|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Geneviev | 2013. 11. 18. 14:29:16 | #28272 |
Karakter: Heinz von Alcander
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Idejét sem tudom már, mikor keltem egyszerre szerelmemmel, és nem pedig előbb, ám úgy tűnik, a mai nap ilyen lustulós, ugyanis nem már hajnalban futtatom kiskacsáimat, hanem boldogan durmolhatok Claus mellett. Milyen jó is ez…! Reggel, a nap első sugaraira együtt kelni, nem pedig kint az edző pályán menetelni. Többször is be kellene iktatnom ilyen napokat…
- Bocsánat, nem akartalak felébreszteni – mondja Claus, mikor észreveszi, hogy fölébredtem mocorgására, de csak megrázom a fejemet, és kijelentem, semmi gond. Szorosan húzom magamhoz, és módszeresen elkezdem fölfalni, akár egy éhező farkas, kezdve a szájánál. Most, hogy már úgyis elkéstem a hajnali edzésről, ideje bepótolni azt, egy másfajta, ám annál élvezetesebb reggeli tornával. Imádom, ahogyan farkincájával átöleli derekamat, a selymes szőr érintése csak még jobban föltüzel. Bár, neki még az illata is azonnali merevedést tud elérni nálam, nem véletlenül kezdem el kibontogatni tökéletes kis szeretőmet zavaró ruhadarabjaiból.
Egészen addig, amíg egy szemtelen legyecske lendületesen be nem szabadul a szobánkba, a szívbajt hozva Clausra. Én egyszer kinyírom ezt a kölyköt, de tényleg!
- Hans! A frászt hozod rá! – morgom dühösen egyáltalán nem bűntudatos öcsikémre, aki csak elvigyorodik, és megrántja a vállát. Szerelmem, ahogy meghallja, ki volt az a galád, aki ránk tört kellemes elfoglaltságunk közepette, egyből kidugja fejecskéjét a takaró alól, és kíváncsian pislog Hansra.– Ha már mindenképp zargatnod kell minket ilyenkor, tanulj meg kopogni! – okítom öcsémet, ám az arcán feltűnő pimasz vigyor nem éppen arra engedtet következtetni, hogy érdekli is, amit mondok neki. Bah… kölyök!
- Bocs, de még azelőtt szerettem volna figyelmeztetni téged a mai szemlére, hogy reggeli tornába kezdtek – vigyorogja szemtelenül, ám szerencséjére tényleg őszintén bocsánatot kér Claustól. Ha nem tette volna, már a falra lenne kiszögellve, cuki kis fali díszként. – Ne haragudj a riasztásért, Claus!
- Semmi baj – feleli édesem. Semmi baj, semmi baj… naná, hogy van baj! Épp egy kellemes szórakozásban zavartak meg minket, erre azt mondja, semmi baj… Na, de tényleg kelnem kellene, még a végén lustának bélyegeznek meg, aztán futtathatom én őket, amíg ki nem purcannak. Bár… milyen jó ötlet!
Hans közben távozik, én pedig öltözködni kezdek.
- Még nyugodtan pihenj – mondom Clausnak, mikor látom, hogy formás hátsó felét éppen fölemeli az ágyból, kibújva annak ölelő puhaságából. Megrázza a fejét, és kijelenti, hogy a virágait meg kell öntöznie. Így már mindent értek, számára nagyon fontosak a virágai, nem is csodálkozom hát, hogy ő már bőven föl van öltözve, mire én is elkészülök. Mentségemre legyen mondva, hogy neki elég fölvenni egy könnyű kis ruhát, nekem meg még a csizmáimat is úgy kell magamra ráncigálnom.
Megreggelizünk, szerencsére nyugalomban, ugyanis a másik szerelmespár nem zavarja meg nyugodt étkezésünket a civakodásukkal. Értem én, hogy a békülős szex még jobb, de Hans igazán moderálhatna magán, nem is értem, hogy Adalbert hogy bírja ki amellett a kölyök mellett. Ráadásul ők bezzeg ágytornázhatnak, nekem meg mennem kell a szemlére. Ó, hogy utálom jelenleg az öcsémet!
---*---*---*---
A szemle után ismét edzést tartok, és pótolom a kimaradtat. Ezen már Hans és Adalbert is részt vesz, éppen ezért adok nekik még keményebb feladatokat, mint a többieknek. Nem szép dolog a főnököt kiugrasztani az ágyból, míg a titkár az öcsémmel hempereghet…
A fárasztó edzés után a papírmunkákkal akarnék törődni, ám Hanson látom, hogy valamit nagyon el akar nekem mondani, csak nem akarja mindenki előtt, így odamegyek hozzá, és mondom neki, hogy menjünk vissza, úgyis éhes vagyok. Ma kihagytam az ebédet, gondolom, Claus is, szóval valami laktató vacsorát rendelek majd a házvezetőnőnktől. Bepattanunk a kocsiba, és visszautazunk a kastélyunkhoz. Nincs olyan messze egymástól a központ, és a kastélyunk, de minek gyalogolni, ha autózhatunk is?
- Lassabban már! – kiáltja Hans, a sapkáját szorongatva, én viszont csak még inkább a gázra lépek. Imádok száguldozni az autóval, ezt Hans is nagyon jól tudja, mégis beszállt mellém. Viselje csak a következményeit! – Őrült vagy! – kiáltja az öcsém, ahogyan benyomom a féket, a kormányt meg gyorsan elforgatom, hogy befaroljunk a parkolóba, ne kelljen a tolatással, meg ilyenekkel vesződnöm. Vigyorogva mérem fel Hans ziláltságát, és már sokkal jobban is érzem magam a reggeli dolog miatt. Megérdemelte Hans!
- Na, gyere már! Ne legyél ilyen anyámasszony katonája, a végén még haza kell küldenem téged, hogy nem vagy a seregbe való. Mi lesz akkor Friedrich-kel nélküled? – kérdezem kajánul, mire rettentő rondán bámul rám. Heh, talált, süllyedt!
- Fogok én még nevetni a te nyomorodon – morogja, amit nem nagyon értek, de nem is nagyon foglalkozok vele. Végül sikerül neki is kiszállnia a kocsiból, és fölsétálunk az irodámba, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.
- Mit akartál elmondani? – kérdezem az író asztalom mögül. Kényelmesen helyet foglalok, ő pedig velem szemben leül az asztalra, pedig tudja jól, hogy utálom, amikor a feneke rajta van az asztalomon. Ezen az asztalon csak Claus kerek, édes popója foglalhat csak helyet, az öcsém nyeszlett valaga nem. – Tünés az asztalról! – teszem hozzá mérgesen. A szemtelen mihasznája csak elvigyorodik, és még kényelmesebb pozíciót vesz föl, szinte teljesen elterpeszkedik. Ó, hogy a jó fene esne bele ebbe az átokfajzatba!
- Édes jó anyánk és apánk látogatóba jön hozzánk – mondja, mire mosolyra húzom a számat. Ez egy jó hír, anyáméknak mindig örülök. Legalább bemutathatom nekik életem szerelmét, édes kis szeretőmet, úgyis régóta meg akarom tenni. – …Nikolasékkal együtt – teszi hozzá.
- MI?! – üvöltök föl úgy, hogy szinte az egész kastély beleremeg. Ezt nem tehetik meg! A szüleink oké, de ők hívatlanul ne merészeljék ide tenni a lábukat, mert nagyon megkeserülik. Nem! Nem, nem, nem és nem!
- Nyugi, csak pár napra jönnek! – próbál meg lenyugtatni öcsém, de most idegesebb, mérgesebb, és igen, egy kicsit kétségbeesettebb is vagyok, mint hogy egy ennyi meg tudjon nyugtatni. Pár napra SE jöjjenek! Nem érdekelnek engem azok a barmok, felőlem fel is fordulhatnak! Hogy van képük invitálás és szíves vendéglátás hiányának teljes tudtával idetolni a képüket?! Hát nem fogom beengedni őket, az egyszer biztos!
- Nem engedem ide őket! – jelentem ki kissé emelkedett hangnemben. Nem. Kizárt dolog, hogy azok a szemét dögök ide betegyék a lábukat.
- Megértem Heinz, de anyáéknak viszont be szeretnéd mutatni Claust, igaz? Ők pedig velük akarnak jönni – próbál rám hatni Hans, de amikor belegondolok, hogy mi van, ha megtudják, hogy ki nekem Claus, és a közelébe kerülnek… én bele bolondulnék, ha elveszteném őt! Ezt el is mondom Hansnak, aki viszont olyan közhelyekkel kezd el dobálózni, hogy biztosan fölnőttek már. Ja, persze, a Mikulás meg nyaranta repülő békákon szállítja a virgácsokat, miközben elefántok potyognak az égből.
- Amúgy is, szerencsére nem bennük kell bíznod, hanem Clausban! – mondja. Kezdenék ellenkezni, hogy ez tény, ám attól még az ikrekből minden, értsd úgy, MINDEN kitelik, mikor betipeg Claus. Édesem… sosem gondoltam volna, hogy bárki iránt így fogok érezni, ám Claust egyszerűen képtelenség nem rajongva imádni.
- Mi történt? – kérdezi félénken szerelmem, és mintha csak védelmet keresne, magához szorítja virágcsokrát. Elmosolyodom, és közelebb sétálok hozzá, hogy megsimíthassam puha haját, édes fülecskéjét, és megcirógathassam hideg arcocskáját.
- Látogatóink érkeznek – szűröm ki a fogaim közt. Legszívesebben azt ordítanám, hogy két kibaszott szemétláda érkezik szerencsétlen szüleimmel, ám nem akarom Claust még jobban megijeszteni, így csak diplomatikusan válaszolok. Tudom jól, mennyire utálja, ha előtte kiabálok, mert bár tudja, hogy sohasem rá vagyok mérges, nem vele kiabálok, attól még nagyon rosszul viseli a magas hangerőt.
Emlékszem, még az első időkben, mikor még nem volt az enyém sem a teste, sem a szíve, ám a körülményeire való tekintettel kénytelen voltam a közelemben elszállásolni, hiszen akkor még tévesen úgy gondoltam, hogy kémkedik, és amint megszerezte a számára fontos dolgot, egyből megszökik, ezért is hozattam be egy másik ágyat a saját szobámba, az ő személyének. Azóta természetesen az az ágy nyom nélkül eltűnt onnét. De nem erről van szó, hanem arról, hogy egyik éjjel a szokottnál is idegesebben csörtettem be, és hogy levezessem a feszültségem, kiabálni kezdtem. Nem Claussal, még csak rá sem néztem, hogy ne higgye azt, hogy miatta vagyok dühös, ám egyszer csak azt hallottam, hogy mögöttem valaki elkezdett szipogni. Azonnal megfordultam, és bár még mindig dühös voltam, a rókuci könnyektől nedves arcától azonnal lehiggadtam, és muszáj volt megvigasztalnom.
Na, én azt az éjszakát számítom szerelmünk kezdetének!
- Milyen látogatók? – érdeklődik nagy, ártatlan szemekkel, aranyosan oldalra döntött fejjel. Lehajolok; ellopok egy édes, pillekönnyű, csodálatos csókocskát ajkairól, és csak utána lépek el tőle, hiszen ha a közvetlen közelében vagyok, még kevésbé megy a máson gondolkozás, mint amúgy, pedig aztán ébren, és alvással töltött minden egyes percemet csak a róla való fantáziálás tölti ki.
- Nagyon kellemetlen látogatók – jelentem ki. Nem is akarok több szót az ikrekre fecsérelni, így inkább szüleimre terelem a beszélgetést. – Viszont a másik két látogató felettébb örömteli tény; anyám és apám látogat meg minket. – Ennek a ténynek tényleg örülök, rég láttam már őket, hiányoztak már. Lehet, furcsa, de én, és Hans is tényleg szeretjük a szüleinket. Idősebb testvéreinket már kevésbé, bár tény, hogy hogy Friedrichék inkább engem szívattak minden alkalommal, Hanssal már többször bántak úgy, mint az öccsükkel, mint velem.
- A szüleid? – kérdez vissza Claus kissé értetlenül, majd felderül az arca. – Akkor Hans azért mondta, hogy hamarabb oda tudom adni anyukádnak a virágcsokrot, mint hinném! – mosolyogja.
- Ja, hogy Hans neked már mesélt róla, csak engem felejtett el tájékoztatni – morgolódom. Ezt még visszakapja az a kis vakarcs, úgy, de úgy meg fogom dolgoztatni, hogy nem lesz ideje Adalberttel foglalkozni, de nem bizony! Végül is, a titkáromra is ráfér a munka, nem állhat abból a napja, hogy Hanssal van együtt, én sem tölthetem a nap huszonnégy óráját Claussal, hiába szeretném. El van tehát döntve! Ezek ketten a nap nagy részében más helyeken lesznek ezentúl elhelyezve!
- Nem, nem – tiltakozik kedvesem, és hevesen megrázza édes buksiját. – Nem, tényleg csak annyit mondott, hogy hamarabb fog eljutni Frau Alcanderhez a virágcsokrom, mint azt hinném. – Hiszek neki, Clausnak bármit elhiszek, hiszen úgysem hazudna, főleg nem nekem, ettől függetlenül Hansékra igazán ráfér a különválasztás. Nem szét akarom választani őket, csak külön, napközbenre.
- Tényleg… anya kedvence a liliom… - motyogom magam elé. Bár nem kifejezetten Clausnak mondom, hiszen látszik rajta, hogy tudja, és előbb eszébe jutott, mint nekem, azért bólint egyet. – Imádni fog téged, tudod? – kérdezem, és megcirógatom édes arcát. Sosem éreztem még ilyet, mint az ő közelében. Teljesen elolvadok, szinte már papucs válik belőlem a közelében, pedig aztán rólam senki nem mondaná, hogy papucs volnék. Azonnal megbánnák, az biztos. Viszont… Claus közelében nem vagyok önmagam. Ez megrémíthetne, de mégsem teszi, hiszen tudom, hogy Claus is ugyanígy érez irántam, nem gyengeség, amit érzek. Nem, ez sokkal inkább erőssé tesz.
- Biztos? – kérdi félénken, és a kezembe simítja arcát.
- Biztos. Teljesen biztos. – Hangom elmélyül, a lágy cirógatást felváltják egyre merészebb érintéseim. Hogy is volt az a reggeli nem-torna? Most aztán bizony ideje bepótolni!
|
| Mora | 2013. 11. 10. 16:46:01 | #28176 |
 Karakter: Claus Bauer
Megjegyzés: (Uracskámnak)
Az első napsugár cirógatására ébredek, és boldogan tapasztalom, hogy Heinz még mellettem van. Általában ő kel korábban, és megy a táborba ellenőrizni a kiképzést. Most viszont nyugodtan lélegezve ölel magához, és bár óvatosan fordulok meg a karjaiban, mocorgásomra kinyitja a szemét.
- Bocsánat, nem akartalak felébreszteni – szólalok meg csendesen, sajnálkozva, de csak mosolyogva megingatja a fejét.
- Sose bánd – feleli, és szorosabban magához húzva, csókot nyom a számra. Örömmel simulok hozzá, a takaró alatt bundás farkincámat is átdobva rajta. Halkan morran, egyik keze a pólóm alá siklik, én pedig szépen rádöbbenek, hogy milyen helyzetbe kevertem magam.
Mielőtt azonban az én drága, kissé perverz párom bármit is tehetne, lendületesen vágódik ki az ajtó, én pedig riadtan bújok el a takaró alá.
- Hans! A frászt hozod rá! – morogja Heinz, de mikor meghallom, ki volt a ránk rontó, felbátorodva dugom ki az orrom a paplan alól. – Ha már mindenképp zargatnod kell minket ilyenkor, tanulj meg kopogni!
- Bocs, de még azelőtt szerettem volna figyelmeztetni téged a mai szemlére, hogy reggeli tornába kezdtek – feleli az öccse, és mikor egészen elődugom a fejem, látom, hogy vigyorog. – Ne haragudj a riasztásért, Claus!
- Semmi baj – felelem mosolyogva, Heinz azonban morog valamit az orra alatt, és kelletlenül kimászik mellőlem. Látva, hogy nem fog elkésni a dolgáról, Hans integetve távozik, bátyja pedig elkezd öltözködni, amit egy darabig nyugton heverészve figyelek, de aztán én is felkelek.
- Még nyugodtan pihenj – szólal meg, de megingatom a fejem.
- Meg kell locsolnom a virágokat – jelentem ki, és gyorsan magamra kapom a ruháimat, hogy én is kész legyek, mire ő.
Így együtt reggelizünk, aminél Hans is csatlakozik hozzánk, de aztán gyorsan lelép, mire Heinz sokatmondóan pillant utána. Elmosolyodva kortyolok bele a reggeli kakaómba. Általában Heinz titkára is velünk reggelizik, így most, hogy nem ért erre rá, Hans hozzá sietett.
~oOo~
Óvatosan simogatom meg az orchideák szirmait, majd felemelve a kannát, tovább lépek a liliomokhoz. Napközben általában ki se mozdulok az üvegházból, mikor Heinz nincs itthon, csak ebédelni. Arra néha ő is hazajön, mert a kiképző tábor ugye itt van a kastély mellett, de van, hogy nincs rá ideje.
- Hé, Claus! – Hans hangja töri meg az üvegház csendjét.
- Itt vagyok! – kiabálok vissza, és hamarosan fel is bukkan mellettem, kezében egy tálcával, rajta illatozó rántott husival és krumplipürével.
- Megint elfelejtettél lejönni ebédelni – vigyorog rám. Zavartan, bocsánatkérően mosolyodom el, és a virágkötő asztalon csinálok helyet a tálcának.
- Bocsánat, és köszönöm!
Leteszi az ételt, és jókedvűen legyint, majd elkezd körbenézni. Személyiségügyileg eléggé elüt a bátyjától, külsőleg viszont van köztük hasonlóság, bár ugyan annyi különbség is. De én nagyon szeretem, mindig kedve és figyelmes velem.
- Úgy nézem egyre több a liliomod – állapítja meg, beleszagolva az egyikbe. – Ez anyánk kedvenc virága, legszívesebben szobákat töltene meg velük.
- Az nem lenne jó ötlet – jegyzem meg komolyan, és felülve az asztalra, nekiállok az ebédnek. – Mérgezőek, ha túl sok van belőlük.
- Tudom – nevet fel. – Szóval lassan meg kell szabadulnod pártól, nehogy bajod legyen.
- Ennyi ahhoz még kevés – mosolyodom el. – De szívesen kötök csokrot belőle, hogy elvihesd anyukátoknak.
- Az kedves lenne tőled, de lehet nem is kell majd messze vinni – feleli, mire értetlenül pillantok rá. – Majd Heinz elmeséli, ha már tud róla – nevet fel, és búcsút intve indul vissza intézni a dolgát.
~oOo~
Késő délután felé jár az idő, éppen egy csokrot fejezek be, amit Heinz kastélybeli irodájába szánok. A táborhoz nem akarok virágot vinni, kicsit furán venné ki magát egy hozzá hasonló szigorú embertől. Miután végeztem, felkapom a csokrot, és elindulok az irodához. Hamarosan haza is ér, ha minden jól megy.
- Nem engedem ide őket! – csattan Heinz dühös hangja az ajtó mögül, ami félig nyitva van. Riadtan húzódok vissza a takarásba. Nem akarok bujkálni, csak kicsit hirtelen ért a dolog.
- Megértem Heinz, de anyáéknak viszont be szeretnéd mutatni Claust, igaz? Ők pedig velük akarnak jönni – sóhajtja Hans. Nagyokat pislogok, fogalmam sincs, miről beszélnek.
- De Hans, ha Claus közelébe kerülnek...
- Ugyan már, talán sikerült felnőniük... Amúgy is, szerencsére nem bennük kell bíznod, hanem Clausban!
Ezt a pillanatot választom, hogy beóvakodjak az ajtón. Meglepetten kapják felém a pillantásuk. Heinzé rögtön meglágyul, Hans pedig elmosolyodva indul el kifelé.
- Mi történt? – nézek aggódva Heinzre, magamhoz ölelve a csokrot.
Szerkesztve Mora által @ 2013. 11. 10. 16:46:45
|
| Kaira | 2012. 08. 21. 21:30:25 | #23034 |
Karakter: Alice Beaumont
Megjegyzés: ~Benjaminak
Reszketve, torkomban dobogó szívvel nézem végig, ahogy alakja egyre inkább messzebb és messzebb sodródik tőlem. S mikor kifordul a park kapuján teljesen eltűnik szemem elől.
Mi volt ez?!
Sután esetlenül hangzik most a kérdés, ahogy magamba roskadva a padra zuhanok. Kis gyermekes családok mennek el mellettem. Anyukák boldog kacagása hallatszik, ahogy gyerkőceiket terelgetik maguk előtt és én hirtelen nem értek semmit. Az előbbi könnyű tavaszias időjárás minta csípné a bőröm, az emberek boldogsága pedig akaratlanul is, de dühvel tölt el…
Mi volt ez az egész? Mi történt…? – pillantok Ben előbbi, mostanra hűlt helyére. Annyira… Annyira furcsa volt – Mély sóhaj szakad fel tüdőmből, ahogy aprót nyelve kezeimbe temetem arcomat. Rémes látványt nyújtatok most… Jobb lesz, ha haza megyek…
Elhatározásomnak eleget téve elcsigázott mozdulatokkal húzom magam álló helyzetbe, majd még mindig zakatoló szívvel elsomfordálók a kapuig. Az utcai lámpák egymás után gyulladnak fel mellettem, ahogy lábaim önkéntelenül visznek a most legnagyobb biztonságot adó otthon felé.
Hallom, ahogy néhány ember összesúg a hátam mögött, ahogy fiatalok jönnek nekem, majd kérnek bocsánatot. S bár érzékelek mindent, válaszolni nem tudok… Torkomra forrnak a szavak, ahogy szemeikbe pillantva, vörösen izzó szempárt látok meg… Mindegyikőjüknél… Miért? Miért?
Megőrültem…
A hatalmas épület most is büszkén emelkedik előttem a magasba, ahogy a nap utolsó sugarai megcsillannak a köveken. Az annyira rémisztőnek ható szürke falak, most óvó gondoskodást hordoznak magukban, ahogy belépek az ajtón és egyenesen szobám felé veszem az irányt…
A máskor diákok vidám kacajával megtelt folyósok most kihaltak, szinte ijesztő síri csend uralkodik a szinteken… Vagy tán csak én hallom igy?!
A szoba ajtó pedig még azelőtt kinyílik előttem, mielőtt egyáltalán a kilincsre tenném kezemet.
- Alice! Édesem… De jó, hogy vég… Veled meg mi történt, úgy festesz, mint valami holdkóros… Hallod? Hozzád beszélek te fanatikus őrült!
Hallak… Miért ne hallanálak Sarah? – Mosolygok rá futólag, majd ellépve mellette rögtön szobám felé veszem az irányt. Válaszokat akarok… Most! Rögtön! Mindegy mibe kerül… De meg kell tudnom mégis mi történt…
Abnormális, ami történt, de nem lehet képzelgés… Lapozom fel rögtön az első könyvet, ami kezembe akad. Sötét mítoszok, vudu… Kit érdekel ez most? – hajítom el az ágy túlsó végébe…
- Alice? Jól vagy?
Nem, nem lehetett… Valóságnak kell lennie! Igen, tudom… Csak is az lehetett…
- Befejeznéd ezt az őrült dobálódzást a könyveiddel?! Hallasz engem?... Ez teljesen megörült…
Igen, talán Sarah… De azt hiszem nem csak én…
- Na én mentem. Olvasgass, vagy mit tudom én… Mire visszajövök gyógyulj ki az idegbajodból…
Az ajtó nagy robajjal csukódik mögötte, mire a szobára ismét jótékony csendesség süpped. Meg kell találnom a választ rá…
Nem törődve semmivel szinte elveszek a sorok közt, ahogy egyik könyvet lapozom fel a másik után. A polcokról egyre inkább fogynak el a kötetek, míg mellettem és asztalon annál inkább tovább tornyosulnak. Mikor az utolsó előtti könyvet is erős szitok közepette dobom le az asztal lapjára és veszem kezembe az utolsót, az ajtó ismét nyitódik.
Az alak felé nézve, gondolván Sarah jött ismét fárasztani, egy vörös tekintettel akad össze pillantásom… Benjamin… Mit keres… Ő itt?!
- Heee… Szóval innen van nagy vámpírmánia… - Emel le a kupac tetejéről egy könyvet, mire annak fedele furcsa füstöt kezd magából árasztani… Mi a?!
- Ezt – nyelek egy aprót, ahogy a könyvre illantok. - Hogy csináltad? Majdnem lángra kapott a könyv… - mutatok makogva a könyv felé, miközben továbbra is hitetlenkedő pillantásokkal bombázom a fiút.
- Mondtam én, hogy könnyen megégeted magad. De ha erről bárkinek beszélni mersz, akkor eléggé meg fogsz szenesedni – válaszolja fél várról, miközben rám néz…
Nem... Én ezt nem értem…
- Ez már nem... Nem lehet valósság –csúszom egyre távolabb és távolabb a fiútól…
- Mi vagy te? – Markolok kétségbeesetten a hajamba, ahogy ránézek… Mégis miféle állat ez? Ő… Ő…
- Ugyan – hangzik fel gúnyos kuncogása, mire borzongás kúszik végig rajtam… - Jól tudod, mi vagyok…
- Ne! Ne gyere közelebb! – Emelem fel a kezem. – Hallod! Maradj ott!
Nhem… Nem.. Ez nem lehet igaz – fordulok le hirtelen az ágyról.
- Alice, hisz te mondtad – simít végig hajamon, ahogy talpra ránt.
- Eressz el! – Sirok fel, ahogy szemébe nézek. Csak hagyj békén… Csak menj el… Nem akarom tudni ki vagy…
Reszketve rogyok össze a fal mentén, miközben továbbra is hallom gúnyos kacagását. Elég! Hagyd abba! Erősen marok felkaromba, ahogy összébb húzom magam, majd rá sem nézve bármennyire is megalázó, de sírni kezdek…
- Ugyan, ne picsogj, mint egy csecsemő – guggol le hirtelen elém. - Hisz te mondtad – suttogja közel hajolva. Lehelete megborzongat, sírásom még inkább erősebb lesz, ahogy végig simít könnyáztatta arcomon. – Tudod elég vicces látvány vagy igy… Chh… - nevet fel.
- Mi vagy te?!
- Nem emlékszel…?! Édes, drága Alice – játssza, ahogy hajamnál fogva felránt. – Te mondtad – sziszegi felém. – Démon… Vagy mire számítottál édes kis repülő Cupido tán?!
- Nhem…! - Hisztérikus kacagásom utat tör magának, ahogy kirántom magam kezei közül. – Nem! Ez csak egy vicc.. Egy tréfa… - Rázom fejem, ahogy hátrálni kezdek az ablak felé.
- Ebből kezd elegem lenni! – vágja zsebre kezeit, ahogy elfintorodva végig néz rajta. – Mit kell tennem, hogy végre el hidd tényleg az vagyok? Piritsalak meg esetleg? – kúszik ajkaira egy csúfondáros vigyor.
- Inkább menj el... – nevetek fel az abszurd helyzeten.
- Nem, amíg meg nem ígéred, hogy tartod a szád! Ti emberek olyan buták vagytok amúgy is… De tudom, hogy te mindig betartod a szavad. Nem igaz, Alice? – lép hozzám.
- A démon szívességet kér tőlem?
- Óhh ez nem kérés volt Alice – csavarja egyik fürtömet ujjai közé. – Ismerlek. A barátaidat és...
- Fogd be! – vágok szavába. – Nem ismersz. És nem is fogsz… Ha rajtam múlik akk…
- De nem rajtad múlik… Fogd fel – tapasztja tenyerét ajkaimra, míg másikkal erősen mar nyakamba.
- Hmpf…. Hfgg…
- Hogy mondod? Nem hallom jól? – nézz rám gúnyosan, ahogy közelebb hajol. – Óóó csak nem nem tudsz beszélni?! – szórit még jobban.
Ahogy vörösen izzó szemibe nézek eddig ismeretlen érzés fut átt rajtam. Ha akar megöl, ha akar szétszakít… Elég neki egy apró mozdulat is, hogy végezzen velem… Félek… Félek…
- Óóó már megint sírunk? Elengedjelek? Tessék… - Veszi el kezét torkomról, mire köhögve rogyok a padlóra a lábai előtt. Kezeimet a vörösen lüktető részre fogom. Tüdőm sípol, ahogy egyre inkább szívja magába az éltető levegőt.
- Szóval megígéred? Tartani fogod a szád? Válaszolj! – Ripakodik rám.
Megremegek. Fejem mellé egy apró lángoló papír hullik. A vörös lángnyalábok ijesztő táncot járnak előttem, míg végül a szavak végleg eltűnnek a papírról.
- Meg… Megígérem, ha te is tartod a szavad. És nem bántasz senkit… Kérlek – Teszem még hozzá, még mindig a földet pásztázva.
- Tudtam, hogy okos lány vagy te. De ha azt akarod, hogy ne bántsak senkit meg kell nekem tenned valamit…
|
| Kaira | 2012. 07. 30. 15:49:45 | #22547 |
Karakter: Alice Beaumont
Megjegyzés: Benjaminak
Mélyről feltörő, vad üvöltés kúszott végig a tájon, ahogy a lány reszketve a falhoz simult… Tudta, nemsokára mindennek…
- Alice, mondd csak, meddig akarsz még a négy fal köt kockulni? – Ingerült hang szeli ketté a szobát, ahogy drága szobatársam ingerülten csapja be maga mögött ajtót.
- Ez az utolsó oldal, aztán majd…
- Tegnap előtt is ezt mondtad… - vág dühösen a szavamba. – Sőt, Hétfőn is! Ma meg már Szerda este van – Az ágy halkan nyikordul, ahogy a szőke hajú lány kicsit sem finomkodva ledobja magát mellém. Mintha egy rúgó a bordáim közé csúszott volna…
- Sarah, kérlek – nyögöm, ahogy a nem tetsző morgásomat jobb eszköz híján a párnába próbálom fojtani.
Két hónap… Pontosan ennyi idő telt el azóta, mióta átléptem a Vaverly egyetem vaskos falait. De azóta, mintha évek sokasága kúszott volna ismeretlen gyorsassággal el mellettem. Mindig is tudtam, hogy az élet nem egy leányálom, de ennél azért valamily több csodát vártam el tőle. Itt szinte minden túl szürkének hat. A falak, a termek, az órák, a tanárok… Néha úgy tűnik, mintha az iskola falain belül megrekedt volna az idő.
De az emberek szerint nincs okom panaszra… Miért is lenne?! Elvégre ezek azok a bizonyos éjszakába nyúló bulizások, vad fékezhetetlen ökörködések ideje, amikor nem függsz már a szülőktől… De eddig, mintha, csak tankönyvekkel találkoztam volna.
- Nem gondolod, hogy ideje lenne kimozdulni kicsit? Nem lehetsz mindig bezárva. Különben is? Mikor szelőztettél itt utoljára? Tiszta dohszag van… - Húza el fintorogva az ajkát, mire apró mosoly kúszik ajkaimra. Sarah, a mindig vidám, nemet nem ismerős Sarah… A háta mögött csak igy emlegetik egyetlen szobatársamat, aki épp most akar az orvosira küldeni, ahogy a kétszárnyú ablakot szélesre tárja…
- Hideg… Csukd be! – Hisztizem.
- Ne csodálkozz. Dél óta lehűlt a levegő… Bár, hogy is vetted volna észre, ha épp a fölött a poros, vacak könyv fölött éled le az életet… Hány oldal van még hátra, egy billió?!
Egy gonosz pillantás a jussa, mire nevetve hajamba borzol, majd a szekrényemhez lép.
- Ugye tudod, hogy ennek nem igy kellene kinéznie? – bök pár perccel később a polcok felé.
- Baj, ha szeretem a rendet magam körül? – Célzásképp az ő ágya felé nézek, amit, mint mindig, most is teljes a káosz ural. Ennek fele ismét a földön végzi este - Nem tetszően húzom el a számat, ahogy mellé lépek.
- Szólj, ha kióhajtasz végre mászni a szekrényemből. A fekhely, bármennyire is nem látszik, de kényelmesebb, mint ez…
- Előbb öltözz fel. Ma ideje egy kicsit ismerkedni is.
- De… - kezdeném.
- És nem, egy szót sem akarok meghallani arról, hogy éppen olvasni akarsz. A denevérek világa megvár…
- Vámpír - jegyzem meg epésen, de orrom alatt elmosolyodok, ahogy gyorsan kikapok valamit a szekrényből. Alkonyodik… - pillantok az ablak felé. Nem árt melegebben öltözni. Eléggé furcsa esték vannak erre…
- Meglátod, nagyon rendes mindegyikőjük. Biztos megszeretik azt az antiszociális fejed…
- Hé! – Kiáltok rá dühösen. Sarah mit sem törődve felháborodásommal, balra fordul, majd egy nem éppen bizalomgerjesztő helyre benyit. Nekem oda kellene bemennem?
Háta mögött belépve, nem kis csodálkozásomra sokkal kellemesebb látvány tárul a szemem elé. Bár a két részből álló terem nem éppen a legnagyobb… sőt! Összességében akkora lehet, mint a mi szobánk és ebédlőnk egybevéve a koleszben (ami valljuk be nem éppen a legnagyobb), mégis az otthonos berendezés, a faparketta a talpam alatt, a falon lévő színes fényképek csak még inkább otthonosabbá varázsolják a helyet. A bent lévő vidám hangulat, pedig ismételten csak dob a bár hangulatán.
Hát nem erre számítottam. Azt meg kell hagyni…
Sarah egy meglehetősen sűrűn körbeült az asztalhoz vezet. Majd, ahogy bemutat, még oda súg egy csöpp kis biztatást számomra, ami sokkal inkább illene parancsnak, mintsem baráti gesztusnak a részéről…
Aztán valahogy egy meglehetősen fura alak mellé kényszerülök, ahogy Sarah vállamat megfogva lenyom a székre. Mintha eltudnék szökni…
Óvatos pillantást vetek a mellettem ülő alakra. Kócos fekete fürtök, holdsápadt bőr, sötét ruhák. És mindehhez az a mérhetetlen nemtörődömség, ami a fiúból árad. Hirtelen elmosolyodik, poharát odakínálja a felé nyújtott üvegnek, majd halkan nevetve húzza le az italt… Megborzongok.
Talán ő az a tipikus alkat, akire az ember első kézből, bátran ráragasztaná a vámpír jelzőt. Na jó… Azt hiszem tényleg túl sok volt a könyv… - emelem a poharat ajkaimhoz.
De mégis van benne valami, ami…
- Ben, neked hány helyen van még fenn ez a tetkó? - kérdi hirtelen az egyik magas, barna hajú fiú, miközben a mellettem lévő karjára bők. Odakapván tekintetem egy tetoválást fedezek fel a hibátlan bőrön… Mi a…?
- Van egy az arcomon, a két karomon és a hátamon. De többet nem igazán akarok magamra.
Bár nevet, szemébe furcsa fény költözik. Mintha tényleg nem akarna több jelet a testére…
- Fájtak? – kérdezem hirtelen, ahogy a karját nézem.
- Hát eléggé.
Ahogy meghallom mély hangját, akaratlanul is de vidámabb leszek. Bátran mutatkozom be, majd ahogy gesztusom viszonzásra talál, elmosolyodom. Nem is olyan rossz ez az este…
Miközben beszél tekintetem arcára téved, majd szemeire. Furcsa… Vérvörös szemek. Mint egy…
– Furcsák igaz? - Ránt vissza a valóságba a hangja. - Mármint a szemeim – mondja, ahogy észreveszi értetlenségemet.
- Csak még nem láttam ilyet.
Csupán a könyvekben… - teszem hozzá magamban. De azok semmi jót nem ígértek…
- Engem nem zavar - mondja, majd amikor már épp válaszolnék veszem csak észre, hogy már rég elment.
- Ben meg…?!
- Most ment el… Még köszönt is. Ne álmodozz, te lány – válaszolja meg feltett kérdésemet szobatársam.
- Sarah – motyogom hirtelen. – Nem érzem túl jól magam, inkább hazamegyek. Te csak maradj –válaszolom rögtön, ahogy már állna fel. Egy gyors búcsúzás után, mit sem törődve barátnőm vizslató tekintetével, szinte kimenekülök a bárból.
Mi történik velem..? Ennyire hatalmába kerített volna egy könyv? Hogy lehettem olyan hülye, hogy vámpírnak nézek egy srácot… - Kedvem támadna felnevetni együgyű gondolataimon, ahogy bezárom magam mögött szobám ajtaját.
Hűvös van…
Apró szellő libbenti meg a függönyöket, ahogy az ablak mellé álok. Az udvar ijesztő csendben figyel, ahogy távolról tücskök ciripelése hallatszik. Az éjszakai égbolton nyoma sincs csillagoknak, csupán a Hold kerek formája kúszik elő a köd takarása mögül. Ijesztő, mégis gyönyörű látvány ebben…
Benhez tökéletesen illene ez az éjszaka…
Furcsa képek kúsznak elém, ahogy elképzelem, ahogy a fiú utat tör magának a fák takarásai mögött. Morgás tör fel belőle… Fogai élesen villannak meg. Majd…
- Már megint örültségeken gondolkozol – Rázom meg fejem. Különben is Benjamin sokkal inkább lenne démon, mint sem vámpír. A vámpírság túl alantas lenne számára…
Na jó, azt hiszem jobb ha inkább lefekszem.
*~**~**~*
A másnap szinte túl gyorsan köszönt be, ahogy az égető napsugarak megpróbálják porrá égetni a retinámat. Nyűgös vagyok, fáradt a fejem pedig majd széthasad. Persze jó szerencsémhez mérten Sarah előbb gondolkodott és még előttem elorozta az utolsó fájdalomcsillapító tablettát a dobozból. Mondhatom, nagyon kedves…
Alig fél óra múlva már az egyik gyógyszertár ajtaján lépek ki felszabadultan. A kis csengő a fejem felett, most sokkal elviselhetőbb hangot ad ki, mint legutóbb.
Reggel tíz óra – pillantok a karórámra. Még bőven van időm a délutáni órákig. Talán nem ártana bevásárolni – ötlik fel bennem hirtelen, ahogy az otthoni üres hűtőszekrényre gondolok. Sarah az utóbbi időben bélpoklos üzemmódba lépett…
Nagyot sóhajtva veszem az utam a sarki kis üzlet felé, amikor ismerős alak kúszik látókörömbe. Ahogy felém int, önkéntelenül húzódik ajkam pajkos mosolyra, majd viszonozva gesztusát felé veszem az irányt.
- Újra találkozunk? – kérdem nevetve, választ sem várva, ahogy mellé érek. A kellemes meleg ellenére most is fekete ruhába van bújtatva, de az elmaradhatatlan fekete kapucni, most vállain pihen.
- Úgy tűnik – válaszolja fél várról, ahogy a kezemben lévő papírzacskóra siklik a tekintete.
- Nem, még nem vagyok a halálomon – nevetem arcát látva. – Csak reggel meglehetősen elég nagyfokú koncertsorozatban volt részem…
Értetlenkedő pillantását bezsebelve kedvem támadna ismét felnevetni, de, hogy azért még se tűnjek totális idiótának inkább magyarázkodni kezdek.
- Nem igazán bírom az alkoholt… Sőt! Igy hát… - vonom meg vállam. – Muszáj volt találnom valamit fejfájás ellen. És te? Merre jártál? – pillantok a kezében lévő táska felé. – Reggeli bevásárlás…?
- Mondhatjuk. De ugye most nem arról akarsz társalogni, hogy mit vettem?
- Most, hogy mondod… – kezdem cinkosan, majd nem tetsző nyögését meghalva, inkább a park felé bökök fejemmel A bevásárlás ráér.
- Tegnap hova tűntél oly hirtelen? - Kérdezem immáron az egyik padon ülve. Ben hanyag testtartással ül mellém. Ha nem ismerném, azt hinném, válaszolni sem akar… De vájunk csak, ismerem én őt egyáltalán…? – Pillantok rá.
Még mindig vörösek a szemei.
- Elfáradtam…
- A vámpírok is elfáradnak? – Csúszik ki hirtelen, mire ajkaimhoz kapom karom. Most már azt kívánom, bár gondolkoztam volna előbb…
- Ne, ne haragudj… Csak... Na, most totális idiótának fogsz nézni, de első pillantásra is azt gondoltam rólad, hogy vámpír vagy. Tudom, életedben nem hallottál még ekkora hülyeséget, de… Inkább befogom - motyogom a végét.
Mély, idegesítő, de annál inkább kellemetlenebb hallgatás ver éket közénk. Már épp kezdenék szabadkozni, mikor megszólal.
- Vámpír – dől hátra. Majd elgondolkozó tekintettel vizsgálgatni kezd. Mintha egy kirakati bábu lennék…
- Tudom és bocsánat. Különben is, sokkal inkább illene rád a démon jelző – Folytatom fellelkesülve, észre sem véve, hogy a mellettem ülő hirtelen megmerevedik a szó hallatán.
- Sokkal nemesibb és titokzatosabb kisugárzásod van, mint sem, hogy egy egyszerű alakváltó vérszívó legyél. Különben is…
- Befejeznéd? – Hallom meg hirtelen dühös hangját mellőle, mire rákapva tekintetem megilletődve húzódom hátrébb. A szemei…
- Ne.. Nem akartalak megbántani…
- Azt mondtam fejezd be! – sziszegi, mire akaratlanul rándulok össze.
- Azt hiszed minden tudsz, igaz? - Pattan fel mellőlem. – Azt hiszed olyan okos vagy, hogy már mindnet megtehetsz… – Két oldalról a pad háttámlájának támasztja kezét, majd közelebb hajolva, szinte arcomba morogja… - Jobb lesz ha visszább veszel, különben még megtalálod magad égetni kislány – simít végig arcomon. Jeges pillantást a szemeimbe fúrja. Vérvörös szemei szinte csontomig hatolnak, ahogy megrémülve próbálnék hátrébb húzódni tőle.
- Benjamin…?
- Hm… - Kúszik egy sanda, gúnyos mosoly az ajkaira, ahogy nevét meghallva elhajol előlelem.
- Mint mondtam, jobb ha vigyázol… - mondja, majd már csak egyre távolodó alakjára leszek figyelmes.
Mi történt…?!
|
| zsebike | 2011. 01. 27. 14:48:23 | #10827 |
 Karakter: Emanuelle
Megjegyzés: Ereninek
Langyos napsütés cirógatja arcomat, amikor kilépek kis faházam ajtaján. A neszekből rájövök, hogy állatkáim már mind idegyűltek, és várják a reggelit. Nem okozok nekik csalódást, kitapogatom az eleséget, és elosztom úgy, hogy mindenkinek jusson. Amikor ezzel végzek, elmegyek fürdeni. Jólesik a hűs víz bőrömnek, teljesen felébredek tőle. Elhatározom, hogy begyűjtök pár gyógynövényt, készülnöm kell a télre. Felöltözöm, hátamra veszem kis tarisznyám és nekiindulok.
Már tudom, mi hol található, így nem okoz különösebb gondot odatalálni. Orromban érzem a növények fűszeres aromáját, nagyot szippantok a levegőből, majd begyűjtöm a szükséges mennyiséget. Hazaúton egy vidám dalt fütyörészek, amit még édesanyám tanított meg nekem. Orrhon átmosom és kiterítem száradni új szerzeményeim. Elégedetten dőlök hátra, lassan ideje lenne valami ennivalót készíteni, hasam hangos korgással követeli jussát. Ebben a pillanatban kopogás ragad ki gondolataimból. Meglepődöm, hisz ide senki nem szokott jönni. Odaóvakodom, és kinyitom, remélem nem a falubeliek találtak meg.
- Segíthetek?- kérdezem barátságosan, de azért az ajtófélfát markolom. Ha megtámadna, nem tudnék védekezni, de bízom az emberekben, talán nem lesz baj.
- Igen. Idefelé jövet megsebesültem. Ha lehet, itt maradnék estig, hogy elláthassam magam, de utána elmennék. Nem lennék a terhére…- már érzem is a vér fémes szagát. Segítségre van szüksége, nem hagyhatom magára. Hangja alapján kedvesnek tűnik.. bevezetem a konyhába, előkeresem a fertőtlenítő és sebgyógyulást gyorsító főzeteimet, valamint egy tiszta ruhát. Leülök mellé.
- Hol sérült meg?- méltatlankodva felhorkan, de válaszol.
- A karomon. Itt –vezeti oda a kezem. Megtapogatom. Nem vészes, de azért el kell látni. Előveszem a fertőtlenítőt, és lekezelem vele.
- Nem kell fáradnia, majd én… - kezdené egyből, de a hangján érzem, hogy fáradt.
- Ne aggódjon. Én is meg tudom csinálni. –nem adok neki időt a tiltakozásra, kezelésbe veszem. Ujjaim gyakorlott mozdulatokkal látják el, hamar végzek. Szerencsére nem kellett varrni, nem szeretek fájdalmat okozni egy másik élőlénynek.
- Készen van- még egy utolsó simítás, és tökéletes…. a kötés szoros, mégsem vág bele a húsába.
- Köszönöm. Most kicsit ledőlök, ha nem bánja –meg is indul a kanapém felé, Én pedig nem akadályozom meg benne. Hangján hallom, mennyire kimerült. Majd ha felébredt, készítek neki egy erősítő teát.
- Mi a neve? –jut eszembe, még be se mutatkoztunk, pedig ha úgy veszsük, eléggé közel kerültünk egymáshoz. A gondolatra elpirulok. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy egy másik embert érintsek, anélkül, hogy sikítva futna el..
- Cas… Castiel –suttogja. Szép neve van, erőt sugároz, mint ahogy az egész idegen is.
- Örülök. Én Emanuelle vagyok-pirulok el ismét. Valamit mormol, majd a következő pillanatban már alszik is. Mellé lépek, ls betakarom egy puha takaróval. Szüksége van a pihenésre…
Egy darabig még mellette ülök, majd felállok, hisz biztosan éhes lesz, amikor felébred. De mit főzzek? Én általában nem eszek húst, de Ő valószínűleg igen. Nagy nehezen előkeresem azt a kis adag fagyott húst, amit még szüleim adtak, amikor legutóbb náluk jártam. Egy jó, tartalmas ragut fogok készíteni, sok fűszerrel, és zöldséggel. Felvágom a hagymát, és felteszem az alapot, majd lassan hozzáadom a többi finomságot, és kevergetni kezdem. Közben eszembe jut, hogy még egy erősítő teát is kellene főznöm, így azt is megcsinálom, és amikor elkészül, kirakom hűlni a teraszra. Vendégem akkor kezd ébredezni, amikor elkészül az étel.
- Jól aludtál? Hogy van a sebed,- érdeklődöm, miközben egy tányérba szedek a gőzölgő raguból, majd szelek egy karéj házi sütésű kenyeret is mellé. Jajj… Remélem ízleni fog neki… még sosem főztem senkinek…
- Köszönöm igen, minden rendben. –a hangja már nem tűnik annyira fáradtan, így ölébe teszem a tálcát.
- Ragu… remélem, szereted.. - sütöm le a fejem, hogy ne vegye észre pirulásom. - sajnálom, de csak ezzel tudok szolgálni. –szégyenlősen álldogálok az ágy mellett, izgatottan billegve sarkaimon.
- Igazán finom.. - hallom meg hangját, és megnyugodva fújom ki a levegőt.
- Ennek igazán örülök. –Jó étvágyat. - fordulok el, hogy a teát is elkészítsem. Rakok bele kis mézet, megkavarom, majd a kellemesen melegre hűlt italt is felé nyújtom.
- Erősítő tea, segít, hogy hamar visszanyerd az erődet. - motyogom, majd, mint akinek hirtelen fontos dolga akadt, elsietek. Mosogatni kezdek. Nem értem magam, furcsán érzem magam a közelében. Talán azért, mert nem nevet ki, nem gúnyol, sőt, azt is megengedte, hogy hozzáérjek. Micsoda boldogság… most kicsit normális embernek érzem magam. Ajkamra melankolikus mosoly kúszik. Biztosan nem mard sokáig, tartóztatni meg nem lehet. El kell engednem, ha menni akar. Amikor jóllakik elveszem előle a tálcát.
- Kérsz még valamit?- emelem rá szemeimet.
- Jól esne, ha lefürödhetnék valahol… –erre elpirulok. Hogy az én lakásomban egy másik férfi is.. –buzgón bólogatni kezdek, vizet forralok, és kikészítek egy tiszta ruhát, szappant, majd megkérdezem, segítsek-e eljutni a tálig. Nemet mond, így arrébb állok, hogy ne legyek útjában. Hallom, hogy leveszi a ruháit, nekem meg hírtelen légszomjam támad. Ki akarok menni a verandára, ám ekkor felbukom egy székben, és nekicsapódom valami kellemesen melegnek. Ez… ez az ő, meztelen teste... nagyot nyelek. – Bocsánat.. ügyetlen voltam... - szabadkozom, fülig vörösödve.
|
| Ereni-chan | 2011. 01. 25. 21:47:41 | #10803 |
 Karakter: Castiel
Megjegyzés: (Eminek és zsebikének)
Napsütötte, álmos reggel köszönt rám. Egy fa ágán feküdve ébredek arra, hogy Shiro az arcomat böködi, sűrűn fütyörészve. Erre már kinyitom a szemem, és nagyot ásítva nyújtózom egyet az ágon. Majdnem le is esek, de hála a jó reflexeimnek, még időben meg tudok kapaszkodni az erdő vén őrzőjének törzsében. Ez a fa van legalább már ötven éves, sok mindent látott, amit én nem, és sok olyan dolgot megtapasztalt, amit én lehet, hogy nem akarok.
Lehuppanok a földre, majd a ruhámat leporolva szépen lassan megindulok. Észak felé tartok már egy ideje, hamarosan beérek egy nagyobb erdőbe, ha minden igaz. Dél felé akár még halat is ehetek, ha jól hallom, hogy van a közelben egy patak. Persze most nem tudok gyorsan haladni, mivel Shiro reggelente elég lassú, tollászkodik, és bogyókat gyűjt, amikből én is kapok pár szemet. Erdei szamóca… ezt vajon honnan szedte?
Az út idővel keskenyedik, és befut egy lombos, sűrűnek tűnő erdőbe. Elgondolkodva állok meg a rengeteg bejárata előtt, és egészen lenyűgöz, hogy még így, világosba is sötétnek tűnik a fák megannyi csapata. Valószínűleg remek búvóhelyül fog ez szolgálni a bátyám csicskásai ellen.
Ahogy emlékszem a legközelebbi városban már feltűntek egyszer, majdnem utol is értek, de hála a varázserőmnek, nem tudtak kárt tenni bennem. Azt nem tudom, most hol letetnek, de úgy érzem, most nem követnek. Vagyis ez lenne a legjobb…
Gondolataimból felébredve, lassan elindulok az erdő sűrűjébe, kis főnixem után, aki már berepült a fák kacskaringós gyűrűjébe. Egészen fel van szabadulva, mint egy kisgyerek, úgy ugrándozik ágról ágra, minden egyes fát végigkopogtatva, mintha csak megjelölné őket, hogy itt járt. Mosolyogva figyelem, szinte el is feledkezek magamról, Az állatok tényleg olyanok, mint a gyerekek. Ha megfelelően bánunk velük, akár még azt is elérhetjük, hogy jobban szeressenek, mint ezen a világon bárki. Sokkal megértőbbek is, mint egy ember!
Át tudom érezni Shiro örömét, hiszen ő ilyen tájon születhetett, ez neki a természetes környezete, és ha csak kicsit is, de ez el tudja felejtetni vele a folyamatos vándorlást, és a tényt, hogy ő bizony már nem szabad élőlény.
Ez kicsit elszomorító. Már megint jelentkezik ez a fránya bűntudat! Ah… és madárkám, mintha csak megérezné a problémát, a vállamra száll, és hozzám bújik, mutatva ezzel, hogy hiába örül a szabadságnak, nem fog itt hagyni. Legalább az állatok hűségesek. Ha már az emberek nem…
Éppen simogatnám meg a fejét, mikor egy erős varázslattal megzabolázott nyíl repül felénk, és majdnem el is talál, de még időben el tudok húzódni, így csak jó mélyen megkarcol. Sziszegve pillantok össze-vissza, Shiro pedig ijedten repül le a vállamról az egyik fa ágára.
Gyanakvó tekintettel mérek végig mindent, ide-oda forogva, de nem látok sehol senkit. Egy varázslattal átitatott nyíl viszont nem repülhet csak úgy ripsz-ropsz nekem. Valami elkerüli a figyelmemet…
Éles ütés hátulról, és ha nem hajoltam volna épp le, a tarkómat érte volna. A fájdalom végigcikázik a testemen, de nem ájulok el, és csak ennek köszönhetem, hogy ki tudom gáncsolni a mögöttem ólálkodó varázsló lábát. Elhátrálok előle, de már szalad is nekem a másik, aki elől már simán kitérek, viszont fájdalmasan felnyögök, mikor a férfi válla súrolja a nemrég szerzett sebem. Fenébe, ebben a nyílban tuti volt valami kábító mágia is, különben nem érezném úgy, hogy menten szétszakad a fejem, ha csak tovább állva maradok. De nem ájulhatok el, akkor tényleg mindennek vége!
Most a kigáncsolt férfi támad nekem ismét, akit még nagy sebbel ki tudok ütni, viszont ah továbbra is puszta kézzel kell harcolnom, az nem nagyon lesz buli. Így tehát füttyentek egyet Shironak, aki tudomásul véve a jelet rögtön felém repül, és ahogy közel ér hozzám, jogarrá változtatom.
Az egyik varázsló ugyan kidőlt az ütésemtől, a másik még talpon van, és arcán sátáni kifejezéssel, kezében kifeszített íjával rám céloz. Én is felé fordítom fegyverem, mutatva, hogyha ő támad, akkor én is fogok. Pár pillanatig így állunk egymás előtt, végül a srác töri meg a csendet.
- Add fel, úgysem menekülhetsz örökre - mondja nekem enyhe gúnnyal a hangjában, én pedig csak ciccenek egyet, jobban a vállamra szorítva szabad kezem.
- Nem könnyítem meg azzal a bátyám dolgát, hogy megadom magam - mondom rideg, éles hangon, mire a férdi vállat von, és jobban kifeszíti az íjat.
- Akkor viszlát! - felém lő, nekem pedig egy másodperc töredéke alatt kell cselekednem. Magamban már rég elmondtam egy varázsigét, amit most ellenségem felé küldök, viszont el kell hadarnom még egyet, ha időben el akarok tűnni a nyíl útjából. Szerencsére viszonylag messziről lőttek rám, így mielőtt a hegyes él belém fúródna, köddé válok.
=~*~=
Az erdő szélénél tűnök fel, és fegyveremre támaszkodva, lassan poroszkálok előre. Sietnem kell biztos búvóhelyet találni, mielőtt még üldözőim magukhoz térnek. A rám szabadított varázslat egyre jobban őrli fel a testem, hamarosan eszméletemet vesztem, de ezt csak biztos helyen tehetem meg.
Lihegve veszem el a kezem a vállamról, és megrökönyödve látom, hogy az egész vállam és a kezem is csupa vér. Ghh, fenébe. Nem ért csontot a nyíl, viszont a varázslat erős volt, ezért vérzik ennyire. Elvérezni nem fogok, ha be tudom kötni valamivel a sebet. Fenébe, ennyi gondot így kora hajnalban! A dolgok kezdenek nagyon rosszra fordulni. Nem tudom, meddig menekülhetek még a bátyám elől. Egy biztos: ilyen figyelmetlenséget többé nem engedhetek meg magamnak. Camelot erős embereket küld, és úgy tűnik, most már nem érdekli, életben maradok-e a hajtóvadászat alatt, vagy sem. Neki már csak a hatalom kell.
Francba. Rosszabb nem is történhetett volna!
Ám, mintha az ég meghallgatta volna a panaszaim, a szemem előtt egy kis ház tűnik fel, hívogató csendességével szinte csalogatva. Ez remek búvóhely lenne, egy kis varázslattal észrevétlenné is tudnám tenni! Viszont már a teleport is elvette jó sok erőm, ez az utolsó lépés már tényleg elvenné az eszméltem. Tehát mindenek előtt meg kell bizonyosodnom arról, hogy aki lakik a házban, szívesen lát-e, avagy nem. Szívesen lát vagy nem lát, most akkor is itt fogok megszállni, maximum elaltatom kicsit a házigazdát (az nem kerül annyi erőbe), aztán meg a ház eltűntetése után én is ledőlök kicsit szunyálni. Muszáj lesz. Egy átkot csak pihenéssel lehet gyógyítani.
Végül odaérek a ház elé, és erőtlenül bekopogok az ajtón. Kis idő múlva az ki is nyílik, és egy fehér hajú, kékes szemű fiúval találom szembe magam. Nincs erőm rendesen megnézni, de azt hiszem, nem egy gengszter búvóhelyére bukkantam. Őt talán elaltatni sem kell majd.
- Segíthetek? - kérdi a fiú lágy, de ugyanakkor gyanakvó hangon is. Nem néz rám. Elnéz felettem.
- Igen. Idefelé jövet megsebesültem. Ha lehet, itt maradnék estig, hogy elláthassam magam, de utána elmennék. Nem lennék a terhére… - már alig találok normális szavakat, az átok egyre jobban altat. Csak az erőmnek köszönhetem, hogy nem vágott még földhöz.
- Jöjjön be - szólal meg a fiú kis idő múlva, én pedig idegesen bámészkodva lépek be a házba. Szépen van berendezve, takaros kis kuckó, de ezt sincs erőm jobban megnézni. A srác a konyhába vezet, majd valahonnan gyógyfüveket és ködszert pakol elő. Ködös tekintettel figyelem, legalább még addig fenn akarok maradni, míg ellátom magam, aztán jóéjt.
A fehér közben leül mellém egy székre, és kérdő arckifejezéssel fordul hozzám.
- Hol sérült meg?
Majdnem felhorkanok, hogy „nem látja?!” mikor hirtelen leesik. A tekintete… semmi nincs benne, üres. Vak. Hogy nem vettem eddig észre? Olyan otthonosan mozog itt, mintha mindent látna… különös.
- A karomon. Itt - vezetem oda kinyújtott kezét a kiszakadt ruha cafatjaihoz, és halkan felszisszenek, mikor a sebemhez is hozzáér.
- Értem - kezdi előszedni a fertőtlenítőt, nekem pedig nem nagyon tetszik a gondolat, hogy egy vak lásson el. Ez meghaladja egy nem látó ember képességeit, és talán még nem vagyok annyira kiütve, hogy ne tudjam én bekötni a sebem.
- Nem kell fáradnia, majd én… - kezdeném a magyarázkodást, de a fiú a szavamba vág.
- Ne aggódjon. Én is meg tudom csinálni. - Elszántnak hallatszik a hangja, így végül rá hagyom. Végül is akkora bajom nem lehet belőle. Maximum majd felébredésem után átkötöm én még egyszer.
De nagy meglepetésemre a vak fiú egészen ügyes. Mintha látná a sebem, úgy fertőtleníti és kötözgeti be, én meg csak félig csukott szemmel bambulok rá, tudva, hogy úgyse látja, ha sokáig nézem. Azért ez mégiscsak különös. Nem találkoztam még ilyen jól alkalmazkodott vak emberrel. Helyesbítek… egy vak emberrel sem találkoztam még.
- Készen van - szólal meg hirtelen, mire reflexből kapom el felőlem a fejem. Pff, hát én reménytelen vagyok.
- Köszönöm - húzom el a karom, majd valami fekvőhely után nézek a házban. A másik szoba végében lévő kanapé jónak tűnik. - Most kicsit ledőlök, ha nem bánja - állok fel az asztaltól, és lassan eldülöngélek a szófáig. Megváltásként fekszem végig rajta. Végre… biztonságban vagyok.
- Rendben - jön utánam a fehér, gondolom a lépteim zaját követve. - Mi a neve? - kérdi meg hirtelen, én meg majdnem el is felejtem, hogy válaszolnom kellene.
- Cas… Castiel - nyögöm elfúló hangon, halkan véve a levegőt. Uhm… a szer… most kell levédenem a házat.
- Örülök. Én Emanuelle vagyok - mutatkozik be ő is, miközben én magamhoz húzom a jogarom, és egy varázsigét mormolok. Tűz és víz szelleme, védd meg ezt a helyet, ne láthassa senki, menedékemet…
Még akarok valamit mondani a fiúnak, de már nem jön ki hang a torkomon. Ahogy az erőm szétárad a lakásban, úgy az életerőm is szépen lassan tovaszáll, a szemeim lassan lecsukódnak, és mély álomba merülök.
Emanuelle… ez az egy szó visszhangzik a fejemben.
|
|
