Engem minden vágyam és ösztönöm a szabadság felé hajt, és makacsul hiszek benne, hogy hamarosan sikerrel járnak a próbálkozásaim. Egyszerûen nem bírom itt, hiába a kényelem és a luxus, amikor éppen nem büntetésben vagyok. A tény, hogy közben valaki birtokol, és konkrétan azt tesz velem, amit akar, lényegesen rombolja a képet.
­­­- Remélem, ezúttal valóban megtanultad a leckét! – ránt beljebb a közös részre, a karomnál fogva, „kedvenc” hárem felügyelõm, aki Loran mellett felel értünk, valamint elterjedt szokásként, és az elõbb említettõl eltérõen, eunuch. Ami elég nagy pech, mert nem sikerült csábítással rávennem, hogy a segítségemre legyen. – Ördög se tudja, miért néz el neked Õfelsége annyi mindent, de a következõ szökési kísérletnél, én magam zárlak ketrecbe a másik formádban, és teszlek közszemlére, hagy lássa mindenki a megaláztatásod!

- Hát persze, hogy nem tudod, miért kedvel – nevetek fel gunyorosan, célzó pillantást vetve ágyéka felé. Megvillan a tekintete, és megszorulnak karom körül az ujjai, de egy jól irányzott csavarással és rántással, fújva megszabadulok az érintésétõl. – Nem próbálnék többet szökni, ha elengednének – teszem még hozzá morranva.
Ez segít neki, hogy összeszedhesse magát, visszahúzva a felsõbbrendû, lesajnáló arckifejezését, és kárörvendõ pillantását újra rám ragyogtatja.
- Jobb, ha hozzászoksz Zeirra, hogy te már Õfelsége tulajdona vagy, a sorsod az õ kezében van. – Gunyoros mosolya kiszélesedik, nekem pedig minden szõrszálam az égnek áll tõle. – És mivel úgy kedvel téged – nyomja meg az „úgy-ot” keményen -, valószínûleg sokáig élvezheted a vendégszeretetét. Igaz is… Valóban olyan természetellenesen hosszú életûek a karakálok?

Összehúzott, villogó szemekkel fújtatok egyet, de válasz nélkül hagyom szavait, és dühödten fordulok sarkon, megcélozva a szobámat. Nem méltatok figyelemre senkit, habár akadnak itt páran, igen kevesen mondjuk, akik hozzám hasonlóan, nem igen örülnek a „megtisztelõ” pozíciónak, mint háremtag. Velük elvagyok, de nem értem meg, miért nem hajlandóak tenni is a szabadulásért.
A szobámban alakot váltok, és karakál alakomban, könnyedén felugrom a széles ablakpárkányra. A kertet és az eget bámulva, hosszasan elemzem a legutóbbi próbálkozásom, átgondolva, mit kellett volna máshogy tennem, és mi lehet hasznos a következõ kísérletnél.
Végül hasam korgása visz ki a közös térre, ahol mindig akad gyümölcs, vagy édesség. Végül is, a büntetésem alatt, szinte végig éheztem. Mégse vetem rá magam mohón az ételre, nélkülöztem már annyit, hogy legyen önuralmam és tartásom.
Így miközben lassan szemezgetem a szõlõt és barackot, fél füllel a környezetemben zajló társalgásokat hallgatom. Egészen addig semmi se kelti fel a figyelmem, míg nem hallok az új jövevényrõl, aki elvileg a mai nap során érkezik. Ez már érdekes! Ha esetleg olyan lenne, mint én, akkor mindenképp meg kell próbálnom magam mellé állítani. Ha nem teher, akkor csak hasznomra lehet!

~oOo~

A délután során, semmi érdemleges nem történik, az újonc nem érkezik meg. Én pedig elunom a nappaliban való várakozást, és ruháimat szépen ledobva a szobámban, karakál alakban caplatok át a fürdõbe. Egyszerûbb itt felvenni újra meztelen ember alakom, mert mikor a nappaliban csinálom, valamelyik szende szerepet felvett ágymelegítõ, mindig veszekszik velem egy sort a helyes viselkedésrõl. Mintha nem tennék szét amúgy örömmel a lábukat kedves uruknak, és ha megtehetnék, minden második, nem eunuch õrnek. Ráadásul, a nõi háremtagok lakórésze a palota másik oldalán van, könyörgöm!
A fürdõben meglepõen kevesen vannak, bár ha belegondolok, a többség valószínûleg már cicomázza magát a vacsorára. Az üres medencét célzom meg, és miután egyet merültem az illatos vízben, és kicsit áztam, kiülök a szélére, a lábamat lógatni, és gondolkodni.
Sokáig azonban nem jutok az agyalással, mert a fürdõn kívül izgatott morajlás támad, amit érzékeny hallásomnak köszönhetõen, könnyedén észreveszek. Felkapom a fejem, és érdeklõdve figyelem a bejáratot. Nem is kell csalódnom, mert a következõ pillanatban, egy eddig sosem látott alak lép be. A gõztõl nehezebben látom a terem másik végébõl a vonásait, de kimért, szinte már merev, mégis elegáns mozgása rögtön szembetûnik.

Szépen lepakolja a cuccait, majd meztelenségét tök természetesen viselve, lassan elindul, egyenesen az általam bitorolt medence felé. Elégedetten vigyorodom el magamban, és éberen figyelem, ahogy átsétál a mellkasig érõ vízen az ülõrészekig. Kár, hogy a sok giz-gaz miatt, nem sokat látok a testébõl, de amit sikerül kivennem, miközben a tisztálkodó szerekért nyúl, az tetszik. Nem mintha ez bármit is jelentene abból a szempontból, hogy talán segíthetünk egymásnak megszökni, de nah, szeretem és elismerem a szépet, ha látom!
Hangtalanul, ruganyosan ugrom közelebb hozzá, lábaimat újra a vízbe lógatva, és kíváncsian, lenyûgözve siklik ujjaimmal különleges, selymesen vékonyszálú tincsei közé.
- Heló, újonc – dorombolom halkan, mire a válla fölött hátra pillant rám. Szoborszépségû arca kifejezéstelen, ahogy jeges, de gyönyörû tekintete is. Kissé úgy érzem, egy jéghegyet szólítottam meg, de nem is én lennék, ha ez nem keltené fel még jobban a figyelmem.
- Üdvözletem – biccent, félelmetesen kimért udvariassággal, és kihúzza haját a kezembõl.
- Zeirra vagyok – heverek el a medence szélén meztelenül, lábaimat vígan lóbálva, élvezve, hogy végre egy igazán érdekes egyed is idekerült.
- Marcus – feleli, és oh micsoda haladás, van egy nevünk! Többet azonban nem kapok, igen célzott jelzéssel arrébb csúszik, hogy ott folytassa a mosakodást.

Szórakozottan nézem végig, ahogy rutinosan, viszonylag gyorsan lefürdik, majd ügyet sem vetve rám, fejét a medence szélére hajtva lehunyja a szemeit. Pár pillanatig türtõztetem magam, de aztán közelebb csusszanok, és kezeimet a vállára csúsztatva, finoman masszírozni kezdem, mintha csak másik alakomban dagasztanék. Egy pillanatra felnyitja a szemeit, de aztán szó nélkül le is hunyja õket ismét. Nem szólt rám, így felbátorodva vezetem kezeimet a mellkasára.
Mielõtt azonban bármi mást tehetnék, még az én reflexeimnek is túl gyorsan kap a kezem után. Megragadja a csuklómat, és esélyt se adva a felkészülésre, egyszerûen beránt a vízbe. Prüszkölve, dühösen lököm fel magam a felszínre, õ pedig „segítõkészen” megtart, hogy ne bukjak le ismét. Hogy én hogy utálom a vizet! Fürdésbõl is bõven sok volt mára!
- Elnézést – pillant le rám, mintha az egész csak egy baleset lett volna, de aztán következõ szavaival megcáfolja ezt. - Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen megcsúszik.
Szikrázó pillantást vetek felé, de nem sok hatással van rá a dolog. Egyszerûen feláll, és egy véleményem szerint, eléggé gúnyosnak szánt meghajlás után, faképnél hagy. Szitkozódva fújok egy sort, és kilökve magam a partra, alakot váltok. Mivel így jöttem ide, az a legegyszerûbb, ha karakálként mászom vissza a szobámba is.
Még akkor is Marcus miatt puffogok, mikor pár társam szemrehányó pillantásától övezve – melyet a vizes mancsnyomokért kapok -, eltûnök a szobám ajtaja mögött. Megrázom magam, hogy úgy ahogy száraz legyek, majd felpattanok a szokásos helyemre az ablakpárkányon, és kiélvezve a lemenõ nap utolsó sugarait, lehunyom a szemem.

~*~

A hasam korgására ébredek, és kitekintve a vak sötétbe, rosszkedvûen állapítom meg, hogy lekéstem a vacsorát. Újfent…
Az elsõ pár ilyen alkalommal, az õrök konkrétan rám törték az ajtót, gondolván, hogy éppen szökésben vagyok, azért nem jelentem meg a többiekkel. Mivel azonban álomból vertek fel, riadtamban reflexbõl nekik ugrottam, és szép karmolásokkal tarkítottam az arcuk. Idõvel megtanulták, hogy hagyjanak aludni. Aztán meg köszönjem magamnak, hogy éhes maradok. Na persze…
Jólesõen nyújtózkodom, majd lehuppanok a padlóra, és alakot váltok. Egy apró alakváltó mágia, és már rajtam is van egy könnyû, kényelmes ruha, amibõl nem kell majd kivergõdnöm, ha visszaváltoznék, hanem ahogy jött, el is tûnik az akaratom szerint.

Könnyedén surranok végig a már viszonylag elcsendesedett, és eléggé sötét folyosókon, de az én macskaszememmel így is egyszerû dolgom van. Éberen figyelek, és minden sarkon kipillantok elõször mert nincs kedvem õrbe futni, és húzni az idõt a lerázásukkal. A következõ fordulónál azonban a folyosóra nem illõ alakot pillantok meg, aki határozottan határozatlanul, de eltévedtségét egész méltóságteljesen viselve kóvályog, kezében egy gyertyával.
Nem kell sokat agyalnom, hogy tudjam merre járt. Elég egyértelmû, hogy az újoncok hol kötnek ki elsõ este, bár be kell vallanom, meglepõen hamar szabadult. Valamit nagyon tud, ha Õfelsége már elégedett is. Azt értem, hogy nem tartotta ott reggelig, kevesekben bízik annyira, hogy aludjon mellettük, de elõ szokott fordulni. Bah, már nálam is rájött, hogy akármennyire szökhetnékem van, ölni nem fogok…
Kiverve a fejembõl az uralkodót, vigyorogva fordulok ki a folyosóra, és a számat megnyalva, ruganyos léptekkel indulok meg Marcus felé, mintha csak õt kerestem volna.

- Hát itt van Marcus – jegyzem meg az egyértelmût, kis gúnyt engedve a hangomba, hogy jelezzem, tisztában vagyok az eltévedésével.
- Nyilvánvalóan nem másutt. – Már lépne is el mellettem, de most én mozdulok gyorsabban, és kezeimet a lapockáira csúsztatva, átölelem, hogy a nyakára tudjak hajolni. Általában le vagyok nézve a magasságom miatt, de azért nem szabad lebecsülni engem se. - Mellõzzük a túlzott személyeskedést.
Ejj de hideg…
- Pár órája még tetszett... – búgom, bár oké, ez enyhe túlzás. Pár órája majdnem vízbefojtott a nagy lelkesedésében, ez talán pontosabb. Én viszont unatkozom itt az esetek többségében, õ pedig remek alanynak tûnik, hogy elszórakoztassuk egymást.
- Esetleg ha megmutatná, merre találom a szobámat, akkor nem kellene egymás társaságát elviselnünk az est további részében. – Oké, talán inkább õ engem, mert fordítva annyira nem tûnik egyelõre kivitelezhetõnek a dolog.
- Nos, akkor mit szólsz egy játékhoz? – billentem oldalra a fejem, ignorálva a tényt, hogy bõszen próbál lerázni.
- További jó szórakozást. – És már ki is csúszott az ölelésembõl. Ch…

Hagyom, hogy megtegyen pár lépést, történetesen tényleg a rossz irányba, és csak akkor szólok utána.
- Nem akarok beleszólni – szólok bele, tettetett érdektelenséggel -, de a szobáink nem arra vannak.
Megtorpan de nem fordul vissza teljesen, csak a fejével. Nem szólal meg, gondolom arra vár, hogy a helyes útra tereljem, és megszabaduljon tõlem. Háh, mintha az olyan könnyû lenne!
- Megtenné, hogy megmutatja az utat, vagy hagyja, hogy nyugodtan megkeressem? – szólal meg végül, továbbra is olyan higgadtan, mint aki nem is velem társalog. Másokat már rég szétvet az ideg ilyenkor. Jókedvûen elvigyorodom, majd fejemmel az egyik oldalfolyosó felé intek, és nem zavartatva magam a vaksötét miatt, kényelmesen elindulok.
Némi késéssel, de követ, a gyertya fénye sötét árnyékokat vet a falra a két oldalamon. Legszívesebben elfújnám, hogy húzzam még kicsit az agyát, de én most éppen a segítõ készet játszom, nem szúrom el magamnak.

Jó párszor fordulunk jobbra-balra, hogy biztos legyek benne, még világosban se találna vissza egyedül, de akkor válik neki gyanússá a dolog, mikor leugrálok pár lépcsõfokot. Mielõtt leérnénk, a már fáklyákkal is ellátott folyosóra, megtorpan, és némileg irritált pillantást vet rám.
- Feltételeztem képes lesz elvezetni a szobámhoz, de úgy látszik tévedtem – jegyzi meg szárazon, majd fordulna meg. – Jó éjszakát!
- Ugyan – vigyorodok el, beslisszolva elé. – Sokkal jobb helyre hoztalak. Szavamat adom, hogy amint itt végeztünk, mehetünk szobára – dorombolom vidáman, rákacsintva. Mikor erre se akar lejjebb menni a lépcsõn, folytatom. – Mikor is végeztél az uralkodónál? Vajon mit fognak gondolni az õrök, ha még mindig kint találnak?
Felvonja az egyik szemöldökét, lesajnáló pillantást vetve rám, de semmi más jelét nem adja annak, mi jár a fejében. Nekem viszont még mindig korog a gyomrom, és bármennyire is élvezem az idegein való táncolást, jó lenne enni végre.
Így kikapom a kezébõl a gyertyáját, és elfújom, majd átugorva a maradék lépcsõfokokat, kényelmesen landolok a tövüknél, várakozóan pillantva fel rá.

Már kezdem azt hinni, ez se hozza meg a várt eredményt, mikor végül rezignált sóhajjal, kifinomult mozdulatokkal lesétál mellém. Elégedetten pördülök meg, és kopogás nélkül benyitok balra a második ajtón. Rögtön megcsapják az orrom a finom illatok, és a kellemes hangok, amik az ajtó mögött húzódó folyosó végérõl jönnek. Végigszökdécselek, és befordulva a konyhába, szinte rögtön rávetem magam hátulról a pékinasra, aki ijedtében elhajítja a tésztát, amit éppen dagasztott.
- Zeirra! – csattan a szakácsné, miután ügyesen elkapta a kötényével a tésztát, és visszahelyezte a pultra. – Hányszor kértelek már, hogy ne hozd ránk a frászt?!
- Sajnálom, de Cain reakciói utánozhatatlanok – dorombolom vigyorogva, és lecsúszom az említett hátáról. A srác morogva, de mosolyogva fordul felém, és szándékosan beleborzol a lisztes kezével a hajamba.
- Megint átaludtad a vacsorát? – kérdezi, jól ismerve már a szokásaim. Mikor elõször lógtam be hozzájuk, alaposan megijedtek, hogy ha lebukok, õk is meg lesznek büntetve, de lassan megkedveltek annyira, hogy vállalják a kockázatot. Ráadásul nem bukok le, és ha meg is történne, magamra vállalnám az egészet. Ennyi tisztesség még bennem is van.
- Valahogy úgy – bólintok, majd panaszos hangot megütve, Lilian, a szakácsné felé intézem a következõ szavaim. – Elõtte pedig büntetésben voltam, és alig adtak enni. Lilian, éhes vagyok!

Rosszallóan, de kedves tekintettel megcsóválja a fejét, majd térül-fordul, és a következõ pillanatban már le is tett a konyha közepén elhelyezkedõ, méretes fa asztalra egy alaposan megrakott tányért.
Ééés…nagyjából ebben a pillanatban tûnik fel neki, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Marcus azonban olyan jól meghúzódott az ajtóban, hogy senki se vette észre. Lilian meglepett hümmögésére azonban a többiek is felkapják a fejüket, és egy emberként fordulnak felé.
- Nocsak – szólal meg a drága szakácsné. – Ritka, hogy vendéget is hozol magaddal, Zeirra.
- Új fiú – jelentem ki nemes egyszerûséggel, majd lehuppanok az asztalhoz, és az evésnek szentelem a figyelmem. Bár fél füllel hallgatom a fejleményeket.
- Jó estét, Marcus vagyok. – Hát persze, mit sem enged a kimért udvariasságból, még meg is hajtja magát.
- Üdvözöllek, Marcus – feleli Lilian kedvesen. – Lilian vagyok, a szakácsné. A fiam és egyben pékinasunk, Cain. A férjem Thomas a pékmester, de éppen nincs itt. És a segítõim, Elena, Ronald.

Na kíváncsi leszek, ebbõl a gyors bemutatásból mit jegyzett meg. Én mindenesetre nagyon élvezem a helyzetet. Pláne, hogy biztos vagyok benne, Marcus nem fog beköpni. Látszik rajta, hogy nem az a fajta, még akkor se, ha valójában semmit se tudok róla, ráadásul éppen az agyára megyek.
Innentõl azonban teljesen az evésre koncentrálok, de tudom, hogy miután elutasította a kínált ételt, drága sorstársam nagyjából végig meg se szólalt. Szinte némán kivárta, míg jól laktam, ami így uncsi…
- Zeirra, ideje aludni mennetek – figyelmeztet kis idõ múlva Lilian. Lebiggyesztett szájjal pillantok fel rá, de õ nem a fia, nem tudom meghatni ezzel. Lemondó sóhajjal állok fel, és nyújtózkodom egy nagyot, mielõtt felkapom az asztalra tett gyertyát, és meggyújtom az egyik fali fáklyán.
- Köszönöm az ételt, egy angyal vagy! – nyomok hálás puszit az arcára, majd vigyorogva csókot dobok a többieknek is, és elindulok kifelé. A szemem sarkából látom, hogy Marcus meghajol kissé, miközben udvariasan elköszön, majd követ.
A lépcsõ tövében átadom neki a gyertyát, majd némi gondolkodás után, szó nélkül alakot váltok. Az arcáról megint nem sokat tudok leolvasni, mikor macskavigyorral felpillantok rá, de mindegy is. Így élesebbek az érzékeim, és elõbb kiszúrom az õröket, õ pedig csak képes lesz követni.

Magabiztosan indulok meg a jó irányba, ügyelve, hogy ne hagyjam magam mögött, és apró kitérõket téve, mikor õrt hallok a fordulóknál. Ahogy mindig, most is gond nélkül visszaérek a szobáinkhoz, de itt már a szaglásomra kell hagyatkoznom, hogy tudjam, melyik pontosan az övé. Mikor megtalálom, büszkén váltok alakot, és fordulok felé.
- Köszönöm. Jó éjszakát! – Már lép is el mellettem, látszólag alig várva, hogy az arcomba csapja az ajtót.
- Ennyi? – nyekkenem túldramatizált duzzogással. – Semmi jó éjt csók?
- Jó éjszakát! – ismétli meg, valóban becsukva az ajtaját az orrom elõtt. Halkan felnevetek, és sarkon fordulva, átcaplatok az alig két szobányira lévõ saját hálómig. Abszolút nem tudok róla semmit, de kifejezetten felkeltette az érdeklõdésem, és abban is biztos vagyok, hogy nem egyszerû ember, bár fogalmam sincs, miféle teremtmény lehet. Sebaj, lesz még nap holnap is, és jobb dolgom nem lévén, a legközelebbi szökési kísérletemig tudom faggatni. Persze olyankor, mikor nincs sürgõs szundizhatnékom a könyvtárban, vagy valamelyik fán az udvaron.

A mai naptól kezdve van egy szobalányom. Ej, de jó már nekem. Sajnos az olyan tökéletességek is elfáradnak, mint én tehát elmegyek aludni. Az virgonc leányzó is követi a példámat és elkotródik aludni a vendégszobába. Tanul a gyerek, tanul.

Reggel van. Kivételesen nem az órám keltett fel, hanem legurultam az ágyról. Pech. Még nekem is lehet rossz napom. Végül valahogy összekaparom magam és átmegyek a vendégszoba melletti vendégszobába. Kinyitom a szekrényt és a felsõ polcról lepakolom a szobalány cuccot. Fogalmam sincs, hogy honnan van ez nekem, de van. Elég sok dolog történt velem. Nem fogok mindent számon tartani. Bemegyek oda ahol Ky húzza a lóbõrt. Lerakom az ágya végébe göncét és kimegyek a fürdõbe elintézni a mindennapi teendõket. Mondtam már, hogy egy ilyen szép arc rengeteg ápolást igényel? Igen? Akkor mondom megint. Fél óra múlva kimászok a fürdõbõl és elterülök a kanapén. A kékség is felébredt. Dudorászva pattog ide-oda.

- Szobalány, kérek cigit. – morgom neki a szokásos a hangnememben. Miért lenne más? Sõt, ma reggel fejre estem és még legyen boldogabb a hangom? Ky kutakodni kezd, de nem találja sehol a hûn áhított dohányomat.

- Gazdám, nincs, elmegyek és veszek, azonnal jövök, kérem, ne aggódjon. – sorolom a hibáit. Van itthon dohány, csak szerencsétlen és nem találja. A konyha pultról kellet volna csak idehoznia. Azt sem tudja milyen fajtát szeretek. Nem várta meg, míg odaadom neki a pénzt. Ha már így elhatározta, hogy vásárolni megy miért nem és öltözött át? Eddig akárhányszor kitette a lábát mindig történt vele valami. És most, hogy ilyen göncben ment ki a civilizációba azt hiszi nem lesz semmi? Hülye liba. És, mint mindig mehetek utána, mert nála lesz a cigim. Azt nem bízom rá. Ó, hogy esne rá egy vagon kaktusz. Felsóhajtva ülök fel és fejem kezdem el vakargatni. Hosszú napom lesz. Felveszem a cipõmet és megyek utána. Csak mögötte megyek. Bemegy a boltba én pedig a kirakat üvegének támaszkodva várom, hogy amint kijött felvilágosítsam, hogy egy hülye picsa. Ky kijött a dohánnyal együtt, de amit gondoltam otthon be is következett. Na, de még a végszavam megvárom. Elvégre, ha átmegyek szuperhõsbe, akkor meg kell várnom a végszavamat.

- Matthew, segíts! – és most jövök én. Egy gyönyörû kecses mozdulattal rúgom le a támadókat. Igen. Kellõképpen gyönyörû volt. Felveszem cigimet a földrõl, majd elindulok hazafelé. Hoppá! A kékséget majdnem ott hagytam. Ha tehetném, akkor simán itt hagynám, de rajta van ez a hülye szobalány gönc. Azt meg elég drágán el lehet adni. Már nem, mintha nem lenne pénzem. De egy kicsi plusz mindig jól jön. Felkapom a leányzót a hátamra és hazabattyogok. Ha lenne olyan sport, hogy szobalánycipelés 100 méteren, akkor aranyérmes lennék.

Hazaérve ledobom a kanapéra ezt a kék hajút és leülök a feje melletti székre. Megy a kedvenc sorozatom, azt azért nem hagyom ki.

Eltelik egy fél óra és Ky gyerek ébredezni kezd. Hirtelen felül, de visszaesik. Vagyok olyan kedves és megtámasztom. Nem, teljes mértékben nem miatta. Isten ments, hogy én foglalkozzam bárkivel is. Szimplán nem akarom, hogy bántalmazza a kanapémat azzal a mamlasz fejével. Fejét kezeibe helyezi, és olyan arcot vág, mint akinek szorulása van.
- Nagyon szédülõk. – valami olyan információ, ami érdekel is? Vége a sorozatomnak, most már nem kell ezzel egy levegõt szívnom. Székemrõl felállok és indulnék a dolgomra. De csak indulnék, mert valakinek a keze, megfogja az enyéimet. Ki engedte meg neki? Hirtelen ugrik egyet, és sebesen foglalja be a fürdõszobát. Oké, ha ez itt mindent sugárban fog végighányni, beköltöztetem a fürdõbe. Elsõ lépésként a fürdõ melletti kis fiókból elõveszek egy törölközõt, majd amint megkísérli a fürdõbõl való távozást, arcon dobom a textillel. Rázárom az ajtót, és neki dõlve sóhajtok egy nagyot. Csak a baj van ezzel a kölyökkel. Mégis mi a fenének tartottam meg? Nem lett volna egyszerûbb felgyújtani, vagy valami? Nem… neked Matthew, össze kell szedned mindenféle csövest. Bal kezemmel kopogtatok kettõt-hármat a fejemen. Most már mindegy. Ha meg akarok tõle szabadulni, akkor csak hamuvá kell égetnem. De még szórakoztatom magam vele egy kicsit. Nem mindenki annyira szerencsétlen, mint ez. Halálra röhögtetheted magad vele.

Eltelik tíz-tizenöt perc. Semmi. Csak folyik a víz. Mégis mi ez a rendszer? Ha csak folyatja a vizet, komolyan mondom, hogy eladom rabszolgának. Bemegyek a fürdõbe, megnézni mit csinál már ez, erre amint belépek, azt kell látnom, hogy durmol a zuhanyzóba. Még ilyet… hol van a telefonom? Egyáltalán ismerek rabszolga kereskedõt? Lényegtelen… erre való az internet.

Bevonszolom õt a vendég putriba és felöltöztetem. Nem vagyok kislány, hogy babákat öltöztessek… a vetkõztetés jobban megy. Úriember létemre fogom magam és kimegyek a szobából. A nagyon szép szobából. Hát persze, hogy szép. Az én szobám. Az én házamban. Kell ennél több ok? Szerintem sem.

Mit tud tenni egy démon, ha unatkozik? Nos, ez egy idáig megválaszolatlan kérdés. Eddig azt hiszem harmincszor zongoráztam át az összes csatornámat. Ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy van 99, amibõl 22 ismétlõdik. Ó, az unalom határa. Valami szappanoperát kezdtem el nézni. Semmi értelme nincs. Nem is figyelek rá. A televízió hangja már nem jut el a fülemig. Csak bambulok, mint valami gyerek az iskolapadban, miközben azt magyarázzák neki, hogy mi az a dezoxiribonukleinsav. Na, ez meg a másik kérdés. Honnan tudom én azt, hogy mi a dezoxiribonukleinsav. És miért mondom azt, hogy dezoxiribonukleinsav? Nem lenne egyszerûbb csak úgy gondolni rá, mint DNS? Nem… az túl egyszerû lenne. Ideje meglátogatni a Csipkerózsikát. Nem bánnám, ha nem kellene fel. Nem lenne vele gond… és lepasszolhatnám valami nekrofilnak. Bemászom hozzá és leülök mellé. Alszik, alszik, alszik… nem unja még? Én miért nem tudok ilyen sokat aludni? Aljas rágalom. Csodák csodájára felébred. Jééé, csak zargatni kellet hozzá.

- Ugye… nem? – unott pillantásokkal jutalmazom meg. Ez a kérdés most komoly? Ha arra gondol, hogy az elõbb sugárban végighányta a környezetét, majd összeesett, akkor igen. Ez valóban lenyûgözõ teljesítmény. Na, de most gondolkodjunk nõi aggyal. Nem gondoltam, hogy valaha erre kell rávennem magam. Össze-vissza jutalmaz mindent a belsõségeivel, folyton összeesik. Miért? Mert valaki nagyon szeret kufircolni, azért. Felmérem helyzetét. Ha terhes lenne, annak lenének még egyértelmû jelei ezeken kívül.

- Elég kicsi a melled. – állapítom meg zseniálisan. Ha terhes lenne, nem lenne ennyire deszkakisasszony. Kezét már pofonra emeli, de inkább mégsem csap le. Lassan csak meg tanul viselkedni.

 - Perverz. – köszönöm az egyértelmût. A perverz mellet, jóképû is vagyok… és még szerény is. Elvégre ez nem a teljes igazság. Én ugyanis ESZEVESZETTÛL jóképû vagyok. A kettõ nem ugyanaz. Hirtelen pattan egyet mellettem és úgy, ahogy van, kirohan a lakásomból. Nõk… túlfárasztó meló nekem a megértésûk. Én egy rohadt türelmes embernek vallom magam. Fejemet vakargatva mászok fel az ágyról és elindulok utána. Csak szépen lassan. Nem sietek sehova. Valahogy mostanában a programommá vált, hogy szaladgálok utána. Nekem mindegy. Én elvagyok. Maximum egy jót röhögök rajta. Haza ment. Én meg utána. Teljesen feleslegesen menekül. Úgy is megtalálom. Már csak neki is fel kéne ezt fogni. Higanyszínû hajamba túrok és sóhajtok egy embereset. Nem vagyok oxigénhiányos, de valahogy muszáj elviselni a hülyeséget magam körül. Azok a badarságok, amiket én csinálok, feleennyire sem fárasztóak. Nos, amíg ki nem tolja a drágalátos pofáját, addig csak elszórakoztatom magam valahogy. Simán rá rúghatnám az ajtót, de az túl egyszerû lenne. Megyek, csavargok valamerre.

Nem kell sokat kóvályognom, hiszen a kékség hamar kidugja az orrát. Elindul valamerre, én pedig továbbra is a szép, lassú tempómban haladok. Még mindig ráérek. Figyelem a környezetem. Sok-sok fa, rengeteg apró, repülõ dög, amik nem hajlandóak bekussolni, ágak ropognak a talpam alatt. Kedvem támadt gyújtogatni. Valami mezõ szerûségre ér és levágódik a fûbe hemperegni. Jó idõ van, süt a nap. Arcomból kikotrom higany színû tincseimet. Szerintem követem a degenerált nõszemély példáját és szunyálok egyet… mondjuk egy fán. Én mindenhol képes vagyok elaludni.

Hihetetlenül érdekes egy fa egyik ágán szunyálni. Mégis miért másztam fel ide? Milyen elhatározásból? Nyújtózom egyet. Csontjaim tökéletes szimfóniában roppannak egyet. Jó, most akkor le kéne másznom innen.

- Matt… Matt! – fejemet a hang irányába fordítom. Mit ordibál már ez a nõszemély? – Hazudóóóóós, egy perverz, hazudós állat vagy! – mivel érdemeltem ki ezeket a jelzõket? A fontosabb kérdés… miért van itt egy medve? A nagy barna szõrgolyó rátámad arra a szerencsétlenre. Mutató és középsõ ujjam keresztbe fonom mind kettõ kezemen. Edd meg! Edd meg! Edd meg, légy oly kedves! Hmm… a csajnak én adtam a göncét… és mint mondottam, jól ellehet adni. Akkor mégsem. Ne edd meg! Vagy a ruhát add vissza! Leugrok a fáról és egyik kezembe tûzgolyót idézek. Egy csábos mosollyal integetek a medve felé, aki el is szalad. Ohh… kár. Pedig jól jött volna egy padlószõnyeg… sebaj… itt a leányzó. Aki eldöntötte, hogy megint közelrõl analizálja a földet… szerencsétlen. Egy macska mászik oda a földön fekvõhöz. Ez a dög dögje? Akkor vigyük is haza a lurkót… akarom mondani lurkókat. Jön a macska is. Ha már volt olyan tökös legény és visszamászott… vagy ez lány? Á, bánom is én.

Jó, a mai napra elegem van a cipekedésbõl. Nem tudom mennyit vánszorogtam, de a városban császkálva ismételten komikus látványt nyújthattam. Belépek a szobába, ahová belöktem Ky gyereket, meg a macskáját. Ébren van.

- Miért mentett meg a nagysága? – kérdezi, hangjában enyhe gúny rejtõzködik. Mi ez a hangnem? Ki engedte meg neki?

- Ki a perverz hazudós állat? – válaszolok kérdésére, kérdéssel. Ideges vagyok. Megmentem az aszott seggét, ez meg játssza itt nekem a dámát. Hát mindjárt felrúgom.

- Te. – válaszol nemes egyszerûséggel. Mosolyogva nyújt át nekem egy cigit, én pedig rágyújtok. Ez kell pont nekem.

- Most hova mész?

- El, hisz ideges vagy… így biztos, hogy bántasz. – bántom? BÁNTOM? Jó, elszakadt a pohár, betelt a cérna… ok nélkül nem bántottam még. Pár lépéssel termek elõtte és tekintetem mélyen az övébe mélyesztem.

- Mikor bántottalak? – mondja meg. Na, gyerünk! Csak fejrázást kapok. Szavakkal már nem is illet meg? – mindig megmentem az a kurva segged, és még azt mondod, hogy bántalak? – fojtatom, de csak elbukdácsol mellettem.  

- Akkor ne ments meg! – morran fel, és újra elszökik. Miért nem bír ülni a seggén? Direkt húzza az agyamat? Közben kijött a szõrös dög is. Orrnyergemet masszírozva nézek a macskára, aki csak elõttem ül és néz. Mi olyan érdekes rajtam? Õ is azt akarja, hogy felrúgjam?

…ooOOoo…

Megint. Megint képes voltam eljönni érte. Érezze magát megtisztelve. Feje elõtt megállva nézem õt szúrós szemekkel. Képes volt megint kijönni ide? Miért ide? Miért nem tud elmenni, mondjuk egy kávézóba, vagy valami? Nem, neki ki kell jönni egy rétre szunyálni. Levonom a fizetésébõl a benzin árát. Kap õ egyáltalán fizetést? Nem… akkor meg majd jól seggbe rúgom.  Hátát támasztva és térde alá nyúlva emelem fel és indulok meg vele az autó felé. Sikkant egyet, amikor felemelem.

- Héé! Tegyél le! Hagyjál békén! – osztja meg velem gondolatait. Kezeivel és lábaival össze-vissza csapkod. Mintha ezzel elérne bármit is. – Nem hallod? Tegyél már le! – visítozik tovább. Egy denevér megirigyelné ezt a frekvenciát.

- Shh! – csitítom el. Tökéletesen megvagyok az idegesítõ rikácsolás nélkül is. A kocsihoz lépve, bepakolom õt a jármûbe. Bekapcsolom az övét, majd én is helyet foglalok. Sikkant egyet, amikor a macskája hirtelen az ölébe ugrik. – A dögöd valahogyan jobban bír engem, mint te. – osztom meg vele gondolatom. Felbúg a motor és elindulok hazafelé, csak szép lassan. Nem sietõs.

- Van neve is. – dörren fel a hangja mellõlem. Kérdõen sandítok rá. Ha van, akkor mondja is el. Bár úgysem fogom megjegyezni. Ezt azért ne várja el tõlem. Lehet, hogy már említette, de én mikor figyelek erre? Pont arra fogok, hogy miféle néven szólít egy dögöt – Kupuru. – egy horkantással fojtom el a nevethetnékemet. De kit álltatok? Felnevetek, mire õ csak durcásan néz rám.

- Ez meg miféle név? Van egyáltalán ilyen? – durcásan elfordul tõlem, miközben simogatja Kupu… izét. Ez, de hisztis.

- Most már van! – jelenti ki sértetten. Oké, felfogtam te hiszti gép. Figyelmemet az útra terelem. Szép, egyenletes. Nincsenek kátyúk, se egyéb zavaró tényezõk. Esteledik. Felkapcsolom a fényszórókat, és figyelem tovább az utat. – Miért jössz mindig értem? – megvonom a vállamat. Nincsen különösebb oka.

- Szobalány vagy. Az a dolgod, hogy a HÁZBAN ténykedj. – rendezem le egyszerûen. Fejét az ablaknak dönti és néz ki a fejébõl. Néma csönddel teli percek telnek el. Tökéletes, mint ha itt se lenne. Nem sokára otthon vagyunk… még pár perc. Hirtelen ugrik be nekem valami.

- Hé! Kékség! – egyik szemével lassan rám sandít, de még mielõtt tudatosulna, benne mit is csinálok, megszólalok. – Nézd! Kéz nélkül vezetek! – ijedten kap a fejéhez.

- Matthew! Az út!! – kapálózik össze vissza. Kezemet lassan visszateszem a kormányra. Röhögve dõlök hátra az ülésben.

- Az a fej neked! Ennyitõl nem kell megijedni. Eszem ágában sincs összetörni a kocsit.

- Ki volt az az idióta, aki jogosítványt merészelt neked adni? – süpped hátra az ülésbe, a macskáját szorongatva. A házam elõtti kanyarban megállok. Nem kell félre húzódnom. Ilyenkor senki nem mozdul ki otthonról.  Meglepõdött arcot varázsolok arcomra és a leányzóra nézek.

- Jogosítvány? Az meg mi? – teljesen lesápad. Tenyere homlokán csattan egyet. Igen, pont ezt a reakciót vártam. – Akarsz vezetni? – teszem fel neki a kérdést, mire meglepõdött arccal néz fel rám. Tetszik az ajánlat kis kékség?

- H-hogy mit csinálni?

- Ve-zet-ni. – szótagolom le neki az igét. Tanácstalanul forgatja összevissza a fejét. Kezeivel a ruhája anyagát gyûrögeti. Sóhajtok egyet, majd kikapcsolom övemet és kiszállok a kocsiból. Várakozóan tekintek rá, mire õ is kiszáll. – Hát persze, hogy akarsz. – adom át neki a kulcsot. Hajamba túrok és a kocsi ajtajához lépve, nyitom ki az ajtót. A macskát lehessegetve az ülésrõl, foglalom el az anyósülést. Bekapcsolom övemet, a kékség pedig elfoglalja helyét a volán mögött. Kezei reszketnek. Fejemet vakargatva nyúlok át másik oldalára, majd övét megragadva, bekapcsolom.

- Szabad a pálya. – mondom, kényelmesen hátradõlve az ülésben. Gyújtást ad. A motor morgására még inkább összerezzen. Tanácstalanul néz rám.

- M- melyik a gázpedál?

- Balról- jobbra: Fék, gáz. Ez automataváltós. Itt nincs kuplung. – adom le az információkat. Olyan fejet vág, mint aki nem érti, mégis mi a fenérõl beszélek. Reménytelen. Nyel egyet, majd bólint. – Még valami. – ijedten kapja rám a tekintetét. A bokámnál tekergõ macskát megragadom mellsõ lábainál fogva és felé mutatom. – Ha neki mész valaminek, ennek a szerencsétlennek annyi. És TE okozod a halálát. – vigyorgok rá. Rátapos a gázra és nagy nehezen elindulunk.

- Csak menj egyenesen elõre. – adom ki az utasítást. Bólint és megy tovább.  Lassan belerázódik. Már nem néz rám tíz másodpercekként, hogy most mit csináljon. Szerény személyen pedig remekül elszórakozik a macskával. Szemmel láthatóan a dög nem élvezi. Legalábbis… azt hiszem, hogy ha csóválja a farkát az rohadt rossz jel. És szerintem az is az, hogy mindenáron le akarja harapni az ujjamat. Hirtelen megállunk. Ha nem lenne öv, akkor sikeresen belefejeltem volna a mûszerfalba. – Na, ez meg mi volt? – kérdõen pislogok a volán mögött ülõ nõszemélyre.

- Bo-Bocsánat! Csa-csak egy kutya volt! – szipogva próbál magyarázkodni. Az említett állatot keresem tekintetemmel. Meg is találom, az út túloldalán. Fejemet felemelve, halvány mosolyt eresztek el. Hová keveredett ez a lány. Itt a kedvenc szórakozó helyem.

- Taposs a gázra nagyon óvatosan, félre állunk. – adom ki a parancsomat, miközben megragadom a kormányt. Félre húzom az autót majd, kicsatolom az övemet és kiszállok. Megállok az út közepén. Ó, a jó öreg sztriptíz bár… ezer éve nem voltam itt. A kis barátosnéim már nagyon hiányolhattak.  Bekopogtatok az autó ablakán, mire kiszáll a kékség is. Átadja a kulcsot, én pedig bezárom az ajtót.

- Mi ez? – von kérdõre.

- Egy bár… méghozzá a kedvencem. – jelentem ki. – Gyere, bemegyünk! – kezemet zsebem mélyére süllyesztem, és az említett épület felé haladok. Kis kékség szorosan mögöttem. Kezemet az ajtó kilincsére teszem, majd benyitok. – Hahó! Monica? Molly? Többiek? Éltek még ti egyáltalán? – hangom visszhangzik az üres teremben. Belépek, majd megüti az orromat a dohányszagú levegõ. Nem egy olyan nagy hely ez az egész. Kis, kör alakú, fából fabrikált dohányzó asztalok. Mindegyik közepén egy-egy hamutálcával. Egy asztalnál van 4 szék, rajtuk vöröslõ támla és üléshuzattal. Talpam koppanását teljesen elnyomja a vörös padlószõnyeg, viszont a színpad az fából van. Azonnal meghallom, amint elindul valaki.

- Még ki se nyitottunk! – Molly dugja ki a fejét az öltözõi folyosóról. Barna göndör haja össze-vissza áll. Semmit sem változott.  – Matthew? Te? Itt? – jön az irgalmatlanul idióta kérdés.

- Nem, én a Mikulás vagyok, és rénszarvas tápot akarok venni. ITT! – válaszolom fapofával, mire õ csak felnevet.

- Na, hát azt itt nem találsz. – lemászik hozzánk, majd a kékséget kezdi el méregetni. – Ki a kis barátnõd? Hol szerezted ezt be?

- Õ a szobalányom. – jelentem ki. – És találtam. – ismételten röhögés. Remek társaság lehetek, ha ez mindig röhög. Bár õ mikor nem röhög?

- Szobalány? – ujjai közé csípi az említett személy arcát, majd leáll játszani velük. Rosszabb, mint valami nagymama.

- Az. Te, mikor lett ennyire lepukkant ez a hely? – kérdezem, miközben a helységben nézelõdöm. Mióta nem jártam itt, azóta a falak krémszínûek lettek, és félig be van borítva fával. Hmm… ez jó ötlet. Ha valami bunyó lesz itt, akkor ne a fal bánja.

- Nos, mivel még ki sem nyitottunk, drága lelkem. Majd csak tíz után lesz tele a csatatér. – tekintetem az új bárpult felé terelem.  Hûû, de meginnék most valamit. Késõbb még ezt átgondolom.

- Az remek. Akkor gondolom, ráérsz. – felé sandítok. Csípõre tett kezekkel méreget engem.

- Attól függ. Mégis mire érek rá? – arca kifejezéstelen. Zsebembõl elõveszek egy „kis” pénzt és átnyújtom. Elveszi, mire csak kérdõen pislog rám. Miért nem érti senki, hogy mire gondolok?

- Tanítsd be. – karomat szépen lendítem a kékség felé, aki eddig csak úgy állt, mint egy cövek. Kérésemre Molly csak mosolyog, a kék izé meg sápadtan néz Molly leányzóra. Jó, ahogy látom, sikerült meggyõznöm a tanárt. Fejemhez emelem kezemet, majd tisztelegve elindulok hátrafelé.

- Magatokra hagylak! Én addig befoglalom a bárpultot. Jó táncikálást! – a pultnál kotorászva keresek magamnak valami ihatót. Csak mert, ahogy ismerem ezeket, vannak itt olyan dolgok is, amik nem idevalóak. Például az almalé… Mit keres itt almalé? Inkább nem állok le ilyesmiken agyalni. Túl fárasztó lenne.

- Igen is. - Ezt meg mi lelte? Most kezd el ez rám is hallgatni. Megint meglépett. Hát akkor megint elfoglalom becsületes helyem az ablakom elõtt. Kétség kívül nem egészséges az út közepén sántikálni. Most kezdjek el csodálkozni, hogy elütötték a gyereket. A mentõket ki is hívták és nem sokára meg is érkeznek. Na nekem is ott a helyem. Van egy kis üzenet amit át szeretnék adni a mentõsöknek. Szép lassan kisétálok a házból és oda megyek a mentõsökhöz.

Sikátorról sikátorra. Emberrõl emberre. Sorba dõlnek el össze sorvadt testükkel, ahogy lecsapolom az utolsó csepp energiájukat is. Nem tenném ha nem kellene de most ez van. Túl kell élni ezzel. Éppen egy hosszú barna hajú nõstényt fosztok meg az életétõl. Elsorvadt vállait elengedve hull alá az áldozatom. Az akció után sokkalta hasonlítanak inkább egy aszalt szilvára mint emberre. Nem szokásom nyomot hagyni magam után. Ugyan azt teszem ezzel mint a többi héttel. Hamuvá égetem. Nem igazán tart sokból. A nõ hamvait a szél fújja tovább. Az éjszakában egymagam. Nincs is ennél jobb. Az újhold fénye alig világít meg valamit és még a felhõk is el-el takarják az égboltot. Szerintem ennyivel be is fejeztem. Mehetek is haza. Gondolat menetembõl egy sikoly kelt fel. Észrevettek? Nem...csak néhány szimpla emberrabló. Túl hangosak. A hangos emberek idegesítõek. Na egy kis repeta senkinek sem ártott még. Egy néhány pillanat alatt látom el a bajukat. Ketten voltak az még nem számít olyan túlzottan nagy túlerõnek. Pláne ellenem. Egy szõke fiatal leányzót mentettem meg ezúttal. Kis fehér ruha van rajta, bájos arca van és halvány kék szemei.

- Na..nagyon szépen köszönöm a segítségét. É..én megyek is viszlát. - idõm nem nagyon volt, hogy tovább nézegethessem. Felvette a táskáját és elrohant mellettem.

- Auf Wiedersehen! - nos akkor takarítsuk el a szemetet innen. Csapolás majd égetés. Nem olyan nagy ördöngösség.

Egy pár méterre van már csak az otthonom és olyan hajnal egy körül járhat az idõ. A térfigyelõ rendszer nagyi most nincs is kint. Ezt meg tudnám szokni. Ahogyan megyek az ajtóm felé valaki kuksol az ajtóm elõtt. Szép lassan odaérek az ajtóm elé és a második legnagyobb rajongóm itt szunyál a lábtörlõmön. Nem megmondtam ennek, hogy tûnjön innen! Ezt az ötletét egy szépen kidolgozott erõteljes rúgással nyugtázom az oldalába. - TÜNÉS! - morranok fel.

- Üdv itthon Matthew. - Mondja nyögdécselve a fájdalomtól miközben felveszi a magzatpózt.

- Látom nem nagyon veszed a lapot, de nekem olyan mindegy. Szemmel láthatóan nem nagyon tudlak lekaparni magamról de akkor legyen. Tegyünk megegyezést. Itt maradhatsz velem de ennek van egy feltétele. - szemei felcsillannak de ennek ellenére aggódó tekintettel néz rám.

- Feltétel...mégis miféle feltétel?

- Mostantól szobalányként fogsz funkcionálni nálam. Minden parancsomra ugrani fogsz amit mondok és nem kérdõjelezel meg semmit...ja és képtelen leszel szobalány ruhában lenni. Cserébe lakhatsz itt és megvédelek. Na mit szól hozzá a kisasszony? - kérdem kezemet nyújtva felé és várom a válaszát. Túl sokk választása úgy sincsen hiszen egyedül nem sokat ér.