|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2015. 10. 25. 18:38:27 | #33600 |
Karakter: Haydn Stanislove
Gondolatban még jól hangzott, de így kimondva, már enyhén sértőnek érzem, hogy ilyen mulasztással vádoljuk a főnökünket, akinek azért elég sok mindent köszönhetünk. Főleg én, mert ha ő nincs, akkor kénytelen lennék igazat adni a családomnak és valóban munkanélküliként könyvelhetnének el engem az emberek.
- Kitelik tőle – epés megjegyzés, de nem tudom érte hibáztatni a lánykát.
- Akkor fedezel? - kérdem kíváncsian.
Rövid ideig még homlokát táncolva méreget, bár nem hiszem, hogy nemlegesen felelne a kérdésemre. Ennyire még ő sem lehet szőrős szívű, pluszban mindenki érdeke, hogy a főnök előkerüljön. Ő az egyedüli, aki ténylegesen is tartani tudja itt a frontot, pluszban, ha sokáig elmarad, akkor nem lesz senki, aki meggátolhatná, hogy a vendégek túllőjenek a célon. Nem egyszer előfordult már, hogy voltak olyanok, akik egészen megfeledkeztek a szabályzatról, aztán külön figyelmeztetést érdemeltek, aminek személy szerint nem sok értelmét láttam, de annyira nem is érdekelt, hogy megkérdőjelezzem az okát. Néhány vérszívó hajlamos elrugaszkodni a valóságtól és úgy gondolni, hogy bármit megtehetnek, mert az jár nekik.
- Oké. Ha a főnök nem jön, tőlem nem tudják meg a lógást. De azért siess vissza, nehogy itt hagyj a káosz közepén, egyedül!
Ezt akár vehetném egy nagyon erős célzásnak is, már, ha érdekelne különösebben a személyes véleménye. Elhiszem, hogy rossz neki így egyedül, de akkor is magára marad, mikor én éppen nem jövök be dolgozni. Ilyen alkalomból pedig adódik azért nem egy. Lassacskán ideje lenne megszoknia, vagy kérvényeznie, hogy legyen ide felvéve több ember. Ilyen kevés létszámmal tényleg nem könnyű helytállni. Pluszban így, hogy az alkalmazottak zöme hozzám hasonlóan eléggé kaotikus időrendben jár ide be dolgozni, holott azt hiszem én vagyok az egyedüli, akinél ez még érthető is lenne. Többségben lusta disznó mindenki.
- Jó, jó, becsszó! - ígérem.
Megigazgatom kabátomat, nincs vele semmi, még csak egyetlen gyűrődés sem, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezzel az apró mozdulattal majd elviselhetőbbé válik az, hogy elmasírozok a bárból, holott épp az előbb érkeztem meg. Nem veszi észre távozásomat a kutya sem, van jobb dolga itt mindenkinek, nem fognak pont azzal a foglalkozni, hogy egy számmal kevesebben tartózkodnak majd a pult mögött. Miért pont én szúrnék szemet? Egyszerűen nevetséges ennek már a puszta gondolata is. Legalábbis ezt gondoltam az első pár percben, majd, ahogy a sötét és meglehetősen lélektelen utcán haladok, kezd úrrá lenni rajtam a paranoia, holott ez egyáltalán nem vall rám. Hiába én vagyok az egyedüli idekint, az a nyomasztó érzés, hogy valaki megfigyel vagy követ engem, ugyanúgy beékeli magát a gondolataim közé. Meglehetősen kellemetlen érzés, pláne így, hogy többször is leellenőriztem, hogy ténylegesen is egyedül vagyok-e. De az egyik alkalommal, mikor gondolataimba mélyedve fordulok vissza, egy meglehetősen rusnya jószág tőr utat magának, s rohan ki a járdára, aztán végig a fal tövénél el is iszkol. Jól tudom, hogy élnek itt patkányok, láttam már nem egyet, de ettől függetlenül nem szükséges rajonganom a jelenlétükért. Halk szitkokkal mordulok fel, majd lépteimen gyorsítva megpróbálok túljutni minél hamarább a sikátorokkal teletömött városrészen. Nem kedveltem ezt a helyet sohasem, nem érzem különösebben magamat idevalónak. Nem gyávaságból, egyszerűen kiráz a hideg az itteni hajléktalanoktól és egyéb kétes emberektől. Némelyikkel kapcsolatban még csak arról sem vagyok igazán meggyőződve, hogy tekinthetek-e rá úgy, mint emberre. De már nincs sok hátra. Nem kell tovább loholnom, még néhány sarok, aztán megérkezem, utána pedig spurizhatok kutyafuttában vissza. Még egyszer ezt az utat nem teszem meg ugyanilyen tempóban, az sem érdekel, ha hülyének néz valaki. Itt már egészen mindegy, ki mit tesz. Vannak, akik készek komplett idiótát csinálni magukból pusztán heccből vagy a polgárpukkasztás öröméért.
Míg a sötét ajtóhoz érek, többször is megfordul a fejemben, hogy talán ostobaság volt részemről idáig eljönni. Nem egyszer megtörtént már, hogy nem jött be a főnök, különösebben nem is egyedi ez az eset. Előbb-utóbb úgyis megjelent volna. Nincs semmi baja, nem ostoba és mindig is tudott magára vigyázni. De, ha már itt vagyok, nem fordulhatok vissza pont most. Az gyávaság lenne tőlem még akkor is, ha nem tudna róla senki. Hosszú ideig szemezek az apró, halványan és fémesen fénylő gombbal, míg eljutok addig a pontig, hogy már minden mindegy legyen és megnyomom. Legfeljebb kapok egy szidást, hogy mit keresek itt, miközben dolgoznom kellene. Nem lenne egyedüli alkalom ez sem. Nem egyszer kaptam már fejleszedést, mert éppen késtem vagy egyszerűen be se mentem. Azt hiszem tényleg csak a többiek jóindulatának köszönhetem azt, hogy még mindig van munkám. Más helyen már réges rég kicsaptak volna. Türelmesen fixírozom az ajtó mintázatát, de nincs semmilyen jele életnek a házban, és a kopogtatásra is csak az ajtó halk nyikorgása ad feleletet, ahogy olajozottan megfordul a zsanérjai körül és a kelleténél hangosabb zajongással kinyílik. Ezek szerint be sem volt zárva.
Óvatosan lépek be, de nem zárom be magam mögött az ajtót, különben nem látnék egy kukkot sem idebent. Nem szoktak még hozzá a szemeim a sötétséghez, hiszen eddig végig lámpák fénye alatt jöttem. A ház látszólag rendezettnek tűnik, nincs jele kutakodásnak, így a rablás már nem lehet opció. De képtelenség, hogy anélkül ment volna innen el, hogy mindent bezár gondosan. Ismerem annyira, hogy tudjam, ez nem vall rá. Ijedten pördülök meg, mikor valaki hangos döndüléssel vágja be az egyetlen megmaradt fényforrásomat.
Nem rajongok már azért sem, hogy valaki követett, de a tény, hogy ez a valaki történetesen az a tegnapi fickó, egyáltalán nem tölt el boldogsággal.
- Nem gondolod, hogy ostobaság egyedül sétálgatni éjszaka, amikor épp magadra haragítottál egy vámpírt?
Eddig a pontig annak sem voltam tudatában, hogy magamra haragítottam egyáltalán bárkit is. Nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy egyetlen bántó vagy akár sértő szót sem intéztem felé, amitől így felhúzhatta volna az orrát.
- Magamra haragítottam?
Hegyes fogait kivillantva mered rám, bár ezzel nálam nem igazán ér el semmit. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy megijeszt vele, hiszen időm nagy részét akarva-akaratlan vámpírok közt töltöm. Volt időm megszokni őket, ahogyan a sajátos grimaszaikat is.
- Mit gondolsz?
- Perpillanat azt, hogy rohadt nagy szarban vagyok – jegyzem meg nagy vonalakban levonva a következtetést a jelenlegi helyzetemből.
- Nem kell így lennie. Csak néhány egyszerű választ kérek, néhány egyszerű kérdésre – indul el felém, majd engem megkerülve úgy helyezkedik, hogy jó darabig semmit se lássak belőle.
Bosszant a jelenléte, ahogyan az is, hogy így egyértelműen felesleges utat tettem meg egészen idáig. Ő is hiábavalóan túráztatta a lábait, mert nem fog tőlem megtudni az égvilágon semmit. Nem véletlenül kerültem ki már korábban is a kérdéseit. Ígéretet tettünk mindannyian a főnöknek az incidens után, amihez több okból kifolyólag is célszerű lenne tartanunk magunkat. Nem véletlenül lett eltusolva minden, ez pont valami olyasmi, amibe jobb nem beletúrni. Éppen elég nehéz volt megoldani, hogy mások ne érdeklődjenek az ügy után, és akkor most felbukkan ő és pont olyan témát szeretne boncolgatni, amihez egyrészt semmi köze, másrészt aligha fog információkat beszerezni róla. A főnök sem adna ki neki semmit. Azzal csak a saját életét tenné kockára.
- Nem tudom hol a főnök, már mondtam – fordulok felé komoran.
- Meg sem próbálsz elfutni? - emelkedik meg egyik finoman ívelő szemöldöke.
Ez most komolyan ennyire bolondnak néz engem? Elfutni egy vámpír elől? Nevetve pillantok az ajtóra, majd vissza rá. Esélyem se lenne. Így, hogy itt áll előttem, semmiképp. Nem vagyok szerény, de ennek ellenére tökéletesen tisztában vagyok a saját korlátaimmal.
- Naponta vámpírok közt mozgok, nem vagyok hülye. Meg sem mozdulnék és már elkapna.
- Okos.
Részben, de jelenleg inkább csak tisztában vagyok a tényekkel. Vele szemben esélyem sincs.
- Kösz.
Rám hunyorog, de nem kérdez semmit. Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolnék is neki.
Tudhatná már maga is, hogy hiábavaló volt utánam jönnie. Ha meg akarnám válaszolni a kérdését, már régen megtettem volna.
- Mindent tudni akarok arról a balhéról, most rögtön – fordul vissza felém.
- Mindent? - nyekergem nagyot nyelve.
- Mindent – bólint rá.
- Az nem nagyon fog me..
Mögém kerülve folytja belém a szót, érzem kezét a vállamra nehezedni, míg másik művi gonddal az állkapcsom alatti bőrhöz feszül. Egyértelmű fenyegetés, de ez mit sem változtat a válaszomon. Tudom, hogy nem ölne meg, nem érne el vele semmit, és egyébként sem tűnik olyan gyilkolós figurának. Ennél azért okosabb, legalábbis őszintén bízom benne, de újra és újra csalódni kényszerülök, mikor közelebb hajolva hozzám orrát a bőrömhöz simítja, majd ráérősen kóstolót vesz. Szemeimet összeszorítva fojtom magamba a szitkokat, hiába minden lélekjelenlétem, nem vagyok abban a helyzetben, ahol bármit megtehetek komolyabb következmények nélkül. Lassacskán ideje ráébrednem, hogy ez már régen nem csupán értelmetlen szórakozás. Választ vár, amit így vagy úgy, de meg kell neki adnom.
- Érzem a félelem ízét a bőrödön – susogja fogaival bőrömet karistolva.
- Ha azt hiszi...hogy ezzel az old school vámpíros dumával rám ijeszt, hát megszívta – kapok levegő után, ahogy a keze megszorul a torkomon.
- A gúnyolódás nem a legjobb döntés a helyedben, Haydn. Nem kell rád ijesztenem, hiszen máris félsz tőlem.
- Naná, hogy be vagyok szarva! - morranok fel. - Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok hülye?
- Harapott már meg vámpír?
Ez egy beugratós kérdés akar lenni?
Vannak ismerőseim, akiket már igen, de különösebben egyszer sem éreztem úgy, hogy nekem is feltétlen meg kellene tapasztalnom a harapás gyönyöreit. Pont elég, ha másoknál látom azt a bódult tekintetet, de én nem vágyom rá. Nem azért, mert éppenséggel nem érdekel, vagy nem mozgatja meg a fantáziámat, egyszerűen jobb így. Nem szeretnék én is olyanná válni, mint azok a fiatalok, akik mindenüket szó nélkül odavetik a vámpíroknak. Már az is éppen elég, hogy ilyen szinten közöm van hozzájuk, ennél jobban köszönöm, de már nem szeretnék részese lenni egyetlen vérszívó életének sem.
- Még... nem volt hozzá szerencsém. De jó lenne, ha ez így is maradna – szorulnak meg ujjaim a nyakamon pihenő kezén, de nem húzom el onnan. Inkább nem kockáztatom meg, hogy bármivel is felhergeljem őt, míg még ennyire közel van hozzám.
- Csakis rajtad múlik.
- Aha, ezt a szöveget is ismerem – fordítom felé az arcom. - Nincs valami eredeti?
A mosolya, amivel felém fordul, több, mint hátborzongató. Maradéktalanul kiveszem a mögöttes fenyegetést, azt, hogy kezd újra besokallni rajtam, holott nem is tettem ellene semmit.
- Hamarosan tapasztalsz valami eredetit tőlem, ha tovább bosszantasz. Az illatos alapján finom lehetsz és ma még nem ettem.
- Kifogtam egy éhes vámpírt? Szuper, ez az én formám – nevetek fel szarkasztikusan.
Nem hiszem el, hogy akaratlanul is így csőbe húzom magam. Nem akartam ezt az egészet, mert nem hiányzott egyáltalán a mai napomból.
- Fel kell tennem újra a kérdést? - fordít maga felé, egyenesen a szemeimbe nézve.
- Nem, még emlékszem – felelem.
- Akkor miért húzod az időt? Arra vársz, hátha jön majd a segítség?
- A remény hal meg utoljára, nagyfiú.
Fenevad módjára villantja rám a fogait.
Ezúttal már én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt az egészet megúszom épp bőrrel.
Megszeppenve húzom magam összébb, mikor hozzám hajolva fogaival vészesen a nyakam felé közeledik. Ezt nem gondolhatja komolyan még ő sem.
- Oké, oké, csigavér! Ha megharap, nem beszélek – markolom meg a karját, hogy eltaszigáljam őt magamtól, aztán valahogy a távolabb taszigálásról meg is feledkezek, mikor fejét megemeli és vörösen villanó szemekkel rám mered. Nem akarom úszni hagyni az utolsó megmaradt esélyeimet is, tekintetét viszonozva feszítem le nyakamról az ujjait, de nem reménykedem semmiben. Pontosan tudom, hogy ez is csak azért sikerül, mert ő hagyja magát. Eddig is csak a jóindulatára voltam ráutalva, és így utólag belegondolva banális marhaság volt tőlem, hogy így kekeckedtem vele.
- Beszélj – utasít.
Teszek egy lépést hátra. Nem félelemből, sokkal inkább önvédelemből.
- Jó lenne valami kis támpont, hogy mégis mit...- sandítok rá óvatosan, de a látványban nem csalódom. - Hé, nyugi beszélek, csak mondja meg, mit akar hallani!
- Miért nem mondtad el egyszerűen a klubban?
- Mert a főnök megtiltotta – komolyodom el én is. - A zsarukhoz nem mehetett, mert vámpírügy volt.
- Ismertem a nőt.
Szelíden nézek rá. - Részvétem.
- Nem érdekel, mi lett vele! - kap haragra újra. - Nem az emberek érdekelnek, hanem a gyilkosa! Láttad, hogy néz ki?
Újra egy olyan kérdés, amire nem adhatok neki feleletet.
Legalábbis olyat nem, amivel meg is elégedne. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mihez kezdene akkor, ha én tegnap éjjel nem avatkoztam volna közbe abba a színvonalas eszmecserébe, amit azzal a másik alkalmazottal folytatott. Túl sok információt nem tudott belőle kicsalni, elvégre ő aznap jelen sem volt. Mindössze hallomásból értesült a dolgokról, ahogyan a többiek is. Minket meg titoktartásra köteleztek, amit én éppen most készülök megszegni. Azaz ezt várná tőlem el az előttem álló férfi. Szemöldökeimet összeráncolva meredek ki az ablakon, nincsenek behúzva a függönyök, pedig ez sem szokása a főnöknek. Valami nagyon nem stimmel itt, hogy ilyen hamar itt hagyott mindent. Bízom benne, hogy önszántából ment innen el. Mindenképpen az a jobbik eset.
Még egy kicsivel hátrébb curikkolok az engem mereven bámuló vámpírtól, de nem annyira, hogy azt szóvá is tehesse. Mindössze elsötétül a tekintete, de ezen kívül nem tesz semmi egyebet. Csípőmet a fal mellé állított szekrénynek döntöm, míg ujjaimmal annak lapján dobolok. Zavar, hogy bámul és egyre frusztrálóbb a helyzet, hogy nem szól egyetlen szót sem, ahogyan én sem mondok neki semmit. Pedig tudom, hogy lassan ideje, hogy beszélni kezdjek. Az örökkévalóságig nem kerülhetem el, hogy leírást adjak valakiről, akit csak futó pillanatig láttam és még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ő az, akit keres. Fél szemmel a tenyerem alá kerülő könyvre pillantok, a borítóján egészen érdekes figura mered a horizontra, amin lassacskán elmosolyodom, aztán a könyvet célirányos ügyetlenséggel leverem a földre, aztán cipőm sarkával a szekrény mögé tolom. Jó helye lesz annak ott is.
- Haydn! - dörren rám megunva az eddigi hiábavaló várakozást.
- Ne higgye, hogy túl sok mindent láttam belőle – vonok vállat, azt hiszem ez a része még igaz is. Valóban nem láttam belőle túl sokat, de így utólag belegondolva már abban is kételkedem, amit eddig igaznak véltem. A tőlem nem messze álló férfi sürgetően int a kezével, és én fintorogva biccentek. Nekem sem nagy öröm itt lenni, főleg vele. - Meglehetősen nyüzüge alaknak tűnt, nem is igazán hívta fel magára senki figyelmét sem. Azt hiszem pont ez volt a célja – mosolyodom el halványan, aztán újra elkomolyodom. - Különösebb ismertetőjegyet nem tudok mondani, a szemszínét sem láttam tisztán, de a haja az sötét volt.
Bólintva hagyja rám, aztán újra körülnéz a házban, míg én zavartan toporgok egy sort. Menni akarok már nagyon, de nem tudom, hogy jó lenne-e az úgy. Lehet, hogy azon is felkapná a vizet, aztán megsértődne és újra magamra haragítanám anélkül, hogy én tudnék róla.
- Valamit nem mondasz el...
Nagyot nyelve kezdem el sután tördelni az ujjaimat. Ilyen hamar nem bukhattam le. Az már szánalmas lenne még tőlem is, holott nem is volt ez olyan nagy hazugság, hiszen az általa keresett személy kinézhetett akár még így is. Sohasem lehet tudni.
- Igen, ez általában így szokott lenni – vonok vállat. - Mehetek?
Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekel az, hogy ő mit mond. Nincs hozzá semmi közöm, úgyhogy engedélyt sem lenne szükséges kérnem tőle ahhoz, hogy szabadon távozhassak. Én sem értem igazán, miért tőle kérdeztem. Akkor távozom, amikor kedvem tartja. A vezetékes telefon mellől még lenyúlom a kis noteszt, amibe reményeim szerint fontosabb telefonszámok, lakcímek vagy egyéb elérhetőségek lehetnek írva, aztán kiszaladok és egy taxit leintve nem a bárhoz adom meg a címet, hanem az otthonomhoz. Éppen elég izgalom ért már engem a mai napon, meg fogja ezt érteni Molly is. Hiába tettem neki ígéretet, bízom benne, mert belevaló csajszi. Biztosra veszem, hogy megállja majd a helyét a pult mögött. Ugyanúgy, ahogyan máskor is, mikor én nem vagyok ott mellette. Ökölbe szorított kezeimet az ölembe fektetem, aztán lábaimmal türelmetlenül dobolva a kinti éjszakát figyelem. Késő van már, túl sok idő ment el feleslegesen, így szerintem már pont lemondott a bárban rólam mindenki. Lehet, hogy eleve úgy számítottak, hogy már vissza sem megyek oda.
- Merre járt ilyen késői órában? - érdeklődik beszélgetést kezdeményezve a sofőr.
Ránézek ugyan, és bár a kérdés eljutott az agyamig, nem érzek indíttatást válaszolni. Vállat vonva süppedek bele még inkább az ülésbe, aztán az ablakon túli világot szemlélem, ami időnként még mindig meg tud lepni. Azt hiszem ezt a várost sohasem lehet megunni. Mindig van benne valami változás, valami, ami eddig elkerülte a figyelmem. Kellemes.
Azonban, mire hazaérve beesek a lakásba, már koránt sem érzem azt a lelkes energiát, mint bent, a kocsiban ülve. Fáradt vagyok és ez az egész nyakatekert vallatás tényleg nem hiányzott. Egyszerűen el akartam menni dolgozni, hogy aztán minél hamarabb túl legyek rajta és jöhessek vissza haza. Erre nesze nekem a nyakamba szakad minden.
Sóhajtva meredek a plafonra, mikor rájövök, hogy nincs nálam se telefon, se táska. Hálát adhatok az égnek, hogy a tárcám mindig ott lapul a nadrágzsebemben, különben a hazautat is bajosan tudtam volna kifizetni. Halk kis morgással rángatom le magamról a cipőket, a kabátot, aztán a pulóveremet is. Mikor már a nadrágom és a pólóm következne, hogy elmehessek lezuhanyozni, terveimben egy meglehetősen ismerős bökdösés gátol meg, aminek célpontja egyenesen a lábam, jobban mondva a bokám. Megemelt szemöldökkel bámulom az előttem szuszogó nyulat, majd kikerülve őt, magára hagyom egy kis időre. A házban minden a rendjén van, így a takarítás értelemszerűen ki van lőve. Időnként nem ártana, ha legalább minimális kupit hagynék magam után, akkor le tudnám kötni magamat a rendezgetéssel meg a lomolással.
- Eszem megáll, hogy még te sem tudsz csinálni minimális rendetlenséget sem – sóhajtom a mellettem eltrappoló nyúlra meredve.
Látszólag tökéletesen beilleszkedett már ide.
Nem tesped magába fordulva, hanem meglehetősen izgága és az ideje nagy részét azzal tölti, hogy fel alá rohangál a lakás minden pontján. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy van egy élőlény mellettem, akit szintén el kell látnom és éjjelente is izgágán mocorog meg rágcsál, de az idő múlásával hamarabb hozzá szoktam, mint azt kezdetben vártam. Pedig nem reménykedtem ilyesmiben. Első körben várni akartam pár napot vagy hetet, aztán lepasszoltam volna a húgomnak, vagy az anyámnak. Ők is biztosan oda lettek volna az ötletért. Enni adok neki, aztán röpke fél órára ellógok, hogy letusolhassak. Ennyi azt hiszem már joggal kijár nekem.
Egy kínkeserves sóhajjal döntöm homlokomat a falnak, mikor valaki meglehetősen türelmetlenül kezdi el püfölni odakint az ajtót. Köntöst tekerek magamra, elkomorulok és még a fejemre is ráhúzom a kapucnit, csak, hogy kellően érzékeltessem, hogy nagyon nincs ínyemre, hogy valaki ilyenkor kezd el kopácsolni az ajtómon. Hajnal négy van, ilyenkor a legjobb esetben már mindenki alszik, és pont nem másokat zargat. Szélesre tárom az ajtót, hogy aztán elkerekedő szemekkel bámuljam az enyémhez hasonlóan döbbent, és egyben meglehetősen bosszús szempárt.
- Hazudtál nekem – csap tenyerével az ajtóra, mikor megpróbálom azt belökni közvetlen az orra előtt.
- Maga pedig fenyegetett engem – felelem hozzá hasonló méreggel.
Ezzel azt hiszem kvittek is vagyunk. Az tény, hogy hazudtam neki, de nem tehettem mást, mert nem adott választási lehetőséget. Csak magának köszönheti az egészet.
- Haydn... - sziszegi dühtől szikrázó szemekkel, de a hangját még nem emeli fel. Egyenlőre legalábbis. - Elhallgattál előlem fontos információkat.
- Jó, keressük bennem a hibát – csóválom meg a fejem.
Sokáig nem szól semmit, csak tengernyi haraggal figyeli az arcom.
Engem sem talált éppen jókedvemben. Abszolút logikátlan a feltételezése rólam. Mert azt ő már csak biztosan tudhatja, hogy én mit hallgatok el ki elől. Oldalra lépve engedem, hogy belépjen mellettem. Nem repesnék az örömtől, ha másnap az egész szomszédság rólam beszélne. Azt pedig nem tudom garantálni, hogy ez a halk hangvétel megmarad a továbbiakban is. Őt ismerve kitudja, hogy éppen min kapja majd fel a vizet. Így is kellőképp paprikás hangulatában van.
- Két percet kapsz – húzza össze a szemeit résnyire.
- Remek – nevetem el magam. - De ennyi idő kevés lesz nekem.
- Egy perc ötvennégy másodperc – csapja be maga mögött az ajtót, aztán hátával nekidől, hogy még véletlenül se tudjam kinyitni.
- Az emberéről, akit olyan hű, de nagyon keres, nem tudok mondani semmi hasznavehetőt.
- Korábban még tudtál volna – vonja össze a szemöldökét.
- Ja, hogy van egy mély és ritka csúnya heg a bal kézfején. Azzal aztán sokra menne – fonom mellkasomon előtt össze a karjaimat. Még, csak abban sem vagyok biztos, hogy nem égési sérülésről beszélek. Azt sem lehet feltételezni biztosan, hogy a megfelelő emberről van most szó.
- Minden számít, még az is, amit te lényegtelennek gondolsz.
- Árulja már el, mikor lettem én a besúgója? - szaladnak bosszús ráncok a homlokomra.
|
| Moonlight-chan | 2015. 10. 05. 03:24:11 | #33532 |
 Karakter: Francois
Megjegyzés: -linkának-
A bár levegőjét nehéz dohány és alkoholszag itatja át, a teremben lévő szórakozni vágyó halandók vihorászva kortyolgatják színes koktéljaikat, melyektől hamar a tompultság rabjai lesznek.
De nem csak az emberek várnak szórakozásra idebent, s a levegőben örvénylő halovány fémes illat jelzi, hogy a buli nagyon is elkezdődött. Vámpírok néznek vissza rám a falnál körben elhelyezett kanapékról, mellettük viruló partnerük, kik az éjszaka végére pár decivel kevesebb vérrel rendelkeznek majd, a testük elhasználódik az érzéki aktus során, s holnapra minden egy erotikus, ködös mámorba vész számukra.
Kiszolgáltatottságuk már-már nevetséges és mégis mennyien vannak! Naponta halnak meg és mégis egyre növekszik a számuk, még több táplálékkal szolgálva a fajunknak.
Elégedettnek kéne lennem a bő választék láttán, ma viszont a ritka vércsoportok helyet, egészen más az, ami erre a bűnös helyre vonzott.
Alaposan körülnézek, felmérve minden jelenlévő vámpírt, legyen az férfi, nő, fiatal, vagy olyan vénség, aki már több évszázada létezik a világban, de ugyanazt tapasztalom, mint mikor átléptem a bár küszöbét: Ő nincs itt.
Talán nem is jön el ismét, hisz múltkor már megkapta, amit akart. Pontosabban… nem kapta meg, csak megbizonyosodott róla, hogy amit akar, azt nem jó helyen kereste.
Sajnos aznap túl későn értem ide, várakoztam, hátha megérzem a jelenlétét mielőtt még belépne ide, de alábecsültem az ellenségem és ennek egy fiatal nő itta meg a levét, aki aznap holtan végezte, átharapott torokkal.
Előfordul az ilyesmi, nem nagy dolog. Az emberek megszületnek, felnőnek, táplálnak és meghalnak, de ez a nő különleges volt, akit még jómagam kutattam fel a mesterem számára. Egy olyan családfáról származott, melynek utolsó leszármazottai szétszóródtak Amerika szerte. Egy családfáról, melynek minden negyedik generációjában öröklődik a jövőbelátás elképesztő adománya, és aki megszerzi ezt, az komoly fenyegetést jelent nemcsak az emberekre, hanem a vámpírokra is egyaránt.
Mesterem már rálelt arra a fiúra, akiben megvan ez a ritka képesség, míg én a családfa többi élő leszármazottját kutattam, megbizonyosodva róla, hogy nincs más, akiben feléledt ez a képesség, valaki a nyomomba szegődött és rájött a tervünkre, s most igyekszik megtalálni a látót, nem tudván, hogy ő már a mesterem védelme alatt áll.
Ez a nő semmilyen képességgel nem rendelkezett, csak egy szerencsétlen, gyenge emberi lény, aki nem tudta megvédeni magát a vámpírok tanácsának képzett bérgyilkosával szemben.
Hűvös pillantásom újra végigsiklik a báron, a pultnál gyűrűző vendégeken, majd megtorpanásra késztetek egy pultos lányt. Könnyű felismerni szemérmetlenül kihívó öltözetéről, blúzából kibuggyanó tejfehér mellei szinte hívogatnak, hogy mélyesszem beléjük a fogaim és szívjam ki belőlük az utolsó csepp édes vért is…
- Segíthetek? – kérdezi mohó pillantással méregetve.
- A főnököt keresem, úgy tudom, esténként bent van. – válaszolom hűvös nyugalommal, ami így, hogy ma már jóllaktam, egy cseppet sem okoz nehézséget.
- Ó, hát sajnálom, de nincs bent. Asszem’ nem is lesz. – rántja meg a vállát.
- Miért?
- Ő a főnök. Akkor jön, amikor neki tetszik.
- Tudnom kell mi történt itt a múlt héten, pontosan. – térek a lényegre.
Abban a percben eltűnik a szeméből a mohóság és óvatosság költözik a helyére. Testtartása is merevebb lesz, az illatában pedig haloványan kiütközik a veríték sóssága.
Ideges. Tehát nem hiába kérdezősködöm.
- Nem tudom miről beszél. – hadarja.
- De igen és el is fogja nekem mondani. – nézek rá kitartóan.
Bevethetném a képességeim is, hogy kiszedjem belőle, amit tud, de azzal oda lenne a névtelenség, oda az álca, ha a többi vámpír megérzi az erőm természetét, az idősebbek azonnal tudni fogják, kihez tartozom.
- Ha a balhéról érdeklődik ő nem fog tudni magának válaszolni – hallom a hátam mögül.
- És te tudsz? – fordulok a hang irányába.
Egy elsőre beazonosíthatatlan nemű emberi lény áll velem szemben. Észrevétlenül nyelem le az illatát, s megbizonyosodom róla, hogy a különös külső férfit rejt. Ragyogó kék szemét ezüstös festékkel keretezte, amitől azok még fényesebbnek és kékebbnek tetszenek. A haja az enyémhez hasonló színű, de éles szemeimmel látom a hajtövek árnyalatát, melyek arra utalnak, hogy ez nem a saját hajszíne.
Vajon az emberek miért akarnak mindent megváltoztatni magukon?
Hátranéz egy nőre, nyakán megfeszülnek az izmok és a bőr, a kék ütőér hívogatón átsejlik a bőrön, puhán lüktetve a szíve ütemére. Felsóhajtok és elfojtok egy borzongást.
A fiú közben visszafordul felém és válaszol. - Talán, de leginkább nem.
- Mi az, hogy leginkább nem?
Ha tud valamit, akkor igenis válaszolnia kell! Válaszolni fog!
- Eddig még nem keveredtem bele zűrös ügyekbe és ezen jó szokásomat megtartanám, ha nem gond. – néz rám semlegesen.
Tehát a problémáktól tart. Ezeket viszont az embereknél egy nagyon is egyszerű módszerrel lehet kiküszöbölni. Mert olyan lehetősége nincs, amiben nem válaszol. Érzem, hogy tud valamit és az ösztöneim sosem csalnak.
- Mennyit kérsz?
Bosszúság csillan a tekintetébe, de ezzel nem ér el semmit. Nálam türelmetlenebb és bosszúsabb jelenleg úgy sem lehet.
- Tartok tőle ez így nem fog összejönni. De menjen el a főnökhöz, ő majd válaszol magának mindenre. – morog.
- És őt hol találom? – érdeklődöm komoran.
- Holnap ugyanekkor az irodájában... esetleg. – jön a válasz.
- Miért nem hívod be most?
- Mert... Nem. Nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül. Ha kell valami, akkor azt várja csak meg szépen. – néz rám még mindig.
A bensőm megremeg az indulattól, de meg sem rezzenek. Utálom az embereket, ez a kis akadékoskodó meg különösen idegesít. Miért nem teszi egyszerűen, amit mondok, ha még meg is fizetném? Annyival könnyebb lenne, ha nem kéne óvatoskodnom és kiszedhetném belőle a választ!
- Hívd be most! – parancsolom ellentmondást nem tűrőn.
- Mondja csak. – vonja össze a szemöldökét - A nem melyik része volt magának olyan nehezen érthető? Az eleje vagy a vége? Lebetűzzem vagy szótagoljam esetleg? – negédes mosoly jelenik meg az ajkain - Ha most megbocsát én mennék is. Munka van.
Hátat fordítva masírozik vissza a bárpult mögé és felém se néz többé. A halántékomon érezhetőn rángatózni kezd egy ér, de acélos önuralmammal lecsillapítom a forrongó dühöm.
Nem tudom akkor is ilyen beképzelt kis akadékoskodó lenne-e, ha a markom a finom kis torkára szorulna. Akkor beszélne?
Biztos vagyok benne…
***
Másnap este, rögtön alkonyat után elindulok a bárba, nincs több vesztegetni való időm. Tegnap gondosan elkerültem ugyan a konfliktusokat, megfigyeltem, kivártam és terveztem. A terv kész is, de ma még teszek egy próbát, hátha itt lesz a főnök.
A vendégek még csak most érkeznek, a belépő vámpírok többsége még nem evett, s abban a reményben jöttek ide, hogy majd jól lakhatnak.
Fura hely ez a New Orleans, a halandók nem riadnak vissza a rubint tűzben izzó vámpírszemektől sem. Vigyorogva dicsérik a szuper kontaktlencséket, nem tudván, hogy épp egy ragadozó les rájuk éhes szemekkel.
Észreveszem a tegnapi fiút beviharzani az ajtón. Megállok vele szemben, hogy biztosan észre is vegyen, de egy női hang hívására kikerül engem, mint valami kellemetlen akadályt és a pulthoz sétál.
Haydn. Tehát így hívják.
Elfordulok tőlük, komótosan helyet foglalva az egyik bárszéken, rendelek egy Bloody Maryt. Az embereknek paradicsomszósszal, a vámpíroknak vérrel tálalva, bár nem akarom meginni, de a pincérnők így nem zargatnak.
Fókuszálok a hallásommal, kiszűrve a zavaró tényezőket és a zenét, összpontosítok a fiú és a vele társalgó pultos hangjára. A lüktető zene miatt, olyan, mintha egy kád vízbe merülve morajlanának el hozzám a hangok, de nagyon jó vagyok ebben, így minden szót kiveszek.
- Történt valami?
- A főnök ma sem jött be és a mobilján sem tudom elérni. – mondja a lány.
Tehát nincs itt. Milyen kár.
- Ez baj – suttogja Haydn - Még csak most értem be, nem öltöztem át, így ha gondolod akár el is ugorhatok megnézni, hogy a lakásán ott van-e. Ha ott sem találom, akkor legalább tudjuk, hogy elutazott valahová. Lehet nem volt ideje szólni.
- Kitelik tőle.
- Akkor fedezel? – kérdez a fiú.
- Oké. Ha a főnök nem jön, tőlem nem tudják meg a lógást. De azért siess vissza, nehogy itt hagyj a káosz közepén, egyedül!
- Jó, jó, becsszó!
Elindul az ajtó felé. Kihalászok néhány bankót a kabátom zsebéből, majd az érintetlen poharam alá rakom. Az alkohol fanyar szaga mindig is idegen volt számomra, még a vérrel együtt is.
Lecsusszanok a székről és követem Haydnt kifelé a bárból. Tisztes távolságban maradok, a léptei kopogását követve, az enyém azonban még a levegő susogásánál is halkabb, csak egy másik vámpír tudná érzékelni, bár egyszer-egyszer hátrapillant útközben.
Az egyik szemeteskukából egy termetes patkány ront elé, mikor hátrapillant. Megrándul, majd szitkozódva folytatja tovább az útját, én pedig elismeréssel adózom az ösztöneinek. Ha hallani nem is hallott semmit, az ösztönei érzékelhették, hogy követik.
Mélyen magamba szívom az éjszakai levegőt, füst, benzin, szemét és az út melletti kifőzdékből áramló zsíros, fűszeres szagok. Egy mellékutcából undorító bűz árad és a szűk utcák látványa folyton eszembe juttatja a kétszáz évvel ezelőtti időket.
Hiába a technika és a fejletség, az emberek városai ugyanolyan mocskosak, mint évszázadokkal korábban.
Nem tudom meddig gyalogolunk, mikor a lakónegyedben megáll egy kétszintes francia stílusú, stukkós téglaépület előtt.
Az ajtó mahagóni barna fája beleveszik az éjszaka sötétjébe, csak az arany levélbedobó nyílás csillog a neonok alatt. Haydn az ajtóhoz lépve megnyomja a csengőt, egyszer, kétszer, s mikor percekkel később sincs válasz, a kopogtatóval próbálkozik. Ekkor viszont az ajtó nyikorogva kitárul, mintha nem is lett volna bezárva, vagy…
Az ösztöneim halvány bizsergéssel jelzik, hogy valami nincs rendben. Kívülről minden normális, de senki sem hagyja nyitva a háza ajtaját éjszakára. És nem tűnik el két teljes napra, nem leplez el egy gyilkosságot a Tanács utasítására…
Tehát igaz lehet. Valóban tudott egyet, s mást.
Pokolba!
Haydnre nézek, aki lassan mozdulva lépi át a ház küszöbét és elmosolyodom.
Meg fogom kapni, amit akarok és még csak szabályt sem kell szegnek hozzá. A mesteremnek sem lehet kifogása a módszereim ellen. Legfeljebb finomítok kicsit a beszámolón, de lényegében nem fog meghalni senki.
Követem a házba is, ott már mindegy, hogy meghalja-e vagy sem, de teszek róla, hogy addig semmit sem észleljen, míg az ajtó nemes egyszerűséggel nem csapódik be mögöttem. Erre már megpördül ő is, a szíve dübörgése, mint egy finoman hangolt hangszer.
- Nem gondolod, hogy ostobaság egyedül sétálgatni éjszaka, amikor épp magadra haragítottál egy vámpírt?
- Magamra haragítottam? – kérdez elfúló hangon.
Kivillantom tűhegyes szemfogaim. – Mit gondolsz?
- Perpillanat azt, hogy rohadt nagy szarban vagyok. – mered a számra, a fogaimra.
- Nem kell így lennie. Csak néhány egyszerű választ kérek, néhány egyszerű kérdésre. – elindulok felé, lassan, megkerülöm őt, míg mozdulatlanul áll.
- Nem tudom hol a főnök, már mondtam. – fordul felém összepréselt ajkakkal.
- Meg sem próbálsz elfutni? – emelem meg a szemöldököm.
Örömtelenül nevet fel és vet egy pillantást az ajtó felé.
- Naponta vámpírok közt mozgok, nem vagyok hülye. Meg sem mozdulnék és már elkapna. – ad magyarázatot.
- Okos.
- Kösz.
Ráhunyorítok, majd elfordítom a tekintetem, hogy a szobát vegyem szemügyre. Betörésnek nyoma sincs, minden a helyén van, tökéletes rendben és tisztaságban. A ház üres. A főnök vagy elutazott, vagy valaki a másvilágra segítette. Ha az utóbbi, akkor kétség kívül a Tanács keze van a dologban és elhallgattatták a tanút.
Visszanézek Haydnre. – Mindent tudni akarok arról a balhéról, most rögtön.
- Mindent? – nyel egy nagyot.
- Mindent. – biccentek.
- Az nem nagyon fog me…
Mielőtt még befejezhetné a mondatot, ami nyilván újabb elutasítás akart lenni, egy szempillantás alatt mögötte termek. Egyik kezem a vállán, a másikkal a torkát fonom körbe, mint egy kígyó az áldozatát csak én nem megfojtani akarom.
Zihálni kezd, de meg sem nyikkan, nem sikoltozik. A tüdeje bőszen pumpálja a levegőt, míg a pulzusa kétségbeeset kismadárként csapkod a bőre alatt.
Lehajolok hozzá, az orromat ráérősen végighúzva a puha bőrön, magamba iszom az illatát, majd megnyalva picit a bőrét megízlelem.
Erre már kicsúszik egy kis nyöszörgés, mire elégedetten elmosolyodom.
- Érzem a félelem ízét a bőrödön. – súgom sötéten, szemfogaimmal végigsimítva a nyakát.
- Ha azt hiszi… hogy ezzel az old school vámpíros dumával rám ijeszt, hát megszívta. – lihegi vehemensen.
Megszorul a markom a torkán, de nem teszek kárt benne.
- A gúnyolódás nem a legjobb döntés a helyzetedben Haydn. Nem kell rád ijesztenem, hiszen máris félsz tőlem.
- Naná, hogy be vagyok szarva! Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok hülye?
- Harapott már meg vámpír? – kérdezem még mindig a bőrét cirógatva.
Nem tagadom, szívesem belemélyeszteném a fogaim. Az illata nagyon jó, egészséges és tiszta. Édes. Minél édesebb, annál erősebb és finomabb…
- Még… nem volt hozzá szerencsém. De jó lenne, ha ez így is maradna. – markolja meg a nyakát tartó kezem, de nem próbálja elrángatni onnan. Érdekes.
- Csakis rajtad múlik.
- Aha, ezt a szöveget is ismerem. – mondja. Engedem neki, hogy elfordítsa a fejét annyira, hogy rám nézhessen – Nincs valami eredeti?
Hűvös mosolyra húzom az ajkaim – Hamarosan tapasztalsz valami eredetit tőlem, ha tovább bosszantasz. Az illatod alapján finom lehetsz és ma még nem ettem.
- Kifogtam egy éhes vámpírt? Szuper, ez az én formám! – nevet fel.
Félrebillentett fejjel méregetem, még mindig fél, érzem azt a csípős illatot áradni a pórusaiból. Ha nem érezném, talán elhinném, hogy nem fél, viszont ő nem is akarja velem elhitetni az ellenkezőt, mert bevallotta.
Bosszantó ez a fiú.
- Fel kell tennem újra a kérdést? – fordítom magam felé, közelről meredve a kristály kék szemekbe.
- Nem, még emlékszem. – pislog párat.
- Akkor miért húzod az időt? Arra vársz, hátha jön majd a segítség? – firtatom érdeklődve.
- A remény hal meg utoljára nagyfiú.
Rávicsorgok. Azt hiszem elérkezett az a pillanat, mikor már csakis az élvezet kedvéért akarom kiszívni a vérét. Már hajolok is a nyakára, előbb jóllakom, aztán egyszerűen behatolok az elméjébe és kikeresem az emlékeiben, amit tudni akarok, de az utolsó pillanatban késztet megtorpanásra.
- Oké, oké, csigavér! Ha megharap, nem beszélek! – hadarja el a karomat markolászva.
Felemelem a fejem, a szemeim immár vörösben izzanak a vér utáni vágytól és a haragtól egyaránt. A fiú végig a szemébe bámul, míg óvatosan lehajtogatja az ujjaim a nyakáról, ami csakis azért sikerül neki, mert engedem.
- Beszélj! – utasítom kemény hangon.
Hátrébb araszol. – Jó lenne valami kis támpont, hogy mégis mit… Hé, nyugi beszélek, csak mondja meg, mit akar hallani!
- Miért nem mondtad el egyszerűen a klubban? – szegezem neki a kérdést.
- Mert a főnök megtiltotta. – válaszol elkomolyodva – A zsarukhoz nem mehetett, mert vámpírügy volt.
- Ismertem azt a nőt.
Meglágyul egy picit a tekintete. Csak nem…? – Részvétem.
- Nem érdekel mi lett vele! – morranok rá – Nem az emberek érdekelnek, hanem a gyilkosa! Láttad, hogy néz ki?
Ha tényleg eltűnt a főnök… és ha ezért tűnt el…
Évtizedek óta senki nem látta a vámpír tanács hivatásos bérgyilkosát. Minden forrás másképp írja le, de végtére is csak egy van belőle és őt a Tanács feje uralja. Bármelyikük lehetett volna, akár mellettem is ülhetett a bárban, lesben várva az alkalmat. Meg kell találnom, még mielőtt tudomást szerez a világ talán utolsó élő látójáról és arról, hogy a mesterem birtokában van…
Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 10. 05. 19:09:17
|
| linka | 2015. 07. 31. 18:39:34 | #33262 |
Karakter: Haydn Stanislove
Frissen őrölt kávé és fekete tea illata tölti meg a késődélutáni levegőt. Csípőmmel puhán belököm a hálószoba ajtaját és egy csurig teletöltött bögrével a kezemben a békésen szunnyadó kisállathoz lopakodok. Édesen selymes bundája van, ami röpke pár pillanat alatt beteríti az egész házat, a bútorokat, a szőnyeget és a ruháimat. Olyan, mintha minden egyszeriben bundát növesztene magára, de nem bánom úgy igazán. Hiába igényel sok törődést, túlzottan nagy baj nincsen vele. Ugyan olyan ő is, mint minden más házi kedvenc. Igényli a törődést, azt, hogy legyen mellette valaki, aki eteti, foglalkozik vele.
Reggeltől kezdve egy rövid ideig fel-alá sétáltam a nappaliban, eluntam, aztán leheveredtem a kanapéra és onnan szemléltem a nappalit bevilágító szürke fényeket és azt a komor rendet, ami úgy tűnik töretlen marad. A többiek örökös jelenléte nélkül furcsán üresnek tűnik a ház.
Tudom, hogy nincs értelme ennél is tovább húzni az időt, de nem vesz rá a lélek, hogy nekiálljak tanulni. Jelen esetben még a nukleáris bomba előállításának menetét is hamarabb megjegyezném, mint az anyagot.
Nincs nekem erre most megfelelő agyi kapacitásom. Unalmas, száraz, velős és tömör. Pontosan olyan olvasmány, amitől az ember legszívesebben aludni tér, mert nem, még egy egészen iciripicirit sem köti le a figyelmét senkinek sem a Hormon-metabolizmus és hormonhatás.
Senkit nem érdekel jobb esetben, hogy a Thyroxin elő-hormon, amely elsősorban a májban-lépben, dejodináz enzim hatására trijódthyroninná alakult. Még engem sem köt le, pedig nekem szükségszerű lenne, hogy ezt megjegyezzem. Legalább az elejét. Vagy azokat a fura szavakat benne. Az már úgy összességében félsikernek számítana.
Ez már úgy a negyedik bögre, amit a nap folyamán teli öntöttem, és még mindig nem végeztem teljesen az anyaggal. Még mindig három üres bögrével ülök reménytelenül kócosan, a tankönyveim és füzeteim pedig befedik a padló teljes területét öt méteres körzetben. De, ha elég elmélyült fejjel bambulok a sorokra, akkor talán tanulásnak tűnik.
[ 1 új üzenet: Sarah ]
Anyáék azt mondják, főállású álláskereső lettél.
Halkan felhorkantok a leírtakra. Ezt azért nem nevezném annak. Nekem igenis van már munkám amivel köszönöm szépen egész jól megvagyok. Boldogulok vele és még szeretem is. Lassan pötyögöm neki vissza a választ, míg fél kézzel azon vagyok, hogy ne ejtsem le azt a papírhalmot, amit sikeresen felhalmoztam és megemeltem azzal a szent céllal, hogy eltegyem őket az egyik szabad fiók leghátsó zugába.
„ Főállású álláskereső a faszom és ne szólj be, mert én legalább fizetést is kapok. „
Halvány mosollyal küldöm neki el és egyszeriben azon kapom magam, hogy már-már szinte várom a válaszát, ami kétségtelenül és elmaradhatatlanul a maga ártatlan stílusában érkezik meg.
[ 1 új üzenet ]
Haydn, legjobb tudomásom szerint azt hívják úgy, hogy prostitúció.
És én felnevetek.
Még ha ártatlan üzenetekről is van szó, legalább elérte, hogy pár percre kizökkenjek a mindennapos monotonitásomból és jobb kedvem legyen valamivel az eddigieknél. Kétségtelenül egy idióta a húgom, de legalább a szándék megvolt. Ami azt illeti sikerrel is járt elvégre megnevettetett. Lehet, hogy anyámék tudják, hogy mivel foglalkozom, de azt biztosra veszem, hogy legfeljebb annyival vannak képbe, hogy egy bárban vagyok pultos és én szolgálom ki a vendégeket. Ennyi információ tökéletesen megfelelő. Az meg már senkit nem érdekel, hogy mégis miféle vendégek járnak le abba a bárba. Párszor való igaz, hogy eljátszadoztam már a gondolattal, vajon mi lenne, ha elmondanám nekik az igazságot. De ezt hamar elvetettem. Nem megvalósítható ötlet. Az őszinteségemmel mindössze annyit érnék el, hogy könnyes búcsút vehetnék a munkámtól. A pénz pedig mindenképpen jól jön, már nem a szüleimmel élek, így magamról gondoskodom, ami munka nélkül egyenlő lenne a lehetetlennel.
Arcomat dörzsölve hunyom le pár pillanatra a szemeimet, ásítok, felszedelőzködök a földről és elpakolok magam után mindent, hogy megtartsam a rendet a házban. Nem lelkesülök túlzottan a takarításért, de jobban szeretem, ha rendezett körülöttem minden. Lucky bolyhos fején végigsimítok és a kezemben maradt szőrt pedig lesepregetem magamról, az ajtóból visszafordulva még számításba veszem az esetleges végkimeneteleket, de valahogy nem igazán akaródzik őt bezárnom. Túl nagy kárt nem tud tenni. Legfeljebb összerág nekem mindent.
- Bezárjalak? - kérdem értelmes szemeibe meredve. Még mindig mulatságosnak gondolom, ahogy az orrát mozgatja megállás nélkül. - Nem akarod ezt még te sem – sóhajtom – úgyhogy kint maradsz.
Nem akarok úgy hazaérni, hogy aztán hulla fáradtan egy pirított nyúllal szembesüljek, így minden földön lévő vezetéket felpakolok valami kevésbé elérhető helyre, aztán utoljára még leellenőrzöm, hogy nem felejtettem-e el valamit. Ez a negyedik alkalom, hogy kint hagyom, míg én ajtón kívül vagyok. Eddig nem tett semmi végzeteset, de ez nem feltétlen vonja maga után azt, hogy ezután sem lesz vele semmi baj. Elfogadtam őt ajándékba és alapvetően jól kijövök vele úgyhogy nem szeretném pont most elszúrni ezt az egész gondozásos dolgot.
Válltáskámat felkapva a nyakamba tekerek még egy könnyű sálat pusztán elvből, aztán futhatok is a buszhoz, mert már megint késésben vagyok. Leginkább hétre lenne fontos beesnem, de az egy nagyon lehetetlen időpont és örülök neki, ha fél kilencre odaérek. Akkor már vendégek is vannak, úgyhogy mindenképp célszerű az oldalsó ajtót megközelítenem majd és nem a főbejáraton beesni. Az nem tenne túl sok jót az méltóságomnak. Mobilomat védett helyre teszem, és amíg megközelítőleg egy sornyi türelmetlen éjszakai vezető előtt rohanok át a zebrán, elgondolkodom azon, vajon bezártam-e az ajtót kulcsra vagy egyszerűen csak becsaptam magam után és huss.
- Van jegy?
Vállam felett nézek hátra a buszsofőrre. Még csak nem is ez a legelső alkalom, hogy ezzel utazom és, hogy ő a sofőr. Azt elhiszem, hogy fáradt már, elege van a mindennapos vezetésből, de legalább rám emlékezhetne azért.
- Jegy nincs, bérlet van – motyogom beletúrva a táskámba, aminek a vállpántja már eleve a földet súrolta. - Megmutassam, vagy...
Kezével nemlegesen int, aztán figyelmét az újabb felszállóra tereli. Lehet ideje lenne vennem egy kocsit, vagy biciklit, bármit, ami nem busz és amivel hamarabb bejutok, mint gyalogosan. Ez így fárasztó, költséges és nem szeretem a tömegközlekedést, mert még ilyenkor is nagy rajta a tömeg. Túl sok ember ez nekem, akiknek rendszerint nincs jobb dolguk, mint bambán bámészkodni. Unalmasak, nincs semmi érdekes az életükben, ugyanazokat a köröket róják ők is, ahogyan én, de nekem legalább megadatik az, hogy fura szerzetekkel fussak össze. Mert valljuk be a vámpírok jócskán belefutnak a fura kategóriába. Személy szerint én már megszoktam a jelenlétüket, őszintén szólva eszembe jutott időnként, hogy fogom magam és hagyom az egész munkát a fenébe, de aztán mindig meggondoltam magam, mert, ha nem vesszük figyelembe a tényt, hogy ezek mennyire nem természetesek, még akár jól ki is lehet némelyikkel jönni. Már az út túl oldaláról is látni lehet az épület falán villogó hatalmas neon betűket, nem beszélve a sorról, ami már most kint kígyózik a fal mentén. Valamilyen szinten megértem az embereket is, hogy eljönnek ide, de nem minden esetben. Azt például határozottan nem vágom, miért adják oda a vérüket is egy-egy átbulizott éjszakán.
Belépve az ajtón hamar szembetalálom magam egy szikrázó szempárral, néhány csepp vízzel, ami a pohár belsejéből csöppen rám és egy meglehetősen hideg üveggel, ami egyenesen a mellkasomnak nyomódik. És ilyenkor van az a pont, amikor mindegy, ki materializálódik előtted, az egyedüli, ami az elmédbe kúszik lassan és alattomosan az az, hogy ki ez, honnan jött és miért?
- Késtél! - a rám villanó sötét szemekből hamar beazonosítom kolleginámat, aki... igazából nem is tudom, miért nincs még a pult mögött. - Már azt hittem, be se jössz. Tudod te, hogy kivel szórakozz. Legalább egy kicsit légy nagyobb tekintettel rám.
Az agyam meglehetősen hamar rövidzárlatot kap és az egyetlen kérdés, ami felmerül bennem, az is csak lustán és sejtelmesen, még mindig az, hogy MIÉRT.
Az agyam jobb oldali prefrontális kérge magasabb aktivitást mutat, ami őszinte meglepettségemre ad tanúbizonyságot, de összességében a reakcióm annyi, hogy: „aha”.
Lapos pislogással oldalgok el mellette, már nélkülem is jócskán felidegesítette magát, így rám nincs semmi szüksége. Legalábbis ebben semmiképp. Beállva a helyemre áttörölgetem a már eléggé tiszta poharakat, mindent a helyére teszek, és várakozva könyökölök a pultra. Folyamatosan hömpölyögnek be a vendégek, néhány ismerős arcot is vélek felfedezni a tömegben, akik úgyszintén felismerek engem és még biccentenek is.
- Ma sem lesz nyugtunk – sóhajt fel mellettem elkínzottan Molly.
- Igazából... - kezdek bele töprengve - … én szeretek itt dolgozni. Jó a hely hangulata meg minden.
Csendben figyelem, hogy a lányka kiönti az italokat sorjában, aztán oldalról rám sandítva elmosolyodik és fejével int, hogy ideje lenne munkához látnom nekem is. Na igen, talán lehetséges, hogy nem ártana. Alig kezdtünk, de már most sokan vannak, és ez még egyre több és több lesz. Ideje lenne a főnöknek is belátnia azt, hogy embereket felvenni nem olyan rossz dolog. Lenne több segítség.
Felkapok egy üveg whiskyt és két poharat, majd miután két adagot kitöltök, mind a kettőt a két várakozó fiatal felé lököm.
- Molly, három Cosmo, két Daiquiri és egy Grasshopper lesz – motyogom magam is elkészítve jó pár koktélt, aminek némelyike nem épp a leghétköznapibb, bár nem is embereknek van szánva.
Néhány órával később kezd elegem lenni abból, hogy megállás nélkül koktélokat készítsek. Szeretem csinálni, de fárasztó és hosszútávon unalmas is, elvégre semmi új nincs benne. Szinte mindegyiket elkészítettem már, ami a listán van. Könyökeimre támaszkodva dőlök valamivel előrébb, amikor egy eddig határozottan nem látott személy kezd el társalgásba elegyedni az egyik alkalmazottal. Egyiküket sem ismerem, az alkalmazottat is csak látásból, de beszélni még nem beszéltem vele. Rövid ideig elsakkozgatok a gondolattal, hogy odamenjek-e vagy sem, de lehet csak zavarnék, viszont egyértelműen nem sikerült előrébb jutniuk a társalgásban, mert az ismeretlen egyre komorabbnak tűnik. Egyetlen türelmetlen mozdulattal hátrasimítja a haját, így mindenki megcsodálhatja, hogy milyen csodásan magas homloka van, helyes arca tiszta, sehol egy szeplő vagy bőrhiba. Kissé félrebillenti a fejét, íriszében mintha köd kavarogna.
Egyszerre igéző és hátborzongató. Kicsusszanok a pult mögül, megigazgatom a ruhám, aztán hozzájuk lépve még pont sikerül elcsípnem a beszéd témáját.
- Ha a balhéról érdeklődik ő nem fog tudni magának válaszolni – kotyogom közbe, nem mintha annyira megkértek volna erre, de már én untam meg kettejük sehová sem vezető eszmecseréjét.
- És te tudsz? - fordul felém halvány érdeklődéssel.
Hátrapillantok Molly szikrázó tekintetére, amiért magára hagytam őt már megint, de ha úgy vesszük, akkor egész jól megállja a helyét.
- Talán, de leginkább nem – felelem.
- Mi az, hogy leginkább nem?
Ezt most nem értem. Mi nehezen megérthető volt a válaszomban? Tudnék neki választ adni, sőt, segíteni is, de nem akarok, mert azzal magam alatt vágnám a fát. Épp elég volt eltusolni azt az ügyet, nem hiányzik, hogy most újra szóba hozzam, aztán mindenki ezen a témán lovagoljon már megint.
- Eddig még nem keveredtem bele zűrös ügyekbe és ezen jó szokásomat megtartanám, ha nem gond – válaszolom meg őszintén a kérdését.
- Mennyit kérsz?
Türelmetlen volt eddig is, de az arca most egy leheletnyivel még komorabbá vált. És én még azt hittem, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni se.
- Tartok tőle ez így nem fog összejönni. De menjen el a főnökhöz, ő majd válaszol magának mindenre.
- És őt hol találom?
- Holnap ugyanekkor az irodájában...esetleg.
- Miért nem hívod be most?
- Mert... Nem. Nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül. Ha kell valami, akkor azt várja csak meg szépen.
- Hívd be most!
- Mondja csak. A nem melyik része volt magának olyan nehezen érthető? Az eleje vagy a vége? Lebetűzzem vagy szótagoljam esetleg? - ráncba szaladó homloka láttán halvány mosoly fut át az arcomon, viszont az mindenképp jobbnak látom, ha most felszívódok a közeléből, mert nem szeretnék magamra haragítani egyetlen vendéget sem. - Ha most megbocsát én mennék is. Munka van – motyogom visszasietve a pult mögé.
- Ez meg ki volt? - vállat vonok.
- Fogalmam sincs. Ha annyira érdekel, menj oda és kérdezd meg tőle – vigyorodom el.
Rövid idejű engem érintő tanulmányozás után visszazökken a munkába, amiben ezúttal én magam is besegítek neki és pontban hajnali négy órakor sikerül is bezárnunk. Ilyenkor irracionálisan csöndes és üres, de ami azt illeti, szeretem ezt a törékeny nyugalmat. Bár az egyetem mellett mindössze szombaton, vasárnap és hétfőn dolgozom, ez még nem tart távol attól, hogy a napok többi részén is be tudjak ugorni rövid időre. Vendégként teljesen más eljönni ide, mint alkalmazottként.
*
Alkonyodik, a láthatár lassan fölolvad és szétfolyik. Telefonom rezgésére halk morgással és egy ízlésesen rávágott párnával reagálok, amit aztán hamar vissza is húzok magamhoz, hogy tovább tudjak aludni. Még van időm, hétvége van, amit pihenéssel szeretnék eltölteni. Már, ha nem túl nagy kérés ez. De a kitartó rezgésből következve határozottan kezdem azt hinni, hogy ez a tervem határozottan kudarcra van ítélve.
- Haggyáaludni! - morranok fel, amint megtalálom a készüléket.
- Kedden bemész? Nem kéne többet hiányoznod.
Anyám hangjára kezd kifutni minden vér az arcomból, de úgy tűnik, ő sikeresen átsiklott az imént megütött hangnemen.
- Észre sem veszik – nyammogom a fal felé fordulva. - Nem megyek. Nem leszek jól és egyébként sem érek rá akkor.
- Édes fiam... - finoman felvonom a szemöldököm a hangjára, túl semleges és nyugodt. -... elmenjek téged meglátogatni?
- Eszedbesejusson – ülök fel rémülten. - Az alváshiánytól, egyedül attól vagyok én rosszul. De majd megoldom. Bemegyek kedden, de te ne gyere ide be se ma, se holnap, se semmikormáskor.
A falon függő órára pillantva hamar sikerül megállapítanom, hogy maradt még röpke háromnegyed órám arra, hogy beérjek, de ha tovább fészkelődöm az ágyba, szerintem búcsúzhatok is el a munkahelyemtől. Ezt meg azért csak nem hagyhatom már. Ruháimat magamra cibálva mindent elrendezek még mielőtt elindulnék itthonról, de a buszt minden igyekezetem ellenére is csak alig-alig tudom elérni és mire a bárba is beérek már jócskán elment a munkaidőmből. Tényleg őszintén csodálom, hogy eddig még csak szidásokat kaptam és nem fenyegettek még meg azzal, hogy kirúgnak. Megérdemelném, így jogos is lenne tőlük.
- Haydn!
- Már meg ne haragudjon, de... - bocsánatkérő kis mosollyal kerülöm ki a tegnapi férfit, aki úgy tűnik nem hagyott fel azzal a tervével, hogy a főnökkel beszéljen. Lehet ismerik egymást és csak látogatóban van. Kezével int, hogy csak tessék, de még sokáig elidőzök a bámészkodással, mire észhez térek annyira, hogy el is induljak végre.
- Történt valami? - kérdem hangomat lehalkítva.
- A főnök ma sem jött be és a mobilján sem tudom elérni.
- Ez baj – pillantok hátra. – Még csak most értem be, nem öltöztem át, így ha gondolod akár el is ugorhatok megnézni, hogy a lakásán ott van-e. Ha ott sem találom, akkor legalább tudjuk, hogy elutazott valahová. Lehet nem volt ideje szólni – vonok vállat kérdő tekintetét látva.
Szerkesztve linka által @ 2015. 09. 22. 17:07:58
|
| Moonlight-chan | 2014. 10. 27. 16:34:44 | #31731 |
 Karakter: Daron
A nap melege kellemesen süti a bőrömet, a napozóágy kényelmesen félig fekvő, félig ülő helyzetéből bámulok az előttem elterülő végtelen vizet. Ez ám az arany élet!
Egy tengerparti ház, minden jóval amit csak akarok, napsütés, homokos tengerpart és finom jeges narancskoktél, egy halom gyümölccsel magam mellett és életem legjobb előadását láthatom éppen.
A röhögéstől alig bírom egyenesben tartani a koktélos poharamat, a kezemet a hasamhoz szorítva görnyedek előre, mikor Andy újra lefejeli a vízfelszínt. Most már nem tudom hányszor próbálta, de sosem unom meg ezeket az eséseket. Mintha szándékosan csinálná, de olyan kis szerencsétlen tud lenni, hogy behalok rajta!
- Na, kifelé, és próbáld még egyszer. – kiáltok oda, vigyorogva.
- Ez marhaság! – kiabál vissza, majd morcosan elsüllyed a vízben.
- Dehogy.
- Csak azért csinálod, mert szórakoztat!
- Aha – imádom, hogy én tanítom őt varázsolni!
- Inkább mutatnád meg, hogy mit csinálok rosszul! – sopánkodik tovább, de neeem…
- De tök jól fekszek – helyezkedem el, vigyorogva figyelem az újabb készülő próbálkozását.
A vízen járás nem nagy kunszt, tulajdonképpen az elemek használata az alap. És hogy mit csinál rosszul? Semmit… csak túlságos sokat agyal, de ez már csak hozzátartozik az Andy-nek nevezett szeretetcsomaghoz.
Egy pillanatra sem bántam meg, hogy nem hagytam ott egyedül és léptem le. Sosem szórakoztam még ilyen jól, és imádom, hogy Andy is itt van. Végre kezd gatyába rázódni és valósággal kivirágzott az elmúlt hetekben.
Már vissza is beszél néha, ami nagy előrelépés és persze mindent idevarázsolok amit csak szeretne. Most hogy nincs az a rohadt gyűrű, a mágiám erősebb, mint valaha. Öt évszázadnyi lekötés után, amikor is csak gyűlt és gyűlt most végre szabadon áramolhat.
Egy hullám közelít a part felé és már előre felkészülök… ééés potty.
Röhögve, a hasamat fogva görnyedek össze mikor újra eltűnik a víz alatt pedig már majdnem ment neki, de túlságosan rákoncentrál… hihetetlenül élvezem…!
Felszisszenve rándulok össze mikor a jeges koktélom a mellkasomnak csapódik, csupa alkoholos narancs lettem még a fürdőnadrágom is. Haláli nyugalommal leveszem a drága Ray Ban napszemüvegemet és leteszem a kisasztalra, majd gonosz mosollyal felállok.
- Ez rossz ötlet volt, kicsikém! – elindulok felé, mire pillanatok alatt nyomja fel magát a víz tetejére, stabilan állva. Ez az… - Na gyere ide!!
Futni kezdek fel a vízen, ő meg nevetve sikoltozva előlem, a kis alattomos még közben is vízzel bombáz.
- Ha elkaplak…
- Neeeem! – nevet, de az erőmmel megtöröm a víztükröt a talpa alatt ő pedig szépen elegánsan pofára esik. Odaugrom mellé és azonnal el is kapom, a rövid ujjú trikója rátapad a testére a víztől, de isten őrizz, hogy levegye! – Neeem, engedj eeeeel! Nem éri felvágni! – ficánkol nevetve, az arca szinte ragyog.
- Bűzlök! – vigyorgok rá, az alkohollal eláztatott önmagamra mutatva – Mivel engesztelsz ki?
Lenne néhány tervem a kicsikémmel, bár csak lassan haladunk még. Nehezen heveri ki azt ami Roxana megszállása közben történt, én meg bármennyire is vágyom a testére, türelmes vagyok. Mindent sorban… de végre már nem húzódik el, nem fél tőlem ha végigsimítok rajta… sőt… gyakran ő maga bújik hozzám és csókol meg, főleg az ágyban. Merthogy mióta csak Costa Rica-ra értünk folyton együtt alszunk és imádom. Iszonyú édes tud lenni reggelente, kócosan, álmos pofival…
Ma estére is vannak terveim, kicsit több mint amit eddig csináltunk, de majd meglátjuk…
Int egyet a kezével, egy vízsugár csapódik a mellkasomnak, lemosva rólam a rám borított italom. Ejnye… ez nem kiengesztelés volt, csak kármentesítés…!
Hátulról elkapom a kis hamist és elemelem a talajtól, fel a levegőbe ő meg boldogan sikít és nevet, az egész sziget az ő hangjától zeng, de kit érdekelnek a többiek?
- Megvagy!
- Jóó, megvagyok!
- Most engesztelj ki a koktélom miatt – dobom a levegőbe, mert addig el nem fogom engedni!
- Oké, ne haragudj! – kuncogja, mintha ezzel mindent elintézne.
Nem, nem. Az a kedvenc narancskoktélom volt, száz százalékos gyümölcskoncentrátummal és Bacardi fehérrummal!
- Nem érzem az elhivatottságot! – csikizem meg az oldalát, gonoszul vigyorogva.
- Nagyon sajnálom! – nyom egy puszit a számra és elhúzódik, de elkapom és alaposan kiveszem a részemet abból, ami nekem jár és visszaengedem a langyos hullámok közé…
***
- Ne lógasd az orrodat, tudod, hogy jól van. – karolom át hátulról, mikor a fürdőből kilépve megint a kis üvegtálkánál találom, amiben az anyját szokta nézni. A tükrökkel még mindig nincs jóban, de a víz és a levegő elemeit egyre jobban az uralma alá vonja.
- Tudom. – mosolyog szomorkásan.
Miután otthagytuk a kaszinóban nyert lóvét az anyjának, azóta már talált egy Andy szerint is rendes hapsit magának és elköltöztek abból a putriból egy normális házba. Tehát minden oké.
- Gyere ide… - húzom magamhoz, majd felkapom a karomba és finoman megcsókolva az ágyhoz viszem. Már majdnem éjfél van, a nyitott franciaajtókon hűvös tengerillatú levegő áramlik be, mindig nyitva hagyjuk éjszakára.
Furcsa volt ismét megszokni, hogy én is álmos leszek, vagy éhes, de kifejezetten szeretek aludni.
- Mit csinálsz? – motyogja enyhe pírral az arcán mikor a köpenyem kötőjéhez nyúlok, ami alá persze nem vettem semmit.
- Játszunk egy kicsit lefekvés előtt. – vigyorgok rá, majd ledobom a köpenyt, mire egyből tíz árnyalattal vörösebben néz rám.
Óvatosan, hogy meg ne ijesszem az én kis nyuszikámat a pizsama felsőjéhez nyúlok és áthúzom a fejét. Először megszorítja egy kicsit, szerencsére nem fél, tudja, hogy nem tennék semmi olyat amire nem kész, mert én már csak ilyen megértő lettem az utóbbi időben, magam sem tudom hogy történhetett ez.
- Daron! – nyikkan fel édesen mikor az alsójához nyúlnék, ezért azt hagyom.
Halvány mosollyal mászom fölé és a hasától kezdve, apró kényeztető csókokkal borítom be mindenét, hogy az utolsó rossz gondolat, vagy emlék is felszívódjon most a fejéből.
- Mmm isteni finom vagy kicsikém…
- Da-Daron…
Kuncogva nyalom meg a mellbimbóit, picik, rózsaszínűek, kemények és nagyon érzékenyek tudnak lenni. Megfeszül alattam a teste, zihálva markol a vállamba mikor hozzá simulok a testemmel, érezheti mennyire vágyom rá, de semmi erőszakoskodás. Csak lassan…
Az ajkaira csókolok, már az enyéim is bizseregve kívánták az édes ízét, a nemrég elfogyasztott gyümölcsök aromája és a saját szirupos édessége mennyei…
Lassan csúsztatom be a kezem az alsójába mire elszakad tőlem, pihegve, nyöszörögve, vérvörösen néz a szemembe mikor a kemény kis farkára fonom az ujjaim.
- Jó így kicsikém? – kérdezem az arcát, a nyakát csókolgatva.
Felmordulok mikor végigsimít a hátamon, a vékony ujjai érintése olyan mintha forró selyemcsíkokkal kényeztetne. Finom és csak még jobb lesz attól, hogy ő teszi.
- Jóh…
Simogatom tehát tovább le sem véve róla a tekintetem miközben ingerlem. Meg-megfeszül alattam, a mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. Belecsókolok a mellettünk pihenő tenyerébe majd céltudatosan lefelé vezetem, míg hozzá nem ér a követelőző vágyamhoz, de még abban a percben el is rántja.
- Nem baj, ha nem akarod… - suttogom a fülébe és picit bele is harapok.
- Nehm… nem tudom… hogyan… - nyöszörgi pirosan, édesen ártatlanul.
Elmosolyodom, kis kezét az enyémbe véve újra lefelé vezetem és ráfonom az ujjait a farkamra, majd meg is mozdítom.
- Nem baj… megmutatom, hogy csináld…
A tekintete elmélyed az enyémben, mosolyogva figyelem az arcát, ahogy lassan fokozatosan kiül rajta az élvezet, a kezemet is gyorsabban mozdítom rajta, ő pedig ügyesen utánozza a mozdulataimat.
Tudom, hogy néha eszébe jut, hogy mit tett az a boszorkány, és olyankor elbátortalanodik, vagy elszomorodik, de ez már egyre ritkábban van. Andy bármennyire is gyámoltalannak tűnik, valójában sokkal erősebb és sokkal több mindent elvisel, mint gondoltam volna. Egyre magabiztosabb lesz és ez nekem nagyon is megfelel. Lassan minden sokkal jobb lesz, még akkor is ha eddig nem volt szex… majd jön az is ha úgy érzi és akkor szétszedjük az egész kibaszott házat egy éjszaka alatt…
Mikor reggel vagy késő délelőtt kinyitom a szemem a párna már üres mellettem. Sóhajtva nyújtózom ki és ülök fel, körbenézve nem látom Andy-t, de hallom a motoszkálását. Gyorsan helyrerittyentem magam, a ruhatáram mostanság csak rövidnadrágokból áll, de ebben a melegben ki akarna beöltözni?
A konyhában találok rá, elég érdekes látvány és nem az ananászmintás kötény miatt, hanem a körülötte röpködő dolgok miatt.
- Ez most reggeli lesz, vagy csak gyakorolsz? – lépek be és leülök az egyik bárszékre, onnan figyelem amit művészkedik azzal a tojással.
- Szia… reggeli is… talán – mosolyog, majd az erejével a tál széléhez koppantja a tojást, de túl erősre sikerült és szépen kifordult, ami benne volt. – Vagyis nem.
Kuncogva kortyolgatom a narancslevet, míg ő hozzálát a hagyományos módon, egy késsel kezd el paradicsomot szeletelni, de mintha csak ilyen peches napja lenne, odakint csörömpölni kezd valami, ő meg megrándul és belevág az ujjába.
Sziszegve szalad a csaphoz, hogy lemossa, én meg utána, hogy megnézzem milyen kárt csinált.
- Mutasd kicsikém. – elhúzom a víz alól az ujját majd egy pillanat felhúzott szemöldökkel mutatom meg neki.
- Eltűnt a vágás. – felpillant rám – Meggyógyítottad?
- Én bizony nem. – válaszolom tűnődve, apró csókot nyomva közben a kívánatos ajkaira.
Elpirul, de továbbra is a gyógyult ujját fürkészi.
Most kéne felhoznom? Végül is nem halogathatom örökké… most meg már úgy is látta szóval…
- Figyelj Andy… van még itt valami a varázserőddel kapcsolatban. – leülök egy székre és az ölembe húzom.
- Mi?
- Hát… azt hiszem Roxana-ból nem csak az ereje maradt nálad.
Elsápad az arca, a keze megremeg ahogy a vállamra markol. – Neh…
- Nyugalom, nyugalom… ez nem rossz dolog csak még nem voltam biztos benne, ezért nem mondtam. – mély levegő – Valószínű, hogy az életereje is benned maradt. Ezért meggyógyítod saját magad, nem fogsz öregedni… úgy mint én, te is halhatatlan lettél.
Tágra nyílt szemecskékkel mered rám, nem tudja mit mondjon, de most őszintén, kinek ne lenne sok egy ilyen hír? A hajába simítom az ujjaim, puhán cirógatom, míg emészti a hallottakat.
- Ilyen maradok mindig? – suttogja rám pillantva.
Bólintok, megsimogatom az arcát. – Ugyanilyen szép és kívánatos mindig. Rengeteg időnk van… végtelen.
Persze, ha nem vágatja le a fejét, de ezt inkább megtartom magamnak. Remélem jól fogadja majd, vagy legalábbis elfogadja, mert én örülök neki. Nem tudom, de belegondolni, hogy végignézzem, ahogy megöregszik és meghal… az… nem tudom mihez hasonlítani az érzést. Mintha fojtogatnának… de most már nem kell amiatt aggódni.
- Mit szólsz hozzá?
- Hát… öhm… rengeteg időm van megtanulni a vízen járást. – motyogja, tök komolyan nézve rám, én meg elvigyorodom, majd elnevetem magam. – Már megint kinevetsz! – morog a karomra csapva.
Magamhoz rántom és megcsókolom a puha gyümölcsízű ajkait, magamhoz szorítom a testét és finoman a fenekébe markolok.
- Még most is a melóra gondolsz először! Rengeteg időnk van bejárni az egész világ minden kicseszett szegletét és rengeteg időnk van mindre… együtt kicsikém.
Lassan ő is elmosolyodik és közelebb bújva kapok tőle még egy csókot a maga kis pirulós módján, de nem engedem el rögtön, csak miután már pirosra csókoltam, harapdáltam az ajkait.
- Mára felfüggesztjük a gyakorlást kicsikém. – mormogom a szájára – Ma napozni fogsz, méghozzá ruha nélkül, mert a segged még mindig olyan fehér mint hó…
- Ho-honnan tudod te azt?! – nyikkan fel fülig vörösödve, mire gonosz vigyorral az említett területre simítok.
- Mit gondolsz ki fürdetett meg tegnap éjjel miután a összekented magad? – húzom fel a szemöldököm letörölhetetlen vigyorral, bezsebelve tőle egy újabb zavarodott nyögést és pirulásrohamot, amit soha nem lehet megunni.
Ha addig élek is rá fogom beszélni egy kis pucér napfürdőre a homokos part! Andy-t ismerve még az is aggasztaná, hogy a műholdak láthatják, de szerencsére rengeteg időm van és piszok sok módszerem, amivel finoman rábeszélhetem…
Vége :)
A történek felkerül a fanfiction-ök közé "A sötét mágus" néven!
|
| Honey | 2014. 10. 26. 22:05:26 | #31719 |
 Karakter: Andy Hutchner
- Azért ne temess el rögtön, kicsikém – Vigyorog rám és felemeli a tekintetem. Most akkor… - Ha azt hiszed, ilyen könnyen szabadulsz meg tőlem, akkor nagyon elszámítottad magad.
- Ezt… úgy érted, hogy… hogy nem akarsz elmenni?
- De, el akarok – félrever a szívem – De nem egyedül. Te is jössz. Nem is örülsz? – cirógatja meg az arcom, ahogy nyúlik a képem. Komolyan? Vele…? Vele mehetek? – Most már megmondhatod, hogy nem akarod, hogy itt hagyjalak. Gyere ide, kicsikém. – húz magához, én pedig boldogan somolygok. Ez olyan… jólesik és… annyira féltem, hogy egyedül maradok. Az ölébe húz, vörösen pillantok rá – Na, most mondok neked valamit, amit még soha nem mondtam senkinek, és nem is nagyon fogok - duruzsolja, megcirógatva az állam vonalát. Én pedig még jobban elvörösödök, kimeredt szemmel. M-mit akar mondani…? Akarom hallani? – Nyugi, nem szerelmet fogok vallani – húz le magához, puhán szájon csókolva – Csak… Köszönöm! Ha nem lennél néha olyan bosszantóan jószívű, akkor még mindig a gyűrűben kuksolnék.
- De te nem azt akartad mindig, hogy szabad lehess? Hogy… azt csinálhass, amit akarsz? – kérdezem csendesen, lepillantva a rajta maradt jelekre, lassan végigsimítva. Komolyan, sokat kell tanulnom, biztos gyönyörű jelentése van.
- Így is csinálhatok, amit akarok – felvonja a szemöldökét félmosollyal – Mit szólnál hozzá, ha átruccannánk Costa Rica-ra és meztelenül süttetnénk a hasunkat a tengerparton?
Nyakig vörösödök hirtelen nyikkanva egyet. Ne már, komolyan?
- Előbb… - nyelek egy nagyot – előbb meg akarom nézni anyát.
- Jó, és utána? – húz közelebb – Costa Rica?
- Nekem bárhol jó… még sehol sem voltam – nézek ki a hatalmas ablakokon.
- Costa Rica-ban még én sem, de most pont jó lesz. Legalább nem fogsz ott senkit felrobbantani, míg meg nem tanítanom, hogy irányítsd az erődet.
- Daron…? – nézek rá, és zavaromban nyakig vörösödök. A szeme… most, hogy már nem köti az a kívánság, hogy emberként nézzen ki, a borostyánszínű szem még sokkal kifejezőbb és forróbb, mint az olvasztott arany… És… pontosan tudom, hogy mit akar, látom… valahogy látom és nem akarom látni!
- Hmm…? – mint a nagymacska, ha dorombol.
- Ne csináld ezt… most még nem… én… - dadogok. nem tudom kezelni, én nem vagyok… és csak az jut az eszembe, az a fájdalom, ahogy kapartam a falat, hiába sikoltoztam és a boszorkány mindig felhozott annyira, hogy mindent érezzek, ott legyek. Mégis megsimít, nem enged el, most, hogy nem köti a gyűrű, egyszerűen azt csinálhat, amit akar, még velem is. De Daron… engem nem bántana… Nem okozna fájdalmat. Lassan végigsimít, egész tenyerét végighúzza az alakomon, a combomra, a csípőmre…
- Nem csinálok semmit kicsikém, ne félj… csak hozzád akarok érni… egyelőre. – a nyakamba duruzsol, finoman végigcirógatva az ajkaival – Nem bántanálak…
Tényleg nagyon visszafogja magát, érzem a mozdulatain, így amikor puhán megcsókol, remegve hagyom, nem húzódok el… Lehunyva a szemem szusszantok, visszacsókolva, a kezeim finoman megszorulnak a vállán. Nem tudom, hogy jól csinálom-e, tetszik-e neki egyáltalán. Zavartan pillantok rá, idegesen zihálva, megnyalintom az ajkaim. Olyan… édes.
- Most… mi lesz?
- Mit szólnál egy utolsó kiruccanáshoz Las Vegasban? A saját szemeddel láthatod, holnap pedig benézünk anyádhoz.
- Daron, nem nagyon akarok olyan helyekre menni – ellenkezek csendesen.
- Nem kell bemennünk sehová. Elindulunk és felfedezzük a várost, első kézből kapsz idegenvezetést.
- Neked is jó ez így? – nézek rá aggódva – Nem akarsz szórakozni menni?
- A városnézés is jó szórakozás, hidd el. A legunalmasabb helyeket is felpörgetem… lássuk csak – mozgatja a kezét finoman a hátamon. – Tuti nem gondoláztál még. A Venetian színház körül körben gondolázni lehet… vagy ott vannak az utcai pantomimesek, az a sok ezüstre festett idióta… lesz itt szórakozás, oké? – mosolyog rám. Annyira… boldog.
- Jó. Menjünk – biccentek.
Külön ima volt, mire felöltöztem. Egyáltalán nem akarom felhívni magamra a figyelmet, de szerinte abban semmi figyelemfelkeltő nincs, hogy normális farmert meg inget veszek fel… sóhajtva túrom hátra a hajam, és most csak a pántot teszem bele, mert különben mint valami bolyhos kutya, pisloghatok ki… Épp felvettem egy sötét kabátot hozzá, kilesve Daronra, aki perverz élvezettel figyeli, ahogy forog a víz a mosdóban.
- Most már mehetünk! – szinte várom, hogy szökkenve összeüsse a sarkait örömében. Nevetve várom meg, hogy kimenjünk… Kifelé haladva zavartan karolok belé, az oldalának simulva.
XxX
Köhögve szakítom át a vízfelszínt a fejemmel és köhögve taposom a mélységet magam alatt. Daron a hasát fogja a röhögéstől, ahogy a napágyon fekszik, mogorván simítom hátra a hajam. Ez egyáltalán nem vicces.
- Na, kifelé, és próbáld még egyszer.
- Ez marhaság – duzzogok. Az orromig merülök a vízbe és duzzogva felé csapom a vizet, persze nemhogy addig, de a partig sem ért el.
- Dehogy.
- Csak azért csinálod, mert szórakoztat!
- Aha – vigyorog és belekortyol a piájába.
- Inkább mutatnád meg, hogy mit csinálok rosszul!
- De tök jól fekszek – helyezkedik tovább.
Sóhajtva emelem fel a kezeim, rátéve a vízfelszínre és megtámaszkodok, mintha valami kemény dolog lenne… óvatosan és koncentrálva nyomom ki magam a felszínre, majd még óvatosabban a talpam teszem rá. Egy fehér póló van rajtam, rövidnadrággal, a hajam mint egy ázott kutyának folyton a szemembe lóg… Ingatagon és hadonászva a karjaimmal próbálok stabilan állni a hullámzó vízfelszínen. Nagyjából két hete ezt próbálom megtanulni… elméletileg már futnom kellene, de mi az istenért játsszak én Jézust?
Oké, egy lépés… óvatosan próbálok menni pár lépést, de amikor megy, felbátorodok és kicsit gyorsabban igyekszem kocogni.
Persze elég egy kósza hullám, hogy a futás végére ívesen pofára essek és dobjak egy éles, ívelt hasast, még csattant is…
Köhögve bukkanok fel, zihálok, Daronnak meg már a könnyei csorognak. Mogorván intek felé, és a piája az arcába loccsan, lecsorogva az arcán, a napszemüvegén.
Fehér homok, azúrkék tenger, a gyér, hosszú szárú füves terület horizontján egy világos fából készült ház, nagy ablakokkal, hosszú, fehér függönyökkel… hibiszkuszvirágokkal, sok gyümölccsel, mindig tengerillatú meleg szellővel. Az egész gyönyörű, idilli… Már nekem is van egy kis színem, gyűjthettem kagylókat, homokvárat építettem és Daron tanított, meg kinevetett meg… meg minden más, gondolok bele kicsit elvörösödve.
Leveszi a napszemüvegét, fenyegetően felvonva a szemöldökét.
- Ez rossz ötlet volt, kicsikém – teszi le elegánsan maga mellé a cuccot, én pedig már vigyorgok és kicsit gyorsabban nyomom magam ismét a vízfelszínre, hogy megálljak, készen a menekülésre. Kifeszítem az ujjaim.
Daron azt mondta, hogy az elemekkel a legegyszerűbb kezdeni, és abból is a könnyedebbekkel kezdtünk: víz… aztán levegő, föld… a tűz veszélyes. Nem is merem, nem is vágyok rá.
- Na gyere ide!! - kezd el felém futni, ő bezzeg könnyedén fut végig a vízfelszínen, szinte hozzá sem érve, én pedig sikoltva nevetek fel és próbálok menekülni. Néha bokáig süllyedek, de nevetve menekülök, néha intve egyet magam mögé, hogy esetleg mellkason találva lassítsam – Ha elkaplak…
- Neeeem! – nevetek, de ismét pofára esek, mélyre nyelve a tengervizet. – Neeem, engedj eeeeel! – ficánkolok vihogva, ahogy könnyedén kihúz a vízből, elegánsan megállva. – Nem éri felvágni!
- Bűzlök! – vigyorog rám – Mivel engesztelsz ki?
Orvul alulról felirányítok egy vízsugarat, teljesen lemossa a kritizált alkoholszagot az arcáról, én pedig menekülök a part felé botladozva, de nevetve.
Mellette megtanultam nevetni, felvenni a világosat, a vászonnadrágot, az inget… Kimenni a napra, megbarátkozni az erővel, bátornak lenni… és hogy nem baj, ha akarok valamit. Megmondani a véleményem, vitatkozni.
Bár néha még fáj… egy sima víztükrön keresztül szoktam nézni anyut. Nagyon hiányzik… de ott hagytunk neki Vegasból egy táska pénzt, én magam adtam át, amit nyertem, hogy nyert egy sorsoláson, ez mind az övé…
Azóta talált egy jó férfit. Boldog… csendesen szoktam nézni, ahogy nevet, összebújnak…
De mindig ott van Daron, és nem hagyja, hogy visszazuhanjak önmagamba.
Meg merem csókolni. Meg merem ölelni, bár ha hirtelen kap el, még megrándulok, mégsem húzódok el. Merem provokálni.
Merek élni mellette.
Felsikítok, ahogy elkapja hátulról a derekam és felemel, pedig már majdnem elértem a partot!
- Megvagy! – nevet rám. Kapálózok a lábammal, hátrapillantva markolom a karját.
- Jóó, megvagyok! – nevetek. Csöpög a víz mindenhonnan…
- Most engesztelj ki a koktélom miatt – dob rajtam egyet, mire ismét felvihogok.
- Oké, ne haragudj! – kuncogok.
- Nem érzem az elhivatottságot!
- Nagyon sajnálom! – nyomok egy puszit a szájára, halvány mosollyal, megszorítva a kezét vidáman. Süt a nap, szikrázik, meleg van, fehér a homok és kék a tenger.
Már merek élni.
|
| Moonlight-chan | 2014. 10. 26. 16:13:34 | #31715 |
Karakter: Daron
A csontig hatoló, égő kín, mintha soha nem akarna abbamaradni. Egyre tovább terjed, egyre élesebben érzem a csontjaimban, az izmaimban… Andy karját magam körül, majd hirtelen múlik el minden mintha meg sem történt volna.
Zihálva támaszkodom a karomon, az izmaim meg-megrándulnak, ahogy próbálnak helyreállni a görcsös szorításból.
- Intő példa legyen számodra, Daron. Ne felejtsd el a fájdalmat, és hogy szemmel tartalak.
- Hogy basznád meg – suttogom, alig kapok levegőt, de komolyan… még mindig szívesen megölném a vén faszt!
Érzem, hogy a kötelék sem fog már a gyűrűhöz, a mágiám szabadon áramlik a testemben készen arra, hogy bármikor használjam, amikor csak akarom.
- Te pedig gyakorolj, fiam – címezi Andy-nek - Ha segítség kell, csak szólj. Mindig szívesen látok egy tehetséges tanítványt.
- Köszönöm – suttogja Andy és átkarolva a nyakamat simul hozzám, míg az a rühes varázsló vég nevetve el nem tűnik.
A levegő mindjárt melegebb lesz, csak valami furcsa gyógynövény illata terjeng itt tovább. Andy boldog nevetése a fülem mellett kicsit meghökkent, nem hittem volna, hogy egyhamar ilyet hallok tőle és őszintén szólva azt hiszem még nem is hallottam így nevetni.
Átkarolom a vállát és én is magamhoz húzom… jólesőn fellélegzem, mikor a testem végre rendesen tud mozogni.
- Semmi bajod! Sikerült! – neveti boldogan, a mellkasomra simítva – Most már… szabad vagy. Nem köt senki, azt tehetsz, amit csak szeretnél.
A jelek eltűntek, csak egy furcsa szimbólum maradt hátra, mintha csak azt hirdetné, hogy „az ügy lezárult”.
- Andy… ez…
- Akkor most… elmész? – fordul el, hirtelen sokkal szomorúbb mosollyal. A gyűrűt forgató ujjaira pillantok, most már csak egy sima ékszer, semmi több.
- Nem tudom – válaszolom, miközben lassan felállok. Még el kell gondolkodnom rajta, ami nem fog sokáig tartani, lévén hogy amúgy se szeretek sokáig filózni a dolgokon és nem is az volt a fő célom hogy elmenjek, csak az, hogy a mágiám és én is szabad legyek.
Ahogy rám pillant, hiába próbálja leplezni, látszik rajta, hogy szomorú. Ha térden állva könyörögnének neki, akkor sem mondaná meg soha, hogy Ő mit akar, hogy mit szeretne, mert az ugye hatalmas bűn ha az embernek vannak vágyai… ch…
- A tied lesz a világ. Én… nagyon sok mindent köszönhetek neked… de nem akarom, hogy… visszafogva érezd magad. Tényleg. Köszönöm, hogy… voltál…
Bámulok rá egy ideig, ahogy szövettanilag is megvizsgálja a kanapé díszpárnájának hímzését, de hiába várnék arra, hogy mondjon valamit, ő aztán nem fog. Ha fognám magam és azt mondanám „oké, leléptem”, akkor hagyná. Mert a teremtő óvja meg attól, hogy vágyai legyenek!
- Azért ne temess el rögtön kicsikém. – mondom közelebb lépve, felemelem a fejét, hogy engem nézzen ne azt a kitömött vackot – Ha azt hiszed ilyen könnyen megszabadulsz tőlem, akkor nagyon elszámítottad magad. – mosolygok rá, majd a hajába borzolva leülök mellé.
- Ezt úgy érted hogy… hogy nem akarsz elmenni?
- De, el akarok menni, de nem egyedül. Te is jössz. – vigyorgok rá elégedetten a döbbent pofija láttán. – Nem is örülsz? Most már megmondhatod, hogy nem akarod, hogy itt hagyjalak.
Lassan elmosolyodik a saját édes kis szégyenlős mosolyával, ami sokkal jobban áll neki, mint ha le lenne törve. Halványan bólint egyet, de nem mondja ki. Ahhoz képest, hogy megvédett az öreg előtt néha olyan kis félénk tud lenni.
- Gyere csak ide kicsikém. – húzom az ölembe. Szeretem így tartani, mert olyan vékony és kicsi. – Na, most mondok neked valamit, amit még soha nem mondta senkinek és nem is nagyon fogok… - az arcát látva elnevetem magam és egy apró csókot nyomok a szájára – Nyugi, nem szerelmet fogok vallani csak… Köszönöm! Ha nem lennél néha olyan bosszantóan jószívű, akkor még mindig a gyűrűben kuksolnék.
Finoman a tarkójára simítok, de nem csinálok semmi mást, csak simogatom míg ő emészti a dolgot. Nos, igen általában belebetegednék, ha hálálkodni kéne, de most kellett.
- De te nem azt akartad mindig, hogy szabad lehess? Hogy… azt csinálhass amit akarsz? – dünnyögi és közben szerintem ő sem fogja fel, hogy az ujjaival azt a néhány rajtam maradt jelet rajzolgatja körbe.
- Így is csinálhatok amit akarok – mondom felvont szemöldökkel. Mert miért ne? – Nem vagy te olyan rossz társaság. – húzom magamhoz, finoman a hátára simítva, az ajkaimmal megcirógatva az övéit.
Hallom, hogy elakad a lélegzete, de nem mozdul és ez nagyon tetszik. – Mit szólnál hozzá, ha átruccannánk Costa Rica-ra és meztelenül süttetnénk a hasunkat a tengerparton?
Nagyon, nagyon élvezném és a napozáson kívül mást is csinálhatnánk.
Elvörösödik, mint az érett eprek a gyümölcsöstálban, picit hátrahúzza a fejét, hogy beszélni tudjon.
- Előbb... előbb meg akarom nézni anyát. – motyogja a vállamra támaszkodva, én meg nem restellem közelebb húzni.
Most már nincsen ostoba büntetés, ami megtiltana egy kis finom rábeszélést.
- Jó, és utána? Costa Rica?
- Nekem bárhol jó… még sehol sem voltam. – mondja zavartan.
- Costa Rica-ban még én sem, de most pont jó lesz. Legalább nem fogsz ott senki felrobbantani míg meg ne tanítom hogy irányíts az erődet. – kevés ember, egymástól távol eső házak és a bejárati ajtódtól tíz méterre ott a tenger. Meg Andy, meztelenül, csúszósan a víztől, enyhén napbarnított bőrrel… nyami…
- Daron…
- Hmm?
- Ne csináld ezt… most, még nem… én…
Visszasimítok a hátára, a kezem akaratlanul is elkalandozik rajta és a finom formáin, de hiába tűnik úgy mintha régen lett volna, hiába volt olyan kibaszottul zsúfolt a mai nap és hiába vagyok feldobva, rá éhesen, ő még csak pár órája tért magához a majdnem halálból.
- Nem csinálok semmit kicsikém, ne félj… csak hozzád akarok érni egyenlőre. – simogatom, le a fenekére a combjaira, hogy megszokja az érintésem. – Nem bántanálak… - belecsókolok a nyakába, olyan istenien puha és csábító bőre van, hogy az ajkaim bizseregnek utána.
A szemeibe pillantok, picit zavart és ködös, a félelem enyhe szikrájával. Ott tartom a kezem a feneke domborulatán, mást nem teszek csak lassan, nagyon lassan csókolom a száját, puhatolózva, csábítgatva őt is, míg remegve viszonozza. Apró mozdulatokkal cirógatom, magamban türelemrózsát kell bontanom máskülönben sokkal tovább akarnék menni.
Hála annak a ribancnak - meg nekem is ha úgy vesszük - most csak rossz tapasztalatai vannak, ráadásul amúgy is félénk, szóval a dolog csak annyival lett könnyebb, hogy legalább most már tudja mennyire szeretem a testét és ahogyan kinéz, mert ha közvetetten is, de benne van a fejében.
Elengedem mikor elhúzódik, édesen pihegve néz a szemembe. Most hogy elmúlt a kívánság hatása, már visszatért a normális arany örvénylése amit úgy szeret és a füleim is újra elf-fülek.
- Most mi lesz? – motyogja halkan.
Elgondolkodok egy pillanatra. – Mit szólnál egy utolsó kiruccanáshoz Las Vegas-ban? A saját szemeddel láthatod, holnap pedig benézünk anyádhoz.
- Daron, nem nagyon akarok olyan helyekre menni…
- Nem kell bemennünk sehová. – vonok vállat – Elindulunk és felfedezzük a várost, első kézből kapsz idegenvezetést.
- Neked is jó ez így? – dünnyögi az orra alatt – Nem akarsz szórakozni menni?
- A városnézés is szórakozás, hidd el. Hidd el, a legunalmasabb helyeket is felpörgetem… lássuk csak… tuti nem gondoláztál még. A Venetian színház körül körben gondolázni lehet… vagy ott vannak az utcai pantomimesek, az a sok ezüstre festett idióta… lesz itt szórakozás oké? – vigyorgok rá és végre ő is elmosolyodik.
- Jó, menjünk…
Indulás előtt azonban jön a készülődés, mert ugye tréningnadrágban mégis túl feltűnő lenne. Majdnem negyedórába telik ráimádkoznom egy farmert, amit direkt neki varázsoltam elő – mert végre minden erőm visszatért! -, de nagyon tiltakozott ellene. Végül azonban győzött a józanész és felvette. Nem ultra feszülős szabás, de a feneke és a vékony lábai így is istenien szexisek benne, a fehér pólóval pedig nagyon is modern és divatos lett.
Hátra volt még egy nekem nagyon fontos dolog is... Az a nyamvadt gyűrű.
Elégedetten néztem végig, ahogy a fém megolvad az ujjaim között, a kő elporlad… majd a maradékot elnyeli a vécé örvénye és elegánsan mehet oda ahová való!
|
| Honey | 2014. 10. 26. 12:17:18 | #31713 |
Karakter: Andy Hutchner
- El tudod olvasni ezt – néz rám. Biccentek. Magam sem tudom hogyan, és nem is is gazán értem, de mégis, a jelek szavakká állnak a fejemben.
- Érted is?
- Nem értem a szavak jelentését, de el tudom olvasni. Elég furcsa… - húzom a szám.
- Mert ez egy ötezer éves nyelv, azért – morog.
- Mi ez, Daron? – nézek fel rá, a kezem még mindig a mellkasán.
- Mondtam neked, hogy egy mágus átkozott el, ugye? – biccentek, leülve mellé – Nos, a mágusok az elfek birodalmában olyanok, mint az emberi történelemben a druidák, szóval így is felfoghatod. Ért e gyógyító mágiához, a jót képviseli, stb – gesztikulál gúnyosan. – Mivel nem gonosz, nem büntetett meg úgy, hogy ne legyen szabadulási mód és arra az esetre hagyta itt ezt.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ki tudnálak szabadítani a gyűrűből?
- Akár hiszed, akár nem – cirógatja meg az arcom – Egy szövegértőt volt a könnyebbik része találni, pedig az is ötszáz évbe tellett.
- Mit kellene még tennünk? – nézek rá. Ez egy hatalmas lehetőség a számára, ő miért nem izgatott? Kiszabadulhatna, a kezünkben a megoldás!
- Neked semmit, kicsi gazdám, nem rajtad múlik. Mondott valami olyasmit az a vénember, hogy majd akkor hívjam, ha tanultam a leckéből. Ha megjavultam, tudod. – morog. Most ő cinikus és kedvetlen, pedig mindig engem vádol ilyennel, meg hogy lassú a felfogásom, könyörgök! Feltérdelek, hogy a szemembe tudjon nézni, és összeráncolom a homlokom.
- De már tanultál belőle, nem? Már nagyon régen volt és tudod, hogy rosszat tettél.
- Kicsikém, én már akkor is tudtam, hogy rosszat teszek, mikor megtettem. És nem érdekel – forgatja a szemeit. Most direkt csinálja? Érzem a bizonytalanságot benne… nem tudom, honnan, de érzem, hogy neki is kedvére lenne a gondolat, hogy végre nincs… senkihez sem kötve.
- Most sem érdekel? – kérdezem, és nyikkanva hagyom, hogy megfogva a derekam áttegyen az ölébe. Zavartan teszem át az egyik lábam a derekán, a combjaira ülve… azért inkább a térdei felé.
- Nincs miatta bűntudatom, szerintem belőlem hiányzik az a gén.
- De már nem tennél újra olyanokat, ugye? – kerülgetem a dolgot. Akár tetszik neki, akár nem… Annyit segített nekem, annyit tett értem, megmentett… ez a legkevesebb, amit tenni tudok érte.
- Már nem abban a birodalomban vagyok. Ez egy másik világ, más szabályokkal. Itt pusztán a fizikai erőm elég, hogy elintézzek valakit és ez nagyban megkönnyíti egy elf mágus életét – vigyorog.
- Mióta… mióta ismerlek, nem tettél semmi rosszat – nézek rá – Mármint… a suliban azokkal a fiúkkal igen, de azt a boszorkány kívánta és muszáj volt…
- Andy, egy kis haj meg fogkihullás meg sem közelíti azokat az átkokat, amiket használtam! – morog.
- Tudom – biccentek. A fejemben megannyi kép kergetőzik, amit Roxane tudott… Amit ő látott, amit Daron tett. Emlékszem rá abban a különös, hosszú köntösű ruhában, talán picit hosszabb hajjal, és élvezte, hogy a szerinte megérdemlők szenvednek, nevetett rajtuk, tetszett neki és gerjesztette. Tudom.
Nagyon sok mindent tudok, amit talán nem akarnék tudni.
- Honnan tud… a francba. Roxana fejéből, hát honnan máshonnan? – akad ki, kitol az öléből én pedig engedelmesen magam alá húzva a lábaim leülök, a párna egyik csücskét birizgálva nézem, hogy fel-alá járkál és morog. – Ha tudod, miért is beszélünk arról, hogy ki akarnál szabadítani?
És még nekem vannak önértékelési problémáim. Komoly.
- Mert szerintem már nem tennéd meg ugyanazt – nézek rá – Ha még most is olyan lennél, akkor… nem törődtél volna velem. Akkor… nem bántad volna azt, amit a boszorkány tett és… akkor is megölted volna, ha azzal engem is. De nem tetted – pillantok fel rá. Komolyan így gondolom, azzal a kósza reménnyel meghintve, hogy azon túl amit… csináltak, esetleg tényleg… a barátom. Meglepve szusszanok fel, amikor visszadől mellém és ismét visszahúz az ölébe, elvörösödve pillantok rá.
- Nagyon édes vagy, amikor ilyen szigorúan nézel – dünnyög.
- Abból nem lehet baj, ha megpróbáljuk, nem? – nem engedem, hogy elterelje a témát. Látom rajta, érzem, hogy ő is… fél tőle. Hogy mi van, ha ott a remény, és mégis lehetetlen.
- Maximum morcos lesz egy kicsit és velem együtt porrá zúzza a gyűrűt, de amúgy semmi.
Ez még viccnek is rossz! Azonnal kifut a vér az arcomból, megmarkolva a karját. Nem… - Nem tudom, Andy – sóhajt – Azt mondta, akkor hívjam, ha tanultam belőle. Tanultam én belőle…?
- Ha ezen gondolkodsz, akkor igen – mosolyodok el – Had segítsek… tudom, mennyire gyűlölsz így élni! – hosszan nézünk egymásra, megül a csend… de aztán biccent, megdörgölve az arcát.
- Rendben. Csináljuk, rosszabb már nem lehet – a kezembe nyom egy papírt, én pedig az agyamban felbukkanó szavakat betűkké fordítsam le. Nagyon alaposnak kell lennem, nehogy valami baja essen… zavart mosollyal pillantok rá. Mégis izgatott vagyok… most varázsolni fogok! Tényleg… én!
Hogy lehet valami ennyire… zavartan nézek rá, mert én… nem biztos hogy le akarom húzni a gatyáját.
- Kész van… - állok fel.
- Oké – sóhajt fel, és érzem, hogy ideges – Akkor… még valami. – meglepve pillantok rá. Még? – Ne akadj ki, de mivel nem száz százalék, hogy nem most fogok kinyiffanni, ezt még muszáj bezsebelnem.
És mégis mi… megdöbbenve kerekednek el a szemeim, ahogy magához ránt és forrón megcsókol, belenyöszörgök a szájába… a vállára teszem a kezem, de… megállítom magam, nem tolom el. Igaza van, kicsit el kell engednem magam… remegve és bátortalanul, de visszacsókolok. Nem durva, nem erőszakos most… nem bánt. Mégis remeg a gyomrom, mert eszembe jut, amikor felhasadt a szám, és hogy mi lett azután, hogy ezt csináltuk…
Zihálva nézek rá, elvörösödve. Megnyalom az ajkaim, zavartan. Ez most…
- Most már mehet – enged el mosolyogva. Lassú és mély levegőt veszek, felemelve a papírt. Most csak… ide kell koncentrálni, hogy mindent jól csináljak… A szemem egyre jobban csak a szavakat követi, utána már nem is nézek oda, csak mondom. Áradni ki a szavak, érzem a hullámokat, a tónust, és... a végén zavartan pillantok fel rá.
Ez a szag… mintha fokokkal hűlt volna le a levegő. Daron…
- Daron… - nézek rá összeszűkült gyomorral. Mi van ha valami rosszat csináltam?
- CSsss, ne félj… nem fog bántani téged – szorítja meg a vállam, magamhoz szorítom a papírt. Ijedten nézem a felbukkanó szivárgó füstöt, mintha lyukas lenne a szőnyeg és szivárogna… Döbbenten nézem a füstgomolyagból összeálló alakot, nyelek egy nagyot. És most…?
- Ááá, te még mindig életben vagy? – méri végig Daront, miután körülnézett a szobában. Sápadtan meredek rájuk.
- Bocsáss meg, ha csalódást okoztam, de igen, még élek – gúnyolódik Daron, megbököm az oldalát. Nem biztos, hogy provokálni kéne, amikor szívességet kérünk.
- Látom, van ami nem változik – vonja fel a szemöldökét a mágus, és észrevesz engem is – Azért elég sokáig tartott, már meg is feledkeztem rólad.
Nem mond igazat. Összehúzom picit a szemeim, végigmérve. Tudom, hogy nem mond igazat, a mágus is… csak gúnyolódik. Komolyan, itt senki sem veszi komolyan a dolgokat? A leghatalmasabb erővel bíró lények semmit se tudnak komolyan venni?
- Ha megteszed, ki fog kiszabadítani? – néz ismét Daronra, én pedig felpillantok rá. Nem is mondott semmit! Bár az arckifejezése elég nyilvánvaló. – Hát ez sem változott sokat, talán jobb lesz, ha maradsz úgy…
- Nem, nem nem!! – kiáltok fel. Ennyi ostobát, komolyan, a büszkeségük miatt csinálják ezt egymással?! – Várjon, kérem! Téved! Daron igenis megváltozott! Megmentette az életem, és vigyázott rám, meg… - próbálom menteni a menthetőt.
- Lassabban fiam, nem vagyok már fiatal - nevet fel. Idegesen tördelem az ujjaim.
- Kérem, szépen, törje meg az átkot, ami a gyűrűhöz köti…
- Andy – morog Daron, zavartan pillantok rá – Hagyd ezt. Ha nem akarja, úgysem…
- Gyere ide, fiam – görbíti be az ujját a mágus. Azonnal odalépek, elszánt vagyok. Daronért bármit megteszek, kívánjon bármit, tényleg… Elé állok, ő pedig a karomszerű ujjait azonnal a vállamra fonja, lassan megszorítva, belém pedig mintha villám vágott volna, elakad a lélegzetem, talán a szívem is megáll, ahogy mélyen a szemembe néz.
Végigfut rajtam minden, amit valaha láttam, az egész életem gondolatnyi pillanatok alatt fut végig a fejemen, mint egy felgyorsított film, mint egy nyomás, amikor túlpörgetik a szalagot… amikor Daron elém áll, segít, macskaként bújik, kártyázunk, esszük a narancsot, ülünk az autóban, átkarolhatom, betakar, beteg vagyok, meggyógyít, magához húz, a boszorkány, a vér, az a sok vér, a sikolyok, a karjában fog és ordítja a nevem kétségbeesve, mikor megcsókol, és önmagamba zuhanásszerűen térek vissza. Zihálva kapok levegő után, remegő szemmel felnézve a mágusra. Érzem a különleges fűszerillatot, ami a ruhájából árad, közelebb hajol, a szakálla megcsiklandozza a nyakam.
- Hatalmas dolgokra leszel képes, fiam – hallom a fejemben a visszhangot, és tudom, az ajka nem mozdul. – Jó a szíved és tiszta a lelked. Jobb helyet nem is tudnék kitalálni… Ritka az ilyen fehér szív, mint a tied.
Zavartan pillantok rá, nem engedve a tekintetét.
- Érdekes – egyenesedik fel még mindig Daronra pillantva. – Még mindig önző vagy, de képes vagy önzetlen cselekedetekre is… meglátjuk. Add ide a gyűrűt, fiam – nyújtja felé a kezét. Ijedten kulcsolom át az ujjaimmal a gyűrűt. Valamiért megijedek, mert nem látok benne rosszindulatot, de mégis… nem akarom, hogy Daronnal bármi baja essen!
- Nem… - suttogok. Bizonyítékot akarok, hogy Daronnak semmi baja nem eshet!
- Nem? – mosolyodik el a mágus.
- Daron nem fog rosszul viselkedni – kérlelem – Kérem, ne bántsa többet!
Felnevet, de olyan jóízűen rekedt hangon, hogy feláll a szőr a hátamon. Megdöbbenve meredek r és ijedten kapom hátra a fejem, amikor Daron fájdalmasan felkiált a mellkasához kapva. A varázsló végig csak nevet, Daron pedig még hangosabban nyög fel, térdre esve kínjában.
- Mi csinál vele? – esek kétségbe rémülten, megragadva a varázsló karját- Hagyja abba! Ez fáj neki! Kérem, Könyörgöm elég már! – engedem el és Daronhoz futok, elkapva a karját térdelek mellé és elhúzom a mellkasáról. – Elég, hagyja abba! – kiabálok én is ijedten. Szent ég, nem ölheti meg, nem! Hirtelen még egy rekedt ordítás hagyja el Daron torkát, aztán zihálva támaszkodik a karjaira, előredőlve, én pedig átkarolom a mellkasát, remegve. Szent ég… istenem, minden rendben? Megsimítom az arcát, hogy nézzen rám… itt van… él…
- Intő példa legyen számodra, Daron – ingatja meg az ujját a mágus – Ne felejtsd el a fájdalmat, és hogy szemmel tartalak.
- Hogy basznád meg – zihál fájdalmasan, én pedig végigsimítom a mellkasát. Kivörösödött és lüktet, duzzadt de a jelek… nem… nem múltak el teljesen van ott még, de nem olyan, mint volt. Mintha a zárt rendszer átrendeződött volna, kinyílt… a gyűrűn hatalmas roppanással törött ketté a kő.
- Te pedig gyakorolj, fiam – koppant a fejemre az ujjával. – Ha segítség kell, csak szólj. Mindig szívesen látok egy tehetséges tanítványt.
Zavartan pillantok fel rá és biccentek.
- Köszönöm – suttogok, nevetve átkarolom Daron nyakát, hozzásimulva. Istenem, rendben vagy, minden rendben… A varázsló felnevet és lassan tompulnak a körvonalai, majd egyszerűen eltűnik, és mintha a szobából kifújták volna a hideget, csak a kellemes gyógynövényes illat maradt utána. nevetve pillantok Daronra és visszabújok az ölelésébe, ő pedig némi fáziskéséssel átfonja a hátam, magához szorítva.
- Semmi bajod! Sikerült – nevetek rá boldogan. Hátrébb húzódva simítom meg a nyitott jeleket. – Most már… szabad vagy. Nem köt senki, azt tehetsz, amit csak szeretnél – nézek rá, de… lassan sokkal halványabb lesz a mosolyom.
- Andy… ez… - néz rám megdöbbenve.
- Akkor most… elmész? – fordítom el a pillantások, elengedve ülök fel a kanapéra. Hiszen ezt akarta mindig is, kötöttségek nélkül… szabad, akkor használja az erejét, amikor csak akarja és arra, amire csak akarja, nem szorul rám… nem kényszeríthetem, hogy mellettem maradjon. Lassan lehúzom a gyűrűt az ujjamról, megvakargatva a repedést a fekete kő közepén.
- Nem tudom – áll fel lassan, én pedig csak halványan bólintok. Hát persze… nem várhatom, hogy mellettem maradjon. Annyi éven keresztül ki volt szolgáltatva mindenki kénye-kedvére… élvezni akarja az életet. Én meg… csak visszahúzom. A magam kis… nem is tudom. De nem ronthatom el neki ezt a pillanatot, nem lehetek ennyire önző! Mosolyt varázsolva az arcomra pillantok fel rá.
- A tied lesz a világ – nézek rá. – Én… nagyon sok mindent köszönhetek neked… de nem akarom, hogy… visszafogva érezd magad. Tényleg – fordítom el a szemem. Nem tudom, mit adhatnék még neki, miért maradna mellettem… nem az ereje, nem a kívánságok miatt szeretek vele lenni, hanem ő… a társasága, ami nekem sosem volt adott. A figyelmessége… - Köszönöm, hogy… voltál…
De nem akarom hogy elmenj. Gyerünk Andy, mondd ki. Ne menj el! Kérd meg, hátha erre vár, hátha ő is csak maradni akar… nem akarom elküldeni, nem akarom hogy elmenjen, nagyobb szükségem van rá, mint valaha gondolta… de nem foghatom vissza, ha nem akar maradni. Szomorúan és aggódva nézek rá, az ajkaim rágva pillantok a szőnyegre. Nem befolyásolhatom.
Kérlek, könyörgök…
|
| Moonlight-chan | 2014. 10. 26. 00:11:32 | #31711 |
Karakter: Daron
Csak bámul rám, majd lassan elmosolyodik, de nem igazán látok benne örömet. Inkább szomorú, elnéző mosolynak mondanám. Felsóhajt és leereszti a gyümölcsöt tartó kezét.
- Ez nem ilyen egyszerű.
Az a baj, hogy nálad semmi sem olyan egyszerű! Minden kibaszott lépés a kvantummechanizmus bonyolultságával ér fel!
- Mi nem egyszerű benne? – kérdezem, mert komolyan nem értem - Nem hiszem el, hogy semmit nem érzel! Hogy nem vagy dühös, amikor meg akart ölni!
- Sajnálom.
- Mi van? – sajnálja?
- Sajnálom őt – mondja halkan – Te nem hallottad, ami folyton a fejében járt. Ő sem volt mindig… ilyen. De az az örökös… keserűség, elégedetlenség, ami áthatotta… annyi harag volt benne! – pillant rám – Annyira gyűlölte magát… folyton szebb és tökéletesebb akart lenni, de amint… talált valakit, és… megszállta, mint engem… csakis a hibákat látta rajta. Olyan szomorú volt… én csak sajnálni tudom.
Én aztán nem tudom sajnálni! Nem tudok tenni a gondolat ellen, hogy örülök annak, hogy a pokolban rohad és nem is akarok. Majdnem kinyírta Andy-t, engem meg talpnyalásra kényszerített volna és csak idő kérdése lett volna, hogy mikor pattan el a húr és mikor fojtom meg nem törődve a következményekkel!
Az ő álláspontja viszont, olyan… Andys. De tehetek én neki szemrehányást azért, mert jószívű? Azért, mert nem olyan, mint a legtöbb ember, akinek romlott a belseje?
Éppen azért… kedvelem, mert nem olyan. Van értékrendje, még engem is meg akart védeni, ami abszurd, hiszen ő volt a gyenge ember és nekem kéne vigyáznom rá.
Hátradőlök a kanapén, fáradtan megdörzsölöm az arcomat. Andy létezése mindent bonyolít, komolyan…
- Nem tudom eldönteni, hogy ennyire hülye vagy, vagy tényleg ennyire jó a szíved – sajnálja a ribancot, aki kis híján kinyírta!
- És nem igaz, hogy nem akarom, hogy megérints.
Erre már én is éberebb leszek. - Tényleg? – vigyorgok rá.
- Igen…
- Akkor meg is csókolhatlak, amikor csak akarlak? – húzom tovább, bár tényleg érdekel a dolog, ő meg elvörösödve lök egyet a lábaimon, nyilván, hogy ne provokáljam tovább.
- Aha… - komolyan? Ezt majd letesztelem… – Akár… ezt az egészet fel is foghatom úgy, hogy… mégsem lenne teljesen céltalan, hogy mihez kezdjünk. Meg kell tanulnom irányítani… ezt.
- Érthető – sóhajtom, mikor eszembe jut mennyi meló lesz megszokni. A varázserőt általában nem kapják, hanem azzal születnek – Mondd csak ki: erőd van. Más, mint az enyém… de erő.
- Igen… - dörgöli a karját, de nem mondja ki.
- Már csak azt kéne kitalálni, hogy miért maradt benned. – ezt még mindig nem értem.
- Az agyamban is benne volt… nem csak a testemben – koppint a fejére – Én pedig az övében. Emlékszem a… múltjára, még arra is, hogy hogy találkoztatok – hoppá… – Ő pedig mindent tudott rólam. Úgy ment ki a… többi testből, hogy… felvágta az ereit – megborzong és szinte látom ahogy elmélyedne az emlékben, de átülök mellé és magamhoz szorítom. A vállamnak dől, szerencsére nem tiltakozik. Egy pillanatra lehunyja a szemét mielőtt folytatná – De akkor már ott volt a… másik test. De most nem volt ott semmi…
- Ez nem feltétlenül magyarázat arra, hogy miért maradtak vissza az emlékei és az ereje.
- Nem, az nem – sóhajtja tanácstalanul, majd hirtelen felkapja a fejét és összehúzott szemmel bámulni kezdi a mellkasom. Már épp megkérdezném a baj, mikor oda is nyúl és felhúzza a pólómat.
Oké… most jön az a rész, mikor teljesen kiakad? Vagy pillanatnyi elmezavar állt be?
- Mi az istent csinálsz?
- Vedd le, kérlek – bámul rám tök ártatlanul.
- És… miért is…? – nézek rá én is értetlenül, de leveszem a pólómat, mert kíváncsi vagyok.
Az ujjai puha kis párnácskáit végighúzza az mellizmomon, jólesőn megrándulok az apró bizsergésre.
- Daron…?
- Ez felér egy provokációs előjátékkal – mormogom mosolyogva.
- Daron! – oké, figyelek – Én ezt… értem. – néz a mellkasomra, vagyis, jobban mondva bámulja a jeleket rajtam.
- Tessék? – az képtelenség. Azt a szart senki nem értem, csupa krix-krax, pont meg vonal, mint valami kódolt üzenet.
- El tudom olvasni.
Valaki lőjön le…
- El tudod olvasni ezt. – mondom lassan és tagoltan, hogy én is felfogjam, ő meg bólogat. – Érted is?
- Nem értem a szavak jelentését, de el tudom olvasni. Elég furcsa…
- Mert ez egy ötezer éves nyelv, azért. – Andy el tudja olvasni. És mit is kezdjek ezzel az információval? Az oké, hogy már van aki érti, de azzal még mindig nem megyek semmire.
- Mi ez Daron? – simítja meg az írásjeleket én meg igyekszem nem megrándulni a puha simogatásra, de tudom, hogy nem azért teszi, mert éppen egy kis pettinghez lenne kedve.
- Mondtam neked, hogy egy mágus átkozott meg ugye? – biccent egyet, ezért folytatom – Nos, a mágusok az elfek birodalmában olyanok, mint az emberi történelemben a druidák, szóval így is felfoghatod. Ért a gyógyító mágiához, a jót képviseli satöbbi. Mivel nem gonosz, nem büntetett meg úgy, hogy ne legyen szabadulási mód és arra az esetre hagyta itt ezt. – mutatok végig magamon.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ki tudnálak szabadítani a gyűrűből? – kérdezi izgatott mosollyal, amiért finoman az arcára simítok.
- Akár hiszed akár nem egy szövegértőt volt a könnyebbik része találni, pedig az is ötszáz évbe tellett – borzolok a hajába egy keserű mosollyal.
- Mit kellene még tennünk?
- Neked semmit, kicsi gazdám, nem rajtad múlik. – fújok egyet, hátradöntve a fejem – Mondott valami olyasmit az a vénember, hogy majd akkor hívjam ha tanultam a leckéből. Ha megjavultam, tudod. – mormogom halkan.
A plafont bámulom, valahogy zavar ha erről kell beszélnem vele. Valószínűleg ha tudná miket műveltem szemrebbenés nélkül, mosolyogva… hazáig szalad Vegasból a gyűrűmet meg a tengerbe hajítaná közben.
Megjelenik előttem az arca, felágaskodott, hogy felérjen és igazán édes ezekkel a szigorú szemecskékkel.
- De már tanultál belőle nem? Már nagyon régen volt és tudod, hogy rosszat tettél. – mondja óvatosan, mégis komolyan.
Mégis muszáj lesz lelkizni… ahhh…
- Kicsikém, én már akkor is tudtam, hogy rosszat teszek mikor megtettem. És nem érdekelt.
- Most sem érdekel? – kérdezi, halvány pír lepi el az arcát mikor átkarolom és az ölembe húzom.
- Nincs miatta bűntudatom, szerintem belőlem hiányzik az a gén.
- De már nem tennél újra olyanokat ugye?
- Már nem abban a birodalomban vagyok. Ez egy másik világ, más szabályokkal. Itt pusztán a fizikai erőm elég, hogy elintézzek valakit és ez nagyban megkönnyíti egy elf mágus életét. – mondom, őszintén, bár kicsit talán ködösítve, de nem azért mert nem akarok neki elmondani valamit, hanem mert én sem tudom. Hazudni meg nem hazudhatok.
- Mióta… mióta én ismerlek, nem tettél semmi rosszat. Mármint… a suliban azokkal a fiúkkal igen, de azt a boszorkány kívánta, muszáj volt. – motyogja.
- Andy, egy kis haj és fogkihullás meg sem közelíti azokat az átkokat, amiket használtam!
- Tudom.
- Honnan tud… francba. Roxana fejéből, hát honnan máshonnan?!
Leteszem az ölemből a kanapéra és járkálni kezdek a szobában. Remek! Most már ezt is tudja! Nyilván meg is van a véleménye a kis érző szívének, remek! Komolyan!
- Ha tudod, akkor miért is beszélünk arról, hogy ki akarnál szabadítani? – kérdezem egy perc néma szitkozódás után felé fordulva.
- Szerintem már nem tennéd meg ugyanazt. – mondja, én meg felhúzom a szemöldököm – Ha még most is olyan lennél, akkor… nem törődtél volna velem. – suttogja halkan – Akkor… nem bántad volna, azt amit a boszorkány tett és… akkor is megölted volna, ha azzal engem is. De nem tetted…
Nem mert ő nem ártott nekem soha. Nem is érdemelte meg és nem is akarom, hogy meghalljon. Visszasétálok hozzá, most már kicsit higgadtabban leülök és visszahúzom magamhoz, mintha el sem mentem volna. Elpirul, de ugyanolyan komoly marad.
- Nagyon édes vagy mikor ilyen szigorúan nézel. – simogatom meg az arcát.
Megremeg egy picit, de látom, hogy a kicsike most nagyon koncentrál, mert nem jön zavarba.
- Abból nem lehet baj, ha megpróbáljuk nem?
- Maximum morcos lesz egy kicsit és velem együtt porrá zúzza a gyűrűt, de amúgy semmi. – vonok vállat, de az ijedt kis arcát látva én is elkomolyodom. – Nem tudom Andy, azt mondta, akkor hívjam, ha tanultam belőle. Tanultam én belőle?
- Ha ezen gondolkozol akkor igen. – mosolyog rám – Had segítsek, tudom mennyire gyűlölsz így élni!
Ez nem vitás, de… mindig is úgy voltam vele, hogyha még egyszer meglátom azt a vénembert szétverem a képét, és most hívjuk ide? Nem repesek az ötletért, de a gondolat, hogy nem kell többé mások kénye-kedve szerint ugrálnom, nagyon is csábító.
- Rendben. Csináljuk, rosszabb már nem lehet. – max ha tényleg kinyírna, de akkor már nem fogok ezen gondolkodni.
Elővarázsolok egy papírt és egy tollat majd átnyújtom neki. – Írd le rólam ezeket.
Kiegyenesedem és nyugton maradok, míg átmásolja a papírra, hogy pontosan és egyszerűbben el tudja olvasni a szöveget, ő pedig a tőle elképzelhető precizitással meg is teszi. Mikor már a hasamnál jár és útban van a nadrág is zavartan az ajkai közé veszi a toll végét és rágcsálni kezdi, én meg vigyorogva felállok és a csípőcsontom alá igazítom a nadrágot, ahol vége van a szövegnek, szerencséjére, mert így is alig pillant rám.
- Kész van. – mondja, majd mellém áll és vetek egy pillantást a papírra.
- Oké, akkor még valami. – sóhajtom – Ne akadj ki, de mivel nem száz százalék, hogy nem most fogok kinyiffanni ezt még muszáj bezsebelnem.
Egy mozdulattal karolom át a derekát, húzom magamhoz és csókolom meg a puha ajkait, ahol most már nyoma sincs az ánizs utálatos ízének, csakis a tiszta, virágos édes íz foga, amit úgy imádok. Belenyöszörög a csókba, de nem tol el magától. Finoman masszírozom az ajkait, minden durvaság nélkül, hogy ne legyen jelen semmi rossz emlék, de ez már nagyon kellet.
A fulladásveszélynél engedem csak el, de akkor is a kipirult arcát cirógatom. Nem csókol olyan profin, mint mikor az a lotyó volt a testében, de ez így jó. Ez volt élete első, normális csókja, nem kell profinak lennie, de ha megmaradok, akkor majd lesz ez még jobb is.
- Most már mehet. – mosolygok rá.
Mély levegőt vesz, majd ő is biccent és felemeli a papírt.
Lassan kezdi olvasni, a szavak jelentése előttem is rejtély, a hangzása és a lendülete mégis ismerősek. Nem jó értelemben, inkább pontosan azt juttatják eszembe, mikor bezártak a gyűrűbe.
Elfogy a szöveg és leengedi a papír, mire a szoba levegője hirtelen hűvösebbé válik, egy furcsa szag kezd terjengeni, mint mikor egy régi, dohos szobába lépünk.
- Daron…
- Csss, ne félj, nem fog bántani téged. – de azért egy picit előbbre húzódom, hogy ő félig mögém kerüljön, s mikor egy fekete füstgomolyag jelenik meg, fintorogva konstatálom, Malachai még mindig ugyanolyan ronda a maga ötezer évével. Mint egy rock nagypapa csuklyás köpenyben, vagy mint Gandalf a Gyűrűk urából, csak rondább és feketébb szerkóban.
- Ááá, te még mindig életben vagy?
Tessék?!
- Bocsáss meg ha csalódást okoztam, de igen, még élek. – mosolygok rá, pedig, de szívesen megölném.
- Látom, van ami nem változik. – sóhajtja a fejét ingatva. – Azért elég sokáig tartott. Már meg is feledkeztem rólad.
Megölöm… komolyan megölöm!
- Ha megteszed, ki fog kiszabadítani? – kérdezi, én meg összeszorítom a számat. – Hát ez sem változott sokat, talán jobb lesz ha maradsz úgy…
- Nem, nem, nem! – bújik elő Andy a hátam mögül és elém áll. Mi a fenét akar csinálni? – Várjon kérem, téved, Daron igenis megváltozott! Megmentette az életem és vigyázott rám meg…
- Lassabban fiam, nem vagyok már fiatal!
A vén buzi, még van képe... Abbahagyom a gondolatot, mikor rám villannak a szemei.
- Kérem szépen, törje meg az átkot, ami a gyűrűhöz köti!
- Andy, hagyd ezt, ha nem akarja úgysem…
- Gyere csak ide fiam! – hívja magához a görbe, csontos ujjával.
Andy gondolkodás nélkül előre megy, bár mondtam neki, hogy az öreg nem bántja a jót, de azért egy Hitchcock filmbe beillene.
Ráfonja az ujjai Andy vállára, hosszan néz a szemeibe, de hogy mi a francot csinál azt nem tudom. Közelebb hajolva súg valamit a fülébe, amit nem hallok. Olyan öreg, hogy a gondolatokban úgy olvas, mint enciklopédiában, de ahhoz nem kéne ezt csinálnia…
- Érdekes… még mindig önző vagy, de képes vagy önzetlen cselekedetre is. – néz rám Andy válla fölött. – Meglátjuk… ad ide a gyűrűt fiam.
Megfeszülök. Pont erre számítottam…
- Ne-em…
Andy elhúzódik az öreg elől, aki foghíjas mosollyal figyeli.
- Nem?
- Daron nem fog rosszul viselkedni… kérem, ne bántsa többet!
Az öreg nevetni kezd, én meg komolyan nem tudom mihez kezdjek magammal, így inkább előre lépek és magamhoz rántom Andy-t, mert a végén ez a bolond még vele is művel valamit.
Mikor abbahagyja végre a röhögést egy nem éppen nekem tetsző érzés égeti szét a fejemet, majd le az egész mellkasomat, mintha tüzes piszkavasat nyomnának hozzám. Felkiáltok és odakapok a kezemmel, de attól még csak éget tovább és tovább…
Hallom Andy-t, ahogy kérdezgeti mi bajom és kéri azt a vénembert, hogy hagyja abba, de nem tudok megszólalni a maró érzéstől, előre görnyedek, lepillantva látom, hogy a jelek egyesével, sisteregve tűnnek el rólam, ami vagy azt jelenti, hogy most feloldja az átkot, vagy nincs több lehetőségem és örökre a gyűrű szelleme maradok…
|
| Honey | 2014. 10. 25. 21:10:13 | #31707 |
Karakter: Andy Hutchner
Nem eshetek pánikba, nem eshetek pánikba, nem eshetek pánikba!! Vedd a levegőt, gyerünk, orron be… orrom BE!
- Mi történik velem…? Miért…?
- Nem tudom. Belenéztél már a tükörbe, mióta felkeltél? – a testem egy porcikája sem kívánja egy darabig a tükrök közelségét. Egy csepp se.
- Nem – rázom meg a fejem.
- Akkor ideje, hogy megtedd – húz fel – Gyere.
Nem akarok. Nem akarom látni, hogy megint valami mást lássak, Nem nem nem… - Gyere, kicsi gazdám.
Fürdőszoba, tükör. Erre emlékszem. Ebben… néztem önmagam, meghasonlott érzés volt, látni magam és önmagam alul, mintha két tükröt tartanánk egymással szemben, megannyi alagutat kialakítva. – Érzel valamit?
Nézem magam. Sápadt, gizda, alacsony Én. De a szemem… számítottam a legrosszabbra is de… minden normális. Magához képest.
- Nem… csukd be – pillantok félre. Egy darabig nem akarok tükröket látni.
- Kívánj valamit? – megdöbbenve nézek fel. Komolyan, most?
- Miért?
- Roxana magába tudta szívni a természetfölötti lények kitörő energiáját, és ezt raktározta. Csak próbáljuk ki, hogy mi történne, ha a közeledben varázsolnék. Nem lesz baj, ne félj – karolja át a derekam, magához húzva.
- Kérek egy hajgumit – csúszik ki a számon. Zavar ez a hosszú lobonc, komolyan, le kéne vágni… irreális, hogy pont ez jut eszembe egy ilyen pillanatban! Nem vagyok normális.
Oldalt jelenik meg egy sötétzöld darab, de nem arra figyelek. Mintha az ember túltöltődne elektromosan és megcsap, ha hozzáérsz valakihez, szikrázik… Zihálva pillantok rá. Ez meg mi volt?
- Daron!
- Mit érzel?
- Olyan… furcsa – támaszkodok a mellkasán – Mintha megcsípett volna az áram, de ez nem fáj, hanem… bizsereg mindenhol – érzem az izmaimban a zsongást, de nagyon halványan. És ha több energiát érzek, ez erősebb lenne? – Pattog. Furcsa.
- Ha benned maradt az ereje, akkor nagyon kell vigyáznod, mit teszel – néz rám. Még mindig fogja a hátam. Zavarodottan pillantok rá. Bennem maradt az ereje? Hogy érti? Miért lett volna… - Főleg… a kezeiddel – fogja meg a csuklóim – Ne hadonássz, ne integess és főleg ne mutogass senkire.
Elképedve nézek rá. Ahogy felhajolok rápillantva, azonnal lehajol és ismét megérzem azt a finom vibrálást, de most másmilyen… Zavarodottan nézek rá. Megcsókolt? Zavartan vörösödök el. Miért…
Ó. Nehéz úgy hazudni akár magamnak is, ha tudom, miről van szó…
- Ne legyél már ilyen szégyenlős – morog.
- Mi lesz most velem akkor? – terelem a témát nyakig zavarban. – Nem mehetek emberek közé?
Arra még kicsit sem vagyok kész, hogy a szexes témát felhozzuk.
- Csak zsebre tett kézzel – nevet rám. – Legalábbis míg meg nem tanulod irányítani, mert ha itt maradt, akkor itt is fog maradni. – Arra egy cseppet sem vágyom. Nem akarom többször azt látni a tükörben. A tükrökhöz sem ragaszkodok.
- Hogyan tudnám irányítani, amikor azt se tudom, mi ez? – nézek fel rá tanácstalan pánikkal, összefonva a kezeim magam előtt, hogy véletlenül se csinálhassak semmit. Már csak az hiányzik, hogy ráadásként rongáljam a berendezést.
Daron leül mellém, sóhajtva veszi maga elé a gyümölcsöstálat és hámozza a mandarint, narancsot… Sóhajtva gondolkodok.
Mi folyik itt? Ez nem volt… Roxane gondolatai között, így én sem tudok róla, de megdöbbentő módon megannyi különös dolog jut az eszembe, amiről világéletemben fogalmam sem volt. Gyógynövények mágikus funkciói, különös nyelvű igézetek, emlékek… Az emlék, hogy hogy indult ez az egész a testekkel. Elhűlve meredek magam elé.
Az a fájdalom, ami ezzel járt…
- Andy – szól rám Daron, én pedig igazából oda se figyelve fordulok felé, mikor hirtelen megannyi lila szemecske repül felém… meglepve emelem fel a kezem, rápillantva.
Ez szőlő? Komolyan megdobott egy marék szőlővel??! Komolyan?
- Ezt miért csináltad? – morgok. Pont nem érzem viccesnek. Most mindennel dobálózni fog?
- Mert most a legkevésbé sem arra van szükséged, hogy magadba fordulj és meredj előre, mint akin lobotómiát végeztek – dob felém egy kósza kiwit. Szemforgatva kapom el könnyedén.
- Te nem tudod, milyen volt – vakargatom szegény gyümölcsöt. – Amit csinált… és amit… te… - összeszorítom a szemeim. Nem akarok belegondolni. Nekem… abban semmi jó nem volt. Én csak a fájdalmas és megalázó részét kaptam.
- És?
- És…? – zökkenek ki.
- Nem vagy dühös? – meglepve nézek rá. Dühös? Erre… nem is gondoltam. Nem… össze vagyok zavarodva, meg… de nem, dühösnek nem érzem magam.
- Nem vagyok…
- Pedig kéne – villannak fel a szemei – Ne fojtsd vissza, nem lesz belőle semmi baj, ha egy kicsit kibújsz a csigaházból és változtatsz. Elvégre… megszabadultál egy majdnem ezer éves boszorkánytól a saját erődből, segítség nélkül! – zavartan behúzom a nyakam és oldalra pillantok, tanácstalanul vakarózva. Hagyja abba, nem akarok erről beszélni… - Azt ne mondd, hogy egy kicsit sem vagy dühös azért, amit tett. Egy rohadt ribanc, gazdatestnek használt téged, olyasmiket csinált, amit te nem tennél! Bepiált, drogozott… megdugatta magát a szellemeddel, akihez te hozzá sem akarsz érni! – néz a szemembe, de nekem lassan szivárog ki a vér a fejemből. Ez… ez nem igaz, én nem akarom hogy ne érjen hozzám, ez… én nem… ez bonyolult! – Én a helyedben kurva dühös lennék! A minimum lenne, hogy szétverem a az egész szobát… gyerünk, csapd a falhoz azt a szart! – mutat a kiwire – Jó erősen, mintha a boszorkány fejét vernéd a falba!
Csak nézek rá, aztán halvány mosollyal elkapom a tekintetem és leeresztem a kezeim, sóhajtva.
- Ez nem ilyen egyszerű – mondom letéve a kiwit. Látszik, hogy Daron kezdi felkapni a vizet.
- Mi nem egyszerű benne? Nem hiszem el, hogy semmit nem érzel! Hogy nem vagy dühös, amikor meg akart ölni!
- Sajnálom – mondom, erre pedig elakad a hangja.
- Mivan?
- Sajnálom őt – mondom csendesen. – Te nem hallottad, ami folyton a fejében járt. Ő sem volt mindig… ilyen. Te az az örökös… keserűség, elégedetlenség, ami áthatotta… annyi harag volt benne! – nézek rá – Annyira gyűlölte magát… folyton szebb és tökéletesebb akart lenni, de amint… talált valakit, és… megszállta, mint engem… csakis a hibákat látta rajta. Olyan szomorú volt… én csak sajnálni tudom – mondom csendesen.
Nem merek Daronra nézni, hogy mit gondol, milyen szentimentális hülye vagyok… hallom, hogy mogorván sóhajt, hátradobja magát a kanapén és megdörzsöli az arcát elkínzott nyögéssel.
- Nem tudom eldönteni, hogy ennyire hülye vagy, vagy tényleg ennyire jó a szíved – néz rám villogó szemmel, zavartan megdörzsölöm a tarkóm, még zavartabb mosollyal.
- És nem igaz, hogy nem akarom, hogy megérints – rázom meg a fejem.
- Tényleg? – vigyorodik el. Remeg a szám széle. Bolond vagyok.
- Igen…
- Akkor meg is csókolhatlak, amikor csak akarlak? – provokál, én pedig elvörödösve lököm meg a lábát.
- Aha… - dünnyögök. – Akár… ezt az egészet fel is foghatom úgy, hogy… mégsem lenne teljesen céltalan, hogy mihez kezdjünk. Meg kell tanulnom irányítani… ezt.
- Érthető – sóhajt fel – Mondd csak ki: erőd van. Más mint az enyém… de erő.
- Igen… - dörgölöm meg a karom.
- Már csak azt kéne kitalálni, hogy miért maradt benned?
- Az agyamban is benne volt… nem csak a testemben – kopogtatom meg a halántékom. – Én pedig az övében. Emlékszem a… múltjára, még arra is, hogy hogy találkoztatok – nézek rá. – Ő pedig mindent tudott rólam. Úgy ment ki a… többi testből, hogy… felvágta az ereit – borzongok meg, mire Daron felül és egy mozdulattal az oldalának von. Hálásan nézek fel rá, a vállának döntve a homlokom, lehunyom a szemem. Látom magam előtt, elég visszás gondolat. – De akkor már ott volt a… másik test. De most nem volt ott semmi…
- Ez nem feltétlenül magyarázat arra, hogy miért maradtak vissza az emlékei és az ereje.
- Nem, az nem – sóhajtok fel és felemelem a fejem. A pólója alól kilóg egy minta, egy pillanatig elbambulva nézem, de aztán összehúzom a szemem. Ezt én… Odanyúlok és felemelem a pulóverét, mire megleve kiált fel.
- Mi az istent csinálsz?
- Vedd le, kérlek – lesek alá. ezek a jelek… többször is láttam, és mégis…
- És… miért is…? – vonja fel a szemöldökét, de lekapja a fejéről. Hozzáérintem az ujjaim, végighúzva a mellkasán, mire megrándul az izom.
- Daron…?
- Ez felér egy provokációs előjátékkal – morog.
- Daron! – nézek rá – Én ezt… értem.
- Tessék? – hökken meg.
- El tudom olvasni.
|
| Moonlight-chan | 2014. 10. 25. 13:47:44 | #31699 |
Karakter: Daron
Halványan elmosolyodik, de csak megrázza a fejét.
- Nem akarok – piszkálja a haját –De nem tudom elfelejteni. Minden, ami… benne volt, az itt van a fejemben, minden emléke…
Minden?... Ez… elég érdekes, enyhén szólva is. Roxana körülbelül kilencszáz éves volt és hát, nem voltak éppen virágos emlékei, nyilván.
- Értem – de attól még nem tetszik. Miért vannak az emlékei a fejében? Nem csak annak kéne ott lenni, amit látott?
- Mi lesz most, Daron…? – kérdezi halk, szomorú hangon. Azok a szép szemei is olyan búskomorak.
- Hát… nem tudom. – ezen még nem gondolkodtam, de… - Itt hagyjuk Vegast, és hazamegyünk, gondolom – biztos ezt akarja, és őszintén szólva nekem sem kell most Vegas.
- Nincs haza… anyu nem is emlékszik rám – suttogja, mire homlokráncolva rákapom a tekintetem – A boszorkány kitörölt az emlékeiből, az életéből. – bámul a poharába, amit a kezébe adtam – Nem tudom, mit kezdhetnék magammal…
Még egy lapáttal a kupacra… van még valami, könyörgöm?!
- Az legyen az első, hogy összeszeded magad – emelem fel az állát, hogy a szemembe nézzen – Kezdheted azzal, hogy eszel valamit.
Sóhajtva biccent, remélem tényleg eszik vagy lenyomom a torkán a gyümölcsöstálat.
- Az jól is esne – mosolyog erőtlenül.
Lepakolom az ölemből, óvatosan tartja a takarót, mint egy mentőmellényt, de nem teszek megjegyzést. Majd megdumáljuk ezt a részét is a dolognak, ha már egy kicsit helyrejött az pici lelke.
A szobaszolgálattal rendelek neki ebédet. Jó tápláló ételeket, teát és gyümölcslevet is… majd válogathat. Ha nem kell, vagy nem mehet haza, akkor amúgy sem lesz más választása, mint máshová költözni. Még az elején megmondtam az öt szabályt, a múltban történteket nem tudom visszacsinálni, így az anyja törölt emlékeit sem hozhatom vissza.
- Daron…? – benézek az ajtón, éppen öltözködik – Igazán… nem kell őrködnöd mellettem.
Áthúzza a fején a vékony fehér felsőt, egy fekete melegítővel. Nagyon szexi benne, ez végre a mérete és divatos a szabás, bár a kis ribanc tuti nem vette volna fel, annak csak a selyeming kellett.
- Miről beszélsz? – elcsenek egy narancsot a tálból. Még mindig él a kívánság, hogy viselkedjek emberien, ezért megtehetem.
- Vegasban vagyunk, és te szereted ezt a várost. Menj csak, szórakozz nyugodtan.
Na, ne már! - Ne menjen el az eszed! – morgom és be is tapasztom a száját egy gerezd mennyországgal.
Édesen pislog rám a haja mögül és megrágja, úgy megcsókolnám most, de tuti kiakadna…
Hagyom, hogy menjen amerre akar, a kaja még úgyis gőzölög. Pár perc múlva előbújik a fürdőből a hajában egy barna hajpánttal, ezzel fogta hátra a hosszú tincseit. Az arca végre látható és a szemei is még nagyobbnak tűnnek. Csak ne lenne ilyen kurva szép… úgy megszoktam hogy folyton rajta van a kezem a testén, hogy most figyelmeztetnem kell magam, hogy nem szabad.
A nappaliban leül az asztalhoz a már kipakolt ételek mellé.
– Akkor…? Mire gondolsz, mihez kezdjünk?
- Fogalmam sincs – szöszöl a kajával - Maradjunk Vegasban?
- Akár. – de csak ha ő akarja - De bejárhatjuk a világot is. Ha úgy nézzük már nincs semmi, ami kötne. – mondom lassan, mert nem akarom hogy lássa mennyire tetszik is a gondolat, hogy nem kell egy városba leélnem az örökkévalóságot.
- Azért szeretném tudni, hogy anyu jól van-e – sóhajtja szomorúan. Oké, ez nem gond. Ellátogatunk hozzá, hagyunk neki egy bőrönd pénzt és viszont látásra.
– Ideadnád a sót? – nyújtja a kezét, én meg meredtem bámulok rá mikor a sószóró megmozdul, felemelkedik és szépen a kezébe röppen. Mi.A.Fasz. – Köszönöm.
- Nem én voltam. – nyögöm ki megrökönyödötten. Ugye nem jött vissza… nem, nem. Akkor nem reagálna így, ez itt Andy, normálisan.
Ránéz a kezére, a villára… - Ne hülyéskedj. Ez most…
- Tényleg nem én voltam – innen el se értem volna, ahhoz meg nincs erőm, hogy tárgyakat mozgassak, csak ha kívánta volna.
Kiesik a sózó a kezéből, a villa is koppan a tányéron. Zihálni kezd, mint egy fuldokló, úgy kapkodja a levegőt.
- De már nincs bennem, nem érzem… vagy most akkor ha megvannak az emlékei, akkor még mindig… ne ne ne!
- Nyugodj meg, ne ess pánikba – odaugrok hozzá és megragadom a pánikszerűen csapkodó karjait mielőtt még leveri a poharakat és kárt tesz magában, de nem használ. Teljesen bepánikolt.
Felkapom a pohár vizet mellőle, másképp nem fog lehiggadni, úgyhogy az arcába öntöm… önteném, ha a vízcseppek nem állnának meg előtte a levegőben.
Oké. Ez tényleg kezd elég para lenni. Az a lotyó ott van szétfolyva a padlón a balett-teremben.
Akkor az ereje hogy lehet Andy-ben? Benne felejtette, vagy mi? Az emlékeivel együtt?
Andy rám néz, majd hozzáér az egyik csepphez és odébb löki.
- Ez… érdekes.
Fellélegzik, a víz meg leesik és a padlón köt ki. Andy felrántja a lábait, ijedten pislogva bámul rám.
- Mi történik velem? Miért…
- Nem tudom. – pillantok rá – Belenéztél már egy tükörbe mióta felkeltél?
Megrázza a fejét. – Ne-em.
- Akkor ideje, hogy megtedd. Gyere. – ha benne van a boszorkány, akkor a tükör előtt a szeme olyan lesz, mint a kígyónak.
De Andy meg sem moccan. Halálsápadtan ül és mered rám, a szemében félelem.
- Gyere kicsi gazdám. – simítok az arcára, majd megfogom a kezét és lassan húzom őt magammal a fürdőszobába.
A sarokban, a törölközős szekrény elé állítom, majd kinyitom az ajtaját, ahol a nagy tükörben, mindkettőnk alakja megjelenik. Andy remegve pillant a tükörre, de a szemei maradnak feketék, nem változik semmi.
- Érzel valamit?
- Nem… csukd be. – motyogja és meg is teszem.
Felsóhajtok, ez így nem éppen a legjobb. Mi is van még? Tükör kihúzva. Hüllőszem kihúzva.
- Kívánj valamit. – az energia. Azt még megpróbálhatjuk.
- Miért?
- Roxana magába tudta szívni a természetfölötti lényeg kitörő energiáját és ezt raktározta. Csak próbáljuk ki, hogy mi történne, ha a közeledben varázsolnék. Nem lesz baj, ne félj. – húzom közelebb, a derekánál fogva átkarolom, mire zavartan, de még mindig sápadtan pillant rám.
- Kérek egy… hajgumit. – mondja rövid gondolkodás után.
Felvonom a szemöldököm, de teljesítem amit kért és a pultra varázsolok egy vékony hajgumit.
Azonnal megérzem az apró változást a testtartásában, megfeszül és a karomhoz kap, de a szemei tiszták maradnak.
- Daron…
- Mit érzel? – faggatom rögtön, mert valamit biztosan.
- Olyan furcsa… mintha… mintha megcsípett volna az áram, de ez nem fáj hanem… bizsereg mindenhol. Pattog… olyan furcsa. – nyöszörgi akadozva.
Valami tényleg nagyon árváltott benne. Lehetséges, hogy a boszorkány mágiája benne maradjon? És ha igen… mennyi? Milyen erős lehet, vagy mennyi energiát képes magába szívni a környezetéből?
- Ha benned maradt az ereje, akkor nagyon kell vigyáznod mit teszel. Főleg… - felemelem a mindét kezét - … a kezeiddel. Ne hadonássz, ne integess és főleg ne mutogass senkire.
A végén még felrobbant egy embert, azt pedig ő nem viselné el, ha megölne valakit.
Félénken bólogat, egy biztató mosollyal magamhoz húzom és engedek a kísértésnek, hogy egy puha csókot, vagy inkább puszit nyomjak a szájára. Az egész csak egy pillanatig tart, de máris tűzvörös lesz és lesüti a szemeit.
- Ne legyél már ilyen szégyenlős… - sóhajtom kicsit fáradtan.
- Mi lesz most velem akkor? Nem mehetek emberek közé…? – dünnyögi a mellkasomba, de amint feltűnik neki, milyen közel van húzódna is odébb, ha hagynám.
- Csak zsebre tett kézzel. – mosolygok rá – Legalábbis míg meg nem tanulod irányítani, mert ha itt maradt, akkor itt is fog maradni.
Kiszedni biztos nem tudom belőle, de az egyenlőre jó hír, hogy a boszorkány nincs benne. Ez valami következménye lehet annak, hogy elfoglalta a testét és több napon át használta is. Nem tudom még mit gondoljak erről, hogy jó lesz vagy rossz, de ez van. Még akár előnyösen is használhatja, így végül is erőt kapott. Olyan erőt, amiről egy ember csak álmodhat.
- Hogy tudnám irányítani, mikor azt sem tudom mi ez? – kérdezi kétségbeesetten. Kibújik a karomból és a nappaliba megy, majd összegubózik a kanapén a karjait szigorúan a teste mellé szorítva. Utána megyek és leülök az egyik fotelbe. Nem szólok hozzá, hagyom hogy eméssze, közben magam elé húzom a gyümölcsöstálat és megpucolok egy mandarint is. Ezt is imádom és ezt is nagyon régen ettem.
Miután mindet elpusztítottam egy lila szőlőfürtre esik a tekintetem és egy gonoszkás gondolattal forgatom meg.
Miért is ne… baj nem lehet...
Leszemezek róla pár darabot, óvatosan, hogy szét ne nyomjam őket a markomba veszem és felpillantok.
- Andy… - amint rám néz felé dobom a maréknyi szőlőszemet, ő meg persze reflexből hárítaná a kezével így az összes kis lila szemecske a tenyere előtt lebeg a levegőben az ő legnagyobb ámulatára.
Elvigyorodom, ez tényleg hatékonyan működik, mondjuk ha véletlenül golyózáporba keveredne – amire nem nagyon van esély – jól jönne.
- Ezt miért csináltad? – kérdezi morcosan, a szőlőszemek meg lepottyannak.
- Mert most a legkevésbé sem arra van szükséged, hogy magadba fordulj és meredj előre, mint akin lobotómiát végeztek. – fejtem ki és felkapok a gyümölcsöstálból egy kivit.
Meglendítem picit is lazán felé dobom, de elkapja.
- Te nem tudod milyen volt… amit csinált… és amit… te... – motyogja a kivit kaparászva az ujjaival.
- És? – kérdezem semleges arccal, de azért ott az az idegesítő bűntudat.
- És… ?
- Nem vagy dühös? – nézek rá kutatón. Kibőgte magát, oké. De hogy nem akar róla dumálni és inkább mindent hagy lappangani nem jó megoldás. Néztem elég szappanoperát, ahhoz, hogy tudjam mi lesz ebből. Mikor robban…
- Nem vagyok…
- Pedig kéne. Ne fojts vissza, nem lesz belőle semmi baj, ha egy kicsit kibújsz a csigaházból és változtatsz. Elvégre… megszabadultál egy majdnem ezer éves boszorkánytól a saját erődből, segítség nélkül! – világítok rá, ő meg összehúzza magát. - Azt ne mond hogy egy kicsit sem vagy dühös azért amit tett. Egy rohadt ribanc, gazdatestnek használt téged, olyasmiket csinált, amit te nem tennél! Bepiált, drogozott… megdugatta magát a szellemeddel akihez te hozzá sem akarsz érni! – elkapom a tekintetét, nem engedem el – Én a helyedben kurvára dühös lennék! A minimum lenne, hogy szétverem az egész szobát… Gyerünk, csapd a falhoz azt a szart! – bökök a kezében tartott gyümölcsre – Jó erősen, mintha a boszorkány fejét vernéd a falba!
|
|
