A kocsmapultnál ültem. A helység többi látogatója elszörnyedve bámult rám. Mondjuk nem is csoda, tekintve, hogy egy vér nélküli holttest feküdt a lábamnál. Nem teljesen az én hibám volt: õ szúrt elõször. Arról már nem tehetek, hogy a döfés semmit sem hatott rám. Az utána következõ események pedig… nem voltak túl jó hatással az egészségére. Konkrétan tizennégyszer szúrtam nyakon, és ha már úgyis halott volt… szóval mit kezdett volna a vérével.

Megint belekortyoltam a sörbe, közben kihúztam a hátamból a kést, és éreztem, ahogy bezáródik a seb. Egy vadászkés volt. Kicsit kopott, de használható. Eltettem köpenyem alá a többi késhez. Egész szép kis gyûjtemény tartottam magamnál.

A néma kocsmába hirtelen még valaki bejött, és pont mellém ült le. Felpillantottam. Félszemû, huszonéves, fekete hajú fiú volt. Tyler Robertsonnak hívták.

- Lucius, megint nem bírtál magaddal?

- Te is csatlakoznál hozzá?

- Örömmel látom, hogy a modorod nem válaszolt – gúnyolódott, majd kért õs is egy korsó sört. – A Dusk küldött utánad – mondta, miután ivott egyet.

- Megint meg akarnak fegyelmezni?

- Arról már egy ideje lemondtak. Küldetést akarnak adni neked.

- Majd kérek, ha akarok – mordultam rá, és meghúztam a korsómat.

- Nem is bánnák, ha idõnként kérnél. Így viszont semmi haszna annak, hogy a Dusknak dolgozol. Néha neked is muszáj valamit segítened, különben kiiktatnak.

Sóhajtottam. Remélem, legalább valami akció dús küldetést talált nekem az igazgatóság. Utálok például nyomozni vagy testõrködni.

- Miféle küldetést?

- Elraboltak egy fontos médium klán tagját.

- És a nagy médium hatalmukkal nem tudják megmenteni õket?

- A maffia rabolta el. A képességei hasznosak lehetnek a céljaiknak. A te feladatod, hogy kimentsd a lányt élve.

- Ölnöm szabad?

- Csak önvédelembõl.

- Akkor önvédelembõl fogok… azt mondtad, lányt?

- Azt.

- Akkor ezt nem vállalom.

- Nem nagyon van választásod. És mi a bajod a nõkkel.

- Rossz tapasztalat.

- Konkrétan?

- Azt nem tudom.

Fogalmam sincs, hány éves vagyok, de életem egy jó részére nem emlékszem. Az elsõ emlékem, hogy az utcán arra ébredek, hogy éget a reggeli napfény. De néha az elõzõ életembõl visszavillannak dolgok. Hogy miket szeretek és nem szeretek.

~~~

Egy helikopter ajtajában álltam, ami az éjszakai égen egy elszigetelt kúria fölött repült. Nekem persze olyan volt, mintha nappali fényesség borjtotta volna be a palotaszerû épületet. Egy fejessel kiugrottam a jármûbõl, be egyenesen az udvar közepére. Elegánsan landoltam, majd elindultam a fõbejárat felé.

Megtehettem volna, hogy beosonok egy ablakon, és köd elõttem, köd utánam, de abban hol az izgalom? Nem sokára meg is látott két öltönyös ipse, akik azonnal tüzet nyitottak rám. Vigyáznom kellett, nehogy fejbe vagy szíven találjanak, különben game over. Elõkaptam egy kést, és azzal ledobtam az egyiket, majd a másikhoz ugrottam, és elharaptam a torkát. Szerencsére még sikerült egy adóvevõvel riadót fújnia, úgyhogy nemsokára az egész hely nyüzsgött a fegyveres õröktõl.

Pazar.

Elõkaptam egy sai nindzsa-tõrt és egy vadászkást, és gyönyörû mészárlást rendeztem a maffia fogdmegek körében. Mikor kigyilkoltam magam, felkaptam egy komát, és vigyázva, nehogy a kelleténél végzetesebb sebet kapjon, kimenekítettem, és a falhoz szegeztem.

- Hol van a csaj?

- Szerinted elárulom?

- Miért ne?

- A fõnök kinyír, ha kiadom.

- Mert szerinted én mit csinálok, ha nem adod ki?

- Kinyírsz?

- Majdnem. Kinyírlak és megkínozlak.

Erre már köpött. Elvezetett egy ajtóig, ahol két gépfegyveres õr állt. Nem ecsetelem túl, volt-nincs módban felszívódtak. Na, jó, maradványok azért voltak. Berúgtam az ajtót, és egy hosszú, szõke hajú, pisztolyos lány állt mögött, aki azonnal elsütötte a fegyverét. A golyó vészesen közel ment el a fejemhez.

- Veled meg mi van, azért jöttem, hogy kivigyelek.

- Nagyon jól tudom, mit akarnak apám riválisai.

- … te nem a médium vagy?

- A micsoda?

- Semmi. Bocsánat, rossz helyre jöttem.

Becsuktam az ajtót a maffiafõnök meglepett lánya elõtt. Szerencsére az új barátomat odaszegeztem a folyosó falához, így vissza tudtam hozzá térni.

- Mi van? – Kérdezte. – Nem mondtad, milyen csaj.

Ismét sikerült beszédre bírnom, és mondta is, hol van a keresett leányzó. nem tartott sokáig megtalálni a szobát, ahol viszont egy rövid fekete hajú lány volt. Egy kicsit megilyedt, mikor egy véres kezû késes koma betörte az ajtaját.

- Te meg ki vagy? –Szegezte nekem a kérdést.

- Hosszú. Röviden a családod bérelt fel, hogy kiszedjelek innen.

Elszörnyülködve nézett az ajtó elõtt a vérükben fekvõ õrökre.

- Nem tudtál volna inkább belopózni?

- De, tudtam volna.

- Akkor legalább kifelé gyilkolás nélkül menjünk.

- Hölgyem, ajándék lónak ne nézze fogát! – morogtam.

Mikor végeztünk az étellel végre jó kedvek közepette elfogyasztjuk az ételt. Igazán finom lett. Késõre jár, mikor végzünk, én mindent elpakolok és felmosogatok. Mikor mindennel végzek, elszállásolom Alexot egy vendégszobába a kanapéról hallani sem akartam.

- Köszönöm szépen, hogy ideiglenesen befogadsz egy vadidegent – mondom mosolyogva.

- Szívesen – mondom, visszamosolyogva és szobámba lépve pihenni térek. Bár nem igazán tudok elaludni. Nem értem, hogy tud egy anya ilyen kegyetlen lenni a saját gyerekével. Végül a gondolkodás közepette elalszom.

Másnap reggel nagyon korán kelek. Nem tudom, magam sem miért nem tudok aludni hisz régen tál aludtam bárkit is. Lehet, azért mert most agresszív álmokat láttam megint. Mint mostanában minden este. Felsóhajtok és összedobom a reggelit Alex is hamar kell. Mikor elindulunk újdonsült barátom megáll egy vattacukrosnál. Miben fogadjunk, hogy imádja a vattacukrot és venni is fog?

- Te vattacukrot akarsz venni? – kérdezem miközben mosolyogva, csóválom meg a fejemet. Kisepri tincseit arcából tiszta aranyos hogy így kiengedve hagyta a haját. Karórájára pillant.

- Úgy gondolom ez még bõven, belefér az idõnkbe – válaszolja és az árusra mosolyogva, kér egy hatalmasat. Vigyorogva nyújtja át a hatalmas, színes és édes pamacsot a nekem. Én továbbra is csak mosolyogok, de azért elfogadom tõle. Kifizeti, aztán búcsút intve az árusnak újra elindulunk.

- Miért vettél vattacukrot? – kérdezem letépve egy darabot, és a számba gyömöszölöm. Vállat von és õ is tép egy kis darabot, amit aztán apró kerek gombóccá gyúr. Mi a fenéért kezd egyre jobban vonzani ez a fiú? Még a végén tényleg kiderül, hogy komolyan akarok tõle valamit õ meg csak havernak néz. Na, az nagy beégés lenne.

- Mert szeretem. És mert úgy gondoltam, hogy te is szereted. Elvégre a vattacukrot ki nem szereti? Legfõképpen a kókuszodat. Feltételezzük, hogy mégis csak van egy olyan ember a világon, aki nem szereti ezt az ínycsiklandó édességet. Mit gondolsz milyen, lehet az élete? Lemarad errõl a fantasztikus édességrõl. Szörnyû. Bele sem merek gondolni – mondja megállíthatatlanul majd észrevéve magát. Elvörösödik, és a földet kezdi el bámulni. Istenem, de zabálni valóan aranyos! Soha nem találkoztam még ilyen emberrel elmosolyodom magamban.

- Bocsánat. Túl sokat beszélek igaz? Nem tehetek róla, néha elragadtatom magam túlzottan is. Na meg a társaság is jó. Szóval érted – magyarázza hangja a mondat végére, már egészen lehalkul. Felsandít rám, én pedig kerek szemekkel nézem õt, aztán felnevetek. Lágy csilingelõ hangon. Õ is elmosolyodik. Igazán édes, ahogy aggódik, hisz azt hiszi rosszat tett. Rég éreztem jól magamat valaki társaságában.  Hirtelen ötlettõl vezérelve lábujjhegyre állok és puszit nyomok arcára. Látom, hogy zavarba jön, mire újra elmosolyodom.

Lassan haladunk elõre közben majszoljuk a vattacukrot. Hamar elfogy a puha édesség és összemosolygunk. Elérjük, a házat felnézünk, majd összevillan tekintetünk. Elõre enged, én meg már elõre félek az összecsapástól hisz biztos nem ment el a nõ. Végül is csak a fia hiába nem is nézi annak. Sosem értettem az ilyen szülõket akkor minek vállal egyáltalán? Gondolatban megrázom, a fejemet Alex pedig kinyitja az ajtót. Elõre enged, újra én pedig belépek. Anya, mint a fúria úgy támad rám.

- Te kis csitri mit keresel itt? – rikítja, rám mire hátra hõkölök ennek meg mi a baja?

- Magának meg mi baja van? – nézek kérdõn mégis harciasan. Nem hagyom én olyan könnyen magamat.

- Az hogy miattad nem jön velem a fiam! Tûnj el innen! –visítja, mire kezdek bedühödni. Villámokat szórnak szemeim.

- Nem maga dönti el, hogy mit csinál! Velem pedig ne kiabáljon. – mondom, mérgesen mire megérzem Alex karját derekamon amint magához ölel. Remegek, az idegességtõl hátammal simulok mellkasának. Jólesik a közelsége.

- Anyám menj, el kérlek. Semmi értelme hogy itt vagy. Csak vitát hoztál. – mondja határozottan. Még én is meglepõdök hisz csak az édesanyjáról beszélünk.

- Fiam megbuggyantál? – hüledezik a hárpia. Ne mi van szivi? Visszanyalt a fagylalt, amire nem számítottál? Igen a fiacskád felnõtt!

- Nem csak most jött meg az eszem. Ha eddig nem voltál rám kíváncsi ezután se legyél. Menj haza. – mondja minden szavát határozottan.

Anyja elhûlve néz fiára majd rám nézve gyilkos pillantással méreget. Felsétál és táskájával a kezében sértett önérzettel távozik. Lassan elengednek, izmaim lassan elpárolog az ideg és megfordulok az ölelésben. Felnézek rá és rá mosolygok. Megpuszilom arcát.

- Lehet nem ez a megfelelõ szó, de büszke vagyok rád! – mondom ki õszintén, amit gondolok. Meglepetten néz rám, de látszik, rajta hogy jólesik neki.

- Köszönöm! – mondja, kedvesen mire megölelem, és fejemet mellkasának döntöm.

- Mit szólnál, ha fõznék neked valamit? Mert ilyen ügyes és bátor voltál. – kuncogok mire hallom, hogy halkan felnevet.

- Rendben benne vagyok. – elmosolyodom, elengedem és megfogom kezét és kihúzom a konyhába.

- Nem vagyok egyedül, ebben nagyon tévedsz. Itt van nekem Susan hisz õ a barátnõm – jelentem ki határozottan. Csak, remélni tudom, hogy nem fog balul elsülni ez az egész. Nem akartam belerángatni szegény lányt, de az anyám nem hagyott más választást. Magamhoz vonom a lányt, neki, pedig semmi kifogása ez ellen. Anyám száját eltátva mered ránk.

- Nem költözöm sehova! Itt az iskolám, a munkám, a barátom és Alex – morogja Susan. Nocsak, hirtelen milyen harcias lett itt valaki.

- Rendben van. Majd csak kitalálunk valamit – kuncogok fel halkan. Egyszerûen imádok fõzni. Megérkezve a házba, kiagyaljuk mit is kellene fõznünk, végül arra bölcs döntésre jutunk mindketten, hogy a rizses csirke és a palacsinta tökéletesen megfelel. Gyorsan felszeleteljük a húst. Amíg Susan a hús pácolásával foglalatoskodik én a palacsinta tésztáját, keverem ki. Lehetetlen tésztát a nélkül csinálni, hogy te magas lisztes ne légy. Rám bõven került, szegény Susan ki ne maradjon már a jóból. Õt is kellõképp belisztezem, csak, hogy ne érezze magát egyedül.

- Lenne egy olyan ötletem, hogy ne menj majd haza egyedül édesanyádhoz. Szeretnélek elkísérni – mosolyog rám félénken. Nem értem milyen választól tart. Én beleegyezem.

- Elfogadom nagyon szépen köszönöm – mondom kezeit megfogva. Nyugtató, hogy nem kell egyedül szembenéznem vele. Talán így, hogy Susan velem jön, majd normálisabb lesz. Habár ezt kétlem. Bár tudnám, mit akar tõlem.

Miután végeztünk a szakácskodással, továbbra is fenntartva a jó hangulatot elfogyasztottuk az ételt. Késõre járt már, az anyám miatt nem kellett aggódnom, hiszen ott alhat, ahol csak akar. Van elég szoba abban a házban. Én egy vendégszobában lettem elszállásolva, holott én tökéletesen ellettem volna akár egy kanapén is.

- Köszönöm szépen, hogy ideiglenesen befogadsz egy vadidegent – mondom mosolyogva.

Másnap reggel hamar kelek, még sem tudom megelõzni Susan-t. Gyorsan összedobunk ketten egy könnyed reggelit, megesszük és indulunk. Úgy gondolom, az anyámnak még korán lenne, szóval sétálgatunk, beülünk kávézni, valahová aztán elindulunk a házamhoz. Útközben egy vattacukor áruson akad meg a tekintetem, fellelkesülve irányítom arra a lányt.

- Te vattacukrot akarsz venni? – kérdi miközben mosolyogva, csóválja meg a fejét. Kiseprem tincseimet arcomból, nem ártott volna, ha ma reggel is felfogom a hajam. Karórámra pillantok, lassan egy óra lesz.

- Úgy gondolom ez még bõven, belefér az idõnkbe – válaszolom és az árusra mosolyogva, kérek egy hatalmasat. Vigyorogva nyújtom át a hatalmas, színes és édes pamacsot a lánynak. Õ továbbra is csak mosolyog, de azért elfogadja tõlem. Kifizetem, aztán búcsút intve az árusnak újra elindulunk.

- Miért vettél vattacukrot? – kérdi letépve egy darabot, és a szájába gyömöszöli. Vállat vonok és én is tépek egy kis darabot, amit aztán apró kerek gombóccá gyúrok.

- Mert szeretem. És mert úgy gondoltam, hogy te is szereted. Elvégre a vattacukrot ki nem szereti? Legfõképpen a kókuszodat. Feltételezzük, hogy mégis csak van egy olyan ember a világon, aki nem szereti ezt az ínycsiklandó édességet. Mit gondolsz milyen, lehet az élete? Lemarad errõl a fantasztikus édességrõl. Szörnyû. Bele sem merek gondolni – mondom megállíthatatlanul majd észrevéve magam. Elvörösödöm, és a földet kezdem el bámulni.

- Bocsánat. Túl sokat beszélek igaz? Nem tehetek róla, néha elragadtatom magam túlzottan is. Na meg a társaság is jó. Szóval érted – magyarázom hangom a mondat végére, már egészen lehalkul. Felsandítok a lányra, aki kerek szemekkel néz engem, aztán felnevet. Lágy csilingelõ hangon. Én is elmosolyodom. És megnyugodva nyugtázom, hogy nem igazán zavarja az értelmetlen fecsegésem.

Ez a nap is úgy kezdõdik, mint minden más unalmas és monoton. Vagy iskolába megyek vagy éppen dolgozok. Bár hogy álmokban járok, esetleg a barátnõkkel lógok az sem maradhat el. Mégis ha rossz álomba látogatok, ami erõszakos vagy durva akkor felriadok. Felsóhajtok, gyorsan megfésülöm, hosszú barna hajamat felveszem fehér nyári ruhámat végül pedig a nyakláncot, amit szinte sosem veszek le magamról. Lesétálok mivel a lányok már lent várnak ránk. Megbeszéltük, hogy megyünk vásárolni bár nem sok kedvem hozzá. Mikor leérek, elmosolyodnak, mire kuncogok. Egymásba karolva sétálunk, az utcán sok butiknál megállunk vagy bemegyünk, vagy éppen csak nézelõdünk. Igazán érdekes az, ahogy az eladók viszonyulnak az emberhez. Fõleg akkor mikor kicsit belemásznak a tudatukba, mint néha én szoktam, amikor éppen egy bunkót fogok ki. Azt mondaná az ember, hogy ez vicces és izgalmas. Szerintem mégsem az, sõt inkább mondhatni, hogy egy átok. Szétnézek a sétáló emberek között mindegyik siet, valahova vagy éppen lopja a napot. Milyen mulatságos dolog hát nem az.

- Hé Susan mit szólnál, ha ebédelnénk? Igaz még kicsit fiatal az idõ, de miért is ne. –mosolygok rám.

- Hát jó felõlem. Úgy sem reggeliztem még rám fér egy kis étel. –mosolygok vissza Juliara.

- No de lányok nem kéne vigyázni az alakunkra? – méltatlankodik Rina mire elnevetjük magunkat.

Két kutyatulajdonos elrohan, mellettünk mire körbenézünk. A lányok elvonják a figyelmemet, aminek a következménye az lesz, hogy nekiütközök valakinek és a földön találom magamat. Körülöttem szanaszét szatyrok meg a tartalma. Két lábat látok magam elõtt úgy tûnik a fiatalúr masszívabb volt ennél, mint hogy elessen. Ehhez képen én elegánsan a hátsó részemre érkeztem csodálatos. Körülöttem a lányok ácsorognak, és majd megpukkadnak a nevetéstõl. Pár pillanatig csak meredek rá aztán én is nevetni, kezdek a többiekkel együtt. A vidámság úgy tûnik ragadós a fiú is elmosolyodik majd lehajolva elkezdi felszedni a holmiját.

- Nagyon sajnálom, nem akartam gondot okozni neked – szólalok meg még mindig a földön csücsülve. Vet rám egy gyors és alapos pillantást. Vajon mi járhat a fejében? Közben szemügyre veszem. Fehér haja fel van kötve szemei pedig lélegzetelállítóan szép. A narancssárga és a vörös közös útjának néz ki. Igazán elbûvölõ. Testalkata vékony nem az a kétajtós izomszekrény, mint amik manapság vannak igazán üdítõ látvány a szemnek.

- Nem okoztál gondot – nyugtat meg és kezét nyújtva felsegít engem aztán pakolni, kezdi a földön heverõ holmit.

- Legalább had segítsek – ajánlkozok fel, mire a barátnõim újabb kacagásba törnek ki.

- Susan ne most flörtölj. Legfõképpen ne így – szólal meg Rina. Látom, hogy rá néz barátnõmre. Igen, nos, õ egy igazi energia bomba és nagyon is szép. Mosolyogva nézek rá, aztán leguggolok a fiú mellé és segíteni kezdek neki.

- Igaza van Susan. Gyere, menjünk.

- Menjetek elõre én, majd utolérlek titeket –mondom, mit sem törõdve velük csak nem hagyom itt mikor ilyen suta voltam, hogy nem figyeltem és nekimentem szegénynek.

- Aztán ne maradj sokáig – mondja majd vihogva elmennek a többiekkel. Én pakolok és mikor már halló távolságon kívül esnek, felsóhajtok.

- Sajnálom, õk nem mindig ilyenek.  Nem is tudom mi ütött beléjük.

- Felesleges mentegetõznöd a miatt, ahogyan õk viselkedtek – mondja mosolyogva, aztán megragadja a szatyrokat és elindul haza.

- Várj, legalább a hazacipelésükben had segítsek. – mondom neki.

- Köszönöm, de egyedül is megbirkózom velük – válaszolja játékosan. Nem hagyom magamat, végül megadva magát átnyújtja nekem a könnyebb szatyrot és hagyja, hogy hazakísérjem. Út közben elbeszélgetünk, a beszélgetés közepe felé már magam sem tudom, mirõl beszélünk. Õ pedig a mosolygok és bólogatok technikát választotta. Hazához érve átnyújtja nekem az õ szatyrát is és elõkotorja a kulcsokat a zsebébõl. Odabent hûvösebb az idõ, elpakol, mindent aztán helyet kínál nekem. Igazán érdekes személyiség meg kell hagyni.

- És téged hogy hívnak? – kérdezem körbenézve.

- Alexander, de a barátaimnak csak egyszerûen Alex. De szólíthatsz, ahogyan akarsz.

- Oké, észben tartom majd. Mire fel ez a sok holmi? – kérdezem.

- Az anyám hazalátogat és úgy gondoltam jobb, volna, ha meleg étellel várnám. 

- Munkaügyben van távol?

- Nem, már nem élünk együtt. Még fiatal koromban hagyott el. Miután az édesapám meghalt.

- Sajnálom, és kivel éltél akkor? – jön az újabb kérdésem. Vállat von.

- Leginkább egyedül. 

- De hát ez borzasztó! – fakadok ki. Mosolyogva néz rám.

- Nem, nem az. Hozzálehet szokni, nem mondom hogy könnyû volt, de azért elviselhetõ az egyedüllét. És ez már úgy se fontos, a lényeg az, hogy ma este eljön, és újra látjuk egymást.

- Várj, ez azt jelenti, hogy még csak meg sem látogatott téged?

- Mint ahogyan említetted is, lehet sokat dolgozott és nem volt ideje utazgatni. Vagy valami más elfoglaltsága akadt.

- Hol lakik? – kérdezem, mire felsóhajt. Gondolom, a töke ki van velem csak most valamiért a kíváncsiság nagyobb úr, mint gondoltam. Engem a szüleim szeretetben neveltek. Ezért fura nekem, amit eddig hallottam.

- Még azt se mondta el, hol lakik? – kérdezem döbbenten.

- Kérlek, ne tekints rá rossz anyaként. Nem az, õ egyszerûen ilyen. Még amikor vele éltem akkor sem viselkedett máshogyan. 

- Ne légy ennyire elfogult vele szemben. Szinte magadat nevelted. Ilyet egy anya nem tehet. Miben halt meg az édesapád?

- Lelõtték – motyogja zavartan. 

- Lelõtték? – arcom elsápad, ahogyan kiejtem ezt az egészen egyszerû szót. 

- Igen lelõtték. Miért fontos ez egyáltalán? Mások is haltak már meg így. Ez nem egyedüli eset. 

- Igen tudom és sajnálom. De mégis ki képes ilyesmire? Ki ölte meg õt?

- Anyámnak az egyik szeretõje – válaszolja fanyar mosollyal.

Ebbõl a kérdez, felelek, játékból az riaszt fel minket, hogy csengetnek. Te szent ég a lányok követtek volna ide, hogy elcipeljenek? Azért õk sem ilyen elvetemültek. Legalábbis remélem, hogy nem azok. Látom, ahogy Alex lesétál, ajtót nyitni én maradok a kanapén és kipillantok az ablakon. Egy nõi hangot hallok és újdonsült ismerõsömét. Lassan felemelkedem a kanapéról és pont akkor fordulok az ajtó felé, amikor õk belépnek. A nõ megütközve néz rám hosszú vörös haja és szürke szemei vannak. Igazi kígyó úgy látom. Ajkaimra egy bûbájos mosolyt erõltetek, mire Alex mellém sétál, és az édesanyjára néz.

- Anya õ itt Susan, Susan õ itt az édesanyám Kendra. – mutat be minket egymásnak.

- Örvendek. – nyújtom kezemet a hölgyemény felé, aki méreget és kezet ráz velem.

- Szintén. – a fiára téved, tekintete én Alex mellé hátrálok biztos, ami biztos alapon.

- Nos, akkor én jobb, ha megyek, gondolom, sok megbeszélni valótok van. – mosolygok a fiúra, aki rám pillantva megrázza a fejét.

- Maradj ebédre meg vacsorára kérlek. – mosolyog, rám kedvesen mire zavarba jövök.

- Na de fiam… Megbeszélni valónk lenne… - sóhajtja, az anyja mire arra pillantok.

- Nincs, semmi de. Marad, mert szeretném. – mondja határozottan. – Amúgy is minek köszönhetem, hogy ennyi idõ után felkerestél?

- Azért mert hiányoztál és szeretném, ha végre újra egy család lehetnénk. Végre úgy élhetek, ahogyan szeretnék. Veled és a szerelmemmel. Eddig nem vihettelek magammal, mert veszélyes lett volna. – mondja meghatóan mégis álszent. Borsódzik a hátam tõle. Rá pillantok, Alexre mintha nem nagyon tetszene neki az, amit hallott.

- Nem megyek el innen, ha arra céloztál, hogy költözzem hozzátok. – mondja határozottan mégis kedvesen.

- Kisfiam kérlek, nagyon szeretlek, gyere velem. Egyedül élsz, itt velem jobb életed lenne. – unszolja, fiát mire kezd felfordulni a gyomrom. Igazi kétszínû liba úgy látom, sõt ide érzem.

- Nem vagyok, egyedül ebben nagyon tévedsz. Itt van nekem Susan hisz õ a barátnõm. – mondja totális lelki nyugalommal. Érzem, ahogy lassan magához von én, pedig mint valami engedelmes kismacska simulok oldalához. Azt hiszem, most buggyantam meg vonásaimon nem látszik, semmi döbbenet csak elmosolyodom. Az anyja meg tátog, mint valami partra vetett hal.

- Kicsim ezt is megoldjuk, jöhetne õ is velünk. – próbál, egy utolsó mentõövet mire ez sem jön be az én jó voltomból.

- Nem költözöm sehova! Itt az iskolám, a munkám, a barátom és Alex. – mondom harciasabban, mint szerettem volna. Ha ölni tudna, a szemével bíz Isten már holtan rogytam volna a földre.

- Hallottad édesanyám nem megyünk sehova. –néz anyja szemeibe mire az már dühös lesz.

- Egy ilyen kis csitri miatt nem jössz velem? Többet ér õ mint a tulajdon édesanyád?!- fakad ki. Óh, istenem hogy baszna, el egy kamion mikor nem figyelsz.

- Alex… Menjünk, kérlek… - suttogom, neki mire bólint, és szépen kiterelget a nappaliból.

Még valamit lehet hallani, amit a banya, sipákol, de egyikünket sem érdekli és elhúzunk onnan. Végül felszusszanok, amikor már egy sarokkal odébb járunk. A kis bárányka bûnbánó szemeket mereszt rám. Végül a hangját is megtalálja.

- Bocsánat hogy belerángattalak… Én… Ez igazságtalan volt. –sóhajtja, mire megrázom fejemet.

- Ne fájjon ezért a fejed én is ugyan ezt tettem volna a helyedben. De mivel vissza nem mehetsz így kénytelen leszel, nálam történi pár napot. Már ha nincs ellene kifogásod. – mosolygok, rá kedvesen mire megrázza fejét.

- Nincs egy rossz szavam sem ez ellen. –mosolyog továbbra is mire én ajkaim is mosolyra húzódnak.

Mosolygok és elindulunk hozzám. Nagyon sokat beszélgetünk, és útközben bevásárolunk hisz nálam nem sok minden van. Nevetgélünk, és jól érezzük magunkat. Valahogy örülök neki, hogy felenged a közelemben. Végül megcsörren a telefonom és felveszem Rina az. Még csak õ hiányzott a mai délutánomba.

- Merre vagy te nõszemély? – tudakolta sokat mondó hangon.

- Vásárolok. Ma már nem megyek veletek max holnap, de még az sem biztos. Majd csörgök, amikor el tudok menni veletek. További szép délutánt. Szia! –azzal leteszem a mobilt és Alex felé fordulok mosolyogva.

- Bocsi Rina túl kíváncsi személyiség. Mit szólnál, ha fõznénk valamit otthon? – nézek kérdõn.

- Rendben van. Majd csak kitalálunk valamit. –kuncog halkan.

Mikor megérkezünk, kiszedjük a szatyrok tartalmát és felmérjük helyzetünket. Végül arra a döntésre jutunk, hogy palacsinta biztos lesz az étlapon. Végül maradunk egy kis rizses csirkénél és a palacsintánál. Teljes egyetértésben szeleteljük a húst. Én bepácolom és hagyom állni addig Alex, bekeveri a palacsinta tésztát és egy kis liszt rá is kerül, végül én is kapok.

- Hé! Ez lisztet kíván! –nevetek és orrát összekenem. Rám vigyorog mire bizsergést érzek a gyomromban sosem volt fiú haverom. Egész jó érzés.

- A liszt harc véget ért és döntetlennek nyilvánítom! – jelentette hivatalos hangom mire újra nevetni kezdek.

- Lenne egy olyan ötletem, hogy ne menj majd haza egyedül édesanyádhoz. Szeretnélek elkísérni. – motyogom, félek a választól.

- Elfogadom nagyon szépen köszönöm. – fogja meg a kezemet hálásan mire kedvesen rámosolygok.

Ha valamit nem szeretek, az pontosan az, ami most történik. Nem vagyok a napirendek, pontról pontra betartott tervek híve, de irritál, ha valaki szánt szándékkal felborítja az egészet. A szálló hírneve nagy, fõként azért, mert sokan csak itt tudnak teljesen elbújni az õket követõ kellemetlen népségek elõl. Ennek megfelelõen eldugott helyen vagyunk, szigorú biztonsági intézkedésekkel, hiszen egy hatalmas erdõ közepén emelkedik a hotel, amit mindennel felszereltünk, ami épp kapóra jöhetett. Nem olyan fényûzõ és csillogó, mint a nagyvárosok neonfényárban úszó csodái és nem is olyan óriása- aki ide jön, pihenni akar. Megvannak a módszerek, jónéhánynál nem találnánk hatékonyabbat, megvannak a szabályok, amiket nem a magam mulattatására hoztam.
A balettintézet nyerte ezt az üdülést- Kaze vitte a merketinget, így leginkább õ tudta, hogyan is, mindenesetre most útban voltak és nem rúghattam ki õket. A tárgyalásokat be kell fejezni, és legalább addig maradnia kell ennek a tyúkfarmnak is- viszont a duplatokás politikusokkal és diplomatákkal szemben õk sokkal könnyebb célpontot jelentettek és Tessakot visszatartani attól, hogy bármelyik táncosból vacsorát rittyentsen, akár a táncterem közepén, nem sokan tudták. Nekem és Kazenak ott kellett rohadnunk az üléseken, a húga pedig csak éjjel érkezik- bárki mással a falkából valószínûleg vérfüdõt rendeznének, ami az utolsó, amire szükségem van. Míg mások az ebédre készülõdtek, én egy pohár nagyon tömény valamivel merengtem, a legfontosabb lépések után. Kazet ki tudom menteni a kötelességek alól, de nem bízom meg benne, Tessak úgy csavarja az ujjai köré, mint a vattacukrot. Nem mintha lenne más választásom, pár óráig ki kell bírnia, de ha elcseszi, akkor tulajdonképpen elbukta a fogadásunkat, mert kiherélem. Bedobtam a maradék italom és egy biccentéssel odatoltam a csaposnak, felállva a magas székrõl, hogy közöljem „segédemmel“ kényszerkimenõjét és kilátásba helyezzem azt is, mi történik, ha elszúrja.

Nina Demidova... Meglehetõsen ostoba név, elvégre ha van bestia, akit a kegyelemmel egy lapon, de még egy mondatban sem lehet említeni, az õ. Mindezt azonban nem látni kívülrõl- a haja hollófekete és derékig ér, ha nem tudom, hogy festi, sose jövök rá. Az alkata kecses, törékeny, mégis hihetetlen erõt és hajlékonyságot hordoz magában, az erõrõl nem is beszélve. A hangja akár a selyem, egészen macskaszerûen puha, s ajkai kívánatosan teltek, meggyszínnel csalogatnak. A vonásai finomak, az orra kicsi és homloka magas- igazán igézõ, okos arc. Az egyetlen hátborzongató dolog az a mûvészi metszésû, felemás szempár- egy zöldeskék és egy sárga írisz fürkész, ahogy csókra nyújta kezét, kecsesen és elegánsan. Ügyelek, hogy betartsam az illemszabályt, s számmal ne érintsem a hófehér bõrt, õ pedig elmosolyodik.
-Sajnálattal hallom, hogy Gin túl elfoglalt, hogy pár percet áldozzon rám, ám remélem, legalább ön megtisztel társaságával.-*A szavak udvariasak, szépen formáltak, pedig mindketten pontosan tudjuk, két szörnyeteg beszélgetése ez, díszletek közt és közönségnek. Az egyik inas már felkapta a bõröndöt és eltûnt vele, míg mi a szalon felé indulunk. Ebédidõ van, az asztalok nagyobbik része foglalt, a táncosok is ételüket fogyasztják, így az egyik félreesõ, különleges vendégeknek fenntartott helyhez kísérem és lesegítem kabátját. Ahogy leülünk, szinte azonnal ott a pincér és felveszi a rendelést, nekem kávé, neki valamiféle édesség, hogy ne kelljen sokáig várni.
-Szóval neked kell engem õrizned, helyesebben, a nyájat elõlem.-*A szépen hajtogatott szalvétával játszik, kiegyengetve, miközben a termet fürkészi. Nincsenek illúziói, hiszen idegen territóriumban jár és tudja, hogy nem hagynánk felügyelet nélkül, sosem tehettük, mert nem fûzte sem kapocs, sem érdek a falkához és nem törõdött a szabályokkal.
-Ajánlom, hogy próbáld meg kibírni, amíg velem kell unatkoznod...ezúttal a fejembe kerül, ha megint történik valami.-*Õszinte vagyok, mert megszoktuk már egymást valamennyire, bár szemernyivel sem szeret jobban, mint Gint. Minden loyális falkatagot kutyának tart, hogy csak a legjobbat említsük. Egy pillanatra a szemembe néz, mintha azt kutatná, nem csak egy újabb szánalmas kísérletet tettem-e, hogy hassak rá, aztán egy hátborzongató mosollyal hátradõl. A térdén hajtogat tovább, nem látom, mit, de zsebembõl elõhúzva megkocogtatom a cigarettásdobozt.*
-Szabad?-*Bólint, így elõhúzok egy szálat és ráizzítok, szintén körbenézve a teremben, majd visszatérve az asztal díszeinek, illetve ékének figyeléséhez.*
-Azt nem kérdezem, miért vihog minden lány a láttadra, de van néhány, aki feltûnõen csalódottnak látszik.-*Kifújtam a füstöt, hanyagul és szívdöglesztõen, elmosolyodva.*
-Minden bizonnyal téged irigyelnek. De csak, hogy elszórakoztassalak, megsúgom- még két hölgynek tartozom egy-egy randevúval és feledhetetlen éjszakával.-*Tess felnézett, egészen finoman felvonva szemöldökét, ami valószínûleg a meglepetést volt hivatott kifejezni. A kettõ nagyon kicsi szám volt, hát még az egy.*
-Ennyire öregszel?-*Felnevettem, nagyjából hatvan év korkülönbség volt köztünk, a hangja mégis halál komolynak hatott.*
-Fogadás.-*Szívtam le újra egy adag füstöt, kesernyés ízét élvezve- ha már nem fenyegetnek a nyavalyák, amivel az embereket riogatják el tõle, akkor tényleg nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem, amiért ilyenekkel pótolok néhány sokkal ösztönösebb cselekvést. Jóideje elõször érdeklõdés csillant a szemében és én nem fogtam fel, hogy mekkora baromságot csináltam, csak vártam a kérdését. Pár másodpercig hallgatott, aztán megadta magát.*
-Kivel és miben?
-Ginnel. Három kis pipi, és aki többet csábít el, nyert.
-Egyszerû szórakozás hosszú és fárasztó értekezletek utáni üres órákra, mi?-*Biccentettem, majd hátradõltem, mert kihozták a rendelésünket. A lány az ölébõl elõkerülõ origami rózsát rakta le, hogy nekifogjon a süteményének, közben a sokaságot pásztázta.*
-Melyik a másik kettõ?-*Közben a villáján egyensúlyozott egy falatot, bekapva és ízlelgetve, majd egész elégedetten hümmögött. Gondolom, nem zavarja a balerina életmód, hogy nem kell veszõdnie az evéssel, hiszen egyébként is csak vér kellene neki, így leginkább az efféle finomságoknak hódol. A tegnap esti kalandomat már kiszúrta, bár a lány kevéssé mutatja letörtségét, nyilvánvalóan még reménykedik, hogy nem a barátnõmmel ülök és beszélgetek, ennyire fényûzõ és félreesõ helyen. Ha nem egyetlen éjszaka lett volna, Tess már egész biztosan megcsókolt volna, csak hogy összetörjön egy-két szívet, így azonban maradt a csokoládéforgácsnál.*
-Az a bombázó és az az apró szõke.-*Egyetlen pillantással mutattam meg õket, hogy ne vegyék észre, róluk folyik a szó.*
-Nem kérsz egy falatot?-*Meglepetten fókuszáltam az orrom alá tolt desszertesvillán ücsörgõ süteményre, majd hátrébb húzódva, egy mosollyal elutasítottam. Helyette beleöntöttem a kávéba a tejszínt és egy kanál cukrot is, majd elkevergettem, válaszára várva.*
-Nem is rossz összeállítás, legalább valamihez van szemed. Ki a soros?
-A szõkére gondoltam, de úgy tûnik, kemény dió lesz. És Gin be is kavart, kirángatott a terembõl, mielõtt még igazán bevethettem volna magam.
-Valahogy nem tudlak sajnálni.
-Pedig kellene. Miattad kellett elszenvednem ezt a megalázó dolgot.-*Az ilyen beszélgetések hangneme mindig nagyon furcsa, néha már-már barátinak érzem, viszont tudom, hogy õ semmiféle érzéseket nem táplál irántam. Teliholdkor se fogadná a közeledésem, pedig nem válogatós fajta, holott gyönyörû és érzéki.*
-Azt hiszem, ha kicsit várnod kell, nem halsz bele, és talán az õ étvágyát is meghozza. Bár nem értem, miért viselik el ezt a szagot.-*Pedig a cigarettát már elnyomtam, ételhez igazán nem való. Mindegy, ha akarnék, se tudnék a kedvében járni, így is egész higgadtan viselkedik és ha csak ennyire undok lesz a következõ másfél-két órában, már akkor is hálaimákat rebeghetek.*
-Ha végeztünk, felkísérlek a szobádig vagy kimehetünk sétálni.-*Ha tudtam volna, hogy ezzel írom alá a halálos ítéletemet, inkább megkötözöm és bedobom a medencébe.

Rohantam. Egész egyszerûen, amint látható távon kívül kerültem, tulajdonképpen egyetlen ugrással vettem a lépcsõsorokat, csak a fordulókban érve földet és rugaszkodva el megint. Az, hogy Kazet jóformán hullaként pecázták ki az imént az egyik ágy alól, azért sem volt jó, mert annyi vért vesztett, hogy alakot sem tud váltani, így a sebeit külsõleg kell meggyógyítani. Nem tudom, mennyi idõ telhetett el megtalálása és aközött, hogy Tessak jószerivel széttépte. Berobbantam az ajtón, a lány elugrik, hirtelen még kisebbnek tûnve, mint amilyen alapból, míg lányom csak arcombamosolyog. Megragadom, elrántva a táncos mellõl.*
-Tartsd magad távol tõlük. Ha még valakihez hozzáérsz, úgy megcsonkítlak, hogy életed maradék részét egy ágyhoz láncolva töltöd.-*Oroszul beszélek, ami errefelé ritkaság, a hangom határozott és hideg, tudja, hogy sosem fenyegetõzöm, én csak figyelmeztetek. Mégis, nevetve rebben tova, csókot dobva a döbbentem álldogáló szõkeség felé. Kaze ráfizetett az ostobaságára, de neki köszönhetõen most ennek a dögnek a figyelme csak erre a lányra fog összpontosulni- amíg nem érkezik meg Yvonne, nem hagyhatom felügyelet nélkül. Megfordulok, lassan visszarendezve vonásaimat, nyelvet váltva.*
-Szeretném megkérni, hogy ha lehet, kerülje a mûvésznõt. Elég labilis idegállapotú, nem szeretném, ha bajba keveredne. A vezetõjüknek már szóltam Demidova jelenlétérõl, hogy senki se zaklassa rajongóként, de szeszélyes lény.-*Elsõ számú szabály. Mindenki tartsa kurva távol magát tõle, amennyiben szeretne egyben és élve menni haza. Kettõ, elfogadható indoklás és ésszerûsség. Egy neurotikus közelébe nem szívesen mennek az emberek, és egy törékeny, magát végletekig hajtó, híres balerinának miért ne lehetne gyenge idegrendszere? Lassan a lejátszóhoz sétálok, leállítva a zenét és véget vetve a lüktetésnek, bár most nem bántják fülem az egyébként túl hangos basszusok. Nem tudom, hogyan tovább, rögtönöznöm kell és így természetesnek tûnõ mozdulatokkal húzom az idõt, Kazeval ellentétben nem hajt igazán a vágy, hogy minden nõt lenyûgözzek.*
-Demidova? Nina Demidova?-*Megfordulva két kistányérnyi szem néz rám, teljes hitetlenséggel. Biccentek, mire a lány végképp átengedi magát döbbenetének. Közelebb sétálok, egy alig  mosollyal finoman megemelve állát, hogy ne álljon ott tátott szájjal, mint akit villám sújtott. Nina hírnevéhez hozzátartozott az ilyesmi, de azt kevesen tudták, hogy pusztán vére olyan vonzerõt adott neki, amivel könnyedén befolyásolt bárkit, nemtõl és kortól függetlenül.*
-Tegye el ezt szép emléknek, és ha kérhetem, ne mesélje nagyon másnak. Most pedig talán nem ártana elkezdeni a bemelegítést.-*Engedem el és fordulok meg, kisétálva az ajtón, egy újabb biccentéssel köszöntve a madamot, aki a folyosó végén befordul a csapatjával, erõteljesen noszogatva a szieszta után kissé kelletlen falkát. Ismét vihogás és izgatott sugdolózás, ahogy elhaladnak mellettem, én pedig az emeleti üvegfalhoz tartok. Rossz elõérzetem van.