakkban tarthat vele. Tudja, hogy vissza fogsz jönni érte. – kapom meg a választ. Valahol megnyugtat, ám roppant idegesítõnek találom, hogy érzékeli markánsabb gondolataimat.

Elindulok, ám hirtelen valami leránt a motorról.  Kiszakad a nadrágom, a csupasz térdem pedig véres csíkot húz a betonon. Leért õ is, Wilson testében, s határozott mozdulatokkal rángat maga felé. Még az építési területen járunk, így szerencsére a járókelõk nem látnak semmit.

- Most mi lesz? – szólalok meg hangosan, kissé kétségbeesetten.

~ Repülni fog, a repülõdémonod! – válaszolja morogva, s a kezem újra megmozdul.

Ereje hatalmas lökéshullámot gerjeszt, mitõl a másik visszarepül az épület belsejébe, s hatalmas csattanással ér falat. Én pedig úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. Alig bírok felkelni, de tudom, nincs sok idõm. Újra a motorra pattanok, s ezúttal sikeres is a menekülés. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy Wilson-t hogyan szerzem vissza, mert bizony szorulok, ha már az elsõ feladatom alkalmával kinyírom a mellém rendelt papot.

Számtalan lélek vár még begyûjtésre, hiszen az egész világon ha én nem, hát ki tenné meg? Néha már egészen unalmas, de olykor találkozok érdekes szellemekkel. De nem is tudom mit tehetnék, ha nem ezt. Nekem, a létezésemnek más célja nincs.
Moon szavain agyalok, hogy udvaroljak neki.
De mivel és hogyan? Talán a kert...
Nem kerül sok erõfeszítésembe megtudni a kedvenc virágait, a kert így kezd pompázni. Tényleg szépek és remélem neki is tetszeni fog. Mindent betölt a kellemes virágillat, lágy szellõ fújdogál és a nap meleg sugarai simogatják bõrödet. Megnyugtató. Érzem hamarosan itt lesznek, így én egyenlõre eltûnök kicsit. Saga arcán semmilyen érzelmet sem bírok felfedezni, bár mintha gondolkodna valamin.
- Biztos jó ötlet ez? Seol-sama megkapsz bárkit, csak egy szavadba kerül... Akkor miért ez a makacs fiú?
- Már kimondtad a választ Saga. - mosolygok rá. - Mert makacs és nem ugrik az elsõ szóra az ágyamba. - nézek rá, mire elpirul. Nocsak nocsak, pontosan rá gondoltam. Tudom jól, hogy egy szavamra ugrana, de nekem õ nem kell. Unalmas, ha valamit könnyen megkapok és az is, ha túl sokáig kell küzdenem érte.
Mindent azonnal akarok, talán ez úgy tûnhet másnak, de közben meg nem. A könnyen kapható már nem kell.
- Seol-sama én...
- Inkább mutasd mi történik kint! - szinte parancsolom neki, hiszen érzem fiam itt van és ez annyit jelent Moon is. Õ engedelmesen végig simít a víz tükrén, mire a kertet látjuk benne. Látom Moon döbbent arcát, hogy nem érti mi történt itt mióta utoljára itt volt.
- Damien, a gazdád kémkedik utánam? – az okos kölyök csak vállat von, úgyse fog neki igent mondani. – Te kémkedsz utánam?
- Mit én látok azt Seol-sama is látja… Így mondhatjuk, hogy kémkedek utánad, de valójában nem… Többet figyel õ rád mint gondolnád… - közli vele és már el is tûnik, teret engedve nekem. Ügyes! Egy kis ideig csak figyelem, ahogy gyönyörködik a tájban és próbálja értelmezni is talán Damien szavait.
Felsóhajt és a szökõkút szélére ül. Azt hiszem most jött el az idõ, hogy oda menjek hozzá. Hirtelen jelenek meg mögötte és simítok vállaira.
- Figyelek rád… mindig figyelek… - suttogom neki lágyan. Többet figyelek rá, mint azt hiszi.
- Állítsd meg Blacket.. nem érdekel, hogyan de állítsd meg és én megadok neked bármit, ami erõmbõl kitelik… - szavai meglepnek és elveszem kezemet.
- Biztos ezt akarod? - kérdezem halkan. Így elrontani a kis játékunkat... Igazán nem szép dolog.
- Igen, biztosan. - bólint rá. Ajkamat halk sóhaj hagyja el és hajamba túrok. Nem szólok semmit csak leülök mellé.
- Moon... Miért változtattad meg ilyen hirtelen a döntésedet? - érdeklõdök. Várom a válaszát, de az érzés erõsödik. Á... Nem hiszem el, hogy mennem kell. - Bocsáss meg, majd folytatjuk késõbb. - ezzel távozok is. Damien-nek adom parancsba, hogy gondoskodjon vendégünkrõl, míg távol vagyok.

Nem hiszem el, hogy mindig találnak egy olyan idõpontot ezek az öngyilkosok, hogy amikor nekem jó programom van megzavarjanak. Nem éppen nyugodtan indulok el vissza, de mielõtt még Moon-hoz mennék a kertben maradok.
- Soha sem alkalmas az idõ, semmi sem jó! - döntöm hátamat a fának. Mi értelme van ennek az egésznek? Ráunok és õt is el fogom dobni magamtól, ha ez így megy tovább!
Nem vagyok képes szeretni... Miért pont õ lenne más? Az egyik virág mellettem elhervad negatívságom miatt, mire rögtön lepillantok. Oh.. Hát ez ... Nem is tudom, egy egészen furcsa érzést váltott ki belõlem. Leülök a fa tövébe és finoman megemelem a hervadó virágot.
Én éltetem õket, ezt a csodás kertet az én erõm táplálja. Mindig sivár, kihalt volt... Elvétve virágok, de azok se olyan szépek mint most. Mióta itt van Moon ez az egész hely sokkal szebb lett.
- Látod, én már csak ilyen vagyok. Ha valamit túl könnyen megkapok akkor már nem jó nekem. Az ember mindig az elérhetetlenre vágyik... Vajon Moon is ilyen nekem? Valaki akit ha megkaphatok könnyen, már többet nem fog érdekelni? - lágyan bánok a virággal és érintéseimen át kapja az energiát. Ismét kezd szebb lenni és kinyílni. - De nem akarom, hogy neki fájjon, és úgy végezze mint te, neki ragyognia kell, pompáznia mint egy virágnak. - fut végig halvány mosoly arcomon. Én így gondolom. Jobban kellene vigyáznom Moon-ra.
- Seol-sama ... - hallom meg Saga döbbent hangját és mikor felé pillantok látom, hogy Damien és Moon is vele van.
- Én modtam Saga-nak, hogy ne engedje ki ... - vágja ki magát a helyzetbõl Damien. - De soha sem hallgat rám!
- Igen, ez jellemzõ a mi kis Saga-nkra. - morgom. A döbbent Moon-ra nézek, aki próbálja felfogni mit is hallott, mert gondolom az egésznek fültanúja volt.
- El fogsz dobni. - jelenti ki. - Minden amit modtál, hogy megszabadítasz Black-tõl, ha a szeretõd leszek, az hazugság volt... Nem fogsz tõle megszabadítani. Megkapsz és többet nem fog téged érdekelni mi van velem...
- Ez nem ... - de mégsem folytatom. Azt nem mondhatom neki, hogy nem igaz, mert ha ráunok nem lesz többé rá szükségem. De, hogy Black-et meghagyom benne... Ez nem igaz! - Black ... Neki nincs joga lenni, õt el fogom tüntetni. Megígértem vagy nem?
- Igen és amit Seol-sama ígér az úgy is van ... Láthatod... - hebegi Saga, mire rosszallóan rá nézek.
- Damien kérlek tüntesd el innen. Úgy látom Saga-nak kis idõre van szüksége, hogy elmélkedjen!
- Igenis Seol-sama. - hajol meg elõttem és távozik a boszorkánnyal. Csak felkelek a fûbõl és elindulok a tópartra. Jelzem Moon-nak kövessen, aki bizonytalan lépésekkel, de kis habozás után megindul utánam.

A parton ülök a fûben. Most csak a nap süt, szél nem fújdogál. Körülöttünk szép virágok és a gyönyörû táj. Nem tudom mit kellene mondanom, vagy kérdezzek e tõle. Eldõlök a fûben és kezemet fejem alá teszem, úgy nézem a felhõket. Nem rossz világ ez, fõleg mióta Moon itt van, azóta tényleg gyönyörû és nem teher itt lenni.
- Tetszik? Miattad ilyen ez a hely. - mondom, de nem fordulok felé. Õ csak néz, a tájat figyeli.
- Szép. - bólint, de mást nem mond. Még mindig az elhangzottak kavaroghatnak fejében. Vajon mit gondolhat ezek után?
- Amit mondtam ... Eddig soha sem szerettem, nem is tudom milyen érzés, ha viszont szeretnek. De mióta itt vagy minden más. Látod a tájat, virágokat? Még a nap is ragyog! Mindez miattad. - mondom, a végét már halkabban.
- De rám is rám fogsz unni....
- Azt mondtad megteszel bármit, ha megszabadítalak Black-tõl. - erre bólint. - Akkor ígérd meg, hogy ugyanilyen makacs maradsz, mint most. - ülök fel és finoman magam felé fordítom fejét. - Ígérd meg.... Nem kérek mást, csak ne hagyd magad könnyen meghódítani. Igenis várd el tõlem a romantikát, még akkor is ha jelenleg fogalmam sincs mivel lehetnék az. És ha nem is vagyok ott, de rengeteget törõdök veled. Sok a munkám, de ha csak öt percnyi idõm is van, még ha te nem is látsz ott vagyok, érezheted a jelenlétemet. Ugye szoktad érezni?
- Mintha valaki figyelne, olyan ... - mondja, mire halványan elmosolyodok.
- Az én vagyok, ott vagyok, figyellek. Ha bármi történne megvédelek... Ha csak egy kis idõm is van én azt melletted töltöm és nem az ágyasaimmal. - mondom. - Még nem jött el az idõ, hogy Black eltûnjön, de visszazárom, nem engedem, hogy õ irányítson. Nekem õ nem kell! De ígérem hamarosan eljön a legalkalmasabb nap, mikor a csillagok állása kedvezõ lesz és végleg el fog Black tûnni. Addig legyél türelemmel. - közel hajolok hozzá és lágy csókot lehelek ajkaira.
- El kell mennem, addig érezd magad otthon, bármilyen óhajod van Saga teljesíti és Damien is. Amíg itt vagy biztonságban vagy Black-tõl.

- Mert az nem te vagy! Black, õ számomra undorító, minden amit tesz. – meglepetten nézek rá, mert oké, hogy én rettegek tõle, de nem sokban különbözik tõlem, legalábbis külsõre, akkor hogy lehet, hogy undorodik tõle? Õ maga a halál, a feladata, elvinni szerencsétlen emberek lelkét, vagyis a halál, nemcsak õ maga, de szerves része az életének.
- Hidd el, csak idõ kérdése, majd magadtól jössz te hozzám, nem kényszerítelek. – na ezt várhatod. Nem értem ezt a nagy magabiztosságot, de egy biztos nem akarok engedni neki.
 - Hát azt hiszem Damien tényleg jó társaság, veled hagyom. Mától véglegesen csak õ foglalkozik veled. – kijelentésére összerezzenek, és bizony eszembe jut, hogy provokálni akarja Blacket. Nem szeretném bántani a kisfiút, de nem tudom meddig vagyok képes kordában tartani a vadat.
- Ne aggódj, Damien különleges fiú, megvédi magát. – na persze, különleges, az biztos, és talán meg is védi magát, de mégis mitõl ilyen biztos a dolgában, mikor engem a kételyek gyötörnek? Talán a fiú erõsebb mint amilyennek látszik, még ezt is elhiszem, de Black alattomos és valamiért kellõ képen gyûlöl ahhoz, hogy megkeserítse az egész életem. Nem mond többet, csak ismét magunkra hagy. Összetörve ülök le az ágyra, jó távol Damientõl, nem akarok közel kerülni hozzá, még hozzá sem. Ez a hely teljesen összezavar és túl erõsen érzem magamban a rosszabbik énem, nem akarom ezt az egészet. Damien leül mellém, mire kicsit elhúzódom.
- Valami baj van? Tényleg ennyire félsz, hogy kárt teszel bennem? – kérdezi azzl az édes ártatlan pofijával, de van egy olyan sejtésem, hogy nem teljesen õszinte.
- Nem csak errõl van szó… Nem szeretnék kárt tenni benned ez tény, és félek is, hogy mégis megteszem, de ami igazán kikészít az ez a hely… Nem érzem magam jól tõle… - fejtem ki halovány mosollyal az arcomon.
- Nem kell aggódnod, nem fogsz bántani, és a hely sem furcsa, csak te túlságosan ágálsz ellene, talán kicsit el kellene szakadnod a gondjaidtól…
- De hogyan? – sóhajtok gondterhelten.
- Ne gondolj Blackre, a gazdám mindent elrendez, bízz benne kicsit.
- Bízzam, pont abban az alakban aki bezár és megfoszt a maradék szabadságomtól is? Ráadásul olyasmit akar, amit képtelen vagyok megadni neki önszántamból… - magyarázom kicsit fölháborodva, mire egy értetlen pofival találom szemben magam.
- Ezt hogy érted? Mit szeretne tõled? – ártatlan képe, azonnal meggyõz róla, hogy tényleg csak egy ártatlan kisfiú, én meg úgy beszéltem hozzá, mintha felnõtt lenne.
- Ne is törõdj vele… mindegy… - rázom meg a fejem zavartan, hisz épp elég zavarba ejtõ volt a kérése anélkül is, hogy kifejtsem egy kisgyereknek. Inkább más felé terelem a témát, mivel a gyerekekkel alapvetõen mindig jól kijöttem, és bár Damien feltûnõen eszes és a korához képest a gondolkodása felnõttes, vannak gyerekes tulajdonságai, amitõl igazán kedves társasággá válik. Nagyon jól elbeszélgetek vele, pillanatok alatt megtalálva a közös hangot. Az órák így sokkal kellemesebben telnek, csakhogy mégsem vagyok képes kiverni Blacket a fejembõl.
***
Mikor ismér megjelenik, a kedvem sokkal jobb, mint eddig volt, habár erõs kételyek gyötörnek, amiket igyekszem Damien jelenléte miatt elnyomni és mivel Black is rendesen viselkedik ez részben sikerül is.
- Damien minden rendben? – kérdezi a fiút, mintha valami beszámolót várna tõle. Ettõl azért kicsit mérges leszek, mert ha annyira érdekli, hogy mi történik velem és állítólag meg akar szerezni magának, akkor miért nem tölt velem egy kis idõt? Mégis mit vár, hogy majd egyszer csak varázsszóra engedelmes házi cicává válok? Ez nem fog megtörténni, mert nem szán rá idõt, hogy megismerje a természetem, vagy engem.
- Igen Seol-sama, nem történt semmi baj. – bólint Damien, miközben Seol elém lép és a szemem kémleli. Mit akarhat, mi a célja ezzel az egésszel?
- Lenne kedved egyet sétálni. Kint most nyár van és igazán kellemes. – felvonom szemöldököm, mert ezzel nem fog meghatni. Mondjuk jól esne a friss levegõ, hisz napok óta bevagyok zárva és a legutóbbi mészárlás után maradt vérszag, már kezd kikészíteni. Hiába a takarítás, hiába az alaposság ez az átható szag a zsigereimbe égett.
- Én nem ... – felelem határozottan, eszembe sincs elájulni egy kis kedvességtõl, mikor valójában ketrecbe zár mint egy állatot.
- Ugyan. – vág szavamba. - Akkor egy jó híremet el sem tudom mondani. – jó hír? Már megint miben sántikálhat? Mindegy, ez azért felkelti az érdeklõdésem és beadom derekam. A kert tényleg csodaszép, nagyon élvezném, ha nem lenne az a keserû szájízem, hogy csak rab vagyok. A levegõ meleg, és kellemesen simogatja bõröm. Egy kis tó partján telepszünk le, a fûbe és bár szeretnék elterülni a puha fövenyen mégsem teszem meg, mintha a gátlásaim nem engednék, pedig csak nem akarom Seolnak megadni azt az örömet, hogy lássa, mennyire tetszik az otthona. Szótlanul ülünk egymás mellett, de Seol, elég furcsán méreget, néha úgy érzem fölfal a szemével, mint egy kisebb piskótát.
- Miért nézel? – kérdezem, kicsit pironkodva, eléggé zavarba ejtõ, ahogy figyel.
- Semmi semmi. Csak azon gondolkodtam nem láttalak még mosolyogni téged. – feleli mosolyogva.
- Ez meglep téged? Be vagyok zárva és nem engedsz ki innen! – felelem, kicsit fölemelve a hangom. Nem félek tõle és kicsit sem izgat, ha felhúzza magát a stílusomon, az õszinteségem nem engedi, hogy álmosollyal leplezzem érzéseim. Haragszom rá, és ezen nem fog változtatni egy kis séta a természetben. Szívem szerint hozzávágnám a fejéhez, ha annyira akarna engem, akkor megpróbálna megismerni, de nem akarom bátorítani, így csöndben maradok.
- Pont ezért hívtalak ki. A telihold lent már elmúlt. Ha gondolod, visszaengedlek, de a következõ teliholdkor vissza hozlak, ne tehess kárt senkiben. Ha ezt elfogadod, idõd nagy részét ismét ott töltheted, de. – ez igazán megdöbbent, viszont mégis ott az a DE…
- De? – kérdezek rá, mert az gondolat, hogy hazamehetek boldoggá tesz, de az a DE… igazán zavar.
- Damien veled megy. A biztonság kedvéért. Ha pedig szükséged lenne rám csak elég szólítanod. – a végszóra Damien is befut, mintha végig itt lett volna, és valljuk be kicsit sem lepõdnék meg, ha így lett volna. Kedvelem a fiút, még akkor is, ha érzem, hogy nem stimmel vele valami, viszont ez eléggé bûzlik, mint egy csapda, de hol a buktató? Végül is mindegy, elõbb utóbb megmutatja magát. Seol eltûnik mint mindig most sem tartózkodott velem túl sokáig, nem is csoda, ha nem értem, hogy mit is akar tulajdonképpen.
***
Hazatérve a napok mennek a megszokott kerékvágásba. Damien jó társaság és nagyon sokat segít, végre nem érzem magam annyira egyedül, de ez azért mégsem tökéletes. A démon még mindig ott lapul bennem és csak a megfelelõ alkalomra vár, hogy kitörjön. Seol nem mutatkozik, de zsigereimben érzem, hogy nincs messze, mintha figyelne, de az is lehet, hogy csak Damien miatt érzem így. Kitudja, a lényeg mégis csak az, hogy a szabadságom illúzióját visszakaptam.
A nap egyre közeledik, mikor ismét eljön a telihold és én egyre gondterheltebb vagyok. Mit tegyek? Seol képes leállítani õt, megfékezni, nem biztos, hogy képes vagyok elviselni még egy ámokfutást.
- Gondjaid vannak? – áll meg mellettem Damien, mikor az ablakból régi szokásomhoz híven a holdat kémlelem. Mintha várnám, hogy lecsapjon rám, de minimum olyan válaszokat ad, amikre mindeddig nem találtam semmit. A tehetetlenség nyomaszt igazán, a tudat, hogy nem vagyok önmagam, és nem én irányítok.
- Csak a közelgõ telihold… Miért is próbálnám titkolni elõled, hisz pontosan tudod, hogy mennyire rettegek…Nem tudsz segíteni, senki sem tud… - sóhajtok és behúzom a függönyt, hogy ne is lássam a hold sápadt fényét, ami gúnyosan kacarássza, hogy elõbb utóbb átveszi fölöttem uralmát.
 - Seol-sama tud segíteni… - igen érdekesen nézek rá a kijelentése miatt. Még, hogy tud segíteni, nevetséges.
- Inkább ne emlegesd a gazdád jó? Annyira velem akar lenni, hogy úgy kerül mint a forró kását.
- Sok a dolga…
- Akkor meg foglalkozzon a saját dolgával, engem pedig hagyjon békén!! – förmedek rá és megvillannak szemim. A vad, még szunnyad, de már ébredezik. Azuonnal észbe kapok, hogy mit teszek és visszarendezem arcvonásaim.
- Sajnálom, nem akartalak leordítani… Nem hiszem, hogy Seol tudna segíteni, ahhoz idõt kellene szánnia rám, de ezt nem teszi… Mindegy, nem is érdekel, addig jó amíg nem látom… - zárom le a témát, de Dairen inkább tovább feszegeti:
- Ne zárjuk le, szerintem sokat tudna neked segíteni, ha hagynád. Nagyon elutasító vagy vele szemben. – a kölyök kezd számomra egyre gyanúsabb lenni, mintha csak elõ akarná készíteni a terepet drága gazdája számára. Mindegy, valahol igaza van.
- Nem bízom a gazdádban, hogyan is tehetném, hisz õ maga a halál… - csóválom meg fejem elutasítóan.
- Két nap múlva telihold, és mégis szerinted túl nagy ár, megadni Seol-samának amit kér? Gyerek vagyok, de nem ember, a hely ahol nevelkedem megtanított, hogy  halálnál léteznek rosszabb dolgok is…Seol-sama csak azt teszi amire rendeltetett és csak nem kért tõled olyan szörnyûséget amit nem lehet megadni, hogy a mészárlásnak véget vess… - nagyon jó a rábeszélõkéje az már egyszer biztos. Végül is Seol, meg tudja állítani Blacket, de nem tudom, hogy képes vagyok e arra amit tõlem kér. Black minden tovább nélkül, bár magam sem tudom, hogy ha õ igen, akkor n miért vonakodom ennyire? Ennyire különböznénk?
- Dairen te nagyon fejlett vagy a korodhoz képest, és olyan szavakat használsz ami igazán meglep, mintha egy kisgyermek testébe zárt felnõtt lennél, de nem tudom, hogy felfogod e, mi az amit a gazdád tõlem kér… - nézek rá fürkészve gondolatait, de csak egy ártatlan tekintetet kapok, némi értetlen ábrázattal.
- Próbáld meg elmagyarázni.. – mosolyodik el kedvesen. Nagyot sóhajtok és megcsóválom a fejem. Nehéz errõl beszélni egy olyan személynek mint én, aki pontosan tudja, hogy a gyermekek lelke milyen sérülékeny, még egy varázslényé is.
- Legyen annyi elég, hogy egy kapcsolat két félrõl szól, a normális eset a férfi, nõ felállás és nem a férfi férfi… - nem tûnik úgy, hogy értené a dolgot, de ennél többet nem fogok mondani. A fejem tele van a gondokkal és az eljövendõ telihold rémületes képével. Talán nem is kell ezt magyarázni, fölösleges, mivel bizony a vérontás rosszabb, mint ezt megtennem, csakhogy még mindig ott van, hogy ezért Seol semmit sem tesz. Nem küzd azért, hogy az övé legyek, ezért úgy érzem, csak elvárásai vannak. Zavar, hogy úgy érzi elég annyit mondani akar engem és nekem a karjába kellene omlanom, ez nem így mûködik.
- Tudod, lehet másként állnék hozzá, ha egy kicsit küzdene azért amit akar, ha… udvarolna… - hû ez így kimondva elég ostobán hangzik, de jobb szót nem találok rá.
- Értem…de nem hiszem, hogy  romantika Seol-samához túl közel állna.. Mindegy, te tudod, én itt vagyok melletted és igyekszem segíteni… - ölel meg édesen, amit viszonzok.
- Köszönöm.. – suttogom. Ez a kisfiú nagyon aranyos, és sokkal erõsebb nálam. Úgy tûnik semmitõl sem fél velem ellentétben, aki bátornak mutatja magát, de a saját árnyékától is retteg.  
Aznap este otthon maradunk, már túl közel van a telihold ahhoz, hogy esti kõrsétára induljuk, olyan személyek segítségére sietve, akik talán némi megváltást hoznak bûnös lelkemnek.  Az éjjel elég zûrösen telik, Black meglátogat és mint mindig elõveszi gúnyos stílusát, jelezve, hogy hamarosan eljön az õ estéje, és a sok elutasítástól, amit Seoltól kapott, mára eléggé felhalmozódott benne. ~Ki tudja, talán az egész várost lerombolom emiatt!~ És a hozzá párosuló ördögi vigyor. Gyûlölöm, hogy képtelen vagyok megállítani õt.
Másnap korán kelek, de nem vagyok hajlandó bemenni dolgozni, hanem szabadságot veszek ki, az egész hónapra.
- Hogy-hogy, nem mész dolgozni? – kérdezi Dairen, de hangjában meglaul, hogy valójában pontosan tisztában van tetteim okával.
- Vigyél el Seolhoz… - suttogom, mire elmosolyodik, megfogja kezem és egyetlen szemvillanás alatt Seol otthonában termünk, kint a szabad levegõn, ahol ezer ágra süt a nap és minden virágba van borulva, mintha csak engem várt volna, de biztos nem, hisz nem tudhatta, hogy jövök, ráadásul nem hiszem, hogy ennyit fáradozna. Oké legutóbb a kedvemért csinált nyarat, de ez most még annál is szebb. Most a kedvenc virágaim illatával telt meg a levegõ, de neki fogalma sem lehet arról, hogy milyen virágokat szeretek. Vagy mégis?
- Dairen, a gazdád kémkedik utánam? – nézek le Dairenre aki csak vállat von. – Te kémkedsz utánam?
- Mit én látok azt Seol-sama is látja… Így mondhatjuk, hogy kémkedek utánad, de valójában nem… Többet figyel õ rád mint gondolnád… - mosolyog és eltûnik, magamra hagyva ebben a csodás kertben. Jelenleg Blacket sem érzem, ami nagyon nyugtató és kellemes. Felsóhajtok és leülök a szökõkút szélére, mire Seol a hátam mögött megjelenve simít vállamra.
- Figyelek rád… mindig figyelek…
- Állítsd meg Blacket.. nem érdekel, hogyan de állítsd meg és én megadok neked bármit, ami erõmbõl kitelik…

Saga rémülten pislog rám.
- Bevitted Damien-t? - muszáj reakcióján nevetnem. Annyira vicces, hogy így aggódik érte, pedig nem kell.
- Hidd el nem öletném meg õt. - mondom higgadtan. - Nem kell félteni a fiút, ha kell megvédi magát. És Moon nem akar benne kárt tenni. - hagyom ott és megtiltom neki bárkit is a közelükbe engedjen, még õ sem mehet oda.
Én pedig lelkeket gyûjtök be, sok ma is a halál. De mikor végzek, csak az emberek közt sétálok. Még nem megyek vissza, adok neki idõt estig. Addig biztos jól ellesznek.

 Mikor belépek a szobába Damien az ágyon fekszik, Black pedig a karmaival simogatja arcát. Na most ez kezd érdekes lenni. Nem leplezem meglepettségemet.
- Megölted, te bestia? – vigyorodok el. Érdekel vajon képes lenne e rá. De hát ez ostobaság, Black hidegvérrel megtenné, ezért is feltételezem róla.
- Nem, de be kell vallanom kifejezetten nehezemre esett életben hagyni. Viszont megállapodtam a kicsi Moonnal és arra jutottunk, hogy az éjjelek az enyémek a nappalok pedig az övéi. Ez korrekt és bár minden vágyam, hogy elpusztítsd bennem ezt a senki nyafogó alakot, meg kell tudnod, hogy bizony velem jársz jobban… Így… - teszi le a fiút, majd megindul felém. El akarsz csábítani bestia? Nem fog menni. Karmával végig simít arcomon. Mocskos kis dög!
- Nekem nagyon tetszel, az erõ amit kisugárzol és ez a hely is sokkal jobb mint a földön. Az egy valóságos börtön a magam fajtának, hisz csak teliholdkor tudok elõjönni. Talán pont emiatt fojtom öldöklésbe azt a pár órát, ami rendelkezésemre áll. Pedig édes tudok ám lenni. Sokkal édesebb mint Moon. – kuncogja, miközben vetkõztetni kezd. Nem tiltakozok de nem is tetszik ez nekem. Sokkal jobban örülnék Moon-nak.
- Ezek szerint napközben Moon helyét nem fogod átvenni igaz? – kérdezem, csak hogy biztosra vegyem.
- Ez pontosan így van… - mikor végig nyal az arcomon, én is elvesztem nyugodtságom és ellököm magamtól. Beveri fejét, de, kit érdekel? Saját hülyesége eredménye.
- Mi a fene bajod van? – látom rajta, hogy nem tetszik neki, felhúztam ezzel. Hát hajrá, tomboljon ha neki jó.
- Már említettem, de most még egyszer megteszem… Nekem most Moon kell, mert õt találom érdekesnek és te lehetsz bármilyen csábító, nem kellesz… Szóval, ha nappal õ van toppon, akkor reggel visszatérek és ajánlom neked, hogy Damien akkor is életben legyen még. ... – ezzel távozok is. Ha reggel van Moon, akkor majd reggel visszatérek. De ha Damien-nek bármi baja lesz én megölöm azt a férget!

És reggel ahogy ígértem visszatérek, addig meg persze elszórakoztam én az idõt. Bár elég unalmas volt így Moon nélkül, de majd megszokom. Találok egy elfoglaltságot, amíg Black van jelen és nem kedvesem.
- Jó reggelt… Látom Black a berendezésen élte ki magát. – kuncogok, mikor belépve megpillantom a hatalmas káoszt és a sértetlen "gyermeket".
Közelebb lépek, de õ hátrál. Hát ennyire ijesztõ lennék? Vagy miért fél tõlem?
- Mit akarsz tõlem már megint? És mi történt itt az éjjel? Black azt mondta õ el lesz veled, de most nem úgy tûnik, hogy nagyon elvoltatok… Mégis mi történt? – kérdez rá. Oh, hát ez érdekli? Kíváncsi fiú. Megállok és arcomon ördögi mosoly fut végig.
- Visszautasítottam és úgy látszik nem bírja ha ellent mondanak neki… - kuncogom ,de valahogy õ nem találja ezt viccesnek. Ugyan, kicsit mulasson ezen. Olyan képet vág, mint akit kivégzésre visznek.
- Remek… ezek szerint neked mindig az kell ami nem a tiéd… csakhogy engem sosem fogsz meg kapni… Az fizikai képtelenség, nem értem miért nem elég neked Black, hisz valahol az is én vagyok… még akkor is, ha a természetünk teljesen más…
- Mert az nem te vagy! Black, õ számomra undorító, minden amit tesz. - szögezem le komolyan. Amit mondok azt úgy is gondolom. - Hidd el, csak idõ kérdése, majd magadtól jössz te hozzám, nem kényszerítelek. - mosolyodok el. - Hát azt hiszem Damien tényleg jó társaság, veled hagyom. Mától véglegesen csak õ foglalkozik veled. - látom a rémületet végig futni az arcán, amire felkacagok. - Ne aggódj, Damien különleges fiú, megvédi magát.

Sétára hívom a démoni ivadékot, hogy beszélgethessek vele. Elmeséli, hogy nyugodt volt, ami nekem azt árulja el egyáltalán nem volt veszélyben.
- Okos kölyök. Ha baj van öld meg Black-et, de arra vigyázz, hogy Moon-nak ne essen baja.
- Mik a terveid vele apám? - kérdez rá, mire felé fordulok. Immáron rendes felnõtt alakban áll elõttem. Elmosolyodok. Jó kölyök, nem esett messze az alma a fájától.
- Ha eljön az idõ és Black nagyon felhúz, majd külön szedem õket, de addig nem nyugszok, míg Moon a szeretõm nem lesz! - erre õ is elmosolyodik. Tetszik azért neki is az ötlet.
A séta után ismét visszaküldöm Moon-hoz, de gyermeki alakban.
Majd ha eljön, az ideje felfedheti ki is õ és mire képes, de addig nem. Addig Moon higgye csak azt, hogy egy gyermekkel van dolga.

Este nem is keresem a társaságát, csak másnap reggel mikor már eléggé aggodalmas. Látom rajta, hogy fél attól, Black dühében megöli a gyermeket.
Hiszen a szoba ma is romokban, pedig már rendet tetettem. Most nyilván az volt a probléma, hogy este nem jöttem.
De megmondtam, nekem õ nem kell, csak Moon.
- Damien minden rendben? - kérdezem, mire édes mosollyal arcán bólint. Jó játék kölyök. Moon nem is gyanakodhat.
- Igen Seol-sama, nem történt semmi baj. - bólint. Intek neki távozzon és Moon elé lépek.
- Lenne kedved egyet sétálni. Kint most nyár van és igazán kellemes. - mondom. Ezt is csak érte tettem.
- Én nem ...
- Ugyan. - vágok szavába. - Akkor egy jó híremet el sem tudom mondani. - erre persze vonakodva, de jön velem. Egy ideig nem szólok, csak sétálunk. A hely tényleg csodás. Ha akarom éjszaka van, ha akarom hóvihar vagy épp ragyogó napsütés. Most még madarak, kellemes kis tó. Sehol egy felhõ és még kis állatkák is lehetnek, ha õ azt akarja.
A vízparton megpihenünk és én végig csak õt figyelem.
- Miért nézel? - kérdezi döbbenten, bár zavarban. Csak elmosolyodok.
- Semmi semmi. Csak azon gondolkodtam nem láttalak még mosolyogni téged. - felelem.
- Ez meglep téged? Be vagyok zárva és nem engedsz ki innen! - tetszik, hogy megemeli velem szemben a hangját és nem szidom meg. Sõt, jókedvûen el is mosolyodok.
- Pont ezért hívtalak ki. A telihold lent már elmúlt. Ha gondolod, visszaengedlek, de a következõ teliholdkor vissza hozlak, ne tehess kárt senkiben. Ha ezt elfogadod, idõd nagy részét ismét ott töltheted, de.
- De? - kérdez rá. Látom szemében, hogy tetszik neki az ötlet, hogy haza mehet.
- Damien veled megy. A biztonság kedvéért. Ha pedig szükséged lenne rám csak elég szólítanod. - végszóra megjelenik az említett is.
Jelzem mehetnek és én el is tûnök.
Vissza fog õ még jönni hozzám, könyörögni fog had térjen vissza.
De nem most, elõbb be kell látnia én mindet meg tudok neki adni és jobb vagyok mint bárki más.
Akarni fog engem, ebben biztos vagyok.

A napjaim persze egyhangúan telnek, de figyelem minden egyes mozzanatát. Damien jó társaság neki, látom elvan a gyerekekkel. Néha meg is jelenek, de csak úgy, hogy õ nem láthat engem. Persze talán érzi, hogy a közelében vagyok, de nem foglalkozok vele. Csak várom az idõt mikor újra visszatér majd hozzám.