Felpillantok a kúriára. Végre az enyém. Hihetetlenül olcsón adták, mivel „szellem járta”. Na, persze! Inkább csak rossz állapotú. Rengeteget kell rajta dolgoznom, de nem baj, elvégre van hozzá segítségem. A teljes állomás itt van.
- Ez rohadt nagy – sóhajtja bátyám. – Biztos elleszel itt egyedül öcsi?
- Ne félts engem, elvégre itt van Muki – mosolygok rá.
Fölhorkant. Nagyon nem kedveli a mókusom.
- Nem kis meló – sóhajtja. 

Napokig elvagyunk, és még így is csak a nagyobb dolgokkal végeztünk. A takarítás rám marad. A könyvtárban csak rendet rakok, a könyveket majd késõbb nézem át.
Az egész napos munkától fáradtan nyúlok el az ágyamon.
- Kész vagyunk – pöckölöm meg kedvencem orrát.
Nem érti, amit mondok, ám néha még így is értelmesebb társaság, mint az emberek. Hmm… Azt hiszem, mostanában kicsit sokat vagyok egyedül. Kéne keresnem egy pasit.
- Aludjunk – dörmögöm, közben magamra rántom a takarót. 

Zongoraszóra ébredek. Betörõ fut át az agyamon azonnal. De milyen betörõ kezdene el zongorázni? Különben is a versenyzongorám még anyáéknál van. Azt csak a jövõ hónapban hozatom át.
Felkelek, ám útközben majdnem szívbajt kapok. A nagyanyámtól kapott enyhén szólva borzalmas váza darabokban hever a padlón, a TV-m képernyõje bezúzva, a képek a földre szórva, szerencsére nem sérültek meg. Gyorsan felpakolom õket kanapéra, majd követem a zenét. A könyvespolc mögül jön. Titkos átjáró? Tiszta zs-kategóriás horrorfilm.
Elkezdem mozgatni a könyveket, hátha valamelyik kinyitja az átjárót, ha nem, akkor a régi falikarokkal kell szórakoznom. Szerencsémre halk kattanás jelzi, hogy megtaláltam a megfelelõt, egy fekete kötésû aranynyomatos szépség nyitja. Kitárom az ajtót, s szembe találom magam egy idegen férfivel. Muki riadtan bújik el a hajamban.
Haja aranyló napsugár, míg szemei vörösek, akár tûz emésztõ lángjai. Arannyal hímzett zsakettje szemének színében játszik, míg barnás mellényére bézs zsabós sál omlik. Mintha egy régi korból felejtették volna itt.
- Ki vagy te? – szegezi nekem a kérdést.
Hangja kellemes borzongást okoz a gerincemben.
- Ezt én is kérdezhetném – jegyzem meg. – Elvégre az én házamban vagy.
Gúnyosan felnevet. Feláll, s elém lép. Egyenes háttal nézek vele farkas szemet. Magasabb nálam, de ez szinte mindenkirõl elmondható, így nem nagy újdonság.
- Méghogy a tiéd? Évszázadok óta a családom birtokában áll ez a telek – hajol arcomba.
- Több, mint két hete megvettem a banktól – jelentem ki határozottan. – Ha ezzel bajod van, menj el hozzájuk, és velük beszéld meg. Most pedig tágulj innét!
- Milyen jogon merészelsz velem így beszélni? – sziszegi halkan. – Én Fredericho Douillet vagyok, a helyi nemesi család legidõsebb sarja.
Döbbenten bámulok rá. Láttam néhány papírt pakolás közben. Azokon szerepelt ennek a családnak a neve, de akkor õ… Jézusom! Legalább kétszáz éves!
Riadtan pillantok fel rá, s minden harciasságom elvész. Óvatosan kezdek hátrálni, azonban megragadja a vállam.
- Szándékodban áll végre elhagyni az otthonom? – kérdi ridegen. – Bár amilyen cseppnyi vagy, nem lehet túlontúl feltûnõ a jelenléted.
- Nem – tépem ki magam szorításából. – Amúgy nem vagyok kicsi.
Óhatatlanul duzzogni kezdek. Gonosz vénség.
- Én semmi esetre sem fogom elhagyni az õseim birtokát – jelenti ki öntelten mosolyogva rám.
- Patthelyzet – jelentem ki. – Minden pénzem ebbe a helybe öltem. Ha akarnék, sem tudnék elköltözni.
- Márpedig itt nem maradhatsz! – sziszegi dühösen.
Elkezd pörögni az agyam, miközben õt figyelem. Egyikünknek sincs más helye, ahová mehetne, így nem fogunk dûlõre jutni.
- Egyezzünk meg. Mind a ketten itt maradunk, de nem zavarjuk a másikat, és ami a legfontosabb, nem vágjuk haza egymás cuccait, rendben?
Várakozóan nézek rá, hogy vajon mit fog szólni az ajánlatomhoz.

Ne gyertek ide… ne gyertek közelebb… hagyjatok már békén!!

Õrült vágtában verem magam minden útba akadó dolognak, már több sebbõl is vérzek, és fáj mindenem, de nem adhatom fel. Nem engedhetem, hogy ismét elkapjanak! Ha megakadályoznak, megölöm õket! De hiszen én senkit sem akarok bántani… jó lenne, ha maguktól elmennének…

Valami éles szúródik a hátamba, amitõl rekedten felnyávogok, majd éles karmaimmal hátra vágok, de nem állok meg, tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem, mert akkor bekerítenek és elkapnak. Nem engedhetem. Még jobban megõrülök, ha fogságba kerülök!

Kacskaringós úthoz érek, hirtelen nem tudom, merre forduljak. Ha rosszul választok, és zsákutcába kerülök, annak csúnya vége lesz. De már a sarkamban vannak, nem veszõdhetek itt!

Jobbra fordulok, de valószínûleg ugyanaz történik, mint ami a bal oldalra fordulásnál is történt volna. Egy fenyegetõ képû alak vár rám, és valamit belém lõ, amitõl csillagokat látok. Nyüszítve ugrok rá, és karmolom, ahol csak érem, nem érdekel, ha fáj neki, legalább kap egy kis ízelítõt abból, amit én most érzek.

Már az egész pofája vérzik, és még máshol is vannak rajta nyílt sebek. Szívesen döngölném még tovább, de nem lehet, mert ekkor egy erõs hurok szorul a nyakamra, ami még a levegõt is belém folytja. A földön fetrengve próbálom lekaparni a nyakamról, most magamnak okozok sérüléseket, de tehetek akármit, ez nem megy. Fújok, össze-vissza csapkodok, nem engedem, hogy közel jöjjenek hozzám, és azt az embert próbálom támadni, aki a hurkos botot fogja.

Sajnos nem megy, a fejem egyre nehezebb, és a végtagjaim is kezdenek elernyedni. Drogot fecskendeztek belém, ahogy mindig is szokták a férgek, és hiába vagyok szívósabb macska az átlagnál, ennek ellenállni lassan én sem tudok. Még hánykolódom egy darabig, de aztán a méreg teljesen lebénít, én pedig vérben úszó szemekkel ugyan, de hagyom, hogy innentõl azt tegyenek velem, amit csak akarnak.

Az emberek kifújják magukat, de közben körém gyûlnek, hogy felnyaláboljanak, és a kocsijukra vigyenek. Nyitva tartom a szemem, nem csukhatom be, mert ha ezt megteszem, már semmiképp sem lesz esélyem rá, hogy elszökjek. Muszáj ébren maradnom… muszáj…

Felraknak a kocsira, a rácsos ablak bezárul, de lakatot nem tesznek rá, tudják, hogy még a sima zárat sem vagyok képes kinyitni. Nagyon biztosak magukba, volt már ez a vesztük, de mindig újabbak jöttek helyettük, és soha nem tanultak a hibáikból. Ez az én szerencsém.

A motor felberreg, a föld elindul velem. Lassan a fények is felerõsödnek, ez jelzi, hogy már a város utcáin járunk. Halkan és keservesen nyávogok, hátha meghallja valaki, hátha segít, de nem figyel rám senki. Az autók elmennek mellettem, az emberek tudomást se vesznek rólam. Ez hát az õ világuk.

Végül az autó megáll, de nem érkeztünk még meg, messze nem érzem azokat az ismerõs, halált hozó szagokat. Bár az itteni levegõ is lehetne halált hozó. Túl sok a szmog, de még köhögni sincs erõm. Sok drogot kaptam, túl sokat.

Egy biciklis áll meg elõttem. Szõke hajú, kék szemû kisgyerek, nem lehet több tizenkettõnél. Kíváncsi szemei figyelmesen vizslatnak, néha aggódóan felcsillannak, mintha azt kérdeznék, „jól vagy?”. Hogy mondhatnám el, mennyire nem?

De ahogy az arcát bámulom, hirtelen felébred bennem a remény. Õ talán megmenthet engem a biztos haláltól.

Minden erõmet összeszedve megmozdulok, és az ajtóhoz kecmergek. Ott aztán óvatosan felülök, és egyik kezemmel a zár felé bököm. A fiú mintha kicsit tétovázna, kicsit fél is tõlem, nem mozdul. Ne tedd ezt velem, kölyök… rossz vége lesz annak, ha én itt maradok. Ne akarj te is az ellenségem lenni!

Bár egy szót sem mondok hangosan, a szõke mégis a zár felé nyúl, és kinyitja. Épp idõben, mivel az autó most elindul, lendületet adva nekem a kocsiból való kiugrásra. Egy fél pillanatra erõre kapok, ez éppen elég arra, hogy a legközelebbi sikátorba iramodjak, majd ott egy konténerbe ugorva az aljáig ássam magam.

Ott hangos levegõvételek közepette tüdõzöm le a sok szemetet, de megmenekültem, és ennél fontosabb nincs is. Már lehunyhatom a szemem, nem fogok egy olyan helyen ébredni, ahol minden tele van a halál szagával. Bár azt sem mondhatnám, hogy ez az otthon szaga. Ez csak… a szabadság szaga.

Ami nélkül már soha nem bírnám ki.

A következõ napokban nem csinálok semmit, csak mozdulatlanul fekszem a szemetes mélyén, amíg el nem múlik a drog hatása. Ez jóval hamarabb megtörténik, viszont utána sem lesz több kedvem az életre, úgyhogy valamivel hosszabb szabadságot veszek ki. Ennek viszont hátrányai is vannak: több napig étel és víz nélkül kicsit húzós. Étel nélkül még kibírnám, de víz… ha nem akarok kiszáradni, azt muszáj lesz szereznem.

Így hát hosszú idõ múlva, egy álmos hajnalon rászánom magam, hogy kikecmeregjek rejtekembõl. Még világos sincs, ennek ellenére óvatos vagyok, nem akarok úgy járni, mint a múltkor. Még egy üldözõs fecskendõs történetbõl nem nagyon tudnék kiszabadulni.

Némi mosdás után a kedvenc helyem felé indulok, ott mindig sok jó kaja van, vizet meg igen könnyen tudok szerezni az egyik ereszcsatornából. Pihepuha léptekkel közlekedek, hogy még csak véletlenül se csapjak zajt, így némileg kicsit több idõbe telik elérni a kiszemelt sikátorba, de végül megérkezek. És ott valami nagyon furcsa fogad.

Egy tál étel. De nem ám az a rohadt, lejárt szar amit a kukából szoktam szerezni. Ez teljesen friss, és teljesen süt róla, hogy nekem van kirakva. De az nem lehetséges, ennyire nem törõdik velem senki. Biztos, hogy ez csapda!

A gyomrom nagyot kordul. Valami azt súgja, hogy ne menjek oda, még csak kukázni se, de az illat hívogat, képtelenség ellenállni neki. Odasettenkedek hát a tányérhoz, és félve az étel felé nyúlok. Eszek belõle, de nem történik semmi. Ezen felbuzdulva tovább falatozom, már tényleg kezdem azt hinni, hogy semmi baj sincsen. A kaja ráadásul eteti magát, nem bírom otthagyni, amíg üres nem lesz a tányér. Viszont mikor ez megtörténik, valami ismeretlen fájdalom tölt el, kiindulva a tüdõmbõl, aztán eléri az izmaimat is, a tagjaimat, a szívemet… már azt sem érzékelem, mikor dõlök le a földre, és azt sem, mikor magasodik fölém valaki. Már csak pacákban látom, már amíg nyitva tudom tartani a szemeim. Istenem, hogy lehetek ekkora marha… önként belesétáltam a csapdába.

Már hosszú órák óta rágom a rácsot, vágom magam a falhoz, kaparok, nyüszítek, morgok és karmolom magam, de nem történik semmi. A csuklómból, a hátamból, a mellkasomból és még ki tudja, honnan dõl a vér, a szemem vérágas, és úgy veszem a levegõt, mintha épp az utolsókat venném. Úgy is érzem. A fogaim sajognak, csoda, hogy még egyik se tört le, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan a nyálam is folyni fog, ha jobban belehajszolom magam ebbe. De egyszerûen nem bírom nem ezt tenni. Mert megint érzem… a halál szagát.

Semmit nem fogadok el, amit adnak, karmolok és fújok mindenki felé, ha úgy adódik, harapok is. Mindenáron ki akarok szabadulni, de erõs vasak tartanak vissza. Végem van, ha nem szabadulok meg. Talán akkor is, ha igen…

Egy rideg, félelmetes hang, ez beszél mindig a fejemben, mikor kissé elszenderedek. Már jó ideje csak figyelnek, de nem lesz már sok idejük rá, hamarosan kiszáradok, és akkor lõttek a kísérletnek. A szervezetem halottan semmit sem ér, nem leszek több egy átlagos macskánál, aki veszettségben múlt ki. Vajon õk tudják ezt? Biztosan.

Mivel a mai nap kinyílik a ketrec ajtaja. Megveszekedett tempóban süvítenék ki, minden fájdalmam félretéve, mikor megpillantok egy kezet, a kéz után szemet, és arcot, ami megállásra késztet. Sötétzöld, komoly tekintet, szögletes arc, sötét haj… mintha csak a halált látnám. Nem akarom, hogy hozzám érjen!

Nyüszítve húzódom a ketrec végébe, inkább maradok itt bent, minthogy kimenjek hozzá. Ám a rácsok kegyetlenül ellöknek, kintrõl böködnek, így mire észbe kapok, a vas már be is zárult elõttem. Rettegve és ugyanakkor undorodva nézek fel a hihetetlenül magas emberre, és nem tudom, mit szeretnék jobban: nekiugrani, vagy sírva könyörögni az életemért… inkább az utóbbit kéne.

Nagy tû van a kezében, amitõl minden izmom megrándul, és ismét menekülni akarok. A farkam és a füleim be vannak húzva, és még így állva is fejekkel kisebb vagyok a feketétõl, arról már nem is beszélve, mennyi segítõje van még itt, akiknek csak füttyentenie kell, hogy lefogjanak. Undorító fajjal állok szembe. Mégis mindenki arcán csak miattam van undor.

A sötét alak mond valamit, és közelít felém a tûvel, de nem figyelek rá, egyre jobban kapálózom, majd mikro lefognának, agresszívan karmolok mindent, amit csak érek. Van mellettem egy színes löttyökkel teli asztal, feldöntöm, és elszaladva mellette az ajtó felé veszem az irányt. Agyonkarmolok mindenkit, aki az utamba áll. Elvesztem a fejem. De még így is csak egy gondolatom van.

Félek…