Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Kellan:

Hûs szellõvel körbefont Holdvilág, a fák között csak lágy csíkok szûrõdnek át, s a suhanó tájban elhal lábam zizzenése, ahogy óvatosan zavarom fel az avar nyugalmát. A feladat komoly és veszélyes, ugyanakkor kétes is. Egy több száz éves, a legöregebbek közül való vámpírt kell kivizsgálnom, jelenlegi elmeállapotáról. Nevetséges.
Mire valók a beépített emberek, ha még erre sincsenek eléggé kiképezve? Állítólag nem tudja eldönteni, hogy viselkedése holmi szeszély, vagy épp a korral járó elmebaj. Talán én többet tudok mondani…

Megérkezem,minden teljesen csendes és nyugodt, csak egy ablakot látok nyitva, ahol a függönyöket cirógatja az esti szél, s azok apró ficánkolással jelzik ki tetszésüket. Hirtelen lebben az egész, egy arc rajzolódik ki, s nemes nyugodtsággal tekint az ég felé. Arca szép vonású, tökéletes és tiszta, szemeiben megcsillan a Hold fénye, amitõl én elrejtõzöm a sûrû ágak alatt. Felém néz, de nem mozdulok hisz nem láthat, nem is hallhat, minden lélegzetemet puhán veszem.

Órákig figyelem, de semmi jelét nem látnám zavargásnak, õrületnek vagy mészárlásnak. Még egy elhaló sikoly sem töri meg azt az idillt, ami körülvesz. Minden túl békés, akár a vihar elõtti csend. A gyanúm nem csillapodik, hisz mindig felkészültnek kell lennem, s nem terelheti el figyelmem egyetlen percre sem semmi. Talán tudja, hogy figyelem, így ezért nem tesz semmit. Napokba, hetekbe is beletelhet, míg egy értelmes képet fogok tudni alkotni errõl a mesterien veszélyes lényrõl.

Vérszívó…

A jelentések szerint mentális erõvel rendelkezik, ami rengeteg mindent jelenthet. Tud hatni az agyra, és talán közegekre, tárgyakra is, viszont ezt mind nekem kell kiderítenem, mert részletesebb tájékoztatást nem kaptam.

Vajon mi alapján ítélték õrültnek? Igaz és való, hogy évszázadok óta él, ki tudja élte során milyen történet öleli körbe létét, viszont valamit tennie kellett, hogy bekerüljön a megfigyelendõk közé. Megölte pár saját alattvalóját, de ahogy utána olvastam indulásom elõtt, azok mind, valóban õrült ámokfutó jellemmel bukkantak fel, s némelyik úgy is tûnt fel, hogy csak kevés adat volt róla.

De ez nem elég indok.

Ha a saját teremtményei, akkor is õ dönti el, mit tesz saját „gyermekeivel” – ahogyan õk mondanák. Bár sosem értettem egyet vele, viszont mindennek megvolt a maga elõnye a hátrányok mellett.

Mi van akkor, ha jó indoka volt rá. Kutatásom után ez tûnik valószínûbbnek, mint az õrület.

Körbekémlelem az épületet, csak pár õr van, de mind ember… mindenki ember. Miért csak emberek veszik körül? Nem érzem különösebb lények energiáját.

Nem látnak, nem vesznek észre, pont, ahogyan kell. Ha vérszívókból állna az õrség, akkor is nehezen vennének észre, persze itt inkább csak az alantasabb fajra gondolok.

Mindig amikor megjelenik az ablakban mereves figyelem az összes rezzenését. Olyan megfontolt, finom és kecses, hogy már most azt hinném, semmi probléma nincsen vele. Viszont ez korántsem teljes értékû megfigyelés.

Pár pillanatra befordul, ajkai mozognak, majd kinéz, és eltûnik.

Nem messze van az épület bejárata, csak pár lépés, és a közelében is vagyok. Ha jól láttam, errefelé jött, talán láthatom, ha távozik.

Hosszú percekkel késõbb nyílik csak ki a hatalmas faajtó, nyekereg a sok olajozásért sikító szegecs és vaspánt, de nem jön ki senki, nem megy be senki, csak tárva nyitva áll az ajtó, belülrõl tompa fény szûrõdik ki, s egy hosszúra nyúlt sziluett ring a lámpák fényének mozgásától. Mintha az árnyék õrülten kapálózna felém, pedig csak a szél lebegtette meg a lángokat.

- Tudom, hogy itt vagy. Vártam rád – hangja suttogó mégis fülemig ér, végigfut gerincemen a bizsergés. Fagyos mégis nyugodt, akár egy tó.

Gyere be – súgja egy hang, de ez belülrõl fakad, s testem szinte magától mozdul mégis úgy érzem, hogy magam irányítom a testem. Ha tudja, hogy itt vagyok nincs értelme fedni magam. Hátamról lekapom a kardokat, hogy ha hirtelen kéne védekeznem. Lassú, majd egyre hosszabb léptekkel közelítek az ajtó felé, míg látótávolságba nem kerülök, s végre tisztán láthatom azt a nemes vágású arcot, amit eddig a távolból figyeltem.

Amíg az ajtón kívül vagyok, addig csak a körvonala tiszta szemem láttára, így belépek, de kellõ távolságra maradok tõle. Erõs… pedig elrejti az erejét tudom. Szörnyen erõs, talán ilyennel még nem is találkoztam.

A mellkasánál fodrozódó ruhát figyelem, a szeme tiltott terület. A kezét sem nézhetem, semmi ami nagyobb ívû mozgást képes végezni.

- Diavolo vagyok, ennek a régiónak az ura – mutatkozik be, mintha nem tudnám, hogy kivel állok szemben. Viszont tudom, ez csak az udvariasságának a része, régi idõkben született, így gondolom részévé vált ez az etikett. Ebbõl a szempontból figyelmes… ha lehet ezt mondani.

- Kellan Bolrock. – válaszolok kurtán. Különösen nehezemre esnek a szavak, szám is kiszáradt egy pillanat alatt.

- Minek köszönhetem a látogatásod, Kellan? – talán tényleg nem tudja… vagy csak játszadozik? Ezen nincs idõm gondolkodni.

- Nem szándékoztam bejönni ide, csupán megfigyelõként vagyok itt. A Királyság megbízottjaként el kell bírálnom, veszélyt jelent-e az emberiségre, uram. – elõbb vagy utóbb, úgyis kiderül volna, az õrületet meg nem tudja annyi ideig kordában tartani, hogy fel ne tûnjön nekem, így nincs nagy kockázat abban, ha tudja, vagy sem.

- Akkor miért állsz most itt elõttem? – jó kérdés, talán máris a hatása alatt vagyok. Vagy csak belsõ érzékelõim azt sugallták, nincs értelme bujkálni egy olyan értelmes lény elõl, mint Õ. Tapasztalt, kifinomult érzékekkel, s nem tudom hogy hogyan reagálna egy becsapásra, vagy másra.

- Ön hívott be – válaszolom egyszerûen. Ajkaira lágy mosoly húzódik, talán csak odaképzelem szemfogainak hegyes végét.

- Tényleg – játszadozik. Minden rezdülése, hangja és gesztusa errõl árulkodik. Unatkozna az emberek társaságában? Nem sokba tartana mást keresni unalomûzésre. De vajon miért hívott elõ? Miért akarja tudni, hogy ki vagyok?

- Különös energiákat érzek benned, szokatlan. Nagyon szokatlan. Mi vagy te? – érzi… érzi, hogy én nem vagyok olyan rendes ember, mint a többi vadász. Viszont nem tûnik sem veszélyesnek, sem ámokfutónak… egyelõre. Minden nyugodt, akár a lassú szél.

- Ez nem Önre tartozik – válaszolom miközben kardjaimat visszacsúsztatnám hüvelyeikbe.

- Én a helyedben... – szól rám, ahogy hangja megerõsödik - Én a helyedben nem tenném el a fegyvereimet, vadász. Mit tennél, ha a kedves mosolyom és a nyugalmam csupán álca, s valójában azt a pillanatot várom, amikor sebezhetõvé válsz? – megint csak játszadozik velem. Viszont ha meg akarna ölni, már rég megtehette volna akkor, amikor elkezdtem visszadugni a kardokat.

- Már megbûvöltél volna, ha valóban így lenne – csúszik ki ajkaimon a mondat, mintha nem tudnám kordában tartani a gondolataimat és cselekedeteimet. Pedig nagyon is tisztában vagyok velük.

- Már halott lennél, ha a törvények nem a te oldaladon állnának, vadász – érdekes fordulat. Ráadásul most már folyamatosan vadásznak szólít, pedig milyen szépen csengett ajkaiból a nevem, ahogy lágyan suttogta a mondat végén. Szebb, mintha vadásznak hívna, de nem terelhetem ilyen csekélységekre a figyelmemet.

Igaza van abban, hogy a törvények szerint, ha megöl, akkor minden bizonnyal utána erednének, és akkor már nincs menekvés. Most viszont csak puszta megfigyelésbõl vagyok a közelében. Talán pont ezért nincs félnivalóm. Ha nem õrült, nem fog megölni, mert tudja, hogy az a vesztét jelentené. Viszont…

- Betörsz a területemre, megzavarod békémet, s arrogánsan, kivont fegyverrel sétálsz be hozzám. Ejnye. Száz évvel ezelõtt ezt a viselkedést tudod hogy hívták? Õrültség... – durva szavak egy puha szájból, s hangja is lágyítja mondandójának súlyát. Nem mindig vagyok tisztában a történelmi törvényekkel, és mindig a szerint élek, ami jelenleg is körbevesz. - Húzd ki szépen a kardodat ismét, és vigyázz, mit teszel s mondasz a jelenlétemben, vadász. – hidegen borzongok meg a szólításra, bár valószínûleg ez nem látszik rajtam. Ezt most mire véljem? Elõször õrültségnek nevezi, hogy kivont kardokkal „törtem” be a területére, aztán pedig arra „utasít”, hogy ne tegyem el õket? Akkor mi értelme volt megjegyeznie?

Játszadozik velem.

Hirtelen erõhullám csap meg, egy pillanatra ingok csak meg, s ekkor jövök csak rá igazán, hogy miért engem küldtek erre az egyszerûnek nevezett feladatra. A feladat egyszerû, az alany már nem az. Bonyolultabb, mint egy Rubik kocka.

Nagyon erõfeszítésre van szükségem, hogy ne essek térdre a porban, viszont már nem tudom rezzenéstelen arccal tûrni azt az energiát, ami kicsap belõle. Hogy bír ennyit kordában tartani? Miért küldtek engem egy ilyen öngyilkos küldetésre? Bár… szerintem, ha lenne tõlem jóval erõsebb, még számára is öngyilkos merénylet lenne egy ilyen feladatot végrehajtani.

Valahogy rá kell vennem, hogy újra fedje el ezt a nyomasztó aurát.

- Szándékosan provokálod a harcot? Tudom, hogy az egyik legöregebb és legerõsebb vámpírral állok szemben, nem kell eszembe juttatnod. Nem azért jöttem, hogy...

- ...árts nekem? – fejezi be helyettem a mondatot. - Dehogynem. Ugyan mit tettél volna, ha látod hogy eszemet vesztve mészárolom az embereket magam körül? Az életemre törtél volna, s talán sikerrel. – nem állt szándékomban ostobának nézni, de bármit teszek, nem tudom elrejteni az igazságot. Nem is lenne érdemes. Viszont bármennyire fennkölt is, igaza van abban, hogy ha igaz lenne a jelentés rosszabbik fele, akkor rá kellett volna támadnom. A kérdés az, hogy valóban erre számítottak?

Azért küldtek engem egyedül egy ilyen erõs ellenféllel szemben, mert úgy vélték nem lehet gond, csak ki kell vizsgálni a dolgot. Én sem hallottam volna róla, hogy mostanában az Õ területén folynának eszeveszett mészárlások.

Egy inas guruló asztalon tálal fel neki teát.

- A tea, mylord. Ceylon, ahogy kívánta – egy szempillantás alatt megszûnik a feszítõ erõ, s hideg levegõ csapja meg enyhén izzadt testemet.

- Köszönöm, Benjamin. Elmehet. Foglalj helyet, kérlek. Cukrot? – invitál beljebb, mintha csak egy vendég lennék.

Két csészébe tölt, csak mereven figyelek minden egyes kecses kis mozdulatot, amit tesz. Ahogyan tölt a csészékbe, ahogyan leül és keresztbe teszi lábait, ahogy ajkaihoz emeli a csészéjét, s a gõzölgõ ital eltûnik, egy hosszú pillanatra süti le szemeit, míg szájához illeszti a csészét, majd újra felnéz rám.

- Most már elteheted a fegyvereidet vadász, biztonságban vagy. Foglalj helyet, kérlek. – egyre zavarosabb számomra az egész, s ha ez így folytatódik, valószínûleg teljesen be fog hálózni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt elérje.

- Köszönöm, inkább távozom. – aprót biccentek csak, épp hogy meglátszik, s a kitárt ajtón távoznék is, amikor az hatalmas dörrenéssel zárul be elõttem. Miért akar itt tartani?

- Udvariatlanság visszautasítani engem, ha megkínállak egy csésze teával. Ugye nem akarsz felbosszantani? – nincs más választásom, ha nem akarom felbosszantani a benne nyugvó vadat, akkor egy ideig azt teszem amit kér, s kifigyelve a megfelelõ pillanatot akkor távozok, amikor csak lehet. Nem tudhatják meg, hogy bemerészkedtem.

Leülök egy székre, végig figyelem, de fõként csak mellkasát, vagy a kezében lévõ csészét. Elveszem a nekem szánt csészét. Talán még jól is fog esni, mert lassan egy teljes napja, hogy nem ittam.

- Köszönöm – mondom halkan, és óvatosan beleszagolok lágy ízû nedûbe. Nem tehetett bele semmit, mert figyeltem, és egy kannából öntött, amibõl Õ már ivott is. Ha neki nem árt, akkor nekem sem.

- Meg sem kóstolod? Nagyon különleges, finom íze van. Ugye? – szól rám halkan, újabb aprócska mosollyal, és végre iszok belõle.

- Valóban – válaszom egyhangú, nem adom jelét, hogy jobban esik a folyadék, mint kellene.

- Elmeséled milyen? – elmesélni? Mégis miféle játékot ûz velem? Ez már kezd nevetségessé válni.

- Szeretnék elmenni, köszönöm a vendéglátást.

- Milyen íze van? Teszi fel újra a kérdést, de egyre komolyabban, s mivel látom, nem sok hiányzik ahhoz, hogy újra eleressze erejét, inkább választ adok rá.

- Enyhén citrusos, zamatos. – megnyugodva bólint, és újra iszik csészéjébõl.

- Megkérdezhetném, hogy ki áll az egész hátterében, de attól tartok, nem kapnék tõled használható információt. – jó kérdés… még én sem vagyok vele tisztában.

- Az Angol korona, a Királyság megbízottjaként jöttem. – csak ez a válasz lebeg a fejemben.

- Hát persze – ezért hívott volna be? Kíváncsi ki küldött rá? Ha ez igaz… - Sok ellenségem van, de elhitetni egy magas szintû emberi szervezettel, hogy megõrültem, igazán befolyásos személyre vall. – Tehát errõl van szó. De vajon hihetek neki? Még nem… Lehet csak az a célja, hogy ezt elhitesse velem, ezért nem hathatnak rám a szavak.

Leteszem az üres csészét, ujjaim között újra a kard markolata feszül meg, s kezemet figyelve lágy kacagása tölti be lassan a visszhangzó termet.

- Na és mi a diagnózis Vadász? Dilis vagyok? Vérengzõ gyilkos?

- Nem vagy dilis. – csúszik ki a számon.

- Oh… De vérengzõ gyilkos igen? – kezd nagyon nem tetszeni számomra ez a macska-egér játék. Nem szeretem egérnek érezni magam, márpedig ezt szeretné elérni.

- Azt nem tudhatom, nem láttalak még gyilkolni. – alig pár órája figyelem csak meg, így ennyibõl lehetetlen megállapítani. Válaszom mindig õszinte.

- Ahogy õrültként tombolni sem, de ez nem jelenti természetszerûleg azt, hogy nem vagyok vérengzõ gyilkos, és nem vagyok õrült. Mi van akkor, ha épp egy tiszta pillanatomban vagyok? Mióta figyelsz engem? Csupán néhány órája. Ennyi idõ alatt nem hozhatsz döntést arról, hogy valaki bûnös-e vagy sem. Ugye nem kapkodod el máskor sem a döntéshozatalt? – most sem kapkodom el, csupán kiszabadulásom érdekében próbálom azt a választ a fülébe csengetni, amit éppen hallani akar. - Hány bûnös vámpír úszta meg a jogos büntetését azért, mert egy vadász nem volt elég alapos?

- Nem sok – és ez csak a kezdetekben történt, amikor megszülettek az új törvények.

- Nem sok? Egy is bõven elég, nekem elhiheted, vadász. – hiszek. Mondania sem kell, és tudom milyen. Pontosan tudom. Viszont ennyi is elég volt, hogy egy valamit megállapítsak.

- Nem vagy õrült. Szeszélyes vagy és rendkívül veszélyes, de nem ámokfutó õrült. – egy õrült nem tudja ennyire jól irányítani azokat a hullámokat, amiket Õ megtesz.

- Láttál már õrült vámpírt?

- Igen.

- Hányat?

- Eddig ötöt. – miért fontos ez?

- Én is láttam zavarodott elméjû vámpírokat. Évszázadokon át néztem, ahogy gyermekeim egytõl egyig, mind fokozatosan megõrültek. Már nem él egyik sem, akik nem ölték meg önmagukat egy tiszta pillanatukban, azokkal nekem kellett végeznem. A gyermekeimmel, akiket teremtettem, vadász. – miért? Miért mondja ezt el nekem?

- Ezért vagy egyedül? – nyilall belém a kérdés. Ezért vannak csak emberi szolgái. Sõt - Nincs az egész régiódban egy árva vámpír sem rajtad kívül. Egész London, fél Anglia mestervámpírja, Ura lehetnél, olyan öreg vagy és erõs. Mégis egyedül élsz egy vidéki birtokon, távol mindentõl. Egykor Párizs Ura voltál, a legerõsebbek egyike. Mára nincs senki, aki nálad öregebb lenne.

- Okos vadász. Látom felkészültél rendesen. Elteheted a kardjaidat, úgy döntöttem, nálam maradsz vendégségben egy ideig. – Szemeim elkerekednek mondata hallatán. Ez eddig a legnagyobb meglepettség, ami az este folyamán ért.

- Tessék?

- Mit nem értesz? Itt maradsz egy ideig, engedélyt kapsz rá, hogy a közelemben légy és megfigyelj, hogy tökéletes döntést alkoss az állapotomról. – Ugye most csak szórakozik velem? Viszont… bármennyire is tanulmányozom arcvonásait, mozzanatait, és már a szemét is… tisztán látom a belsõ kérdésemre a választ.

- Nem utasíthatom el a meghívást, ha jól sejtem.

- Okos vadász. Benjamin megmutatja a szobádat... Közeleg a hajnal, ideje nyugovóra térnünk. Napnyugtakor felkereslek a szobádban, szeretnék még veled beszélgetni.

~*~

Nem szólt, hogy itt tartózkodásom alatt, nem mehetek semerre, és ezt pontosan, hogy ki fogom használni. Kovácsoljunk elõnyt abból a hátrányból, amibe kerültem.

Fényes nappal biztos vagyok benne, hogy nem fog elõmerészkedni, a szolgáinak nagy része is ekkor pihen, hiszen éjszaka a szeszélyes igényeit kell kiszolgálni, ilyenkor viszont talán csak az õrök éberek… a csekély része.

Nincs valami hatalmas biztonság, mivel csak emberek veszik körül, nem lenne olyan bevenni ezt a területet. Tudja jól, hogy nem fenyegeti veszély, és éppen ezért.

Vajon mivel töltheti a szabadidejét? Nincs társasága, aki olyan szintû vagy szellemû lenne, mint Õ. Ezért invitált be? Mert senki nem mer a közelébe férkõzni?

Érdekes lenne, ha én lennék az elsõ, aki közelebb, mert hozzá jönni, párszáz mérföldnél, leszámítva az embereket és az itt élõket.

Minden csendes és nyugodt, szemeimnek nem szokatlan, hogy a falak fényárban úsznak, ahogy az egész épület belsõ része, kivéve pár szobát, ahol súlyos függönyök takarják el.

Dél körül az egyik szolgáló étellel kínál, s nehezen fogadom csak el, mert nem tudhatom, mi lenne az Õ büntetése, ha nem sikerül rám tukmálnia. Õk nem olyan erõsek mint én, viszont tudják, hogy mivel, avagy kivel állnak szemben.

Javában elmúlt már dél, késõ délutáni napsugarak festik lassacskán vörösre az eget, feljutok egy olyan folyosóra, ami szintén sötétített, halovány olajlámpák pislákolnak, táncoló árnyakat vetítve a falra.

Hirtelen egy hívogató hang cseng lelkem mélyén, ösztönösen hallgatok rá, s csak akkor jövök rá, hogy alig észrevehetetlen irányítás alatt állok, amikor benyitok egy szoba ajtaján.

A fa lapok nyekeregve adják meg magukat, lassú mozdulattal tárom ki õket, de mögötte nincs más csak teljes sötétség, a folyosón lévõ gyenge lámpák most az én árnyékom terítik a szõnyegre.

Érzem.

- Mire vagy kíváncsi, vadász? – hangja puha, édes mézként folyik fülembe, minden hang borzongató, ahogyan kiejti. – Türelmetlen vagy, azt mondtam majd én kereslek fel napnyugta után. Mennyi is az idõ?

- Fél hét. – mormolom halkan a választ.

- Korán van még, de ha már így felkeltettél… - csettint egyet, és megrezzennek a csontjaim is, nem sokkal késõbb a tegnap esti inas lép be meghajolva.

- Mivel szolgálhatok uram? – szinte reszket mellettem, de nem igazán mutatja jelét. Ekkor eszembe ötlik, hogy még nem találtam meg a beépített embert… ha egyáltalán van ilyen a közelében. De gyorsan el is kell terelnem gondolataimat, mivel azt még mindig nem derítettem ki, hogy vajon a mentális ereje kiterjed-e a gondolatolvasásra is, vagy csak a manipulálásig ér? Ha az elsõ is benne van, és folyamatosan használja, akkor valakinek csúnya vége lesz.

- Most Earl Grey teához van kedvem, szolgáljon fel azt Benjamin, a hallban – int felé, az inas egy halk szusszanással nyugszik meg és meghajolva távozik, hogy hozza a rendelt frissítõt.

- Nem is zavarnék tovább, késõbb…

- Maradj – utasít kegyetlenül nyugodt hangnemben, s hangja fenyegetõen halk, de érzem a mögötte lévõ parancsoló erõt. Nem mozdulok, eleget kell tennem kérésemnek, mert nem tudhatom, mikor változik meg a kedélye, s olyat látok vagy tapasztalok, amit talán nem a saját bõrömön kéne.

Matrac halk nyekergése tölti be a díszes szobát, éles látásomnak köszönhetõen a félhomályban jobban látom alakját, mint kéne, s ahogy kimászik az ágyból, letakarva testérõl a paplant, elfordítom tekintetem. Csak halk kuncogás a reakció, hallom, ahogy magára vesz egy köntöst, s csak ekkor fordulok vissza felé.

- Mindent láttál, amire kíváncsi voltál, vadász? – kérdi lágy hangon, s közelebb lép.

- Nem – felelem egyszerûen. Egy nap édeskevés ahhoz, hogy mindent felderítsek. Csak puhán mosolyog.

- Szeretem az õszinteséged – egy kecses mozdulattal dobja át vállai felett fényes hullámokban tekergõzõ haját. Édes illat lengi körül. – Ha kíváncsiságodat vágyod csillapítani, kérdezz bátran. – hát persze… egy újabb nemes gesztus, mely mögött üres ígéretek rejlenek. Bizalom nélkül nincs õszinte, hihetõ mese, amit elmondhatna nekem, minden szava kietlen számomra addig, míg nem tudok meg többet.

- Köszönöm – válaszolom illedelmesen. – Ha szükségét érzem, így fogok tenni.

Végigmér, különösen kíváncsi szemekkel, s úgy érzem magam, mint elõzõ este, amikor azt kérdezte mi vagyok. Olyan érzés, mintha érzékelõivel finoman tapogatna, s próbálná kitalálni, hogy ha nem emberi lény vagyok, akkor vajon milyen fajzat.

- Szeretnéd végignézni, ahogy felöltözöm? – kérdi kicsivel szélesebb mosollyal, mint az elõbb, tekintetében furcsa fény csillan, de még mindig hidegen. Megrázom a fejem válaszként – Akkor ha megkérhetlek, fáradj ki – az elõbb õ maga tartott vissza, mikor meztelenül kimászott az ágyból.

Megint csak szórakozik velem, s úgy érzem ez mindaddig így lesz, amíg itt tartózkodom. Amíg Õ itt tart. Én vagyok az új unalomûzõje?

Ki kell valahogyan szabadulnom innen, de elõtte meg kell bizonyosodnom arról, hogy mi igaz az elõzõleges jelentésekbõl.

És ami még nagyon mozgatja a fantáziámat… Vajon mikor ivott vért utoljára?