|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2018. 07. 01. 23:26:15 | #35528 |
 Karakter: Étienne Demaret
Ostobasággal vegyülő vak hit. Félszeg, s mégis oly alattomos félmosoly, mintha vele együtt hülye lennék én is. Mindaz a maró gúny, ami szavait eddig átjárta, mostanra igencsak megkopott már, hangjának éle mégsem veszett fájdalmának neszeibe.
- Kihez vagy ennyire hűséges, hm? Mondd, ez neked tényleg megéri?
Tekintete mélyén villanásnyi fény parázslik, harag szikrái, mintha lelkének elevenjébe martam volna, pedig a kérdés ezúttal őszinte volt. Tényleg nem értem őt. Követeltem már hűséget magam is, de ezt a fokú ostobaságot mégsem vártam el senkitől. Önként adná életét valami olyanért, amiről még csak nem is tud. Mi ez, ha nem az ostobaság netovábbja?
Úgy tesz, mintha minden olyan nagyon mindegy lenne neki. Arcára pillantva évei száma igazán csekélyke lehet, fiatal még nagyon, csinos, mégis elhanyagolható, hisz mit ér a szép arc, ha koponyájának mélyén nem rejlik semmi igazán értékes?
Félve, reszkető ujjakkal kócolja fel barna tincseit, ajkainak szegletébe maszatos vérpetty száradt. Felsóhajtok. Ezegyszer igazán öregnek érzem magam.
- Más körülmények között azt hiszem tiszteltelek volna. Szép is a bátorság és ez a nemes önfeláldozás, de nem tudom elégszer elmondani, mennyire felesleges.
Sután kapja rám a fejét, tekintete nehezen összpontosul, némi akarattal mégis megállapodik rajtam. Vakmerő bátorsága nem órák, hanem percek múltával válik semmissé. Mintha soha nem is létezett volna.
- D-dögölj meg! –susogja egészen csendesen, lehunyt szemekkel, mintha látni sem akarná azt, amit első lobbanó haragomban neki szánnék.
Mulattat, hogy mennyire nem ismer még. A lobbanékonyság és meggondolatlanság kéz a kézben járnak, az én nevemhez mégsem köthető egyik sem. Jobb szeretem megértetni másokkal, hogy az, amit tesznek, mennyire nagyon felesleges, mint büntetni őket azért, amit gyakorlatilag fel sem fognak. Ámbár vannak pillanatok, mikor kénytelen vagyok belátni, hogy veszett fejsze nyele az egész. Mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és ugorhatnánk is akár a második lépéshez.
- Áhh, szóval mégiscsak magadnál vagy. Ez most akár hiszed, akár nem, egészen fellelkesít. Unalmas lenne, ha félájultan asszisztálnál a büntetésedhez. – Rémült tekintetén elmosolyodom, lassan s élvetegen. – Ugyan-ugyan, ne nézz rám így, hisz elmondtam, nem? Tőlem senki sem lophat büntetlenül.
Elfordul, keserűen, mintha szavaimmal végtelenül elszomorítottam volna. Nem néz rám többet, tekintete újra elréved, s dallamos hangját sem hallatja. Pedig már azt hittem, nyújthat némi izgalmat, bármit, ami újdonságként hathatna. Hisz még csak nem is bántottam őt; mióta itt van, egyebet sem teszek, mint kérdezem. Az a néhány karcolás igazán nem számít semmit.
- Gyűlölöm a hozzád hasonlókat, kergetitek az eszméiteket, szabadságról prédikáltok, holott nézz magadra! Mit kaptál a véremért? Megbecsülést? Pénzt? Tudsz arról, hogy a halálban mindez semmit sem ér?
Nem felel, mégis elérem a kívánt hatást. Mintha az elméjét borító köd lassan lehullana végre, tudja már ő is, hogy élete legnagyobb, s egyben legutolsó ostobasága volt az, hogy hozzám eljött. Ennyit a szép ígéretekről és a vakhitről.
- Kérem szépen… - rebegi reszketeg hangon.
- Mi lenne ezzel a romlott világgal, ha most engednék neked? Szánlak a naivságod miatt, és szánlak, mert önként vállaltad, hogy feláldozod magad. És miért is? Tudod te egyáltalán, hogy mit vettél el? Hogy egyáltalán mi célt szolgál? – Arcát látva felnevetek. – Sejtettem, nem tudsz te az égvilágon semmit. Bárki parancsát is teljesítetted, tökéletes bábuja vagy, mindazonáltal remélem nem bánod, ha azt mondom, hogy mindezek ellenére is meg kell, hogy öljelek.
Nyirkos verejték tapad ujjaimhoz, ahogy arcát érintem, undorodnom kellene, de már rég nem taszít a félelem mocska. Súlyos lánc csörren, ahogy lábait maga alá húzva igyekszik még hátrább iszkolni tőlem, irtózatos felismerés az, hogy bár az emberek számítanak az evolúció csúcsának, mégis képesek visszaalacsonyodni az állatok szintjére.
- Szánalmas vagy – guggolok le vele szemben. – Hogy is volt ez? Te a bátor, az okos, a mindent tudó majd elvállalja azt, hogy felkeresi az otthonomat. Feltételezem annyi eszed volt, hogy utána jártál, mikor vagyok itthon, ugye? – Sápadt arcát látva felnevetek, hideg verejtékgyöngyök patakzanak orcái ívén. – Hihetetlen. És tényleg te voltál mind közül a legokosabb?
Felszisszen, szemei legmélyén félelem fut át és fulladozva kap kezeim után, ahogy ujjaimat torkára fonom. Nem tart az egész pár percnél tovább, mégsem ölöm meg, egyszerűen hagyom, átmenetileg hadd meneküljön saját riasztó valósága elől. Ájult testét látva nem fog el mámoros káröröm, nem okoz élveteg megnyugvást annak ténye, hogy jó ideig vendégem marad még. Belefásultam volna az életbe?
Nem, inkább a halál látványába.
~~~
Nem zavar a fény, sem azok a fátyolos mosolyok, mik felém villanva vonják be viselőik ajkát. Micsoda páratlan szépség, minden egyes szánakozó arc gyönyörű a maga módján. Névtelen senkit gyászolnak, akit még csak nem is ismerhettek. Részvétteljes csendjükben mégis van valami leírhatatlan. Az, ahogy a halál után így összefognak, hogy együtt gyűlölhessenek valakit, aki elvett egy életet. Hogy is van ez? A gyűlölet összehozza az embereket, hisz ad egy közös nevezőt. Óhatatlanul is keblére vonnak a régmúlt emlékei. Hányszor is jártam már hasonló helyzetben, s szinte mindnek ugyanaz lett a vége. Ez miért is lenne más?
- Micsoda tragédia!
Fiatal lány, aki egész végig a háttérben állt, most mégis elsőként lép a friss fejfához. Egyetlen szál szegfűt dob az elföldelt sírra, arcát könnyed csipkefátyol takarja, mintha könnyeit szeretné óvni a kíváncsi tekintetek elől. Rég volt már, hogy bárkinek is haragból életét ontottam. Szokatlan újdonságnak számít részemről ez az eset. Gyilkos vagyok, s most mégis hősként tisztelnek. Miért is? Mert eltemettetem azt, akivel én végeztem. Szórakoztató a képmutatás.
- Milyen fiatal volt!
Halk sóhajjal nyugtázom igazát. Élete teljében volt, ám a rossz hely és rossz idő számára is végzetes kettősnek bizonyult.
- Szörnyű halál ez!
A sírhant mellett többen is elpityergik magukat, sóhajtoznak, s bűnbaknak a világ romlottságát állítják, mintha az tehetne arról bármit is, hogy ilyen torz lények népesítik. Tincseimet félreseperve fordítok hátat az összeverődött gyásznépnek, úgy látom igazán nincs szükségük asszisztálásra ahhoz, hogy még a halál árnyékában is drámai szerepre tegyenek szert.
- Óvatosabbnak kellene lenned, Demaret!
Könnyed léptek, alacsony, kislányos termet és bűbájosan ocsmány bakancsok.
- Rég láttalak, Carole – biccentek köszönés gyanánt. – Feltételezem láttad a tetemet.
- Gyanakodhatnak. Sokan már így is azt teszik. Felszaporodtak a különös halálesetek az elmúlt három hétben.
- Ami azt jelenti, hogy?
- Szükségünk van rád! – torpan meg, engem viszont aligha késztethetne ennyivel megállásra. – A kisfiú is letért a kikövezett útról.
Utánam siet, ujjai közt gyűrött rongy csupán ruhája. Nem várom el, hogy nőként öltözzön, hisz kihasználja természetes adottságait, éles eszét és mindazt, amit neki tanítottam, de ez az ormótlan bakancs és mellé még ez a csüngő ruha is, katasztrófa.
- Hol látod te rajtam, hogy jótékony segélyszervezet? A kisfiú pedig azt tesz, amit akar, nem tartozom felelőséggel érte.
- Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem így van! Felkeltette az érdeklődésed, máskülönben nem kértél volna arra, hogy figyeljek oda rá.
- Az nem kérés volt, hanem parancs, másrészt pedig annyi feladatod volt, hogy megfigyeld, abba már ne vonj bele, hogy te még ezt az apróságot is képes voltál félreértelmezni.
- Demaret! – Bosszúsan toppant, ami akár még szórakoztató is lehetne, ám jelen helyzetünkben inkább irritálónak hat.
- Csönd legyen!
Orcáit karmazsin pír önti el, mégsem szégyen színezi, inkább a visszafojtott indulatok. Pótcselekvése, ahogy sötét haját hátra túrja, szembetűnő, mégsem teszem szóvá. Akármennyire is fáj belátnom, abban igaza van, hogy ezúttal nem árt az óvatosság. A gyanakvás sohasem szül semmi jót, az emberek pedig egyre inkább elbizonytalanodnak saját hitükben, s mint az állatok, ha félnek, ők sem tesznek másként: szűkölve támadnak és ezt a pillanatot jobb nem kivárni.
- A hulla miatt ne fájjon a fejed, nem hagytam nyomot magam után, ami pedig a többit illeti majd még elválik, mi legyen.
- Vársz valamire – állapítja meg némi gondolkodás után.
- Mind a ketten tudjuk, hogy keresnek valamit.
- Elővigyázatlanok, az emberek előbb-utóbb tudomást fognak szerezni a létezésünkről.
Lesajnáló mosolyomat látva újra vörös rózsák gyúlnak fakó arcán.
- Már tudnak rólunk.
- Nem értem – hajtja le fejét.
- Hát persze, hogy nem – értek vele egyet. - Ez a szűk látókőr hátránya. Gondold magad a helyzetükbe. Miért piszkáljanak egy darázsfészket, ha se fegyverük, se erejük ellene? Akár még szimbiózisban is meglehetnek egymás mellett.
- A méhek azok, amikkel lehet szimbiózisban élni, a darazsak kártékonyak és veszélyesek. – Okító hangján őszintén elnevetem magam. – Olyanok, mint ti.
- Na, ez fájt – kapok teátrálisan mellkasomhoz. – Ez a természet törvénye, ölsz, hogy élni tudj! Mi mindannyian ugyanazt akarjuk, és higgy nekem, az eszköz, amivel célt érsz, olyan nagyon mindegy.
Carole mosolya egészen más, mint a hozzá hasonlóké. Fehér gyöngyfogait alig egy pillanatig láttatja csak, mintha mosolya csupán az illemnek szólna, mégsincs semmi, ami indokolttá tehetné. Kezei kipirultak a hideg szélben, nem teszi zsebre őket mégsem, ez pedig már közel sem illem, inkább makacs dac. Kérés nélkül is bizonyít, mintha ezzel kiérdemelhetné a neki járó tiszteletet.
- Időnként elfeledkezem arról, hogy milyen gyerek is vagy te még.
- Már évek óta nem vagyok az a kislány – szegi fel állát.
Mosolyom megszelídül, selymes tincsekbe merülnek ujjaim, ahogy fejére simítom a tenyerem.
- Évek óta.. – ízlelgetem szavait apró félmosollyal. – Halálod napjáig ugyanaz a kislány maradsz számomra, aki voltál.
- Azóta már felnőttem!
- Igen-igen, hát persze.
- Már bizonyítottam, hogy megállom a helyem! – sziszegi közel hajolva arcomhoz.
- Bizonyítani akarsz?! Legyen! Elutazom a hétvégére, addig figyelj a birtokra!
- Még, ha hibáznék is… - cipőjének orrával rúgja fel a murvát, de a tekintetemet következetesen elkerüli.
- Megtudnám – nyugtatom meg már-már kedvesen.
- Honnan?
- Elvégre az ördög mindent tud – kacsintok rá élvetegen.
~~~
Bagoly arcú teremtés volt, nem csúnya, éppen csak szemei tűntek indokolatlanul hatalmasnak a szürkületi félhomályban. Mosolya ragyogóbb lehetett akármelyiküknél, mégsem lehettem csodálója, mindössze fakó képeken láthattam, amik múltjának egy-egy darabkái lehettek. Mindig is érdekeltek a képkeretekben rejtett életek, pillanatok töredékei csupán, másokban mégis emlékeket idéznek.
- Gyűlöllek!
- Tedd azt, ha neked ez vigaszt jelent. Nem érdekem, hogy szeress.
- Megölted őket! – Apró öklök csattantak mellkasomon, rendíthetetlenül állt, hiába utaltam már figyelmesen rá, hogy túl messzire megy.
Fiatal volt és vakmerő, eleven daccal tekintetében, s így, hogy adósommá kényszerült, pontosan tudta, hogy egyetlen, amivel lázadhat, az engedetlensége. Szokatlan volt, hogy noha egyedüli szemtanúként asszisztálhatta végig szeretett családtagjainak halálát, mégsem láttam félelmének még csak csekélyke jelét sem. Pedig a korábbi tettei indokolttá tehették volna.
- Igen, meg, és? – vontam fel fél szemöldököm, s ugyan aprócska mozdulat volt, mégis sikerült kizökkentenem őt állhatatos gyűlöletéből, amivel engem igyekezett ostorozni.
- Megölted őket, senkit sem hagytál meg.
- Te is tudod, hogy ez így nem pontos.
- Miért én?
- Te nem ártottál. Mindössze bosszantó vagy, de ez csekélység ahhoz képest, amit a családod ellenem tett.
Nagyot nyelt, ahogy elméjében kósza emlékképek ütöttek tábort. Mosolyogtam, mégsem nevezhettem volna éppen kedves gesztusnak, hisz pontosan tudtam, hogy ajkaim íve is inkább volt vicsorhoz hasonlatos.
- Megfizettek már a tettükért – suttogta megtörten.
- Én is így gondolom.
Sötét tincsek hullottak fakó arcába, tekintetét gyász feketítette, s lehetetlen esküjének árnya, mi sorsának pecsétje is volt egyben.
Hisz mit ér fondorlatossága, ha ismerem már minden léptét?
Magam mellett tartom őt, de nem az érdekel, mivé válhatna, ha hagyná, inkább érdekel bosszújának kiteljesedése. Mert afelől egy percig sincs kétségem, hogy gyűlöl engem. Inkább látná romokban aprócska világát, csak velem ne kelljen élnie. Mintha bármikor is arra köteleztem volna őt, hogy hozzám költözzön. Nem is az zavarja, inkább a puszta létem okoz számára elviselhetetlen fájdalmat.
~~~
- Elengedted őt!
Vágyom a csendet, mi egykor e hely falait feszítette, ám a világ változása nincs könyörülettel ránk sem. Érdektelenül figyelem a lány belépő alakját, alacsony és törékeny, mégis képes ilyen ormótlan és ízléstelen ruhákba belekényszeríteni magát. Azt hiszem a stílusérzék nem változik az évek számával.
- Valóban így tettem volna? – kérdem óhatatlanul is gúnyosan.
- Az emberek már így is sugdolóznak – halkítja le hangját, mintha titkot mesélne. Óh, ha tudná az igazságot! – Azt beszélik, megbolondultál.
- Csak az ostobák hiszik ezt – vélekedek.
- Tudod jól, hogy veszélyes időket járunk. A halottak mind ugyanolyanok, a módszer mind ugyanaz. – Elhallgat, a szavaival ugyan nem ért el semmit, de hallgatása elgondolkodtat.
- Nahát, csak nem arra célzol, hogy stílust teremtettem?
- Te tényleg nem érted? – emeli meg hangját idegesen.
Hátradőlök és ujjam hegyével tolom félre a könnyed csipkefüggönyt. Ha minden pontosan úgy alakul, ahogy azt megálmodtam, akkor közel sem lesz olyan hosszú az a régen áhított szabadsága annak a görénynek. Tényleg ostoba egy kölyök lehet, ha tényleg elhitte, hogy ennyivel távozhat. Ám végtére is igazat mondtam neki, nem az én kezeim által éri majd őt a vég.
- Nem, Carole. Kettőnk közül pontosan te vagy az, aki nem ért semmit! És amíg ez így marad, ne is várd, hogy beavatlak bármibe. Maradj inkább csendben és okulj, ha már annyi eszed nincs, hogy észrevedd az összefüggéseket.
- Az összefüggéseket? – susogja maga elé meredve.
Elfordulok tőle, mikor valaki kopogás nélkül beront az ajtón. Jeremy fakó tekintetéből süt a döbbenet, mégis a tétova öröme kelti fel leginkább a figyelmem. Ő az egyedüli, aki nem kerül el tudatosan az épületben, és olykor-olykor még értelmét is látom annak, hogy nem dobtam ki páros lábbal, amint megláttam az ajánlólevelével. Tagadhatatlanul jó abban, amit csinál, ügyesen rendezi a ház ügyeit, és nem rohan folyton folyvást utánam, hogy kérdezzen. Jobb alkalmazottat keresve sem találhatnék.
Ámbár lehet még ő is képes nyújtani némi újdonságot, mert mindazt, amit az arcán látok, több mint meglepő. Nem lép közelebb, az ajtóban lecövekel, tanácstalansága kézzel tapintható.
- Uram!
Unott félmosollyal figyelem arcának vonásait.
- Történt valami, Jeremy?
- A fiú eltűnt! É..én tényleg sajnálom. Nem figyeltem eléggé.
- Mert a te dolgod lett volna?
- Nem – zavarodik össze.
- Szóval akkor, történt valami, Jeremy?
- Az imént mondtam – sápad el.
- Mármint, ami téged érint – teszem hozzá segítőkészen.
- Nem – ismétli meg korábbi szavait.
- Nem micsoda?
- Uram – remeg meg a hangja.
- Nem értem – sóhajtom.
- Nem, uram – hajt fejet.
- Távozhatsz – fordulok vissza az ablak irányába.
Nem hallom lépteit, mégsem érzem jelenlétét. Újra félrehajtom a függönyt; mindig is gyönyörűnek találtam az ódon épület előtt elterülő kertet, a fákat, buja bokrokat és azt a megannyi elhantolt testet, számtalan ostoba döntést hoztak már az emberek, és valamilyen formában mindegyikben érintett voltam.
Anélkül is tudom, hogy Carole engem néz, hogy hátrafordulnék.
- Már igazán nem értelek, Demaret – ingatja meg a fejét.
- Persze, hogy nem! – biccentek székemből felállva.
A csengőt meghallva ajkaim szegletébe apró mosoly kúszik: hát végül valóban eljött. Csalódtam volna benne, ha nem így tesz. Már éppen kezdtem unatkozni, mégsem nézem jó szemmel, ahogy az ajtóban utat adnak nekem, s meglátom az arcát.
Olyan, mintha részeg lenne, véres és ízléstelen, mégis hetykén húzza ki magát, mintha nagyvadat lőtt volna. Holott csak visszahozta azt, akit eleve félholtan engedtem útjára.
Ez… Hogy is fogalmazzak, meglehetősen kiábrándító.
- Ollé! – Színpadias mozdulattal kínálja fel zsákmányát és hajol meg előttem.
Lepillantok a földre, a fájdalomtól vergődő fiatal fiúra, majd az élénk, szinte okkersárga gumicsizmákra. Hogyan is gondoltam én ezt? Újra a földön fekvő fiúra pillantok. Egyáltalán miért van még mindig életben? Mitől néz ki így? Mintha minden lélegzetvétele pokoli kínokat okozna számára.
- Hogy csináltad…?
- Találtam a fűben… Ó, és.. még van valami! – Felkutatja a zsebeit, hogy aztán egy diadalmas mosollyal visszaszolgáltassa hozzám jogos tulajdonom.
No lám.
Csuklómra markolva vonja maga elé a kezem, majd átadja a fiolát. Mozdulata megakaszt. A bátorsága, amivel a kezemért nyúlt, vagy csupán az ész teljes hiánya teszi, mégis visszanyelem a kikívánkozó szavaimat.
Pillantását rajtam felejti, ahogy fél vállal az ajtófélfának támaszkodik, finom ívű szemöldökeit látva valami méla közöny fog el.
- Nincs benned semmi szégyenérzet? Semmi félelem?
Bólintását kisvártatva heves fejrázás követi, majd azt egy újabb bólintás. Fogalma sincs arról, miről van szó. Lemondóan sóhajtva vonja meg a vállait.
- Megmondtam, nem adom fel, gazdám – halkítja le a hangját.
Félénk és félszeg, korábbi feslettségét levetve nem más ő, csak egy buta kisfiú.
- Mihez kezdjek most veled? – kérdem mind a két kezem zsebeim melyére száműzve.
Többször is elnyílnak ajkai, választ mégsem ad. Tanácstalansága egyértelmű, ahogyan egyre mélyebb elkeseredettsége is az. Könnyű győzelemre számított, valamire, amiért már nem kell tovább küzdenie. Carole hirtelen felbukkanása mégis változásokat hoz az arcára, felderül, mosolya pedig szétfolyik az arcán. Érdeklődve figyelem, ahogy a lány arcán előbb döbbenet, majd enyhe értetlenség sejlik fel, a fiú mosolya mégsem talál viszonzásra. Azt hiszem mind a ketten kölcsönösen félreismerte a másikat.
- Téged keresnek! – nyújtja felém a telefont.
- Te használsz ilyet? - szól közbe a vékony hang, pillantásomra mégis inkább lehajtja a fejét.
- Az elektronika világában szomorú lenne, ha nem tenném – felelem vontatottan, majd Carole felé biccentve kettesben hagyom őket.
A lány korábbi szavaiból arra számítottam, hogy majd hívást kell fogadnom, mégsem így történik. Mindössze néhány sorról van szó, azok sem árulnának el tudatlannak semmi konkrétumot. Én mégis nyomós okot kapok arra, hogy minél hamarabb útra készen álljak, mert vannak személyek, akiket még nekem se lenne pofám megváratni. Már csak azért sem, mert egy burkolt fenyegetés mindig nyomós érv arra, hogy az ember informálódni vágyjon. Elise pedig régi ismeretségünkből kifolyólag mindenképpen ad lehetőséget arra, hogy magyarázatot adjak vádaskodásaira. S no lám, úgy néz ki Carole mégsem beszélt ostobaságokat. A gyilkosságok valóban hatással vannak a környezetemre.
- Baj van? - fordul felém Aiden.
- Nézőpont kérdése. Nálam a baj nem itt kezdődik – mondom mellé lépve. - De te most mindenképpen velem jössz, s kiderül, hogy mennyire gondoltad komolyan a szavaidat! - mosolyodom el sötéten.
- Hová megyünk? - ragyognak fel szemei.
- Lényeg, hogy ne mondj egy szót se, ne maradj le, és tégy úgy, mintha jelen sem lennél.
- Miért viszel magaddal?
- Azt elég, ha én tudom – nézek rajta végig. A ruházata több mint katasztrofálisa, arról már nem is beszélve, hogy Carole sokkal jobban öltözködik, mint ő, ami azért elég sok mindent elmond.
- Az emeleten találsz ruhát magadnak, öltözz át, aztán induljunk. Carole majd mutatja neked az utat. Igyekezzetek!
Ha választhatnék kettejük közül, hogy rájuk gyújtanám az épületet, nincs szükségem gyerekekre, mégis újfent jótékonykodok, holott egész egyszerűen mondhattam volna simán csak nemet is. Indokolnom sem kellene a döntésemet. Szemöldökeimet összevonva simítok felkaromra, Danielle halála nem meglepő, hisz nagyon rég kiérdemelte már, s jómagam is éreztem már késztetést arra, hogy roppantsak egyet a csinos kis nyakán. Az egyedüli visszatartóerő az Elise volt és a vérkötelékük, ami összefűzte őket.
A Mester Utód kapcsolat mindig is kényes téma volt, valami, ami korlátokat szabott, s ami látatlanul is láncokat adott. Csoda hát, hogy részemről inkább kimaradtam az évek folyamán belőle?
- Némelyik helyenként lóg rajta, de csak ezeket találtuk, amikben nem néz ki idiótán.
Egyszínű póló, ami nyaknál leheletnyit eláll, a nadrág övvel lett derekára rögzítve, a gumicsizmáról pedig inkább nem ejtek szót. Gyakorlatilag ennél jóval rosszabbra számítottam, így semmi okom panaszt emelni a megjelenésére.
- Megfelel – húzom el a számat.
- Biztos, hogy ne kísérjelek inkább én?
- Annyit érnél el, hogy az egyik alaksori szobájában végeznéd. Higgy nekem, jobb ez így. Aident nem ismeri, és azt sem tudja, milyen formában köthető hozzám. Vele jóval óvatosabb lesz még annak ellenére is, hogy jelenleg én magam is vékony jégen állok a szemeiben.
- Mit tettél?
Mosolyom láttán fáradt sóhajjal legyint.
- Vigyázz rá, jó?
- Nem vagyok a gardedámja – felelem sarkon fordulva.
~~~
Ők ketten azok, akiknek a kapcsolatát évszázadok alatt sem tudtam megérteni. Vannak érzelmek, amiket felismerek, és tökéletesen megértek. Általuk az emberek is sokkal kezelhetőbbek, és könnyűszerrel ellenük használhatom a gyenge természetüket. Elise és Danielle sem másabb ebben.
A nő mosolya sosem tűnt törékenynek, gyengesége most mégis szembetűnő. Szánalmas, ha élhetek ezzel a kifejezéssel.
Sohasem tartottam őt különösebben gyönyörűnek, a báj mégis tagadhatatlan, az a természetes lágyság, ami mást művivé tett, őt csak légiesítette.
- Nem én tettem – meredek a szépen elrendezett testre.
- Bizonyítsd be!
Felhorkantok, aztán követem sötét tekintetét, és én is a mellettem álló fiúra pillantok. Nem tett egyetlen önálló döntést sem, amióta kiszálltunk a kocsiból, mindent pontosan úgy tesz, ahogy azt meghagytam neki. Érzem a feszültségét, ennek ellenére megtesz mindent, amire kérem. Ha úgy akarnám kész lenne arra, hogy napokig itt maradjon velem. Nevetséges.
- Miért tettem volna? - érdeklődök szenvtelenül.
- Gyűlölted őt!
- Ez nem indok. Ezen az elven te sem élnél már – nevetem el magam
- Barátodnak neveztél.
- Miért zárná ki egymást a kettő? - vonom fel fél szemöldököm.
Azt hittem, hogy azért hív el magához, hogy a segítségemet kérje, ennyi esze azért neki is lehetne már. Korábban is ment már az idegeimre az utódja, idáig mégis megálltam, hogy revánsot vegyek.
- Miért nézel hülyének, hm?
- Ez a te módszered – int indulatosan a hulla felé. - Te teszed állandóan olyan drámaivá az egészet! Olyan röhejesen nyomasztóvá... - halkul el a hangja.
- Már három óra is eltelt, és te még mindig ugyanezt a hülyeséget ismételgeted. Részemről játszhatjuk ezt egész nap, de azzal nem leszel közelebb semmivel sem a válaszhoz. Ha én akartam volna őt megölni, akkor biztos lehetsz abban, hogy azt nem így teszem.
- Hányszor képzelted el, hogy megölöd?
- Elégszer ahhoz, hogy ennél jóval kreatívabb módszert válasszak. Ez itt egész egyszerűen trehány munka volt, azt pedig, hogy első körben én jutottam róla eszedbe, vehetem sértésnek is!
|
| Moonchild | 2017. 12. 09. 20:00:33 | #35296 |
 Karakter: Aiden Labroon
Megjegyzés: (Étienne Demaret)
A lecke
Soha sem fogom elfelejteni 1772 füllesztő firenzei nyarát. Nyomorúságos életem legtanulságosabb estéinek egyike volt az a bizonyos júniusi éjszaka. Siena nem volt messze, hisz alig több mint kilenc millaria, lovas kocsival talán négy óra lehetett.
Tagadhatatlan, a legelőkelőbb kelmékből mesterien szabott ruhakölteményt művi gonddal segítette fel reszkető vállaimra a mester. Emlékszem a kamra füllesztő melegére, gondos mozdulatai mégis libabőrt csaltak végtagjaimra.
Firenze soha sem hallgatott, ám azon a csillagfényes estén mégis mélabús s csöndes volt. A hideg alabástrom ujjak túlcsorduló szeretetről árulkodó simításokkal vitték fel hajamra, bőrömre s testem hajlataiba a finom illatú olajt, mely így még hívogatóbbá tette megjelenésem. Tudtam: ajándék leszek. Ám nem értettem, miért.
- Haragszol rám, Mester? - tettem fel sokára a félénk kérdést. Hangom nem volt több, mint suttogás hisz tudtam, ha a donna vagy annak szolgálói meghallják intim szóváltásunk a mesterrel, annak beláthatatlan következményei lesznek. Életem azon időszakában egyre több pletykát hallottunk s egyre feszültebb lett a hangulat. A donna neheztelte a don kapcsolatát velem a hatalmi viszonyok tekintetében pedig nem engedhettük meg magunknak a pletykákat melyek bemocskolhatták volna családunk nagy múltú nevét.
Hangom túlságosan is elcsigázott és szomorú volt ahhoz, hogy mesterem szíve ne essen meg rajtam. Vállaimra fogva fordított maga felé, két kezével fejemre simított, ujjait az aranyfürtökbe fúrta, óvatosan beléjük kapaszkodott, úgy húzott közelebb, fejemet úgy állítva, hogy a szemeibe nézhessek. Szavak helyett tekintetével válaszolt. Ismertem a tekintetét, azt a bizonyos sötét lángolást de nem tudtam hova tenni. Hangom vékonyodott, egyre riadtabbá, kétségbeesettebbé vált. Számomra nem volt más személy a világon csak Ő.
- Miért kell mennem? Nem szeretsz már többé? Mester!
- Te buta fiú… te vagy a kincsem. – csitított dühösen, ujjai határozottabb fogást találtak a kusza hajban, aprót rántott fejemen így elűzve a sírás gondolatát elmémből, magát nyugtatva és engem feddve egyszerre. Láttam az arcán, mérges, amiért ilyet feltételezek róla és tudtam, ha bárki meghallaná ezt a beszélgetést azért akár szét is téphetnének.
- Mi fog velem történni?
Válasz helyett csak egy kupát tartott elém. Különös, vöröslő sűrű folyadék volt benne, illata émelyítően édesnek hatott számomra. A Mester vére mindig is nagy kiváltságnak számított, ritkán részesített ebben a kegyben, mert mindketten tudtuk milyen hatást gyakorolt rám.
Tudtam, hogy ez egy különleges alkalom, talán az utolsó, amit együtt töltünk. Szemeim szúrtak, orromat facsarta a sírás ingere. Egyik kezét még mindig a hajamban pihentette, a másikkal a díszes kupát tartotta ajkamhoz. Hiába próbáltam elhúzni a fejem, tiltakozni, acélos fogásával biztosan tartotta fejem és belém diktálta. A hatás nem maradt el, pupilláim szinte azonnal kitágultak, érzékeim élesedtek az arcomra pedig kiült az eufórikus mosoly. Talán a rettegés vagy a búcsú keserű utóízét érezhettem számban, de nem a megszokott nyelet utóíze maradt. Elfintorodtam a Mester pedig, mint megannyiszor azelőtt hosszú csókkal illetett, de életemben először nem ott ahol mindig.
Ajkaim helyett a homlokom választotta.
Hogy ez után mi történt, nem igazán emlékszem. Mintha delíriumos köd szállt volna elmémre. Dereng a fiaskó zötykölődése, talán soha nem is találkoztam hasonló gyors lovakkal, mint azokkal az éjfekete ménekkel, akik szakadatlan húzták az ében hintót. A Mester legkedvesebb emberét küldte az „ajándékkal”. A család nélkül mentem, mégsem hagytak magamra.
…
Kultuszunk egyik legnagyobb legendája mely a hercegségekhez kapcsolódik, név nélkül írja le a történteket, mire én nem emlékszem ám okító jelleggel mai napig mesélik. Az öreg herceg hatalmas és szerető családdal bírt, területe fejlett és virágzó volt, ám egzisztenciáját fenyegetve érezte egy másik, kedély s feltörekvő herceg által. A kedély herceg ajánlatot tett az idős vámpírnak: fejet hajt előtte, s átadja az irányítást, vagy kivégzik a családjával együtt. Az idős herceg válaszként ajándékot küldött, legkedvesebb kincsét: ghoulját. A kedély herceg megörült, hisz tudta, bár egy ghoul nem jelent semmit, s inzultáció is lehetne ez a ghoul más. Hallotta a mocskos pletykákat, így tudta: az ajándék a behódolás jelképe. Azonban a kedély herceg elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte ellenfelét. Az idős herceg vasfű főzettel itatta meg ghoulját, aki így megmérgezte és legyengítette a belőle lakmározó kedély ifjút s annak családját. Aznap este történelmünk egyik legnagyobb mészárlása zajlott. A legyengített nemességet a bölcs herceg családja rajtaütés szerűen végezte ki, a kedély herceg feleségét elevenen égették meg, a herceget pedig megcsonkították, megnyomorították és egyedüli túlélőként száműzték a vidékről. A tanmeséből több minden is levonható.
- A történelmet a győztesek írják. Egyes pletykák szerint a kedély herceg közel sem volt oly kedély. Régen suttogták, mára megjött a söpredék bátorsága, biztosan állítják: „A bölcs herceg” szemet vetett kedély társa területeire és nemesekhez méltó küzdelem helyett ármánnyal és csalással irtotta ki a rivális családot.
- A vasfű főzet minden vámpír ellensége, akár csak a halott ember vére.
- Ne igyál más Ghouljából, sose tudhatod mi sül ki belőle.
…
Ostobaság lenne azt állítani Demaret közönye hidegen hagy. Ilyesmit csak a buta emberek jelentenének ki. Ám mentségemre váljon, mestereim szerint soha sem hintett csókot az elme diadala homlokomra. Néha voltak megvilágosult percek, gyakran tettem a jót ösztönösen cselekedve, de én és a megfontoltság…? Soha sem lehetett minket egy napon említeni.
Végső visszautasítását követően talán két – három napig még abban a hitben élek lesz másik, találok újat. A harmadik nap éjszakáján azonban mégis a bárban kötök ki. Rosszul fejeztem ki magam: egy bárban. Aztán egy újabban, aztán egy újabban. Minden helyen leszólít pár fura alak, megkérdezik „keresem-e a bajt”. Ha nem lennék egykori mestereim szavaival élve „még az élethez is buta” valószínűleg a hangszínből és a domináns testtartásból - na és persze a vásárolt italból ami az esetek többségében mellém kerül.- rá kéne jönnöm, hogy ez valami új módi a hódításra. Viszont az vagyok, az voltam, az is maradok, így bonyolult körmondatokban válaszolva lohasztom le a harci és egyéb kedvet is. A harmadik mondatomból kiszűrik, nem érem meg az erőfeszítést sem.
- Soha sem hittem volna, hogy valaha a hattyúk homoszexuális hajlamairól fogok beszélgetést elcsípni egy alsóvárosi lebujban.
Meglepően közel és hirtelen csendül fel az ismeretlen hang, egészen mellőlem. Meglepetésemben összerezzenek, mutató és középső ujjam mellkasomra szorítom, pár körkörös mozdulatot téve dörzsölgetem meg a bőrt. Önnyugtató mozdulat, bárki láthatja.
Az alany alacsony, vékony és borzalmas az ízlése. Rezignáltan fordítom felé a fejem, nem leplezve kíváncsiságom mérem végig, arcom fájdalmas grimaszba hajlik egy pillanatra. Bánatom csak tetézi az újabb delikvens aki szóváltásba szeretne velem keveredni. Érzem a kisugárzásán, hogy nem ember, de mégsem elég erős ahhoz, hogy egyáltalán figyelembe vegyem.
- Nem beszélgetek többet fiúkkal. – jelentem ki, szavaim nyomatékosításaként a pultra koppintok poharam fenekével.
- Nem vagyok fiú. – horkant fel sértődötten újdonsült beszélgetőpartnerem.
Kijelentésére ismét végigmérem, tüzetesebben. Fejem hátrébb húzom, poharam leteszem, egyik kezemmel körbefonom saját mellkasom, másikkal pedig rákönyöklök a karomra és elmélkedve simogatom meg mutatóujjammal ajkaim. Mintha nagyon gondolkodnék. A hangja végül is lányos, de az öltözködéséről meg nem mondja halandó – és halhatatlan sem-, hogy mi lehet. Hosszú másodperceket követően gondterhesen szusszantok egyet és már készülnék is feladni a megfejthetetlen rejtvényt, ám villámcsapásként ér a megoldás.
- Nem lehetsz lány, mert a lányoknak cicijük van. Kettő is!
Míg én nyomatékosítva briliáns érvelésem szinte az említett személy arcába tolom „KETTŐT” mutató ujjaim ő csak a halántékára masszíroz, most rajta a sor, hogy megejtsen egy gondterhes és többek között sértődött sóhajt.
- Nekem is van cicim!
- Nem hiszek neked, mutasd meg!
Arcom hatalmas beleélésről árulkodik, a vak is láthatja, komolyan gondolom. Válaszként csak egy okító jellegű pofont kapok jutalmul briliáns felismerésemért. A pofon minőségéből és milyenségéből ítélve határozottan állíthatom, hogy az illető hölgy. Miközben a piros területet szorítom, próbálom feldolgozni az információkat. Mint később megtudom az éjszaka folyamán a kishölgy – aki nem is olyan kicsi, már ha a korát tekintjük.- személyében Carole Galloiset tisztelhetem, aki olyan információ birtokában van, aminek nem fogok tudni ellenállni. Ezt az információt pedig annak ellenére, hogy fiúnak néztem és nyíltan közöltem vele „szándékaim” kedvesen meg is ossza velem. A kérdés már csak az, hogy mit vár érte cserébe.
…
Egy vámpír legnagyobb kincséhez szinte lehetetlen hozzájutni, hacsak ő maga nem ajánlja fel a kegyet. Ahogy idősödnek és nemesednek egyre értékesebbé válik a vérük, mely mind nagyobb és hihetetlenebb erővel ruházza fel azt, aki részesül a csodából.
Megannyi esztendőt tudhatok magam mögött, ám ha megkérdeznéd tőlem, hogyan lehet ellopni egy vámpír vérét, nem tudnék neked rá válaszolni. Elképzelni sem tudom, hogy képes erre valaki, hisz legalább akkora feladat ez, mint kioldani a gordiuszi csomót vagy újraépíteni Bábel tornyát. Lehetetlen.
Ám valakinek mégiscsak sikerült, Étienne Demaret pedig néma dühével perzseli fel érte világunk sötét nyugalmát. Étienne Demaretben és Lorenzo di Mercurioban rengeteg közös jegy lelhető fel, ám valószínűleg a legfontosabb: mindketten kedvelik a szépet – és valószínűsíthetőleg ez az egyetlen igazi gyengéjük is önfeledt lényüktől eltekintve-.
Lorenzo di Mercuriot is a legnagyobb kincsétől fosztották meg, s saját tapasztaltból tudom, érzem ha kezei közé kapná a tolvajt, bármit képes lenne megtenni cserébe annak, aki elvitte neki azt.
Mint a fentebbi tanmeséből kiderült, a legnagyobb hibát akkor követhetik el, ha alábecsülik az ellenséget. Bár merszem nincs, hogy megkérdezzem,mégis hogyan lophatnak el egy majd kétezer éves vámpírtól egy fiolányi üveget a saját véréből, vagy azt, hogy ha mégsem a testéből szerezték mi a mozgatóereje annak, hogy fiolákat tároljon magából, azt az egyet biztosan állíthatom, a tolvaj ügyes kezű volt és közel lehetett a férfihez. Közel kellett lennie hozzá, hisz máskülönben lehetetlen lett volna átlépnie a küszöböt. Túlságosan is sok boszorkány tobzódik egy helyen ahhoz, hogy normális lény ne rettenjen vissza. Ráadásul, ha vámpír tette a férfi engedélye nélkül be sem léphetett a házba.
Talán elárult szeretője tehette, vagy valaki, aki régen szerette, esetleg szerelmes belé, de érzései viszonzatlanok voltak. Megannyi történetet hallottam már elvakult szeretőkről, akik bármit megtettek, még öltek is társukért – ha kellett, magukat a társukat-. Volt, hogy magam is ostoba voltam. Emlékszem, egy mesteremet én magam mérgeztem meg egy halott embernek vérével, mivel az rajtam kívül más ghoult is felfogadott maga mellé, tudtomon kívül. Rossz tulajdonságaim közé sorolható a féltékenység, jó tulajdonságként pedig megemlíthető a remek színészi véna. A másik ghoulra fogtam rémtettem, s ártatlan arcomnak hála azt tépték szét helyettem.
Egy szónak is száz a vége, nem tisztem eldönteni az indítékot, vagy megítélni azt, hogyan tették. Az egyetlen feladat ami rám hárul nem más, mint a fiola megtalálása még a felhasználás előtt.
Tökéletes terv?
Az nincs.
Elképzelés?
Nincs.
Baj?
Az van.
Az az egy hét amíg távol voltam „hősömtől” nem telt unalmasan. Nem ültem ölbe tett kezekkel. Kerestem, kutattam, bárról-bárra jártam, információkat szereztem és neveket. Régen egyszerűbb volt, az utca patkányának csak odadobtál egy-egy ezüstöt és máris madárkaként dalolta azt, amit hallani szerettél volna. De ezek…ezek manapság egészen máshogy viselkednek. Egészen más mozgatja őket. Korábban nem volt ilyen romlott a világ, vagy én voltam kevésbé prűd, nem tudnám pontosan megmondani neked, az egyetlen dolog amit biztosan állíthatok, a dolgok megváltoztak.
Legtöbb kérdésemre a válasz nem volt más, mint egy név. Egy nyomorult, istenverte név. „Edmund”.
Edmund a kulcsa a túlélésemnek, az a bizonyos kulcs, ami Demaret szívének ajtaját nyitja. Azonban a kulcsért sem fogok tudni elmenni, ha nem keveredek ki a slamasztikából amibe belecsúsztam.
Mint említettem, mindig tehetségem volt a színjátszáshoz, s a legnagyobb hibát akkor követik el általában, mikor alábecsülnek. Négyen vesznek körül a sikátorban, én félénk egérként húzom össze magam, szemeim lesütöm, csöndesen hallgatom mit fognak velem tenni, hova fognak vinni. Nem szeretik azokat, akik nem fizetnek az információkért, én pedig nem tudtam és nem is akartam mit adni.
- Mit akarsz Edmundtól? Beszélj, vagy kiverem belőled! – sziszegi az egyik, kezei remegnek, fogai hegyesednek.
- Hagyd már, nem látod mennyire fél? Mit csinálsz, ha behugyozik? Talán te fogod kimagyarázni a gazdájának? – löki könyökkel oldalba agresszív társát a másik, félszegen álló, pösze.
- Milyen gazdájának? Ha a gazdája lenne már rég halottak lennénk. Azt hiszed, hogy ha köze lenne ennek a féregnek Demarethez, hagyná, hogy itt feszengjen? Már széttépett volna minket, mint azokat a patkányokat. – vág vissza ingerülten az első, le sem veszi rólam a tekintetét.- én azt mondom tegyünk szívességet a főnöknek és nyírjuk ki. Úgysem tudja meg senki!
Ahogy megpillantom az utca túloldali árnyékából előlépő magas árnyat egy pillanatra kihagy a szívverésem, majd hevesen kezd verni, arcomra diadalmas mosoly ül ki. Izgalmamra „társaságom” is felfigyel, egyként fordítják hátra a fejüket, az eddig oldalamhoz szorított pillangókés eltűnik az agresszív fiatal zsebében ám kezével még mindig szorítja a vállam.
Ő megszólal, kapok valami féle választ is – bár nyilván nem én kapom.- majd a patkányok szétszélednek. Megkönnyebbült sóhajjal billentem előre vállaim, alig észrevehetően a penge helyére dörzsölök, aztán hátratúrom a hajam.
- A megjelenéseddel egyenes arányban nőttek a megoldásra váró problémáim is.
- Nem akartam bajt okozni.
- Ezt örömmel hallom.
Tagadhatatlan gyermeki öröm és földöntúli boldogság, elégedettség ül ki az arcomra. Próbálok szemérmesen tekinteni rá, de le sem tudom tagadni, ha lány lennék valószínűleg már az esküvőnket tervezném. Az pedig, hogy itt van csak egyet jelent: fontos vagyok számára.
- Másodszor mentettél meg!
- Ne láss e mögé semmit.
- szükségem van rád.
- Nekem rád viszont nincs.
Még, hogy nincs! A vaknak sem hiányzik a napvilág, hacsak nem tudja, hogy mit veszített látásának hiányával. Én megtaníthatnám látni őt. Megtaníthatnám rengeteg mindenre, megannyi újdonságot adhatnék neki, ő pedig soha sem tudna arról mekkora veszélyben van és mivel fizet igazán szolgálataimért.
- Kérlek…
- Hogy akarsz a szolgálatomba állni, ha még arra is képtelen vagy, hogy magadat megvédd? Azt hiszed a jelenlétem védelmet ad majd neked? Hogy így majd könnyebb lesz minden ? Térj észhez, gyönyörűm, míg még nem késő. Keress magadnak valaki olyat, aki szintjéhez van esélyed felérni.
Legutolsó mesterem egy fontos dologra tanított meg, az életnek mindig a szépségét, pozitivitását szemléljem. Ezt mind azelőtt mondta el, hogy születésnapja alkalmából véletlen rá nem húztam a függönyt ünneplés közben. Akkor láttam szegény Egmont mestert utoljára, béke szálljon poraira.
Ajkaim egy pillanatra megrándulnak a gyászos gondolatra, aztán boldog kis mosolyba szaladnak. A pozitív dolgokra fókuszálok, a többit meg sem hallom. Ez pedig nem más, mint a „gyönyörűm”. Szóval, szerinte szép vagyok, és a birtokos jelző is ott volt, tehát még nem tudja, de már az övé vagyok! Már csak meg kell győzni, hogy ismerje el, én vagyok az aki kellek neki. Én hiányzok az életéből.
- Pont ez a lényeg. Nekem rád van szükségem!
- Legyen.- sóhajt fel nagyvonalúan, vontatottan.- Érd el, hogy meggondoljam magam. Kapsz rá három napot.
Három nap kevés.
Jelenleg egy nevem van és egy fél címem.
- Legyen egy hét!
- Már így is sokkal többet adtam neked, mint megérdemelnéd. Három nap, ha addig nem sikerült teljesítened, magadra vess.
...
Mondhatnád őrült vagyok, hisz ki hajlandó önszántából a viperafészekbe sétálni? További két napba és még kettőbe telik, hogy eljussak odáig, ahol ebben a pillanatban vagyok.
És, hogy hol vagyok?
Őszintén szólva… fogalmam sincs.
Több okból kifolyólag is nehezemre esik beazonosítani a környezetem. Az első, és legfontosabb : nem igazán tiszta az elmém. A középkorban a katonák és harcosok gyakran részegen indultak csatáikba, így tompítva el elméjüket a fájdalom ellen, míg bátorságukat növelték. Én is ugyan ezt tettem, hisz csak a bolond nem rettegne a gondolattól, hogy olyan lények közé menjen akik akár egy gondolatukkal is képesek a halandóknak ártani.
Edmund – nem említenek vezetéknevet, nem említik honnan jött, vagy hogy hová tart – nem halandó, nem férfi boszorka, nem alakváltó és nem is vámpír. Edmund egy mocskos, romlott entitás, aki egykoron valószínűleg csodálatos lény lehetett, ám elméjét megmérgezték és most egy a pokol torz szülöttei közül. Bár szinte biztos vagyok benne, ha valaki ezt felvázolná neki az lenne az utolsó dolog, amit még elmondhatott saját nyelvével a szájában.
További nehezítő tényező a tájékozódásomban, hogy szimplán fogalmam sincs, merre lehetek. Edmund a söpredék információi szerint igazán igényes és válogatós, az „escortjait” kizárólag meghívóval engedik be hozzá.
Felmerülhet benned a kérdés, hogyan juthattam ehhez, mindössze négy nap alatt. Nos, a válasz egyszerű, erőszakkal.
Az információk gyorsan terjednek, ha megfelelő személyekkel kontaktálódsz, én pedig jókor voltam jó helyen a kevésbé szerencsés áldozattal ellentétben. Nem tettem kárt a buta újszülöttben, mindössze felajánlottam számára azt, amire a legjobban vágyott az adott pillanatban, majd elvettem tőle azt, amire én vágytam a legjobban. Valószínűleg, mikor magához tér nem lesz annyira boldog, de ez a része engem már nem érint, hiszen ha minden a terv szerint halad ekkor már új gazdám birtokán leszek, én boldoggá teszem őt, ő boldoggá tesz engem és boldogan élünk az elkövetkező háromszáz évig, míg Lorenzo újra meg nem lel minket.
Hosszú és sötét, vörösre mázolt folyosón állunk, ami egy organza függönybe burkolt ébenajtóval végződik. Az ajtó előtt két őr is áll, a folyosón pedig pulzáló, mély basszusú zene búg. Tucat magammal állok és várok, hogy bebocsátást nyerjünk. A felhozatal vegyes. Magas, alacsony, vékony, testes, fiú lány…egy közös van bennük, mindegyik szépnek mondható. Nyughatatlanul bólogatok a zene ritmusára, ujjaimmal karomon dobolok, vagy más karján. A ruháim egyáltalán nem illenek be a sorakozottak miliőjébe. Kedvenc sárga esőkabátom, fekete gumicsizmám, persze mind-mind nedves. Valamiért a nagy dolgok mindig az esős időkben történnek.
A két őr marcona arccal áll, míg én csak figyelem őket, a két lányt aki előttem van, majd a fiút aki mögöttem várakozik. Mind szeretne valamit Edmundtól, bár hogy Edmund mit szeretne tőlük az kérdéses számomra. Mit adhat egy démonnak egy halandó.
És ekkor Isten lemosolyog rám az istentelen körülmények ellenére. Az előttem lévő lány rosszul lesz, a mögöttem lévő fiú pánikolni kezd, és elszabadul a keskeny folyosón a káosz. Hogy mi történik pontosan, vagy hogy mi történhetett, nem tudom. Mintha bogár mászkálna a lány ruhája alatt rángatózik, sikoltozik, vergődik, ezzel fel is lökve jó pár társát. A fejetlenséget kihasználva bejutok az ébenajtós szobába.
Bár azt hiszem diszkréten és csöndben teszem azt, tévedek.
A levegő fülledt, pézsma illat terjeng. Fura hangok tarkítják a különleges, keleti muzsikát ami mintha a falakból szivárogna. Abban a tudatban élek, feltűnés nélkül hajtom félre a függönyt, ám ez a valóságban annyit tesz: ügyetlenül tépem le úgy, hogy még a karnis is beleszakad az ominózus mozdulatba. Zavartan pislogok a kezemben maradt anyagra, aztán vidáman el is hajítom, boldog, tudatlan mosollyal sétálok az ágy irányába, hogy aztán megállva a mozgó takaró mellett emelkedjek lábujjhegyre, majd billenjek vissza a sarkamra, türelmes, szelíd arccal.
Hogy a férfi, az alatta nyöszörgő nő, vagy én lepődök meg a legjobban nem tudnám megmondani.
A nő összerezzen, Edmund le sem húzza magukról a takarót, sokat látott arccal pillant rám, végigmér, aztán felderül az arca. Ekkor jön az újabb felismerés, az újabb boldogság hullámmal.
A férfit ismerem, ő pedig ismer engem. Ismerem, bár soha sem tudtam, hogy kicsoda. Korábbi mesteremmel remek kapcsolatot ápolt annak egészen utolsó két évéig. Soha sem tudtam a démon nevét, vagy azt, hogy démon. Amit azonban igen: szerettek inni, szerettek nőzni és mind ezt legszívesebben együtt tették. Én pedig mindehhez az asszisztens voltam csupán, aki segített nekik beszerezni a kellemes estékez tartozó hozzávalókat. Kapcsolatuk talán akkor romlott meg, mikor a mester rájött, a démon barátságosabb velem, mint az várható lett volna.
Régi barátként kiáltom a nevét, ő már kevésbé lelkesedik. A mosolya barátságos, ám láthatóan épp megszakítottam valami igen fontosban.
- Albert, tudnál nekünk adni pár percet?
- Mennyit?
- Tízet…?- lepillant a nőre, majd vissza rám.- tizenkettőt.
- Persze. Megvárom!
Leülök melléjük az ágy szélére, keresztbe rakom egymáson lábaim, nézegetem a leszáradt vízcseppek halvány fehér sziluettjét a fekete műanyagon. Kidugom a nyelvem, előrébb görnyedek, körömmel le is kaparászom a fehérséget, ám csak még több világosszürke barázda lesz a csizmán. Elszomorít.
Edmund izmai még egy ideig feszülnek – azon gondolkodik a férfi, hogy befejezze-e a munkát, vagy mára napolja el az aktus további részét-, aztán panaszosan nyögve temeti a nő nyakába az arcát, végül megcsókolja . A sóhaj, amit ezt követően hallat annyira fájdalmas és szívszaggató, hogy ha épp nem a csizmámmal lennék elfoglalva valószínűleg őt is sajnálnám.
A nő mintha kissé fehéredne, izmai megrándulnak, aztán teljesen elernyednek, a szemeit lecsukja.
Edmund incubus. Egy démon, aki kiszipolyozza az emberekből az energiát, cserébe pedig valami olyasmit ad nekik, amitől mindezt nem is bánják. Mindenkinek megvannak a gyengéi, Edmundnak például a mai napig a szüzek azok.
Az impozáns izomzatú férfi nagymacskaként mászik le áldozatáról, magára kanyarítja vörös szatén köntösét, majd kimért, határozott léptekkel sétál szobája egy részét kitevő fekete bárpultjához, hogy vörös italt töltsön egy-egy pohárba, majd karosszékébe ülve kínálja felém az egyik poharat.
Hálásan veszem el, bele sem gondolok mi az, már le is döntöm egy részét.
Vér.
- Nem is tudtam, hogy megházasodtál!
- Már miért házasodtam volna meg?
- Mert együtt háltál azzal az asszonyal.- intek a mögöttem heverő tetemre.- Nyilván csak akkor hálhatsz együtt vele, ha házasok vagytok! És akkor…akkor szűz volt? Persze, hogy szűz volt, buta kérdés, másként hogy házasodhattatok volna össze! A mester azt mondta, szereted a szüzeket! Olyan boldog vagyok, hogy boldog lettél és már nem vagy magányos és kisbabátok lesz! Lehetek a keresztapja, ha kisbabátok lesz? Kérlek! Úgy szeretem a kisbabákat, olyan fura illatuk van és viccesen alszanak! De..de nem is ez a lényeg! Nagyon sokan várnak kint rád. Miért várnak rád kint ilyen sokan? És…és…és…
- Már megint vért ittál. – ítéli meg rezignált hangon, saját poharába kortyol, így elrejti mosolyát. – Azt add csak ide, nincs rá szükséged, így is túlságosan fel vagy pörögve. – már nyúl is a pohár után, azonban hatalmas, színpadias mozdulattal kapom a serleget mellkasomhoz, így a felét nagyjából magamra is löttyintve.
- Nem, ez már az enyém!
- Jó, jó!- tartja fel kezeit.- örülök, hogy itt vagy. Mi a helyzet Egmond mestereddel? Hogy szolgál az egészsége…?
- Hát…
- Igen?
- Szegény mester…baleset érte.
- Baleset? – vonja fel a szemöldökét.
Akár a rossz gyerekek gyónom el neki a históriát, mire hangos kacagásba kezd, oly annyira önfeledten szórakozik, hogy öléből még a köntös is elcsúszik. Szemrehányóan intek felé, hogy rendezze magára a textilt, mire csak visszahúzza, szemeiből kitörölget egy-egy könnycseppet.
- Teremtőm a magas égben… lett új gazdád?
Először bólogatni kezdek, majd rázni a fejem, majd ismét bólogatni és ismét rázni. A férfi orrnyergére szorít, hatalmas sóhajjal űzi el a nevetést.
- Albert, nem tudom elképzelni sem, hogyan élhettél meg négyszáz évet ennyi ésszel…
- Én okos vagyok, és nagyon különleges!- húzom ki magam, hangom felháborodott.
Reakciómra Edmund a tőle telhető legbölcsebb válasszal szolgál, rám hagyja és bólogat. Aztán a lényegre tér.
Miért jöttem, hisz nyilván jöttem valamiért. Elmondom neki, amiért jöttem, ő pedig megadja nekem, amit meg tud adni. Egy címet, egy történetet, és egy fuvart.
Meglepően gyorsan megy a fekete kocsi.
- Edmund, neked mindened fekete?
- Majdnem mindenem. Van ami csak méretben egyezik.
Sután pislogok rá, elgondolni sem tudom mi lehet az, ami kicsi vagy nagy és fekete, de létezik fehérben is. Talán zongorája van…gazdagnak tűnik, valószínűleg van egy fehér zongorája!
- Szeretem a zongorajátékot, régen tudtam játszani rengeteg darabot. Fejből!
Arcára először kiül a döbbenet, aztán a leépült felismerés, végül csak lemondóan a combomra paskolgat. Edmundnak fekete a kocsija, fekete a ruhája, a haja, sőt még a lelke is. Mégis jókat derül, nem rejti véka alá.
Utunk nem hosszú, nem tartalmas. Egy lepukkant külvárosi bérház előtt áll meg, ami lakatlan, a kivilágítás is gyér. És mikor azt mondom neked, hogy gyér, ez azt jelenti, nincs.
Leparkol az egyetlen világító utcalámpa alatt, kiövezi magát.
- Maradj idebent, mindjárt jövök.
- Jó, de utána mehetek én is?
- Alfred…
- Edmund?
- Csak maradj a kocsiban és adj tíz percet. Megszerzem azt, amire szükséged van.
- De nem akarok egyedül maradni, inkább veled megyek!
Ismét az orrnyergére szorít, mint megannyiszor, mikor nyugtatni próbálja magát.
- Szeretném, ha elénekelnéd a kedvenc dalod, tudod, amelyiket annyiszor hallgattad újra a gramofonon régen! Énekeld el a kedvenc dalod hétszer, de elejétől a végéig. Ha elénekelted gyere utánam.
- De miért hétszer?
- Mert a hét a kedvenc számom. Meg tudod tenni a kedvemért? Nagyon boldoggá tennél vele.
- De miért énekeljem, ha nem leszel itt? Nem is hallod. Inkább veled megyek.
- Vagy itt elénekeled, vagy soha többé nem leszünk barátok.
A lelki terror hatással van rám, mindig is hatással volt. Ezt kihasználva Edmund arcára kiül az elégedett vigyor, kiövezi magát, majd nemes egyszerűséggel besétál a sötét házba, miután gondosan bezárta az autó ajtaját. Én éneklek, ő pedig a dal legvégére ígérete szerint meg is érkezik, talpig véresen.
Elegánsan ül be, arcáról letörli a sötétlő nedvet, nyakát kiropogtatja. Tekintete lángol, de arckifejezése olyan mély elégedettségről árulkodik, hogy leírni sem lehet. Belső zsebébe nyúl, majd felém nyújtja a felcímkézett fiolát.
Nem trükközik, megvárja, hogy elvegyem, eltegyem.
- Nem tudok neked mivel fizetni a kedvességedért, Edmund.
- Tudod, hogy ez nem így van és azt is tudod, hogy mivel tudnál. – pillant rám jelentőségteljesen.
Tudom, mire gondol, utolsó találkozásunknál is felhozta. Ezt megtudva a mester örökké kitiltotta a házunkból, és tőlem is.
- Mégis hogy hálhatnánk együtt, hisz fiú vagyok?! - fakadok ki hitetlenkedve. - Hát nem…nem lehet, fizikailag képtelenség!- magyarázom neki hitetlenkedve, két mutatóujjam demonstrálásként egymáshoz érintgetem némi kardozást követően. - És amúgy is feleséged van!
- Akkor ajánlj valami mást.
Elkeseredetten kotorok a zsebemben. Találok egy csomag rágót, két üres cukorkapapírt és hat pennyt. Kincseimet elé tárom bizakodva, azonban megingatja a fejét.
- Kapsz egy…puszit?
- A számra.
- Edmund!
- Megszereztem neked amit szerettél volna, az életem kockáztattam érte, fizetségként pedig csak egy nyamvadt puszit kérek a számra. Nem leszünk barátok!
- Nem érdekel!-vágom rá azonnal.
- Sírni fogok.
Edmund rátapintott a lényegre. Bár korban már nem, viselkedésben még mindig gyerek vagyok, talán ez is közrejátszik érintetlenségemben. Egy pillanatra az ölemben pihenő kezemre lesek. Telhetetlen disznó, nem elég neki az amit adni akarok, mindig többre vágyik! De igaza van.
Végül is kap egy lepke puszit ami a mi titkunk marad.
Megfogalmazódhat a kérdés, miért segít. Jó szándék? Számítás, esetleg köpönyegforgatás? Nem...a megoldás ennél ezerszer egyszerűbb. Valami olyasmit talált, amire vágyott ám eddig nem kaphatta meg. Most pedig lehetősége nyílt rá. Olyan, mint egy igazi vadász. Nem nyugszik, míg meg nem szerzi a vadat amit kiszemelt és trófea nem lesz belőle.
Az aktus maga gyorsan megtörténik , de még így is fura gyengülést, szárazságot érzek a számba azt követően. Ezzel szemben a férfi felderül, majd ad egy fuvart a városközpontba.
…
A továbbiakban azt hiszem minden emlékem homályos, vérgőzös. Fogalmam sincs, hogyan jutok el a férfi birtokára, viszont talán hajnali kettő lehet, mikor boldog, kissé csámpás léptekkel bukdácsolok a réten, mely mögött a villa terül el. Olaszul – borzalmas orrhangon- éneklem egyik legkedvesebb győzelmi indulóm, szeretett sárga esőkabátom még talán valamelyik járműven hagyhattam el, mikor levettem, mert „melegem volt benne”. Így az öltözékem egyszerű: szürke póló, kék, alig észrevehetően vérfoltos farmer és imádott szerencsehozó gumicsizmám.
Edmundnak volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy a fiolát farmerzsebembe temette, jó mélyre, hogy véletlenül se tudjam kiszedni, vagy elhagyni.
Dalom hirtelen abba marad, mikor nyöszörgést hallok meg a magas fűből. Férfiasan sikítok fel, ugrok hátrébb kettőt, aztán arcom eltorzul a dühtől. Hogy mer megijeszteni a vinnyogó fű?
Hogy miért vinnyoghat a fű vagy, hogy mennyi vér lehet bennem? Fogalmam sincs, de az invittel rendelkező vámpírtól majdhogynem két kupányi „ihletet merítettem”, Edmundnál pedig féllel ittam, így nagyjából elegendő ahhoz, hogy egy fejlett vámpírnak is lecsillapítsa a kedélyeit. Rám és társaimra ez valahogy egészen máshogy hat. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor a halandók tudatmódosító szereket, mondjuk ópiátot használnak.
- Bármiért is sírsz fű, ha nem hagyod abba, ellátom a bajod!- közlöm a „fűvel” nagyon határozottan, félelmet nem ismerő hangon.
- Segíts…kérlek!
Gyanakodva sétálok közelebb, kinyújtva a nyakam konstatálom, nem a fű nyöszörög, hanem az, aki benne fekszik. Arca vértől szennyes, sötétlő haját ragacsos barna kulimász feketíti, haja fehér poros, ruhái szakadtak, nedvektől sötétlőek.
- De hisz te ramaty állapotban vagy.- közlöm vele a nyilvánvalót.Lepisszeg, felém nyújtja a kezét.
Naivan sietek hozzá, mellé térdelek. Remegő kezével felém nyúl, int. Lentebb hajolok, Ő Meglepő gyorsasággal kapja el a hajam, fürtjeimbe markolva tépi magához fejem, majd a nyakamba akaszkodik. Erős, erőszakos harapása van, olyan amihez nem szoktam hozzá. A fiatal ám legyengült vámpír mohón szívja magába vérem egy ideig, aztán hirtelen megrándul. Először alig érezhetően, aztán görcsösen, egyre görcsösebben.
Gyalázatos árulásáért szörnyű árat fizetett. Mint említettem, akkor követed el a legnagyobb hibát, ha alábecsülöd a veled szemben állót.
Ajkaim egy pillanatra megrándulnak, szánakozva lököm el magamtól a fájdalmasan vonagló testet, arcomra kiül a gonosz, elégedett mosoly miközben nyakam szorítom.
- Milyen érzés…?
- Éget! Mit tettél velem?
- Vasfű. Buta, buta fiú…hát nem tanított meg téged a mestered, hogy csak olyanból igyál, ami biztos? Akkor, most bepótolom azt, amit ő kihagyott.- Lassan egyenesedek fel, hajába markolva kezdem el húzni a villa felé, fizikumomat meghazudtoló erővel és gyorsasággal. – A vasfű, akár csak a halott ember vére mérgező a vámpírok számára. Nem halálos, de mérgező. És nagyon, nagyon…nagyon fájdalmas. Hát tényleg ennyire buta vagy?! És udvariatlan is. Nem lehet csak úgy megharapni másokat, az bárdolatlanság!
Meglepő elevenséggel bolydul meg a villa, szinte minden ablakból világít a fény, néha árnyak suhannak el.
Felhúzom a lépcsőn a görcsösen rángatózó, ziháló fiút, szabad de véres kezemmel a csengőre tenyerelek.
Az ajtó csak nagy sokára nyílik, először egy női fej jelenik meg, majd rá pár pillanatra kivágódik a fafelület és maga a ház ura is felém magasodik.
Elégedett, de még mindig delíriumos mosollyal vágom a férfi lába elé a szökött tolvajt. Büszkén húzom ki magam, leginkább egy macskára emlékeztethetnék bárkit, aki gazdájának tetemet vitt ajándékul.
- Ollé! – tudom le ennyivel, kezeimet szétcsapom akár a torreádorok, egyik lábam a másik elé helyezem, s hatalmas, színpadias mozdulattal hajtom meg előtte törzsem.
A fiú vergődik, az idős vámpír arcából állapotomnak és mimikájának köszönhetően semmit sem tudok kiolvasni.
- Hogy csináltad…?
- Találtam a fűben… Ó, és..még valami! – rövid kutakodás után a zsebemben diadalmasan húzom elő azt, amiért ez az egész megtörtént. A kulcsot Demaret szívéhez és a zálogot a biztonságomhoz.
Szemrebbenés és minden félelem nélkül markolok a férfi kezére, majd tenyerébe csúsztatom a fiolát. Ledér, büszke testtatással dőlök az ajtófélfának, elégedetten pillantok le a még mindig vergődő tolvajra, majd a férfi kezére. Még a szemöldököm is megemelgetem kissé. Azt hiszem túl sokat hozott ki belőlem a vér. Rég fogyasztottam, kifordít önmagamból.
- Nincs benned semmi szégyenérzet? Semmi félelem?
Ugyan az a mozdulatsor, melyet Edmundnál is megejtettem. Bólogatás, majd fejrázás, majd bólogatás, majd ismét fejrázás, végül hatalmas szusszantás és vállvonás.
- Megmondtam, nem adom fel, gazdám.
Az utolsó szót halkabban, bizonytalanabbul ejtem. Mondhatni félve. Sokáig nézem az idő közben elaléló fiút, majd felpillantok a férfire. Mintha az ítéletemre várnék.
Technikailag arra is várok.
Szerkesztve Moonchild által @ 2017. 12. 10. 12:49:36
|
| linka | 2017. 02. 18. 14:17:22 | #35030 |
Karakter: Étienne Demaret
Megjegyzés: Moonchildnek
{Amitől nem félsz:
megölhet; ám amitől
félsz: el is pusztít.}
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít.
Hát helló!
Finom kis mosollyal figyelem, ahogy otthontalanok és turisták lődörögnek az utcában. Minden ember egy talentum, s az életüknek nem sikere van, hanem ára. Hiába van hajlamuk arra, hogy szebbé tegyék az életüket, kitartásban mégsem bővelkednek. Feladják még azelőtt, hogy bármi történne.
Mi ez, ha nem szánalomra méltó? Mégsem szólhatom meg őket érte, hisz mindenki a maga kárán tanul, nem igaz?
Hatalom és rettegés.
Őszinte iszony a tekintetek mélyén. Mindenki fél tőlem, és ez a régi szép időkre emlékeztet engem. Nem hittem volna, hogy ilyen elégedettséggel tölt majd el az, ha másokat szenvedni látok. S méghozzá enyészetüket nem is én magam okoztam, inkább ők. Óh, az a félelmetes büszkeség, mi ostobasággal vegyül, néhány ember azt sem érdemelné meg, hogy egyáltalán világra jöjjön. Bosszantóak, mindent tudni vágynak, holott még önmagukat, s létük lényegét sem látják át tisztán.
Öklöm a pultra zuhan, érdeklődve szemlélem kézfejemen az inak mozgását, izmaim finom kis rándulásait. Tőlem nem messze cigaretta parázslik egy csorba hamutartóban, anélkül, hogy bárki is kiélvezné azt, ami még megmaradt belőle. Magam sem tudom már, mit utálok jobban, a nívós éttermeket, vagy az ehhez hasonló lebujokat. Taszít az emberek orrfacsaró bűze, a verejték sóssága, s az alkohollal hígított vérük kesernyés aromája. Undorodom a mocsoktól, mi ezt a helyet képviseli. Az asztalokat már rég beette a por, takarítást rég látott a hely, és kívülről sem kecsegtet semmi jóval. Mégsem a kiszolgálás miatt járnak ide az emberek, inkább a hangulat teszi, az, hogy itt bárki, bármit megkaphat. Elég néhány jól időzített félmosoly, egy-egy elrebbent éjfekete pilla, csábító tekintet. Annak, aki ide betér, már minden mindegy. Mindenre kapható, vérét adná egy újabb éjszakáért, amit nem az utcán kell majd eltöltenie. Mindenek van egyfajta jellegzetessége. Torkomat megköszörülöm újra, fojtogat a bűz, az az édes, áporodott aroma, ami körbeleng itt mindent és mindenkit. Sápad karok könyökölnek mellém, de csak egy olcsó nőcske az, gyanúsan magas sarkakban, s falatnyi ruhában, ami többet mutat, mint amit eltakar. Számomra csak egy agyonhasznált test. Nem nyújt semmit. Nem ígér megfejtésre váró titkokat. Nem indít be semmilyen értelemben sem.
- Helló, szívi! Mondd csak, egy ilyen dögös pasi, mint te, miért itt tölti az idejét?
Így sem teljes, amit mondani kíván. A helyes kérés inkább az volna, miért egyedül ülök egy ilyen helyen? Lustán figyelem, ahogy duzzadt ajkain elbűvölő mosoly ragyog fel. Halvány szemei éles kontrasztban állnak fekete loknijaival. Szép nő is lehetne akár. Valamikor talán az volt, de az idő, az évek múlása őt sem kímélte.
- Csak nem zavarok? - mosolyodom el sötéten.
Kacagása végighullámzik a félhomályban, mégsem kapja senki felénk a tekintetét, s ez újfent megmosolyogtat. Éppen annyira mindennapos ez is, mint a halál.
- Nem kérsz társaságnak egy jó nőt?
Kacér mosolyától elnyílnak telt ajkai, nyelvének hegye végigsiklik alsó ajkának belső peremén. Őszinte reakció. Nem játssza meg, hogy vonzónak tart, nem játssza meg, hogy ma este pont engem tekint a maga kis főnyereményének.
Kiváltságos, hogy hozzászólok egyáltalán. Hogy ránézek és nem hagyom figyelmen kívül begyakorolt igyekvéseit.
- Dehogynem. Tudsz ajánlani egyet?
Mosolya arcára fagy, vonásain végighullámzik a sértett gőg. Szó sincs már flörtölésről, szoknyáját – mit a percek múlásával egyre feljebb és feljebb csalogatott -, most lesimítja.
- Kellek akkor, vagy nem?
Felé nyúlok, kézfejemmel cirógatom meg sminkkel csúfított arcán.
- Gyere, te büdös szajha.
Tűsarkai lomhán koppannak a kőpadlón, ahogy utánam siet. Mozdulataiba igyekszik nőies bájat csempészni, mégis elszúrja minden pillanatát. Léptei darabosak, esetlenek és otrombák. Csevejünk első pár percében még komolyan is gondoltam, hogy esetleg kihasználom a kínálkozó alkalmat, s élek az ajánlatával.
Most azonban ráuntam....
a lánc csörgése váratlanul éri, felsikolt, ahogy hüvelykemmel vöröslő alsó ajkát érintem. Húsáról lemázolom a rúzst, s az álla alatti bőrhöz feszülő ujjaimat élesebben belevájom bőrébe. Nem, most sem szép, mégis különleges. Rettegése egyedivé teszi őt, ez már nem színészkedés, nem begyakorolt mozdulatok hada, s nem végtelenített csábos szavak egymásutánja. Reszket, végtagjai hidegek és merevek. Kénytelen vagyok kezemet a szájára tapasztani, ahogy élesen felsikolt. Újra, újra, újra.
Húzhattam is volna akár, kiélvezve minden rezdülését, testének, bőrének szakadásait, mégsem teszem. Más dolgom akadt, így maradok a lehető legegyszerűbb döntés mellett.
Egyetlen golyó a fejben.
A nő vére tócsában gyűlve áztatja át az olcsó, dohos szőnyeget, bojtjait már befogta, átszínezte, s fémessé tette a levegőt.
*-*-*-*-*-*-*-*
Ismételt félhomály, ugyanaz a tompa érdektelenség hada, mi a rám vetülő tekintetek mélyén megül. Ez már a színtiszta érdektelenség. Bámulatos. Egyre több idebent a halandó, és még az sem tántorítja őket el, hogy nem régiben holtan találtak egy hozzájuk hasonló kis senkit. Azt hiszem ez is valami olyasmi lehet számukra, mint amikor tömegverekedésekbe botlanak, netalántán közlekedési balesetekbe vagy öngyilkolási próbálkozásba. Nem segítenek, mert azzal oda lenne minden, helyette körbegyűlve állnak, s bámészkodnak. Mindezt az adrenalin miatt, az izgalom miatt, a veszély érzete miatt. Az odakintről beszűrődő eső zaja elmossa a hangokat, átitatja, bepárásítja az egyébként sem tiszta levegőt. Beszorul a meleg, amin nem segít a beérkező ázott emberek tömény bűze sem. Fiatal fiúk és lányok kelletik magukat, kacérkodnak a végzetükkel, pedig nyílt titok itt mindenki számára, hogy vannak itt frissek is, akik önmegtartóztatásban nem remekelnek, ahogyan agressziójuk elfojtásában is van még hova fejlődniük. A vámpírok léte már koránt sem olyan hatalmas titok, mint az évekkel ezelőtt volt.
Tulajdonképpen meg tudom őket érteni, emiatt sem avatkozom közbe az ügyeikbe, legfeljebb, ha már nagyon elharapóznak a kedélyek. Szórakozott mosollyal forgatom ujjaim közt a pohárkámat. Kérnem sem kellett, szó nélkül tolták elém, meghívtak előzékenyen egy italra, amire még csak rá sem bólintottam. Nem állítom, hogy rossz választás volt, mégsem fanyalodom arra, hogy kóstolót vegyek belőle.
Fiatal, friss illat vegyük a csehó levegőjében. Szokatlanul édes, émelyítő és idegen. Tiszta és új, ami nem csak az én figyelmemet kelti fel, hanem idebent sok mindenkiét. Mellém telepszik, ügyetlenül, mintha önmagában már azzal küzdenie kellene, hogy egyáltalán megmássza az egyik széket, majd hátracsapja arcából a kapucniját. Hajának puha loknijai homlokát érik, mégsem hullnak szemeibe. Öltözete átlagos, csakúgy, mint magassága vagy alkata. Kabátja elázott, léptei nyomán tócsákat hagyott maga után, amik most útja nyomán árválkodnak a kőpadlón.
- Egyet szeretnék a ház specialitásából.
Meglepő lendület, élni akarás van a hangjában. Nem az a színtelen monotonitás, nem az a rettegő, halk kis nyikkanás. Fabrice tekintete éppen csak rávillan, rág, majd köp, aztán végigméri a pultnál ücsörgő fiút, aztán kiszolgálja. Mivel a fiú láthatóan új még itt, akármit mondhat árnak, s sikeresen le is nyúlja őt a fizetendő összeg kétszeresével. Mindenki úgy és abból él meg, amiből és ahogyan csak tud. Idegeneket kihasználni nem nagy mutatvány, még tudás sem szükségeltetik hozzá.
Sötét, kutakodó tekintetét akkor is magamon érezném, ha nem ülne hozzám ennyire közel. Nem ő az első, ahogy nem ő az egyetlen sem azok közül, kik magukról megfeledkezve megbámulnak. Hízelgő is lehetne akár. Határozottan az, hiszen a látszat ellenére jóvágású fiatalember, érdekes, szokatlan vonásaival egyedi, egzotikus kincsnek számít, ahogy kócos, kusza tincseivel is. Van benne valami megfoghatatlan időtlenség, s gyermeki báj. Közelebb hajol hozzám, amit nem tudok mire vélni. Nem mindennapi jelenség az már szent, mégis megköszörülöm a torkom, majd szemöldökömet felvonva végigmérem. Szívverése felgyorsul, hátrarántja a fejét, mintha bűnt követett volna el, holott reakciója több, mint természetes. Széke megbillen lendületétől, és csak egy kevéske kell ahhoz, hogy hátraborulva összetörje magát. Megtehetném, hogy hagyom, talán okulna is belőle, ám az eséstől kiserkenő vére több problémát is okozhatna nekem, mint azt feltétlen szükségesnek tartom. Rászorítok felkarjára és visszabillentem korábbi egyensúlyába, aztán eleresztem.
- Te nem vagy idevaló – jegyzem meg. Bólint, egészen aprót, tincsei mégis beleszédülnek még ebbe az egészen jelentéktelen mozdulatba is.
- Várok valakire – fog rá poharára. Na igen, a ház specialitása, ami egészen egyszerűen borzalmas. Olcsó pia, semmi több. Rám néz, bámul, a mozdulatában pedig megakad.
- Ne rontsd el a szád ízét, keserű és hideg. Egyszerűen undorító. Ez a söpredék nem tudja mi a jó, soha nem is fogja megtudni. - Elmosolyodik, kedvesen, idülten és nosztalgikusan. - A vadászat.. - elhallgatok, s lehalkítom szavaim tónusát -...a vadászat egészen más, az adja meg a sava-borsát. A félelem megédesíti a préda vérét és ezért mámorosabb lesz a győzelem – suttogom egészen csendesen. Közelebb hajolok az arcához, szemügyre veszem csinos, egyenes vonalú orrát, ajkai teltek akárcsak annak az olcsó kurvának, mégsem mondhatnám csúnyának. Illik hozzá, lágyítja amúgy is kisfiús vonásait. Orcáin pirosló lángrózsák gyúlnak, mik egészen nyakának ívéig terjednek. - Kíváncsi vagyok a tiéd milyen lehet. Már így is émelyítően édes szagod van... szinte mindent elnyom ebben a büdös kis lyukban.
Nem érti vagy csak nem akarja. Választás elé állítottam, mégsem fogja fel a szavak jelentését, hangomat is csak hallja, de érteni már nem érti. Ez pedig a legnagyobb ostobaság, amit idebent elkövethet bárki. Aztán, mintha fény gyúlna szemei mélyén, üveges tekintete felcsillan, s mintha leheletnyit el is kerekedne. Kezében tartott poharát lerakja, elcsúsztatja magától, köszön, majd sietősen távozik. Tudja jól, mik a szabályok, pontosan tudja, mivel csigázhatja fel azt, aki rá vadászik, és meg is teszi kárára. Három söpredék indul el utána, szándékukat meg sem próbálják elrejteni. Nem az ész diktálja mozdulataikat, hanem a vágy. Ostoba ösztönlények mind. Felsóhajtok, unottan, majd poharat eltolva én is kilépek az eső áztatta szabadba. A hevesen verdeső szívdobogást kilométerekről is meghallom, ahogy a puha kis fújtatást is, mit a szaladás vált ki belőle. Élesen sípol a tüdő, cipők talpa koppan újra és újra és újra a nedvesen fénylő macskaköveknek. Kezeimet zsebeim mélyére rejtem, s lassú, lomha léptekkel követem őket. Szemeimet lehunyva nyelem a légkortyot. Észben nem bővelkednek ugyan, mégis sikerül bekeríteniük a fiút, aki a lehető legtökéletesebb tudatlanságban működött velük együtt abban, hogy végül csapdába essen. Kés nélkül nincs mire támaszkodnom, így saját kezeimet kell, hogy bemocskoljam sötétlő vérükkel. Fejeztem már le korábban is halandókat és vámpírokat egyaránt, mégis ugyanúgy megunhatatlan, az, ahogy a test még utoljára rándul egyet, ahogy az ajkak szegletéből vér csordul. Három test terül el tompán a fejektől jóval távolabb. Egyedül csak a kabátomat sajnálom.
A sötét szemek lassan nyílnak fel, értetlenül, összezavarodva és őszinte rémülettel.
- Miért..? - hebegi, pedig a válasz egyszerű.
- Kár lett volna beléjük – felelem.
Még, ha nem is ezt várta, csalódottságának jelét nem adja. Egyszerűen elfogad, mert a helyzetében mást aligha tehetne. Vértől mocskos kezeimet újra zsebeim mélyére süllyesztem, a kabátom már így is véres, nem tervezem megtartani, így mindegy, hogy tovább rontok-e az állapotán vagy sem. Elindulok, de a léptek koppanása újra megindul. Monoton menet, szapora dobbanásokkal követ, amivel sikerül felvernie körülöttünk az éjszakát. Többen azonban már nem közelítik őt meg, aminek legfőbb oka én magam vagyok. Még, ha ideiglenesen is, de megvédtem őt, amivel valamilyen szinten egy bizonyos ideig védetté vált. De csak addig, míg merészen bele nem szalad egy újabb idióta társaság csapdájába.
- Várj meg, segíts nekem, kérlek! - ér be egészen kifulladva, zihál és szuszog, az oldalát szorítja, mintha maratonra tréningezte volna magát az elmúlt egy órában. - Egy személyt keresek, talán ismered. Biztosan ismered, mindenki ismeri. A neve Étienne Demaret!
- Még sohasem hallottam ezt a nevet – válaszolom. - Kicsoda Ő és miért keresed?
A hangjából kicsendülő őszinte öröm és lelkesedés mulattat, ahogy zsolozsmája is, amivel szinte szenté avatja a nevem. Lehetőségről mesél nekem, tökéletességről, erőről és hatalomról. Mindarról, ami a létemet jelenti mások számára. Egyszerű szavak csupán, mik az én nevem alatt jelentéssel, jelentőséggel bírnak.
- Azt mondták elég magas és markáns arcú férfi rendezett arcszőrzettel és hajjal. Azt is mondták, hogy van egy-két halvány sebhely az arcán is, mint neke... - elhallgat, majd feleszmél. - Ó... ÓÓÓ!
Tenyereit boldogan csapja össze, majd újra felgyorsít a léptein, hogy tartani tudja a tempót, mert bár ő a maga figyelmét újra és újra sikerrel eltereli, én továbbra sem várok rá. Sőt, ha akarnám bármelyik percben itt hagyhatnám őt, anélkül, hogy feleszmélne magányára.
- A nevem Aiden Labroon! Egyenesen Amerikából jöttem ide, hogy találkozhassak veled és most megismerhetlek! Annyira vártam ezt a napot, kérlek fogadj a szolgálatodba!
- Tessék...? - kérdezek vissza szemöldökömet megemelve, megtorpanva fordulok felé.
- Kérlek, fogadj a szolgálatodba. Hadd legyek az intéződ, boldoggá tennél vele! Had szolgáljalak, ha kell még futkosok is neked a réten, hogy levadászhass, ha téged ez elégedetté tesz, csak kérlek... kérlek, fogadj a szolgálatodba!
Ezzel most sikerült meglepnie. Nem is önmagában a pimasz bátorságával, hogy egyáltalán mert ilyet mondani, hanem a kitartásával.
- Nincs benned semmi félelemérzet? Egyáltalán tudod te kivel beszélsz?
- Szükségem van rád, hogy visszakaphassam az életem!
- Már így is megajándékoztalak egyel, ha pedig nem akarod, hogy visszavonjam a kegyességem, kotródj innen, fogytán a türelmem.
Először az ostobasága, majd a levakarhatatlansága, és most ez a hirtelen engedelmesség.
Talán még valami jó is kisülhet ebből az egészből. Aztán jött a ráeszmélés. A tulajdon ostobaságomra való rádöbbenés.
Az első alkalmat még csak egy otromba viccnek tartottam, nagyobb meglepetést azzal sem tudott volna okozni nekem, ha térden állva könyörgi be magát hozzám. Azt még el is fogadtam volna, mert az alázatot mindig jobban viselem, mint azt, ha valaki idióták módjára körbeudvarol. Az ajándékai egytől egyig művészien megalkotottak, értékesek, mégsem tudtam velük mihez kezdeni.
Felbukkanására számítottam ugyan, de meglepő módon mégsem olyan ostoba, mint ahogy sejtettem, mert az éj leple helyett pirkadatkor döntött a látogatás mellett. A csengőre tenyerel, látnom sem szükséges ahhoz, hogy tudjam, ő az, s ahelyett, hogy hagynám a boszorkányt ajtót nyitni, megteszem én magam. Vérének édes illatát felerősíti a levegő tisztasága, a szél zúgása.
- Már megint te vagy az? - sóhajtom bosszúsan. Biccent, kezeiben jókora dobozt tart. - Mi az?
Kinyitja, benne az enyémhez hasonló bőrkabát tökéletes másolata. Cseréje ez annak, ami tönkrement.
- Neked hoztam – hajol meg előttem, aztán felém nyújtja. - Nagyon jól tudom, hogy a vér nem jön ki az ilyen típusú bőrből... talán szeretted, talán ezt is szeretni fogod.
Nem néz rám, nem viszonozza a tekintetemet, helyette lesütött szemekkel áll. Mégis mi a franc ez már megint? Jobbat nem találhat nálam, de olyat viszont igen, aki akár magához vehetné. Nem életbiztosítás, de a semminél több és jobb.
Tincseim közé túrok, hátraszántom arcomba hulló hajam, majd az ajtófélfának dőlök.
- Soha nem fogod feladni, igaz...?
- Soha – ért egyet.
Elmosolyodom. Ajándékát ezúttal elfogadom, végigsimítok az anyagon, belélegzem az illatát.
- Sok sikert! - húzom szélesebb mosolyra ajkaim vonalát, majd becsapom orra előtt az ajtót.
Nincs nekem rá időm, menjen és keressen magának valaki mást. Valaki olyat, akinek akad ideje arra, hogy kölykökkel foglalkozzon. Bátorságát, amivel meglátogatott, nem tekintem logikus vagy éppen bölcs lépésnek. Fényes nappal ugyan kevesebb esélye van arra, hogy bárki eltegye őt lábáról, mégsem lehet benne teljesen biztos, mert nem csak én és a hozzám hasonlók jelentik az egyetlen veszélyt egy halandó életére. Pillanatokig csak várakozom, hátamat a zárt ajtó lapjának döntöm, hallgatok, de odakintről nem zajong már olyan nagyon az a hevesen verdeső szív, nincs, ki szuszogjon.
Csak a távolodó léptek nesze maradt...
Aiden Labroon az engedelmesség és a kitartó ostobaság közt ingadozik, pengeélen teszi meg minden léptét, s még én magam sem tudom, mi vár rá? Zuhan vagy megáll?
- Figyelj rá és szólj, ha visszatér!
Biccent, meghajol, majd engedelmesen távozik, én pedig visszatérek az alagsorba. A hosszú, kopár folyosón örökös félhomály uralkodik, amin nem segít a spotlámpák fénye sem. Vibrálnak csupán, múlhatatlanul, mintha vesztüket éreznék ők maguk is.
Leguggolok, ahogy ujjaim hegyével érintem a falhoz láncolt fiatal fiú állát, megemelem a fejét, mégsem néz a szemeimbe. Helyette lehunyja sajátjait, ajkait lebiggyeszti, mintha duzzogna. Mintha joga lenne rá!
- Könnyítsd meg az életem – duruzsolom, ahogy a penge élét torkához simítom.
- Hogy cserébe te megkönnyítsd a halálom?
- Ez is egy nézőpont.
Arcára már rászáradt a vér, sebei behegesedtek, mégsem múltak el nyomtalanul. Regenerálódása mit sem ér, ha sebeiben ott fénylik az ezüst.
- Már mondtam, nem tudok semmit.
Elhatárolódik tőlem, bezárkózik a saját fejébe, mintha ott menedékre lelhetne előlem. Korábban még láttam benne a kihívást, láttam arcára fagyni az élni akarást, az elszántságot, de mindezeknek mostanra már nyoma sincs. Már nem akar semmit, csak túlélni, mégsem hajlandó arra, hogy beszéljen, pedig egész egyszerű kérdéseket tettem eddig fel. Semmi komplikáltat vagy olyat, amire ne tudna választ adni.
- Rosszul viselem, ha meglopnak – jegyzem meg.
- Nem én voltam!
Ujjaimat barna tincseibe túrom, megmarkolom a haját és rántok rajta egyet, felszisszen.
- Engedj meg egy javaslatot; ne játssz a türelmemmel, mert véges!
Újra felszisszen, ahogy fejét erőből a mögötte lévő falba verem, újra és újra, vére megtölti az apró helységet, barna hajába vakolat pereg. Még csak kihívást sem jelent, megtalálni is éppen olyan egyszerű volt őt, mint most fogva tartani. Nincs benne küzdőszellem, legfeljebb dac és gyűlölet. Esetlen ellenállását már az első percben eluntam, tagad, hárít, alkudozik és bizonygatja, hogy nem ő volt, miközben illata az egész házat átitatja.
Az engedélyem nélkül lépett be, tőrt be, és még van képe arra is, hogy a szemembe hazudjon.
- Azt vetted el tőlem, ami számomra a legfontosabb!
- Mit számít már, hogy valóban én voltam-e? Úgysem tehetsz semmit – kacag fel, gúny itatta nevetésétől szelíd mosoly ömlik szét arcomon.
Azt hiszem igaza van. Már úgyis mindegy, nem tehetek semmit, elvégre ki tudja, kinek adta oda a fiolát. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mégsem szakította el magát az otthonomtól, miután a véremet elvitte nem maradt távol, helyette végig a közelben maradt, mintha csak várta volna a felbukkanásomat. Mintha csak számított volna arra, hogy majd megkeresem őt. Előkerítem akár a föld alól is!
- Kinek adtad oda? - érdeklődök sztoikus nyugalommal.
- Várj csak türelemmel, előbb-utóbb úgyis rájössz majd, mert nem te vagy a leghatalmasabb. Az időd megvan számlálva.
Annyi, de annyi lehetőség van, ő mégis kiharcolta magának a lehető legrosszabbat. Sajnáljam érte? Van annak bármi értelme?
Fejemet csóválva hagyom őt magára, legalább lesz ideje átgondolni a döntései helyességét, míg én távol vagyok.
*-*-*-*-*-*-*-*
Az, hogy hajlamos vagyok társalgásba elegyedni félvér korcsokkal, még közel sem egyenlő azzal, hogy feltétlen szükségem is van rájuk, vagy úgy önmagában a létezésükre. Ostobák és használhatatlanok, egyvalamihez azonban kétségtelenül értenek, és ez különlegessé teszi őket annyira, hogy életben maradjanak. Többségük közönséges gyilkos vagy tolvaj, de információkat könnyedén és praktikusan szereznek, anélkül, hogy felfednék magukat. És pontosan ez az, amiben hasznossá válnak. Aiden a legutóbbi találkozásunk óta nem keresett, nem küldött több ajándékot, és nem ajánlotta be magát újra és újra, ez azonban közel sem egyenlő azzal, hogy fel is hagy szándékával. Elvégre volt annyira eltökélt, hogy egészen idáig utazzon, s rólam kérdezősködjön. Hízelgő, s legalább ennyire bosszantó is, ugyanakkor van valami tagadhatatlan zsenialitás abban, hogy az eddigi viselkedésének teljesen ellentmondva most szinte egészen eltűnt.
- Demaret!
Megfordulok, Carole Galloise még nőkhöz mérten is alacsony, törékeny, mintha lényét csak azok az otromba bakancsok tarthatnák a földön. Alakváltó, mégsem ostoba, nem ösztönből cselekszik, tetteit értelem árnyalja.
Zsebre dugom a kezeimet, ahogy ő sötét hajába túr, megigazgatja tincseit, majd ruhájának a nyakát, mégsem közelít meg.
- Megtaláltad?
- Nem volt nehéz, mit akarsz te attól a kölyöktől?
- Egyenlőre semmit – felelem kimérten.
Az jobban érdekel, hogy ő mit akar tőlem. Azt már tudom, hogy a védelmemet reméli, az viszont még mindig kérdéses, hogy mi miatt. Mégis mi elől menekülne pont az én karmaim közé?
- Merre láttad?
- A csehó környékén. Rendszerint ott lehet belefutni.
- Rendben – biccentem.
- Szükséged van még valamire?
- Elmehetsz. Majd kereslek.
A csehó környékén. Számíthattam volna rá, vagy legalábbis várható volt. Nemrég jött ide, kizárt, hogy annyira ismerje a környéket, és ahelyett, hogy körülnézett volna, maradt inkább azokon részeken, ahol már úgy ahogy könnyen elrejtőzhet. Vagy legalábbis kevésbé szúr szemet.
Számíthattam én vele kapcsolatban mindenre, mikor végre rátalálok, az viszont még így is meglepett, hogy újfent nem egyedül találok rá. Többedmagával ácsorgott, nem látványosan ugyan, de még így – kívülálló szemmel – is jól láthatóan elállják az útját. Jelenlétemre arcának vonásai átrendeződnek, nem öröm, még csak nem is boldogság, inkább valamiféle megnyugvás, mintha számított volna a felbukkanásomra. Ez is abszurd, lévén, hogy több, mint egy hete színét sem láttam. Csigái ugyanolyan rendezetlenek, ahogy öltözetén sem változtatott szemernyit sem. Imbolyogva áll, holott vér illatát nem érzem, így kizárt, hogy bántották őt. Vagy, ha mégis, azt olyan helyen tették, ami számomra nem publikus.
- Úgy látom, nem zavarok – mosolyodom el.
- A büdös picsába már...
Az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nézem végig, ahogy a fiú vállai előreesnek, meggörnyed, kifújja a levegőt, majd hajába túrva átrendezi kócos tincseit.
- A megjelenéseddel egyenes arányosságban nőttek a megoldásra váró problémáim is – jegyzem meg, ahogy közelebb lépek hozzá.
- Nem akartam bajt okozni.
- Ezt örömmel hallom.
Óvatosan, lopva pillant rám fel. Szokatlan, mert első találkozásunkkor, ha jól emlékszem, e féle gátlásai még nem voltak. Úgy és akkor bámulhatott, ahogy neki jól esett.
- Másodszorra mentettél meg!
Helyben vagyunk.
- Ne láss e mögé semmit.
Frusztráltan felszuszog, sötét tekintete felszikrázik a lámpa fényében. Ezúttal már rám néz. Nem a földre, nem az ég felé, egyenesen rám. A szemeimbe.
- Szükségem van rád!
- Nekem rád viszont nincs.
- Kérlek...
- Hogy akarsz a szolgálatomba állni, ha még arra is képtelen vagy, hogy magadat megvédd? Azt hiszed, a jelenlétem védelmet ad majd neked? Hogy így majd könnyebb lesz minden? Térj észhez, gyönyörűm, míg még nem késő. Keress magadnak valaki olyat, aki szintjéhez van esélyed felérni!
- Pont ez a lényeg. Nekem rád van szükségem!
- Legyen – sóhajtom lassan, vontatottan elvigyorodva. - Érd el, hogy meggondoljam magam. Kapsz rá három napot.
- Legyen egy hét – kér elkerekedő szemekkel.
- Már így is sokkal többet adtam neked, mint megérdemelnéd. Három nap, ha addig nem sikerült teljesítened, magadra vess.
|
| Moonchild | 2017. 02. 03. 03:31:02 | #34997 |
Karakter: Aiden Labroon
Megjegyzés: (Étienne Demaret)
Én igazából soha sem féltem a sötétben és a sötéttől sem. A történetünk szempontjából egyáltalán nem fontos információkat fogok neked most elmondani, de ahhoz, hogy megismerd tetteim okát, ismerned kell a múltam. Nincs jövő a múlt nélkül.
Az Isten 1709. évében láttam meg a napvilágot egy, a szicíliai Sciacca közeli halászfaluban. A falu nevére már nem emlékszem, ahogy a szüleimre sem. Nem tudom, volt-e testvérem, talán volt. Az anyámnak minden bizonnyal sötét haja volt, dús keblei és oliva illata, apának pedig erős és durva keze és majdnem fekete szeme. Talán álomba ringattak, talán énekeltek nekem, vigyáztak rám, legalább is szeretem magam ebbe a tudatba ringatni. Az igazság viszont az, hogy soha sem tudhattam meg milyenek voltak, soha sem érezhettem igazán a számban a meleg szeretet ízét, megfosztottak tőle, ahogy megfosztottak a hal és a sós párlat egyvelegének illatától, az oliva kezektől és a sötéten, óvó szempártól is. 1712 tavaszi estélyén meghaltam, hogy élhessek. Új atyám lett más szerető anyával. A mai napig sem értem miért én lettem az az egy, aki túlélte a fekete vészként emlegetett titkos kórt. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy annyi emberi kéz közül pont az enyémet fogták meg, emeltek ki az ágyból és vittek magukkal.
Ami gyerekkorában történik az emberrel az nem befolyásolja őt egészen addig,míg nem emlékszik rá. Így mondhatom a gyerekkorom tökéletes volt, nem rettegtem semmitől. A sötétség a barátunk volt, hiszen elfedett minket az otromba és kíváncsi tekintetek elől. Megtanultam, hogy a napfény atyámnak árt nevelő anyámat pedig egyenesen elégeti. Egyesek azt rebesgették ez átok, mások azt mondták ajándék. Nem részesültem az ajándékból soha. A teljes ajándékból nem.
Az eredeti nevem Marseille Belmonte volt. A Marseille biztos, a Belmonte talán nem. Nem tartottam magam szépnek és a hegyekhez sem tudtam hasonlítani magam soha sem. De a véleményem senki nem kérdezte, ahogy ma sem kérdezik. A ghoulok dolgai közé – mert mint később megtudtam ez a helyes elnevezése annak a borzalomnak, ami én is vagyok.- nem tartoznak az önálló gondolatok, képzetek. Egyetlen feladatuk, hogy feltétel nélkül szolgálják gazdájukat és eljárjanak annak ügyében napvilágnál.
Nem mindig voltam ghoul. Azt hiszem tizennegyedik életévem betöltve lettem az, hisz Lorenzo di Mercurio akkor tisztelt meg először a keggyel. A férfi hatalmas névnek számított korában, a klánok egyikének volt a Hercege. A családunk hatalmas kolóniának számított, a legnagyobbnak akiket Itáliában számoltak. Vándorszínészekként mutatták be magukat, megannyi ghoul volt még rajtam kívül akik nappal hajtották a szekereket, megszerezték az előadás elengedhetetlen kellékeit, de Lorenzo mester mindig is éreztette velem, én különb vagyok mint a többi.
Rengeteg időt töltött tanításommal, vérem adtam neki ő pedig cserébe a sajátjával jutalmazott. Altatott, fésült, ha beteg voltam őrt állt lázálmom felett, mintha sajátja volnék. Ha az éjszaka gyermekei képesek még szeretetre, ő az volt. Szeretett, azt hiszem.
Ma már talán azt is tudom, az egyetlen dolog, amit szeretett az önmaga volt. A hiú férfi imádta a trófeákat és a hatalmat. A családja trófea volt, a felesége trófea volt. Én is az voltam. Véremet ezernyi főzettel édesítette meg így annak egyetlen cseppje is többet ért, mint egy tucatnyi emberé, vérével és varázslataival örök fiatalsággal és szépséggel átkozott meg. Soha sem kértem az ajándékát. Az „Ajándéka”… Lorenzo di Mercurio hiúsága volt mindkettőnk koporsóján az utolsó szög. Ki teremt saját kedvére egy olyan szörnyet, akinek az ereiben aranyópium folyik, szépsége pedig ezernyi mécses fényével ég a sötétségben? Csak az az ostoba és hiú lény, aki túl akarja szárnyalni a Teremtőt, Istent magát. A tiszta vér legfontosabb összetevője az ártatlanság volt Mesterem szerint. Soha sem hált velem és másoknak sem engedte. Azt tartotta olyanok vagyunk mi halandóak, mint az állatok, és ha velünk párosodnának, olyan szodómiát követnének el ami megbocsáthatatlan lenne. Bűn bemocskolni az élelmet. A mester szerint a bűn megkeseríti a vért, ő pedig sajnálta volna a fejem venni, hiszen úgy hozzá nőttem, mintha sajátja lettem volna.
Sötét idők, sötét történetei csupán ezek. Az idő előre haladtával mesterek tucatjainak fordultam meg kezei alatt, így kiismertem ezeknek a különös lényeknek minden titkát. Vámpírok léteznek, már az ókorban is számot adtak róluk. Mindig is voltak, ám rejtőztek az emberek szeme elől. Az idők elteltével mindig más nevet változtattam; Marseille, Edmond, Francois, Gerald, Henry, Alfred és most Aiden. Sok mindent megtanultam róluk az idő és új mestereim során. Jellemüket két részre lehet bontani. A bestiára és az emberre. Mindenkinél más dominál jobban, bár jellemzően a legtöbbnél a bestia uralkodik. Lorenzo di Mercurio kegyetlen ajándékának hála teljesen mindegy kivel hoz össze a sors, rövidebb vagy hosszabb ideig képes vagyok befolyásolni őket. A bestiákat a vérrel, az embereket ésszel.
Eddigi mestereim lényeiben mindig az ember dominált, ezért sem aggódtam soha. Előzékenyek voltak velem én pedig cserében akkor és annyit adtam véremből és szolgálataimból amennyit csak kértek. Fizetésként nem vártam semmit ám megkaptam tőlük azt ami a legdrágább volt számukra. Ezért alakulhatott ki minddel mély kapcsolat. A vérükkel együtt egy keveset belőlük is kaptam, tudásukat pedig lassan magamévá tettem. Legutolsó mesterem túl gyorsan távozott el az „élők” sorából, én magam nem élhetek mester nélkül így új nevemmel, mint Aiden Labroon nekivágtam egy újabb kalandnak.
Nem akármilyen mesterre van szükségem, a legerősebb kell. Valaki, aki nem újszülött, aki elég öreg ahhoz, hogy árnyékot vessen rám és megvédjen a vizslató szempártól ami évszázadok óta fúródik a hátamba és lebegteti nyakam felett a tinót. Nem féltem soha sem a sötétben és a sötéttől sem, az árnytól viszont akit rejt igen. Rettegek tőle, ahogyan azt is tudom van rosszabb, mint a halál. Első mesterem, Lorenzo di Mercurio soha sem ajándékozna meg a halállal, hiszen az túl egyszerű volna. Kínokkal teli bűnhődést szánt osztályrészemül, amiből én természetesen nem szeretném kivenni a jussom, így hallgatva a városi pletykákra utam a külváros egyik sötétebb zugába vezet.
Franciaországban vagyok, az eső szakad a közvilágítás gyér. A macskakövet csak a kétes negyed füstös odvaiból kiszűrődő fények festik meg. Tudom kiknek kell a szavára hallgatni, ahogyan azt is tudom az elbaszott fiatalság, vagyis az új generáció merre szereti szedni az áldozatait. Drogos házak és ilyen célokra kialakított bárok. A magunkfajtákat ma már nem hívják ghoulnak. Azt hiszem minden korban megvan a nevünk, fiatalságom fénykorán intézőnek neveztek, mára a divatos „vérbank” szót használják. A söpredéktől tudtam meg merre találok egy ilyen bárt, ahogyan azt is megtudtam kit kell keresnem. A neve Étienne Demaret. Állításuk szerint ő a „legtökösebb”.
Nem tudom, mit jelenthet ez a szó, „tökös”. Sok mindent nem tudok, gazdáig mindig a letűnt korokat tükrözték így nekem sem kellett feltétlenül haladnom a korral. Nem öltök magamra hivalkodó ruhákat, nincs szükségem a feltűnésre. Lépteim gyorsak és halkak, magamban számolom a szűk utcákat amiken áthaladok. Már kezdeném feladni a keresést, mikor megtalálom azt amit kutatok. Egy névtábla nélküli kapubeugró alatt lévő sötétvörösre mázolt ajtó.
Mélyebben húzom az arcomba a fekete esőkabát csuklyáját belököm az égerfa ajtót. Áporodott, fülledt meleg van és tömeg. A helységben félhomály uralkodik, az ibolya és vörös neonok sejtelmes hangulatot adnak. És itt minden pozitív dolgot le is írtam az egész csehóról. Balkéz felől két, magát vámpírnak képzelő tinédzser tapad rá egy harmincas éveiben járó, feketét viselő lelakott nő nyakára és karjára, mohón harapják azt. Állatok csupán akik fenevadakat imitálnak. Néhányan felém fordulnak, párnak morózusan morran a mellkasa ahogy mélyebb levegőt vesznek. A szám görcsösen rándul meg, érzem ha rajtuk múlna nem élném meg az éjszakát.
Soha sem mondtam, de rettegek a haláltól. Rettegek attól, hogy olyan leszek, mint ők, az pedig, ha meghalnék csak egyet jelentene. A folyamat bevégeztetett és egy lennék közülük. Ha ez megtörténne egykori mesteremnek, mint elsőnek és leghatalmasabbnak eddigi mestereim közül hatalma lenne felettem. Játszi könnyedséggel találna meg. Persze azok a vérszopók akik itt vannak minderről semmit sem tudnak, egyszerűen azt érzik, a belépő ember könnyű préda és édesebb szagot áraszt, mint bármi amit eddig tapasztaltak.
Nem tudok semmit arról, akit keresek azon kívül, hogy ma itt fel kell bukkannia. Egyáltalán azt sem tudom, hogy a söpredék szavában meg lehet-e bízni, hisz hajléktalanokból és drogosokból lakmároznak. Talán ők is annak számítanak így. Azt mondják az vagy, amit meg eszel.
A pulthoz sétálok, egy bőrdzsekis, széles hátú alak mellett foglalok helyet. Mondjuk az, hogy helyet foglalok erős túlzás, inkább úgy mondanám, felverekszem magam a bárszékre. Soha sem voltam jó a székfoglalósdiba. Érzem magamon a vizslató szempárokat, akkor pedig szinte megduplázódik a jelenség, mikor lekerül az átázott kapucni.
- Egyet szeretnék a ház specialitásából.
A negyvenes évei elején járó félszemű pultos tovább rágja a bagót, aztán félreköpi a kukába, végigmér, majd elfordul tőlem és matatni kezd. A hűtő mélyéről előkerül egy kancsó, annak vörös tartalmából löttyint kelletlenül a lapos falú pohárba amit határozott csuklómozdulattal oda is „csúsztat” a kezemhez. Elhorkantja az árat, én készségesen csengetek, hogy aztán szuggeráljam a mocskos pohár tartalmát.
A mellettem helyet foglaló medvére pillantok fél szemmel. Hogy a fények hiánya vagy annak játéka teszi nem tudom, de nem tűnik csúnyának. Kifejezetten jó vágású féri szabályos borostával, dús sötét hajjal. Hosszú sápadt ujjai között egy ugyan olyan poharat forgat mint az enyém viszont az övének a tartalma borostyános színű. Az állagból és színből ítélve talán whiskey. Nem is fontos.
Régen éreztem ilyet, utoljára Lorenzoval. Mintha megbabonázna a szépsége, csak meredek rá, mint valami szamár, még az ajkaim is elnyílnak. Minél többet nézem, minél többet látok belőle annál többet akarok. Szinte vonz magához, meg akarom érinteni. Önkéntelenül is közelebb hajolok, érezni akarom az illatát és már neki is indulok a „felfedezőútnak”, amikor tompra krákogás, szépen ívelő felvont szemöldök és egy sötét szempár találkozik az enyémmel. Ugyan az a szempár, ami apámnak lehetett, ugyan az a szempár ami Lorenzonak volt.
Hatalmasat dobban a szívem, azonnal hátra is rántom a fejem, már dőlnék én magam is. Az első gondolatom a csapda, az hogy a mester közvetlenül velem szemben ül és én annyi idő után belesétáltam a kelepcébe. A szék megbillen, de nem dől el. Egy erős szorítást érzek a felkaromon ami gyorsabban el is múlik mint amit felfoghatnék és a szák már megint egyenesben van. A sötét szempár még mindig engem néz, az arc ami hozzá társul nem ismerős, ami egyrészről megnyugtat, egy másikról viszont megrémít. Túl gyors és túlságosan is ismerem ezt az önkívületi vonzalmat, ami hatalmába kerített ahhoz, hogy tudjam nem ember.
- Te nem vagy ide való.- közli velem a tényt mély, férfias hangján. Bólintok, ebben teljes mértékben igaza van, bár nem vagyok vele tisztában mire gondolhat pontosan. Úgy értem nem vagyok ebbe a bárba való, nem vagyok az országba való vagy nem vagyok vérszívó.
- Várok valakire. – markolom fel a poharam, már emelném is a számhoz, de rosszalló fejingatása megállít a cselekedetben.
- Ne rontsd el a szád ízét, keserű és hideg. Egyszerűen undorító. Ez a söpredék nem tudja mi a jó, soha nem is fogja megtudni.- morog, amolyan atyai tanácsokat osztogató hangon. Ismerem ezt a hangszínt, a testtartást. Nosztalgikus mosoly ül ki az arcomra, még az illatuk is hasonló amennyire emlékszem.- A vadászat. – látva arcom még halkabban, kimértebben folytatja mondandóját.- a vadászat egészen más, az adja meg a sava-borsát. A félelem megédesíti a préda vérét és ezért mámorosabb lesz a győzelem.
Egészen közel hajol, meglepetésemben még a fejem is elfelejtem hátrahúzni. Arcomba szalad a vér, a szívem vad dübörgésbe kezd. Utolsó szavait már csak suttogja.
- Kíváncsi vagyok a tiéd milyen lehet. Már így is émelyítően édes szagod van….szinte mindent elnyom ebben a büdös kis lyukban.
Mintha nehéz felfogású lennék, vagy lehúznának egy rolót, mikor hozzám beszél. Pár pillanat kell, hogy feleszméljek, mintha a kocsma csöndesebb lenne, mintha több szempár szegeződne ránk. Ez az a csönd, amikor menni kell. Nem futni, mert megérzik a félelmed és támadnak mint a kutyák, de határozott léptekkel igen sietősen távozni. A poharat lerakom, elrebegek egy „au revoirt”, aztán sietős léptekkel távozom is.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem futok. Szívem szerint a szállásomig futnék, de ez több okból sem valósul meg. A kevésbé fontos indok az, hogy nem tudnék odáig elfutni. Valójában elég lusta vagyok és keveset bírok, no meg Lorenzo is megtanította, nem szabad menekülni, azt élvezik a legjobban. Ezt első kézből tanulhattam meg, a Donna komoly leckét adott. A számottevő ok viszont amiért nem rongyolok fejvesztve egészen egyszerűbb ennél. Elállják az utam.
Először csak az út szélén jelennek meg újra és újra, majd pár utcával lejjebb már követni kezdenek, végül egyre gyorsulnak a lépteik az enyémmel együtt. Elveszítem a fejem és magam sem tudom miért, de futni kezdek. Az ember dominál bennem, élni akarok. Nem akarok meghalni, nem akarok olyan lenni, mint ők. Ha meghalnék az egyet jelentene az örök szenvedéssel. Már nem számolom az utcákat, nem számolom hányszor kanyarodtam merre és nem nézem a táblákat se. Hirtelen az arcom elé egy magas fal kerül. Zsákutcába tereltek, most pedig közelednek felém. Hárman, talán hárman a bárból. Ruhájuk sötét, ázott, a szemeik parázslanak. Könyörögni felesleges, nem hallgatnának meg, a fenyegetőzés hasztalan, csak nevetnének rajtam.
Megszólalnék, de a torkomra forrtak a szavaim. Dübörgő szívvel simulok a rücskös falnak, ujjaimmal a szabálytalan téglákba markolok. Egyszerre kezdenek el felém rohanni, én összeszorítom a szemem, visszaszámolok. Három, kettő, egy…
Semmi sem történik.
Még pár másodpercig várok, de még mindig nem érzek semmit, nem hallok semmit, így kinyitom a szemem. A három alak teteme a lábaim előtt hever, fejük szétválasztva testüktől kallódik valahol, a helyét nem látom. Azon se csodálkoznék, ha a félelem hatására bevizeltem volna, de szerencsére nem koronáztam meg a napot, egyedül a fülem sípol.
Pár lépésre tőlem a bárban megismert, karizmatikus férfi áll. a bőrkabáton szinte feketén csillan meg a vér. Társai vére.
- Miért…?- habogom eltátva a számat, tekintetem a három ernyedt testre kalandozik, aztán vissza a férfire.
- Kár lett volna beléjük. – jön az egyszerű válasz.
Ennyi.
Az alak zsebre dugja a kezeit és elindul, én némi tétovázás után átszökdécselek a testeken, már rohanok is utána. Nem feltételezem, hogy akár bánthatna is. Túlságosan elvakít a viselkedése, a kisugárzása. Az agyam naiv része azt hiszi azért védett meg, mert ő is hasonlóan érez irántam, valami különlegeset. Az igazság az, hogy meg sem fordul a fejemben az önzőségnek vagy a hiúságnak a halvány gyanúja se. Buta Aiden, annyi év után sem tanulsz…
- Várj meg, segíts nekem kérlek! – zihálom ahogy beérem, az oldalamat markolom. – Egy személyt keresek, talán ismered. Biztosan ismered, mindenki ismeri. A neve Étienne Demaret!
- Még soha sem hallottam ezt a nevet. – dörmögi szórakozottan.- Kicsoda Ő és miért keresed?
Az ismeretlen idegen mellett baktatva rebegem el mennyire csodálatos férfi lehet, az összes városi legendával együtt amit hallottam róla, természetesen azt sem hagyom ki mit mondanak a külsejéről. Mintha szórakoztatná a beszámoló.
- Azt mondták elég magas és markáns arcú férfi rendezett arcszőrrel és hajjal. Azt is mondták, hogy van egy-két halvány sebhely az arcán is, mint neke….- elhallgatok, a villámlás ami félbeszakítja a monológom megvilágítja az utcát és megvilágosít engem is.- Ó…ÓÓÓ!
A lelkes felismerést boldog „ó”-zás követi. Talán életében nem is látott még ekkora lelkesedést, amekkorát a neve váltott ki. Összecsapom a tenyereim, gyorsítok a lépteimen, hogy tarthassam vele a tempót.
- A nevem Aiden Labroon! Egyenesen Amerikából jöttem ide, hogy találkozhassak veled és most megismerhetlek! Annyira vártam ezt a napot, kérlek fogadj a szolgálatodba!
- Tessék…?- vonja fel a szemöldökét, a kérdését követően megtorpan, úgy mered le rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.
- Kérlek, fogadj a szolgálatodba. Had legyek az intéződ, boldoggá tennél vele! Had szolgáljalak, ha kell még futkosok is neked a réten, hogy levadászhass ha téged ez elégedetté tesz, csak kérlek…kérlek, fogadj a szolgálatodba!
A szemöldöke még annál is magasabbra kúszik, ami eddig volt. Hitetlenkedve nyílnak el az ajkai, kezeit kihúzza a zsebéből.
- Nincs benned semmi félelem érzet? Egyáltalán tudod te kivel beszélsz?
- Szükségem van rád, hogy visszakaphassam az életem!
- Már így is megajándékoztalak egyel, ha pedig nem akarod, hogy visszavonjam a kegyességem kotródj innen, fogytán a türelmem.
A tekintetéből mindent megértek, így utasításának eleget téve el is megyek. Ettől függetlenül nem adom fel. Megtaláltam és nem engedem el, hiszen ő az utolsó esélyem. Akinek ennyire hasonló a vonzereje, mint Lorenzo di Mercurionak az képes lehet egészen elfedni a félelmem szagát, az érzéseim, a jeleket amiket küldök a mester felé. Szükségem van erre a férfire és meg is szerzem.
Így esik, hogy a legalávalóbb rajongókat is megszégyenítem. Nem titok a birtokának hol léte, de nem vagyok olyan ostoba, hogy csak úgy belógjak oda. Valószínűleg olyan dolgok védik a birodalmát, amik komolyabb károkat is tennének, mint egy egyszerű enyje-benyje. Apróbb ajándékokkal kezdem, olyanokkal amiket én készítettem. Egy régi hangszer, festmény, ékszer. Heteken át folytatom az ilyen jellegű hadviselést, végül én magam teszem tiszteletem pirkadatkor, a főút irányából ahol jól láthatja érkezésem.
A nap még nem kelt fel, de hamarosan fel fog. Egy hatalmas papírdobozt tartok a kezemben, mikor is a csengőre tenyerelek. Meglepően szolgáló helyett maga a ház ura nyit ajtót, arca mintha fáradtságról árulkodna.
- Már megint te vagy az?- kérdi ingerült sóhajjal. A válaszom egy határozott biccentés, tekintete a dobozra téved. -Mi az?
Hamar kinyitom.
Egy hasonló bőrkabát, hasonló mérettel, mint amit nemrég láttam, hogy viselt, viszont ez új és nem úszik a vérben, szóval két okkal is jobb, mint az övé.
- Neked hoztam – hajolok meg előtte, majd felé nyújtom ajándékom.- Nagyon jól tudom, hogy a vér nem jön ki az ilyen típusú bőrből…talán szeretted, talán ezt is szeretni fogod.
Egy örökkévalóságig tűnő pillanatig csönd van. A tekintetünk nem találkozik, nem találkozhat. Lesütve a szemeim nézem a mellkasát inkább ezzel is jelezve alárendeltségemet. Haját hátratúrja, az ajtófélfának dől.
- Soha sem fogod feladni, igaz…?
- Soha.
Szerkesztve Moonchild által @ 2017. 02. 03. 18:50:50
|
| Morticia | 2016. 05. 19. 19:20:12 | #34326 |
 Karakter: Thalanir
Mikor magamra hagy, szinte áldottnak érzem a magányt, a csendet, azt, hogy nincs itt mellettem. Sok mindent kell átgondolnom, ám lehetetlennek tetszik, mikor tekintetét minden egyes pillanatban rajtam nyugtatja, minden idegszálával rám koncentrál.
A sebeimet sikerült teljes mértékben regenerálnom, azonban ez felemésztette minden tartalék energiámat. Minden porcikám sajog, a tagjaimat pedig ólomsúlyúnak érzem. Még erőm teljében is nehéz feladatnak bizonyulna a szökés, tekintve, milyen vadásszal állok szemben, ám ilyen állapotban felére egy öngyilkossággal. Így kénytelen vagyok ezt most egy időre elhalasztani.
Felállva igyekszem kijárni a zsibbadtságot testemből, s ezen kívül, hogy hasznosan is töltsem az időt, felmérem a környezetemet, miközben fejemben újabb és újabb, vadabbnál vadabb kísérletek ötlete vonalazódik ki.
Azt az eshetőséget elvetem, miszerint ártsak neki és ezzel érjem el a célomat. Akaratlanul, tudtomon kívül már így is több, mint elég szenvedést okoztam neki, nem szándékozom tovább tetézni a bűneimet irányában. Mégis, ha úgy adná a sors, kénytelen lennék saját vágyaimat félredobva a népemét helyezni az első helyre. Ezen eshetőség gondolatára szívem sajogni kezd, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Mindennél jobban vágyom rá, miszerint erre a lehetőségre ne kerüljön sor, ne kelljen választanom…
Bejárom a jelenlegi táborhelyünket, annak a környezetét száz méteres hatótávolságban, nem merészkedve messzire, hiszen fogalmam sincs, mennyi ideig szándékozik távol tartani magát tőlem. Mindent, mit látok, az utolsó apró részletekig megjegyzek, fejemben igyekszem egy térkép kezdő vázlatait megrajzolni. Vele szemben nem árt a túlzott óvatosság, a kellő felkészültség.
Mikor meghallom közeledő, nehéz lépteit, könnyed fürgeséggel az alá a fa alá telepedem, minél utoljára látott, reményeim szerint elhitetve vele, miszerint túl gyenge és engedelmes voltam ahhoz, hogy akár a szökés gondolatát is felvessem magamban.
Egy hatalmas vadkant cipel a vállán, azonban a tekintetemet nem az állatra szegezem. Teste csurom vér, tele sebekkel, melyek nem tűnnek mélynek, a vér színéből megállapítható, miszerint nem az övé, ahhoz túlságosan rég megalvadt már, mégis, a bennem felgyúló aggodalomnak képtelen vagyok megálljt parancsolni.
- Megsérültél?
- Csend legyen – mordul rám ingerülten, majd elfordulva ténykedni kezd.
Gondosan kialakítja azt a helyet, ahová a tábortüzet kívánja gyújtani, majd hamarosan lángok táncolnak vidáman az általa kialakított, biztonságos körön belül. Amint ezzel végzett, nekilát a halott állat megnyúzásának, szétbontásának, a felesleges részek eltávolításának, végül pedig a lényeg felszeletelésének.
A szeleteket precízen elkészített, nagy teherbírású nyársakra tűzi.
Mikor elhalad mellettem, orra fintorra húzódik, s hamarosan hangot is ad elégedetlenségének.
- Fürödj meg, bűzlesz – morran rám, én pedig magamban egyáltalán nem kedves megjegyzések kész tárházát sorakoztatom fel. Azonban, igazat kell adnom neki. Talán még éppenséggel sikerül is valamennyi esszenciát merítenem a vízből..
Egyetlen szó nélkül egyenesedem fel. A Nap már régen eltűnt a horizontról, ám ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy könnyedén eltaláljak a patakhoz. Amennyiben nem lenne a Hold fénye, s nem lenne élesebb a hallásom bármely más élőlénynél, akkor is megtalálnám, hiszen a látásomat a teljes sötétség sem homályosítja el.
Könnyedén megszabadulok a mellkasomat fedő, cafatokban lógó ing maradványaitól, azonban a nadrágot nem vagyok hajlandó magamról levetni. A könnyed anyag nem állhatja útját a víznek, s mivel nem éppenséggel tisztasági vágyból engedelmeskedtem a követelésének, nincs ellenemre, hogy vele együtt ázzak el.
Elfekszem a vízben, miközben halk szavakat mormolva lehunyom a szemeimet. Érzem, ahogy az egész testemet átjárja az ősi energia egy formája. Hogy leplezzem ténykedésemet, kezemmel a hajam kezdem mosni, erősebben, nagyobb zajt keltve annál, mint amire ebben a helyzetben szükség volna.
Mire feltöltődöm, teljesen tisztának titulálom magam. Ülő helyzetbe tornázom magam, fürtjeimet fonatba rögzítem, majd nekilátok, hogy a mellkasomat is teljesen megtisztítsam. S ekkor egy madár száll le az előttem magasodó kőre.
Át pillantok a vállam felett, egy másodpercre találkozik a tekintetünk, azonban szinte azonnal el is kapja, a vacsorájának szenteli innentől kezdve minden figyelmét, amiért hálát adok az égieknek.
A madarat óvatosan magamhoz édesgetem, úgy intézve, miszerint a Kedvesemnek ezt teljes mértékben elkerülje a figyelmét, majd népem nyelvén szólva halkan beszélni kezdek hozzá, miközben lábammal taposom a vizet, eképpen elnyomva suttogásomat. Üzenetet küldök a fivéremnek. Tudatni akarom arról, élek, s hogy veszélyben vannak, bontsanak tábort, menjenek minél észrevétlenebbül, óvatosabban olyan messzire, amennyire csak tudnak, velem pedig ne törődjenek.
Mikor az apró élőlény bólintva a magasba emelkedik, egy kő gördül le a szívemről. Mivel már nincs miért maradásom, kievickélek a partra. Egyáltalán nem zavar, miszerint minden tagomról csepeg a víz. Meleg éjszakánk van, hamar megszáradok.
Jormun se szó, se beszéd, magamra hagy. Az ő tisztálkodása nem tart soká, aminek őszintén, nem örülök. Szerettem volna megkaparintani a tőröm, amit nemrég a vacsorája előkészítéséhez használt, azonban az idő, amit azzal töltött, hogy nem figyelt rám minden idegszálával, kevésnek bizonyult ehhez.
Mikor visszaér, ugyan azok a fanyar vonások jelennek meg az arcán, mint akkor, amikor visszatérvén a vadászatból ott talált, ahol hagyott.
Csalódottnak tűnsz, hogy nem szöktem meg – jegyzem meg, még inkább magamra vonva a figyelmét.
- Szerettem volna beváltani a fenyegetést, de ahogy az Elfek mondják: Az idő nekem nem számít.
- Nem bírom nézni ezt a feneketlen gyűlöletet a szemedben, Jormun. Minden, ami szép volt a lelkedben mén ott kell legyen valahol mélyen eltemetve, a sok harag és fájdalom alatt.
- Mit tudsz te rólam? – fortyan fel. – Jegyezd meg egyszer és mindenkorra, semmit sem jelentesz nekem, elevenen foglak bebörtönözni a régi cellámba, ahová a szörnyeteg apád zárt és magam fogom befalazni az ajtót. Már, ha épségben visszaviszlek… - nem fejezi be a mondatot, rám bízva, miszerint azt képzeljek fenyegetésének végére, mit éppen megfelelőnek találok.
- Ezt hogy kell értenem? Megcsonkítasz? Vagy megölsz? – találgatok hűvösen.
- Senki sem kötötte ki, hogyan vigyelek vissza – vonja meg a vállát, ajkai gonosz mosolyra húzódnak – Eddig mindenkit haza vittem, akár élve, akár holtan. Nem kell ahhoz életben maradnod, bár… Amit előbb ígértem, szeretném megtartani – bólint mintegy megerősítésképpen.
- Igazad van, elmondhatatlanul szégyellem, amit apám tett veled. Jogod van megbüntetni engem, és fáj látnom, hogy mivé lettél.
- Te és az apád tettétek ezt velem! – morran fel, minden izma megfeszül a visszafogott indulattól, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rám támadjon. – Ha valóban számítottam volna neked, a köztünk lévő kötelékkel megtaláltál volna! Hetekig, hónapokig sikoltoztam a láncaim zörgetve a sötétben, vártam, hogy meghallasz, de te elárultál engem! –villámgyors mozdulatokkal előttem terem, arcát alig pár centiméter választja el az enyémtől. – Várom a napot, amikor a királyom a kezemre ad téged, most is az enyém vagy és ne félj, eljátszom veled a hazaút alatt. Ha jól viseled magad, megígérem, hogy a hosszú, kínkeserves haláltusa helyett… Nem gyorsat, ám lényegesen rövidebb befejezést kapsz.
- Olyan régen mérgez téged a múlt – suttogom, a hangomban nem hallatszik más, csupán az őszinteség s fájdalmamnak egy leheletnyi része – Ha a halálommal békét adhatok neked, akkor vedd el most az életem. Tégy velem, amit akarsz, de a népemnek hagyd meg a reményt, hogy egyszer még törvényes uralkodójuk lehet.
- Az öcséd se fogja sokáig húzni – eltávolodik tőlem, karmait szórakozottan egy fa törzsén élezi, miközben a lelkembe szavai láthatatlan tőrével sebeket hasít- Ha a közreműködésemmel a király rátalál az ellenállók táborára, márpedig rá fog, az öcséd is követni fog téged és az apátokat egy hideg, sötét lyukba, jó mélyen a föld alá, holtan.
- Képes lennél ilyen gonoszságra? Egy gyermek életére törsz? Akkor a bűntudatom mellett mást is érzek irántad: szánalmat. Szánlak, hogy ilyen mélyre süllyedtél a gyűlölet mocsarában. Ha valóban megteszed, amit ígérsz, akkor te sem vagy jobb, mint atyám. – igyekszem elrejteni valódi érzelmeimet, hiszen jelen pillanatban az iránta érzett szánalomnál sokkal erősebb lüktet bennem: a rémület. A félelem, miszerint nem ér időben célba az üzenetem, előbb szegődik a nyomukba, mintsem biztonságba kerülhetnének, arra a helyre, ahová népünkön kívül más nem, hisz a fajtánkon kívül más szemének láthatatlan az a hely. Rettegek, hogy elveszítem azt, aki az utolsó reménységünk, azt, aki számomra mindenkinél fontosabb, tán még Jormunnál is. Kétségtelen, miszerint saját káromra kell húznom az időt, avagy megszökve a kezembe venni az irányítást.
- Volt kitől tanulnom – mordul fel, karmai figyelmeztetően mélyednek a fa kérgébe.
- Igen, ehhez kétség sem fér. Közel állsz ahhoz, miszerint olyan szörnyeteggé válj, amilyen a mestered, az, akit királyodnak hívsz. – suttogom, nehezemre esik a beszéd.
Mielőtt egyet pisloghatnék, előttem terem, egyik karjával megragadja a sajátjaimat, a fejem felé szegezi, a másikkal pedig fenyegetően a torkomat ragadja meg, miközben tekintetéből süt a visszafojtott indulat.
-Még egy szó és megígérhetem, nem állok jót magamért!
Dacosan állom a tekintetét, a félelem apró jeleit sem mutatva felé. Szorosabbra fonódnak ujjai a torkom és a csuklóim körül, minek következtében fájdalmasan felszisszenek, azonban nem fordítom el róla a tekintetem, sokkal inkább az övét igyekszem fogva tartani, nem foglalkozva azzal, milyen kínokat okoznak a húsomba mélyedő karmai.
-Sosem…tudnál igazán ártani nekem. – halkan, nyugodt hangnemben ejtem ki a szavakat. – Szándékosan nem, akármennyire…szeretnéd az ellenkezőjét. – nehezemre esik a beszéd, hála annak, miszerint egyre jobban összepréseli a torkomat.
Mielőtt azonban komolyabb, vagy akár maradandó kárt okozna, a nyakam körül lazul a szorítása, nem enged el, de nem is próbálja már kiszorítani belőlem a szuszt.
-Fogalmad sincs, mit érzek és akarok valójában! Nem ismertél soha igazán! Egy aranyos kiscicát láttál mindig is bennem, azt a szerepet láttad, amibe belekényszerítettél!
-Sosem gondoltam rád állatként. Barátom voltál. Majd pedig a szerelmem lettél.
Összerezzenek, amikor csavarva egyet a csuklóimon, majd azoknál fogva felemel s a földre szegez. Lovagló testtartásban helyezkedik el rajtam, míg a felső végtagjaimat, megtartva az előző pozitúrát, a fejem felett rögzíti, megtagadva tőlem a védekezés bárminemű formáját.
-Ne merd még egyszer kiejteni azt a szót a szádon, mert fogalmad sincs, mit jelent a szeretet! Ha valaha is szerettél volna, ha jelentettem volna neked bármit is, megtalálsz és nem hagysz éveken át szenvedni!
Ujjai hirtelen már nem szorulnak a kezem köré, azonban egy másodperc sem telik bele, már az arcomon csattan a tenyere, karmaival fájó árkokat mélyítve arcom lágy húsába. A vérem csendes patakokban folyik le, először a nyakamköré bilincsként szoruló kézfejére, majd pedig a földre.
Mintha álomból ébredne, lassan megrázza a fejét. Tekintete üressé válik, majd hitetlenkedve hol az arcomra, hol pedig kezére csöppenő vérre fordul.
Hirtelen enged el, majd felállva visszaadja a mozgásszabadságomat. Tenyerem ösztönösen simul a kulcscsontom feletti részre. A belenyilaló fájdalomból arra következtetek, miszerint nem egy zúzódást sikerült okoznia nekem.
Azonban élek, ez legalább valamelyest vigaszt nyújt. Akármennyire is igyekeztem higgadt maradni, nem voltam teljesen biztos benne, miszerint nem fog végezni velem. A tekintetében fellobogó gyűlöletre nem számítottam, sem pedig az arcát eltorzító, gyilkolási vágyra. Szomorúan csóválom meg , elfeledkezve a sérülésemről, a fejem, minek köszönhetően halkan, újfent felszisszenek.
Rá emelem a tekintetem. Felém tornyosul, fenyegetően morog, azonban vállaiból már elszállt a feszültség. Úgy tetszik, sikerült úrrá lenni a csalódottsággal vegyített haragján.
Magam is felegyenesedem, az átéltek ellenére szeretném megérinteni. Úgy, ahogy régen mindig, mikor vigaszra volt szüksége. Önkéntelen mozdulat ez, mellyel az arcát szeretném megcirógatni, azonban az utolsó pillanatban elüti a kezem.
-Takarodj a pokolba! – mordulja, mégis, olyan érzésem van, mintha egyáltalán nem gondolná komolyan. Ennek ellenére kurtán bólintok. Az egyik fa irányába indulok meg, halk bocsánatkéréssel leszakítom pár levelét, majd rongy helyett vérző orcámra nyomom őket. Nem éppen a legideálisabb, azonban a vérzés csillapítására megteszi.
Lerogyom a növény tövéhez, tekintetem a földre szegezem. Eszembe jutnak az elmúlt évek emlékei, azok, mikor mindent megbeszélhettünk, az, amikor még őszintén, teljes szívből viszonozta az érzelmeimet. Amikor még minden sokkal, de sokkal szebb s egyszerűbb volt…
Önkéntelenül kezdem el lágy dallammal suttogni a szavakat, melyek ahogy haladok, úgy válnak tisztábbá, erőteljesebbé, hangosabbá. Visszatükrözik mindazt, mi a lelkemben dúl, azt, amitől keserűvé váltak számomra a mindennapok…
„Az emlékek enyhítik a fájdalmat ott benn,
Most már tudom, miért...
Minden emlékem
Közel tart téged,
Csendes pillanatokban
Magam elé képzellek.
A néma suttogás, a néma könnyek.
Rábírtam magam, hogy próbálkozzak,
Megtalálni az utat, vissza az életbe.
Újra eszembe jutsz,
Minden ami történt,
Így nem tudok tovább menni.
Együtt van már minden emlékem,
Látom magamban mosolyod,
Minden kedves emléket megtartok,
Drágám, tudod, szeretlek, míg meg nem halok.”
|
| louisMayfair | 2016. 05. 18. 22:28:54 | #34323 |
Karakter: Jormun a Tigris
- Nagyon megváltoztál… - sóhajt fel minden ok nélkül. Hát persze, ő még az engedelmes kiscicára emlékszik, számára a szelíd játszópajtásnál soha nem is voltam több. A hátamon és a tarkómon vigyázzba állnak a hajszálak, mágiát használ, érzem, ahogy végigbizsergeti a testét, mint a patak a medrét és balzsamot ken vele sebeire. – Sosem hittem volna, hogy rám támadsz. Azok után, amin keresztül mentünk… Azt pedig végképp nem, hogy a királyodnak fogod nevezni azt a szívtelen szörnyeteget, aki meggyilkolta a családunkat, a barátainkat, és rabszolgasorsba, láncra verve tartja a népünket!
Hogy mer többes számban beszélni? Nekem nem volt családom, az én családomat az apja emberei mészárolták le, a barátait sem tudtam soha magaménak, akkor meglátogattak volna a tömlöcömben.
- Az apád volt a szörnyeteg, nem Ő! Sokkal jobb sora van az országnak, mióta ti eltűntetek! – bárcsak így is maradna, de hogy ezt biztosítsam, vissza kell vonszolnom a gazdámhoz.
- Téged elvakított a gyűlölet…- suttog, de én úgy hallom, mintha le se venné a hangját, hogy meri? Hogy gondolja, hogy megadom magam a két szép szemének és az elf bűbájainak? Azt hiszi olyan okos, olyan nagylelkű, olyan önzetlen, hogy tudja, mit látok és mit nem.
-Nem! Tisztábban látok, mint valaha! Az apád csupán egy játékszert akart a pici fiacskájának, és amikor már megunták mind a ketten, bedugták egy sötét cellába, hogy ott rohadjon élete végéig!
Gyűlölöm mindkettejüket, főleg Thalanirt, megbíztam benne, vele háltam, őt csókoltam szerelemmel és adtam a kezébe a szívemet. Hatalmas árat fizettem érte, amit soha nem leszek képes behozni. Családra vágytam és ez a herceg úgy tűnt, megadja nekem, de nem így lett. A pillanatnyi gyengeségem egy életbe került. A tenyerébe adtam magam és összezúzott. Soha többé nem követem el ezt a hibát, nem leszek még egyszer olyan gyenge.
- Már mondtam, hogy erről nem volt tudomásom! Évekig kutattam utánad! Sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer megtalálhatlak. S lám, amikor sikerül, gyűlölettel viseltetsz irántam.
Hallgatni sem bírom ezt tovább. Veszélyes morgással adom tudtára, hogy ingoványos talajon jár. Legszívesebben engednék a tigrisnek bennem és beváltanám a magamnak tett ígéretemet, amit a sötét várbörtön alján, láncok béklyóiban tettem. Arról álmodoztam, hogy egy szép napon szabad leszek és elroppanthatom a fogaimmal Thalanir torkát. Épphogy ellen tudok állni a kísértésnek.
- Csak át akarsz verni, megingatni abban, amit tennem kell! Okos vagy, nagyon is, de átlátok rajtad! Újra ki akarsz használni a piszkos kis játékaidhoz! Azonban nagyot tévedsz, ha azt hiszed, még egyszer a bolondját járattathatod velem!
Alattomos kis mocskok az elfek, elhitetik veled, hogy nem olyan vagy, mint hiszed magad, bemesélik neked, hogy ők a jók, a megmentők, az áldozatok. Önmagukból csinálnak mártírt, hát nem. Ha azt hiszi, hogy levesz a lábamról pár kedves szóval, elengedem, téved. Visszarángatom, akár élve, akár holtan.
- Sajnálom. Ha átlátok apámon, mindez nem történt volna meg. Tégy velem, amit akarsz.
- Szívesen szétszaggatnálak, de élve akarlak a király elé vinni. Látni akarom, ahogy láncon verve szenvedsz, legalább annyit, ha nem többet, mint én! Látni akarom a kínt a szemedben! – és fogom is, abban biztos lehet.
- Ezt nem engedhetem meg. Tőled elfogadom a büntetést, mert a szívem előrébb való a kötelességemnél, azonban azt nem fogom hagyni, hogy a trónbitorló elé vigyél. Mert akkor a népemet is örök rabságra láncolná.
Már a puszta szavai is nevetségesek, felkacagok rajta, átlátok a szitán. Még hogy örök rabságra! Addig voltak rabok, míg az apja uralkodott. De ha rajtam múlik, Thalanir soha nem szerzi vissza a trónt, soha. Szenvedjen csak ő és egész népe, ha olyannyira rossz nekik az alacsony adó, a bő termés és a vadban gazdag erdők.
- Ne nevettess! Soha, senki másra nem gondoltál, csakis önmagadra! Még hogy a néped… Nevetséges! Csakis azért nem akarod, hogy a király elé vigyelek, mert rettegsz a haláltól!
- Tudod, hogy ez nem igaz. – fejét dacosan emeli fel, szemeimbe néz, hogy szavainak bizonyságot nyerjen. –Ismersz. Őszintén, szívből tudod hát mondani, hogy amit az előbb állítottál, komolyan is gondolod?
Nem, a haláltól talán valóban nem fél, de ki mondta, hogy a legrosszabb dolog a világon a halál? Én könyörögtem érte a láncaimon, éveim voltak a gondolkodásra, inkább haltam volna meg, mint kushadtam volna bezárva.
Közeledik az alkony, éhes vagyok és jó lenne szundítani is valamennyit. Egy pár percig mérlegelek, de Thalanir nem tud elmenekülni előlem. Megtalálom, ha a föld alá bújdos is előlem.
- Elmegyek. Eszedbe se jusson mozdulni innen, mert megtalállak és gondoskodom róla, hogy soha, de soha többé ne állhass lábra! Megértetted?
Komoran bólint, megértette, tudja ő is, hogy előlem nincs menekvés. Ráadásul ló nélkül messzire sem jutna, kimerült és a gyógyítás azt a maradék erejét is felemésztette, amije volt.
Már átkutattam esetleges fegyverek után, a tőrét elrejtettem, majd visszafelé a vadászatból összeszedem, hogy megnyúzzam a vacsorámat. Bár… ahhoz elég a karmom is.
Szórakoztató lesz a hazaút, ha minden sebét meggyógyítja menet közben, mmm, kiválóan fogok szórakozni
Vadkan illatát érzem a levegőben, követem az orromat, egy medvének jobban örülnék most, de a vadkan is kiválóan megteszi, hogy levezessem a dühömet. Azt hittem a fogság megtörte őt, de nem, dacol velem, képtelen behódolni, de én majd megtöröm. Élvezettel fogom bezárni őt ugyanabba a cellába, ahol raboskodtam.
Az életemet adtam volna érte, szerettem őt, ezért is fájt olyannyira az árulása. Vadászaton vagyok, mégis máshol ját az eszem. Nesztelenül suhanok a fák között, csupasz talpam alatt érzem a növényeket, köveket, apróbb tobozokat és terméseket, körülöttem sűrű növényzet, égig nyúló fák és áthatolhatatlan lombkoronák. Élveznem kellene a szabadságot, de a lelkem visszarepít a sötét lyukba, ahol épphogy volt egy kis helyem, a fülemben madárcsicsergés helyett láncaim csörgését hallom, bőrömön a lombok helyett hideg fém karistolását érzem.
Fogságom elején hetekig sikoltoztam, küzdöttem a béklyók ellen, számtalan sebem és zúzódásom lett, addig hörögtem, kiabáltam, üvöltöttem, amíg már hangom sem volt. Aztán egyszer elhallgattam, nem pisszentem többet, nem mozdultam, mert rájöttem a keserves igazságra. Thalanir, akire számítottam, a barátom, a bajtársam, a szeretőm, nem jött el.
Soha nem jött el.
Minden elkeseredett dühömet felhasználom a vadászat közben, alakot váltok és nekirontok a vadkannak, amit sikerül is beérnem szűk időn belül. A rémült állat nekem ront, agyaraival megkísérel felöklelni, de megelőzöm, a hátára ugrok, tépőfogaimmal a nyakát találom meg, friss, meleg vér ízét érzem a számban. Vadul dobál, a tusakodásunk talán tíz percet is igénybe vesz, mert nem erőltetem az azonnali halálát. Minden elkeseredésemet rajta élem ki, minél tovább akarom életben tartani ahhoz, hogy Thalanirt még életében vigyem vissza, ne holtában, mert közel állok hozzá.
A vadászat vége persze mint mindig, ugyanaz. A hatalmas, súlyos állatot a vállamra veszem, egy halandó ember nem bírná el, de nekem meg sem kottyan. Csurom vér és karmolás vagyok, persze a vér nagyobb része nem az enyém.
Visszatérek oda, ahol Thalanirt hagytam, ügyes fiú, nem mozdult el, habár csalódott vagyok. Abban reménykedtem, mégis megszökik, és akkor beválthatom a fenyegetésem, de se baj, lesz még rá idő. Rá se nézek, miközben a hatalmas vadkant ledobom a földre, a súlyos test nagy puffanással landol a fűben. Érzem a pillantását magamon.
- Megsérültél?
- Csend legyen – morranok rá, nincs kedvem őt hallgatni.
Gyakorlottan ütök össze egy rögtönzött tábortüzet, nagyobb kövekkel, kisebb sziklákkal kört rakok ki, száraz ágakat nem nagy ördöngösség lángra lobbantani. A vadkant pedig módszeresen kezdem el megnyúzni, majd később megfürdöm a patakban, csak még véresebb leszek.
Nem telik el sok idő, egy rögtönzött nyárson már sül is a finom hús, a nagyobb teherbírású fatörzseket hajlékony indákkal és faágakkal kötök össze.
- Fürödj meg, bűzlesz – fintorgom Thalanir mellett elhaladva.
Szó nélkül kel fel, nemes tartással vonul a kis patakhoz, míg én teszek-veszek fürdés előtt, ezt a sok mocskot muszáj, leszek levakarni magamról.
Fél szemmel lopva a pancsoló elfre nézek, hogy áll, de egy pillanatra a levegő is belém szorul. A nap már lement az égen, mindenütt baljós sötétség körülöttünk, a vidáman pattogó tűz ropogó sercegéssel és gyönyörű aranyfénnyel világít nekünk egy szép nagy körben. A patak fölött, ott, ahol Thalanir áll, nincsenek ágak. A hold lágy fehér sugarai körbeölelik a félmeztelen test alakját, gyönyörű háta van, a hosszú, tiszta és vizes hajfonatból kósza cseppek futnak le a gerincén, amit nagyon szívesen végignyalnék. Akaratomon kívül is frusztrált morgás tör fel belőlem, gyűlölni akarom, szétkaristolni a hátát a karmaimmal, aztán, ha begyógyult, újrakezdeni. Képtelen vagyok elhinni, hogy érezhetek egyszerre ekkora ellenszenvet és vágyat.
Hátrapillant válla felett, szemei szinte világítanak a ráeső fényben.
Rosszalló pillantást küldök felé, aztán minden figyelmem a sülő húsnak szentelem. A lelkesen lobogó lángok forrón nyaldossák a sülő vadkant, árnyéktáncot vetnek az arcomra. Thalanir visszatér a fürdőzésből, hiába való lenne minden igyekezete a szökésre, úgyis elkapom, persze résen vagyok, hogy ne fordulhasson elő. Az én fürdésem alig tart pár percig, az egyik moha lepte szikláról lehámozom a zöld növényt és végigsikálom vele magam, bámulatosan leszedi a rám száradt vért. Mellesleg kiválóan átveszi a bőröm a moha illatát.
A tűzhöz lépve tengernyi gondolat kavarog a fejemben, olyan emlékek törnek a felszínre, amiket igyekeztem mindennél jobban eltemetni magamban. Nem sikerült, most ismét napvilágot láttak a sírból.
- Csalódottnak tűnsz, hogy nem szöktem meg – szól hozzám, megtörve az áldásos csendet.
- Szerettem volna beváltani a fenyegetést, de ahogy az Elfek mondják: Az idő nekem nem számít.
- Nem bírom nézni ezt a feneketlen gyűlöletet a szemedben, Jormun. Minden, ami szép volt a lelkedben mén ott kell legyen valahol mélyen eltemetve, a sok harag és fájdalom alatt.
- Mit tudsz te rólam? – fortyanok fel. – Jegyezd meg egyszer és mindenkorra, semmit sem jelentesz nekem, elevenen foglak bebörtönözni a régi cellámba, ahová a szörnyeteg apád zárt és magam fogom befalazni az ajtót. Már, ha épségben visszaviszlek… - állok neki elmélkedni.
- Ezt hogy kell értenem? Megcsonkítasz? Vagy megölsz?
- Senki sem kötötte ki, hogyan vigyelek vissza – vonom meg a vállam elégedetten, arcomon nem sok jót ígérő mosoly ül. – Eddig mindenkit haza vittem, akár élve, akár holtan. Nem kell ahhoz életben maradnod, bár… Amit előbb ígértem, szeretném megtartani – bólintok jelentőségteljesen.
- Igazad van, elmondhatatlanul szégyellem, amit apám tett veled. Jogod van megbüntetni engem, és fáj látnom, hogy mivé lettél.
- Te és az apád tettétek ezt velem! – morranok veszélyesen, minden izmom megfeszül. – Ha valóban számítottam volna neked, a köztünk lévő kötelékkel megtaláltál volna! Hetekig, hónapokig sikoltoztam a láncaim zörgetve a sötétben, vártam, hogy meghallasz, de te elárultál engem! – két gyors lépéssel előtte termek, az arcába hajolok vakmerőn. – Várom a napot, amikor a királyom a kezemre ad téged, most is az enyém vagy és ne félj, eljátszom veled a hazaút alatt. Ha jól viseled magad, megígérem, hogy a hosszú, kínkeserves haláltusa helyett… Nem gyorsat, ám lényegesen rövidebb befejezést kapsz.
- Olyan régen mérgez téged a múlt – szavai lágyak, simogatók, erővel rázom meg magam és állok ellen a kis mutatványainak. – Ha a halálommal békét adhatok neked, akkor vedd el most az életem. Tégy velem, amit akarsz, de a népemnek hagyd meg a reményt, hogy egyszer még törvényes uralkodójuk lehet.
- Az öcséd se fogja sokáig húzni – távolodom el tőle, szórakozottan élezem a karmaim egy fa göcsörtös törzsében. – Ha a közreműködésemmel a király rátalál az ellenállók táborára, márpedig rá fog, az öcséd is követni fog téged és az apátokat egy hideg, sötét lyukba, jó mélyen a föld alá, holtan.
- Képes lennél ilyen gonoszságra? Egy gyermek életére törsz? Akkor a bűntudatom mellett mást is érzek irántad: szánalmat. Szánlak, hogy ilyen mélyre süllyedtél a gyűlölet mocsarában. Ha valóban megteszed, amit ígérsz, akkor te sem vagy jobb, mint atyám.
- Volt kitől tanulnom – horkantok a karmaim élesen beleállnak a fába.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2016. 05. 19. 19:13:45
|
| Morticia | 2016. 05. 18. 18:42:23 | #34322 |
Karakter: Thalanir
Sikerült kifigyelnem, miszerint mikor van az őröknek váltása, s hogy akkor kissé még lankadtabb a figyelmük, hiszen nehézkesen állnak át az egésznapos semmittevésről a munkára. Elég volt egy kacér cselédlány illúzióját eléjük festenem, máris nyál csorgatva megfeledkeztek minden másról. Míg ők kezüket dörzsölgetve elindultak a jelenés irányába, én a falnak simulva, sikeresen kereket oldok.
A vár folyosóján találok egy arannyal teli erszényt, melyet minden gondolkodás nélkül a markomba rejtek. Amint emelt fővel visszatérhetek, kétszeresen térítem meg azt, aki öntudatán kívül az adósává tett.
Mivel egész gyermekkoromat ezen falak között töltöttem, ismerem a rejtett járatokat, miknek köszönhetően feltűnés nélkül sikerül eljutnom az istállókig. Elkötöm azt a lovat, melyen még gyermekkoromban tanultam a lovaglás művészetét. Szomorúan gondolok a múltba veszett, szép emlékekre. Megrázom a fejem, ez a perc nem a nosztalgia ideje.
Az árnyak között, a lehető leghangtalanabbul hagyjuk el a várat, majd mikor már látótávolságon kívülre érünk, felpattanok a hátára, szőrén megülve, s vágtatni kezdek. Nem tudom, mennyi idő múltán veszik észre, miszerint megszöktem, azonban nem szeretném az ő malmukra hajtani a vizet.
A legközelebbi faluban megszabadulok rabszolga ruháimtól, hétköznapi, de praktikusabb darabokat vásárolok, melyek védenek valamennyire. Mivel az összeg csekély, csupán egy tőrt veszek, majd a lovat lecserélve frisset váltok. Újfent vágtára fogom, minél rövidebb idő alatt el akarok érni a táborunkba, hiszen minden perc drága.
A következő falunál újfent hátast cserélek, s így tovább, két napon keresztül. Azokat, akik utánam eredtek, könnyűszerrel lerázom. Elég pár hirtelen kanyar, fals nyom, vízfolyásban vágtázó órák.
A harmadik napon már jelentkeznek rajtam a kimerültség jelei. Nem ettem, s nem ittam, , s nem pihentem, mióta megszöktem volt otthonomból. A figyelmem lankadni látszik, ám nem állhatok meg. Csupán pár órát kell kibírnom, mielőtt ideiglenesen biztonságban lehetnék.
S ekkor érzem meg. Valaki reám talált, ehhez kétség sem fér. Letérve az útról bevetem magam az erdőbe, ám a lovam nem bírja már, ennek köszönhetően az ösvényekre kell szorítkoznom, ami ebben az esetben nem éppen a legcélszerűbb.
Ekkor a semmiből egy hatalmas bestia tűnik fel, üvöltésétől a lovam teljesen megriad. Igyekszem úrrá lenni rajta, azonban felágaskodik, patáival védekezően támadója felé kapál. Látom, miszerint jobb lenne levetnem magam, ám a lábam beragad a kengyelbe. Mielőtt mozdulhatnék, a tigris a hátasom felé kap, vér freccsen szerte széjjel, s az állat maga alá temetve a földre rogy. A lábamba hasító fájdalomtól meglepetten felkiálltok, ennek köszönhetően egy másodpercre kihagy a figyelmem, mely elég is a megriadt, sérült állatnak, hogy lábra állva maga után vonszoljon. Kétségbeesetten kapok a tőröm után, s még időben sikerül elvágnom a szíjat. Tehetetlenül a földnek csapódom. Mielőtt megmozdulhatnék, irdatlan test présel újfent a földre. Reflexből a tőrrel felé vágnék, ám egy tiszta mozdulattal kezembe marva kiüti belőle a fegyvert. Rám mordul, s úgy érzem, itt a vég… S ekkor tűnik fel az ismerős szempár.
- Jormun – nyögöm, a fejem zsong az ütések erejétől, miket az elmúlt percekben kaptam,s magától a felismeréstől egyaránt. Felmordul, majd még inkább a sárba nyom, testemen remegés fut végig a fájdalomtól, mégsem tudok kiálltani, hangom teljes mértékben béklyóba köti a felismerés, alig találok rá.– Elveszett kedvesem… -suttogom, szeretném megérinteni, újra érezni őt, ám olyasmit tesz, amire sosem gondoltam volna: közeledő kézfejembe mar.
- Jormun, kérlek…! –nyögöm. Nem értem, miért viselkedik így, a fájdalom, mi a fejemben és a jobb kezemben, illetve a mellkasomban tombol, szinte az eszemet veszi. Forog velem a világ, a szemem előtt először kis részben, majd pedig teljesen elsötétül a világ…
Kábulatomból az arcomba locsolt, jéghideg víz ráz fel. Prüszkölök, köhögök az orromba és számba jutott folyadéktól. Ösztönösen hátrálok, a fejem még teljesen kótyagos, nem emlékszem, mi történt velem, s nem tudom, hol vagyok…
Mikor valamennyire kitisztul a tudatom és a látásom, meglátom, kivel is hozott össze a sors. Már emlékszem…
- Jormun? – kérdem hitetlenkedve, miközben reflexből hátrálok, míg egy fa törzsének nem ütközöm. Mivel a hátam mögül már nem számíthatok támadásra, szemből pedig csak Kedvesem látom, engedélyezem magamnak, hogy választ kérjek a bennem egyre inkább tomboló kérdésekre.
- Tényleg te vagy az? – suttogom, keresve újfent a hangomat, miközben a karom veszem kezelésbe. Szerencsére, nem tört, ennek köszönhetően hamarosan helyre tudom hozni, amint eléggé tiszta lesz a fejem.
- Megtisztelsz azzal, hogy rám ismersz – hangjának tónusából süt a gúny, ezt a dallamát még nem ismertem. –Az gondoltam, elfelejtettél.
Minden bizonyára nagyobb ütést kaphattam, mint gondoltam.
- Hol voltál ennyi éven át? – kérdem, majd meg sem várva a válaszát, felteszem az újabbat. – Miért támadtál rám?
Rám mordul, én pedig felkészülök az újabb támadására, melyet jelenlegi állapotomnál fogva, valószínűleg nem állva fogok fogadni.
- Hogy merészeled? – sziszegi. – Te hagytál el engem, éveken át senyvedtem a váratok legmélyebb tömlöcében, láncokra verve, mint egy veszett kutya!
- Micsoda? – a döbbenettől tágra nyílnak a szemeim. – Erről nem tudtam...Nekem atyám azt mondta, őrjöngeni kezdtél, miután engem elvittek mellőled, majd megszöktél. Éveken át kutattam utánad! Meg akartalak találni, bármi áron. Azonban a háború közbeszólt…- nem hagyja, hogy befejezzem, dühösen a szavamba vág.
- Hazudsz! – pillanatnyi szünetet tart - De sebaj – ajkaira olyan mosoly húzódik, melyet eddig még sosem láttam – Visszaviszlek a királyomhoz, aki már epekedve várja, hogy láncra verjen téged, ha kegyes lesz hozzám, én magam tehetem rád a béklyót.
- Nagyon megváltoztál… -sóhajtom, miközben óvatosan, észrevétlenül igyekszem a sebeimet helyrehozni a kevéske mágiámmal, mivel jelenleg rendelkezem. Kimerültem. – Sosem hittem volna, hogy rám támadsz. Azok után, amin keresztül mentünk… Azt pedig végképp nem, hogy a királyodnak fogod nevezni azt a szívtelen szörnyeteget, aki meggyilkolta a családunkat, a barátainkat, és rabszolgasorsba, láncra verve tartja a népünket!
-Az apád volt a szörnyeteg, nem Ő! Sokkal jobb sora van az országnak, mióta ti eltűntetek!
-Téged elvakított a gyűlölet…-suttogom, mire fenyegetően, a tőle megszokott hihetetlen sebességgel előttem terem, arca alig egy centire van az enyémtől.
-Nem! Tisztábban látok, mint valaha! Az apád csupán egy játékszert akart a pici fiacskájának, és amikor már megunták mind a ketten, bedugták egy sötét cellába, hogy ott rohadjon élete végéig!
Hiába van ilyen közel hozzám, hiába néz rám villámló tekintettel, érzem, a szíve mélyén nem akarja a halálomat. Talán ennek is köszönhető, miszerint van erőm még dacolni vele.
-Már mondtam, hogy erről nem volt tudomásom! Évekig kutattam utánad! Sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer megtalálhatlak. S lám, amikor sikerül, gyűlölettel viseltetsz irántam.
Fenyegetően rám mordul, izmai megfeszülnek a visszafogott indulattól. A sebeim már szinte teljesen begyógyultak, azonban azzal, ahogy viselkedik, a lelkemet és a szívemet szaggatja, marja.
- Csak át akarsz verni, megingatni abban, amit tennem kell! Okos vagy, nagyon is, de átlátok rajtad! Újra ki akarsz használni a piszkos kis játékaidhoz! Azonban nagyot tévedsz, ha azt hiszed, még egyszer a bolondját járattathatod velem!
Lesütöm a tekintetemet, majd pedig megcsóválom a fejem. Mindenre számítottam, csak erre nem. A csend, mi ránk telepszik, sűrű, keserű és ragacsos a dühhel kevert fájdalomtól.
-Sajnálom. Ha átlátok apámon, mindez nem történt volna meg. Tégy velem, amit akarsz. – felelem csendesen, miközben a bűntudat marcangol. Még ha nem is én vetettem a börtönbe, s vertem láncra, magam is hibás vagyok. Ugyan az a vér folyik az ereimben, s ha nem csupán a váron kívül, hanem azon belül is keresem, nem szenvedett volna. Teljes mértékben elfogadom, amennyiben elégtételt akar venni.
-Szívesen szétszaggatnálak, de élve akarlak a király elé vinni. Látni akarom, ahogy láncon verve szenvedsz, legalább annyit, ha nem többet, mint én! Látni akarom a kínt a szemedben!
-Ezt nem engedhetem meg. Tőled elfogadom a büntetést, mert a szívem előrébb való a kötelességemnél, azonban azt nem fogom hagyni, hogy a trónbitorló elé vigyél. Mert akkor a népemet is örök rabságra láncolná.
Felnevet. Örömtelenül. Keserűen.
-Ne nevettess! Soha, senki másra nem gondoltál, csakis önmagadra! Még hogy a néped…Nevetséges! Csakis azért nem akarod, hogy a király elé vigyelek, mert rettegsz a haláltól!
- Tudod, hogy ez nem igaz. – felemelem a fejem, a tekintetemmel az övét keresem, s mikor megtalálom, rabul is ejtem. –Ismersz. Őszintén, szívből tudod hát mondani, hogy amit az előbb állítottál, komolyan is gondolod?
Nem felel, csupán újfent felmordul. Elhátrál, majd néma csend telepedik újra ránk.
-Elmegyek. Eszedbe se jusson mozdulni innen, mert megtalállak és gondoskodom róla, hogy soha, de soha többé ne állhass lábra! Megértetted?
Nem felelek, csupán keserűen bólintok. Nem jön ki hang a torkomon. Nem így képzeltem a viszontlátást.
|
| louisMayfair | 2016. 05. 18. 18:34:16 | #34320 |
Karakter: Jormun a Tigris
Nincs is részegítőbb egy vadászatnál, legalábbis nekem, ez olyan, mint egy átdorbézolt éjjel a legjobb bor és a legfinomabb lakoma mellett, a hajsza öröme, ahogy a szél belekap a bundámba futás közben, mancsom alatt a talaj, az illat, mint egy kifeszített, kígyózó kötél. Egyik mancsommal belelépek az előttem nem sokkal elhaladt vágtázó ló patanyomába, a sáros, nedves földben elmosódik mancsom nyomán az első lenyomat. Eső illata közeleg, megszaporázom a tempómat, gyors vagyok akár a legsebesebben vágtázó lovak, és az üldözött állattal szemben én nem cipelek súlyt a hátamon. Mély morgás tör fel a mellkasomból, a menekülő prédánál nincs is vérpezsdítőbb, különösen, ha az a préda olyasvalaki, akit már évek óta szeretnék elkapni és kettéharapni.
A király parancsba adta, hogy találjam meg az elszökött rabszolgát, akit a legutóbbi meghiúsult puccskísérlet alatt fogott el. Ő azt mondta, valami báról, én pedig nem találkoztam vele, de amikor megkaptam a ruhadarabot, ami alapján vadásznom kellett, az illat magáért beszél. Tízezrek között is felismerem a herceg illatát, Thalanir, fogalma sincs, kit küldtek utána. Vicsorra húzom a szám kivillantva pengeéles fogaim, ó igen, nem tudja milyen lesz az édes viszontlátás. Nekem édes lesz, számára kínkeserves.
Már nincs messze, fülemben hallom a patadobogást, mancsom alatt érzem a dübörgést, a lovas elkeseredett hajszába ösztökéli lovát, kis buta. Ahelyett, hogy a tisztáson érném utol, egy hirtelen irányváltással veszem az utam az erdő felé, ezzel lerövidítem távolságot és meglepetést okozok majd neki.
A fák törzse láttára szinte viszketnek a karmaim, hogy megélezzem őket, a bokrok levelei súrolják a bundámat, egy Ent tipeg előttem, de mire megfordulna felém, két ugrással kikerülöm veszélyes falábait, a feje utánam fordul, de egy vörös-fekete csíknál többet nem láthat belőlem. Alkalomadtán összeakasztom velük a bajszom, ha útba kerülnek, de olyan buták, mint a tuskók, nem hiába fák. Az elfek persze szeretik őket, megértetik magukat velük, én tűzifát látok bennük és karomélezőt.
Fenyő, gyanta, virág, állatok és a közeli folyó illata kúszik az orromba, ha most nem Thalanirt üldözném, talán még el is játszadoznék pár nagyobb szarvassal, esetleg medvével, de előbb a munka, utána a szórakozás.
Puha levelekre és páfrányokra lépek futás közben, ez tompítja az általam keltett zajt, átsuhanok a tájon akár egy gyors árnyék, közeledem, párhuzamosan haladunk, én a fák közt, Thalanir egyre fáradtabb lovát az erdő szélén, közel a fákhoz, de még a mezőn. A ló fújtat, kimerült a már ez napja tartó vágtától, aligha lenne képes a kidőlt fák törzsét átugrani és kerülgetni.
Maga a vadászat három napja tart, mert az ostoba őrök későn vették észre a szökést, Elf bűbáj volt ez, így kétnapnyi előnyt kellett behoznom. Thalanir nem ostoba, idő közben cserélgette a lovát, átöltözött, hamis nyomokat hagyott maga után, hogy az üldözőit tévútra vezesse. Mindig okos volt, ezért is élvezem, hogy a többi utána küldött fejvadász csődöt is mondott, kivéve én.
Lehagyom a prédát, az fák széléhez érek, itt a nap már nagyobb teret kap az egyre ritkuló fák lombkoronái között, három hatalmas ugrással kivetem magam a nyílt terepre, egyenesen az agyonhajszolt ló elé, tigrisüvöltésemre a ló hirtelen fékez le, patái árkokat húznak a sáros talajon, hátsó lábaira ágaskodik, mellső lábaival kapálózik, fülemnek édes zene a fülsiketító nyihogása. A lovasa épphogy megtartja magát a nyeregben, meghúzza a kantárt, sarkait az állat véknyába vájja, próbál úrrá lenni megbokrosodott barna hátasán, de éles karmaimmal a ló felé kapok, tépő hús zaja, meleg vérpermet áztat el. Az ijedt állat egyensúlyát vesztve dől el, akár egy zsák krumpli, lovasa lába a föld és a nehéz test közé szorul, kiáltást hallat. A rémült ló talpra kecmereg, Thalanir épphogy elkerüli a veszélyes patákat, de a lába beleakad a kengyelbe, a ló métereken át vonszolja a talajon, mire egy szerencsés vágással kiszabadítja magát az övéből előhalászott tőrrel. A ló elvágtat, szerintem három királyságban sem lesz, aki utól éri, ha csak addig el nem vérez és egy magam fajta el nem kapja.
Nem hagyok időt Thalanir számára, két nagy ugrással rávetem magam, maga elé rántja a tőrét, de karmaimmal kiverem a kezéből a kis játékszert, felnyög, mert sikeresen a húsába tépek a mozdulattal. Leteperem, mint a prédáimat és rámorgok. Gyönyörű szemeiben hitetlenkedő felismerés csillan, ahogy pillantásunk találkozik, hosszú szőke haja mocskosan terül szét alatta a sárban, arcára is kenődött belőle.
- Jormun – formálja ajka a szót, mintha nem hinné el. Fogaim kivicsorítom, dühös morgással nehezedek testére, teste megremeg a fájdalomtól, megsérült, és én ennek örülök. – Elveszett kedvesem… - véres kezével meg akar érinteni, de hirtelen kapok utána, és mint aki álomból éled felkiált.
Elönti a testem a düh és a gyűlölet, ne merjen elveszett kedvesének szólítani! Nincs lény a földön, akit jobban gyűlölnék most, mint őt, erős a kísértés, hogy hívogató nyakába mélyesszem a fogaim és szétmarcangoljam. Vöröset látok, testemen finom remegés kúszik végig, egy hangtalan suttogás azt üzeni, ne tegyem, ő a párom, de ettől csak még dühösebb leszek.
- Jormun, kérlek…! – hangja a lelkemig elér, szemei tele fájdalommal és könyörgéssel, mint a villámcsapás úgy tisztul ki a tudatom, megrázom a fejem enyhén, de még mindig vadul morgok. Egyetlen rossz mozdulat és vége.
Gyűlölöm, hogy nem bírom megtenni, gyűlölöm, hogy ezt látom a szemeiben, gyűlölöm, hogy ezt én okoztam. A szívem a vastag fal mögött fájdalmasan összeszorul, ő az enyém, a párom, hogy tehetem ezt vele? Aztán rögtön eszembe is jut minden fájdalom, minden kín, amit átéltem miatta és az apja miatt.
A szeme elfátyolosodik, mintha távolodna tőlem, teste elgyöngül, és feje oldalra csuklik. Szemem összeszűkül, morogva hajolok arcához, megszimatolom, de nem halt meg csak elájult. Ennyi erővel fejbe is csaphattam volna egy jókora furkósbottal. Talán túl nagyot zuhant a lóval.
Lassan felkelek róla és dühösen fújtatok, a vére illata úgy hat rám, mint egy afrodiziákum meg akarom kóstolni. Nem, muszáj megőriznem az ép elmémet, nem hagyhatom, hogy elragadjon a bosszú, a királyom elé kell vinnem. A kimerítő üldözésben sok erőmet felhasználtam, most úgy érzem, a mancsaim sziklákból vannak. Pihennem kell, mielőtt visszaviszem.
A közelből halk csermely csobogását hallom, a fák közé kell vinnem, itt szabad prédák vagyunk, márpedig én vadász vagyok, nem zsákmány. Megrázom a bundám, majd megkerülöm az eszméletlen testet, fogaim közé kapom ruháját a grabancánál, mint tigrismama a kölykét és magam után húzom fel az emelkedőn, be a fák közé, nincs az a kincs, hogy a hátamra vegyem.
Hosszú métereken át vonszolom magammal az ernyedten csüngő herceget, pontosabban szökött rabszolgát, a patakhoz érve elengedem és iszom a kristálytiszta, hűs vízből. Elégedetten szuszogok, megvan a zsákmány, van víz, hazaviszem és királyom elégedett lesz.
Itt az ideje, hogy alakot váltsak, ez nem tart sokáig, a bundám egyszerűen beleolvad a bőrömbe, mancsaim emberi végtagokká formálódnak, fáj, ahogy a csontok megnyúlnak, összemennek és átalakulnak, de nem vészes, meg lehet szokni, mint mindent, én ezt már meg sem érzem. Bőrnadrágomnak köszönhetően nem vagyok teljesen pőre, mivel ez együtt alakul a testemmel. Kezeim a hűs vízbe mártom, elmaszatolva a tükörképem, felfrissítem az arcom és a nyakam, pár csepp víz végigcsorog a mellkasomon. Kisvártatva fordulok Thalanir felé, a keze vérzik, akárcsak a felkarja, rendesen belekaptam, pedig az nem volt szándékos. Ki tudja, milyen sebeket szerzett még, egy kopott, rojtos barna ing és hozzá illő durva nadrág az öltözete, lábát jobb napokat is megért csizma fedi. Nem épp herceghez illő viselet, de még csak nem is egy rabszolga szintjén, valahonnan kaphatta. A kezeimmel vizet merítek a patakból, hogy aztán az egészet az arcába vágjam.
Prüszkölve, köhögve tér magához, karjaival védekezőn próbál odébb kúszni, fejét zavartan forgatja, láthatóan nehezen tudja elhelyezni magát térben is időben. A tekintete megállapodik rajtam és szája elnyílik a csodálkozástól.
- Jormun? – óvatosan hátrébb araszol tőlem, hátát egy fa törzsének támasztja, ülő helyzetbe tornázza magát, én csak állok a helyemen, csípőre tett kézzel és kifejezéstelen arccal bámulok le rá.
- Tényleg te vagy az? – súgja, sérült karját mellkasához öleli, vérző kezét pátyolgatja.
- Megtisztelsz azzal, hogy rám ismersz – szavaimból csak úgy csepeg a gúny, mint a méreg. –Az gondoltam, elfelejtettél.
Óvatosan megérinti a fejét, fájdalom suhan át az arcán, tekintete épp olyan értetlen.
- Hol voltál ennyi éven át? – néz rám gyönyörű lélektükrökkel válaszok után kutatva. – Miért támadtál rám?
Torkomból veszélyes morgás tör fel, teljesen hozzásimul a fához.
- Hogy merészeled? – sziszegem fogaim közt. – Te hagytál el engem, éveken át senyvedtem a váratok legmélyebb tömlöcében, láncokra verve, mint egy veszett kutya!
Haragom végigzubog az ereimen, vérállat lényem körbezárja őt és szinte fojtogatja.
- Micsoda? – kerekednek el hatalmasra a szemei. – Erről nem tudtam...Nekem atyám azt mondta, őrjöngeni kezdtél, miután engem elvittek mellőled, majd megszöktél. Éveken át kutattam utánad! Meg akartalak találni, bármi áron. Azonban a háború közbeszólt…– szavai őszintének tűnnek, bár hihetnék neki.
- Hazudsz! – veszélyes felhergelni engem, kényszerítenem kellett magam, hogy lenyugodjak. – De sebaj – arcomra gonosz vigyor kúszik, kivillantva gyönyörű tépőfogaim. – Visszaviszlek a királyomhoz, aki már epekedve várja, hogy láncra verjen téged, ha kegyes lesz hozzám, én magam tehetem rád a béklyót.
Szemeimben hiába kutat együttérzés után, csak a saját sorsát láthatja benne, egy, az enyémnél sokkal rosszabb sorsot.
|
| Sado-chan | 2015. 11. 21. 23:15:48 | #33677 |
Karakter: Rie Natsuru
- Már találkoztam sárkánnyal –Közli egyszerűen, elmerengve az emlékeiben. Szerencsés lélek, szabadon járkálhat az emberek közt. Őt szereti, mosollyal az arcukon üdvözlik, tőlem megilyednek, ha meglátnak – Nem tudom, szeressem-e őket. Elég kemény ellenfél volt, de ha az a nagy dög nincs, akkor az ex-feleségemmel se találkoztam volna.-Valóban... így akár tekinthető kellemes emléknek is, bár kétlem, hogy olyan egyszerű lenne a történet.
Percekig nézzük a csillagokkal pettyezett égboltot. Bár nem igaziak, csupán a holtak utolsó kívánságai, de akkor is gyönyörűek
- Te még sosem akartál kimenni oda? Hogy ne csak a halál elhozója legyél, vagy az eső istene, hanem azt csinálhass, amit akarsz?- kérdi hirtelen. Felkapom a fejem. Ennek elment az esze?
- mégis mire gondolsz? Mire készülsz? - nem mintha nem örülnék neki... mindennél jobban, de...nem lehet.
- ugyan már, csak van valami, amire mindig vágytál, de sosem merted, vagy nem tehetted meg...- most hogy mondja.. azt hiszem igen...
- nem lehet...nem véletlenül tilosak az ilyenek - rejtem el még mélyebbre a fiókát- nekünk, halálisteneknek nem lehetnek érzéseink...vágyaink...- felállok és elindulok valamerre. Mindegy hogy hová, csak el innen. Ahogy hallom a lépteit, egyre közelednek
- várj...
- mit akarsz? - állok meg, de nem fordulok felé
- hogy érted, hogy nem lehetnek vágyaitok?
- úgy ahogy mondtam. Mi csak a feladatunkat végezzük, lelkeket szállítunk és vigyázunk rájuk. Néhányan az istenek felett állnak, de...mégis mit érdekel téged, hogy mi jár a fejemben? - felé fordulok. Az arcára valami fura, számomra ismeretlen arckifejezés ül ki. Percekig állunk így, egymást méregetve. Végül aztán csak felsóhajtok. - jobb, ha visszamegyünk. benn a házban kellemesebb- indulok visszafelé, nem várva a válaszára.
Otthon, édes otthon!
Elfoglalon a szobámat, behajtom a toló ajtót és öltözni kezdek. egy egyszerű, hófehér vászon ruhát veszek fel és ledőlök aludni. Holnap hosszú napom lesz.
|
| Akahige | 2015. 10. 15. 13:49:00 | #33564 |
 Karakter: Susanoo, a vihar istene
Megjegyzés: Sado-channak
Ott ült a tó partján. Csodás látványt nyújtott. Hosszú fekete a haja lengett a szélben. Kimonón keresztül is látszott karcsú, sudár alakja. Arca hófehér, és gyönyörű volt. Csak a szeme alatt legördülő könnyek csúfították el.
Leültem a tó partjára és megmostam az arcomat. Levettem oldalamról két kardomat, és lefektettem magam mellé, hogy egy kicsit jobban meg tudjak mosakodni. Ő csak akkor vett észre, mikor a tó felszíne már nem volt olyan tükörsima. Felnézett, és megpillantott, ahogy mosakodok.
- Bocsi – mondtam. – Megzavartam egy jelentőségteljes pillanatot, mi?
Neki csak újabb könnycsepp szaladt végig a bal arcán, és ismét a lótuszokra meredt.
- A ruhád alapján hercegnő vagy, nem? – Kérdeztem, de nem válaszolt. – Mi oka lehet sírdogálni egy hercegnőnek?
Semmi válasz.
- Had találjam ki! Az ilyenekben mindig jó vagyok. Szóval… beleszerettél az egyik falusi fiúba, de apád egy vén kujon földesúrhoz akar hozzáadni.
Csönd.
- Nem? Akkor… folyton a palotátokba vagy bezárva, pedig te inkább felfedeznéd a világot.
Még csak rám se néz.
- Akkor végképp nem értem, mi lehet a baj. Hercegnő vagy, azt eszel, amit akarsz, szolgák hada lesi minden kívánságodat, és katonák százai védenek állandóan. Bármi is a bajod, vigasztaljon, hogy jobban és tovább élsz, mint bármelyik ember.
Végre most először nézett rám. Ismét könnycsepp indult az arcán, és annyit mondott:
- Holnap meg kell halnom.
Nekem ekkor kinyílt a szemem, és már nem a lótuszokkal tarkított tó partján voltam, hanem az alvilág palotájának egyik hálótermében. Felültem, és megdörzsöltem a szememet. Legszívesebben azonnal visszaaludtam volna, had álmodjam végig Kushinahimével való első találkozásunkat, de így is fájt, hogy meg kellett szakadnia. Ha tovább tartana, meghasadt volna a szívem, hogy végett kellett érnie. Inkább ki kellett őt vernem a fejemből. Úgy döntöttem, sétálok egyet.
Mezítláb lépdeltem végig a palota folyosóján. Egy kis friss levegőre volt szükségem, hogy kitisztuljon tőle a fejem. Mikor a kerten átsétáltam, megpillantottam Natsuru-t. Ölében valami apróság volt. Egy sárkánybaba. Valószínűleg nem élt.
- Egy halottnak nem a faluban a helye?
Összerezzent, mikor megszólítottam, és gyorsan elrejtette a kissárkányt.
- Te meg mit keresel idekinn? - Kérdezte
- Csak kijöttem egy kicsit levegőzni…
- Nem tudnak rólam, úgyhogy ajánlom, hogy így is maradjon! – förmedt rám.
Az apró lényt néztem.
- Már találkoztam sárkánnyal – jegyeztem meg. – Nem tudom, szeressem-e őket. Elég kemény ellenfél volt, de ha az a nagy dög nincs, akkor az ex-feleségemmel se találkoztam volna.
Kijöttem, hogy elfelejtsem őt, erre pont róla beszélek. Sóhajtottam egyet, és a szobornak dőlve néztem a csillagokat. Eltöprengtem, hogy vajon azok tényleg a csillagok-e.
- Te még sosem akartál kimenni oda? Hogy ne csak a halál elhozója legyél, vagy az eső istenek, hanem azt csinálhass, amit akarsz?
|
|
