Erõsen koncentrálva vizsgálom az eget. Sibylle nõvér a lelkemre kötötte ugyan, hogy ne maradjak fent sokáig ma éjjel, de még egy kicsit muszáj... Csodálatos könyvet találtam ma a kolostor könyvtárában, olyan ódon volt, hogy a lapjait csak fokozott óvatossággal mertem megmozdítani, de a tartalma egészen ámulatba ejtett. Képekrõl szólt, olyan képekrõl, amiket a csillagok rajzolnak ki...

Ijedten húzódok beljebb az ablakból, mikor furcsa hang üti meg a fülemet az erdõ irányából.

- Ki van ott? – pillantok a hang irányába.

- Ne féljen tõlem, mademosielle – hallok meg egy mély, borzongatóan kellemes hangot, és rövidesen a hangzok tartozó férfi is elõlép a fák takarásából. - A nevem Louvel, a királyi udvar nemességéhez tartozom.

Hosszú másodpercekre felejtem rajta a tekintetem, mire eszembe jut az illendõség, és meghajtom a fejem. Mentségemre legyen szólva, hogy 13 éves korom óta nem találkoztam egyetlen nemes férfival sem, még csak az apámat sem láttam azóta, hogy itt vagyok... Ez a férfi pedig délceg és elegáns kiállású, arca akár a legszebben kifaragott szobor, hosszú szõke haja a tarkóján összefogva.

- Az én nevem Emmanuelle Antoinette Moreau – mutatkozom be, mikor már megszólalni is képes vagyok. – Mit keres uraságod odakint, ilyen késõi órán?

- El szerettem volna vonulni a palotából, ma éjjel újfent bált tartanak... – sóhajtok fel unottan. – De a lovaim megbokrosodtak.

- Nem esett baja? – kapom a szám elé a kezem ijedten.

- Csak a ruhám szakadt el – feleli, majd a vállán fekvõ prémhez nyúl, és kissé feljebb emeli az anyagot.

A ruhája valóban elszakadt, így szabad rálátásom nyílik meztelen karjára, amin láthatóan ott piroslik egy karcolás, talán a faágak karcolhatták fel a finom bõrt. A látvány viszont zavarba ejt, nem a karcolás miatt, inkább attól, hogy láthatom meztelen bõrét és az alatta finoman kirajzolódó izmokat... Érzem, hogy a vér az arcomba szökik, igazán nem illendõ egy férfi meztelen karját bámulni.

Egy pillanatra meg is ijedek, hogy talán még idebentrõl is képes vagyok olyan benyomást kelteni a nemesség egy oszlopos tagjában, amivel szégyent hozhatok apámra, de ahogy ismét az arcára pillantok, nyoma sincs bosszúságnak, rosszallás helyett olyan mosoly ül az arcán, ami még lehengerlõbbé varázsolja amúgy is jóképû arcát.

- Kegyed mit csinál odafent? – kérdezi, kellemes hangja valósággal simogatja az érzékeimet. – Gyönyörûségével a palotát kellene megörvendeztetnie.

Bókjától még vörösebbre gyúl az arcom, de szerencsére a hangom nem hagy cserben.

- Ó, én... Itt élek, monsieur – felelem.

- Mon Dieu, ki merészeli megfosztani szépségét a külvilágtól? – kérdezi megütközve, hangjába mintha cseppnyi düh is vegyülne.

- Édesapám akarata – hajtom le a fejem.

Apámra gondolni mindig fáj, hiába esnek olyan jól a bókjai.

- Kár is lenne kegyedért, hogy apácaruhába bújtassák élete végéig – jelenti ki határozottan.

- Óh – csúszik ki az ajkaimon egy zavarba ejtõen buta reakció.

- Nincs kedve egy sétára? – hajtja meg felém a testét, miközben csillogó, sötét szemeit továbbra is rám függeszti.

Hangja és egész lénye csábít, túlságosan is, még szerencse, hogy szigorú szabályok kötnek itt. Azt hiszem, egyébként is ellent mondana az etikettnek, ha elfogadnám a meghívását.

- Kijárási tilalom van, naplemente után – utasítom el finoman.

- Értem – fogadja el a válaszom, bár hangjába mintha szomorú él vegyülne.

- Nem fogják hiányolni a bálról? – érdeklõdöm bizonytalanul.

Egy ilyen lehengerlõ fiatalembert biztosan mindig szebbnél szebb hölgyek koszorúja vesz körül a társasági eseményeken, biztosan kíváncsiak már, hogy hol marad.

- Valóban, ideje lassan indulnom – válaszolja, mire valami halvány, megmagyarázhatatlan csalódottság érzet kerít hatalmába. – Holnap éjjel talán... újra láthatom? – teszi még hozzá, éjfekete szemeivel kíváncsian fürkészi az arcomat.

Egy pillanatra zavarba jövök a kérdéstõl. Vajon... Vajon ez még illendõnek számít vagy már súrolja az illetlenség határát? Lehet ebben bármi rossz?

- Én... Én nem is tudom... – felelem bizonytalanul.

Mintha csalódottságot látnék a szemeiben, de ismét meghajtja felém a felsõtestét.

- Kérem, ne haragudjon, ha esetleg indiszkrétnek érezte az invitálásomat, mademoiselle – függeszti rám ismét varázslatosan csillogó szemeit.

- Nem, nem, szó sincs róla – szabadkozom azonnal –, uraságod minden bizonnyal félreértett. Úgy értem... nagyon szívesen látom holnap éjjel is – adom meg végül a választ.

Elvégre semmi rossz nem lehet abban, ha holnap éjjel is beszélgetünk, nem igaz?

- Megtisztel, ma chérie – hajtja meg a fejét, majd ismét elkápráztat a mosolyával.

Visszamosolygok rá, amit bár bátortalannal érzek én magam is, az õ szemei mintha megcsillannának, ezt pedig jó jelnek könyvelem el.

- Jó éjszakát, monsieur – búcsúzom el, lassan visszalépve az ablakból.

- Jó éjt – köszön õ is, de ezúttal mintha õ felejtené rajtam a pillantását, a sötét szemek egészen addig kísérnek, míg ki nem érek a látóterébõl.

Ruhástól ülök le az ágyamra és dõlök végig rajta, álmodozó mosollyal nézve fel a mennyezetre. Lehunyom a szemem és a nyakamhoz gyûröm a fátylam alját. Micsoda váratlan fordulat!

***

- Emmanuelle, kedvesem! – szólít Adélaïde fõnõvér másnap délután. – Gyere velem, kérlek.

- Máris, fõnõvér – pillantok hátra a vállam felett mosolyogva. – Amint tudok, visszajövök, és folytatjuk, rendben? – fordulok vissza Anne-hez.

Éppen a zárda bejáratánál tündöklõ kerten dolgozunk, friss, gyönyörû virágokat ültetünk. Anne egy édes, nagyon kedves fiatal lány, elmondása szerint alig 16 éves. Elveszette a szüleit egy szörnyû járvány pusztításakor, és más rokona nem lévén, ide került. A nõvérek engem kértek meg, hogy legyek a pártfogója, hiszen majdnem egyidõsek vagyunk, és én már elég ideje vagyok itt, hogy minden kérdésére válaszolhassak. Természetesen leginkább attól félt, hogy kötelezni fogják arra, hogy beálljon a rendbe a többi apáca közé, de mióta biztosítottam róla, hogy ilyesmirõl szó sincs, megnyugodott.

- Persze, menj csak – bólint mosolyogva.

Felegyenesedek, majd leporolom a kezem és a szoknyám, és követem Adélaïde fõnõvért az épületbe. Egyenesen az irodájába vezet, ami meglep, még az is megfordul a fejemben, hogy talán tudtomon kívül elkövettem valamit, de végig kedves és mosolygós marad velem, még akkor is, amikor beérünk a helyiségbe.

- Ülj csak le! – int az asztallal szemben lévõ szék felé.

- Köszönöm – biccentek még mindig értetlenül, de azért engedelmesen leülök.

Õ is helyet foglal a saját székében az asztala mögött, mindkét kezével az asztalra támaszkodva összefonja az ujjait, és sóhajt egy nagyot, mielõtt rám emelné a pillantását.

- Ma reggel levelet kaptunk édesapádtól – mondja ki végül. – Azt kérte, hogy holnap délre legyen összecsomagolva minden holmid, mert haza akar vinni.

Tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámulok néhány másodpercig.

- Haza? De hát... Hiszen a születésnapom... A születésnapom csak holnapután esedékes! – vetem ellen értetlenül.

És reménykedtem, hogy azt a dátumot is elfelejti, és nyerek még pár napot, talán néhány hetet is itt.

- Igen, kedvesem, tudom – nyúl át az asztalon, és együtt érzõ tekintettel, bátorítóan megszorítja a kezem. – Apád viszont úgy döntött, hogy a tiszteletedre rendezendõ bált már a születésnapod estéjén meg akarja tartani.

Ez csak azt jelentheti, hogy tényleg minden örökségemet eljátszotta, és a lehetõ legsürgõsebb számára a minél kedvezõbb kiházasításom. Szinte mellbe vág a felismerés, hogy nem elég, hogy szinte egy teljes nyugodt napom sincs már itt, de hamarosan be kell hódolnom az apám akaratának, és el kell kezdenem egy olyan életet, amit soha nem akartam volna. Megtörten hajtom le a fejem, mindenképpen el kell majd fogadnom apám döntését, semmit nem tehetek ellene. Õ választja ki, kinek adja a kezem.

Mire felocsúdok a gondolataimból, a fõnõvér már felállt a székébõl és megkerülte az asztalt, hogy mellém lépve szorosan magához ölelhessen.

- Sajnálom, kislányom – duruzsolja megnyugtatóan. Összeszorított szemekkel viszonzom az ölelését, be kell gyûjtenem a szeretet utolsó morzsáit is, amíg még tehetem. A nõvérek pontosan tudják, hogy milyen ember az apám, de sajnos õk is tehetetlenek, az egyetlen, amit adni tudnak, az a támogatásuk és az önzetlen szeretetük. – Amilyen gyakran csak tudsz, gyere el hozzánk! Bármi történjék is, mi mindig itt leszünk neked.

- Köszönöm – suttogom. – Megígérem, hogy nagyon sokat fogok visszajárni.

***

Ma este még a Hold fénye is fakó, mintha õ is szomorú lenne, vagy legalábbis átérezné az én hangulatomat. Csak ma annyi szeretetet kaptam az összes itt élõtõl, hogy most különösen letör a gondolat, hogy holnap elveszítem mindezt. Legutóbb akkor sírtam, amikor Anya meghalt, de most engedélyeztem magamnak néhány kósza könnycseppet.

- Kegyed még akkor is gyönyörû, ha sír, de inkább a ragyogó mosolyával kellene elkápráztatnia a csillagokat, semmint a könnyektõl csillogó arcával.

Zavartan kapom fel a fejem az ismerõs, mélyen zengõ hangra, és egy gyors mozdulattal letörlöm a könnyeket az arcomról. Te jó ég, annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy teljesen megfeledkeztem az egyetlen lehetséges mentsváramról! Magas alakja valóban ott áll a fák sora és az épület fala között, sötét szemei kíváncsian figyelnek.

- Elnézését kérem, monsieur – hajtom meg a fejem. – Azt hiszem, egy kicsit megfeledkeztem magamról.

- Mi nyomja a lelkét, ma chérie? – lép egy kicsit közelebb az épület falához. – Mitõl ennyire elkeseredett?

- Uraságodat minden bizonnyal csak untatná a történetem – próbálkozom meg egy halvány mosollyal.

- Nagyon is érdekel, mi lehet az, ami könnyeket csalt elõ abból a csodaszép szempárból – veti ellen, hangja és bókja simogatja a lelkem és akárcsak elõzõ éjjel, ezúttal is érzem, hogy a vér az arcomba szökik.

- Csak arról van szó, hogy az apám holnap elvisz innen, haza – felelek végül. – Végleg.

- És ez miért olyan szörnyû? – Kissé oldalra billenti a fejét, a szemei pedig árnyékba kerülnek, így nem látom, hova néz. – Talán lehetõséget nyerhetek, hogy ténylegesen is találkozzak kegyeddel...

A gondolat, hogy erre vágyik, furcsa hatással van rám. Mintha egy csapat pillangó költözött volna a hasamba, amik most nyugtalanul verdesnek a szárnyaikkal. Most elõször látok egy halvány reménysugarat, hogy talán nem is lesz olyan szörnyû dolog a házasság. Talán vannak még sokan, akik hozzá hasonlóak. Vagy talán pont õ... Nem, erre még csak gondolnom sem szabad. Õ minden bizonnyal magas rangú nemesember, akinek majd gazdag, rangos menyasszonya lesz, jelentõs hozománnyal – még véletlenül sem olyan házasságot fog kötni, ahol neki kell megvásárolnia a menyasszonyt. A meghívottak között viszont annál inkább ott lehet.

- Az apám rendez egy bált holnapután este, biztos vagyok benne, hogy uraságod is szerepel a meghívottak listáján – mondom ki hangosan is a gondolatot, mire valami megcsillan a szemében.

- Igen, valóban – bólint lassan.

- Mindkettõnket megtisztelne azzal, ha eljönne, monsieur – mosolyodom el.

- Feltétlenül – hajtja meg a fejét egy kissé. – Kegyed esetleg megtisztelne azzal, hogy nekem ígér egy táncot? – emeli rám sötét, kutató szemeit.

Átfut az agyamon apám összes rossz tulajdonsága, ami lehervasztja a mosolyt az arcomról, de õszintén válaszolok.

- Az apám minden bizonnyal kész táncrendet állított össze számomra, de egészen biztos, hogy uraságod is szerepelni fog rajta. Feltétlenül Önnek ígérném akár az elsõ táncot is, monsieur, de ezt sajnos nem tehetem meg anélkül, hogy le ne leplezõdjenek ezek a találkozások – nézek rá bocsánatkérõen.

Nem kell tovább magyarázkodnom, õ is ismeri az etikettet, és tudja, hogy rá is rossz fényt vethetne, ha kiderülne, hogy hajadon leányokkal társalog egy zárda ablakán keresztül.

- Megértem Önt, mademoiselle, és reménykedem benne, hogy valóban sor kerül arra a táncra – feleli bársonyos hangon.

- Ahogy én is – hajtok fejet mosolyogva, de még mielõtt valamelyikünk is ismét szóhoz juthatna, tompa kiáltást hallok meg. Valaki erre tart, és engem keres... Ijedten pillantok az ajtóra, aztán vissza, látom, hogy õ is meghallotta. – Bocsásson meg, de most mennem kell.

- A bálon találkozunk, ma chérie – búcsúzik el, rám szegezve éjfekete szempárját.

- Jó éjszakát, monsieur – búcsúzom mosolyogva, aztán elfordulok és ellépek az ablaktól, éppen abban a pillanatban, amikor kinyílik a szobám ajtaja.

Anne lép be a szobába, majd homlokráncolva körbenéz.

- Kivel beszélgettél?

- Senkivel, csak imádkoztam – füllentem.

Gyorsan el is mormolok magamban egy miatyánkot, hogy feloldozzon a hazugság bûne alól, aztán Anne-nek szentelem a figyelmemet. Vagy legalábbis megpróbálom... csak nehéz számûznöm az éjsötét szempár és a jóképû arc emlékét a gondolataimból.

„Javier deChaurie, a királyi család pohárnok mestere karóba húzásra ítéltetett, mademosielle Fanny ártatlanságának erõszakos elvétele miatt! Lássátok hát, hogyan tesz királyunk igazságot a paráznák és erõszakoskodók közt!”

Az egyik közeli ház kialakított párkányán üldögélek, ahol velem együtt több nemes is tartózkodik, hogy a látványtól és a kínzott keserves rimánkodásától elégtételt vehessenek, dühüket levezethessék. A székem bíbor bársonnyal van lefedve, az aranyozott karfán pihentetem bal karomat, ujjaim állam alá simítom, a zafír kõ a naplemente utolsó fénynyalábjai megkocogtatják a drágakövet. Nem is táplálkoztam még, ez a látvány felér a legfinomabb falat élvezetével, így követtem a bárók hintóit

„Az elõzetes vallatás során bevallotta bûnét!”

Ó, igen. A virágzó körtével kínozták meg, holott tudomásom szerint csak a homoszexuális beállítottságú férfiakat szokták ezzel a különleges szerkezettel megkínozni. Úgy tûnik, a király a kezébe vette a dolgokat, ami különös, de nem meglepõ. Egy márki leányáról van szó, nem többrõl és nem is kevesebbrõl. Sajnálatos, Õt én is kinéztem magamnak… Haja hosszú és szõke volt, mint a viking nõknél hajdanán, akárcsak a lengedezõ búzamezõ, melyet kiszárított és színétõl megfosztott a Nap, dicsõ provinciáinkon.

A virágzó körtét az én ókori idõmben is gyakorta használták. Nõknél akkor, ha bizonyítható volt, hogy a Sátánnal vagy annak egyik fiával hált, sõt, férjeket elcsábító asszonyoknál is elõszeretettel alkalmazták. Nemi szervükbe tolták fel a körte alakú fém szerkezetet, majd kinyitották annak méhében, két oldalt pengék vágódtak ki és lassan, finoman, élvezettel húzták ki. Férfiaknál ugyanez, csak ott a végbélnyílásba helyezték, kitépve szinte minden rángó, húsos, felfújódott béltekervényt.

Ezekre a gondolatokra és a feltáruló hús látványának elképzelésére forró remegés vág végig rajtam. A mellettem ülõ báró kezét a vállamra simítja, megszorítja, miközben figyeli, ahogy a hóhér az utolsó simításokat végzi el a karó kihegyezésénél.

- Megkapja a magáét, mon ami. Hidd el, én is remegek a vesztéért – emeli fel élvetegen a száját, bajusza megemelkedik, de kezét azonnal le is veszi rólam, amint felcibálják a foglyot az emelvényre.

Lefektetik a gerincére, szájából kiveszik a rongyot, amivel eddig sikoltozásait kívánták megszüntetni. Hangját azonnal szabadon is ereszti, kapálózik, de a hóhér segédei orvosolják a problémát, karjait lefogják, a többi pedig már a megtermett, erõs férfi dolga.

Látom, ahogy szivárog Javierbõl a vér, birtoklóan folyik végig a nehéz falapokon, melyek mohón isszák magukba a drága, vérvörös nedût. Feltûnésmentesen fészkelõdöm a helyemen, ha vér lenne a testemben, valószínûleg merevedésem támadna pusztán az izgalomtól és a látványtól. Kissé elõredõlve figyelem, ahogy a karót így is felszakított ánuszához illesztik, majd elkezdik feltolni. A kalapács ütemesen pattog, kínzón mindig pontosan, egy megadott, monoton ritmusra, az áldozat megremeg minden csapásra, üvöltéssel keveredett sikolya cirógatja kiélesedett érzékeimet, ujjaimban megnyúlnak az ízületek, karmaim elõtörni látszódnak, így ökölbe szorítom õket, hogy ne láthassák csúf elváltozásaimat.

Szinte remegek, arcomra hidegséget erõltetnem nehéz, mivel még nem vadásztam, épp hogy ide tudtam érni idõben. A karó felhalad a gerinc mellett, füleimmel hallom, ahogy szövetek hasadnak, minden sercenõ és szörcsögõ hang végigvág az agyamon, mint a legélesebb penge. Mélyebbre, mélyebbre… Elhalad a fõbb artéria mellett, párhuzamosan a gerinccel, hallom, ahol néha karcolja a csontot, mint mikor karmaimmal cirógatom a csupasz fehérséget…

Hamarosan kibukik a száján a hegye, üvöltözése hirtelen abbamarad, sérült alteste az elõre felszögelt kis padra esik, ahogy felállítják és elindulnak vele kifelé, a városból.

„A király parancsára etessék és itassék, hogy meghosszabbítsuk életét!”

A menetet már nem követem, a bárók és márkik elégedetten felállnak a helyükrõl és elsõként hagyják el beszélgetve az uraknak erre a célra kialakított páholyt, hogy kimenjenek õk is, megnézni, ahogy a karót felállítják.

Miért nem a városban?

A válasz az emberi szükségletek és a kiáltozás posványos bûze, zavara. Természetesen az ideutazók is láthatják, miféle büntetést szabnak ki errefelé. A tömeg lassan elfogy, lecsitul, valószínûleg odakint még meg is fogják dobálni.

Lassan kelek fel a székbõl, megmerevedett tagjaimat és elõbújt karmaimat igyekszem minél több szövetbe bújtatni, felveszem az egyik kesztyût, melyet úgy kaptam az egyik bálon. Fekete, nyúlós anyag, megtartja a hõt és alkalmazkodik az ujjaim méretéhez.

Állva nézek le a véres emelvényre, megcsap a vér illata, a belek bûze, az omlós hús szaga, pár szövetdarab csillog csábítón a hóhér fáklyájának fényében. Felnéz rám, mélyen meghajol, majd döngõ léptekkel lesiet a lépcsõn, nyilván családjához siet, ezen a késõi órán.

A város kapuit hamarosan bezárják, aki kint reked, a vadállatokkal alszik ma éjjel. Alig várom, hogy láthassam, kik szorultak a védelmezõ falakon kívül…

***

Az erdõbe csábítom az asszonyt, kezeim puhán merülnek el derekának húsában, a fához szögezve rángó testét, hangszálait torkánál eltéptem, így a kezeimet körülölelõ, forró, édesen lüktetõ testének felszakított fájdalmát sikolyával nem tudja enyhíteni. Feltépem nyakát, arcom beletemetem az izgatóan elõretörõ zuhatagba, szívom minden cseppjét, orrom bársonyos bõrét érinti, s ahogy élete belém költözik, feltámad bennem az izgalom, a vágy, a hév teste iránt, ágyékom fellángol, keményebben vágom neki a fának, bõrét lehántja az érdes kéreg…

Elernyed karjaim között, omlós puhasága rám telepszik, karjai, melyekkel eddig ruhámat próbálta erõtlenül tépni, megadják magukat, csodás eséssel hullanak megtépázott teste mellé. Kezeimmel szétfeszítem oldalát, fentebb nyúlok benne, szívének utolsó rezdüléseit ujjbegyeimmel élvezkedve felfogom, sziszegõ hanggal tépem ki és csorgatom számba a maradék pár, legfontosabb cseppet…

Jóllakva rakok még pár fát az égõ máglyára, éjjel senkinek sem tûnik fel, hogy a városon túl, a patakparton valaki meggyújtott valamit. Könyékig véres vagyok, így levetem felsõruházatomat, a drága bõr mellényt hagyom csak magamon valamint nadrágom, amin ilyen késõn nem látszódnak az árulkodó foltok.

A Hold magasan jár, hûvös kezeivel végigsimít meztelen karomon, amivel felveszem az elõzõleg földre dobott prémem, melyet magamra terítek. Van még idõm, hogy a ma éjjel tartandó bálon részt vegyek, de a Hold ezen szakaszában jobban szeretek az erdõben sétálni, visszaemlékezni régmúlt korok eseményeire, történéseire.

Otthagyom az égõ máglyát, elindulok a fák között, hogy a város külsõ területeit feltérképezzem. A legjobb az, hogy biztosan magam alatt tudhatom az összes birtok feletti uralmat, mint az éjszaka sötét lénye. Rajtam kívül nincs más ragadozó, néha felbukkan egy-egy vérfarkas horda, de csak átutazóban marcangolnak szét pár kint rekedt városlakót. Akkor inkább az arisztokrácia asszonyaiból és lányaiból válogatok, egyelõre megtûröm õket a területemen.

Ahogy sétálok, egy fehér épület bukkan elõ rejtelmesen a sötétbõl, fáklyákkal kivilágított oldalát látva inkább a sötét lombok rejteke alatt maradok, hogy megfigyeljem. Jobbára kerülöm ezt a helyet, a kolostor létembõl kifolyólag nem az én világom, túl tiszta, túl szent, túlságosan védett a felsõbb erõk által, az erõs hit szinte párolog az idõs kövekbõl.

Azonban ahogy zabolázhatatlan szemeim felsiklanak az épület ormán, az egyik ablakban megpillantok egy asszonyt. Nem is… inkább leányt. Bõre csodálatos színe szinte a hold színével verseng, világít kékes ruhájából, halkan súrlódik finom bõre, ahogy a pajkos szél által elõrefújt tincseit hátrasöpri. Haja bronzos, égõvörös, Anyám szépségére emlékeztet, mely egykoron kitöltötte egész elmémet, drága, selymes fehérségû fátyol takarja dús hajkoronáját. Forrón hullámzik át rajtam a vágy, az éhség, égõn árad szét bennem a mohó sóvárgás, ahogy karcsú, élõ alakját vizslatom egyre jobban sötétülõ szemekkel. Érzékeim mind rá koncentrálódnak, hallom nyugodt szívdobogását, testének minden finom rezdülését, mint valamiféle gyõztes, diadalittas csata végsõ zenéje…

Nem vesz észre, a Holdat figyeli, nyaka kecsesen megnyúlik, ahogy kihajol az ablakkereten, feltárva elõttem hibátlan bõrét, dús kebleit, szinte összefut a nyál a számban a hamvasságot látván. Meg szeretnék benne fürödni, szorítani, megmártózni forró, csodálatos lényében, kimerni belõle az életet, benne vájkálni mindenemmel…

A testem remeg, vágyam felhorgad, altestemben a frissen szerzett vér pezsgõn, fájón, keményen dúl, szinte sziszegõ hörgésben támad fel belõlem az akarat: kell nekem.

Jobb karommal a legközelebbi fa kérgébe vájok, hogy felhívjam magamra figyelmét, hogy két szempárja csak és kizárólag rám figyeljen. Magamnak akarom, ki akarom csábítani onnan…

- Ki van ott? – kérdezi ijedten és tétován, balszerencsémre az épület falai közé húzódik vissza, ahol saját, sötét erõmmel már nem lopakodhatok be utána. Emberi mivoltommal kell magamhoz édesgetnem zamatos testét, a felszentelt épület falai megvédik Õt aljas próbálkozásaimtól.

- Ne féljen tõlem, mademosielle – lépek elõ kissé a fák takarásából, meghajlok elõtte, hangommal végigsimítok nyakának meztelen bõrén. - A nevem Louvel, a királyi udvar nemességéhez tartozom.

Pár percig zavartan méreget, de az illendõség és a tisztelet elõbb mutatkozik meg rajta, mintsem a gyanakvás, az etikettnek megfelelõen hajtja meg fejét, nem illik egy hajadon leánynak csak úgy, bármilyen férfi szemébe néznie.

- Az én nevem Emmanuelle Antoinette Moreau – mutatkozik be illendõen, mohón vágyom, hogy kézcsókot adhassak neki, megkeresve illatozó csuklóját, de erre idegõrlõ módon nincs lehetõségem. Hangja viszont szinte hív magához, lágyan súrlódó, törleszkedõ, halvány mélységgel megáldva, igazi csábító, vonzó tónus. - Mit keres uraságod odakint, ilyen késõi órán?

- El szerettem volna vonulni a palotából, ma éjjel újfent bált tartanak... – sóhajtok fel tettetett unalommal. - De a lovaim megbokrosodtak.

- Nem esett baja? – emeli szája elé kecses, karcsú ujjait, akaratlanul is beúszik elébem a kép, amint vállaimba markol velük. Megborzongok, de folytatom tovább szóval tartását, udvariasan, jól nevelten, ahogy eddig más kisasszonyoknál alkalmaztam, hathatós sikerrel.

- Csak a ruhám szakadt el – emelem kissé fentebb vállaimon a prémet, hogy karomat láthassa. Még rajta van az a kétségbeesett karmolás, amit az asszony hagyott rajtam, de távolról szúrós ágak játékának látszik csupán. Visszahúzom a prémet, mikor meglátom arcbõrének belülrõl indulatosan nyomakodó vérét, melytõl kipirul orcája.

Kezd egyre jobban feszélyezni, hogy nem környékezhetem meg. Ki kell csalnom, égetõen vágyik rá minden porcikám, a haját akarom, a bõrét, a húsát!

Arcom hûvös, semmit sem árul el a bennem kavargó hihetetlen vágyakozásból, így elõveszem azt a mosolyomat, mellyel sikereket halmoztam régen, más patríciusok lányainál és asszonyainál.

- Kegyed mit csinál odafent? Gyönyörûségével a palotát kellene megörvendeztetnie – bókolok, amitõl még jobban elpirul, ilyenkor már elõ szoktak kapni egy legyezõt, de Õ nem teszi, ami gyanakvást ébreszt bennem.

- Ó, én… Itt élek, monsieur.

Megakad bennem valami, szinte átszakad a gát dühömtõl és a tehetetlenségtõl, olyan indulat fortyog bennem, amire nem volt példa, évtizedek óta. Megfeszülnek izmaim, szakító, kínzó, érzés vág végig rajtam, mint korbács az engedetlenkedõkön.

- Mon Dieu, ki merészeli megfosztani szépségét a külvilágtól? – nem kell annyira lepleznem meglepettségemet, dühömbõl is egy parányit belepréselek a kérdésembe. Tudni akarom, kinek a parancsára tartják ott bent.

„Majd én hatni fogok rá” – gondolom sötét elmém bugyraiban, miközben éhezõn várom hangját, válaszát.

- Édesapám akarata – hajtja le a fejét szomorún, de nem azt érzem belõle, amit mondata sugall. Apjának gondolatára lesz szomorú, nem pedig attól, hogy itt kell lennie.

Ne szeressen itt lenni.

- Kár is lenne kegyedért, hogy apácaruhába bújtassák élete végéig.

- Óh – a pirulás alig hagyja el az arcát, ahogy folyamatosan bombázom és udvarolok neki a lombok alól, a pázsitról.

- Nincs kedve egy sétára? – invitálom meg meghajlással, ám csak testem döntöm meg, fejével tekintetét tartom rabul, hangommal csalogatom, édesgetem, ígéreteket zúdítok rá.

- Kijárási tilalom van, naplemente után – válaszol illedelmesen, elutasítva engem, amitõl felfortyan bennem a harag.

- Értem – bánatos hangon egyezek bele, de a bensõm mélyén legszívesebben kitépném az ablakból, és bevonszolnám magammal a fák közé…

- Nem fogják hiányolni a bálról?  – kérdezi tétován, fejem kissé odébb billentem, hogy láthassam szájának ívét.

- Valóban, ideje lassan indulnom – mondom végül, figyelve reakcióit megjegyzésemre, miképpen érez irántam most. Egy sajnálatot érzek, feltóduló kíváncsiságot, így merem tovább fûzni a mondatot. – Holnap éjjel talán… újra láthatom?