Tanácstalanul nézek rá, õ pedig jobbra-balra fordítja a fejét mintha csak az általam említett kapukat venné szemügyre, pedig nem láthatja. Megigazítja azt a különös sötét szemüveget is az orrán mielõtt megszólalna.

- Nem tudom, merrõl jöttem – fordítja felém az arcát, s ezzel olyan érzést kelt bennem, mintha tényleg rám nézne – Sajnálom… de melyik kijárat van közelebb?

Közelebb? Mindkettõ az elágazás végén van, de az újabbikhoz még egy kis kanyar is vezet, ezért ha jobban felmérem a távolságot…  – Talán a régebbi.

- Nem tudja, van ott… egy telefonfülke…?

Hmm… olvastam már ezekrõl az üvegdobozban lévõ szerkezetekrõl. Az egyik újság mintha éppen azt hirdette volna az embereknek, hogy több olyan készüléket helyeznek el a városban.

- Nem tudom. – nem szoktam a kapuk közelébe menni, mert megláthatnak az útról, így azt sem tudom van-e errefelé olyan.

- Oh. Mindegy… csak jussunk ki – mosolyog rám, de nem értem mi oka lehet rá.

Ismét elindulok, ezúttal egyenesen a régebbi kapu felé vezetve õt, az újat mindössze pár hónapja emelték, rettenetesen zavaró volt a gépek zúgása, de szerencsére nappal amúgy sem hallottam semmit.

A koppanások sorozata hirtelen megszakad, s mielõtt még hátrapillanthatnék, hogy miért is, könnyû nyomást érzek meg a botot tartó karomon. Gyorsan kinyújtom a szabad kezem és még idejében elkapom az elõre billenõ testét, hogy ne üsse meg magát a kemény betonon. Egy pillanatra meghökkent, hogy milyen melegség sugárzik belõle. Mintha a gyertya lángja fölé tartanám az ujjam, szinte perzsel, de mégis nagyon kellemes. Különös érzés…

- Sajnálom – mondja halkan, a hold fényében is látható, hogy az arca enyhén rózsaszínes árnyalatot ölt. Azt hiszem erre mondják azt, hogy pír. A teste telis tele van meleg, zubogó vérrel, nem meglepõ hát, hogy õ ilyenre is képes – Elnézést.

- Nem történt semmi – a fogaim belesajdulnak a látványba és a tudatban, hogy csak egy karnyújtásnyira van, amire oly régen vágyom, de ahelyett, hogy rávetném magam a torkára és kiszívnám belõle az utolsó csepp éltetõ vért is, elfordulok – Mindjárt ott vagyunk.

Újra elindulok elõre, a hatalmas fenyõfák mögül láthatóan magaslik a régi vaskapu, a tetején nagy, komor betûk hirdetik a temetõ nevét, s a kõbe fúrva egy emléktábla jelzi milyen rég is épült ez a különleges, díszes faragványokkal teli kõoszlop.

Kilépve a fák árnyékából összehúzom a szemeim a beléjük hasító éles fényre, ami magasról süt lefelé, az éjjel világító lámpákból. A temetõben nincs, csupán a kapuknál szétszórva néhány, de a fény mégis bántja a szemem. Mintha a nap sugarai lennének, de ezek nem égetik a bõrömet csupán zavar a fényesség.

Egyik kezemet a rozsdás fémre simítom és egy mozdulattal kilököm a vaskaput, ami nyikorogva nyílik ki egészen a sarokvasig, ahol egyre lassulva végül megáll.

- Kiértünk.

- Nagyon köszönöm! – mosolyog rám ismét – Nem tudja, hogy melyik utcánál vagyunk?

Körülpillantok, s az egyik épület sarkán meglátok egy táblát.

- Via Marmorata – olvasom le a feliratot, de számomra ez a két szó semmit sem mond.

- Szükségem van egy telefonfülkére – sóhajtja nehéznek tetszõ hangon suttogva a szavakat.

Még mindig nem tud hazamenni?

Körülpillantok a kihalt utcán, de sehol egy lélek sem. Nem tudom élnek-e itt egyáltalán ezekben a régi romos épületekben, de valószínûleg nem. Végigpillantva a szûk utcán az elágazásnál a szemem megakad azon a tárgyon, amit ugyan még csak papíron láttam, de ez pontosan olyan, talán kissé kopott, de ez lesz a telefonfülke. De ahhoz ki kell mennem a temetõbõl…

Nagyon régen nem tettem már meg, de most nincs más választásom, mert egyedül nem találná meg.

- Talán arra… - óvatosan haladva továbbvezetem a kihalt utcában. Egyetlen másik ember szagát sem érzem, biztos nem lakik már itt senki. Amikor elé érünk megállok, õ pedig tapogatózva kinyújtja a kezét, ezért megfogom a karját és odavezetem. A bõréhez nem akarok hozzáérni, hisz biztosan megijesztené az, hogy mennyire hideg.

Kitapintja a kopott készüléket, majd óvatosan közelebb lép és mosolyogva túr a zsebébe ahonnan elõhúz néhány csillogó érmét.

Pénz.

Mindig másmilyen mikor látom.  Az összes fajtából gyûjtöttem már, s a végén olyan sok ékszer és furcsa érmém lett, hogy a barlangban sem fértem tõlük. Néhány ruhásláda eltulajdonítása, talán nem volt olyan nagy baj és így lett miben tartanom õket.

Némán figyelem, hogy mit csinál azzal a furcsa hangokat kiadó szerkezettel. Az érméket becsúsztatja egy kis résbe, majd leemel egy hosszúkás dolgot és a füléhez simítja. Az ujjait fölemelve az apró korongokra rajzolt számokat tapintja ki és néhányat megnyom közülük, mire a füléhez szorított tárgy sípolni kezd. Irritáló hang, de az az üvegdoboz tompítja valamelyest a hozzám eljutó éles hangot.

Sokkal érzékenyebb a hallásom, mint egy embernek, ezért azonnal meg is hallom, mikor egy nõi hang szól ki abból, amit a füléhez tart.

- Oui?

Ismerõs…

- Madame Marie! – szólal meg a férfi is, szabad kezével a hajába túrva.

- Lucius! Hol a nyavalyában vagy?

Ezt már nem igazán értem… csak a felét. De ez a nyelv is ismerõs, de honnan is?

- Elnézést, eltévedtem. Nem is tudom mióta keringek! Ráadásul rosszul igazítottak útba, és…

- Megmondtam, hogy ne járkálj egyedül, hát olyan nehezedre esne ha betennéd a feneked az autóba, és…

Már emlékszem, az egyik könyvbõl ismerem ezeket a szavakat! Notre-Dame de Paris és a Le fantôme de l'opéra… igen, ezek ugyanezen a nyelven vannak.

- Madame Marie! – kiált fel a férfi magára vonva a figyelmem a merengésbõl.

- Hol vagy?

Elmondja neki az utca nevét, mire a készülékbõl ijedt kiáltás hangzik fel a temetõ szó említésére. Nem értem… miért félnek az emberek a temetõktõl? A holtak senkinek sem tudnak ártani, s bár sosem hagyom el ezt a helyet, a könyvekbõl és az újságokból tudom, hogy az emberek olykor sokkal borzalmasabbak, mint néhány síremlék, vagy csont látványa. A kísértetek pedig… majdnem kétszáz éve élek itt, de még egyet sem láttam soha. Bár kérdéses, hogy egyáltalán léteznek-e…

- Azonnal ott vagyok! El ne merj menni! Maradj ott ahol vagy!

- Rendben…

- Van ott valaki? Aki figyel rád? – kiabálja az asszonyi hang, mire felkapom a fejem.

De nem számít, mert úgy sem tudja elmondani, hogy nézek ki…

- Madame Marie, kérem… Igen, akadt, aki segítsen.

- Maradjon ott veled, hallod! Várj meg!

A készülék újra sípolni kezd és vissza is helyezi arra a kiálló kampóra ami megtartja.

- Elnézését kérem – fordul felém, az arca ismét enyhén rózsaszínes. Vajon miért csinálja ezt? - Uram?

Óvatosan megfogom az üvegdoboznak támasztott fehér sétapálcát – vagy nem is tudom, hogyan nevezi ezt – és a keze alá adom. Azt a másik furcsa formájú dobozt nem vette le, az oldalánál csüng egy a vállát körülölelõ zsinegen.

- Nagyon szépen köszönöm a segítségét – bólint felém, s elkezdi leoldani magáról a köpenyem – Nemsokára itt vannak értem. Meg tudom hálálni a segítségét?

- Semmiség – elveszem tõle a köpenyt a karomra terítve még érzem a belõle sütõ hõt, pont olyan, mint mikor elkaptam a testét, azzal a különbséggel, hogy ez az anyag igen csak hamar újra hideg lesz. – Megkérdezhetem, az mi? – pillantok a dobozra és hogy tudja mire céltok megérintem a vállának simuló széles zsineget.

- Hegedû. Épp próbáról indultam haza, amikor eltévedtem…

- Értem – hegedû… nem emlékszem rá, hogy ilyen formája lett volna. Már régen nem vettem a kezembe, talán van annak száz éve is… de mostanság ilyenek lennének a hegedûk?

- Holnap… lesz egy nyitott próbánk – mosolyog az irányomba – A Palazzo Nouvo elõtt, este tízkor, és…

Éles hang hasít a fülembe, összerándulok az erõsségétõl, mert nem is számítottam rá, de tudom, hogy ez az autó. Mikor az építkezések zajlottak több hasonló zaj és jármû zavarta meg az éjszakáim, s olykor még egy másfajta, sokkal nagyobb jármû is megfordul erre, amivel a sírokat ássák.

Ha viszont valaki vezet, az azt jelenti, hogy lát is. Visszalépek a temetõ kapui mögé, s magam után bezárom a nehéz fémet, majd a fenyõfa törzséhez húzódva figyelem az érkezõ sötét színû autót,  éa azt, ahogy a férfi kinyitja az oldalát és beleül. Legalább volt aki jöjjön érte…

***

A nappalt átaludva frissen, de korgó gyomorral mászom elõ a kripta közepén álló kõkoporsóból. Már régen megszabadultam az eredetileg benne lévõ díszes fadobozba zárt csontoktól, s a temetõ egy másik részén ástam el. A kõ nem engedi át a napfényt, és biztonságos is, mivel még egy idetévedt ember sem bírná elmozdítani a fedelét egyedül, legfeljebb talán három-négy férfi erejével lenne lehetséges.

A kinti félhomályban az erdõ vadjai is megelevenednek, elõbújnak a rejtekükbõl tökéletes lehetõséget biztosítva nekem, hogy vacsorát szerezzek. És ma kicsit többre van szükségem, ha tenni akarok egy próbát azzal kapcsolatban, amit az éjjel kigondoltam.

Ugyan fogalmam sincs mit jelenthet az a „nyílt próba” és hol van az a hely, ahová az a férfi invitált, viszont a könyveimet rendezgetve ráakadta egy régi papirosra amire a „Turistakalauz” volt írva. Széthajtogatva pedig egy térképet találtam benne Rómáról. El is felejtetem, hogy még megvan, régen vettem ki egy újságból, hátha még szükségem lesz rá valamikor és most talán hasznát veszem.

Régen is voltak térképek, sõt még kétezer évvel ezelõtt is, de akkor egy egész asztalnyi helyet foglaltak el, apró kis faragott fabábokkal és fõleg a tábornokoknak volt ilyen. Még emlékszem rá, nem is tudom honnan került elõ az a kép mikor a tanácsterembe beszökve elvittem néhány bábot. Senki nem mert egy szót sem szólni…

Elhessegetem a sötét emlékeket, s miután elegendõ vért vettem magamhoz megfogom a már elõkészített puha vörös bársonycsomagot, és a térképrõl megjegyzett útirányt követve a temetõ déli kapuján át távozom.

Erre akarhatott menni õ is tegnap. Öt utcányira van az az épület, amit említett, de mellõzve a hagyományos közlekedési normát egyik háztetõrõl a másikra ugorva követem az utat, hogy senki ne vegyen észre. A képességeimet kihasználva lehetetlen, hogy leessek, s így már a negyedik utca végén meghallom a rengeteg ember nyüzsgésének zaját, mintha csak a szél süvítene és apró kavicsok zizegnének.

Még pár emberi szemnek láthatatlan ugrás, s egy hatalmas tér, és jó néhány díszes épület elõtt találom magam. Még engem is ámulatba ejt a nagyságuk, talán csak azért mert jó ideje nem mentem ennyire közel ekkora épületekhez, és most is csak a kíváncsiság az oka, holott lehet, hogy rossz ötlet volt. Nem szabad, hogy bárki is meglásson.

Az épületek tetején a felfelé nyúló stukkók és díszek mögött megbújva még közelebb sétálok. A középsõ épület elõtt székek sokasága, néhány hangszer, van amit felismerek és néhány olyan, amit még sosem láttam. Több ember kisebb csoportokba verõdve áll szanaszét, és bár fogalmam sincs mennyi lehet az idõ, de addig ülök ott, mígnem a székeket lassan elfoglalják, éles tekintetem pedig azonnal felismeri a tegnap éjjel kísért férfit a többi között. Nem csak a szemüvege miatt, hanem mert a szél felém sodorta az illatát is, ami a köpenyembe is beleivódott, mintha mindig is ott lett volna.

Hirtelen minden elcsendesül, majd a középen lévõ õszes férfi két pálcával kezd el hadonászni, amit homlokráncolva figyelek, de nem értem. Miért csinálja ezt?

A következõ pillanatban a férfi és a többi mellette ülõ felemeli a hegedût és valami folytán lassú, elnyújtott hangokat csalnak ki belõlük. Bár hangosnak tûnik egyáltalán nem kellemetlen, sõt inkább megnyugtató. Mint egy nyári éjszaka, mikor a levegõ langyos, a lágy szellõ pedig magával sodorja a tenger sós illatát. Valahogy olyan érzés hallgatni ezt a… zenét.

Csendesen leülök a betonra, még mindig az árnyékba húzódva, a fejemet nekidöntöm az egyik kiálló szoborszerû résznek, hogy kényelmes rálátást kapjak, miközben a dallamok egyre változnak, egyre több és többféle hangszerrel, mégis külön tudom õket válogatni.

Sokáig ülök itt, legalábbis úgy tûnik, mígnem tapsolni kezdenek és vége szakad a zenének. Mintha örökké tartott volna mégis túl rövid volt, de még sosem hallottam ilyet. Különleges hangok, rengeteg hangszerrel egyszerre, mégis szép.

Akik odalent nézték õket mind tapsolnak, majd lassan odébb állnak, hisz már késõ éjszaka van, talán éjfél is elmúlt már, nem tudom.

A tekintetemmel követem a szemüveges férfit, ahogy ugyanazzal a fehér sétapálcával feláll, a hegedûjét beteszi abba a furcsa alakú dobozba – tehát nem az volt a hegedû, csak abban tartotta. Megvárja, míg mindenki elmegy, majd õ is elindul egyenesen elõre, majd a padok mentén elfordul az egyik irányba.

Nem tudom hová megy, csak azt figyelem, hogy a többi ember merre megy, de én õt követem a háztetõkön keresztül, amerre jöttem, s amint egyedül marad egy könnyed ugrással érek le az útra, halk puffanással esve a talpaimra, de meg sem érzem.

Ennek az elátkozott életnek az egyetlen jó oldala, hogy a testem nem olyan sérülékeny.

„Múlt álmunk már nem lehetünk, s rossz rágondolni, mik vagyunk.” – idézõdik fel bennem egy versben olvasott sor.

A fehér bot hirtelen megáll, majd a léptei is megszakadnak, s az egész teste megmerevedik ahogy hátrafordul.

Megijesztette volna?

- Van ott valaki?

Teszek elõre egy lépést, de aztán meggondolom magam. Nem lenne jó ötlet ha nem akarom még inkább megijeszteni.

- Ön az ugye?

Meglepve pillantok az arcára, de végül erõt veszek magamon, bármennyire is idegen néha a beszéd, szükséges. – Mibõl jött rá?

Kíváncsi vagyok honnan tudhatta egy világtalan ember.

Elmosolyodik, majd a vállán megigazítja a hegedûdobozt ahogy teljesen a hangom irányába fordul.

- Ismerõs volt a köpenye illata. És… általában hallom az emberek lélegzetvételét, de ön olyan halkan csinálja, hogy nem is hallom.

Mivel nem is lélegzem. Ilyen jó a hallása? Mint egy vámpír…

- Értem. Nem volt tudomásom róla, hogy az emberek is képesek ilyesmire. Vagy csak önnek van ilyen… képessége? – közelebb lépek, közben körülpillantok, de még mindig nem jön erre senki. Megvárta, míg mindenki elment és csak utána indult.

- Képesség? – mosolyog kicsit furcsán – Nem hallott még arról, hogyha valakinek hiányzik az egyik érzékszerve, a többi csak felerõsödik?

Nemlegesen bólintok, de aztán eszembe jut hogy nem látja. – Nem.

Beáll a csend közénk, csak a messzirõl jövõ zajok szûrõdnek ide, s közben magamban gondolkodok azon, hogy mit is mondjak. Felemelem a kezemben tartott tárgyak, de mielõtt még megszólalhatnék, õ teszi meg.

- Meghallgatta a próbát?

- Igen. Igazán… különleges élmény volt, köszönöm. – még nem hallottam zenét, csak olvastam róla, de valóban olyan jó, ahogy leírták.

- Ugyan, ne köszönje meg. – mosolyog.

Nem mondok semmit, úgy tudtam, ha valamit adnak akkor arra a köszönöm a megfelelõ szó, de ha nem, hát nem. Két lépéssel lecsökkentem a közöttünk lévõ távolságot, s a kezemben tartott régi bársonycsomagot odanyújtom neki, a kezéhez érintem hogy érezze.

- Ezt önnek hoztam. Talán megfelelõ lesz, ha szüksége lenne egy másik hangszerre. – megvárom míg megfogja, és csak azután engedem el.

Kicsavarja a vörös anyagból amiben volt, nekem egyáltalán nincs rá szükségem nem tudom használni.

- Ezt tényleg nekem hozta? – végigtapogatja, majd úgy ahogy volt visszacsavarja az anyagba. – Ez gyönyörû és igazi mestermunka, de nem fogadhatom el.

Felém nyújtja, de nem veszem el.

- Nekem nincs rá szükségem.

- De ez… nagyon réginek tûnik! – mondja nyomatékosabban, mintha értenem kellene valamit, de nem értem.

Tudom, hogy régi, körülbelül százötven éves lehet. A kripta amiben lakom biztosan egy híres zenész sírhelye lehetett, mert ez a hegedû a koporsó tetejére volt téve. Kivettem és eltettem, mert érdekesnek tûnt, de sosem vettem semmi hasznát. Azért miért lenne érdekes valami, mert régi?

- Hasznavehetetlen?

Megingatja a fejét. – Tökéletes állapotban van, csak a húrokat kellene kicserélni, de ez egy egyedi darab lehet.

Még mindig nem értem. Bár könnyebb lenne értelmezni az emberek gondolatait, de olykor igazán bonyolultan mondják el õket!

- És az mit jelent? – kérdezem lassan.

Rám mered, legalábbis az irányomba figyel és meg sem szólal. Biztos nem kellett volna megkérdeznem…

- Öhm… valószínûleg értékes lehet. Talán el kellene adnia a múzeumnak, vagy egy régiségkereskedõnek.

- Nincs szükségem értékekre, ha nem kívánja megtartani, akkor tegyen vele, ahogy jónak látja. – mondom, majd mivel nem akarok semmi félreértést olyan dolgok miatt amit nem értek, egyszerûen csak elindulok elõre.

- Várjon!

Három hosszú ugrással felkapaszkodok egy épület oldalán futó vaslépcsõn a tetõre, s onnan csendesen követem, míg ki nem ér a házak közül, egy olyan helyre, ahol egy csomó egyforma alakú hely van kirajzolva és az egyik ilyen helyen a tegnap éjjel látott autó áll, ami elvitte õt a temetõtõl. Kiszáll belõle egy hölgy és felé siet.

- Lucius! Mi tartott ilyen sokáig? – a kezét a férfi vállára simítja és az autó felé tereli, majd mindketten beülnek és az autó hamar el is gurul az úton.

Lucius… tegnap is így szólította. Akkor biztos ez a neve…

Addig figyelem az autót, míg el nem tûnik a szemem elõl, majd úgy döntök ideje visszatérni a temetõbe, mielõtt még a háztetõn ér a hajnal.

Kérem, könyörgöm, szólaljon meg, legalábbis remélem, hogy nem csak magamban beszéltem! Óvatosan nyújtom ki a kezem, a hegedûtokot magamhoz húzva. Könyörgöm, nem bolondulhattam meg ennyitõl!

- Uram… itt van még? – érintek meg egy puha anyagot. Megdöbbenve simítom végig rajta az ujjam. Ez… hihetetlen. Bársonynak tûnik, és egészen más a tapintása, mint amit otthon érintettem. Ez… más. – Bocsánat – húzom el a kezem. De legalább itt van! – kérem, legalább a temetõbõl vezessen ki! Megtenné…?

Néma csönd, szünet, én pedig fülelek. Nem értem, miért nem hallok zihálást, ki ez…

- Semmi akadálya – felvonom a szemöldököm. Angol? És nem a hagyományos, ez… régi. Talán egy eredeti Shakespeare kötetben olvastam hasonló nyelvtannal, hangsúllyal. A hang mély és karcos, mintha már nagyon régen nem használták volna… - Ugyanakkor… szükségét érzem némi útbaigazításnak… ha kérhetem…

Meglepve fordítom a fejem a hang irányába.

- Maga… angol? – kérdezem óvatosan.

- Róma szülötte vagyok – folytatja olaszul. Az ajkamra harapok, óvatosan morzsolgatva az ujjaim között a táska pántját.

- Értem… akkor segítene kijutni? Kezd nagyon hideg lenni…

Tanácstalanul álldogálok, a súlypontom a sarkam és a lábujjaim között hintáztatom. Nem tudom, bár legalább megszólalt, olyan külön akcentussal, hangon beszél, hogy nem tudom, mit gondoljak.

Meglepve emelem fel a fejem és zavartan tolom vissza az orromra a szemüveget. Érzem a mozdulatot, hogy felém hajol, a két karja közé vesz és a nehéz, érdes anyagsurrogás után valami a vállaimra borul, aminek súlya van, de meleg, mégis körbelengi egy jellegzetes, nehéz és hideg illat.

Mint a régi borospincénk, otthon a házunkban. Nedves, kicsit poros és dohos.

- Köszönöm uram – fordítom a fejem magam elé – de igazán nem kellett volna. Ön is biztosan fázik – érintem meg. Ez is bársony, sõt! A végén érdekes, vékony, de még mindig puha prémszegésbe fulladnak az ujjaim.

- Így láttam jónak. Én nem érzem a hideget.

Megborzongok, összepréselem az ajkaim. Rémisztõ helyzet, de még mindig az egyetlen, amibe kapaszkodhatok, így kizárásos alapon erre a kissé furcsa alakra kell hagyatkoznom. A pálcám kissé megemelkedik, rámarkolok a fogantyújára, engedelmesen lépve utána a húzásra és minél erõsebben próbálom kizárni a fejembõl a nem normális gondolatokat.

Elvégre késõ éjszaka lehet, ki járkál ilyenkor a temetõben? Beüthettem a fejem?

Mint a kisgyerek az ágya alá, mindenféle szörnyû és képtelen teória futott át a fejemen a vámpírokon át a lidérces árnyakon keresztül a beütöttem a fejem és épp álmodok-ig.

De a lépéseim próbálom magabiztosan tartani a nyomában, a pálcát fogva. A köpenybõl pedig árad a hûvös, nehéz szag. Elmerengve gondolkodom, hiszen van benne valami, ami nem is a borospincénkre emlékeztet. Arra emlékszem, igen tisztán: érezni lehetett a hordók aromáját, a bor és a szõlõ erjedésének zümmögését.

De egyszer a könyvtárban tapogatózva a kezembe akadt egy régi könyv, és amikor kinyitottam, feltüsszentettem a por miatt. Puha volt és éreztem, törékeny az ujjaim alatt, apám pedig irdatlanul leszidott, hogy hozzá mertem nyúlni

Már akkor is kötözés volt a szememen. Nem is emlékszem… megérintem a napszemüvegem. Hát igen.

- Ön a temetõõr? – kérdezem óvatosan? – picit megrándul a bot, mintha megállt volna, de aztán újraindul.

Könnyedek a lépései, mégis érzem, ahogy a pálcám felfelé húzódik, hogy biztos nagyon magas.

- Uram?

- Nem. Itt lakom.

Felvonom a szemöldököm, de kérdõn kattog az agyam? Hol?

Feltételezem, nem az egyik kriptában hajtja mindig álomra a fejét. Akkor valahol a temetõ mellett, De mit keres kint ilyen késõ este?

Csak nem valami boszorkányos-misztikus dologba keveredtem? Jaj, ugyan már…

Akarva-akaratlanul mégis egy regény jut eszembe. Az Interjú a vámpírral egyik jelenete, mégis, dehogy, az Párizsban játszódik! Armand. Magas, sötét hajú, hallgatag… de az Párizs!
Istenem, de féltem akkor Párizsban a bátyjaim mindig ilyen történetekkel ijesztgettek… Mégis szöget üt a fejemben a gondolat.

- Mármint a környéken? – puhatolózok.

Nem felel rá semmit, én pedig bizonytalanul megyek továbbra is a nyomában. De nem is válaszol, most akkor… mégsem tehetek mást!

Pont ma felejtettem otthon a telefonom. Komolyan, ez a dolog kívánta magát. Amint kiérek, még így sem tudom, merre lehetek, szóval egy telefonfülke talán nem is jönne rosszul… épp a zsebeimet próbálom úgy letapogatni, hogy a köpeny le ne essen a vállamról, amikor belegyalogolok a kísérõm hátába. Egy pillanatra elakad a lélegzetem.

Az arcom nekipréselõdött, de hideg volt. Mint egy kemény, szikárra faragott szobor, elakad a lélegzetem.

- Van némi fogalma arról, hogy mely kapun át közelítette meg a temetõt?

- Hogy érti? – kapok levegõ után.

- Nos, a jobb oldali irányban a nemrég emelt bejárat alatt haladhat át, míg balra viszont már megközelítõleg… két és fél évszázada létezõ kõkapun.

Zaklatottan tolom vissza az orromra a szemüveget, jobbra és balra fordítva a fejem. Honnan tudjam, nem tapogattam végig! Nekem mindegy, csak egy telefonfülkét találjak!

 - Nem tudom, merrõl jöttem – fordítom remélhetõleg felé az arcom. – Sajnálom… de melyik kijárat van közelebb?

Egy kis csend, érzem, hogy megmoccan – Talán a régebbi.

- Nem tudja, van ott… egy telefonfülke…?

Még egy kis csend.

- Nem tudom.

- Oh – szorítom össze az ajkaim. Azért én remélem. – Mindegy… csak jussunk ki – mosolygok rá. Ismét elindulunk balra fordulva, óvatosan utána lépek.

Halkan koppannak a cipõsarkaim, de már nagyon fáradt vagyok, óvatlanul megbotlok és a kezének esek.

- Sajnálom – mormolom zavartan, ahogy egy kézzel elkapja a derekam. Meghökkenve érzem, hogy mekkora tenyere van, zavartan vörösödik el az arcom és kezd el dobogni a szívem. Milyen ügyetlen vagyok. – Elnézést.

- Nem történt semmi – mondja csendesen – Mindjárt ott vagyunk.

Egyre visszhangosabbak a lépéseim, de a szám kiszáradt. Fáradtnak, kimerültnek érzem magam, és bár eleinte próbáltam felmérni, merrõl jöttem, egyszer-kétszer felrebbentem, hogy nem figyelem az útvesztõszerû kanyargást. De legközelebb már igazán a saját útvonalamon megyek haza, sõt, kétlem, hogy egyáltalán hazajárhatok-e ezután egyedül!

Egy alig leheletnyi hõmérsékletváltozást érzek az arcomon, felemelem a fejem, mintha a nap sütne ki, de nem. Valószínûleg csak egy lámpa, hála istennek!

Erõteljesebb hangok, vas nyikorgása, érzem a fém és a rozsda szagát.

- Kiértünk – hallom a vezetõm hangját.

- Nagyon köszönöm! – mosolyodok el megkönnyebbülten. – Nem tudja, hogy melyik utcánál vagyunk?

- Via Marmorata – válaszol rövidesen, valószínûleg õ is egy utcatáblát keresett. Sajnos csak ismerõs, de ettõl függetlenül nem jutok haza magamtól.

- Szükségem van egy telefonfülkére – veszek egy mély, nehéz levegõt. Már nagyon haza akarok menni, fáradt vagyok… fel kell hívnom Madame Mariet!

Õt még akkor kaptam magam mellé, mielõtt ideköltöztem volna. Édesanyámék nem engedték volna, hogy egy teljesen idegen városban teljesen egyedül próbáljak boldogulni, és úgy küldték velem, mint házvezetõnõt… Nem is emlékszem, Madame Marie mióta van velem. Amióta az eszemet tudom.

- Talán arra… - húz egy picit oldalra, én pedig a macskakövön biztosabb lépéssel megyek utána. Elõrenyújtom a kezem, õ pedig finoman húz, érzem, elhaladok mellette… kinyújtott ujjaim valami keményhez ütköznek, rézem a formáján… megkönnyebbülten sóhajtok fel, elmosolyodva lépek be, a zsebemben kitapogatom az érméket. Gyengéden húzom végig az ujjbegyem a készülék elején, megtalálva a rést és kitapintom a gombokat. A fülemhez tartom, várom a búgást… ez az, kicsöng! Meleg zuhanyként önt el a megkönnyebbülés.

- Oui? – szól bele egy ideges nõi hang. A madame akkor került mellém, amikor még Párizsban laktunk. Franciára váltok.

- Madame Marie! – sóhajtok megkönnyebbülten, a hajamba túrok, ami kiszabadul a copfból.

- Lucius! – sikolt fel – Hol a nyavalyában vagy?

- Elnézést, eltévedtem – sóhajtok – Nem is tudom mióta keringek! Ráadásul rosszul igazítottak útbe, és…

- Megmondtam, hogy ne járkálj egyedül, hát olyan nehezedre esne ha betennéd a feneked az autóba, és…

- Madame Marie! – szólok rá elvörösödve, hiszen ha a kísérõm még itt van és angolul tud, mi a biztosíték, hogy franciául épp nem? Milyen kínos, nyakig zavarban érzem magam, a szívem émelyítõen gyorsan dobog és a nyakamig vörösödök.

- Hol vagy? – elmondom a temetõt és az utcát, amit a titokzatos segítõm mondott, és hallom, ahogy a néni levegõ után kapkod. Merthogy temetõõõõ?
Még Halloweenkor sem mehettem el cukrot gyûjteni. Az ilyen helyektõl távol tartottak. - Azonnal ott vagyok! El ne merj menni! Maradj ott ahol vagy!

- Rendben…

- Van ott valaki? Aki figyel rád?

- Madame Marie, kérem… - sóhajtok, még erõsebben a fülemhez nyomva a kagylót. Milyen kínos… - Igen, akadt, aki segítsen.

- Maradjon ott veled, hallod! Várj meg – csapja rám a kagylót, én pedig elvörösödve sóhajtok.

- Elnézését kérem – váltok vissza olaszra, kitapintva az ajtót és kilépek a kabinból. Csend van… - Uram?

A kezemhez ér a pálcám, hálásan elmosolyodok és mind a két kezem a fogantyújára fonom. Szóval még itt van…

- Nagyon szépen köszönöm a segítségét – biccentek finoman, óvatosan a nyakamhoz nyúlok, leemelem a nehéz köpenyt. – Nemsokára itt vannak értem. Meg tudom hálálni a segítségét?

- Semmiség – veszi el tõlem a ruhadarabot. Csendesen mosolygok, a hátamra húzva a hegedûtokot. – Megkérdezhetem, az mi?

- Hegedû – lepõdök meg, megérintve a szíjat. – Épp próbáról indultam haza, amikor eltévedtem…

- Értem – mondja, de valahogy nem érzem teljes meggyõzõdéssel, hogy igazat mond. Mintha nem értené…

- Holnap… lesz egy nyitott próbánk – mosolyogok magam elé. – A Palazzo Nouvo elõtt, este tízkor, és…

Hallom a dudát, odafordulok meglepve, hogy a néni ilyen hamar ideért volna? Megcsikordul a vas a temetõ kapuján, becsapódik…

- Lucius! – találom magam két nagy kebel között, hogy levegõért kell kapkodnom. Túlélek egy temetõsétát, erre megfojt a cicijével! – Minden rendben?

- Igen – fordulok vissza, de egy szó nélkül hagyom, hogy betereljen a fûtött autóba.

A kripta mélységes csendjébe süllyedve a régi, kopott könyv lapjai adják az egyetlen hangot, mit élõ személytõl származtathat az ember, de tekintettel a hollétemre egyesek kísértetjárta épületnek neveznék ezt itt, s nevezik is. Épp ezért tökéletes búvóhely számomra, ahol egyetlen élõlény sem fordul meg.

Vagy néhány esetleg mégis…

Megállítom a kezem a könyv lapozásában, s éles pillantásommal azonnal megtalálom a halk cincogó hangot kiadó állatot, ami gyors surranással próbál elszökni mellettem, mindhiába.

Keselyûként csapok le rá, emberi szemmel láthatatlan gyorsasággal a karmaim közé veszem a szürke patkányt és elroppantom a nyakát. Kártevõ állat, ami az újságot szerint sok betegséget hordoz, de számomra ez jelentéktelen. Ami fontos, hogy elegendõ friss meleg vér van benne ahhoz, hogy a testem élõ maradjon, még ha nem is leszek így erõm teljében. Ennyi éppen elég, a könyvekben feltüntetett vámpírokkal ellentétben az emberek gyilkolása egyáltalán nem bizonyulna élvezetes szórakozásnak, még ha a vérük táplálóbb és nagyobb erõt hordozóbb is mint a rágcsálóké.

Bram Stoker igen érdekes ember lehetett, kissé zavarodott talán, de tévképzetei tették híressé a fajtámat, amit máig nem tudtam megérteni. Az író Dracula grófjával ellentétben  a tükörben és a vízben is találkozom a képmásommal… furcsa történet.

Jobban kedvelem a klasszikusokat, amiket már számtalanszor kiolvastam mégis mindig örömömet lelem bennük.

Félretéve Byron egyik vörös borítós kötetét, amelyrõl a cím már rég lekopott elnyúlok a kõoltárra helyezett kehelyért. A karmaimmal egyszerûen felhasítom a patkány nyakát, s egyszerûen a kehelybe csorgatom a melegen párolgó vért, melynek illatától a szívem erõsebben kezd dobolni, a fogaim pedig sajognak az ajkaim mögött, áhítoznak az éltetõ nedû után.

Mert egy valamiben Bram Stoker sem tévedett: „A vér az élet!”

Amint az utolsó csepp vörös folyadék is kicsöpögött félredobom az állat tetemét, amit késõbb majd az erdõbe viszek, hogy a rothadó foszlányai ne ingereljék az érzékeny szaglásom… bár a körülöttem a földben rohadó halott testek bûzét, még így is érzem, pedig már hozzászoktam az évszázadok során.

Hideg kezeimet a langyos serleg köré fonva három hosszú korttyal kiiszom a tartalmát. Nem túl sok, de valameddig elég. Az erdõ közelsége, s az elhagyatott hely az e-féle rágcsálók melegágya így sosem éhezem igazán. Arra pedig sosem fanyalodnék, hogy emberre vessem magam, bármily csábító is a gondolat, hogy pár napig hátrahagyhatnám a kínzó éhségérzetet és a testem hidegét.

Félretéve a serleget lassan felállok, a csontjaim megroppannak a mozdulat közben hisz már órák óta ülhetek itt egyhelyben, fogalmam sincs. Csupán a kripta ablakán beszûrõdõ homály jelzi, hogy az éjszaka leple újra ráborul a világra, s egy újabb napot hoz el nekünk.

Körülnézve magam mellett megkeresem a tegnap éjszakáról maradt gyertya csonkját és meggyújtom. A gyufát és az öngyújtót – ami igen különös szerkezet – szintén egy sír mellett találtam. Bár az öngyújtóval eleinte leégettem az ujjam bõrét, mostanra már megtanultam, hogyan is mûködik, de a gyufával még mindig biztosabban bánok.

Odakint a hûvös levegõ fogad, a dohos, málladozó épületek illata, a viaszos égõ gyertyák, s a mûanyag díszek, amit gyakorta pakolnak a holtak fölé emelt kegyhelyekre, mintha azoknak ugyan szükségük lenne élettelen növényekre.

„Holtnak, holtat” – ironikus.

Körbejárva a régi százötven éves sírkertet nem találok már semmit. Ha voltak is erre egykor gyertyák, vagy bármi használható, már elvittem… viszont az új részen naponta érkeznek látogatót, s remélhetõleg minden alkalommal gyertyát is gyújtanak.

Emberi léptekkel haladva hallgatom a baglyok éjjeli énekét, semmi szükség a természetfölötti sebességre, hisz miért sietnék? Egy újabb örökkévalóságig itt leszek…

A sírok között messzirõl ideszûrõdõ sárgás fényre figyelek fel, s az érzékeimet hegyezve szívom be a levegõt. A friss faggyú, a kanóc égett füstje…

Egyenesen abba az irányba haladok, keresztül kasul járva a már név szerint ismert sírokat. Amennyiszer végig jártam már ezt az utat megjegyeztem a fejfákra vésett neveket.

A márványsír mellé érve leemelem a forró réztetõt, kicsit égeti az ujjam, de úgy is begyógyul, nem lenne értelme óvatosnak lenni. Leteszem a fekete felültre, de elfújni már nem jut idõ, mert megdermedek a mozdulat közben, mikor léptek zaja üti meg a fülem.

Halk, kissé csoszogó léptek a fûben, valami furcsa kopogással párosulva szokatlan zaj. Ebben a kései órában nem jár senki a temetõben, fõleg nem ennyire bent a közepén. A két oldalt elválasztó gyalogútra pillantok, a kivilágítatlan vad ösvényt csupán a hold fénye ragyogja be, hamarosan meg is pillantom az éjjel bolyongót, ahogy az ösvényes sétál befelé.

A kezében egy hosszú fehér bot, ami nem tûnik ugyan sétapálcának, de nem is sétál vele… ez adta ki azt a kopogó hangot, mert minden lépésnél nekiüti a járdának. Vajon mi okból teszi ezt?

Mozdulatlanul állok és bámulom, ahogy egyre közelebb ér, de az ösvényre belógó síremlék pontosan elõtte van… õ pedig ahelyett, hogy kikerülné nemes egyszerûséggel nekisétál és megáll. Hirtelen körbefordul és ide-oda koppint a beton, a szobrok, s az emlékmûvek márványozott kövére.

Miért…? Olyan mintha… nem… nem látna?

Tûnõdve figyelem, nem leplezett érdeklõdéssel. Olvastam már világtalan emberekrõl, de még sosem volt szerencsém egyhez sem… bár bármelyik más emberhez sem igazán. Mikor legutóbb belém botlott a temetõõr éktelen ordítás közepette futni kezdett és folyamatosan a szellem szót harsogta.

Úgy néznék ki? Talán… de mit csinál most? Ha tovább megy arra, neki fog sétálni a szobornak…

Magában mormol valamit, de nem tudom kivenni a szavak jelentését. Hogy kerülhetett ide és miért egyedül? Hogy fog hazatalálni, ha már ilyen messze betévelygett a temetõbe… és melyik kapun érkezett egyáltalán?

A botorkálás azt eredményezi, hogy egy kiálló gyökérdarabba felbotlik, a furcsa formájú doboz és a fehér pálca pedig a két ellenkezõ irányba esik. A zuhanással keltett suhogással a lengedezõ szél felém sodorja az illatát, valami különös aroma amit nem ismerik, de a fogaim is belesajdulnak. Összezárom a számat, az éhséget mélyre számûzöm magamba, s bár nem veszem le róla a tekintetem, mégis meg tudom állani, hogy ne vessem a nyakára magam. Túl régóta teszem már ezt, hogy most ne legyek rá képes.

Tapogatózása közepette ráakad arra a pálcájára, a dobozra viszont még nem. Mit tegyek?

- Hahó… valaki!

Ez az õ hangja volt… nem lát engem. Viszont, ha nem lát, akkor nem is ijeszthetem el.

Felemelem az üvegbõl készült gyertyatartót és elfújom a bennük égõ kanócot, hogy ne vesszen kárba, majd a másikat is és kiszedve a tartókból a gyertyákat, majd az üveget visszapakolom a helyére. Ezekre nincs szükségem.

- Elnézést… Kérem! – kiáltja ismét, most már felém fordulva, de nem látom a szemét. Valami sötét eltakarja, ha az emlékeim nem csalnak ezt hívják szemüvegnek. Különös…

- Kérem… kérem, segítene? Azt hiszem, eltévedtem… Kérem szépen, segítene…?

Mit tegyek? Ugyan miben tudnék én egy ember segítségére lenni…?

Halk léptekkel közelebb sétálok, a gondolataim között kutatva, hogy mit is tegyek, vagy mondjak, de végül csak elõhúzom a kezem a köpenyem alól és lehajolva megragadom a fehér bot földön lévõ végét, s egy egyszerû könnyed mozdulattal felhúzom a földrõl. Az éhség, mint egy éles kés hasít belém az illata közelségére, a tejfehér bõrének látványára a fogaim lüktetve adják jelét az akaratuknak, de a saját akaratomhoz híven nem fogom bántani. Inkább megszakítom a légzést, amúgy sincs rá semmi szükségem, pusztán csak a régi korokban leélt emberi életem hagyatéka ez.

Miután talpra segítettek elnyúlok azért a furcsa dobozért is és a kezéhez érintve a szélét adom a tudtára, hogy mit is nyújtok felé. Olyan különös lehet világtalanul élni… ha behunyom a szemem és semmit sem látom… hogyan lehet?

Elveszi tõlem a dobozt és magához öleli, az ajkai mosolyra húzódnak kivillantva az egyenletes fehér fogait mögüle.

- Nagyon köszönöm – sóhajtja még mindig mosolyogva – Kérem… segít innen kijutnom? Eltévedtem és… elég lenne… a Piazza della Bocca della Veritá-ig eljutnom… A Trevi-kútnál lakom és… - fogalmam sincs hol vannak azok a helyek amirõl beszél, még nem jártam egyiknél sem – Uram…? Esetleg… csak a temetõbõl… ki tudna segíteni…? Nagyon kérem.

Melyik irányba? Melyik kapun jött be? A régi, vagy az új bejáraton?

Tanácstalanul pillantok rá, majd a temetõre… nem lenne tisztességes itt hagynom… de hová vigyem? Õ vajon tudja hol jött be?

- Uram? Itt van még? – kinyúl a kezével a tenyere a karomra tapad, s még a ruhák takarásában is érzem a bõre melegét. – Bocsánat… kérem, legalább a temetõbõl vezessen ki… megtenné?

A gondolataim között õrlõdve próbálok néhány megfelelõ szót kikeresni, de nem biztos…

- Semmi akadálya… - mondom ki lassan, visszaidézve a regényben olvasott mondatok értelmét, de olyan nagyon régen nem beszéltem már. – Ugyanakkor… szükségét érzem némi útbaigazításnak… ha kérhetem…

- Maga… angol? – kérdezi hirtelen.

Valóban… nem ugyanazon a nyelven válaszoltam, de a regényt ezekkel a szavakkal alkották.

Megismétlem ugyanezt még egyszer azon a nyelven, amit õ is beszélt, majd még hozzá teszem. – Róma szülötte vagyok.

- Értem… akkor segítene kijutni? Kezd nagyon hideg lenni…

Én nem érzem, hogy hideg lenne. Talán mert a testem is legalább olyan hûvös, mint ez az éjszaka. Kikötöm a nyakamnál összefogott köpenyemet, majd óvatosan a vállára terítem. Elõször megrezzen, de aztán tapogatni kezdi, majd összefogja elöl.

Ezt szokták tenni nem? A történetekben ha valaki fázik, a másik átadja neki a kabátját…

- Köszönöm uram… de igazán nem kellett volna. Ön is biztosan fázik. – mondja, de összefogja magán a köpenyt és az elejéhez szorítja azt a dobozt is.

- Így láttam jónak… én nem érzem a hideget.

Ismét megfogom azt a fehér botot, sokkal vékonyabb, mint a régi sétapálcák amikbõl nekem is van egy. Lassan haladva elindulok elõre vele, õ pedig ugyanabban az iramban követ, olykor-olykor egy kisebb lejtõnél még lassabban, de nem okoz gondot ez a feladat. Pusztán arra kell figyelnem, hogy ne vegyek levegõt és ne kísértsem önmagam az illatával, aminek már csak a gondolatára is vörösben látom a tájat.

Az embereknek általában mindig van valami mondanivalójuk, de ez a férfi csak csendben követ. Nem is tudom mikor beszéltem utoljára. A magányom nem annyira õrjítõ, hogy magamban diskuráljak.

- Ön a temetõõr? – hallom meg, s egy pillanatra megtorpanok, de aztán újra elindulok.

A temetõõrök mindig is érdekes emberek voltak… az egyikük még meg is próbált elkergetni, mert azt hitte valami vandál vagyok. Igen… pontosan ezt kiabálta felém, de amikor azzal a fényes kézben hordható lámpával rám világított õ is sikítani kezdett. Mind azt hitték szellem vagy kísértet vagyok.

- Uram…?

- Nem. Itt lakom. – válaszolom halkan.

Úgysem mernek a régi síremlékek közelébe jönni, akkor pedig semmi értelme titkolni a hazugság pedig szerintem alávaló módja valami elhallgatására.

- Mármint a környéken?

Környék… sokkal könnyebb értelmezni a régi szóhasználatot. Nem válaszolok inkább, hisz valószínûleg butaságot mondanék. Környék…

Némaságba burkolózva vezetem tovább magamban morfondírozva, hogy hogyan juthatott látás nélkül annyira messzire a kaputól és egyáltalán miért? Meglehet, hogy a másik oldalon elhelyezkedõ kapun akart kimenni…

Az útelágazódásnál megtorpanok, egy pillanatra nagyobb súlyt érzek a hátamon, ahogy nekem sétált, de azonnal el is húzódik. Most mégis merre vezessem? El kéne mondani neki, hogy miért nem tudom, de hogyan is kellene…?

- Van némi fogalma arról… hogy mely kapun át közelítette meg a temetõt?

- Hogy érti? – kérdezi halkan elõre szegezve a fejét.

Felé pillantok, igazán különös látványt nyújt a sötét szemüvegben, fehér bottal és ebben az úri köpenyben és azt a dobozt szorongatva.

- Nos, a jobb oldali irányban… a nemrég emelt bejárat alatt haladhat át, míg balra viszont a már megközelítõleg… két és fél évszázada létezõ kõkapun. – innen már egyik sincs túl messze, de bármelyik lehet az, amin idetévedt…

Csendesen ülök a faszéken, lehunyom a szemem, kirázva a külsõ hangokat. Most van egy kis idõm… koncentrálni. Érzem a viasz illatát, a friss gyantát, amit végighúztam a húrokon. A padló nyekkenése a cipõk alatt, a levegõ vibrálása, ahogy a mély hangok rezegtetik a léget…

- Kérhetem az elsõ hegedût? – kopogtatja meg a karmesteri pálca a pulpitust. Felállok, az államhoz emelve a hegedût és próbaképp párszor röviden végighúzom rajta a vonót, várom a beszámolást.
Egy-két-három koppantás…

Lassan húzom végig, a tökéletes hangot kicsalva, tartom a tempót, amit magamban számolok.

Én rezgetem a levegõt.

Szeretem a zenét. Ez az egyik fõ dolog, ami a sötétebb pillanataimban tartja bennem a lelket, Chopin, Haydn, Vivaldi… szeretem a letisztult hangokat. Lisztet…

Aki az örök sötétségbe van zárva, megtanulja értékelni az élet elhanyagolt, apró szépségeit. Mint egy puha ágynemû… a napsütés meleg cirógatása az arcomon… a friss gyantaillat, vagy a pékségbõl kiszûrõdõ sütemények és ropogós kiflik aromája.

Mosolyogva engedem le a vonót, hallgatom. Most kapcsolódik a fuvola, a háttérben zeng a zongora és ringatózik a lant. Tökéletes összessége a hangoknak, és mindez a karmestert dicséri, hiszen nélküle egymás fölé akarnak kerekedni a hangszerek. Minden zenésznek a saját szerelme az egyetlen és mindenható, a hegedûmûvész többre tartja a hangszerét a gordonkánál, az lenézi a tubást, a trombitások klikkesednek, az oboások sziszegnek a kürtre.

De egy jó hangmester…

- Erõsebben a tubákkal! – harsan a karmester erõs hangja, de a zene nem szakad meg, folytatjuk tovább, bekapcsolódok a megfelelõ traktusnál.

- Elég… elég – szerintem ingatja a karját, érzem a lendület suhintásának szelét az arcomon. Tetszik az olasz nyelv, engedem le a hegedûm. Van egy dallama, némi ízzel. Szeretem hallgatni. Olyan, mint…

Nem is tudom. Vajon milyen hangszerhez hasonlítható?

Szaxofon? Nem… az az ízes New Orsleans-i beszéd, ami átveszi a blues és a jazz hangulatát.

Nem is hegedû. Az inkább a francia, meg a csemballó, az… az is francia. Szép párizsi…

De az olasz… Mosolyogva állok.

- Rendben, mára befejeztük. Mindenkinek köszönöm az együttmûködést – hirtelen zörejek, a székek csikorognak, kopognak a cipõsarkak. Lassan nyúlok oldalra, kitapogatom a hegedûtokom és finoman beleillesztem a hegedût, a másik résbe a vonót. – Azért mindenki gyakoroljon, gyakoroljon, gyakoroljon! Nemsokára fellépés. nem tûröm a kellemetlenkedést! – emeli fel a hangját, kiabálva, a pálcáéval néhányszor a pulpitusra vág.

Az olaszok mindig kiabálnak.

Hûvös van kint. Összegombolom magamon a kabátom, felmarkolom a hegedûtokot és a vékony fehér pálcát. Szerencsére nekem nem kell a hagyományos, vakok által használt összecsukható pálcát használni. Édesanyáméktól kaptam még kiskoromban, megvan, amióta az eszemet tudom. Finoman cirógatom az ujjammal a hajlított, sétapálcás felsõrészt, finoman hajlított. Azt mondták, gyöngyházfehér… de nem tudom, milyen lehet. Biztos gyönyörû. Egy fémes, hûvös ív a hajlított nyak tövénél, tökéletesen a kezembe simul, halkan kopog a kövezeten.

Mindig ezt hordom, amióta az eszemet tudom. Nem kutyát, nem vezetnek. Túlságosan bele tudok feledkezni Róma illatába… van egy hely, a Farmacia 1918. Az az hely legillatosabb helye! A leghíresebbje a Mandulaszappanjuk… folyton azt használom. Imádom. Nem erõs, nem nyomja el a külsõ illatokat, mégis ringatóan kellemes.
Amit a leginkább sajnálok, az az, hogy az épületeket nem látom. Érzem a Trevi-kút illatát, de nem tudom kitapintani a faragványokat… nem látom a talpam alatti mozaikot, nem vakíthatnak el a színek… olvasni is csak azt tudom, ami Braille-írással megjelenik és meg tudom venni. Sóhajtok.

Paradicsomos. Kezdek éhes lenni…  akkor én most…

Várjunk csak… merre is vagyok? Egy darabig emlékszem, hogy jól jöttem, két bal fordulás, aztán egy keresztezõdés… zavartan forgok, az ujjaim megfeszülnek a fehér pálcámon.

- Pardone… - nyújtom ki a kezem, de annyi a turista… zavartan rágom az ajkaim, idegesen végignyalva a felsõ ajkam. – Elnézést, kérem…

Nem tudom, meddig forgok, amíg végre valaki meg nem áll és megfogja a kezem, hogy éreztesse, ott van elõttem. Ráncos a keze, száraz és citromillata van. Nagyon gyorsan beszél, valami furcsa dialektusban hadar olaszul, szinte minden második szavát érzem.

Megmondom, melyik utcát keresem vagy csak egy összehasonlító pontot, hogy merre van… onnan már hazatalálok, nem lesz gond, de mégis…

Jesszusom, mennyire hadar! Nagyon kell figyelnem, és közben végig szorongatja a kezem, néha megrázva, felnevet.

- Eltetszikmennibalra, otthaátmegymindjártodajut éscsakátkellmennie, sokkal rövidebb lesz, meg tetszik látni… - bele fogok zavarodni, ki kell hámozni, aztán nagyjából visszamondom az útirányt, még meg is rángatja a kezem, úgy szorongatja. Szóval… rendben, menni fog, legfeljebb elkapok egy rendõrt, jobb esetben. Megköszönöm illedelmesen és hagyom, hogy útiránynak állítva elengedjen.

Szóval akkor.

Balra.

Csendesen kopogtatom a járdát a pálcámmal, és próbálok nagyon figyelni, de… egyre biztosabb vagyok benne, hogy talán taxit kellene fogadnom. Most akkor…

A letérésnél balra, megint, lépcsõ… miért van lépcsõ, nem emlékszem lépcsõre. Mindegy. Ennél jobban nem keveredhetek el.

Már túl sokáig megyek, érzem, lassan és lezsibbadva dobog a szívem, leesik a vérnyomásom. Ha ideges vagyok még jobban lelassul, mint eredetileg… Hol az istenben vagyok?

Lassan oldalra koccintom a pálcám, hogy merre mennek az utak… hol vagyok? Túl nagy a csend, az autók is egyre távolabbról szólnak. Ráadásul… összefogom magamon a kabátom. Megy le a nap. Hûvös van… nem tudom, mennyit tekereghetek itt… hol vagyok egyáltalán?

Kisebb lépésekre veszem a lépteim, oldalra koccintva a botot. Itt… van valami. Valami, ami a sípcsontom feléig ér… lassan kopogtatva járom körbe. Ez egy… ez egy sír.

Rémülten megfordulva koppantok magam mellé, de ott is…

Most én egy temetõben vagyok?! Hogy kerülök ide, még élek!

Veszek egy lassú levegõt. Nyugalom, maradjak a fõ útvonalon, ki lehet jutni innen. Érzem a hûvös levegõt az arcomon, egyre hidegebb van, egyre sötétebb és késõbb lehet.

Semmi baj, nyugalom. Biztos van itt egy gondnok, vagy valami…

Nagyon óvatosan visszasétálok az útra, a hegedûtáska szíját markolom. Most forduljak vissza?

Hangosan sóhajtok, remegõ ujjakkal végigsimítom a hajam, ami a tarkómon van összefogatva egy hosszú copfban.

Oké, semmi gond. Nincs olyan hogy valahogy ne legyen…

Nem tudom, mennyit botorkálok, megõrizve a látszólagos nyugalmam és annál is ingatagabb méltóságom, ahogy sétálok a néhol megrepedt kövezeten…

Egyre hûvösebb van, éhes vagyok. Fáradok… Sóhajtva dúdolom az orrom alatt az egyik betétet, adja magamnak a bátorságot… Megakad a cipõm orra valamiben, én pedig szó szerint orra esek. A hegedûtok lerepül a hátamról, én pedig vállal tompítom az esést, mert ha kézre esek és elroppannak az ujjaim, meg meghúzom… ki is tehetnek az orchestrából. Fájdalmas nyögéssel dörgölöm meg a vállam, feltérdelve nyújtom ki óvatosan az ujjaim, keresve a pálcám. Ez egyáltalán nem az én napom, egyre hangosabban dörömböl a szívem a mellkasomban.

Az istenit, hova lett… remegõ ujjakkal a fogam szívva tapogatózok, amíg a sima felületbe nem ütköznek az ujjaim, végigtapogatom. Igen… semmi baja, nem törött el… Hála istennek.

És a hegedûm? Az… nem merek megmoccanni, csak a környezetemben tapogatózok és nagyon, de nagyon szerencsétlennek érzem magam. Hogy kerülök én mindig ilyen csávába?

- Hahó… valaki! – Szólalok meg a pánik elsõ hullámaiban, de össze kell szednem magam! Csendesen fülelek, hátha mégis meghallok valamit, elvégre ez nem egy rossz horrorfilm, csak egy kellemetlen szerencsétlenség sorozata. Hallom… valakinek kell itt lennie, tompa koccanást, mint a díszített üvegfelületek halk csikorgása, ahogy egymásnak ütõdnek, végigkaristolva a cizellált felületet. Valaki a gyertyatartókat pakolássza? – Elnézést… Kérem!

Merem egy kicsit kiengedni a hangom. Ha messze van vagy csak képzelõdök…

- Kérem… kérem, segítene? Azt hiszem, eltévedtem… - forgatom lassan a fejem, hogy beszûrjem, merrõl jön a hang. Istenem, ha van itt valaki, szólaljon meg, vagy csak adja a kezembe a hegedûm, mert félek, hogy csak képzelõdtem, ideszimulálok valakit, hogy ne érezzem magam ennyire elveszettnek… hogy tudtam így eltévedni? Holnaptól isten bizony, taxival fogok járni… - Kérem szépen, segítene…? – eresztem le a vállaim csalódottan. Csak a szelet hallottam volna? Még ha meg is találom a hegedûm, hogy jutok ki? Fáradt vagyok és átfagytam.

Valami zajt hallok, megdermedek, kiegyenesedõ gerinccel fordítom a fejem a hang felé, a sötét napszemüveg az orromon, a számon át kapkodom a levegõt, Biztos csupa kosz is vagyok, érzem a nedves földet és a port…

- Kérem… elnézést, én csak… - mentegetõzök, mikor valaki megfogva a pálcám húz meg óvatosan, segít felállnom. Furcsállom, hogy nem szólal meg, mert az olaszok aztán tudnak beszélni, és belém is ül a félelem, hogy mi van, ha valami szociopata szervkereskedõ az illetõ, vagy emberrabló, úristen, ha nem is véletlenül keveredtem ekkora csávába! Azért nem szólal meg, hogy ne tudjam azonosítani?

Valamit megérzek a pálcát fogó kezemnél, egy anyag szövésének recés érzése… zavartan nyújtom ki a kezem, megtapogatva, de… ez a hegedûm! Megkönnyebbült sóhajjal ölelem magamhoz, végigsimítva, de nem érzek rajta szakadást vagy törést, akkor a hegedûnek is rendben kell lennie!

- Nagyon köszönöm – sóhajtok halvány mosollyal – Kérem… segít innen kijutnom? Eltévedtem és… elég lenne… a Piazza della Bocca della Veritá-ig eljutnom… A Trevi-kútnál lakom és… - rebben meg a fejem zavartan. Nem hallok… lélegzetvételt, vagy csak nagyon halkan szuszog, de lehet hogy az én vérem dobol a fülemben. – Uram…? Esetleg… csak a temetõbõl… ki tudna segíteni…? Nagyon kérem.

Legalább szólalna meg!! Rettentõen kezdek elgémberedni, piszkosnak érzem magam és fázok, meg éhes vagyok. Most biztos, hogy vacsorát rendelek, mert fõzni kedvem… az nincs!

Csak jussak haza, lehetõleg mindkét vesém birtokában.

Ne… Ne… Ne… Kérem, ne! Bármit megteszek, csak ne tegyék ezt velem! Ne… NE! – õrjöngöm magamban, de egy hang sem jön ki a számból. Remegek, szemeim rettegéssel telik meg, az emlékeim visszatérnek. Az a fájdalom. Anyám hideg, élettelen érintései. Az undorom, amit akkor éreztem. Mindent megtettem, hogy anyám érintései ne jéghidegek legyenek, de az sem volt elég. A nõvéremet is molesztálni kezdte. Az a csalódottság, ami akkor elöntött, amikor láttam, ahogy a nõvérem növésben levõ melleit csókolgatja. Az undor. A fájdalom. Emlékszem, ellöktem, és beverte a fejét. Vér. Minden csupa vér volt. A fenekembõl jött? A fejembõl? Anyám fejébõl? Már nem tudom. Lehet, mindenhonnan.

Aztán a hideg. A kinti csontfagyasztó hideg, a menekülés közben. De semmi nem volt olyan hideg, mint anyám érintései. Fagyasztottak. Kínoztak. Megöltek.

Azok a részeg szemetek. NE! Sylvie! Csak Sylviet ne! Itt vagyok nektek én! Bárkit, csak õt ne… Miért nem hallotok?! Csak engem! Neeeee! Sylvie! Sylvie… Én édes nõvérkém! Egyetlen, szeretett nõvérem. Megölték! Megerõszakolták, megölték és még a hulláját is meggyalázták. Azok a férgek! Ne! Ne gyalázzák meg! Már megölték, miután megkínozták! Legalább a holttestét ne! De most sem hallanak. Felém fordulnak. Hát a nõvérem nem volt elég?! Én is kellek nektek? Tessék! Öljetek csak meg!

Ááááá! Az a fájdalom… Az a kín. Széthasítottak. De még ez a kín sem volt mérhetõ anyám tettéhez, és a nõvérem halálához. De fáj. Fáj. Fáj. Segítség! Ne… NE! Óriási. Nem bírom. Szétszakadok. Kérem, kérem, kérem, ne tegye! Nem bírom. Meghalok? Nem? Miért?

Ki lehet az az angyal? Lilás fekete hajú, lila szemû angyal, fekete szárnyakkal. Az én angyalom! Egy csókot? Persze! De kérlek, mentsd meg a nõvéremet, rendben? Angyalom… Én megmentõm. Kérlek, kérlek, kérlek. Nagyon fáj. Itt, belül. Hogy? A fenekem? Mi van a fenekemmel? Nem is érdekel, inkább mondd meg, a nõvérem hogy van? Mi?! Meghalt?

Mi ez a sok vér? A fenekembõl jön? Ne érj hozzá! Na jó… Te talán hozzá érhetsz, hisz az én angyalom vagy. Démon? Nem. Te egy angyal vagy. Az én angyalom. Ugye velem maradsz? És segítesz nekem, hogy többet ne történjen velem ilyen? Köszönöm. De készülj fel! Tényleg nem engedheted, hogy máskor is megtörténjen! Rendben, az én angyalomnak bármit, még a lelkemet is, ha az kell.

Nem! Nem… Nem… Nem segít. Hol van ilyenkor? Megint meg kell történnie? NE! Azt ígérte, nem történik velem többet ez! Hogy engedheti? Wystan! WYSTAN! Angyalom… Kérlek, segíts! Nem… Nem segít. Újra át kell élnem. Ezeknek nem elég az emlékek. Hogy is lennének azok elegek? Õk nem látták. Nem érezték. Nem… Hogy érezhették volna? Istenem… Hát ezért fordultam el tõled?! Nem… Anyám miatt. És mert a démonok tényleg tudnak segíteni. Akkor legalábbis így gondoltam. De ha segítene tényleg, akkor az én démonom nem csak ott állna, és hagyná, hogy újra azt tegyék velem. Megígérte! Megígérte… Talán egy többszörösen megerõszakolt lelke finomabb? Lehet… Neki csakis a lelkem számít. Én nem. Az angyalomnak nem számítok…

- NE! – sikítok föl, mikor ledöntenek a kanapéra, és elkezdenek kibújtatni ruháimból. Nenenenenenene! Nem akarom! Engedjenek el! Hagyjanak békén! Wystan. Kérlek! Kérlek, könyörgök! Miért nem hallasz?! Süket vagy? Nem látsz? Nem látod, mi történik? Ennyire csak a parancs számít?! Ha meg sem bírok szólalni, akkor ez lenne? Békén hagy? Hadd csináljanak velem azt, amit akarnak?! Nem! NEM! Nem… Nem… Nem… Nem… Nem… Nem… Nem… Segítség! Valaki! Istenem! Lucifer! Wystan! Nõvérkém! Bárki! Nem akarom. Segítség. Nem akarom érezni. Nem…

Wystan? Hát mégsem kell a parancs? Akkor miért nem tetted eddig? Miért hagytad?! Wystan! Azt ígérted, nem hagyod. Tényleg nem hagytad. De mit tettél?! Azt ígérted, megvédesz. Hát a megvédésbe nem tartoznak az emlékektõl való megvédés? Nem? Wystan! Farkas. Farkas? Hogy került ide egy farkas? Lila szemû? Wystan? Igen. Emlékszem erre is. Akkor is farkas lett. Ijesztõ, vérengzõ farkas. Anyám holtteste. Szétcincálva. Mindenhol vér. Anyám vöröslõ vére a padlón, a falakon, rajtam. Mindenhol. Most is azt akarod csinálni? Megmentesz, hogy többet ne történjen velem ilyen? Eddig miért nem tetted?

- Wystan… - szólalok meg. Végre, szavak! A számból! De mit akarok mondani? Azt, hogy hagyja? Azt, hogy csinálja? Azt, hogy miért nem védett meg? Azt, hogy köszönöm, hogy megvédett? Mit?! Mit?! Mit? Nem tudom… Mi van velem?! Segítség!

Miért lángolsz, angyalom? Olyan vagy, mint egy dosszúálló démon! Hogy az is vagy? De jó! Van egy saját, külön bejáratú démonom! Van neved? Nincs? Akkor adok neked! Hmm… Az én nevem Tystan Wate. Akkor… Legyen a tied Wystan Tate! Tetszik? Akkor jó!

Wytan… Wystan… Én adtam neked a neved! Az én angyalom vagy! Akkor miért nem védtél meg az emlékeimtõl?! Segítség! Anyám holtteste… A nõvérem meggyalázott teste… A fenekembõl szivárgó vér. Anyám apróra cincált teste, és a hozzá tartozó rengeteg vér. Segítség! Segítség… Miért kérek segítséget? Nem tudom. Talán már Wystan miatt. De nem. Nem. Tõle kérek segítséget magam miatt. Öljön meg. Csak… Öljön meg. Legyen már vége! Segítség! Mi van most?!

Wystan?

- Wystan – mondom ki hangosan. Lila szemeit az enyémbe fúrja. Nem akar megölni. Még nem. Vagy igen? Ha nem, akkor miért engedte?! Wystaaan!

- Uram? – érdeklõdik félrebillentett fejjel. Te! Te. Te… Wystan! Igazad volt. Te nem vagy angyal. Fõleg nem az én angyalom.

- Mi a fene tartott ennyi ideig? Majdnem… Mégis miért vártál ennyi ideig? – üvöltöm tehetetlen dühömben. Hogy tehette?!

- Egy engedelmes kutya, ahogy ön fogalmazott, csak akkor reagál igazán, ha gazdája már igazán kétségbe van esve. Ön segítségért kiáltott, én pedig engedelmes kutyaként megmentettem. Most örül? – kérdezi ördögi vigyorral. Hogy?! Wystan… Ez… Ez… Ez most komoly?! Angyalom… Te tényleg démon vagy! Hogy nézhettelek ennyire félre éveken keresztül?! Gyûlöllek. Megvetlek. Legyen már vége ennek…

- Ha tényleg a kutyám lennél, csakhogy ennél a vonalnál maradjunk, akkor most eltakarodnál innen, füled-farkad behúzva és sosem jönnél vissza! – suttogom megvetõen, és az ajtó felé mutatok. Wystan! Wystan… El innen! Takarodj! Hagyj engem békén! Húzzál el, vagy ölj meg, de soha többet ne is lássalak! Hogy tehetted?! Hogy?! Én megbíztam benned! Azt ígérted, megvédesz! Mindentõl! Hát ez nem számít? Nem számít, hogy már az elsõ pillanattól kezdve hívtalak?! Nem… Nem számít. Láttam, ahogy röhögött rajtam. Röhögött… Röhögött… Istenem, hogy gyûlöllek, Wystan! Nem. Nem Wystan. Démon! Az. Õ csak egy démon. Nem Wystan, és fõleg nem az én angyalom. Pláne nem a szerelmem. Hogy is szerethetnék egy ilyet?!

Így. De õ! Õ… Õ… Nem. Soha!

Ez az! Fájjon csak neked! Tudom, hogy nem a szavaim fájnak. Biztos vagyok benne, hogy a szavaim csak úgy leperegnek róla. Hiszen nem érdeklem. De az alku! Az alku már más… Az fáj. Kínozza. Érezd csak, mennyire fáj nekem! A szívem, a lelkem… Érzed már? Nem? Még nem érzed teljesen. Vajon ha fölbontanám, akkor már éreznéd? De nem teszem.

- Felbontja az egyességet? – érdeklõdik. Ajkaiba harap, és a fájdalom tisztán látszik az arcán. Megérdemled! Szerelmem… Megérdemled!

- Én… - vacillálok. Nem. Nem akarom. Õ akkor is az én angyalom, én szerelmem marad. Azt akarom, hogy õ öljön meg. Ha már vigyázni nem tud rám, legalább megölni öljön õ meg. – Csak menj.

- Szóval fel – jelenti ki felvont szemöldökkel. Nem! Hogy gondolhajta?! Fájdalmat akarok neki okozni, nem pedig teljesen elüldözni mellõlem. Szerelmem… Ennyire nem értesz engem? Hogy is érthetnél? Te csak egy démon vagy. Nem az angyalom. Ha az angyalom lennél, értenél és vigyáznál rám. De mivel a démonom vagy… Csak a kínzásomhoz értesz. Pont ezért kell büntetnelek.

- NEM! – üvöltöm.  Szemeim izzanak a gyûlölettõl és a szerelemtõl. Gyûlöllek! Akkor mégis miért szeretlen ennyire?! Kérlek, menj el. Menj. Hagyj engem békén.

- Akkor?

- Csak légy engedelmes kutya, és takarodj innen! – sziszegem. Hogy lehet valaki ennyire értetlen?! Fölpattanok a kanapéról, és ingatag lábaimon megállva, egy pofont keverek le neki. Kifelé innen!

- Igenis, Uram – tûnik el egy füstfelhõ kíséretében, és ennyi volt. Nem bírom tovább tartani magam. Lábaim összecsuklanak alattam, és zokogásban török ki. Hát ennyi lenne?! Ennyit érnék neki?!

---*---*---*---

Órákkal késõbb bírom csak összeszedni magam valamennyire. Kicsit megigazítom öltözékemet, vöröslõ szemeim megtörlöm és az álarccal, amit Wystan az átváltozáskor leejtett, eltakarom arcomat. Hogy kimenjek, a bálon kell átvágnom. Hogy táncikálhatnak az emberek?! Hát nem érzik õk ezt a fájdalmat?! Ezt a kínzó fájdalmat a mellkasukban? Nem érzik úgy, hogy mindjárt végérvényesen összeomolnak? Hogy csak egy aprócska hajszál választja el õket a végérvényes õrülettõl?! Nem?

Nem. Pontosan ugyanúgy nem érzik ezt õk, mint ahogy Wystan az õrült szerelmemet, amit már azóta érzek iránta, amióta megidéztem és megízlelhettem ajkai édes ízét. Õ volt mindig is nekem a fény. Az életem értelme. Nem tudja? Hisz azt piszkáljuk leginkább, akit szeretünk. Persze, hogy nem tudja. Õ nem ember. És csak az emberek ilyen elfuserált barmok. De… Már nem sokáig leszek ember. Még a héten beteljesítetem vele az alkut és meghalok. Ha élni nem élhetek mellette, legalább meghalni hadd haljak meg érte. Hogy táplálhassam lelkemmel. Bár nem vagyok benne biztos, hogy elég lesz neki az én lelkem. Hiszen nem teljes. Már kiskoromban is csonka volt, a nõvérem halála miatt, aztán mikor Wystan a szemeim elõtt cincálta darabokra anyát, attól és a most történtek miatt még kisebb lett. Bár… az övé a szívem és a lelkem fele. A maradék negyedét fogja csak megkapni. Remélem, elég lesz. Vagy még ezzel is csalódást fogok neki okozni?

- Lordom – nyitja ki elõttem a sofõröm az ajtót. Beülök és a fejemet az ajtónak böntve elalszom. Vagy… Nem is tudom. Lehet, inkább elájulok.

Arra eszmélek, hogy megérkeztünk a kastélyhoz. Meg sem várva, hogy a sofõr kinyissa az ajtót, kinyitom én és kiszállok. Egy biccentés után bevánszorgok a kastélyba, és reménykedek, hogy nem futok össze senkivel. Nincs senkihez semmi kedvem. Leginkább meg akarok halni. De még Wystannak be kell teljesítenie az alku rá esõ részét és csak akkor halhatok meg.

Wystan… Miért nem érzi, hogy mennyire szeretem? Mert démon. És mert õ nem szeret. Pedig emlékszem, milyen fantasztikus érzés volt, amikor szülinapomra, sõt, karácsonyra is kaptam tõle ajándékokat. Mindegyik meg van. Nem tudom, tudja-e, de megvannak. Fõleg az a maci. Pihe. Egy édes kis pihés maci, amit hetedik születésnapomra kaptam tõle. Minden éjszaka vele alszom, de, hogy ne vegye észre, és ne röhögjön ki, hajnalban mindig fölkelek, és az ágy alá dugom. De most nem fogom. Most muszáj valaki, akihez hozzá bújhatok. Nem. Nem valaki. Wystan kell. De õ nincs. Tehát marad Pihe.

A párnámról simán lesöpröm Wystan rózsáját. Rossz emlékeim vannak a rózsáival kapcsolatban. Nem emlékem, emlékeim. Például az, amikor kiestem az ablakból, és beleestam a rózsái közé. Meg ilyenek.

Vajon Wystan még emlékszik, mikor van a szülinapom? Hiszen már évek óta nem kapok tõle semmit. Egész pontosan azóta, amióta elõször kezdtem piszkálni, hogy kimutassam, mennyire szeretem, szerelemmel. De ezt õ lázadással fogadta. Azóta tart köztünk ez a háború. De értelmetlen, hiszen úgyis a halál gyõz. Talán nem is érdekes, hogy holnap lesz a szülinapom. Talán igen. Mert megvan, mit kérek az utolsó születésnapomra. Azt, hogy megölje azt a férfit, akit apámnak nevezek, és azt, hogy végre meghaljak. Holnap… Holnap nemcsak én kapok ajándékot. Wystan is. A lelkemet. Vérvörös masnival átkötve, ezüst tálcán fölkínálva. Szerelmem…

… álom lenne. Nem tudom, mire riadok fel. Talán a szagra. A tömény, égett füstszagra. Vagy pedig teljesen másra. Nem tudom. Csak azt, hogy jó, hogy fölébredtem. Kipattanok az ágyból, és kinézek az ablakon. Az egész kastély lángokban áll. Egy õrült kacajt hallok meg a szobám ajtajából, így ijedtem arra fordulok.

- Natascha?! – döbbenek meg. Egy ördögi vigyorú szobalányt pillantok meg, aki nagyon nem úgy néz ki, mint az a kis faital szobalány, aki folyton csetlik-botlik, mégis, tudom, hogy õ az. Szemeivel majd’ fölnyársal, kezében levõ fáklyával pedig a mellette álló szekrényt próbálja fölgyújtani.

- Á, Lord Wate. Bocsásson meg. Véletlenül fölgyújtottam Pemderlyt – kapja a szája elé ijedten a kezét, aztán hisztérikus kacarászásba kezd.

- Miért? – kérdezem megrökönyödve.

- Hogy miért?! Mert maga megölte az úrnõt! Az még hagyján. De hogy elüldözze Herr Tate-et?! Hogy képzelte?! – õrjöng, és felém suhint a fáklyával. Hátra ugrok, hogy ne találjon el, de nem tudok elég nagyot ugrani az ablak miatt, így eltalál. Gyorsan lecsapogatom a lángokat a báli ruhámról, de érzem, hogy megpörkölõdött a mellkasom. Mit csináljak?! Wystan?

- Wystan! – kiáltom kétségbeesve, miközben próbálok elmenekülni Natascha ütései elõl, és nem megfulladni a füsttõl. Rosszul vagyok, szédülök és úgy érzem, mindjárt megfulladok. – Wystan! – Már nem bírom sokáig. Wystan… Wystan… - ájulok el.

---*---*---*---

- Uram! – Ég az arcom. Meg a mellkasom. Ja, nem. Csak úgy érzem. Az arcomat Wystan pofozgatja, hogy fölébredjek, a mellkasom viszont tényleg megégett. – Uram – érzõdik ki megkönnyebbülés Wystan hangjából. – Jól van? – kérdezi. Heh, úgy nézek én ki?

- Wys… - krákogok. A torkom. Vizet! Köhögnöm kell.

- Pszt. Adok inni, utána beszéljen csak – mondja, és úgy is tesz. Nem tudom, hol vagyunk, de hogy nem otthon, az biztos. Ja, persze, hogy is lehetnénk otthon? Hiszen az porig égett. Wystan pár pillanat múlva odaadja a poharat, amibõl megiszom a vizet.

- Találd meg apámat és öld meg! Még ma – parancsolom neki. Egy pillanatig döbbenten néz rám, de aztán bólint. Pemderly pusztulása volt az utolsó csepp a pohárban, és… A ha birtokom elégett, miért ne halhatnék meg én is? Épp eleget éltem már. Épp eleget szenvedtem már. Elég volt. Meg akarok még ma halni. Ma, a születésnapomon.

- Igenis, Uram – hajt fejet Wystan. Egy határozott parancsnak nem szegülhet ellen. Szóval meg kell találnia apámat. – Fel tud kelni? – kérdezi. Megpróbálok felülni, de nem sikerül, még segítséggel sem. Túlságosan fáj a mellkasom. És most nem átvitt értelemben értem. Wystan valahonnan elõkerít kötszert és valamiféle kenõcsöt, amivel bekeni a mellkasomat, majd bekötöz.

- Induljunk – utasítom Wystant, aki megfog és… nem is tudom. Olyan érzés, mintha atomjaimra bomlanék, aztán hirtelen újra összeállnék. Egy elég lepukkant helyen találom magam. Körülnézek és látom, hogy a szobában rajtunk kívül egy rémült, koldusnak kinézõ férfi van. Olyan ismerõs…

- Kik maguk? – támad ránk.

- Lord Wate. Enyje, nem ismeri föl a saját fiát? – kérdezi behízelgõen Wystan. Mi?! Õ az apám?! Ez?!

- Nekem… Csak két fiam van – feleli összerezzenve. – És most kifelé innen!

- Nem megyünk. Tudja… Az Uram azt a parancsot adta, hogy öljem meg magát – mondja Wystan és átváltozik a tegnap látott formájába. Apám rémülten menekülne, de semmi esélye. Rám néz, segítségért kiáltozva, de nem érdekel. Nem érdemli meg, szóval hagyom, hadd tegye azt vele Wystan, amit csak akar. Nekem fáj a mellkasom, elfekszem kicsit, még ha nehezen küzdöm le az undoromat ezzel a koszos hellyel kapcsolatban, akkor is.

---*---*---*---

- Uram? – kérdezi Wystan. Áh, végzett is? Remek.

- Végeztél? Rendben. Akkor teljesítetted az alku rád esõ részét. Most én jövök – mondom, és nagy nehezen fölülök. Kicsit nehézkesen, de sikerül fölállnom, és kisétálok a helyrõl. Azért nincs kedvem egy ilyen helyen meghalni… - gondolom. Teljesen meglepõdök, amikor újra érzem azt a furcsa érzést, és hirtelen egy gyönyörû tájon találom magam. Elmosolyodva nézek közbe, és csodálom meg a helyeket és a leggyönyörûbb vízesést, amit valaha láttam, majd határozottan, bár kissé inogva Wystan elé sétálok. Nem tudom, mit kell tennem, így csak várom, hogy Wystan azt tegye, amit kell. De elõtte… Mondanom kell valamit neki. Most, vagy soha.

- Szeretlek – mondom Wystannak mosolyogva, és behunyt szemmel várom a megmentõ halált, amit az én angyalom hoz el nekem születésnapi ajándéknak. – Szeretlek.

- Pardon? – kérdezi a szokásos bájvigyorával, és érzéketlen maszkjával, mégis szemei izzanak a dühtõl. Ajjaj, csak nem kezd repedezni az álarc? Ccc…

Ne mondd, hogy nem szexi! – kezdi megint az az idegesítõ hangocska. – Most nézz csak rá! Az a vékony, kecses testalkat, az az erotikus, buja, mégis ijesztõ kisugárzás, azok a dühös, szenvedélyes szemek… Hát nem csodálatos? – duruzsolja a hangocska, én meg akaratlanul is szemügyre veszem az említett testrészeket. És nem túl nagy kedvvel, de magamnak azért bevallom, hogy igazán kedvemre való, ahogy kinéz. Francba! Ráadásul azok a hülye álmok is rátesznek egy lapáttal a vonzalmamra, mert hogy ne tetszene azt a testet, amit már oly sokszor láttam álmomban meztelenül és ott szerelmes is vagyok belé.

- Jól hallottad – morgom. Ezektõl a gondolatoktól már a megaláztatására szõtt tervektõl is elment a kedvem… Ami nem jó, mert az idegesítése a világ legjobb dolga. – Te leszel a párom az eseményen.

- De… - akad meg, majd vigyorogni kezd. Nem jó, hogy vigyorog, nem épp erre a reakcióra számítottam tõle. – Kíván alakváltást? – Alakváltááást? Mire gondol?

- Ezt hogy értsem, Wystan? – sziszegem gyanakodva. Már a robbanás szélén állok, mert az a kikészítõ hang is megint azzal piszkál, hogy képzeljem el, milyen jó lesz nõi ruhában látni Wystant, majd a szenvedély hevében letépni róla, hogy aztán a helyét izzadság, egyéb testnedvek és én vegyem át. Hát lehet ilyen képsorok után nyugodt lenni?! Nem. Abszolúte nem.

- Tudja, Uram – kezdi kioktató hangon, ami már nem tetszik. Egy komornyik csak ne oktasson ki engem! – Az én felsõbbrendû fajtám, az evolúció csúcsán állva képes bizonyos változtatásokra, igaz, én csak ideig-óráig bírom, de én máshoz értek – suttogja rejtélyes, démoni energiával telt hangon. Ibolyaszín szemei az enyémbe mélyednek, engem meg teljesen rabul ejt látványa. Vajon milyen lehet a tekintete, mikor épp a gyönyörtõl vonaglik alattam? Vajon milyen lenne, mikor testét saját, és az én élvezetem borítaná? – fut át az agyamon pont ugyanakkor, mikor a hang is ugyanezt kérdezi.  – Ha akarom, könnyen felvehetem egy nõ alakját, ha ez a parancsa, Uram. - jegyzi meg. Démoni valója lassan lefoszlik róla, és végre eljut a tudatomig, amit mondott. Meg az is, hogy mire gondoltam. Te jó ég! Én most szabad akaratomból arra gondoltam, hogy vajon akkor is ilyen szenvedélyes lenne, ha alattam nyögne?!

- Nem. Férfiként jössz – süvítem. – Nincs apelláta!

- Igenis, Uram. Ahogy óhajtja – hajt fejet gúnyosan, én meg nem bírva tovább a lakosztályt, Wystant és a gondolataimat, kisietek a lakosztályból, a szárnyból, és a kastélyból is. Legszívesebben az egész világból kiszaladnék.

Azzal nem sokra mennél. Én maradnék veled, és Wystan is követne, hiszen az övé a lelked. – Ezt már csak eleresztem az agyam mellett, és próbálok nem belegondolni, mennyire igaza is van. Wystan csak a lelkem miatt… Mindegy, hagyjuk!

 ---*---*---*---

Jujj, már csak három óra, és kezeid közt tarthatod álmaid férfiját – vagy hölgyét? – duruzsolja a hangocska izgatottan az agyamba. Nem bírom ki, és egy horkantást engedélyezek magamnak a találó jelzõért. Álmaim férfija, mi? Pontosan! De csak álmaimé. És az egy másik Wystan. Nem az eredeti. Az eredeti sosem hódolna be. Nem is gond. Kinek kell a szexuális kapcsolat?

Ne~ke~d! – fuvolázza a hang, pont akkor, mikor a kocsis elém áll azzal a hírrel, hogy sajnálatos módon a kocsival történt egy apró baleset; aminek következménye egy, a kocsi ülésbõl kiugrott rugó. Minden egyes kiejtett szóval egyre közelebb kerülök a tûréshatárom végéhez, amit a hang következõ beszólásakor („Legalább ülhet az öledbe…”) át is lépek. Áááááááááá!

Miután a kocsissal, belül meg a Hanggal szétüvöltöttem magam, idegesen hátat fordítok a kocsisnak, akinek végül meghagytam – a Hanggal való hosszú diskurálásom után -, hogy nem gond a rugó, majd másnap megszerelheti, mára viszont maradhat úgy, ahogy van. Most komolyan! Ki ne örülne egy ilyen lehetõségnek? Wysannak ott kell jó kislányként ülnie pár kiálló rugón a kocsiban, nõi ruhában, férfiként. Tudom, elég piti kis húzás, de mindent ki kell használni, nem igaz? Be kell törni azt az evolúció alján rekedt lila földigilisztát, aki azt képzeli, hogy csak azért, mert olyan öreg, és „bölcs”, meg mert az övé lesz a lelkem, lenézhet. Hát nem. Egy komornyik, még akkor is, ha démon, nem nézhet le engem. Pláne nem inzultálhat, mert hogy is szól az alku? Minden engem bántó személyt öljön meg? Pontosan! Már pedig lélekben is lehet valakit bántani…

Lelkem forrongása, fékezhetetlen indulatom visszatartása közben szemem véletlenül pont megakad mértéktelen dühöm nagy részének kiváltóján, Wystanon, az én démoni komornyikomon. Kis gúnyos mosolyt ereszt meg felém, mikor észreveszi pillantásomat, aztán elsétál az ablaktól, magamra hagyva a lelkemben dúló viharokkal, és a Hanggal.

Szerencsére most nem zavar meg, valószínûleg érzi, hogy nem épp a legjobb alkalom az bosszantásomra. Heh, már teljesen úgy gondolkozom róla, mintha egy lény lenne. Pedig csak a kezdõdõ õrületem egyik igazán idegesítõ jele. Nem más. Vagy igen? Nem tudom, mert ERRÕL nem hajlandó beszélni. Mindenféle badarságról, erotikus fantáziáról kellemesen elcseverészik velem, de hogy mégis mi a franc õ, arról bezzeg nem tud, mert mindjárt eltûnik. Ilyen szerencsés is csak én lehetek – pont én idézem meg azt a démont, aki nem tud mást tenni, csak inzultálni, és ráadásnak még kapok mellé egy kis perverz hangocskát is. De jó nekem…

Sétálok egy kicsit a kertben, miközben a Wystan által gondozott rózsákat nézem. Minden gondolatot számûzök a fejembõl, egyedül a vérvörös rózsák agresszív színét és fojtogatóan bódító illatát figyelem. A sétálás közbeni virágnézés olyan illúziót kelt, mintha mozognának, pedig egy rózsa nem mozog. Meg is állok, hogy az illúzió elillanjon, de még így is mozognak. Tekeregnek, és a földön, illetve a levegõben kúszva egyre csak közelítenek felém. Lábaim a földbe gyökereznek, megmozdulni sem bírok, pedig a hosszú, éles tövisekkel megáldott indák lassan elérnek, és mint egy szeretõ a karjaival, úgy fonnak körbe engem is az ágak. Bár már tudnék, nem moccanok, mert nem akarok közel kerülni a tövisekhez, de így sem menekülök, mert a rózsa, mintha csak kíváncsi lenne, milyen egy ember bõrének érzése, úgy ölel körbe. A tövisek lassan, fájdalmasan belém hatolnak, még fájdalmasabban, mint ahogy az engem megerõszakolók tették, mert hirtelen, mintha minden egyes tüske megváltozott volna. Apró, hegyes külsejük már a múlté lett, most izzó kardhegyként marnak bõrömbe. Ereimet is fölhasítják a pengék, de vérem nem csordul ki – éltetõ energiaként szívja magába a rózsa. Összeesnék – lábaim fölmondták a szolgálatot, de mégsem tudok. A tövisek, melyek lecsapolnak, megtartanak, mint pár segítõ kar. Pedig nem segítõ, hanem gyilkos. Az utolsó cseppet, melyet még magába bír szippantani, elveszi tõlem, majd jóllakottan veszi még szorosabbra ölelését. Már az indák szorongatnak, fojtogatnak. Elsötétül elõttem a világ, és érzem, hogy ez már a vég.

Hirtelen térek vissza a életbe, és látom, hogy mit valóságnak hittem, csak álom volt, melyet a rózsák bódító illata okozott. Szinte beleszédülök a vér színébe, melyben a rózsák pompáznak, és elkapom róluk tekintetemet – túlságosan olyan illúziót kelt, mintha tényleg az én véremtõl vöröslene. Megmentõm, az én drága kutyám felé fordulok, aki, gondolom meglátott engem, és örömében rám ugrott, egy kis simogatásra vágyva. Ez hozott vissza a jelenbe. Köszönetképp meg is simogatom, és próbálom elfelejteni az elõbb történeteket, de agyam hátsó zugában erõteljesen ott motoszkál: Ez a végzetem?

Mert tényleg. A rózsák gyönyörûek – mint Wystan. A rózsák átöleltek, mint egy szeretõ tenné – álmomban Wystan a szeretõm. A rózsák, mikor összeestem volna, megtartottak – mint Wystannak kell tennie az alku értelmében. És végül… A rózsák elszívták az éltetõ vért, mely nélkül nem létezik az ember – Wystan a lelkemet fogja elszívni, mely az örök pusztulást hozza számomra. Tehát tényleg ez fog történni velem?

Borús gondolataimat elhessegetve indulok vissza a kastélyba. Kutyusom vidám csaholása nevetésre késztet, és visszaemlékszem, hogyan is került hozzám. Az emléktõl boldog, egyben kárörvendõ vigyor kúszik ajkaimra, mely egész addig rajta is marad, míg a verandáról be nem megyek a hallba. Ott arcomra fagy a mosoly, mert végre megpillantom gyönyörû komornyikomat, ki szépségben simán lekörözi a világ legszebb nõit is.

Lilás haja, melyet, ha jól látom, megnövesztett, csinos kis kontyba van fogva. Kalapja tökéletesen illik a hajához és a szeméhez is. Arcát, mivel azt sajnos elfelejtettem megparancsolni, hogy maradjon szabadon, egy lila, fekete csipkés álarc takarja el az orráig. Finom ívû ajkait szabadon hagyta, szerencsére, de finom arcbõrét nem igazán látni. Lelkem mélyén egy kis hang azt suttogja, hogy milyen jó ötlet volt tõle, hogy eltakarta arcát, mert így is õ lesz a bál legcsodálatosabb teremtménye, nem kell még az arcát is látniuk. Sajnos azt sem mondhatom, hogy ezt a Hang suttogja, mert az nem lenne igaz. Én gondolom ezt így.

Végig tekintek alakján, és rá kell, hogy jöjjek, nagyon jól áll neki, mégis, hozzá jobban illik a komornyik ruha. Talán azért, mert az jobban kihozza kecses alakját, míg ez inkább a nagy abroncs miatt elnyomja. Bár azért a derekára és mellkasára egész szépen ráfeszül…

- W… - akarnám megszólítani, de rájövök, nem kéne a nevét kimondani, így meg is akadok. Egy pukedli után ki is segít:

- Wellisandra, Lordom.

- Igen – bólintok kissé kikerülve a hatása alól. Wellisandra, mi? – Natascha, távozhatsz – küldöm el az okvetlenkedõ szobalányomat egy intéssel.

- Ahogy óhajtja, Grófom – hajol meg, és kisiet a hallból. Mikor már hallom, hogy messze jár, pár gyors lépéssel átszelem a szobát, és közelebbrõl is megszemlélem drága komornyikom kinézetét. Ez biztosan õ lenne?!

Igen, ez csakugyan õ. Nincs másnak ilyen selymes haja, ilyen fémes, kicsit lilás árnyalatú szeme, finom fõre és tökéletes testalkata. Igen, õ minden szempontból csodálatos. Csak kár, hogy pont a legfontosabból, személyiség szempontjából nem éppen az. Bár mondjuk… Lehet, akkor még csak nem is érdekelne, hogy milyen jól néz ki, ha valami behízelgõ kis idióta lenne. Így sokkal élvezetesebb a dolog… Imádok vele kiszúrni, és bár eléggé idegesítõ, de azt is nagyon szeretem, amikor próbálgatja a határait. De pszt, nem szabad megsejtenie, hogy igazából pont azért idegesítem, hogy ilyen reakciókat csikarjak ki belõle. Higgye csak azt, hogy kedvtelésbõl, vagy éppen utálatból játszom vele, nem pedig azért, mert imádnivaló, amikor próbálja visszatartani magát attól, hogy ne akadjon ki teljesen.

Khm… Én ilyet nem mondtam. Nem is gondoltam. Én utálom õt is, és a viselkedését, és állandóan kihoz a sodromból. Igaz? Hát persze, hogy igaz! Hát hogy ne lenne igaz?

Letudva a saját magammal való beszélgetést (ami már megint a kezdõdõ õrületem jele), kezemet nyújtom, hogy induljunk.

- Csak nõiesen – figyelmeztetem a házi démonomat, aki csak egy lesújtó pillantással válaszol. Hajj, most egy életre szóló lelki törést okozott nekem! – sóhajtok magamban teátrálisan. Magamban bõszen vigyorogva vezetem ki a kastélyból, egész a kocsiig.

- Lady – nyitja ki elõtte a sofõr az autó ajtaját, mire Wystan illedelmesen beül. Én átsétálok a kocsi másik oldalára, és meg sem várva a sofõr segítségét, egyedül is beülök. Most nincs kedvem játszani a nagyképû Lordot. Majd a bálon játszhatom még eleget…

Végül a sofõr is beül a kocsiba, és elindul. Kicsit huppanós az út, mert nem köveztettem ki, és csak egy földút vezet ki a birtokról, mely már jó sok esztendeje meg van már. Eleinte, mivel a tájat figyelem, észre sem veszem, de mikor Wytan már eléggé izeg-mozog, nem lehet nem észre venni, hogy milyen kényelmetlen neki ülni. Az abroncsos szoknya ilyen kényelmetlen lenne? – kérdezem magamtól, de hirtelen eszembe jut.

„…az egyik ülésbõl kiugrottak a rugók, és így, bárkinek megszúrhatják a fenekét, aki csak ráül.”

Hogy én hogy felejthettem el? – kérdezem magamtól értetlenül, de aztán rájövök, hogy az álom miatt. De ez így viccesebb. Most azt sem mondhatja, hogy én intéztem így, mert annyira elfelejtettem, hogy akár én is beléjük ülhettem volna. De nem én ültem bele, hanem Wystan, és olyan vicces, ahogy próbál úgy helyezkedni, hogy ne üljön rájuk, de nem sikerül neki. Elvigyorodok, mire rám kapja mérges tekintetét.

- Direkt csinálta! – vádol meg, de vigyorogva megcsóválok a fejem.

- Á-á. Nem talált – válaszolom, mert ez az igazság. Tényleg elfelejtettem! Wystan úgy látszik, nem igazán hisz nekem, mert még mindig mérges képpel vizslat, mint aki ki akarná olvasni az agyamból, hogy igaz-e, amit mondok.

- Hmpf – fordul el tõlem, és idegesen megmarad egyhelyben. Felõlem maradhat, nem az én fenekemet böködik szét a rugók… - Akkor is direkt csinálta – morogja magában.

-Hogy mondtad, kutya? – sziszegem dühödten. Hogy merészeli kétségbe vonni a szavam?! Hogy?!

- Sehogy, Uram – nyomja meg az utolsó szót gúnyosan, fejhajtás közben. Eszembe jut a rózsa esete, és hogy mennyire igaz is lesz. Wystan olyan gyönyõrû, mint egy rózsa, de olyan veszélyes, mint a tüskéje. De addig, amíg nem veszi magához a lelkemet, addig én vagyok az úr!

---*---*---*---

Egy végtelenül hosszú, unalmas és szótlan óra után végül meg is érkezünk a bál helyszínére. Kicsit késünk, de az elegáns késés megengedhetõ, nemdebár? Fõleg ilyen társaságban…

Kiszállok a kocsiból, és illedelmesen Wystan oldalára sétálok, hogy mikor a sofõr kinyitja az ajtót, én úriember módjára odatarthassam neki a karomat, amibe bele karolhat. Bele kis kapaszkodik, fõleg, mert egy pillanatra elveszti az egyensúlyát. Valószínû, beleakadt az ülésbe az abroncsa, ezért inogott meg. De hát ez ünnep nap! Végre valamilyen bizonyíték, hogy nem teljesen tökéletes Wystan sem… Na jó, most nem gonoszkodok vele, még magamban sem. Kell az energia a Lady-hez.

Szépen fölsétálok a kastély külsõ lépcsõjén, oldalamon Wystannal. A küszöbön egy komornyik kéri el meghívómat, és mikor meglátja, hogy ki vagyok, egy meghajlással köszönt.

- Kérem, kövessen. Az Úrnõm már várta magát – jelenti ki mély meghajlás közepette. Mikor fölnéz, csak biccentek neki, és ahogy megfordul, követem õt – természetesen a komornyikommal együtt. Amúgy sem szeretek a birtokomon kívül a démonom jelenléte nélkül, egyedül lenni, nem hogy itt, a Feketeözvegy kastélyában. Legyen csak mellettem ez a szemtelen komornyik, ha már egyszer arra való, hogy megvédjen! Oldalt rásandítok, de arcáról semmit nem tudok leolvasni. Rajta van a maszk, de félõ, ha nem lenne, akkor sem tudnám a gondolatait leolvasni az arcáról. Mivel folyamatosan álarcot visel. Most épp díszes, lila-fekete színût, de az alap, semmitmondó arckifejezése is egy maszk. Vajon milyen lehet álarc nélkül? Lehet, ezt sosem fogom megtudni…

A bálozókon átvágva, a nagy, két soros lépcsõsoron fölkísér. Hosszú folyosókon haladunk végig, melynek két oldalát festmények borítják, mint nálam. Csak éppen… Ezek kísértetiesebbek. Ijesztõbbek. Olyan, mintha minden egyes kép figyelne. Mintha ahogy elmennénk mellettük, utánunk fordulnának. De ez csak képzelõdés, nem valóság. Mint a halálom sem volt valós. Meg a szeretkezésem Wystannal sem.

- Úrnõm, Lord Wate megérkezett – eszmélek fel a komornyik hangjára, ahogy az egy kopogás után beszól egy szobába, az ajtón át.

- Jöjjön be – szól ki tompán egy nõi hang. Elég rég hallottam, de fölismerem, ez Rebecca Taylor hangja. Nem lehet nem elfelejteni azt a magas, nyervogó hangját, hiszen minden áldott nap hallhatom a másolatának, Wystan dögjének a nyivákolását.

A komornyik illedelmesen kinyitja elõttünk az ajtót, és miután az oldalamon feszítõ démonnal belépünk, egy meghajlás után becsukja az ajtót. A szobát egy pillantás alatt föl lehet mérni. Nem túl díszes, és nagy szoba, épp, hogy csak elfér egy egyszerû kisasztal, és körülötte hat fotel. Ez nem igazán érdekes, viszont ami a meglepõ, az a három, a szobában Wystanon és rajtam kívül, tartózkodó egyén. Úgy tudtam, a Feketeözvegy egyedül vár. Akkor ki ez a másik két alak? És miért nincs elég fény, hogy láthassam a kinézetüket? Nem tetszik ez nekem…

- Ó, kedves Lord Wate! Mily öröm nekem, hogy eljött ma este! És ki Ön mellett ez a tüneményes hölgy? – kérdezi teátrális hangleejtésekkel. Fölkel a fotelbõl az elõkelõ, óriási ruhába bújtatott „hölgy”, és alaposan szemügyre veszi párosunkat.

- Engedje meg, hogy bemutassam a ma esti partneremet, Lady Wellisandra… Wellisandra Tenessyt – mutatom be, a házigazdának Wystant. – És én megtudhatnám a Lady kedves vendégeinek nevét? – érdeklõdöm én is. Elég rossz érzésem kezd lenni, ami nem jó, mert nekem álltalában be szoktak jönni a megérzéseim.

- Ohh, hát rendben. Pedig én várni akartam ezzel… De ha Ön ilyen kis kíváncsi, akkor nincs mit tenni… - csacsogja szomorú hangszínnel, magát legyezgetve. – Kedveskéim, gyertek csak ide – hívja magához a két alakot, akik szófogadóan mellé jönnek. Itt, közelebb már látom az arcukat, ami teljesen egyforma, ráadásul valahonnét még ismerõs is. Fekete hajuk van, hófehér bõrük és szürke szemük, mely eléggé ismerõs nekem a múltból. De hogy honnan, arról fogalmam sincs… – Õk itt Eric – mutat a jobb oldali, szürke ruhás fiú (férfi?) felé -, és Micah – int a kicsit kékesebb szürke árnyalatú ruhás fiú felé - Wate, az Ön testvérei – mutatja be õket nagy legyezõcsapkodások közepette. Hogy… Mi?! Wate?! Testvéreim?!

- Pardon? – kérdezem zavartan mosolyogva, miközben belül már rég kiabálok, és õrjöngök, hogy ez mégis milyen rossz tréfa. Mellettem a házi démonom próbálja magát nem el nevetni, de én érzem a belõle áradó jókedvet. Na, azt elhiszem, hogy örül. Nem minden nap láthatja a drága urát ilyen abszurd jelenet résztvevõjeként.

- Úgy, úgy, kedvesem. Õk itt a testvéreid. A messzi Amerikából jöttek ide, kis hazánkba, hogy megismerjék kedves testvérüket, akit apjuk oly neveletlen módon hátra hagyott – meséli a Lady. Akkor… Azért ilyen ismerõsek? A szemük… Atyám szemei… Igen! Te jó ég!

- Örülünk, hogy megismerhetünk – mondják szinkronban. – Ugye tegezhetünk? – kérdezi a kék ruhás. – Annyi beszélni valónk van, és a magázódás az annyira távolságtartó. És milyen lenne már, ha a saját bátyánkat Lord Wate-nek hívnánk? – teszi hozzá a másik. Tõlem csak egy bizonytalan bólintásra futja - mert még mindig a sokk hatása alatt vagyok -, amit õk vigyorogva fogadnak.

- Nos, kedveseim, én most magatokra hagyom önöket. Vár rám egy party, ott lent – köszön el tõlünk a ház asszonya, és igazi, vérbeli dámaként elvonul. Mikor becsukódik utána az ajtó, a két srác hirtelen átvált behízelgõbõl csábítóvá, és párduc léptekkel felém indulnak.

- Olyan jó, hogy van egy bátyánk. Fõleg, hogy egy ilyen helyes bátyánk van – simulnak hozzám két oldalról, amit kerek szemekkel fogadok. Kik ezek a fiúk? És miért simulnak hozzám?

Nem egyértelmû? Bejössz a tesóidnak, és most rád hajtanak. És hogy miért tolnak el a démonkád közelébõl? Egyszerû, mert féltékenyek. – jelentkezik be a Hang is a mókába.  Mélyen eltemetett emlékeim lassan elõkúsznak rejtekükbõl, a két srác hatására. Ahogy atyám elhagy minket egy messzi ország harca miatt, ahogy anyám engem és a nõvéremet molesztálja, majd azok az emberek, akik megerõszakoltak minket. Sylvie… Én drága nõvérem! Nem akarok emlékezni! az csak fájdalommal járt! Nem akarom, hogy rám másszanak az ikrek! NEM!

Wystan segíts! – nézek ijedt tekintettel a vigyorgó démonomra. Vajon… Vajon elég lesz ennyi? Vagy nem fog segíteni? Én… Teljesen lefagyok. Mit is kellene csinálnom, hogy Wystan azt tegye, amit akarok? Nem tudom. Én… Nem akarom. Meg akarok mozdulni! Istenem, segítsen valaki! – esek teljes pánikba, de tudom, hogy a külsõmön semmi sem látszik a bennem dúló viharból. Túlságosan belém rögzõdött a társaságban használatos semleges arckifejezés. Mit tegyek?!

- Uram! Uram, ébredjen! – ébreszt fel egy ismerõs hang. Bár ébren vagyok, mégsem nyitom ki a szememet, kíváncsi vagyok, hogy fogja folytatni az ébresztésemet. Mikor percekig nem történik semmi, átfut az agyamon, hogy lehet, ennyi volt az ébresztése, és már el is ment Wystan, de nem így van.

Óvatos érintést érzek meg meztelen mellkasomon, mire jólesõn kiráz a hideg. Még mindig tettetem, hogy alszom, mire drága komornyikom fölbátorodik, és mellbimbómat kezdi el simogatni. Résnyire kinyitom szememet, és látom, ahogy az az édes, kissé gúnyos arc most szinte áhítatos arckifejezést ölt; szemei megbabonázottan követik kíváncsi ujjai útját, nyelvével résnyire nyitott ajkát nyalogatja. Lejjebb tekintve észreveszem, hogy õ is teljesen meztelen, tökéletes testét nem takarja semmilyen zavaró ruhadarab sem. Látva ezt az arcot, és ezt a testet, nem bírom tartani magam, így egy határozott mozdulattal magam mellé húzom, az ágyba, és fölé mászom. Kicsit meglepett tekintetével találom szemben magamat, amit hamarosan felvált a kéjes, elégedett. Ez az arckifejezés sokkal jobban áll neki, és sokkal jobban illik hozzá, bár az elõbbi is igazán tetszett. Hevesen megcsókolom, nyelvemmel egybõl szájába török, amit érezhetõen nem is bán, mert egybõl viszonozza is. Mrr… Imádom az ízét! Kifulladásig csókolózunk, majd mikor már nem bírom levegõvétel nélkül, elszakadok tõle, és gyönyörû, különleges lila szemeibe mélyedek.

Percekig csak bámulunk egymás szemébe, de egy hirtelen gondolat hatására megszakítom a szemkontaktust, és a mellkasához lehajolva fogaimmal körülzárom mellbimbóját. Egy pillanatra megmerevedik, de aztán ellazulva hátizmaimat kezdi el simogatni. Egyik kezemmel megtámaszkodok fölötte, másikkal testén kezdek el kalandozni, míg végül rá találok célomra, és ujjaimmal körbezárom merevedését. Végig vezetem rajta kezemet, és ujjaimat lejjebb tolva heréit kezdem el morzsolgatni.

- Ahh… Kérem, mééég! – nyögi Wystan kéjesen a fülembe, miközben a hátamat karmolássza.

- Csak nem tetszik? – kérdezem mély, karcos hangomon, vigyorogva. Csak egy mérges pillantást kapok válaszul. Abbahagyva kényeztetését, kicsit eltolom magam testétõl, és végig tekintek rajta. Bár már nagyon sokszor láttam, mégis, mindig föl tud egyetlen testére vetett pillantással izgatni. Sunyi vigyorral arcomon, lejjebb csúszok, és férfiasságát megfogva, nyelvemmel megízlelem kesernyés testrészét. Altestét felém mozdítva, beveszem a számba a hímtagját, és egybõl tövgi nyelem.

A következõ percekben gondolkozni sem bírok, annyira elmerülök a kényeztetésében. Állkapcsom már fáj, ahogy kifeszítem, hogy ne harapjak rá a merevedésére, de az íze, az élvezete túlságosan elveszi az eszemet, hogy a fájdalommal foglalkozzak. Élvezetével a számban hajolok föl hozzá egy csókra, mikor…

… A kiégeti a retinámat az a hülye nap. Ehh… Már megint egy OLYAN álom! Egy hónapja, hogy elkezdtem ilyeneket álmodni. Minden áldott este! Pont a komornyikommal, aki FÉRFI és DÉMON! Ráadásul minden reggel õ jön ébreszteni… És minden reggel merev vagyok, elélvezni bezzeg nem tudok, mert MINDIG CSAK Õ VAN KÉNYEZTETVE!!! Pont, mikor tovább lépnénk, ez a neveletlen démon jön, és kíméletlenül felébreszt. És még csodálkozik, ha szemét vagyok vele…

- Wystan, nem tudnál még hangosabb lenni? A denevérek még alszanak – morgom drága, általam elnevezett – ugye milyen kreatív vagyok nevezés terén? A monogramjaimat felcseréltem, de amúgy az én nevemet adtam neki – komornyikomnak. Szerintem szabályosan rosszul lenne, ha valamikor nem ébresztene idõben…

- Igazából, uram, most térnek vissza éjszakai vadászatukról – mondja kioktatóan. Wáá! Most komolyan hajnalok-hajnalán képes, és kioktat?! A komornyikom?!

- Hallgass! – mordulok rá, és kinyitva a szememet látom, ahogy mosolyogva fejet hajt. Bah… Miközben én nagy nehezen fölülök az ágyban, démonom közelebb jön hozzám, és letérdel elém. Álmom hirtelen megelevenedik elõttem, csak éppen képzeletemben most õ csinálja azt velem, amit én csináltam vele. Hogy kiûzzem fejembõl ezeket a képeket, kiülök az ágy szélére, és teljesen máson kezdek el gondolkozni.

Hogy térdelhet le egy démon egy ember elõtt? Sokkal magasabb rendû, mégis képes, és megalázkodik elõttem. Szánalmas…

- Szánalmas vagy – mondom ki vigyorogva, bár belül egyszerûen keserû vagyok. Lehet, nem kellett volna AKKOR megidézni… Igazából nem is emlékszem, hogy tettem, csak arra, hogy egyszer csak ott volt, és megölte a… azokat. Akkor örültem neki. Most is örülök, hogy van egy ilyen profi komornyikom, de… – Így megalázkodni elõttem, egy ember elõtt – folytatom hangosan, gúnyosan. Kezemet fejére helyezem, tenyerem alatt érzem puha haját. – Elvégre egy mocskos kis démon vagy – immár földühödve ragadom meg haját, és rántom föl magamhoz. Kifejezéstelen arca teljesen fölbosszant. Hihetetlen egy lény… Hogy lehet ennyire… Hogy lehet ilyen féreg?! – Ch. Hihetetlen vagy. Egy igazi féreg.

- Earl Greyt, zöld teát vagy esetleg valami mást kíván inni? – kérdezi higgadtan. Lehetetlen kihozni õt a sodrából. Tudom ezt jól, de a remény hal meg utoljára, nem igaz?

Che… Nem is értem, miért álmodok róla ilyeneket… Rühellem ezt a hülyét!

Persze, rühelled, mi?

Na, de jó! Már skizofrén is lettem? Ez is Wystan hibája!

Áltasd csak magad! Úgyis az lesz, ami meg van írva!

MI?! Mirõl beszél ez?

Ehh, hagyjuk! Nem volt semmi! Nem is beszélgettem egy hanggal a fejemben. Ugye? Hát persze, hogy nem. – döntöm el, és hogy csináljak valamit, a hajánál fogva, ellõköm Wystant a közelembõl. Az a szerencsétlen sajnos nem veszti el az egyensúlyát, ami kifejezetten bosszant, helyette a kocsi mellett teremve felmutat egy halom különbözõ teafüvet. Már megint kezdi…

- Ne idegesíts – fújtatom elõre dõlve. Ne kezdje újra, és újra, minden áldott reggel ezt a kérdezõsdit, amikor tudja, hogy reggelire csak, és kizárólag fekete teát vagyok hajlandó elfogyasztani. – Tudod jól, hogy reggel csak fekete teát iszom.

- Persze, Uram, de az illem azt diktálja… - Illem. Hát persze… Idegesítõ pojáca…

- Idegesítõ vagy! Fekete teát kérek pirítóssal és eperdzsemmel.

- Ahogy kívánja, Uram – teljesíti parancsomat. Megforgatom a szememet, mikor megkapom a teát. Finoman a kezembe fogom a kényes porcelán csészét, és egy szippantás után kortyolok egyet a teából. Hmm… Lehet, hogy egy idegesítõ barom, de teát készíteni azt tud. Minden egyes cseppjét kiélvezem a teának, és miután az utolsó kortyot is megittam, felé dobom a csészét, az aljával együtt. Sajnálatos módon a reflexe még a régi, így simán elkapja, ami baromira bosszant. Fõleg az arcán játszó dorgáló mosoly az, ami fölhúz, de most kivételesen nem csinálok semmit.

- Kérem a reggelimet – kérem gõgösen.

- Amit kívánt – nyújtja felém a tálcát. Egy pillanatra megmerevedek, amikor meglátom, hogy mi van a tálcán, és becsukom a szemem. Nyugalmat erõltetve magamra szemlélem megint meg a tálca tartalmát, de sajnálatos módon ezalatt a kis idõ alatt nem változott meg az elrendezés. A lekvár a kenyerem MELLETT van. Nem pedig a kenyeremEN.

- Mi a gond, Uram? – kérdezi félrebillentett fejjel, teljesen ártatlanul. - Talán valami nem jó?

- Te ostoba barom! – sziszegem halkan. Elegem van, hogy folyton rosszul csinálja a dolgokat! Én a kenyeremre akartam a lekvárt! – Mit mondtam neked?!

- Egek, Uram! Kérem, nyugodjék le! – kéri mosolyogva. Kiröhög. Ki-rö-hög! – A parancsban az állt, hogy fekete teát kér pirítóssal és eperdzsemmel. Egy szót nem szólt arról, hogy az utóbbi kettõvel csináljak e mást a tálaláson kívül – Direkt idegesít ez engem! Esküszöm, direkt! – haragomban fogom a tálcát, és az egészet elhajítom. Ez az! Szedd csak össze, kutya!

- Hogy merészelsz velem így beszélni, te kutya?! – ragadom meg ismételten a haját, és magam felé fordítom ál-mosolygós arcát. Hogy hogy tud ilyenkor idegsíteni! – Honnan veszed a bátorságot, hogy ilyen szemtelenséget produkálj velem szemben, te dög? Nem vagy más, mint egy kutya, akinek az a feladata, hogy hûséges, odaadó és a végletekig engedelmeskedõ legyen! Értetted?! – morgom neki halkan a képébe, mire ál-szürke szemei fölött elveszti a kontrollt, és fölvillannak lila szemei. Álmombeli tekintete ismét eszembe jut. Hogy az a Wystan mennyivel jobb, mit ez…

- Nem vagyok kutya – suttogja megvetõen. Heh, azt te csak hiszed! Amíg így viselkedsz, nem vagy jobb egy kutyánál. Sõt… -, Uram…

- Amíg így viselkedsz, az leszel, kutya! – mondom vigyorogva. Megalázott pillantása a lelkembe vág, fõleg, mert álmaimban szeretem, és lila tekintete most nagyon az ottani énjére hasonlít, de mikor újra felveszi szokásos arckifejezését, kijózanodok. Õ nem az, aki az álmaimban szerepel.

Biztos vagy te benne? – szólal meg ismét az a hang a fejemben. Próbálok nem rá figyelni, mert nem akarom, hogy Wystan tudjon errõl. Ha megtudná, hogy kezdek megõrülni, lehet, már nem lenne velem tovább.

- Igenis, Uram. Ahogy óhajtja.

---*---*---*---*---

A reggeli történések után hagytam, hogy fölöltöztessen, majd elküldtem, de figyeltem, hogy nem mondjam azt, hogy tegye, amit akar. - Az lenne a világ vége, ha azt mondanám… - Én meg bezárkóztam a dolgozó szobámba.

Most is a dolgozószobában próbálok dolgozni, ami sikerülne is, ha az a hülye, idegesítõ hang nem szólna állandóan bele a Wystanról való gondolataimba. Idegesít. de próbálok nem foglalkozni vele. Nem akarok megõrülni! Már pedig ha én elkezdek beszélgetni ezzel a hanggal a fejemben, és valaki tudomást szerez róla, jönnek a muszáj-kabátosok, és bedugnak egy csini kis cellácskába, ahol aztán kilyukasztják a fejecskémet… Azt meg nem akarom. Túlságosan helyes vagyok én ahhoz!

Gondolataimat egy kopogás szakítja félbe.

- Szabad! – kiáltom ki, mire belép egy frakkba öltözött, idõs férfi, aki ezüst tálcán hozza a leveleimet.

- Parancsoljon, Úrfi! – mondja meghajolva. A leveleket felém nyújtja, így meg sem kell magam erõlteti, egyszerûen fölemelem a kezem, és leveszem õket a tálcáról. Egy díszes borítékot figyelek, és a szolgámra se nézve intek, hogy kimehet.

Lord Tystan Wate-nek

Lady Rebecca Taylor-tól

Áll a borítékon vörös gyöngybetûkkel. Lady Rebecca… Milyen rég is volt… Egy másik Lord víg özvegye, aki állandóan bálokat ad, amiken rám mászhat. Mióta meghalt a legutolsó férje, engem akar, de semmi kedvem egy kapzsi feketeözvegyhez. Ráadásul most el is kell mennem a bálba, mert már két éve kihúzom magam a kötelezõ báli kapcsolatteremtések alól. Legjobb lenne valami biztosítékot vinni magammal, hogy ne szálljon rám az a némber. Mondjuk egy csinos lányt. De ki legyen az?

Wy~ta~n

Énekli a Hang a fejemben. Wystan? Mint nõi partner? Dehogy is!

Bár jobban belegondolva… Hm… Mégis csak jó ötlet! Semmi kedvem egy ismeretlen, nyavalygó hisztérikához, neki meg egy kis leckéztetés nem árt meg, ráadásul szebb, mint bármelyik nõ. Tö-ké-le-tes!

El is indulok a keresésére, de igazából nem is kell sokat a kereséssel töltenem, mert kinézve az ablakon egybõl meglátom a rózsáival. Hol máshol lehetne…?

Végig sétálok a fekete-fehér padlózatú folyosón, le az aranyozott korlátú márvány lépcsõn. A  festményekkel teli hallból a kertbe megyek, ahol látom, hogy kiskutyám megint azt a dögöt kergeti. Jól teszi! Remélem, egyszer majd elkapja, és élve megnyúzza…

- Mit csinálsz? – kérdezem unottan a rózsáit babusgató komornyikomtól.

- Minek látszik, Uram? – pillant rám azzal az idegesítõ álmosollyal. Mit képzel ez magáról?!

- Ne légy szemtelen, Wystan! – dörrenek rá, és mellé sétálva megcirógatom a rózsáit. Tényleg szépek, meg kell, hogy mondjam.  

- Akkor ne kérdezzen hülyeséget, Uram. – Mihelyst kimondja, szemtelenségét egy pofonnal díjazom. MÉGIS MIT KÉPZEL EZ MAGÁRÓL?!

- Ezt még egyszer ne merészeld! Én vagyok a gazdád, nem beszélhetsz velem ilyen hangon! – suttogom halkan, mégis érezhetõ benne a haragom.

 - Igenis, Uram – hajt elõttem fejet. Most megelégszem ezzel, mert bár nem érdemelné meg ezt a kegyet, mégis, most eléggé megtorolhatom majd a következõ órákban ezt a szemtelenséget, amit megenged magának.

- Hogy merészeled ezt a hangot használni velem szemben?! De lásd, milyen kegyes vagyok, most eltekintek a büntetéstõl. Most nem ezért vagyok itt. – élvezettõl és ördögi fénnyel csillogó szemeimet az õ ezüstös tekintetébe fúrom. – Ma este bálba vagyunk hivatalosak – még mielõtt közbeszólna, hogy neki is mennie kell?, folytatom. – Te is jössz velem, még pedig nem komornyikomként – mondom, és további magyarázatot mellõzve, magamban fütyörészve bemegyek a kastélyomba. Pillanatok alatt mellém ér Wystan, de nem is figyelek rá, helyette inkább azon gondolkozom, anyám szobájában levõ ruhák közül melyik illene legjobban hozzá. Talán az a gyönyörû lila, amit anyámnak nem is volt esélye hordania… Igen, az jó lesz! Illeni fog álszürke szemeihez.

Egészen anyám szobájáig csendben megyünk egymás mellett, de az ajtóhoz érve kinyitom, és kezemmel intek egyet.

- Csak utánad! – mondom vigyorogva. Összehúzott szemöldökkel néz rám pár hosszú pillanatig, de mint hû kutyusom, kénytelen követni utasításaimat, és bemegy. Persze ez nem volt direkt utasítás, de megtette, az a lényeg.

Belépve a szobába áporodott szag, és por áramlik be orrlyukaimba. Régóta nem volt használva ez a szoba, így nem csoda. Nem foglalkozva anyám vidám portréjával, mely az ágyával szembeni falról lóg, bemegyek az ablak melletti kis kiszögellõ gardróbba. Fölkapcsolom a villanyt, és várom, hogy Wystan is kövessen.

- Uram… Mit csinálunk mi itt? – kérdezi, de nem veszek róla tudomást. A ruhák közt keresgélem azt a bizonyos lila ruhát, és meg is találom, szépen fölakasztva. Mellette van az abroncs, a hozzá illõ cipõ, kalap és az ékszerek is, egy kis dobozkában. Fogom a ruhát, és Wystan kezébe nyomom, a kiegészítõkkel együtt.

Maga a ruha lila fogalmamsincsmilyen anyag az alap. A felsõ része egy merész fûzõ, amit fekete csipke, és szintén fekete rózsa díszít. A szoknya több rétegû, tele gyönyörû fekete csipkével, és rózsával. Tökéletesen fog állni Wystanon, ugyan úgy, ahogy a fekete kis kalap, lila rózsa díszítéssel, a fekete fémbõl készült, lila rózsás ékszerek, illetve a fekete csipkekesztyû. Szebb lesz, mint bármelyik nõ a bálon. Ez az én komornyikom!

- Vedd föl õket. A bálon te leszel a partnerem – jelentem ki, és várom a reakcióját.