-A neve Elion – hangzik a felelet, mire az engem körbevevõ lelkek egy csapásra meghunyászkodnak, elhallgatnak, majd eltûnnek – Szeretnénk, ha megkeresnéd, a segítségére lennél és vigyáznál rá a hosszú út alatt.

- Mégis miért pont én legyek az útitársa? Egyáltalán ki ez az ifjú? S miben kéne a segítségére lennem, és…

- Egyszerre csak egy kérdést Anraí, Zerin és Alia gyermeke.

- Honnét ismered a szüleim nevét? – feszülök meg a nevük hallatán.

- Minden hozzám tartozó és az életébe bekapcsolódó személy nevét ismerem, így a tiedet is. Elion nagy veszélyben van, és azért rád esett a választásunk, mert egyenes vagy, tiszta, rendelkezel a ternhtörök erejével és hozzánk is tartozol, észak aranytekintetû gyermeke. Elionnak rád van szüksége, hogy életben maradjon, s beteljesítse a jövendölést. Megtalálod ott, ahol a Kristályfolyó és a Jégfolyam frigyre lép. Menj, ne késlekedj!

Hirtelen nyitom ki a szemeim, mintha csak az az álombéli káprázat megparancsolta volna, és olyan éber vagyok, mintha már órák óta talpon lennék. Nem törõdve a kinézetemmel azonnal Lyr lakosztálya felé robogok. Kopogás nélkül rontok be a hatalmas, szárnyas ajtókon, de Lyrt nem sikerül felvernem. Továbbra is szétvetett végtagokkal szuszog a hátán.

-Lyr! Ébresztõ! – szólok erélyesen miközben lerántom róla a takarót. Kedves barátom lassú nyújtózkodásba kezd, felnyíló szemei mindenféle kékben pompáznak. Nagyszerû, még „otthon van”. A francba is! Megfogom az egyik vázát, kiveszem belõle a virágokat és a tárgy egész ûrtartalmát kedves királyom és barátom fejére öntöm. Nincs idõm megvárni, míg visszatalál a valóságba. Azonnal prüszkölni kezd a meglepettségtõl és kérdõn mered rám, mikor tekintete újra az itteni világot látja és nem a hullámok bölcsõjét.

- Bocs, sósvíz nem volt a közelben. Beszélnünk kell – ülök le elé komoly arccal.

Elmondom neki az egész álmom, ami szerinte sem volt egyszerû álom, még a felvetése, hogy az lett volna merõ ostobaság. Ám hiába törjük a fejünk, nem tudunk rájönni, hogy átverés-e vagy sem, ahogyan a jövendölésrõl sincs semmilyen tudomásunk. Ha legalább azt tudnánk, hogy az az ifjonc melyik fajba tartozik! Hosszas vitázás után végül döntünk. Engedélyt kapok Lyrtõl a távozásra és össze is állítom a batyut, amivel útra kelhetek, majd ruhát váltok és felfegyverkezem. Elegendõ holmim van két személyre, szóval ha az idegen nem is készült fel az útra, akkor sincs gond. Lyr pecsétjét a szívem fölé helyezem a ruhám belsõ zsebébe. Ezzel a szövetséges országokban nyugodtan barangolhatok. Mikor már Ruan felnyergelésével is elkészülök, Lyr egy öleléssel búcsúzik tõlem, és én megígérem, hogy jelentkezem, amint lehetõségem adódik rá.

*

Etheris, a jégfolyam. Örök, nyughatatlan árja, vad, csapongó hullámai, akár életem kusza indái, pont úgy fonják körbe szívem minden apró, lüktetõ felületét. Zúgása lelkem néma fájdalma, amellyel adózom szüleim emléke elõtt.

Nem olyan távol e helytõl, hosszú-hosszú évekkel ezelõtt, mikor végtelennek tetszõ utunk végét tapostuk, közel álmainkhoz, egy békésebb élet reményéhez, ránk támadtak. Õsi mágiát teremtve feláldozták maguk csak azért, hogy engem védjenek. Végig néztem, ahogyan azok az elkorcsosult teremtmények kiszipolyozzák a lelküket. A hangtalan sikolyok, amikkel szeretõ szüleim lelke búcsúzott ettõl a porhadó világtól, jobban beleégtek a hallójárataimba, mint az egyszerû, velõtrázó sikításban kitörõ lelkek. Gyûlölöm a csendet. Gyûlölöm azt a határtalan, végtelen nyugalmat, amelyben egyetlen egy gyenge hangfoszlány sem kontárkodik. Az olyan pillanatokban hallani vélem a jóízû csámcsogást… az elégedett morgást…

Hiába kér folyton folyvást Lyr. Nem és nem tudok felhagyni a gyûlölettel. Annak idején, az a nálam pár évvel fiatalabb fiú, az a naiv, végtelenül kedves szempár és barátságos arc tulajdonosa, az a lehetetlenül szelíd lélek megmentett. Nemcsak az életem, de a jövõm is. Azzal, hogy útitársammá vált, hogy meghívott magához, megmentett attól, hogy egész életemet egy értelmetlen bosszúhadjárattal töltsem egészen addig ameddig el nem bukom, vagy fel nem emészt a múlt és meg nem õrülök. De azt nem kérheti tõlem, hogy ne gondoljak az elkárhozottak, az elbukottak elkorcsosult lelkeire végtelen gyûlölettel és határtalan undorral. Félig ternhtör vagyok, születésemtõl kezdve lényembõl ered a lélekfalók iránti ellenszenvem.

Furcsa út volt, emlékszem. Végig a víz mellett maradtunk, végig bohókásan nézelõdött, mutogatott, be nem állt a szája. Sokszor idegesített ez, rengetegszer futott el a méreg vidámsága láttán, amikor én nem is olyan rég vesztettem el a szüleim. Kínzó volt minden egyes nevetõ hang a közelemben. Mérhetetlen volt a fájdalom és a hiány, a bizonytalanság, a céltalanság meg egyszerûen megõrjített. Eleinte rémesen türelmetlen voltam, és kiborultam. Kiabáltam, ordítottam, és ha nem lett volna nálam fiatalabb, ha nem nézett volna ki hozzám képest olyan törékenynek, akkor talán neki is mentem volna.  Kifakadásaimra õ azonban egyetlen egy rossz szót sem szólt. Sõt! Némán, végtelen megértéssel hallgatta végig az összeset, egy apró, egyáltalán nem illetlen, megértõ, részvéttel teli mosollyal. S miután megértettem, hogy átérzi a fájdalmam, de legfõképpen azt, hogy nem fog ugyanolyan hévvel visszatámadni, hogy nem kapom meg szavaimra a várt reakciót, a kifakadásaim ritkulni kezdtek, majd végképp megszûntek.

S õ egyfolytában, rendíthetetlenül vicces, vagy éppenséggel érdekes dolgokat mesélt csupán azért, hogy felvidítson és enyhítse a gyászomat, de mindezt oly természetességgel tette, hogy észre sem vettem. Úgy éreztem, mintha a szellemek és az istenek egy kistestvérrel kárpótolnának, aki az én felelõsségem, nekem kell rá vigyáznom, megvédenem. Kicsit ironikus volt számomra ez a gondolat, hiszen a fiatalkori Lyr lehet, hogy gyermeki naivsággal fordult a világ felé, lelkesen mindenre rácsodálkozva, élve a pillanatnak, mégis… volt benne valami furcsa, ami nem hagyott nyugodni. Az, ahogyan elõször megállt elõttem, ahogyan megszólított… fiatalkora ellenére is hatalmas erõt sugárzott. Láttam a lelkén húzódó sötét foltokat, láttam, hogy nem volt könnyû sorsa, és akárcsak a legtöbb siostrai gyermek, olyan dolgokat látott és élt át, amiket nem lenne szabad ilyen ifjú korban senkinek, sõt, késõbb sem. Tekintetében végtelenül csillant az õszinteség, a tapasztalat által nyert tudás, leginkább az a fajta, amit a saját bõrünkön szenvedünk el. S azok a titkos pillanatok! Amikor azt hitte, hogy nem látom, amikor körbekémlelte a tájat, vagy amikor hirtelen irányt váltott, zavartan azzal magyarázva tettét, hogy eltévedt. Láttam, amit láttam. Észrevettem a tõle távolálló, mégis hozzáillõ hihetetlenül komoly pillantásokat. Villámgyorsak voltak, szinte felfoghatatlanok. Észrevettem, ahogyan kezei egy káprázatnyi idõre megfeszülnek a hátára kötött batyu szárán, majd elernyednek. Szinte éreztem, ahogyan minden izma ugrásra készen megfeszül, ahogy egy pillanatra megborzong körülötte a lég a mágiától. Nem tettem szóvá, hogyan is tehettem volna? Magam sem értettem, csupán annyit, hogy ennek a lénynek több esze és ereje van, mint amennyit felfed a világnak.

De a legnagyobb meglepetés csak akkor várt rám, amikor elértük az otthonát, annak az országnak a fõvárosát, ahova a szüleimmel eredetileg is tartottunk. Vendégül akart látni, s a hosszú, fárasztó gyalogút után, és az egyre mélyülõ barátságunk miatt nem utasítottam el. Na, de arra, hogy egyenesen a palotába menjünk, hogy szolgák hada egyszerre boruljon a földre elõttünk, senki sem tudott volna felkészíteni! Mikor a palota felé irányított elõször azt hittem szórakozik, és mint máskor is, körül szeretne nézni. Úgy gondoltam, hogy az õrök csak kidobnak minket, ha nem tetszik nekik valami. Ennél jobban azóta sem lõttem mellé! A felénk sietõ udvaroncok úgy közrefogták Lyrt, hogy féltem, elszívnak elõle minden éltetõ levegõt. Engem észre sem akartak venni, én viszont észrevettem õket, nagyon is. Mégpedig igazi lényüket. Aggódást mímeltek, de a lelkük dühöngött. Kicsit sem örültek annak, hogy Lyr, mint megtudtam az ifjú herceg, aki egymaga kormányozta a birodalmat egy véres háború kellõs közepén, épségben visszatért. Indulatokkal telve, vérengzõen rezdültek meg a lelkek, akik õt körülvették, akiknek védeniük, támogatniuk kellett volna õt. A hazugság is régen rájuk égette a bélyegét. Az én szemeim elõl nem lehet az ilyet elrejteni. Nem egy remélte, hogy valahol nyakát szegte a szökésben. Viszont Lyrt sem tapasztaltam soha olyan csöndesnek és fakultnak, mint akkor, és ezt gyûlöltem. Gyûlöltem, hogy õ is ideiglenes szerepbe kényszerítette cserfes, színes természetét.  Gyenge kis bábnak látszódott, gyermek királynak, pont olyannak, amilyen milliószor elõfordult már a történelem poros rongyszõnyegén. Már majdnem szólásra nyitottam ajkaim, mikor megmutatta a tanácsosainak, hogy kin van még a korona, annak ellenére, hogy az útszéli koldus szebb ruhában könyörgött alamizsnáért. Amint elrebbentek a szemtelenek, akár a legyek, gyorsan megosztottam Lyrrel az információim. Mindent elmeséltem, milyennek láttam a lelküket, és miktõl volt hangos a fejük, milyen gondolatok ordítottak a tudatukból, mikor megpillantották élve. Az ifjú uralkodót kicsit sem leptem meg, de végre bizonyosságot nyert, s õ is megosztott velem mindent, ami idáig nem hagyta nyugodni. Szerencsére jó ösztönökkel lett megáldva, és minden látszat ellenére nem volt olyan szõke, mint a haja.

Még azon az éjen megkért, hogy álljak az õ szolgálatába, de nem úgy mint szolga, harcos, vagy nevezzem ahogyan én akarom. Barátként kért rá. Be is tartotta a szavát. Sosem parancsolt, sosem nézett le, sosem vette természetesnek azt, hogy én bármit is megteszek neki, sosem korlátozta a szabadságom, a szabad akaratom és mindig meghallgatta a véleményem, és az sem volt ritka, hogy a kapott tanácsom megfogadta. Tényleg olyan voltam, mintha a bátyja lennék, aki segít neki rendet teremteni otthon az anyjuk parancsára. Késõbb megtudtam, hogy õ is tragikus módon elvesztette a szüleit, és gyermekkorát háborúban töltötte. Amilyen gyorsan csak lehetett elértük a békét, és azután is eljátszadoztunk az udvarbeli embereivel arra várva, hogy mikor bújik ki a szög a zsákból. Én voltam az elsõ új ember, illetve élõlény a kegyeltjei közt. Teljes bizalmat kaptam. Bármilyen titokról is volt szó, csupán egy kérdõ pillantást kellett rá vetnem.

S most itt vagyok, újra ezen folyó partján, mint legelõször pár száz évvel ezelõtt, de most egyedül. Lyr a kastélyban vár, hogy jelentkezzek. Senki sem tudja, hogy eljöttem, s ha rá is fognak jönni, az ok akkor is ismeretlen marad elõttük. Illetve mégis… az a pofátlan ifjú nagyon is jól tudja, és leplezetlenül örült távozásomnak. Mikor kisiettem a szobából õ állt az ajtó mellett, majdnem fellöktem, s azóta sem tudom eldönteni, hogy mit akarhatott ott. Tisztán láttam rajt, hogy hallgatózott, de mit akarhatott hajnalok hajnalán Lyr lakosztályában? Figyelmeztetnem kellett volna Lyrt, bár a múltkori sem használt. Meg van róla gyõzõdve, hogy Arcan egy ártatlan, szelíd lélek. Miért nem hiszi el nekem, hogy nem az? Csak remélni tudom, hogy nem történik semmi katasztrófa, amíg távol vagyok.

Azonban hiába vándorlok már napok óta, a lelkek nem jelentkeztek újra álmaimban, ami azért bosszantó, legfõképpen azért, mert az õ parancsuk miatt vállalkoztam az útra. Na jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ûz a kíváncsiság is, és persze az ösztönök. A lelkek nem akarnak behúzni a csõbe, de akkor mégis miért nem találok senkit erre ennyire közel a célhoz? Még nyomok sincsenek.  

Hirtelen megállítom a lovam. Ismerõs lelket érzek. Harmatgyenge rezdülésekkel ér el hozzám, de még ez az elhaló léleknyom is régen elfeledett emlékeket idéz fel. Édesapáméhoz hasonló tisztaság, és ugyanabból a forrásból eredõ erõ. Nem vitás, egy aranysárkány. De merre van, és mit keres errefelé? Mi szél hozhatta ilyen messze Aecreyontól és miért ilyen gyenge? Hátasom újfent mozgásra ösztökélem, úgy érzem, hogy elölrõl, a torkolat közelébõl érkezik az energia. Lassan haladunk elõre, minden egyes árnyékot alaposan szemügyre veszek az ismeretlen után kutatva. Aztán egy apró kanyar után meglátom az összeesõ alakot. Fürgén pattanok le lovamról és sietek oda ismeretlen fajtársamhoz. Itt valami nagyon nincs rendben.

Bárgyú mosollyal tekint a szemeimbe az a fiú, akit az álmaimban mutattak, míg homlokára simítom a tenyerem, majd megdermedek a mozdulatban, amint sikeresen feldolgozom a látott információt. Lila tekintet. Jól láttam, bár már nincs alkalmam leellenõrizni. Nem csalt a szemem, lila volt, akár az ametiszt. Félvér lenne? Nem, nem érzek rajt mást, csak az aranysárkányokra jellemzõ fehér mágiát. Végül, lassan, nagyon lassan, de belém hasítanak édesapám egykori tanító szavai. Aranytól eltérõ íriszei csupán a kiválasztottaknak van, még a félvérek tekintete is arany színbe perzsel, olyan erõs fajtájának vére. S a kiválasztottak rendszerint sámánok, és ennek a nemzetségnek csupán egyetlen egy sámánja, és ennek a posztnak egyetlen örököse van. Vajon melyiket tartom a karjaim közt?

A lovam felfele irányítom, el a folyótól, hogy egy védett, eltakart területet találjak. Nem tudom mikorra fog felébredni, de muszáj rendbe jönnie mielõtt bármiben is segíthetnék neki. Egy barlangot választok ki pihenõ helyül, ami tökéletesen elrejt minket a külvilág szeme elõl, de ugyanakkor közel esik a folyóhoz, és remek rálátást kapunk a tájra. Ha ártó szándékkal közelednek, akkor észreveszem. Ruant szabadjára engedem, hiszen csak egy szavamba kerül és visszatér, majd útiköpenyem leterítem a földre és ráfektetem Eliont. Komoran veszem szemügyre a most már inkább hamuszín, mint sápadt arcot. Teljesen kimerülhetett. Idegesen szemlélem a sérüléseket, amik nem gyógyulnak úgy, ahogyan egy sárkánynak kéne, a kócos, összetapadt csimbókos hajat, ami egyáltalán nem méltó az aranysárkányokhoz, ahogyan cafatokban lógó ruhái sem. Mégis mi történhetett? Ellenségek üldözték vagy netalán saját fajtája számûzte volna?

Komoran bámulom testét, ahogy hátam a barlang kemény falának vetem. Aurája áttetszõbb, mint másoké, és sötét csápok kúsznak fel rajta. Lelkét az alvilág fojtogatja és gyûlöletes az a méreg, amely ereiben száguldozik. Mégis milyen jövendölést akar ilyen átokkal a fején beteljesíteni? Pár hétig él még, addig tart míg minden életereje el nem fogy, s a gyógyír messze földön leledzik. Szülõföldemen. Ha nem onnan származnék sosem fordulna meg gondolataim közt, hogy az az elátkozott táj, a fagy, a hó és a köd örök birodalma, milyen kincseket is rejt, olyan nélkülözhetetlen dolgokat, amik nélkül csodálom, hogy máshol képesek életet folytatni .
Az a birodalom minden lakójára könyörtelenül rányomja tulajdon bélyegét. Az ott élõk nem a bizalom megtestesítõi, mindig figyelnek a részletekre, sohasem ülnek ajtónak háttal, családjuk részesítik majdnem egyedül abban a kegyben, hogy karjaik közé zárjanak egy élõlényt, és mosolyuk ritka vendég arcukon. Komor és edzett nép, s akkor is ilyenek maradnak, ha a sors hosszú idõre idegen, sokkal barátságosabb tájakra sodorja õket.

Tekintetemmel elidõzök még beesett arcán felkutatva azt a bájos arcot, amit álmaimban láthattam, majd feltápászkodom és visszatérek a folyóhoz. Minden bizonnyal éhes és szomjas lesz, mire felébred. A kulacsaim feltöltése, pár ficánka hal kifogása és száraz ágak gyûjtése után visszatérek a barlangba. Hangtalanul lépek be és dobom földre a terhem, majd gondolok egyet és visszafordulok az erdõbe, s nem felejtem el a még indulásom elõtt emelt védõfalat visszahúzni. Szerény véleményem szerint nincs veszély a közelben, de sosem tudni, és azok a lelkek az álmomban nem azért küldtek, hogy védtelenül magára hagyjam. Kevesebb, mint fél óra alatt párszor meg is fordulok, és ahhoz képest, hogy régen nem kellett a természetben megbújva elszállásolnom magam egész büszke vagyok a végeredményre.

A mohát két egyenlõ hosszú kupacba hordom, majd az egyikre átteszem az alvó Eliont, hogy kényelmesebben pihenjen. Majd az összehordott ágakból este apró tüzet rakok, hogy a füst és a fény ne legyen olyan árulkodó, mintha hatalmas tábortüzet gyújtanék. A holmijaim közül elõszedek egy apró kendõt, majd vízzel átitatom. A vizes kendõvel óvatosan törlöm át Elion arcát. A hûvös érintésre halkan morogva összevonja szemöldökeit, majd elfordítja a fejét. Az anyagot óvatosan levezetem a nyakára, majd szakadt ruháját arrébb tolva mellkasáról tûntetem el a koszt, és igyekszem kimosni a sebeket. Tekintetem csupán egy komor pillanatra állapodik meg az átok pecsétjén és rózsatetoválásán. Érintésemre halkan felsóhajt, majd egy nyugodt lélegzetvétel után rémülten nyitja ki a szemeit. Igen, jól láttam, olyan színû, mint a kristály.

- Örülök, hogy magadhoz tértél – szólítom meg, mivel meglepett, ijedt pislogása nem akar szûnni.

- Én… meghaltam? – kérdi halkan miután felülkerekedett döbbenetén.

- Nem. Elájultál a folyó partján – válaszolok ugyanolyan halkan, majd zavartalanul tovább folytatom a sebek tisztogatását és a zsebembõl elõkapott tégely aranyló tartalmát a sebekre kenem.

- Ez mi? – kérdi fintorogva, de nem rovom fel neki, hiszen az Ulalumehnak igencsak kellemetlen illata van. Nem lehet a büdös jelzõvel illetni, viszont nem is illatos. Mindenki mást érez, és kivétel nélkül mindenkit taszít.

- Ulalumeh. Kitûnõ orvosság a messzi észak egyik apró, aranyló virágából, ami Fivure idusán lepi el a földeket. Kissé kellemetlen, de pont annyira hasznos. Ritka kincs – szavaimra meglepett arcot vágva néz a parányi tégelyre.

- Csupán egy napig virágzik? – kérdésére bólintok.

- Vedd le a felsõd és fordulj hasra, hogy elláthassam a sérüléseid – egy pillanatig mérlegelni látszik, majd úgy tesz, ahogyan kértem. Miután ellátom megkérem, hogy aludjon még, s ahogy lehunyja gyengeségtõl kifakult szemeit, azonnal elnyomja az álom. Betakargatom és nekiállok a vacsoránk elkészítésének. Ahogyan elnézem jó ideje nem táplálkozhatott rendesen.

Mikor már finom illatok töltik be a barlangot mozdulnék, hogy felébresszem az álomszuszék Eliont, de akaratlanul is megelõz. Sokkal jobb színben van, mint ezelõtt és a sebei is majdnem teljesen meggyógyultak. Megmarkolom az idõközben elõszedett ruhákat, és odaviszem hozzá.

-Úgy vélem ezekkel jobban járnál, mint a ronggyá foszlott ruháiddal. A vacsora már kész – értetlenkedve és kissé megszeppenve pislog, mintha nem értene, de nem foglalkozom vele. Ha kérdezni akar, akkor úgyis kérdez majd. Mire leszedem a ropogósra sült halakat az ágról, addigra õ is elõbújik az új ruháiban. Elégedetten konstatálom, hogy jól tippeltem meg a méretet.

- Köszönöm, hogy megmentettél – tesz pár tétova lépést a tûz felé, de nem szólok semmit, így némán leül, és a kezébe vesz egy ropogósra sült halat, majd még egyet és még egyet. Régóta nem ehetett már. Mondjuk meg is látszik rajta. Az álombeli képmása szószerint sokkal jobb bõrben volt. Kedvtelve nézem, ahogyan minden elfogyasztott falattal egy kevéske energia is visszaszivárog belé. Mikor észreveszi lomha tekintetem próbál úgy tenni, mint aki nem veszi észre, és kissé lassabban folytatja gyomra éhségének csillapítását. Aztán pár perc múlva az evést befejezve rám pillant ametiszt tekintetével.

- Nagyon köszönöm a kedvességed.

- Igazán nincs mit, Elion – neve hallatára teljesen megfeszül és tekintetében a gyanú szikrája csillan.

- Honnét tudod a nevem, és ki vagy te? Ragdhar küldött, hogy befejezd, amit õ nem tudott?

- Nem ismerek semmilyen Ragdhart. A nevem Anraí, és azért küldtek, hogy segítségedre legyek – válaszomra kicsit sem lesz nyugodtabb, amit nem csodálok. Tipikus reakció, és a bizalom sosem alakul ki elsõre, de majd rájön, hogy nem szándékozom ártani neki.

- Álmomban meglátogattak a lelkek – folytatom mondandóm, mivel nem válaszolt – és azt mondták, hogy segítségre van szükséged, ahhoz, hogy ez bizonyos jóslatot beteljesíts.

- Te láttad a lelkeket? – vonja fel a szemöldökét kételkedve – Aranysárkány vagy, nem? Csak a sámánok látják a szellemeket… de akkor…

- Nyugodj meg, nem kívánok az életedre törni, és nem azért láttam a szellemeket, mert sámán vagyok. Édesanyám ternhtör, édesapám aranysárkány volt – szavaimmal döbbent, majd izgatott pislogást váltok ki hallgatóságomból.

- Akkor… akkor te tudod, hogyan lehet megszabadulni az átkomtól? – vegyül eddig kételkedõ hangjába a remény.

- Tudom, de csak Siostrában nõ olyan növény, ami segíthet a bajadon.

-  De… az a hely szörnyen veszélyes, és végtelenül messze van. Nincs más módja az átoktörésnek? Muszáj hozzá az a növény? Esetleg nincs olyan kereskedõ, aki lehozta délre? – lassan ingatom meg fejem, mire teljesen magába roskad.

- A növényt frissen kell felhasználni. Amint leszakítják gyönge szárairól elveszti erejét és elporlad.

- Értem… - suhan át egy apró, harmat gyenge mosoly szép ajkain – Akkor maradt két hetem és pár napom. Valami olyat kéne csinálnom, amit mindig is szerettem volna, de sosem adódott rá alkalmam – csendül hangja szomorúan, szinte már teljesen beletörõdött halálába. Megtörten hajtja le a fejét, ahogyan számot vet eddigi életével, s ahogyan én látom haragszik. Dühösen lobban fel a lelke a rá zúduló tehetetlenségben, amelyet szavaim okoztak. Vajon mennyi mindent nem tett meg élete során, hogy ilyen intenzíven csapott fel lelkének elhalványult burka?
Elõre hajolok, és tenyeremmel gyengéden simítok végig haján, majd arcára simítom tenyerem, ahogyan gyengéd erõszakkal felemelem fejét, hogy szemeimbe nézzen.

-  Nyugodj meg, élni fogsz. Segíteni küldtek, és ha nem is tudom egymagamban levenni rólad az átkot, erõmbõl adódóan tudom késleltetni a hatását. Van még idõd, s talán azokra a dolgokra is sor kerül, amiket mások természetesnek vesznek, de neked sosem volt bennük részed.

- Honnan tudod, hogy… - kérdezne, de ujjam ajkára simítom.

- Mi másért csapna fel ilyen nagy lánggal a kétségbeesett düh egy ifjúban, ha nem azért, mert évei során elvettek tõle mindent, amihez társainak joga volt? Látom az elfojtott vágyak, a végtelen sóvárgás, az irigység, az örök magány lenyomatát. Mégis milyen életed lehetett az Aecreyonban? – mélázok el egy pillanatra szavaim hatására a szomorú, lila szemekbe nézve, majd visszadõlök, és hagyok neki idõt ahhoz, hogy eldöntse akar-e beszélni?

- Sámán vagyok – csendül mély búval a hangja –kiválasztott… Lila a szemem, az elmúlás rózsája virágzik a mellkasomon… Pedig én sosem kértem! – csattan fel elkeseredetten, majd pár lélegzetvétel után megnyugszik – Mivel rólam szólt a jóslat más neveltetésben részesültem, és már négy évesen el kellett hagynom a családi fészket, és csak ünnepekkor térhettem vissza a sárkányokhoz. Tudom, hogy mindenkinek külön sorsa van, én már régen elfogadtam az enyém, mégis…

- Ne aggódj, megértem. Gyerekként ennél nagyobb teher nem is létezhetett. Azt hittem, hogy az aranysárkányok bölcsebbek ennél… 

Bár elkönyveltem, hogy nincs abban semmi, ha nem jött el, hiszen nem tett rá ígéretet, mégis  vártam, hogy majd utánam szól, de most, hogy átlépem a hivatalos határt, valahogy az egész semmivé foszlik bennem. Az nem kifejezés, hogy csalódott vagyok, olyan, mintha az egész egy mázsás kõ lenne, amely össze akar nyomni, a földhöz passzírozva.

- Mo! - na tessék, már képzelõdöm is. - Morf! - na, jó elég már, ez kezd szánalmassá válni. - Mo!  Hallod?! - megtorpanok, és megfordulok. Egyszerûen jól megnézem, és lám, nem lesz ott senki. Teljesen ledöbbenek, ahogy megpillantom. Eljött? Érzem, ahogy elönt a zavar, s ismét elõre fordulva lódulok meg, hogy aztán ismét megtorpanjak. A fenébe! Úgy örülök, hogy eljött, de nem igazán tudok ezzel az örömmel mit kezdeni. Az egész az õ hiába, amiért olyan hülyén érzem magam!

Lihegve ér mellém, sietett utánam. A gondolat csak szítja bennem a tüzet:  - Azt hittem, jobb dolgod akadt - vetem felé meggondolatlanul, s azonnal vissza is szívnám, míg meg nem szólal: - Nem jobb, de akadt, csak nem vártál reggel és mondtad el személyesen, így nem tudtam szólni, hogy nekem ma kötelezõ programom van a párommal - összeszorul a szívem. Persze ez is logikátlan, hiszen tudom, hogy van párja, látszik a szárnyán. Nem is értem magam, csak azt tudom, hogy olyan mértékû gombóc nõ a gyomromba, hogy az elviselhetetlen.

- Hát persze, a pároddal... Nem is kellett volna...

- A temetõben - vág a szavamba, s a szó hatására kikerekednek a szemeim.

- Mi? - bukik ki belõlem. Totálisan elvesztettem a fonalat.

- Nem tudom, mennyit olvastál rólunk, de minden bizonnyal tudsz annyit, hogy lásd: nemzõ vagyok. És ez nálunk is úgy van, mint nálatok: a párok nem tudnak elválni. Tehát elméletileg valahol lenni kellene egy páromnak, egy nemzõnek, de már nincs - a hangjában annyi a keserûség, összefacsarodik a szívem. Olyan hatalmas vulgarizmus vagyok!

- Nem muszáj beszélni róla - motyogom.

- Nem, szégyen nekem a dolog. Üljünk le, és elmesélem, ha érdekel.

Bólintok, érdekel, de nem tudom, jó ötlet-e. Viszont ha azt mondom, nem érdekel, azzal megint csak megbántanám, és még csak igaz sem lenne.

Csendesen keresünk táborhelyet, s elnézem, ahogy tüzet csinál. Valahogy jobb így távolabbról szemlélni csak csendesen. Nem okozunk véletlen fájdalmat a másiknak. Szinte egész testemben megfeszülök, mikor ismét megszólal, miközben ételt melegít magának. Ennek is olyan borzasztó szaga van, mint a másiknak volt...

- Brevia volt a neve. Csak amikor megtörtént elõször köztünk, õ elfelejtette mondani, hogy már csak pár napja van hátra - sóhajt fel, s megértem. Sosem voltam még szerelmes, nem éreztem a nagy bizsergést, semmi hasonlót sem, mégis, olyan rossz elképzelni is, hogy az ember megtalál valakit, akirõl tudja, õ az igazi, s aztán elveszíti, alighogy megtalálta. - Két nap múlva megmutatkoztak rajta a várandósság jelei, a rákövetkezõ hajnalon meghalt. Évekkel ezelõtt volt, de mégis fáj ezt így kimondani. Bár fogalmam sincs, miért mondtam ezt el neked.

Ha lehet, még kényelmetlenebbül és rosszabbul érzem magam, mint eddig. Nem tudok róla semmit, mégis folyton olyan tapintatlan vagyok. Egy önzõ visszaható névmás, aki csak magára gondol. Eszembe sem jutott, hogy bármi hasonló történhetett vele, csak a saját érzéseimmel foglalkoztam.

- Nem akartam neked fájdalmat okozni - töröm meg a csendet fürkészve. Bár valahogy meg tudnám vigasztalni!

- Te? - kérdez vissza, de nem néz rám, ami kissé hiteltelenebbé teszi a dolgot számomra. - Ezt a fájdalmat a helyzet okozta és Brevia titkolózása, nem te - ül fel, s a tekintetünk egy rövid pillanatra összekapcsolódik. Úgy fordítom félre a fejem, mint a turpisságon rajtakapott kisgyerek.

- Néztél - jelenti ki, mire védekezõn tagadok azonnal.

- Nem is - pedig igaza van, s lassan megint arra eszmélek, hogy sunyítok felé.

- Kérdezz - dönti oldalra a fejét mosolyogva.

- Nem akarok alkalmatlankodni - meg nem is tudom, mit kérdeznék.

- Ugyan már, olvasmányt nálatok úgysem találsz. Kérdezz, tudom, hogy érdekel, hiszen tudós vagy. Egy kíváncsi kis tudós - húzódik kissé közelebb, incselkedve a szárnyaival. Végigmérem, majd behódolok. Valóban kíváncsi is vagyok, meg így talán egy kissé kellemesebbé válik a közelsége, épp mint múltkor, mikor egész meghitten tudtunk beszélgetni.

- Elmagyarázhatnád összességében is - felelem hát fellelkesülve. Mosolyogva sóhajt, majd belekezd, s elmagyarázza részletesen.

- Itt, a csúcson ez a kis rész, a családi jelképek. A Dathon-klán minden tagjánál vannak egyedien, családilag jellemzõ minták, de változik, hiszen itt rajzolódik ki késõbb annak a mintája is, akivel boldog leszek. Brevia nincs itt - Hallgatom, és önkéntelen jegyzetelni kezdek, a név hallatán viszont kissé megtorpanok, de ahogy kijelenti, hogy nincs a mintában, pedig ott kellene lennie, kissé elvesztem a fonalat, de nem merek rákérdezni. Akárhogy tartja is magát, fájdalmas pont neki e volt kedvesrõl beszélni. Megértem, ami vele történt, komoly tragédia. - A tollak minden nyurgónál ilyenek. Nem tudunk ugyan repülni, de a tollaink mindegyikünknél ilyenek, esetleg árnyalatokban sötétebbek, világosabbak. Ezek itt azt mutatják, amivel nem szeretek kérkedni, de akár a homlokomra is írhatnám - meséli tovább kevésbé boldog hangnemben. - A Dathon-klán nemes család, ezek azt mutatják, a nevük sárkányhártya. A minta meg, ami itt van, arany, de lehet fehér is, akkor is ugyanazt jelenti: én csak nemzõ lehetek. Ha fekete, akkor a nyurgó szülõ, a szürke a bizonytalan.

Bólogatok és rajzolgatok szorgalmasan, s hálás vagyok, mikor veszi a fáradtságot, hogy megismételjen részeket, ahol látta, hogy elmaradtam. Közben, míg dolgozom, ismét beáll közénk a csend, de ez most sokkal barátságosabb, mint az elõzõ. Tényleg jó ötlet volt hagyni mesélni, mert így témát váltva feloldódott kissé köztünk az a kellemetlenség, ami eddig körbelengte a levegõt.

Miközben elpakolok, elém tesz egy edényt.

- Elkészítettem a te vacsorádat is.

- Köszönöm - szólalok meg jó ideje elõször kissé elpirulva. Olyan más, mint amilyennek a nyurgókat hittem. Kedves és törõdõ, azt hiszem, értem, miért akarta megajándékozni õt a Hold egy gyermekkel. Jó nemzõ lett volna belõle.

- Egyébként... neked még kék. Ha jól sejtem, az még a szûz, ugye? - kérdez most õ, és bár elég indiszkrét a kérdés, na meg köztünk, minyurgók közt badarság, de úgy gondolom, tõle ez elnézhetõ.

- Igen - felelem hát.

- Biztos várod már, hogy megtaláld - sóhajt fel, de téved, valójában nem várom, sõt, nekem ez a téma kifejezetten terhes, s jobbára a szülõi protektív viselkedés tökéletes példája.

- Nem tudom - felelem úgy, hogy ne sértsem meg, és ne legyek durva. - Egyelõre jó így, csak tudod, a szülõm...

- Ez csak azt mutatja, hogy szeretnek téged. Szeretnének biztosan boldognak látni, mielõtt bajuk eshetne. Szerintem ez jó dolog - talán, de akkor is sokszor terhes. Hiszen elboldogulok, önállóan meg tudok állni a két lábamon, ha kell, s biztos vagyok benne, hogy a magánéletem is meg tudnám oldani, ha úgy alakulna. Az meg, hogy feleslegesen kényelmetlen perceket okoznak nekem és a szenvedõ partnernek is, teljesen felesleges. Arra az egyre hasznos, hogy elvadítsanak otthonról. De ezt most nem fejtem inkább ki, nekem õ olyan gondoskodó és ragaszkodó típusnak tûnik, és nem értené, miért tolom el magamtól a túlaggódó apáim. Inkább nekilátok a vacsorámnak, mielõtt kihûlne.

Miután jól laktunk, kiterülünk a fûben, s ismét csak a csillagokat bámuljuk. Épp csak most csendben vagyok, nem jött rám a fecseghetnék.

- Te, Mo - töri meg nagysokára a csendet, s felé fordulok érdeklõdõn. - Találkozunk még, ugye?

- Szerintem jó lenne - felelem visszafordulva az ég felé, enyhén felgyorsult szívveréssel. Jó vele lenni, mert õ olyan más, és annyi izgalmas dolgot tud, de ami még ennél is jobb - talán mert nem ismer semennyire sem -, nem oktat ki és nem akar megváltoztatni. Csak vagyunk, beszélünk a másik számára távoli dolgokról vagy hallgatunk nagyokat. Olyan békés, ellazít minden egyes másodperc.

- Tíz nap múlva itt? Hoznék neked egy könyvet  nyurgókról, ha szeretnéd.

- Az tényleg jó lenne - csillannak fel a szemeim, ahogy rápillantok mosolyogva. Fúúú, egy egész könyv a nyurgókról, már most alig várom, hogy a kezemben forgathassam! - És nekem a tíz nap múlva megfelel - teszem hozzá, ha nem fog, akkor is meg fog felelni, egy teljes könyv, Holdanya, köszönöm!

- Akkor maradjunk ennyiben - fordít hátat, hogy nyugovóra térhessen. - Jó éjt, és ne lépj le reggel - motyogja még. A mondat olyan, mint egy adag hidegzuhany, nem is tudok rá hirtelenjében mit felelni, de nem is kell megerõltetnem magam, hiszen szinte azon nyomban hallani, elaludt. Teljes testtel felé fordulok, s bár csak a hátát látom, még így is olyan magányosnak tûnik a Hold fényében. Úgy megölelném!...

Riadtan fordulok meg. Miket gondolok? Teljesen megõrültem!

* * *

Nem tudok aludni, csak forgolódom, s a gondolataim folyton zavaros vizekre tévednek. Magamra dühösen ülök fel. Egyszerûen most nem olyan jó vele lenni, mármint, jó érzés, csak összezavarja teljesen a gondolataim. Reggel meg mit mondanék neki, miért nézek ki úgy, mint egy összehányt mondatszerkezet? Vagy mi a manó az a trutymó, amit mindig eszik.

Csendesen pakolok össze, s bár kissé rosszul érzem magam, hogy szándékosan megkért rá, hogy maradjak reggelig, mégis menekülök, de biztosan megérti majd, ha a múltkorit is megértette. Összedobok egy rövid, semmitmondó cetlit, s visszaindulok. Ha a délelõtt folyamán kreálok valami anyagfélét, nem lesz feltûnõ a rövid látogatásom, s tíz nap múlvára tervezek majd egy hosszadalmasabb expedíciót ismét.

* * *

Ugyan csak tíz nappal késõbbre beszéltük meg a találkozót, én már öt nappal késõbb visszatértem a vidékre, mert fontos, hogy megfigyeléseket is végezhessek. Szerencsémre egy csomó feljegyzésem még nem lõttem el korábbról, épp azért, hogy ha egyszer nem sikerülne ráakadnom a vizsgálatom “tárgyaira”, akkor se kelljen üres kézzel hazamennem, mert az lenne a legnagyobb szégyen rám nézve, mivel a rangsorolásokon és az eredményességi kimutatásokon mindig magasan vezetem a prímet még így is. S ezen nem akarom, hogy ez változzon akármi történjék is. Bár az is igaz, mostanában semmi új kutatást nem végeztem,a mit le is adhatnék, és ez azért kicsit aggasztó. Most is többször azon kapom magam, hogy inkább a korábbi jegyzeteimben bambulom Mon szárnyairól készített rajzaim...

Áááh! Mo koncentrálj, az istenért, nem lenne jó, ha kirúgnának, mert akkor nem lenne indokom többé kijönni. Persze ez a kirúgásveszély még nem fenyeget, azért jó lenne többet koncentrálni.

Azért kíváncsi vagyok, milyen könyvet fog hozni. Biztosan érdekes lesz. Már alig várom!

A felismerés viszont hirtelen hasít belém: én semmit sem hoztam cserébe. Eszembe sem jutott, hogy keressek valamit, amivel boldoggá tehetném. A fenébe, s holnap már a tizedik nap jön, még esélyem sincs keríteni semmit.

Kedvetlenül heveredek el, s az eget bámulom. Talán elvihetném a kedvenc helyemre... Igen, az jó lenne. Remélem... Hah, nem is ismerem, jó hogy nem jut eszembe semmi.

* * *

Feszülten telepedem le ott, ahol elõször találkoztunk, remélhetõleg itt keres majd. Jöhetnék késõbb, de tök felesleges, most sem fogja szerintem elsietni, s ha valóban el akarom cipelni a “meglepetés” helyemre, akkor kell némi idõ is, nem veszõdhetem a büszkeségem miatt. Ez a hely egyébként is alkalmas arra, hogy itt töltsem az éjszakát. Majd úgy teszek, mint aki nemrég érkezett csak...

* * *

Arra ébredek, hogy a nap sugarai lágyan simogatják az arcom. Szeretem ezt az érzést. Lustán nyújtózva ülök fel, a szemem dörzsölgetve, mikor megpillantom, ahogy egy rönkön ücsörög, és mosolyogva figyel. Elvörösödöm teljesen, s magamra kapom a takaróként is szolgáló hálózsákot, az egyre melegedõ idõ miatt félmeztelenül aludtam az éjszaka, és a számomra hirtelennek tetszõ felbukkanása okán szükségét éreztem ennek a védekezõ mechanizmusnak.

- Mon, mit keresel itt? - teszem fel a lehetõ legidiótább kérdést, ami a számra szaladhatott.

- Megbeszéltük, hogy találkozunk, ha nem csal az emlékezetem - feleli.

- Persze, de felébreszthettél volna... - mormogom.

- Nem volt szívem hozzá. Egyébként sem volt még szerencsém egyszer sem az alvó Mohoz, mert mindig elszökik reggel - állapítja meg, én meg megsemmisülten fordítom félre a fejem.

- A frissen ébredt Mo nem jó fej, én csak óvlak tõle - válaszolok, mire felkuncog. Fintorogva kelek fel, és magamra rángatom a ruháim, a biztonság kedvéért hátat fordítva neki.

- Szóval - fordulok vissza felé, de zavarba jövök, mikor találkozik  a tekintetünk. Olyan furán néz rám. - Öhm... - próbálom összeszedni magam. - Terveztél valamit mára?

- Nem kifejezetten - meglepõdöm. Kicsit olyan valakinek gondoltam, aki a jövõ hetet is számításba veszi, hogy ha elõ kell húzni valamit a tarsolyból, legyen mit. Talán ezért van olyan érzésem, mintha csak arra lenne kíváncsi, én mit terveztem.

- Csak mert... eszembe jutott, hogy te gondoltál rám a könyvvel, nekem meg eszembe sem jutott, hogy hozhatnék valamit... és arra gondoltam... van egy érdekes hely, amit talán nem ismersz, a kedvencem, és ha érdekel, akkor elvinnélek oda - bököm ki kissé kertelve.

- Jól hangzik - mosolyog biztatóan, ami kissé megnyugtat. Olyan rosszul éreztem magam, mikor rádöbbentem, mennyire nem jutott eszembe, hogy valamivel én is megörvendeztessem. Az is igaz mondjuk, hogy egy minyurgónál nem elsõdleges gondolat megörvendeztetni egy nyurgót, de ez nem lehet kifogás, hiszen minden bizonnyal egy nyurgónak sem elsõdleges gondolata minyurgót pesztrálni...

- Akkor akár... indulhatnánk is - dölöngélek izgatottan, de lehût, és milyen igaza is van.

- Elõbb szerintem enned kellene, meg összepakolni a cuccokat, bár nem tudom, hozni akarod-e õket.

Zavartan kezdek nevetgélni: - Tényleg... Mondasz valamit.

* * *

Vezénylésével én lassan magamhoz tértem gondolatilag is, nem csak fizikailag, s a reggeli után még összepakolni is sikeredett immáron egyedül, míg õ elbíbelõdött a tûzzel.

- Lehet tudni, hova tartunk, vagy titok? - érdeklõdik, talán zavarja a csend.

- Egy tó partján levõ barlanghoz - felelem, s közben megindulunk. Bár én vezetek, egymás mellett haladunk, s mindig apró mozdulatokkal jelzem, ha épp valamerre kanyarodunk.

Közben megint rám jön a szómenés.

- Egy kutatás során fedeztem fel. Épp a különbözõ mellékneveket igyekeztem rendszerezni, amelyeket akkoriban fedeztünk fel, tulajdonságok alapján csoportokba sorolva, mikor megpillantottam egy táskát. Nem újkeletû fõnév, csupán azt hittük, egy ideje kihalt, mert senki nem regisztrált újabb tagot, nekem meg rögtön egy egész falkát sikerült felfedeznem. Igen érdekes fõnevek. Félig mindenevõk, ugyanis csak és kizárólag más fõnevekkel táplálkoznak, bár megfigyelhetõ volt köreikben a kannibalizmus is, viszont más szófajokat nem fogyasztanak még akkor sem, ha az éhhalál fenyegeti csoportjuk. De nem is ez az igazi érdekességük, hanem hogy olyan gyomor- és emésztõrendszerrel rendelkeznek, amely lehetõvé teszi számukra, hogy raktározzanak. Jól bezabálnak lényegében, és utána akár egy egész hónapig nincs szükségük ismét táplálékra. Ez azért alakult így, mert téli álmot alszanak, s a tél beállta elõtt telepakolják a gyomruk, s azt emésztik egész télen az álmuk alatt - elgondolkodom. Miért is kezdtem bele a kiselõadásba? - Ja, szóval miközben õket követtem, bukkantam rá erre a barlangra, amely az egyik kedvelt téli szálláshelye volt a falkának. Nyáron viszont felé sem néznek, így most is feltételezhetõen üresen áll, maximum egy két kisebb névelõ vagy esetleg igekötõ tanyázhat arrafelé, de semmi extra. A barlangnak azonban ezen kívül is van pár érdekessége, amit szándékosan nem lövök le, de érdemes megcsodálni nagy magányában is. Szeretem azt a helyet nagyon.

Közben átérünk a határ felénk esõ oldalára, s egy újabb emelkedõ után már látni lehet. Arrafelé is mutatok: - Ott is van, már lehet látni.

Hamar közel érünk. A tó kellemes kékségével lustán nyúlik el a sziklafal ölelésében, amelybõl a barlang is nyílik. Szárazon viszont nem közelíthetõ meg, így ledobom a cuccom, majd nekiállok levenni a felsõm és a nadrágom. Mon viszont mintha kissé földbe gyökerezett volna, vagy nem is tudom. kérdõn pillantok rá.

- Nem veszel le semmit? Csak a vízen keresztül lehet megközelíteni - próbálok rá utalni, hogy meg kell mindenképp mártózni a habokban.

- Ja... de - feleli, s egy pillanatig olyan érzésem van, mintha megzavartan volna valamiben, úgy fordítja félre a fejét, és mintha egy egészen hangyányit magához képest zavarban lenne, de végül nekiáll õ is, és megválik pár felesleges ruhadarabjától. Egészen addig tapad a kivillanó felsõtestére a tekintetem, míg a nadrágot levéve fel nem egyenesedik, mert ekkor riadtan kapom el a fejem, nehogy megint lebukjak, mint a múltkor. Azonban nem tehetek róla, eszméletlen jó a testfelépítése, a minyurgók java része helyében megirigyelném érte. Mondhatni vonzza a szemet, és nehéz eltépni róla a tekintetet...

Te jó ég! Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy ábrándos szülõ sóhajtozása! A gondolatra elfintorodom. Én ugyanis nem leszek szülõ! Sosem leszek szülõ!

Erélyesen trappolok a vízbe. Követ, sõt, mondhatni le is elõz, hiszen hosszabbak a karjai, érthetõ módon ami neki két csapás, az nekem vagy négy legalább... A sziklafalra hamar felkapaszkodik, így mikor megérkezem, kinyújtja a kezét, hogy segítsen, s el is fogadom. Ahogy felhúz, egész közel préselõdöm hozzá, s átkarol, mire hevesebben kezd dobogni a szívem. Félre is lépnék, de a kis kiszögellés olyan keskeny, nincs rá igazán esélyem. Pedig múltkor határozottan szélesebbnek tûnt, bár akkor egyedül álltam rajta, és nem egy nyurgóval. Lehet, itt van a kutya elásva.

- Oda kellene valahogy feljutni - mutatok kissé feljebb. - Arra viszont nem számítottam, hogy ketten ilyen szélesek vagyunk - vakargatom zavartan az arcom.

- Ha téged nem zavar, felemelhetlek - ajánlja fel. Felhördülök, de végül az ajkamba harapok. Jobb megoldásom nincs, így azt hiszem, marad ez.

- De csak most az egyszer - motyogom, és bólint.

- Becsszó, több ilyen nem lesz, hacsak nem rángatsz szándékosan hasonló helyekre - kuncog kicsit.

- Akkor gúnyolódj, mikor meglátod - nyújtom ki a nyelvem, de kis híján rá is harapok, ahogy a derekam közrefogva megemel. Meglepõdök ugyan, de hamar megtalálom a fogást, s már fenn is vagyok a barlang szájánál, õ pedig, hála annak, hogy magasabb, könnyedén követ. A látvány épp olyan, mint volt eddig mindig. Mintha a barlang apró, vörös csillagokkal lenne kirakva, de valójában csak visszatükrözõdés mind, hála a kõzet anyagának, a valódi fényforrás pedig a barlang csarnokának közepén ácsorgó nagyobb méretû kõ. Akár a folyékony láva amely mégis megszilárdult. Azt is észreveheti, hogy itt a kinti hõmérséklethez képest is meleg van, pedig a barlangok általában hûvösebbek szoktak lenni.

- Nem semmi - ámuldozik, s elégedett vigyorral fogom meg a kezét.

- Ez még hagyján, ezt figyeld - vonom magammal, s nekinyomom a tenyerét a világító kõnek, amely kellemes meleg. - Ekörül melegednek télen a táskák, és ezért is szeretik oly nagyon ezt a helyet. Fantasztikus. Mi meg szenvedünk a fûtéssel - nevetek rá izgatott gyermekként, aki valami csodára bukkant, s azt megoszthatja a barátjával.

- Köszönöm - néz rám, s az arca egész közel, zavartan hátrálok két lépést, elengedve a kezét.

- Ugyan, nincs mit - telepedek le inkább kissé pánikszerûen heves mozdulattal, s támaszkodom a kõnek. Olyan kellemes meleg. A fejem nekidöntöm, s a sziklafalban gyönyörködöm, amelyen megtörik a fény. Csatlakozik hozzám, s hogy elõbbi érthetetlen okból rám tört zavarom enyhítsem, ismét beszélni kezdek.

- Azt hiszem, ha olyan párt találnék magamnak, aki elég vállalkozó szellemû, biztos meggyõzném, hogy itt töltsük el az elsõ éjszakánk. Tökéletesen illene hozzánk, én és valami tûzrõl pattant szülõ, aki képes betörni - már ha létezik olyan, amit ugye kötve hiszek.

- Nem akarlak megsérteni, de szerintem te majd szülõ leszel - veszi át a szót, de bár ne tette volna. Sértetten összevont szemöldökkel meredek rá.

- És ezt mire alapozod? - kérdezem szó szerint számonkérve, és még örülhet, hogy nem robbantam.

- Nem tudom, így érzem - fordítja vissza a mennyezet felé a tekintetét.

- Hmm, a szótotó nyerõszámait nem akarod MEGÉREZNI? - hangsúlyozom ki az utolsó szót enyhén maró gúnnyal. Ha már csak abból indulok ki, hogy tudós vagyok, egyszerûen nem fogadhatok el ilyen indokot, arról nem is beszélve, hogy ez becsületbeli ügy, én nemzõ leszek és nem szülõ.

- Nem kell felkapni a vizet, csak megjegyzetem a korábbi TAPASZTALATAIMRA támaszkodva - vág vissza hasonló gúnnyal emelve ki szintén a kulcsszót.

- Jó... de könnyedén elõfordulhat, hogy a minyurgóknál ez kissé másképp van - vitatkozom. Csendben van egy darabig, majd megszólal, de most már elgondolkodó, és nem kötözködõ hangnemben.

- Miért vagy annyira az ellen, hogy szülõ legyél?

- Hogy én? - hogy tehet fel ilyen indiszkrét kérdést ilyen szégyentelenül nyugodtan?! - Egyszerûen csak nem tudom elképzelni magam abban a szerepben.

- Fura elképzeléseid lehetnek, ha szerinted a szülõség szerep - vigyorog, mintha direkt kekeckedne.

- Ez nem igaz, egyszerûen csak nem tudom elképzelni magam, amint áldott állapotban mászkálok, meg azt sem, ahogy világra hozok egy új életet. Nem szeretném az ezzel járó felelõsséget, megkötne, amit a mostani magamból kiindulva nem viselnék el semennyire - igyekszem megmagyarázni anélkül, hogy felidegelném magam azon, milyen jól szórakozik rajtam.

- Mindenesetre valóban szép hely az elsõ alkalomhoz - tér vissza az eredeti témához, s tekintetem elkalandozik az ajkain, míg kimondja eme szavakat. Olyan kívánatosak...

Mint akibe belecsapott a villám, pattanok fel. Megilletõdve néz rám bizonytalan-kérdõ tekintettel: - Ideje mennünk, még a végén megfázunk! - iramodok kifelé, s még én is érzem, eléggé béna indokot sikerült találnom.

* * *

- Tényleg, itt a könyv, amit ígértem - a közelben vertünk tábort, s mostanra meg is száradtunk annyira, hogy visszaöltözhessünk rendes ruháinkba. Felragyogó tekintettel veszem el a könyvet, és azonnal fel is csapom random valahol a közepén.

- Az írásotok egész hasonló, ez megnyugtató, tartottam tõle, hogy nehézségeket fog okozni - a kedvem még rózsásabb lesz, mert lám, semmi akadálya, hogy értelmesen elolvashassam majd a könyvet. - Szerintem egy négy-öt nap, és vissza is tudom adni, ha épp ráérsz.

- Nem gyanús, hogy ilyen hamar visszajössz? - érdeklõdik, mire csak megrázom a fejem.

- Nem, mert eleve haza sem megyek.

Nagy szemeket mereszt rám: - Hogyhogy?

- Szándékosan úgy jelentettem, hosszabb útra jövök, hogy megkíséreljem megtalálni a dobokat, akiket múltkor a balesetem miatt nem tudtam megfigyelni rendesen. Már itt vagyok egy ideje, és csak a következõ hét utáni hét közepén megyek haza. Többek között azét is terveztem így, mert biztos akartam lenni benne, hogy végig tudom olvasni a könyved. Haza nem vihetném, mert ha észrevennék nálam, könnyen valami fogdában köthetnék ki, mint nyurgókkal barátkozó közellenség, és megpróbálnák kimosni az agyam, megszabadítva a nyurgók terjesztette fertõtõl - mondom a legtermészetesebben, felpillantva.  Lesüti a fejét, s átkarolja a térdeit.

- Mi a baj? Nem tehetek róla, a minyurgók már csak ilyen elõítéletesek, biztos a nyurgóknál is megvan ez.

- Nem az a baj - rázza meg a fejét.

- Akkor? - most mi van?

- Igazán megtisztelhettél volna elõbb is ezzel az információval - csattan fel, de nem dühösen, inkább csalódottan.

- Mert? - totál nem vágom, mi a baj.

- Mert talán tudtam volna úgy intézni, hogy tovább maradhassak én is - feleli szemrehányón.

- De erre igazán nincs szükség - nem szeretném hátráltatni a munkában, biztos van neki is épp elég dolga, de csak azt érem el, hogy felcsattan.

- Na ez az! A könyv volt a lényeg, én nem is számítok, nem igaz?

- Ez nem igaz. Ha nem számítanál, már másodszor sem találkoztunk volna - felelem õszintén. - Csak nem akarok a terhedre lenni. De ha szeretnéd, és megoldható, akár közelebb is letelepedhetem, ahova könnyebben kijutsz, persze csak ha szeretnél, meg ha kellõen biztonságos a hely. Benned most már, remélem, nem naivitás, de megbízom.

- Nem eszem minyurgót - néz körbe. Én meg gyanakodva rá.

- Akkor... akkor mit keresel itt? - vonom kérdõre még mindig hevesen ragaszkodva a kövemhez. Istenem, tényleg jó magas. Tudom, hogy voltaképp én vagyok törpe növésû, de õ meg aztán még a magashoz képest is magas. Meg olyan... sárga. Én azt hittem, a nyurgók feketék vagy barnák, nem pedig szõkék... mennyi az esélye, hogy egy ritkaságszámba menõ példánnyal futok össze épp itt? Mondjuk, beszélek én, a vörös sem épp megszokott szín... s a bõre is milyen fehér! Õ most valóban nyurgó?

- Nemzõ apám küldött ide, hogy befogjak egy elkószált mellérendelést - nem, semmi kétség. Nyurgó, a nyurgók legnyurgóbbikából, ha lehet így fogalmazni. Szakmai ártalom, de tovább vizsgálom, ahelyett, hogy hozzávágtam volna már a követ, és elnyargaltam volna, nem számít, hogy kissé képtelennek tûnik a kivitelezés, mert akkor is ez lenne a logikus. De épp olyan szakmai ártalom az is, hogy arca helyett inkább a szárnyára téved a tekintetem. Igazán lenyûgözõ, hogy módosult a miénkhez képest. Sárgásfehér tollzuhatagban indul, s ahogy feljebb kúsznak szemeim sugarai, megpillantom a bõrös részt is, amely állítólag a legsebezhetõbb, de az övé szép egészséges. Juj, azok a kis izék azok vajon a sárkányhártyák? De mit keresne már egy nemesi származású nyurgó a vadonban? Bár.. végtére is elszegényedhetnek a nemesek is...

Kár, hogy nem vagyok járatos a nyurgológiában, mert akkor a mintázatból megmondhatnám, melyik fõ család leszármazottja. A látványtól viszont lefagyok. Te jó ég! Õ egy nemzõ! Egy “felnõtt”. Egy kifejlett példány... Ugye nem fog bántani?! Feszengve moccanok meg, de belenyillal a fájdalom a lábamba, jelezve tiltakozását.

- Ha nem mozgolódnál annyit, nem fájna - jegyzi meg undok mód, amely felnyomja az agyam.

- A münyid nem akart volna lopni tõlem, akkor nem történt volna meg ez az egész - vágok vissza.

- Ne hibáztasd, mindenki tudja, hogy ha itt alszol, nem szabad fényes tárgyat kint hagyni. A münyik ilyenek, lehet rá készülni - okoskodik. De bah! Nem direkt aludtam el, nem is készültem rá, csak elnyomott a szemét! Igazán nem az én hibám!

Hirtelen lép közelebb, mire ösztönösen lökném magam hátra, ha sikerülne. - Mit csinálsz? - néz rám úgy, mintha minimum hülye lennék. Lehet, az is vagyok...

- Menekülök, nem egyértelmû? - vágom a fejéhez.

- És akkor hogy kellene bekötöznöm a lábad?

- Nem kellene bekötöznöd rajtam semmit. - még csak az hiányozna! - A végén még csapdába csalsz és megeszel!

- Te tényleg agyalágyult vagy - sóhajt fel, én pedig elpirulok. Nem is vagyok agyalágyult! Kiváló diplomát szereztem lexikológiából! - Soha semit nem hallottál és olvastál a mondatfaló nyurgókról? - hangsúlyozza ki a mondatfaló részt. Egy pillanatig nem is tudom, mit felelhetnék. Persze mi sem eszünk, csak szavakat, mint szófalók, de akkor is...

- Ne beszélj így velem - durcásodom be. De ez is az õ hibája, hogy sérthet így vérig? -, igenis olvastam rólatok, de apámék azt mondták... - elharapom a mondat végét, s félrepillantok. Nem igazán tudóshoz méltó bizonytalan forrásokra hivatkozni, de apáim sem buták, biztosan megalapozottak az információik.

- Maradj csendben, ne mocorogj, és reggel visszakísérlek a túloldalra, addig meg pihensz szépen - dorgál meg, s valamiért csak meghúzom magam. Persze ugrásra kész vagyok, mégis hagyom magam. Olyan puha a keze...

- Na, kész is vagyunk - intézi el az utolsó simításokat, s kissé megnyugszom. Eddig tényleg nem harapott. Bár nem volt kellemes az ellátás, de mégis csak egy törésrõl beszélünk. - Ne állj rá, ha megoldható, mert akkor tényleg feleslegesen dolgoztam. Hozok neked pár szóvirágot a ti oldalatokról, maradj itt! - mintha mehetnék bárhova is...

Ahogy egyedül maradok, kissé elgondolkodom. Persze nem lehetek sosem eléggé óvatos, de ha reálisan nézem, eddig nem volt rossz hozzám, és valóban nem bántott, és ahogy a lábamra pillantok, azt is láthatom, hogy nagy gondossággal, és feltételezhetõen a tõle telhetõ legnagyobb szakértelemmel látott el. A gondolat még inkább megragad, mikor visszatér, s nem csak ételt hoz, hanem a cuccommal is fáradt. Az ajkamba harapva nézem, ahogy lepakol, majd eszem is udvariasságból egy kicsit, bár nem vagyok kimondottan éhes. Kissé hányingerem van, azt hiszem a fájdalom okozta sokk miatt. Görcsösségem sem oldódik nagyon, mert nem is tudom, mit mondhatnék. Nem vagyok az a beszédes fajta, nem szeretem...

* * *

Egész éjszaka fenn voltam, a lábam zsibongott, s így többnyire õt néztem. nehogy már nyugodtan pihenjen.

nem, ez nem igaz, igazából csak néztem, magamnak is bemesélve, hogy szemmel tartom, amibõl egyedül az volt igaz, hogy tanulmányoztam. Szívem szerint lerajzoltam volna, de így csak megjegyzem minden apró részletét, hogy majd visszaidézhessem. Ha ilyen minden nyurgó, akkor igazán nem értem, miért vált ketté a két faj. A hajnal viszont hamar elérkezik, s már össze is pakolja a motyóm, mint egy nem szívesen látott vendégét. Hiába minden igaz, mert voltaképp õ sem kedveli a minyurgókat...
 

* * *

Egy hónapja történt az egész, de még mindig élénken él bennem minden mozdulata, a hangja, de még a legkisebb vonásbéli sajátosságai is. Titokban készítettem is róla pár rajzot a kutatási noteszembe. Próbáltam utánakutatni a mintának a szárnya tetején, de nem jártam sikerrel. Így is elég furcsán néztek már rám a könyvtárban dolgozó kollégák, így felfüggesztettem a hirtelen lelkesedésbõl fellángoló érdeklõdésem nyilvánosan is nyomon követhetõ megnyilvánulásait.

S most már orvosi papírom is van róla, hogy ismét “bevethetõ” állapotban vagyok. Olyan izgatottság jár át, egész jó kedvre derít.

- Nem örülök neki, hogy megint odakintre készülsz. Mi van, ha most nem esel szerencsésen? Vagy ha megtámad egy húsevõ ige - aggodalmaskodik szülõm.

- Lehetek munkanélküli is, de olyan prioritásokkal senkire nem sóztok rá - vágok vissza az elevenjébe vágva, mert mint oly sokszor, ebben az egy hónapban is a párválasztással rágta a fülem. De az én szívem nem vágyik párkapcsolatra. Én a Víznyelõhöz vágyom. Köszönetet kell mondjak. De vajon van rá esélyem, hogy ismét ott találom? Annyira lehetetlennek tûnik... De ha meg sem próbálom, akkor biztos nem találok rá. Akárhogy is nézem, azt mondták, annak köszönhetem, hogy egyáltalán tudok járni, hogy szakszerûen elláttak. Bár nem tudom, mit adhatnék hálám jeléül. Errõl egy könyv sem szólt...

* * *

Igyekszem megtalálni a helyet, ahol táboroztunk, de mikor rábukkanok, már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ez az egész. Most komolyan, miért pont itt táborozna le ismét? Gondolom, õ is csak kutatott a környéken, vagy vadászott, vagy a fene sem tudja, mit csinálnak a nyurgók. Meg aztán mit mondjak neki?

Mégsem akaródzik távozni. Igaza van nemzõ apámnak, olyan makacs vagyok mint szülõm. Bár nem maradok konkrétan ott, kissé arrébb elrejtõzve a bozótba, táborozom le. Olyan hülye dolog, de nem maradhatok pont egy nyurgó adósa!

A kezemben forgatom a jegyzetfüzetem csendesen. Már egy teljes napja itt ücsörgöm. Azt hiszem, eleget vártam, sajnos makacsságom és forrófejûségem miatt talán soha többé nem lesz lehetõségem rendesen köszönetet mondani... Ahh, Mo, egy nagy spam vagy!

Sóhajtva állnék fel, mikor léptek zaja üti meg a fülem. Riadtan lapulok vissza rejtekembe, s megdobban a szívem: akkora egy piszok mázlim van!

Ja, és mekkora egy láma vagyok mégis. Már rég le kellett volna rendeznem, de helyette csak osonok, mint valami perverz leskelõdõ. Azonban a dolog nem is olyan egyszerû. Mert megjelenek, az addig rendben van, de mit mondjak utána? Nem akarok hálátlannak tûnni, s most már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az ajándék, amit hálám jeléül kiötöltem, olyan nagy szám lenne. Közben leszállt az éjszaka, s letáborozott. Össze kellene szednem magam igazán, mert lehet, hogy holnap már haza is tér, nem tudhatom, meddig marad. Mégsem tudom magam elszánni... Kapóra jönne, ha valaki hátsón billentve megadná a kezdõ lökést. Bár az is elég, ha felheccel, csak akkor kevésbé vagyok jó modoromnál.

- Nem unod még? - szólal meg, s összerezzenek.

- Honnan? - lépek elõ nagyra tárt, megilletõdött szemekkel, s õ is meglepõdve pillant vissza rám. Kezében valami dobozka, ami látszólag nem nyílt. Apró izzadtságcsepp ül ki a homlokomra, most komolyan egy dobozzal “veszekedett”, s ezért buktam le?

- Te szaglásztál egész nap utánam? - kérdi felvont szemöldökkel, mire teljesen elvörösödöm.

- Az nem azért volt! - védekezem felemelve a hangom, de aztán zavarba jõve kezdek magyarázni. - mármint... nem leskelõdtem.. én csak...

Az ajkamba harapok, majd lehunyom a szemem, hogy összeszedjem kissé magam. Én most köszönetet mondani jöttem, nem magamra haragítani, emlékeztetem és szuggerálom magam egyszerre. Mikor újra kinyitom a szemem, elszántság ég bennük, arcomra pedig zavart pír ül ki, de belekezdek.

- Szerettem volna rendes köszönetet mondani a múltkori segítségért. Igazán hálás vagyok - hajolok meg, majd elõkotrom a lapot, amit készítettem.  - Akartam hozni valamit hálám jeléül, de a feljegyzéseink érthetõ okokból nem tartalmaznak semmit arról, mit illik egy nyurgónak ajándékozni, s azt sem tudom, ha írt volna, mihez jutott volna hozzá egy magamfajta egyszerû minyurgó, s még mindig nehéz lett volna megbizonyosodnom róla, hogy valóban szükséged lenne rá, és nem sorakozna otthon már vagy egy rakásnyi, így jobb híján ezt hoztam - nyújtom felé a kis papírtekercset olyan képet vágva, mintha minimum hadüzenetet küldenék. De nem tehetek róla, nagyon ideges és feszült vagyok, azt hiszem, teljesen eluralkodott rajtam a lámpalázas izgalom.

Kevésbé bizalomgerjesztõ arcot vágva, felvont szemöldökkel fogadja el a dolgot, majd miközben idegesen ringatózom egyik lábamról a másikra, kinyitja.

- Hisz ez... - lepõdik meg, gondolom, nincs hozzászokva, hogy saját magával néz farkasszemet.

- Nem nagy dolog - nézek zavartan félre. - Olyan, mintha a munkám végeztem volna csak. Szavakat, szófajcsaládokat szoktam megfigyelni itt a környéken - magyarázom.

- Köszönöm - mosolyog rám.

- Nem szükséges - legyintek. - Tényleg nem nagy dolog. S most, hogy végeztem is a dolgommal, jobb lesz, ha megyek is - mutatok a Víznyelõ túloldala felé. Elintéztem a dolgot, most majd szépen visszarendezõdhet minden a megszokott kerékvágásba.

- A nevem Mon - háttal neki elfintorodom, majd értetlen fejjel fordulok vissza.- Tessék?

- Mondom: a nevem Mon.

- Öhm...  És? - fordulok vissza összevonva a szemöldököm. Most mégis mit akar?

- Mi az, hogy és, talán illik bemutatkozni! - oktat ki.

Összepréselem az ajkaim egy pillanatra, de végül beadom a derekam. Visszafordulok a mellkasom elõtt összefonva a kezem. - Morf, de utálom, szóval inkább csak Mo.

- Nincs kedved csatlakozni? - válik az arcán ismét kedvessé a mosoly, amelyen leképedek.

- Hé, várj, állj, lassíts! Te nyurgó vagy, én meg minyurgó!

- És? - kérdez vissza szemtelenül.

- Mi az hogy és? - kelek ki magamból. - Viselkedj nyurgóként, az Napfény szerelmére!

- Azok hogy viselkednek? - kérdez vissza most már egyenesen vigyorogva.

- Hát, a nyurgók... - kezdenék bele nagy hévvel, a fejéhez vágva, hogy is kellene viselkednie, de hirtelen elakadok. - fogalmam sincs - fejezem be halkan a mondatot.

- Akkor bízz bennem, egy nyurgó most megkérdezné, nincs-e kedved maradni, és beszélgetni. Egyedül nem olyan izgalmas az éjszaka, és sokkal könnyebb õrizni a tüzet és a felszerelést, ha felváltva õrködünk.

Ha akarnék, sem tudnék belekötni, ez bosszantó: - Legyen, de csak a cuccok miatt - egyezem bele megtört sóhajjal, mégis, valahogy olyan könnyebbség ölel körbe, ahogy elszaladok a cuccomért, s visszafelé ugyan már bandukolva, és távolságtartón, de lehuppanok a tûz másik oldalára.

- Na és... - kérdezem kicsit késõbb, mert zavarni kezd a nagy csend, meg a kíváncsiság is kezd nõni bennem. - egy nyurgó mit csinál azután, hogy meginvitált a tábortüzéhez egy minyurgót? - kezdem melegíteni a kezem a tûznél, csak szégyellõsen sandítva rá. Olyan furcsán érzem magam. Annyira kíváncsi lennék mindenre, amit mesél, mert olyan kellemes a hangja, és annyi olyan dolgot tudhat, ami számára természetes, de nekem ezernyi csoda és titok, másrészt bizsergem egész testemben, és az ösztöneim azt súgják, menekülnöm kellene, amíg nem késõ. De azt hiszem, megint a kíváncsiságom fog gyõzni, mert ha véletlenül sikerülne normális beszélgetést kezdeményeznem, nem fogok elmenni.

- Például... - azt hiszem, talán kissé váratlanul érte az indirekt kérdés, mert mintha enyhe zavarral pillantana körbe, majd aranyló szemei felragyognak. - megkínálja vacsorával.

Az említett nyárson sült izére pislantok.

- A minyurgó határozottan bizonytalan - felelem igen kritikusan szemlélve a felajánlott ételt. - Tudom, hülyének fogok tûnni, de mi a fene ez?

- Újramelegített hazai vonatkozó tárgyi mellékmondat. Nem a legfinomabb, de tartós, így a mostani alkalomhoz a legillõbb - érdeklõdve figyelem a bemutatott izékét, és közben bólogatok érdeklõdõn, hogy értem én.

- Hmm, megpróbálom, végtére is lexikogrász vagyok, egy ilyen jelentõs felfedezés lehetõségét nem hagyhatom ki - tettetem a nagy komolyat, majd óvatosan közelebb ülök, mire leveszi a nyársat a tûzrõl, s vág a hosszúnevû bigyókából, s felém nyújtja. Elveszem ugyan, de azért még egy ideig szemlélem a sültet, mielõtt végül beleharapnék. Az arcomra valami iszonyat fanyar kifejezés ülhet, ahogy lendületbõl kiköpöm.

- Fú, ez valami förtelmes - jelentem ki, majd észbekapva pillantok rá, õ meg kissé megilletõdve rám, de ahogy találkozik a tekintetünk, valahogy egyszerre robban ki belõlünk a nevetés. Azt hiszem, ez volt az elsõ pillanat, amikor  határozottan elmúlt miden rossz érzésem vele kapcsolatban.

* * *

A fûben fekszünk egymás mellett. A csillagokat bámuljuk, s hozzám képest sokat beszélek, egy ideje azt hiszem, mondhatom, egyedül én beszélek.

- Sokat olvastam róla, hogy úgy tartották az õseink, hogy voltaképp minden minyurgó lélek egy-egy csillag könnye, amelyet a Hold gyûjt egybe, majd amikor úgy ítéli, egy minyurgó megérdemli, megáldja sugarával, s a minyurgó áldott állapotba kerül. Mintha homlokon csókolna a Hold, lágyan ajándékozva meg a legnagyobb csodával, egy apró kis élettel, amely minden feltétel nélkül szeretni fog. Igazán varázslatos dolog. Bár engem egyelõre csak szülõm párközvetítõ törekvéseivel “áld” az ég. Egyszerûen nem érti meg, hogy az ilyet nem szabad erõltetni - felkönyökölök féloldalasan, s ránézek. - Néha úgy érzem, nekem voltaképp nincs is párom, vagy ha van, akkor még nem született meg, vagy már meghalt. Nem vagyunk olyan egetrengetõen sokan, s soha, sehol nem éreztem még azt az állítólagosan lehengerlõ érzést. Talán nem is vagyok még kész rá, vagy nem tudom - szakítok le egy apró betûláncfû-szálat, s az ajkaim közé véve kezdem rágcsálni a messzeséget, a fákat, s a mezõbe olvadó tájat kémlelve, amelyet olyan jól ismerek itt, a Víznyelõ környékén. - A másik, ami már sokszor felötlött bennem, hogy nekem voltaképp ez a táj a párom. Mindig is vágytam idekintre, s ez volt az, amely ennek a szakmának az irányába terelt. Mert bár imádom a könyveket, s egy idõben gondolkodtam azon is, hogy valami õstörténet-kutatófélének állok, de semmilyen élénk képzelet nem kárpótolhatja ezt - tárom szét a karom beszívva a friss levegõt. Ez a szabadság. - Minden ide vonz, láthatatlan mágnesként, s olyan, mintha ez a vadon lenne az otthonom. Ha nem lennének a szüleim, talán haza sem mennék, csak a tonalitásom küldeném haza a kutatásaimmal. Ne értsd félre, nincs bajom a világgal és nem vagyok antiszociális sem, bár tény, irritálnak az idióták, de valahogy csak itt érzem magam egésznek. Most pedig kifejezetten. Minden olyan nyugodt, s a Hold is olyan csodálatosan hatalmas.

- Megismételhetnénk máskor is - feleli mosolyogva, s hirtelen nem értem. - Mit?

- A közös tábortûz-õrzést - elnémulok, s érzem, a levetkõzött zavarommal együtt a távolságtartásom is visszanõ.

- Talán. De errõl inkább majd holnap beszéljünk, annyit beszéltem, elfáradtam. Jó éjt! - hadarom le felpattanva, majd arrébb vonulok a hálózsákommal, egész elbújva benne, hogy még a fejem búbja se látszódjon ki. Úgy dobog a szívem, de miért?

* * *

Hajnalban ébredek arra, hogy a ruhám zsebében az egyik jelzõszerkentyûm rezeg. Csendesen bogozom ki magam a hálózsákból, majd elõkotrom, s a szívem hatalmasat dobban. De hisz ez az a jelzõ, amelyet még a múltkor tettem a síkvidéki dobok néhány példányára! Ezek szerint itt vannak a  környéken, nem szalaszthatom el õket! Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, összekapkodom a cuccaim, s már le is lépnék, de valami megállít, amit talán a lelkiismeretnek is nevezhetnék. Végtére is, hogy veszi ki magát, hogy csak úgy minden nélkül eltûnök... Fõleg, hogy tegnap felvetette, hogy szeretne még, ha van rá mód, velem találkozni. Még mindig nem tudok ésszerû magyarázatot arra, miért kellene benne bíznom, de valahogy fájna elképzelni, ahogy reggel a szemei bánatossá és csalódottá válnak miattam. Egy papírdarabot tépek ki a füzetembõl, és gyorsan ráfirkantom: Két hét múlva ugyanitt. Aztán már ott sem vagyok.

* * *

Bolondnak érzem magam. Két hét telt el, s lám, itt ücsörgöm a fa tövében, és várom már vagy egy fél napja, hogy megérkezzen. Szándékosan nem érkeztem korán, hogy ne tûnjek túl lelkesnek és izgatottnak - pedig úgy készülõdtem, mintha legalább is az érettségi bálomra mentem volna - de lassan alkonyodik, s se híre, se hamva. Nem tudom, lehetek-e annyira naiv, hogy azt higgyem, csak nem tudott elszabadulni.

- Azt hiszem, ideje indulni - közlöm úgy, mintha bárkit is érdekelhetne. Furcsa, mert ahogy felkapom magamra a hátizsákom, olyan üresnek érzem magam, olyan csalódottnak. De nem is tudom, mit vártam. Õ csak egy nyurgó, én meg számára csak egy minyurgó, hogy tudom, Monnak hívják, s hogy egy rahedli baromságot zagyváltam neki összevissza, nem igazán jelent semmit. Hiszen van párja, biztos van jobb dolga is, mint velem bandázni.

- Mo, értsd meg, ha meg sem próbálsz ismerkedni, sosem találsz rá az igazira! - hajthatatlan, ahogy mindig. Nemzõapám szerint rá ütöttem, azért vitázunk olyan sokat újabban. Kár, hogy ez engem cseppet sem vigasztal. Sõt, inkább irritál, iszonyatosan bosszant, hogy pontosan tudja, hogy holnap újabb kiküldetésre megyek, nem leszek itthon megint legalább egy hétig, ha nem tovább, erre idehív nekem valami Taxóma nevû valakit a munkahelyérõl. S ne legyek ideges, mikor egész nap azt kell hallgatnom, hogy Taxóma így, Taxóma úgy, nem elég, hogy az estémet felemészti majd?! Egy vadidegen? Mire vár szülõapám, hogy rögtön szerelembe esek? Na persze, majd pont ez a vadidegen lesz az, aki miatt végigfut majd rajtam a “Bizsergés”. Ne röhögtessük már ki egymást!

- Tudod, mit? Ha annyira az igazi után ácsingózol, akkor randizz vele te! - üvöltök, kezdve egyre inkább kikelni magamból. Fel fogok robbanni még ma!

A pofon fájdalmasan csattan, de kivételesen abszolút jogos, ezzel kissé messzire mentem. Errõl tanúskodnak a szülõapám szemébe gyûlõ könnyek is.

- Én csak jót akarok neked!... - szipog, mire nagyot sóhajtva ölelem magamhoz. Mindig eléri, hogy nekem legyen bûntudatom.

- Tudom - suttogom megsemmisülten. - De ez nekem kényelmetlen. Legalább megkérdezhetnéd, ráérek-e...

- Akkor meg mindig azt mondod, hogy nem - néz rám vádlón, s megint csak felsóhajtok.

- Nem gondolod, hogy ennek ki nem mondott jelentése van? - vágok vissza, mire megint nekiáll pityeregni, ami kétségbeejt, mert tudom, megint vesztésre állok, de csúnyán. Mert ezt meg nemzõapámtól örököltem: nem tudok nemet mondani szülõapámnak...

- Jól van, jól van, kibírom most az egyszer a kedvedért!

* * *

Valóban kibírtam, bár nem volt nehéz. Taxóma körülbelül egy tündéri szülõapának tökéletes, épp csak idegesít, milyen suta és csendes, meg visszafogott, meg nem is tudom, minden vacakon elpirul. Idegesítõ...  Komolyan ennyire nem ismer szülõapám, hogy ilyen figurát hív el hozzánk? Bár, ha belegondolok, lényegében mindenféle típusból megfordult már legalább egy reprezentatív példány...

Azért hálát adtam az égnek, mikor éjfél felé végre hagyta is szegényt szülõapám lelépni, pedig vagy nyolc óta csak indulni készült. Azt hiszem, kölcsönösen kiegyeztünk nagy némaságunkban arról, hogy nem illünk össze, nincs semmi szikra, bizsergés meg pláne.

- Na, mi a véleményed? - pillant rám nagy, csillogó tányérszemekkel apám.

- Esélytelen, túl mimóza - jelentem ki, mire felhorkan.

- Reménytelen vagy, abszolút reménytelen!

Az. Ezt bármikor elismerem.

* * *

Bár a tegnapi kis látogatósdi móka miatt fáradt vagyok, a hajnal friss, csípõs levegõje mennyeien mámorító hatással van érzékeimre. Egyszerûen ha magamba szívok belõle egy nagy kortynyit, mindig a kalandok, az újabb meglepetések és felfedezések íze fut össze a számban. Ma reggel sincs ez másként. Izgatott vagyok, hiszen a Jövevényszavak Nyilvántartási és Kutatási Osztálya újabb elméleti kutatásai ritka különlegességekkel kecsegtet. Szerintük, ha még létezik, és mivel sikerült is egy egész csordányira valót megjelölnöm kis csipekkel, így már nyomon követhetõen is létezik egy egész falka dob, amely jellegzetes mély, dübörgõ és ütemes hangjáról, akkor léteznie kell a doboknak is, amelyek viszont arról ismeretesek, hogy elõzõ társaikhoz képest, akik a vadászati stratégiájukat a hangrezgésre és annak hatására építik, addig emezek addig erõsítették lábaikat a szófejlõdés során, míg ki nem alakult jellegzetes letámadó vadászstílusuk, amelyhez elengedhetetlen, hogy hatalmas lendülettel legyenek képesek akár tizenöt-húsz métert is repülni társaik segítségével. Mert hogy a kis drágák egymást elhajigálva, csoportosan vadásznak, annak ellenére, hogy az apróbb termetû ragadozók családjához tartoznak. A szófejlõdés kutatók úgy tartják, hogy az utóbbi faj inkább a síkságokon él, ahol van terep az ugrándozva üldözésre, míg az elõzõre valóban a dombosabb vidékeken bukkantam, ahol jobban terjedt a hang, hála a visszhang felerõsítõ hatásának.

- Mindent betettél? - aggodalmaskodik szülõatyám, míg a háttérben nemzõatyám csak somolyog a bögre csicserkéje felett.

- Betettem mindent, ha meg mégsem, akkor az itthon marad - jelentem ki szokásos szertartásunk keretében. Atyám még szörnyülködik egy darabig, majd nagy szeretetkinyílvánítások közepette végre megmenekülök, és útnak indulhatok. Szabályszerûen megkönnyebbülök, mintha minden gondom, bosszúságom elszállt volna, és egyenesen a paradicsomba tartanék, beleolvadva a Nap gyönyörû sugaraiba. Csak épp innen vissza kell majd térnem ismét a szürke hétköznapokba, míg onnan már nem lenne soha többé visszatérés. Persze nem óhajtom a halált, de van benne azért valami romantikus. Bár azt hiszem, számomra nem teremtett a Hold társat, akiért hajlandó lennék akár magával a Nappal is megküzdeni. Pedig vágyom én is a törõdésre, nem errõl van szó. Hiszen olyan jó elnézni apáékat, ahogy szeretik egymást, ahogy elcivódnak, miközben sosem lehet levakarni az arcukról a mosolyt, mert tudják, hogy ott van nekik a másik. Valahogy mégsem tudom elképzelni, hogy hasonló dolgokra vágyjak valakivel kapcsolatban. Egyszerûen nem érzem, hogy lenne másik felem a városban. Tudom, tök normálatlan dolog, de olyan kívülállónak érzem magam. Néha még otthon is...

* * *

Gondjaim azonnal elszállnak, ahogy megérkezem a Víznyelõ környékére. Itt már roppant óvatosnak kell lennem és körültekintõnek, hiszen rengeteg a vadon élõ és kifejezetten veszélyes, ragadozó szócsalád. Ráadásul a sík terep sem kedvez a rejtõzködésnek, ezért is vagyok kénytelen a vízpart közelébe táborozni. Logikus, hogy ide járnak inni a szavak, így ha valóban léteznek a dobok síkvidéki fajtái, azoknak is fel kell itt bukkanniuk. Elméletileg. Én mindenesetre bízom benne.

A táborhelyem kifejezetten nomád, semmi extra, semmi hivalkodó, nehogy bármi is árulkodjon a jelenlétemrõl. A dolog ezen az elven nyugodva így néz ki: a táskám a jobbomon a fûben, magam pedig fetrengem egy távcsõvel a kezem ügyében, hogy ha mocorgás támad, azonnal ellenõrizhessem. Ennyi.

Mondtam, hogy nomádok a körülmények...

Mégis, imádom a munkám, és az izgatottság faktorom az egekben. Újra gyereknek érzem magam, aki lelkesen várja a mesés csodákat, hogy felfedezhesse õket, megismerje a világ különlegességeit, betekintést nyerhessen a nagy titkokba. Ezért akartam mindig lexikogrász lenni, a mesék hõse, kalandor, ezer történet különös szereplõje. Kaland. Enélkül értelmetlennek érezném az életem. Szeretek otthon lenni, mert szeretem a szüleim, de kész kínszenvedés ülni a megszokott korlátok között. Idekinn többnek érzem magam, valahogy harmonikusabbnak. Idekinn elégedett vagyok az életemmel, vonz, mint csóvácskákat a lámpafény. Mintha a másik felem ez lenne, a természet, a Víznyelõ környéke. Ez az, amit szülõatyám sosem értene meg.

Gondolataim azonban hamar elkalandoznak a jegyzetfüzetem irányába, ahogy már ismert szavak bukkannak fel, s bár ez nem kötelezõ, mégis azonnal rajzolni és figyelni kezdem õket, belemerülve a munkába.

* * *

Az egész pillanatok alatt történt. Az egyik pillanatban még aludtam, a másik pillanatban - azaz most - arra kell riadnom, hogy valami itt neszez, de még mielõtt felocsúdhatnék, és felfoghatnám, hol is nyomott el az álom, és voltaképp mit csinálok, már elõ is bukkan. Hatalmas szemeivel rám bámul a pöttöm, de annál erõsebb és kíváncsiabb állatka, s már meg is ragadja a távcsövem, amelynek zsinórját a kezemre csavartam korábban.

- Hé, hagyod azt!... - ordítok rá, de ezzel csak a saját sírom ásom, és ezt van is idõm azonnal megállapítani, ahogy az állatka, a münyi, nekiiramodik „zsákmányával”, a távcsövemmel, na meg persze velem...

- Állj meg! Azt mondtam, állj már meg, te istennyila! - minden hiába. Csak lebegek utána, miközben fel-alá cikázik velem, én meg jobb híján üvöltök, mint a „fába szorult féreg”. Ez a kifejezés tud ám visítani, hogy riassza a társait, ha baj van!

Pánikom csak akkor nõ meg, mikor az állat, tiltakozásom ellenére átlép a Víznyelõbõl kilépõ folyó partján, és keresztülnyargal a vízfelületen. Hogy ez miért para? Ez a terület a legveszélyesebb besorolású az egész környéken, hiszen ez már a nyurgók földje!

- Ereszd el! Ereszd már el te buta dög! - kezdek veszettebbül kapálózni, s kívánságom meghallgatásra talál. Bár ne talált volna!... Az öröm elönt, de ahogy zuhanni kezdek, s lepillantva azt kell tapasztalnom, hogy bizony épp a szakadék szélén volt kedves elengedni, újabb visítás szakad fel belõlem, ahogy kapálózva próbálok megkapaszkodni zuhantamban, de ahogy elvétem a szikla peremét, már  csak lefelé tudok koncentrálni, s csak az az egy dolog dobol a fülemben, hogy meg fogok halni.

A rántás hirtelen ér, és egy pillanatig szabályszerûen úgy érzem, menten kiszakad a karom tõbõl, pedig most az életem köszönhetem annak, hogy a távcsõ beakadt valamibe, s a kezemre csavarodott zsinór kibírta a hatalmas rándulást. A reakcióidõm azonban betyár rossz, úgy csapódok a sziklának, hogy csak nyekkenni és sikkantani tudok fájdalmamban. De ezzel még nincs vége, még felocsúdni sincs idõm, máris megüti a fülem az anyag jellegzetes, szakadó hangja. Újra csak felordítok, tekintetem a mélységbe fúródik, s érzem, minden porcikámban érzem, itt a vég. Könnyeim kicsordulnak, ahogy utolsót sikolt a távcsõ pántja. Az újabb rántás ismét csak váratlanul ér, ahogy a kezem köré fonódó ujjak melege szintén, mégsem tudom eltépni tekintetem a mélységrõl, amely megbabonázott. Csak hagyom öntudatlan közömbösséggel, hogy valami ellent mondjon a gravitációnak, s a mélység, mely olyan közelinek tûnt, ismét távolivá váljon, s talaj kerüljön a lábam alá.

Kábultan pillantok fel, s azonnal a münyi képe nyomódik a látóterembe, ráadásul intim közelségbe, konkrétan a számba tolva a ronda fejét.

- Teeee!... - az újabb sokk, a gondjaim okozójának felbukkanása, felráz, s neki is esnék, lendületbõl és gondolkodás nélkül cincálva apró darabokra, ha nem lenne elég fürge - fene a fejét! -, hogy elmeneküljön. A gond csak egy valami: ahogy utána nyúlnék, két lábba ütközöm. Megilletõdve pillantok fel, s ahogy végigsiklik tekintetem a lábak gazdáján, ereimben meghûl a vér, pupilláim pedig borsszemnyire szûkülnek a minden porcikám átjáró félelemtõl. Hiszen õ... õ egy nyurgó!...

Önkéntelenül is reszketni kezdek, a szám tátva marad, a szívem vadul kalapál, és egész megbénulok, miközben a münyi önelégülten vigyorogva somolyog rám, s most elõször fordul meg a fejemben, hogy lehet, valójában nem is a távcsövemet szerette volna, hanem az eredeti terve is az volt, hogy engem ejt foglyul gazdája számára.

Ahogy megmozdul, felordítva hõkölnék hátra, de a fájdalom elemi erõvel nyilall a lábamba. Pánikolva kezdek random kutakodni, mikor a kezem ügyébe kerül egy nagyobb kõdarab, azt megragadva kiáltok rá: - Ne hidd, hogy könnyû vacsora lesz belõlem! - fenyegetem, de nem nyújthatok túl komoly látványt kezemben a kõvel, lábam rendellenes pózban tartva. Elnézve, mekkorára dagadt pillanatok alatt, ez bizony minimum törés.