|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Felicity | 2012. 10. 02. 20:37:49 | #23606 |
 Karakter: Aaron Crusader
Megjegyzés: Uke - chanomnak
- Ó, dehogy, ez csupán amolyan hóbort... igazából fekete hajam van, de ezt a színt közelebbinek éreztem magamhoz. - biztosan fekete hajjal is jól nézz ki, de a fehér kimondottan jól áll neki, még szebbé és különlegesebbé teszi.
- Vagy úgy. Nos, hadd jegyezzem meg, hogy igazán jól áll magának. – mosolygok rá csábosan, mire picit zavarba jön. Mentem megzabálom.
- Nagyon köszönöm... de tegeződjünk, hiszen csak 4 év korkülönbség van közöttünk. - erre vártam, de én csak nem mondhattam.
- Ezek szerint 26 éves vagy, Mateo?- sejtettem, hogy fiatal, de azt nem, hogy ennyire. Külsőre simán mondanám velem egykorúnak, de tudtam, hogy ez nem lehet így, mert még túl fiatal lenne dokinak, de még így 26 évesen is az. Talán egy igazi kis zsenivel van dolgom?
- Pontosan. Na de most nem én vagyok a téma, miattad vagyunk itt, Aaron.- felsóhajtok, kezdtem elfelejteni, hogy miért is vagyok itt. - Van családja?- a lehető legjobb kérdést tette fel. Bólintok, de igen csak bánatos kiskutya szemekkel pillantok rá.
- Egy kishúgom van, Mary. Még csak középiskolás, nagyon szeretjük egymást. De sajnos nemrég borzalmas tragédia ért minket...- anya, apa bocsássatok meg nekem, mert ismét igen nagyot fogok vétkezni. - Egy éve a szüleink épp hazafelé tartottak a húgom szülői értekezletéről... baleset történt. A szembe jövő autó sofőrje be volt drogozva, frontálisan ütköztek. Senki nem élte túl...- ohh édes istenem, hogy én mennyire egy aljas hazug dög vagyok, de annak tökéletes. Komolyan díjat érdemelnék.
- Azóta én tartom el a húgomat. Egy étteremben vagyok felszolgáló, két műszakot is vállaltam, de a pénz nem volt elég az iskoláztatására... így fanyalodtam a kísérői állásra. - teljes mértékbe hihető. Most már tényleg kérem a díjam.
- Őszinte részvétem a szülei miatt, Aaron. – bólintok köszönetképpen. - Hogy érzi? Mindent megtesz a húga boldogságáért és anyagi biztonságáért?- inkább úgy mondanám, hogy a tökéletes hazugságért mindent megteszek.
- Mindent megteszek, amit csak tudok, de sokszor úgy érzem, ez is kevés...- játszok tovább.
- Értem... most adok neked egy füzetet. 10 ábra lesz benne, különböző színű tintapacákról. Azt szeretném, ha rájuk néznél és kimondanád az első dolgot, ami eszedbe jut. Rendben?- kíváncsi voltam, hogy mikor is fog előkerülni.
- Értem. Ilyet csináltam már, nem nehéz. – mondom lazán, hiszen nincs mitől félnem. Emlékszem egyik dokinál a másodiknál igen csak vicces dolgokat mondtam, vagyis én jót mulattam, mert beállítottam magam igen csak skizonak. Vicces volt.
- A trükkje csak annyi, hogy nem szabad gondolkodni. Csak mond ki az első dolgot, ami eszedbe jut. - bólintok, majd neki kezdek, de most tényleg azt mondom, amit gondolok.
- Ez egy denevér. – mondom, majd és így tovább, de közben a gondolataim már ott járnak, hogy milyen kis hazugságot találjak ki legközelebb.
- Nos, doki? Mit tudott meg?- kérdezzek rá.
- A válaszaid egészen hétköznapiak voltak. Legtöbbször mindenki hasonló válaszokat ad. - csak, hogy én nem vagyok, olyan ember, mint a többi és ezt lassan ő is megtudja.
- Ez mit jelent?- kíváncsiskodik, hiszen tovább kell játszanom.
- Azt, hogy láthatóan nincs semmi komoly mentális elváltozás, ami miatt aggódnunk kellene. - még jó, hogy ebből nem jöhet rá, hogy krónikus hazudó vagyok, a kérdés az, hogy vajon ő rá fog e jönni? Eljutunk e odáig?
- Az jó. – mosolygok.
- Bizony jó. Na de mesélj, mi szél vezetett hozzám, Aaron? Milyen indíttatásból fordultál pszichológushoz?- bégre egy kis izgalom. Egy pillanatig hallgatok, majd jön is az ihlet, hogy mit is mondjak ennek a szépségnek.
- Hát... az utóbbi időben egyre furcsább gondolataim vannak...- ilyen dumával még úgyse jöttem. - És megijedtem ezektől a gondolatoktól, azelőtt sosem jutott eszembe ilyen... de mióta a szüleim meghaltak, úgy érzem, nem vagyok önmagam... kiveszett belőlem az életkedv és reggelente sokszor előfordul, hogy felkelni sincs kedvem. Nem lelek örömöt szinte semmiben...- élem bele magam teljesen, hiszen ha ez megtörténne velem, akkor ilyen állapotba lennék, de szerencsére nem vagyok ilyen helyzetbe. Egy icipici bűntudatom van, hogy ezt kamuzom, de ilyet ritkán mondok és a további hazugságaimhoz szükségem van hozzá.
- Értem. Mesélnél ezekről a gondolatokról? Mik járnak a fejedben?- kezdődjön az igazi játék.
- Hát... azt gondolom, talán jobb lett volna, ha meg sem születek. Hogy... túl nagy felelősség szakadt a nyakamba a húgom gondozásával, hogy nem vagyok alkalmas erre a feladatra...- tényleg profi vagyok, imádom magamat.
- Az öngyilkosság gondolata megfordult már a fejedben?- azonnal bólintok.
- Igen, nem is egyszer. Pusztán azért nem vagyok képes megtenni, mert nem hagyhatom egyedül Maryt.- csak mondom és mondom.
- És ez az állapot a szüleid halála óta áll fent, igaz? Akkor kezdődött?- őt tényleg érdekli, hogy mi van velem és így még jobban élvezem az egészet. Már most érzem, hogy ő lesz az igazi, akivel a legjobb lesz játékom és hamarosan az ágyba is játszani fogok vele. - Vagy úgy... most mesélj nekem, mit éreztél, mikor tájékoztattak a karambolról. – mesélni kezdek nagyon szomorúan, szinte már elsírom magam, de ugye, mint férfi tartom magam.
- És mit gondolt a kamionsofőrről? Haragot, vagy gyászt érzett az iránt az ember iránt, aki felelős volt a szülei haláláért?- alap, hogy haragot éreznék, ha igaz lenne.
- Haragot. Ő volt a hibás mindenért, amiért bedrogozva ült be a volán mögé...- mondom indulatosan.
- Nem azt mondta, hogy részeg volt?- micsoda? Bassza meg tényleg azt mondtam? Elkapom a tekintetem és összefűzöm az ujjaim. Mit is mondtam? Ilyen még nem fordult velem elő.
- Ivott és drogozott is. – próbálom kivágni magam.
- Vagy úgy... és személyautót vagy teherautót vezetett?- gyerünk, szedd össze magad, olyan nincs, hogy máris megfogjon.
- T... teherautót.- motyogom, majd hirtelen villannak a szemeim. - De nem ez a fontos! Hagyjuk a baleset körülményeit, az emlékek csak felkavarnak...- kimagyarázom én. Ez a téma mindig felkavar és megzavarodom tőle, azért beszélek össze – vissza, igen ez jó lesz. Már éppen mondanám, majd olyat kérdezz, amitől teljesen ledöbbenek.
- Nem is haltak meg a szüleid, igaz?- rápillantok és magyarázkodni kezdek, hogy igazat beszélek és mi az, hogy nem hiszi el.
- Aaron, fejezd be. Lelepleztelek. – nem ez lehet. Hogy tudott már is ilyen gyorsan? Azt hittem most is minden simán megy talán ez volt a baj, hogy elbíztam magam és nem gondoltam abba bele, hogy ő tényleg figyel? Vagy talán a szépsége babonázott meg? Talán mindkettő.
- Először azt mondtad, személyautót vezetet a férfi és be volt drogozva. Utólag direkt úgy kérdeztem vissza, hogy kamiont vezetett, te pedig ezt észre sem vetted... továbbá abba is belezavarodtál, hogy részeg volt vagy drogozott. Láthatóan belegabalyodtál a saját hazugságaidba - tényleg így volt most, hogy már mondja minden tiszta.
- Én... én...- hirtelen nem is tudok mit mondani a nagy zavaromba.
- Úgy tűnik, krónikus hazudozó vagy, nemdebár?- nagyon jó sokkal jobb, mint hittem. Lebecsültem magamat pedig igen csak dicsőítettem. Picit várok, végül bólintok. - A probléma elég súlyos, számtalan nehézséget okoz, de gyógyítható. – súlyos? Gyógyítható? Hmm, tényleg lebecsültem, mert azt hittem ki fog dobni, de segíteni akar, sőt amint látom még a kedvét is feldobtam. Igazán érdekes, de talán nem is baj, hogy így alakult, talán így minden érdekesebb lesz és izgalmasabb, hiszen ő azon lesz, hogy meggyógyítson, nem mintha beteg lennék vagy segítségre szorulnék, de ő higgye csak azt.
- Ezentúl heti három alkalommal fogunk találkozni. Holnap kezdünk. Ne késs. – ohh édes kicsikém, ha tudnád, hogy most még inkább beindultam. Kíváncsi vagyok vajon mennyire lesz kitartó és mikor fogja inkább kiadni az utam.
- Már nagyon várom a következő alkalmat Doki. – vigyorgok, de már, mint egy kis ördögfióka. – Élmény lesz ide járni. – nevetek fel és láthatta, hogy mennyire nem veszem komolyan ezt az egészet. Intek, majd kimegyek és ott is elköszönök, majd a mocimra pattanva haza száguldok.
Otthon is csak tovább vigyorgok és bár tényleg nem hittem, hogy az lesz és már azt terveztem, hogy mit is fogok hazudni, de most nem ez a első, bár tény úgyis áradni fog belőlem, hiszen már automatikusan jön, de vicces lesz, hogy kitalálja vajon most igazat mondok e vagy sem.
***
Eltelt két nap és most ismét a szépséges dokim felé tartok, már nagyon vártam. Odaérve leparkolok, majd felmegyek és ismét pont időben jöttem. A kis asszisztensnő beenged és persze most is olvadozik, hmm, tényleg meg kéne fektetnem, de ez egy másik téma.
- Hello Doki. – köszönök bent.
- Szia Aaeron, Foglalj helyet. – ígyis teszek. – Jó kedved van, ennek örülök.
- Nos, igen az van, már vártam, hogy idejöjjek és segítsen rajtam. – vigyorgok gúnyosan és még nem is titkolom.
- Milyen kár, hogy ezt nem gondolod komolyan és ez látszik is rajtad. Mond, csak nem gondolod azt, hogy segítségedre van szükséged? Krónikus hazudozó vagy. – mondja komolyan, mire csak felnevetek.
- Nos, nem gondolom úgy. Mindenkinek van egy rossz szokása vagy akár mondhatni úgy, hogy ez szenvedélye, bár ez nem a megfelelő szó, mert a motorozás a szenvedélyem. Nem tudom mi a megfelelő szó rá, de semmiképpen nem, hogy betegség és szerintem rájöttél te is, hogy nem azért járok dili dokihoz, hogy segítsen rajtam, csupán azért járok, mert jó szórakozás. – mondom lazán.
- Nos, igen mindenkinek van, de mindegy hogy micsoda. Azt mondod, hogy ez nem probléma és teljesen normális. Normális dolog orvoshoz járni csupán hobbyból? Kétlem. A másik meg, ez mindenre ki fog hatni. Azt gondolod. hogy sosem buksz le? Mondhatjuk ezt szenvedély betegségnek, valakinek az alkohol még másnak játékgépek, neked pedig a hazudás, ami kihat az egész életedre és igen is súlyos következményei lehetnek és a végén azon kaphatod magad, hogy mindent elveszítettél. – fejti ki nagyon komolyan és próbálom nem arcon nevetni, de nem megy és kitör belőlem a vihogás, amit pár percig nem is tudok abbahagyni, bármennyire is csúnyán nézz rám.
- Bocsi, bocsi csak amit kifejtettél számomra annyira nevetséges. Jó munkám van, mert gondolom kitaláltad, hogy nem kísérő vagyok, vagy mégis? – vonom fel a szemöldököm, majd ismét elnevetem magam. – Rád bízom, hogy mit hiszel, na de a lényeg, hogy nem lesz semmi baj, mert tudom, mit csinálunk. A társasági életem remek, szóval minden remek és ez így fog maradni, de kösz az aggódást. – vigyorgok.
- Még, de ezt most hagyjuk is. Mesélj nekem az életedről, hogy mégis miért és mikor kezdtél el hazudni. – látom rajta az elszántságot, más már két lábbal rúgott volna ki ez igen csak tetszik benne pontosítva ez is.
- Miért is ne elvégre azért vagyok itt, hogy meséljek. – elfekszem a díványon és mesélni kezdek. – Teljesen normális családom van. Szüleim a mai napig szeretik egymást és van egy húgom is, akivel jól kijövök, ahogyan mindenki mással is. Sose szenvedtem semmiben hiányt, de el se lettem kényeztetve. egyszóval olyan életem volt, amit sokan megirigyelnének, de nekem mégis unalmas volt. Általánosba kezdődött minden, de akkor csak apróbb füllentéssel, hogy miért nem csináltam házit, majd szépen lassan rákaptam az izére és mondhatni belendültem, de olyat nem mondtam, amivel a családomnak ártanék. Persze lebuktam és otthon idővel kibuktam rám és megkérdezték, hogy miért csinálom, amikor közöltem, hogy csak unatkozok. Elégé kivoltak, így azt hazudtam nekik, hogy többé nem hazudok, mert nem akartam nekik rosszat. Jól csináltam a dolgokat és el is hitték és betudtak mindent egy kis kamaszkori lázadásnak. Teltek az évek én meg tovább hazudtam és ez teljesen normálissá vált. Majd egy olyan éve hallottam egy kollegámtól, hogy dili dokihoz jár és jött a remek ötlet, hogy miért is ne járnék én hobbyból, mert ott aztán tényleg elengedhetem magam és kíváncsi voltam, hogy vajon egy szakember mikor jön rá, hogy hazudok és te voltál az egyetlen. Nos, nagyon röviden ennyi. – hadarom el és tudtam ennyivel nem éri be, de lesz még alkalmunk bőven, ha csak rám nem un, de kétlem, mivel látom rajta, hogy elszánta magát és tényleg segíteni akar, bár nincs mit segíteni, de az más kérdés.
Már éppen meg akarna szólalni, mert eddig végig csak csöndben figyelt meg jegyzetelt, amikor megszólal a telefonom.
- Nem baj, ha felveszem? – veszem elő a telefonom, majd felülök.
- Csak nyugodtan. – bólint.
- Szia szépségem. Dehogy felejtettelek el csak tudod, nagyon elfoglalt vagyok, most is éppen egy állatmenhelyen vagyok. Tudod, segítek, ahol csak tudok, de ma este rá fogok érni és elviszlek vacsorázni, sőt vagy tudod, mit gyere te hozzám és megmutatom a főzőtudásom. Remek akkor este 8 megfelel? Nagyszerű. – bediktálom a címem, majd lerakom a telefont.
- Nos, hol is tartottunk? – kérdezem lazán, mintha imént nem hazudtam volna, mint a vízfolyás. - Érdekel mégis milyen diagnozist állítottál fel. - vigyorgok pimaszul.
Szerkesztve Felicity által @ 2012. 10. 08. 15:38:42
|
| vicii | 2012. 08. 05. 23:08:07 | #22698 |
 Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Kamugépemnek)
A mai nap egész érdektelenül telik. Nem történik semmi említésre méltó, a munka unalmas, a betegek a régiek... lassan a munkaidőm is a végére ér, már csak egyetlen beteget várok négy órára. Egy bizonyos Aaron Crusadert. Ez lesz az első kezelése, kíváncsi vagyok, mi lehet a probléma. Remélem, valami izgalmas esettel lesz dolgom...
Az előző beteg távozik, így elkezdek a papírmunkával foglalkozni, de alig negyed óra múlva Mary kopogtat.
- Megérkezett a következő páciense.- mondja udvariasan, én pedig fellelkesülve teszem el a papírokat. Nagyszerű! Valamiért mindig izgatott leszek egy új betegnél.
- Köszönöm Mary, engedje be.- mondom, majd a következő pillanatban egy igencsak érdekes féfi lép be a rendelőbe.
Egészen magas, vagy fél fejjel fölém magasodhat. Farmernadrágot, fekete pólót és bőrkabátot visel, amik kimondottan jól festenek izmos testén. De ami először feltűnik rajta, az nem ez, hanem azok a rikító, türkizkék szemek... gyönyörű szemei vannak.
Az arca lágy vonású, de kimondottan férfias. Markáns állkapocs, vastad, málna színű ajkak, egyenes orr, mandulavágású szemek. Félhosszú, ébenfekete haja egészen érdekes. Szanaszét mered és néhol hófehér melírcsíkok vannak benne.
Összességében kimondottan jóképű...
- Jó napot kívánok, Dr. Mateo Reinheit vagyok, de szólítson csak Mateonak.- mosolygok rá kedvesen, majd kezet nyújtok.
- Üdvözlöm. Aaron Crusader vagyok, de elég csak az Aaron.- mosolyog. A kézfogása erős, magabiztos. Első ránézésre semmilyen probléma nyomát nem látom. Magabiztos killású, tehátnincs gondja az önértékeléssel és az önbecsüléssel. Tehát a problémája nem olyan komoly, hogy fizikai nyomot is hagyjon. Ez a páciensre nézve jó, de kissé lehnagolódok, mert mindennél jobban szeretem a nehéz eseteket. Bár megtanultam a munkám folyamán, hogy sose ítéljek első látásra, ezért továbbra is érdeklődő maradok.
- Foglaljon helyet, Aaron.- mutatok a kanapé felé, ő pedig azonnal kényelembe helyezi magát. Én addig fogok egy jegyzetfüzetet és egy tollat, majd leülök vele szembe a fotelomba.
- Nagyon szép az irodája. Tudja, eddig ez a legszebb, ahol voltam eddig. Igazán barátságos.- bókol körbepillantva. Szóval nem én vagyok az első orvos, akit megkeresett...
- Köszönöm. Tudja, úgy gondolom nagyon fontos a megfelelő környezet, mert az sokat számít a terápia szempontjából. Nem szeretnék egyből a közepébe vágni, de kíváncsivá tett. Hány orvosnál volt már?- kérdem kertelés nélkül, érdeklődve. Tényleg kíváncivá tett ez a férfi...
- Teljes mértékben egyet értek, így könnyebb ellazulni.- mondja, mintha egy picit feszült lenne. - Ugyan, nem gond, hiszen azért vagyok itt, hogy meséljek. A kérdésére válaszolva maga a negyedik orvosom, de remélem az utolsó is. Tudja eddig semelyik nem értett meg vagy éppen leszarta mi is a bajom, már bocsánat a kifejezésért.- mondja, a hanghordozása elég komor lett, bizonyára rosszul érintik az emlékek. Hmm...
- Ezt szomorúan hallom. Sajnos sok kolléga van, aki nem is értem, minek helyezkedett el ebben a szakmában, de elhiheti, nálam ez nem fog előfordulni és itt minden más lesz.- biztosítom mosolyogva.
- Ez jól hangzik.- mondja bátortalan mosollyal.
- Akkor mesélne magáról? Amit szeretni, itt semmi sem erőszak.- biztatom, kíváncsian forgatva a tollam, minden szava után felfirkantva valamit a füzetembe.
- 22 éves vagyok és egyedül élek. Szeretek motorzni és van is egy motorom.- mondja, megsimogatva maga mellett a bukósisakját, de ekkor elhallgat. Kíváncsian várom, hogy folytassa. - És kísérő vagyok.- súgja kelletlenül, mintha szégyellné az elhangzottaka.
- Kísérő?- vonom fel a szemöldökét, nem tudom, ez mit takar.
- Igen. Gazdag nőket szoktam elkísérni különböző eseményekre, találkozókra és ha úgy kívánják, akkor le is fekszem velük.- mondja tétován, és mintha zavarban lenne. Most már komolyan felkeltette az érdeklődésemet. Igazán érdekes, amit mondott... szóval majdhogynem férfiprosti. - Most megvet?- kérdi félve, de csak megrázom a fejem.
- Már miért tenném? Nincs jogom ítélkezni maga felett, főleg úgy, hogy semmit nem tudok arról, miért is ezzel foglalkozik. Nekem inkább úgy hangzik, mintha maga szégyellné, hogy ez a munkája.- fejtem ki a véleményem. Komolyan így gondolom, és nyomás alá sem akarom helyezni. Szeretném, ha felszabadultan érezné magát. Ha úgy mesélne, hogy tudja, bármit mond én nem fogom elítélni.
- Maga az első, aki emiatt nem vet meg. Az eddigi dokijaim, akik megtudták, úgy néztek rám, mint egy utolsó kurvára, bár nézőpont kérdése, hiszen pénzért fekszem le nőkkel, sőt, olykor férfiakkal is.- mondja halkan. Szóval férfiakkal is...? Ez egyre érdekesebb. - Hogy szégyellem-e magam?- ismétli meg a kérdésem hangosan, majd némi gondolkodás után válaszol is. - Nem vagyok rá büszke, de nincs más választásom, de tény, annyira nem szörnyű, vannak jó pillanatok is, de nagyon szükségem van a pénzre.- mondja sokat mondóan, majd halványan rám mosolyog. Értem, szóval az anyagi helyzetét illetően kényszerült rá erre a munkára.
- Doki, kérdezhetek én is valamit?- kérdi hirtelen, én pedig meglepetten nézek rá.
- Hallgatom.- bólintok végül.
- A haja, miért fehér? Festi, vagy talán a genetika játéka?- kérdi, én pedig mindenre számítottam csak erre nem. Zavartan felnevetve túrok hófehér tincseim közé.
- Ó, dehogy, ez csupán amolyan hóbort... igazából fekete hajam van, de ezt a színt közelebbinek éreztem magamhoz.- nevetek jókedvűen, egy tincset a szemem elé húzva.
- Vagy úgy. Nos, hadd jegyezzem meg, hogy igazán jól áll magának.- mondja, ajkaira sármos mosolyt kanyarítva. Meglepetten, de mosolyogva pillantok rá, kissé zavarban.
- Nagyon köszönöm... de tegeződjünk, hiszen csak 4 év korkülönbség van közöttünk.- ajánlom fel, mire örömmel bólint.
- Ezek szerint 26 éves vagy, Mateo?- kérdi, pedig bólintok.
- Pontosan. Na de most nem én vagyok a téma, miattad vagyunk itt, Aaron.- terelem vissza a beszélgetést az eredeti medrébe, nem engedhetem, hogy terelje a témát. - Van családja?- teszem fel az újabb kérdést, mire bólint, a szemeiben szomorúság csillan.
- Egy kishúgom van, Mary. Még csak középiskolás, nagyon szeretjük egymást. De sajnos nemrég borzalmas tragédia ért minket...- mondja, ezen a ponton elakad a hangja. Figyelmesen hallgatom. - Egy éve a szüleink épp hazafelé tartottak a húgom szülői értekezletéről... baleset történt. A szembe jövő autó sofőrje be volt drogozva, frontálisan ütköztek. Senki nem élte túl...- csuklik el a hangja, és mintha még apró könnycseppek is remegnének a szeme sarkában. Őszinte kíváncsisággal hallgatom.
- Azóta én tartom el a húgomat. Egy étteremben vagyok felszolgáló, két műszakot is vállaltam, de a pénz nem volt elég az iskoláztatására... így fanyalodtam a kísérői állásra.- meséli, én pedig bólintok.
- Őszinte részvétem a szülei miatt, Aaron.- mondom halk, együttérző hangon. - Hogy érzi? Mindent megtesz a húga boldogságáért és anyagi biztonságáért?- kérdem, tapogatózva.
- Mindent megteszek, amit csak tudok, de sokszor úgy érzem, ez is kevés...- mondja halkan, én pedig elgondolkodva bólintok.
- Értem... most adok neked egy füzetet. 10 ábra lesz benne, különböző színű tintapacákról. Azt szeretném, ha rájuk néznél és kimondanád az első dolgot, ami eszedbe jut. Rendben?- pillantok rá mosolyogva, majd felkelve a székemből a fiókhoz lépek és előveszem belőle a kis füzetet a Rorchach-teszttel.
- Értem. Ilyet csináltam már, nem nehéz.- mondja, én pedig mosolyogva bólintok, majd a kezébe adok a füzetet.
- A trükkje csak annyi, hogy nem szabad gondolkodni. Csak mond ki az első dolgot, ami eszedbe jut.- magyarázom, majd ismét helyet foglalok vele szemben, a kezembe veszem a jegyzetfüzetemet, majd biccentek, hogy kezdheti. Aaron pedig felcsapja az első oldalt.
- Ez egy denevér.- mondja rögtön, én pedig felfirkantok pár szót, majd intek, hogy lapozzon. Végignézi mind a 10 ábrát, néha megtorpan, mielőtt válaszolna. Mikor a végére érünk, visszaadja a füzetet, én pedig végigtekintek a jegyzeteimen.
- Nos, doki? Mit tudott meg?- kérdi őszinte érdeklődéssel, én pedig szélesen rámosolygok.
- A válaszaid egészen hétköznapiak voltak. Legtöbbször midenki hasonló válaszokat ad.- összegzem a tapasztalataimat, mire csak felvonja a szemöldökét.
- Ez mit jelent?- kérdi megszeppenten.
- Azt, hogy láthatóan nincs semmi komoly mentális elváltozás, ami miatt aggódnunk kellene.- mosolygok rá, viszont azt az apró tényt nem közlöm, hogy a hezitálása a válaszadások előtt nem jelent jót. Lehet, hogy komoly mentális problémának nincs nyoma, de apróbb gondok még így is lehetnek. Sőt, biztos vagyok benne, hogy van itt valami, csak arra nem tudtam eddig rájönni, hogy micsoda... márpedig akkor is ki fogom deríteni...
- Az jó.- mondja megkönnyebbülten, én pedig bólintok.
- Bizony jó. Na de mesélj, mi szél vezetett hozzám, Aaron? Milyen indíttatásból fordultál pszichológushoz?- teszem fel a kérdést, amely minden új páciensnél elhangzik. Szeretem hallani a saját szavaikkal, mért is kerestek meg, mert az sokszor választ az mindenre.
Viszont most láthatóan zavarba hoztam kissé. Egy pillanatra mintha ijedtség villanna át a tekintetén, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnik is el, hogy átvegye a helyét a magabiztosság.
- Hát... az utóbbi időben egyre furcsább gondolataim vannak...- kezd bele tétován, én pedig őszinte kíváncsisággal hallgatom. - És megijedtem ezektől a gondolatoktól, azelőtt sosem jutott eszembe ilyen... de mióta a szüleim meghaltak, úgy érzem, nem vagyok önmagam... kiveszett belőlem az életkedv és reggelente sokszor előfordul, hogy felkelni sincs kedvem. Nem lelek örömöt szinte semmiben...- meséli gyászosan, én pedig újra jegyzetelni kezdek. Kedvtelenség, levertség... aminek viszont ellentmondott az a magabiztos mosoly, amellyel belépett a rendelőbe. Itt valami tényleg nem stimmel, csak tudnám, hogy micsoda... de ha a fene fenét eszik is, akkor is kiderítem, máskülönben nem nevezhetném magam elmeorvosnak!
- Értem. Mesélnél ezekről a gondolatokról? Mik járnak a fejedben?- kérdem halk, komoly hangon, ő pedig bólintva belekezd.
- Hát... azt gondolom, talán jobb lett volna, ha meg sem születek. Hogy... túl nagy felelősség szakadt a nyakamba a húgom gondozásával, hogy nem vagyok alkalmas erre a feladatra...- meséli, én pedig bólintva újra jegyzetelek.
- Az öngyilkosság gondolata megfordult már a fejedben?- kérdem, mire azonnal bólint. Hmmm...
- Igen, nem is egyszer. Pusztán azért nem vagyok képes megtenni, mert nem hagyhatom egyedül Maryt.- válaszolja...
Ez paradox. Az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó emberek tétováznak, nehezen vallják be eme gondolataikat, ő viszont nem habozott... talán... esetleg... nem, nem lehet... vagy mégis...?
- És ez az állapot a szüleid halála óta áll fent, igaz? Akkor kezdődött?- terelem vissza a témát a balesetre. Gyászos arckifejezéssel bólint. - Vagy úgy... most mesélj nekem, mit éreztél, mikor tájékoztattak a karambolról.- kérem. Aaron pedig általános dolgokról kezd beszélni, a végtelen gyászról, szomorúságról, az űrről, ami kitöltötte a szívét...
- És mit gondolt a kamionsofőrről? Haragot, vagy gyászt érzett az iránt az ember iránt, aki felelős volt a szülei haláláért?- kérdem, árgus szemekkel figyelve az arcát.
- Haragot. Ő volt a hibás mindenért, amiért bedrogozva ült be a volán mögé...- vágja rá, nekem pedig villannak a szemeim.
- Nem azt mondta, hogy részeg volt?- kérdem ártatlan képpel, mire meglepetten pillant rám. Láthatóan zavarban van, kerüli a tekintetemet, idegesen összefűzi az ujjait... ilyen nonverbális tüneteket azok az emberek szoktak produkálni, akik hazudnak...
- Ivott és drogozott is.- mondja végül, én pedig hümmögök egy sort. Azt hiszem, megtaláltam, hol van a kutya elásva...
- Vagy úgy... és személyautót vagy teherautót vezetett?- vonom fel a szemöldököm, ezzel megintcsak csőbe húzva.
- T... teherautót.- nyögi zavartan, de aztán villan a tekintete. - De nem ez a fontos! Hagyjuk a baleset körülményeit, az emlékek csak felkavarnak...- sóhajtja lehajtott fejjel, szomorúan, én pedig elmosolyodva becsukom a jegyzetfüzetemet és az asztalra teszem. Keresztbe teszem a lábaimat és a fotelem karfájára felkönyökölve, halvány mosollyal nézek rá.
- Nem is haltak meg a szüleid, igaz?- kérdem vidám hangon. A reakciója pedig csak megerősít a gyanúmban. Először meglepetten habog egy sort, aztán erősködni kezd, hogy de, márpedig az ő szülei halottak.
- Aaron, fejezd be. Lelepleztelek.- kuncogok fel, ezzel teljesen ledöbbentve. - Először azt mondtad, személyautót vezett a férfi és be volt drogozva. Utólag direkt úgy kérdeztem vissza, hogy kamiont vezetett, te pedig ezt észre sem vetted... továbbá abba is belezavarodtál, hogy részeg volt vagy drogozott. Láthatóan belegabalyodtál a saját hazugságaidba.- közlöm a tényt vigyorogva, mire mintha el is vörösödne.
- Én... én...- hebegi zavartan, láthatóan nagyon meglepte a dolog. Úgy tűnik, nem számított rá, hogy fényt derítek a mocskos kis titkára. Mosolyogva kelek fel, majd az asztalomhoz lépve kinyitom az aktáját és belefirkantom a diagnózist.
- Úgy tűnik, krónikus hazudozó vagy, nemdebár?- kérdem negédes mosollyal. Először csak néz rám, kétségbeesetten, majd sunyin bólint egyet. - A probléma elég súlyos, számtalan nehézséget okoz, de gyógyítható.- mosolygok rá, majd kitöltök egy beutalót is, és hozzá lépve a kezébe nyomom. - Ezentúl heti három alkalommal fogunk találkozni. Holnap kezdünk. Ne késs.- mosolygok rá bájosan.
|
| Felicity | 2012. 07. 08. 16:55:37 | #22040 |
Karakter: Aaron Crusader
Megjegyzés: Szépséges dokimnak
Ma egy új dilidokihoz megyek, na, nem mintha valami bajom lenne, csak vicces hozzájuk járni, vagy talán pont ezért bolond lennék? Kétlem, csupán jó szórakozás, mint az is, hogy mulatságos dolog mindenféle hazugságot kitalálni. Krónikus hazudozó lennék? Talán igen, de tudatában vagyok vele és ez tényleg nem több, mint egy kellemes időtöltés, mellyel izgalmasabbá teszem a szürke hétköznapokat. Valakinek a sport vagy éppen a szalvéták gyűjtése a hobbija, én pedig pszichiáterhez járok. Legalább elmondhatom, hogy egyedi módon ütöm el a szabadidőmet. Minden úgy kezdődött, hogy egyszer nem csináltam házit még általános iskolába, amikor 12 és voltam és akkor kitaláltam egy storyt, hogy miért is nincs leckém. Az egész egy ártatlan kis füllentéssel indult, de ahogyan egyre többet hazudtam ráéreztem az izére és azon kaptam magam, hogy szinte napi szinten kamuzok valamit és igen csak cifra dolgokat tudtam és tudok kitalálni. Lassan egy éve pedig pszicho mókusokhoz járok. Már négy dokinál voltam és különböző okok miatt hagytam ott őket. A legutóbbit, azért mert egyáltalán nem figyelt arra, amit mondok vagy például az elsőt azért, mert igen csak belendültem és tudom, mikor kell lelépnem. A másik fontos indok, hogy az összes olyan unalmas volt. Nekem egy olyan doki kell, akivel tényleg jót szórakozhatok, de talán most, akihez megyek megfelelő lesz számomra. Kutattam többet is mire rátaláltam. Igazából nem sok minden volt róla írva csak a neve és a kora. 26 éves, ami igen fiatal és ezért is fogott meg.
A munka után rögtön odaveszem az utam. Motorral megyek, de most nem vagyok bőrszerkóban csupán a kabátom az, de ígyis nagyon dögös vagyok. Ma el is kéne mennem, bulizni és felszedni egy csajt vagy pasit, vagy hármasba nyomni, majd ahogyan hozza az este. Elég hamar odaérek köszönhetően, hogy gyorsan megyek, na meg nincs is messze. Leparkolok a kicsikével, büszkén végigsimítok a szemem fényén. Leveszem a sisakom, egy laza mozdulattal a hajamba túrok, majd besétálok a rendelőbe. Eddig ez tetszik a legjobban kívülről és belülről is, egyáltalán nincs az a érzése az embernek, hogy egy orvosi helyen tartózkodik.
- Jó napot kisasszony Aaron Crusader vagyok és Dr. Mateo Reinheithoz van időpontom négy órára. – közlöm az asszisztensnővel egy csábító vigyor kíséretében.
- Üdvözlöm, Mr. Crusader, a doktor úr már várja. – feleli zavartan a kis drága. – Fáradjon utánam. – feláll és odamenve az ajtóhoz bekopog, majd benyit. – Megérkezett a következő páciense. – közli illedelmesen.
- Köszönöm Mary. Engedje be. – hallok meg egy igazán kellemes hangocskát.
- Fáradjon be. – pillant rám. – Köszönöm szépen. – vetek be még egy elbűvölő vigyort és belépek. Váóóó ő lenne a doki? Micsoda szépség, még nem láttam ilyen szép férfit, de még nőt se. Egy igazi földre szállt kis angyal. Hmm, érzem, tényleg nagyon jót fogok szórakozni több értelembe is.
- Jó napot kívánok, Dr. Mateo Reinheit vagyok, de csak szólítson Mateonak. – mutatkozik be és kezet nyújt.
- Üdvözlöm. Aaron Crusader vagyok, de elég lesz csak az Aeron. – fogok vele kezet. Puha, lágy érintése van, mégis határozott.
- Foglaljon helyet Aaron. – több se kell és kényelembe helyezem magam a bőrkanapén. A rendelők közül is eddig az övé a legjobb, róla nem is beszélve. El sem hiszem, hogy orvos, meg se közelíti az eddigieket. Büszke vagyok magamra, hogy őt választottam, azért tudok.
- Nagyon szép az irodája. Tudja, eddig ez a legszebb, ahol voltam eddig. Igazán barátságos. – jegyzem meg mosolyogva és ez még igaz is.
- Köszönöm. Tudja, úgy gondolom nagyon fontos a megfelelő környezet, mert az sokat számít a terápia szempontjából. Nem szeretnék egyből a közepébe vágni, de kíváncsi tett. Hány orvosnál volt már? – emeli rám gyönyörű szép tekintetét.
- Teljese mértékben egyetértek, így könnyebb ellazulni. – na, nem mintha gondom lenne a lazítással, de meg kell játszanom magam, ami könnyen megy. Remek színész vagyok és még egyszer se buktam le. – Ugyan nem gond, hiszen azért vagyok itt, hogy meséljek. A kérdésére válaszolva maga a negyedik orvosom, de remélem az utolsó is. Tudja eddig semelyik nem értett meg vagy éppen leszarta mi is a bajom már bocsánat a kifejezésért. – adom elő bánatosan.
- Ezt szomorúan hallom. Sajnos sok kollega van, aki nem is értem, minek helyezkedett el ebben a szakmában, de elhiheti nálam ez nem fog előfordulni és itt minden más lesz. – milyen kis édes, szegényke, ha tudná kivel is akadt össze.
- Ez jól hangzik. – mosolyodom el halványan, de még bizonytalanul, játszva a szerepem.
- Akkor mesélne magáról? Amit szeretne, itt semmi se erőszak. – a kérdése zene füleimnek.
- 22 éves vagyok és egyedül élek. Szeretek motorozni és van is egy motorom. – ütögettem meg a sisakom picit, majd elhallgatok kissé. – És kísérő vagyok. – suttogom.
- Kísérő? – vonja fel a szemöldökét.
- Igen. Gazdag nőket szoktam elkísérni különböző eseményekre, találkozókra és, ha úgy kívánják, akkor le is fekszem velük. – adom elő úgy, mint aki mind ezt szégyellné. – Most megvet? – pillantok rá félve.
- Már miért tenném? Nincs jogom ítélkezni maga felett, főleg úgy, hogy semmit nem tudok arról miért is ezzel foglalkozik. Nekem inkább úgy hangzik, mintha maga szégyellné, hogy ez a munkája. – nagyon okos, pont erre akartam kilyukadni, de az is tetszik, ahogyan vélekedik, az más kérdés komolyan gondolja e, de biztos vagyok benne. Én, aki folyton hazudik, tudja jól, mikor hazudnak neki.
- Maga az első, aki emiatt nem vett meg. Az eddigi dokijaim, akik megtudták, úgy néztek rám, mint egy utolsó kurvára, bár nézőpont kérdése, hiszen pénzért fekszem le nőkkel, sőt olykor férfiakkal is. – jegyzem meg még halkabban, tegyük még izgalmasabbá a dolgokat. – Hogy szégyellem e magam? – picit elhallgatok, mint aki gondolkozna. – Nem vagyok rá büszke, de nincs más választásom, de tény annyira nem szörnyű vannak jó pillanatok is, de szükségem van a pénzre nagyon. – mondom igen csak sejtelmesen, majd lágyan rámosolygok.
- Doki kérdezhetek én is valamit? - váltok hirtelen.
- Hallgatom. – bólint.
- A haja, miért fehér? Festi vagy talán a genetika játéka? – kérdezem kíváncsian, igazán érdekel. Eddig minden dokim leszartam, de ő más. Felkeltette az érdeklődésem, és akit én egyszer kinézzek magamnak az nem szabadul, amíg egyszer le nem teperem.
|
| Laurent | 2012. 02. 08. 21:54:11 | #19069 |
 Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Petnek~ Ancsámnak, a főnixedtől
Aki:
Peter szinte besüvít a terembe, és úgy néz rám. Megközelítene, de én csak azért is hátrálok. Annak ellenére, hogy pár perce még ő járt a fejemben, most mégsem akarok a közelébe kerülni.
-Aki, én vagyok az, Peter.
Tekintete tiszta, s nem látok bennük hátsó szándékot, de mielőtt még reagálhatnék, egy őr bukkan fel, és fojtogatni kezdi a fiút, így feleslegessé válok szinte a színen. Rövid dulakodás után Pet leszúrja az őrt, én meg elfojtok egy sikolyt. Ilyen könnyedén megöl bárkit? Vagy csak azért, mert én is itt vagyok? Kissé véresen fordul felém, majd hozzám lép.
-Kincsem... -súgja, és a gyanakvásom elalszik. -Én vagyok az, élek. -hát nem káprázat, tényleg ő az... finoman simít végig az arcomon is.- Istenem, hogy hiányoztál.
Belesimítom az arcom a tenyerébe, és finom mosolyra húzva a szám kicsit élvezem, ahogy cirógat. Szorosan magához ölel, én pedig belékapszkodom, mert hát ebben a világban mégis csak ő az, akiben még meg lehet bízni, ugye?
-Azt hittem, sosem jössz értem. -halkan motyogom a nyakába.
-Jöttem volna hamarabb is, ha engem nem zárat be apám. Itt vagyok és kiviszlek innen. -szavaira elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek, de nem látom, hogy hazudna.
-Tényleg kivinnél?
Válaszul csak újra megsimogat, végtelenül gyengéden és ahogy közelebb hajol, lehunyom a szemem, így végtelenül megborzongat, amikor a szánk összeér. Valami nagyon meleg árad szét bennem, és még többet követelek belőle, így elfolyik a tér és idő, maradunk a közepén én és ő. Nyelve szenvedélyesen dörgölőzik enyémhez, érzem, hogy belül lángolok a vágytól, hogy még többet kapjak, hogy a biztonságos karok között maradhassak, de tudom, hogy ez még lehetetlen.
-No lám csak lám. -összerezzenve pillantunk az ajtó felé.
-Leszállhatnál rólam végre, és Akiról. -szorosabban öleli magához remegő testem, én meg hozzá bújok.
-Felejtsétek el. Fogjátok el őket!
-Aki!-kiáltja Peter, amikor a sok katona végül elválaszt minket, és végig kell néznem, ahogy megveri az apja is.
-Ezt még menod, hogy ujjat húztál velem.
Gúnyos hangja marja a levegőt, és távozni készül, én meg sietnék Peterhez, hogy jól van-e, de a katonák elvonszolnak a közeléből. A nevét kiáltozva ellenkezek, de végigvonszolnak pár folyosón, és végül belöknek valahova. A hátamon feláll a szőr, pedig még meg sem fordultam. Kétségbeesetten verem az ajtót, kiabálva, míg egy satuszerű kéz meg nem szorítja az enyém, és magához ránt. Félelemtől és undortól rettegve hátrálnék, de nem enged el, így megégetem őt, és kihasználva a pillanatot elslisszolok a közeléből. Dühödten tépi az ingét lefelé, majd nekemesik, hogy az én gyönyörű ruháim is a halálba küldje. Ekkor szinte villámcsapásként robban be a szobába Peter, aki már ki tudja, hányszor mentett meg, pedig ha akarnám, ha Aki is együttműködne, akkor lehet, hogy én is képes lennék megvédeni magam... De szerinte ez az egész az én hibám...
Hangos csattanás, és mielőtt még felocsúdhatnék, már ölbe is kapnak, és amikor megérzem a jellegzetes illatát, azonnal hozzábújok. Szorosan, összekucorodva bújtatom arcom a mellkasába, remélve hogy nem fognak elkapni, torkomban dobogó szívvel, és számolom a siető lépteit. Hangos nyögést hallok egyszercsak, és zuhanni kezünk.
-Peter!
Sikoltom, míg a földre esünk, és hiába hogy az üldözőink mindjárt utolérnek, feléhajolok.
-Fuss! -rekedten nyögi felém, én meg hiába keresek rajta sebet.
-Hol fáj? Jól vagy? -hangom egyre magasabb ahogy kezdek kétségbe esni.
-Semmi baj. Menekülj, Aki!
-Nem! -dacosan cövekelek le mellette.
Ölembe veszem, és haragosan nézek azokra, akik végül utolérnek. Mivel nem ellenkezem, nem nyúlnak hozzám, hagyják, hogy Pettel maradjak, amíg lehet. Apja is megérkzik, komoran, mégis gúnyosan néz le ránk. Hát innen tényleg nem lehet menekülni?
-Kérem! Hagyja már őt békén! -hangom megtört, esdeklőn nézek rá. -Táncolok! És nem fogok soha elmenekülni, csak... hagyja életben!
Szemei, melyekben a hideg kegyetlenség lángol, összeszűkülnek, és úgy méregetnek, mintha a hazugságra akarna rájönni. De nem. Most az egyszer nem akarok menekülni. Mindenképpen meg kell őt mentenem! Ha ő kijut, és tudom, hogy vár rám, addig én is bírni fogom. Mindenképpen!
-Rendben. De ne feledd. Amint ellenállsz, meg fogom őt öletni, és neked sem fogok jobb sorsot szánni a hosszú szenvedésnél.
-Aki, ne!
Elhaló hang az ölemből, odakapom könnyes tekintetem. Végigsimítok az arcán, és sóhajtva bólintok az ajánlatra. Ennél többet úgyse fogok kapni, ugye?
-Bizonyítsd, hogy engedelmes leszel!
Félve, rettegve nézek fel, azokba az unorító szemekbe, melyeknek szine olyan, mint az Övé, de mégsem. Egy utolsó pillantást vetek Petre, majd lehunyom a szemem, és elővakarom a mélyből Akit, aki dühösen, támadásra készen, alattomosan csak erre várt. Tudom, hogy sokáig nem fog engem visszaengedni.
-Viszlát, Pet...
Susogom halkan, talán még ő sem hallja, és végleg eltűnök, másik énem alá temetve, hogy figyelhessem az eseményeket, de én magam ne lehessek irányítójuk...
Vérvörös szemek nyílnak fel, akaratosan meredve abba a hideg szempárba, és csak arra várva, hogy valamit csináljon. De csak int, és az ölemből elviszik a testet, melyet talán valami átok talált el hogy ilyen kába, és ki tudja merre, vonszolni kezdik. A hatalmas, félmeztelen alak a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, de én magam állok fel, megigazítva a zilált ruhámat, kimért, lassú, nagy önuralomról és nemtörődömségről tanúskodó mozdulatokkal. Hidegen nézek rá, érzelem mentesen, és ő vállat vonva fordul meg, indulva visszafelé, én meg egy töredéknyi pillanatig tétovázom, majd utánaeredek.
Újra a szobájában vagyunk, ő az ágyán, én meg az előtt. Pár zenész surran be a szobába, és halkan játszani kezdenek. Még jó, hogy táncos ruhában vagyok. Megmozdítom a csípőm, és látom az úr szemében felcsillanni a fényt, azt a mohóságot, amitől úgy undorodom. Kezeim felemelem, és lágy, ringatózó táncba kezdek, szemem kissé lehunyva, a szempillafüggőny alól pillantva az ágy felé.
-Játszani fogunk. -búgom hálszoba hangon. -Táncolok, és nézel. De amint hozzámérsz, megégetlek.
-Nem ez volt a szabály! -hangja hideg és fenyegető, de én csak elmosolyodom.
-Ha jól viselkedsz, minden nap kapsz egy kis jutalmat. Elvégre, sok időnk van még hátra, nem?
Mindent értőn mosolyodik el, elkényelmesedik az ágyon, ételt csipegetve, én pedig belekezdek egy táncba, amit úgy szerettem valaha, és most olyannyira utálok. Épp ezért képtelen vagyok teljes erőmet használni...
~*~*~
Nem tudom, hát nap telt el, vagy egyáltalán milyen időszak van. Azóta nem láttam az eget. Most is annak a féregnek a szobájában vagyok, és most már ott tartunk, hogy az ajándékát kóstolgatja. Hozzámérhet, simulhat, de se a szájával, de mással nem. Ruhám alig takar rajtam valamit, talán ezért is van, hogy hozzámsimuló féregtestén érzem a vágyát. Undorodom, mégis a közömbösség mögé rejtőzöm. Ajka hozzám ugyan nem érve, de nagyon közel a bőrömhöz köröz, lehelletétől a hideg ráz, és a hányinger kerülget. Ilyenkor csak az segít, de Petet képzelem a helyébe. Ő tartja bennem a lelket. Tudom, hogy életben van, és ez elég.
Mert... Uki, ugye elég? Boldog vagy, hogy megmenekült az a fickó, és te meg ittragadtál?
|
| Laurent | 2011. 07. 08. 22:19:41 | #14910 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Petnek~
Aki:
Lebegek. Nem tudom hol vagyok vagy mióta, csak hűs cirógatást érzek és hátborzongató ürességet, mint aki elfelejtett valami nagyon fontosat. Sikoltozok, persze ebből a kinti világ csupán halk motyogást hall. Gondolataim lassan indulnak visszafelé, ahogy a hűvös simogatás az arcomon csalogat az ébrenlét felé. Nem tart sokáig, próbálom összeszdni a gondolataim, visszatalálni az élők világába.
-Pet... -nyögöm.
-Itt vagyok Aki. - súgja egy mély és megnyugtató hang.
-Peter... -motyogom és lassan nyitom ki szemem, hogy ránézve szívem megránduljon.-Menj a közelemből.- krákogom, akárha egy vödörnyi hamut ettem volna... már adnak is vizet.
-Tessék egy kis víz.
-Lehet megmérgezted. - figyelem őt és ülök fel, fejem tartva, mert olyan mintha le akarna gurulni.
-Nem mérgeztem meg, annyira szemét állat nem vagyok.- válaszolja.
-Hol vagyok? Hova hoztál?-kiáltok fel összerezzenve és hiába nézek körbe, nem tudom.
-Emlékszel arra a fogadóra, ahol megismerkedtünk? Ide hoztalak, mert eszméletlen voltál, meg az erdőt is felgyújtottad. -válaszol nekem sietve, de túl rémült vagyok ahhoz hogy megköszönjem.
-Remélem nem használtad, aki a helyzetet, míg nem voltam eszméletemnél. -iszkolok el, de ő csak a szoba másik felébe ül, és rettentően elgyötörten néz fel rám-
-Ennyire gonosznak tartasz? -tekintete meghökkent, sose láttam még ilyennek.
-Magam sem tudom. -súgom, míg lábaim felhúzva átölelem őket védekezésképp.- Tényleg felgyújtottam az erdőt? -csak bólint, én meg felállok, hiszen kötelességem legalább segíteni eloltani a tüzet, de Pet elém áll.
-Nem mehetsz oda, le kell nyugodnod, mert nem szeretném, ha még egyszer ugyanolyan módon kiakadj, és tüzet szíts.- Búgja, és tudom hogy igaza van, de hogy nem enged el, az megrémít.
-Nem tarthatsz itt! -kiáltok gombóccal a torkomban.
-Szeretlek Aki, mindennél fontosabb vagy nekem, sajnálom, hogy nem mondtam el az igazat, csak féltem, hogy ha megtudod, mi vagyok, el fogsz ítélni.-vajon tudja hogy mit kell mondani ahhoz hogy kínozzon?
-Szerinted, most nem ítéllek el?- megrebbennek ajkaim, míg könnyeimmel küzdök.
-Tudom, hogy elítélsz, kérlek, bocsáss meg! -késő... a tűz érdekel, ami mágikus, így nem lehet eloltani bárhogyan.
-Nem érdekel a bocsánat kérésed, most pedig engedj el!
Remegek, hogy nem fog elengedni, hiszen erősebb tőlem, ő naponta használhatja az erejét, míg én gyűlölöm, és csak akkor használom ha nincs kiút. Aki meg is vet érte. Eláll az ajtótól, és pedig egy pillanatnyi tétovázás után már rebbenek is, és erővel szakítom fel az ajtót, hátha csak vicc az egész és be van zárva. De meglepően könnyedén és nagy lendülettel pattan fel az ajtó, és már lent is termek. Istenekre! Ezt mind én okoztam... Megbénultan állok a nagy tűz előtt, kárt bennem úgyse tehet, a loholó emberek olykor meglöknek, én meg megbabonázva nézem a tüzet. Gyönyörű... Érzem hogy belül démonom lassan előmászik, én meg tehetetlenül hagyom, felizzik a szemem és...
Sikoly. Kiáltások, ropogás, és mint aki egy buborékból mászott ki, megtántorodok és körbenézek. Petre téved tekintetem aki egy égő házból ugrik ki hogy egy apró kis gyermeket a szüleinek adjon vissza... De nem vesz észre, továbbra is a tűzzel foglalkozik, és mivel bensőm kissé csillapodik, a tűz tápláló ereje is alábbhagy. Egy pillanatra megáll és rámpillant, én pedig megszeppenve állok a forgatag túloldalán, és a tűz lassan az enyészetté válva kezd eltűnni. Ujjongás szerteszét, és Pet is a kis pislákoló lángokra néz, majd vissza rám. Elindul felém, én meg szaporán dobogó szívvel sarkonfordulok és futni kezdek, de egy pillanat alatt vetődik rám hátulról és magához ölelve sodor le az útról. Szinte már alig érezni hogy ver a szivem, olyan hevesen kalimpál, ahogy figyelem az elszabadult kocsit, melynek lovai megrémülve vágtatnak a vakvilágba. Majdnem eltiportak.
Megmentett...
Mert pénz kell neki!! El akar adni!
Szeret engem, és annyira kedves, nem azért szeretett belém mert démon vagyok...
Vagy már az előtt tudta hogy mi vagy! Kihasznált...
Segített!
-Jól vagy, Aki?
A belső hangok megszűnnek ahogy megszólal,minden kétely és kérdés értelmetlennek tűnik. Pislogva nézek fel rá, hiszen... Akármi is történt az erdőben, mégis megmentett mint eddig elég sokszor, segített... És nem árulta el hogy én okoztam a tüzet. A mellkasán fekszem, de már nem sokáig, mert elenged én meg ösztönöse felállok.
-Igen, jól...
Lábaim visznek is el, távol tőle, de még mindig képtelen vagyok figyelni... Hirtelen pördülve nézek rá vissza, mintha mondani akarnék valamit, torkom fojtogatja valami, és így képtelen vagyok megszólalni. Lassan rámpillant. Tekintete csupa fájdalom és gyötrődés, fáj így látnom. Nem lenne szabad miattam... Tétovázva állok alig pár méterre tőle, végül érzem ahogy közelít pár démon, gondolom az övéi, és felpillantva rájuk hátrálni kezdek. Pet úgy ül fel mint aki halálos sebet kapott, és int nekik, de ettől nem lépek hozzá közelebb.
-Aki, hallgass meg.. -könyörögve néz fel rám, míg nekem szemem rebben.
-Miért kellene? -hangom halk, reszelős, mintha valahol elhagytam volna. -Miért kínzol még? Hát nem volt már elég?
-Én nem...
Mond még valamit, de nem hallom, mert Era közelít felénk, mosolyogva, izzó szemekkel, szerencsére még nagy a füst és a falusiak nem figyelnek, mert tuti lebuknánk, ám az én figyelmem teljesen elvonja. Már épp felcsillanna bennem a remény, ám mögötte vagy hat hatalmas démon van, úgy tűnik egy követ fújnak. Hát én már nem értem. Én semmit se értek! Vállaim felhúzva eresztem ki Akit, ez a legjobb megoldás, már csak azért is, mert nem tudom mit tehetnék, és ő van olyan szeszélyes és veszélyes hogy megóvjon minket. Úgy teszek mintha örülnék Erának, és értetlenkednék a többieken, és a démonom is csak azért jött volna elő, hogy őt üdvözölje.
-Aki, drága! -búgja nekem, de megáll tisztes távolban. - Ne hallgass rá. Csak el akar csalni téged. De nekem meg van egy jó ajánlatom. -feláll a pihe a karomon, ez nem jó...
-És mi volna az? -kérdezem oldalrabillentve a fejem.
-Aki, ne! Azok az apám démonjai! El akar vitetni!- kiált fel Pet, de két démon odasiet hozzá és lefogja.
-Eljössz velünk, és leszel az apjának babája, ritka, gyönyörű, és mindent megkapsz, amit csak óhajtasz. Vagy erővel viszünk el. -sóhajt, mintha az utóbbit sajnálná.
-Eladtad magad... -szisszenek fel, hátrálva, míg dühöm fellángol.
-Ó,nem kedvesem. Csak beláttam, hogy jobbat nem kaphatok.
-Soha!
Kiáltok, erre a maradék nagy állat felém vetődik, és ekkor minden egyszerre sül el. Sikoltva húzom magam össze hogy védhessem magam, Pet kiszabadul és elém veti magát, Era tébolyultan kiált hogy fogjanak el, és elszabadul a pokol. Pet pár pillanat múlva felnyögve dől el, én meg sikoltva ugranék hozzá, de elkapnak. Keményen odapörkölök, szűkölés és nyüszítés hallatszik, de mielőtt Pethez érhetnék, valami kemény csattan tarkómon, csillagokat látok tőle, Uki bennem félholtan zuhan össze, és Aki dühödten vicsorítva csap hátra utolsó mozzanatként, majd együtt hullunk alá.
***
Sötét van. Több mint sötét, jéghideg... És minden csupa víz... Érzem hogy reszketek, fogaim összekoccannak, és nem tudom hol vagyok, vagy élek-e még. Vajon ha meghalnék, fáznék? Soha nem fáztam még életem során... Halkan szólongatom Akit, de nem válaszol. Kísértetiesen egyedül vagyok. Senki nem jön, valahol valamiről ütemesen csöpög a víz, azt nevezem ki az idő múlásának mérésére alkalmas eszköznek. Párezer cseppnél belezavarodok és elvesztem a fonalat. Valaki szörcsög, és nagyon nagy zajt csap, majd hisztérikus nevetésbe csap át. Ahogy rájövök hogy én vagyok az aki ilyen gyönyörűen krákog, és ilyen őrülten nevetgél. A sötétbe... Újra zuhanni kezdek, és édes tudatlanságba kúszok át... Rettegek létem következő pillanatától is. Lesz egyáltalán még hoolnap?? Vajon.... Vajon Peter hol van? Ugye nem halt meg? Csak arra emlékszek hogy valaki leütötte... De ugye nem szúrták le? És itt ébredtem... Meg fog menteni? Miért van olyan érzésem hogy hiába várok bárkire is? Egyedül vagyok, bár a magány életemben nem először sújt le rám...
***
Prüszkölök, és fújok, izzik minden tagom, egy csepp józan gondolatot se találok fejemben. Izzok ebben a lyukban, úgy érzem hogy mindenki elfelejtett engem és itt hagynak megrohadni ebben a lyukban. Mióta lehetek itt?? A ruhámból ítélve már napok óta. Dohszag, és rothadás. Uki nem szól hozzám. Talán büntet valamiért, vagy csak elmerült az önsajnálatban, ki tudja... Mire várnak? Hogy éhen haljak? Vadul felkiáltok és egy szuszra kiáltom bosszúságom világgá, hangom szavakká formálva és fröcsögve ezernyi átkot, szidalmat, egészen addig míg el nem halványulva és be nem rekedve újra össze nem roskadok... Egyedül vagyok... Peter is elhagyott...
***
Lógok a semmibe. Remegek halványan, Uki végleg elcsendesült bennem, már csak a forrót érzem. Táncolni akarok, de mindenek előtt fürödni, enni, és legfőképp inni... Ó, egy csepp... Gondolkozzunk. Ha Uki lennék, megnézném hol vagyok és hogy juthatok fényre innen. Megnézem magam, nincs rajtam seb, csak tengernyi kosz és pár horzsolás amiket itt szereztem tehetetlen dühömben. Láncok... Meg vagyok kötve, mint egy rab... Deee... Hosszas koncentrálás után lassan olvadni kezdenek rólam, és van egy olyan érzésem, hogy nem is akartak itt tartani engem. Mi ez? Csapda! Dee... Csörren a láncom ahogy lehullik, én meg egy szaporán csepegő valami alá állok és arcom megmosom meg a kezeim. Fura szaga van ennek a víznek így inni nem iszok belőle. Meggyújtok valamit, és a füstöt figyelem hogy merre száll ki, arrafelé indulok el, ám vaskos ajtókba és rácsokba ütközöm.
-Hahó!
Kiáltok, de csupán egy tálca csusszan lábaimhoz ki tudja kitől vagy honnan. Kezemen lévő tűzgolyó azt megvilágítja, így látom hogy friss vizet kaptam és ennivalót. Rávetem magam, és minden további nélkül habzsolom. Átsuhan fejemen Pet, hogy vajon ő hol van és mit csinál... És hogy nem büntették meg, remélem... Nyílnak az ajtók, én meg vicsorogva nézek fel, guggolva lapulok le, ugrásra készen, esetleg hogy valakinek átharapjam a torkát is útközben.
-Ha ki akarsz innen jönni... Kövess...
Halk hang, és a szaga is... Valami ijesztő... Akár egy farkas, és mégis ember... Bizalmatlanul követem tisztes távolságból, kiutat keresve, de hiába. Ez a hely egy labirintus, mégis lopva kezemmel a fal mentén koromcsíkot húzok, hogy visszataláljak.
-Petert ismered? -kérdezem könnyedén.
-Ó, az úrficska most nagyon bánatos... -rámvigyorog, én meg értetlenül összevonom a szemöldököm. -az apja a házba záratta. Magácska meg megy az apját szórakoztatni.
Tágra nyílt szemmel követem, míg lassan egy pincéből felmászunk, és hála erőmnek még ebben a sötétben is látok. Egy kis terembe vezetnek, és belöknek a kádba, ahol nagy örömmel csutakolom le magam, mikor magamra hagynak. Illatok olajok és ami csak szemnek-szájnak ingere. Aztán nekiállok öltözni, és szépen magamra öltök egy vörös szűk toppot tele csilingelő érmekkel, meg egy gatyát, ami lefelé bővül,és buggyos a vége. Oh de szép! A tükörbe nézve állok és fésülöm a hajam, csodálva hogy milyen szép a vörösen izzó szemem és hogy rámillik a ruha... Ekkor dörren az ajtó, és a tükörben pillantom meg a berobbanó Petet. Él!
|
| Laurent | 2011. 05. 01. 23:22:17 | #13344 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Petnek~
http://www.youtube.com/watch?v=DXQkplGz05c
Egymást nézik, és engem fura érzések kerülgetnek. Miért van olyan rossz előérzetem? Olyan, mintha... Pet a fejét csóválja. Ez akkor most nem jó. Valami nagyon nagy baj lehet, mert ennyire még sosem kalapált a szívem, csak ha nagyon rossz közeledett. Mindig így van. Ha kezd valami rendbe jönni, beüt a világ vége...
-Ez minden esetre furcsa, hogy ott van lent. - A lenti nő érzései hullámoznak körülöttem... Libabőrös vagyok, Aki nem hagy békén. Folyamatosan követeli, hogy engedjem ki, mert csak ő tud megvédeni. Félek. És egyedül vagyok.
-Fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda. -hajolok én is előre.
Pet hirtelen lehunyja a szemét, és furán vesz levegőt, így kissé zavart vagyok. Mi ez? Nem értem. Pedig annyi mindent láttam és olyan sok dolgot tapasztaltam... Most mégis érzem ahogy a táskám szinte rezeg a frusztrációtól... Kinyitja a szemét, én a hátát simogatom, hátha legalább én lenyugszom ettől az automatikus mozdulattól.
-Minden rendben?
-Hát nem tudom, volt egy látomásom, egy férfiról és nőről.
-Meséld el kérlek!- kérem, bár inkább mert kíváncsi vagyok. Látomás? Ő egy látó lenne? Nem varázsló? Egyszer tényleg a kérdéseim fognak a sírba vinni.
-Nem fontos hidd el, megpróbálok lemenni hozzá.
Csak figyelem ahogy levegőt véve lebukik a víz alá, és mintha a szájuk is mozogna... Düh... Szemeim felizzanak, és fülledt meleg lesz, így lefröcskölöm magam vízzel. Harag... Csak az a baj hogy nem az enyém. Ellenkezik a lány, de Pet szinte erőszakosan ragadja meg, és húzza fel a víz tetejére, én pedig futok oda segíteni. Hatalmas erő. Vajon Pet is érzi? Nem baj ha itt vagyok? Megfogom a vékony, kecses csuklót, és kisegítem. Minden porcikáját lesem, mohón iszom a látványt... Egy főnix... Szívem vadul repes, az ő kíváncsisága is elég nagy.
-Szia, Aki vagyok. -mutatkozom be, és felvillantom neki a belül remegő igazi démont, vörös szemeim egy pillanatra felizzanak, és ő azonnal megölel.
-Én meg Ayleera. -megborzongok, hiszen ő is egy magamfajta! -Peter, neked is köszönöm, remélem elmondtad ennek a lánynak a kilétedet. - el vagyok bűvölve, szinte fel sem fogom a szavait. Csak a szóváltásra figyelek fel végül.
-Nem, de jobb ha te sem nyitod ki a szádat.
-Pedig illene megtudnia. - összevonom a szemöldököm. Miért érzem, hogy Era többet tud mint én?
-Nem!- feláll Pet, és ellenségesen néznek egymásra. Ez nem jó! Petnek nincs esélye egy igazi démonnal szemben!
-Miről jobb ha nem tudok? Ne értek semmit! - a fiút nézem, elvégre neki kéne valamit mondania. Zavart vagyok. Ideges... Aki megint csak fel akar törni...
-Aki, ez az ember átver, ő ugyanis egy démon. -hallok egy női hangot, és odanézek. Era... Te ismered? Pet hátrébb lép, talán érzi hogy valami kitörni készül bennem?
-Peter, ez igaz? - bizalmatlan tekintetem, kihúzom magam, és magam sem tudom hogy mit teszek a következő pillanatban majd. Csak azt hogy meg fogom bánni.
-Igen...- kezdené a magyarázatot, de Era megint közbevág.
-Aki azt is tudod, hogy ő miért van veled? -Ó, kegyes istenek, még mindig van? -Peter apjával anno viszonyom volt, aki mostanra a főnixeket írtja ki, engem megmentett, annak reményében, ha ennek vége van, folytassunk mindent ott ahol abbahagytunk.
- Az egy dolog, hogy apám a mai napig vadászik a főnixekre, de jelen pillanatban engem nem érdekel az a vadászat. -hallom a hangját, de nem merek ránézni. Félek még több hazugságot hallanék. Ezt elhihetem? Lassan nézek rá, szemeim szúrnak, torkomban gombócot érzek. Mi ez?
-Peter...
Hangom halk, és elcsuklik... Képtelen vagyok megszólalni. Ha az apja vadászik ránk... Ők tehetnek arról hogy alig maradtunk? Sőt lehet mi vagyunk az utolsó példányok? És mi az hogy a jelen pillanatban? Nem kapok levegőt... Úgy érzem megfulladok, pedig igazából csak Aki ereje feszít belülről. Szét fogok szakadni, mert ő most egy olyan kis belső buborékban van, amitől senki sem tudja őt észlelni, de ha ezt szétszakítja hogy engem megvédjen... Meghalok...Látom hogy igaz, tudom, érzem... és mégis egy hang belül csak azt tudja hajtogatni, hogy ,,ne!”. Mintha ettől nem lenne igaz minden... Fáj...
-Aki, kérlek... -csendül újra a hangja, én pedig hátrálnék ahogy közelít, de Era kettőnk közé áll.
-Takarodj a közelünkből.
Halkan morog, akár egy vadmacska, aki figyelmeztetően villantja ki a fogát, és a szőrét borzolja, de Pet csak áll és megkövülten néz. Elfordítom a fejem, hogy ne lássa a fura izzóként felvillanó másik énemet, és nyelve egy nagyot nézek rá lassan, bizalmatlanul, barátságtalanul. Rábíztam volna az életem. És ő mindvégig talán azt várta hogy a fajtársaimhoz vezessem!
-Mire vársz? -kiáltok, és mind a ketten összerezzennek. - Nem vagyunk többen, igazán sok pénzt kaphatsz értünk!
-Aki! - nyögi döbbenten, szemében fájdalom villan, a szívem pedig mintha teljesen összecsavarodott volna.
-Elég! Ne mondj semmit. A saját nevem hallva is csak arra tudok gondolni hogy hazudsz! -hangom egyre halkul, és keserűvé válik. Era a kezét a vállamra teszi.
-Gyere. Menjünk.
És mégsem mozdulok. A szemeit nézem, s mégis úgy érzem, hiába. Még az is csak álca. Remegek, és Ukiként lassan gyengülök.
-Aki! Ne tedd!
Sziszeg a fülembe Era, de azt hiszem, késő... Az eddig barna szemeim mintha parázsként izzanának fel, úgy váltanak égő tűzvörösbe, és a másik főnix pedig pár lépést hátrál. Talán az ő belső démona is reagálna rám... Bűnhődnie kell! Vérét látni! Eltemetni és úgy elátkozni hogy soha senki még az árnyékát se tudja visszahozni! Úgy kapkodok levegő után mintha sírni kéne, de a belső tűz az előtt elpárologtatja a könnyeim, mielőtt megszületnének. Így csak a szám nyitom ki, hogy lehordjam, hogy hirtelen felindulásból leteremtsem, de nem jön ki hang a torkomon. Eljött a végső kétségbeesés. Tőr villan a kezemben, és úgy rontok felé, ő pedig az utolsó pillanatban hajol el. Fékezek az avaron, levelek szállnak szanaszét a levegőben, én pedig kissé berogyasztva a térdeim görnyedek újra támadáshoz.
-Aki...
Szólal Peter, de én kiáltva ugrok, vadul kaszabolva kezemmel... Uki bent szenved... Zokogok. Zihálva fekszek Pet testén mert a lendülettől lesodortam, és a tőröm hegye ott van pontosan a dobogó szívénél, csupán egy döfés kellene. A tőrt nézem. Szuggerálom, hogy magától mélyüljön el a szívében, megállítva a lüktetést. Beharapom az alsó ajkam, és két kézzel markolom a tőrt. Gyerünk, Aki! Menni fog! Csak egy mozdulat! És vége a rémálomnak...
Nem megy! Uki belül annyira gyenge, annyira képtelen rá... Túl sokáig voltam ember, és képtelen vagyok ölni? Nem. Szörny vagyok. Csak ez lehet a magyarázat.
Szemeim akár egy kiszolgált lámpafény, úgy halványulnak el, szépen vissza barnába, lassan távolodok el, remegő kezeimből kieresztve a kést, felállva Petről. Szemei elgyötörtek és aggódóak, mintha fájna neki valami... Ugye nem bántottuk? Nyikkanok ahogy hátrálás közben egy fába ütközök.
-Aki nem akar többet látni. -súgom, és remélem hallja. Lehajtom a fejem, és oldalra nézek. Nem akarok ránézni. -Uki pedig kér hogy ne keress, és vigyázz magadra. -nyelek, lassan ránézek a hajfüggöny alól- És hogy ne merj több főnixet a halálba küldeni.
Sarkon fordulok, és a fát kikerülve futok amerre látok, csak azt érzem hogy Era nem sokára követ engem, és messze elmaradva mögöttem fut, hiszen a víz alatt biztos nem csak pihent.
-Aki!
Hallok valakit kiáltani utánam, de nem állok meg. Fürgén és sebesen kerülgetem a fákat, mintha üldöznének, és nem gondolkozva futok egyre csak előre, átszökkenve kecsesen egy ág felett, kitáncolva egy fa útjából, átlibbentve egy tócsa felett. Könnyeim sebesen folydogálnak szanaszéjjel a menetszéltől, és alig látok tőlük, halk hüppögésem elnyomja a lépteimnek zaja. Úgy érzem elárultak. Becsaptak. Az orromnál fogva vezettek egész végig. Vajon a táskát tényleg visszaszerezte, vagy csak az ölébe hullott? Már a fogadóban is tudta hogy ki vagyok?
Nem akarok erről gondolkozni!! Elég volt! Előre!
-Aki, várj!
Olyan hirtelen állok meg a szavakra, hogy hirtelen csapódik belém a másik test, és előre zuhanunk. Tehetetlenül és mozdulatlanul fekszek a földön, szipogva, majd sóhajtok. Nyelve szólítanám Era démonát, de nem találom. Nemes egyszerűséggel olyan, mintha nem is ő feküdne rajtam. Szívem megugrik, ahogy tudatosul bennem, hogy egy férfiillat leng körül, erős karok ölelnek, és páncélszerű öltözék nyomja testem itt-ott. Ez nem nő. Megborzongok, és azonnal fészkelődni kezdek, ki akarok szabadulni, de a két kéz csak erősebben fog.
-Engedj el.. -sziszegem neki.
-Előbb hallgass meg! -halkan kér, a hangja sem követelőző...
-Inkább meghalok!- tör ki belőlem, és nem hagyom abba a szabadulást.
-Várj! Aki!
Eltűnik a súly rólam, én pedig kézzel-lábbal menekülök a közeléből, négykézláb odébb bukdácsolva, és amikor jó kétméternyire kerülök tőle, csak akkor huppanok le a földre. Hajam ziláltan lóg arcomba, szemeim könnyesen, mégis gyűlölködve néznek rá, és úgy fújok rá akár egy macska. A sarkára ülve néz rám, ajkát rágva, szavakat keresve.
-Nem tudtam hogy főnixdémon vagy. Hidd el! Teszteld le a kütyüiddel.
Eltüntetem a gyűlöletet arcomról, és a lehető legbizalmatlanabb arcomat húzom fel helyette. Szívem máris elhiszi, mohón issza a szavait, hinni akar, és a karjaiba menekülni, elfelejteni mindent. De eszem erősebb, ahogy Aki is. Mind a kettő azt súgja, nem éri meg csak úgy bizalmat szavazni neki.
-Amíg Erát ki nem hoztam a tóból, nekem semmi vadászattal kapcsolatos feladatom nem volt. Nem akartalak megölni! Aki, értsd meg, nem akarlak bántani! - folytatja, közelebb kúszva, de én csak hátrálok tőle, így megáll.
-Ne gyere közelebb. Hol van Era? - szemem sarkából pillantok körbe, de nem látom.
-Ott maradt a tónál. Azt mondta vár valakit. -válaszol azonnal, talán hogy maradásra bírjon.
-Miért jöttél utánam?- hangom már lehalkult, szinte megtört. Nem nézek rá.
-Nem akarom, hogy azt hidd, a pénz nekem minden.
-Mert nem? -pillantok rá kihívóan. -Kevesen vagyunk. És nagyon sokat fizetnek értünk, főleg azok akik ketrecben tartanak, akár egy házikedvencet, és elvárják hogy szórakoztassuk őket. Nem érdekli őket, hogy te nem egy tárgy vagy. -felizzó tekintettel nézek rá.- De felégettük őket. Mind. Ha azt hiszed hogy hagyjuk magunkat csak úgy elvinni...
-Nem akarlak elvinni sehová. Hiszen ha ezt akartam volna, lett volna rá alkalmam! -vág közbe, egy fél lépést közelítve, én pedig hátrálok.
-Akkor miért jöttél velem? Visszaszerezted a táskám, elvittél egy agghoz hogy választ kapjak, segítettél, megvédtél... Miért? -vágom hozzá a kérdéseim.
-Mert fontos vagy nekem.
-Nem inkább az értékes szót kerested?
-Nem. -mélyen néz a szemembe, szinte foglyul ejt, én pedig lassan hátrálok. -Szeretlek, Aki.
-Hazudsz!
Sikoltom, rémülten hőkölve hátra, és megpördülve iramodok újra neki, futva, nem is inkább előle, hanem magam elől. Valahol legbelül tudom hogy igazat mond. Érzem. Csak attól félek, én valamit félrecsinálok. Nem tudom mi ez az érzés belül. Fáj. Minden porcikám, a szívem is görcsöl... Lelassulva egy fának támaszkodok, fejem a durva kérgének támasztva. Pet is megérkezik.
-Aki! Jól vagy?
Hallom a hangját, valahogy nagyon messziről. Nem, Pet, nem vagyok jól. Fáj a szívem. De ugye nem halok meg? Pördül velem a világ egy nagyot, én pedig ájultan dőlök a nagy semmibe bele. Azt hiszem, ég valami... Az utolsó amit érzek, az a füst szaga...
|
| Laurent | 2011. 04. 02. 12:31:30 | #12715 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Petnek~
-Ez az illető, akihez megyünk egy kicsit messze lakik. -mondja, de én nekem már olyan mindegy csak lennénk már ott!
-Nem baj, és mikor tud fogadni minket az illető?- térek egyből a lényegre.
-Szerintem azonnal tud.
-Remek! -azt hiszem mégiscsak jól jártam ezzel a pasival, szóval karba öltöm kezem hogy mit állunk még itt, és szuggerálom hogy menjünk már.
-Hát akkor menjünk.
Mondja és jobbra kanyarodva elindul, én pedig röppenek utána, szaporán és aprókat lépve. Emlékszem még a zárdában amikor éltem akkor tanítottak erre, és nagyon gyűlöltem, úgy hívtam hogy a mérgezett egér rohanása. De rá kellett jönnöm hogy a rossz szokásoktól az ember nem tud egykönnyen megszabadulni. Hiába próbálom megnyújtani a lépteim, egyszerűen azon kapom magam hogy aprócskákkal futok. Persze ilyenkor lemaradok, de Pet van olyan figyelmes hogy megáll, és addig is mindenféle növényeket dugdosok a táskámba, mert sosem lehet tudni mire lesz szükségem. Kiérve az erdőből csak pislogni tudok, halvány gőzöm sincs hogy hova megyünk. Hiszen ez a hely a nagy semmi közepén van! Hallom hogy beszélni kezd, már kérdezném is hogy mit mond, amikor megérzem a mágiát. Jézusom... ez hova visz? Hiszen nem is ismerem annyira, hogy csak úgy elmenjek... Ebbe az izébe! Egy ajtószerű nyílik meg, én pedig közelebb lépek, de csak mert mögötte nagyon biztonságban érzem magam mint mellette.
-Aki, ugye megbízik bennem? -felpillantva rá bólintok, hiszen én hívtam magammal, nem?
-Azt... hiszem igen... -nyüsszögöm, mert azért annyira nem hogy ki tudja hova cipeljen!
-Adja a kezét.
Mennyei tészta, csak ne vágja le! Odaadom neki, mire határozottan megfogja magához ölel amit majd később megköszönök neki ha nem felejtem el, és átlépünk a kapun. Jézus... Ez nekem túl sok! Aki belül marcangol de nem akarom kiereszteni, még a végén én is valaminek a fenekén végezném, ami határozottan nem jó! Végre megszűnik a buborék ami feszélyezett minket, mégis hányingerem van.
-Jól van? -érkezik máris a kérdés, ami roppant logikusnak tűnik, csak nem nekem.
-p...Persze. Ezt meg hogy csinálta? -nézek fel rá, igaz nehéz eltalálni melyik ő a kettő közül, de miután leültet, könnyebben megy.
-Higgye el, hogy ezt nem akarja tudni. -mosolyodik el, én meg csak a szemöldököm húzom fel. Ó igen?
-Jól van. -majd később talán...de ez a bűz..-Hol vagyunk?
-Akivel beszélni szeretne, itt lakik. -felnézek rá, mintha azt mondta volna hogy az égből potyogó békákkal élve kell elfogyasztani.
-Ilyen helyen lakik? -mi ez, boszorkány?
-Igen, de nagyon barátságos, de nem tudom mennyit változott az elmúlt időben az öreg.
Felállok és körbenézek. Kissé ködös, bűzös, mocsaras, ingoványos, elhagyatott és ijesztp egy helyen állunk, úgy nézem egy kicsit sem könnyíti meg a dolgom hogy emberi lehessek. Talán mindenképpen arra hajt hogy átváltozzak vagy mi a fene?
-Na és merre lakik? -kissé elszédülve dőlni kezdek, de hála az égnek elkap... Annyira jó hogy így magához ölel...
-Erre.
Indulunk is, én meg csak megyek, majd mikor egy fa előtt megállunk, felszalad a szemöldököm. Pláne ahogy kopogni kezd a törzsén. Biztos hogy nem maradt valami fontos a fejéből odaát mikor átjöttünk? De ekkorra megmoccan a fa, és kinyílik, engem meg Pet beterel a belsejébe. Kissé mohos és dohos, és mögöttünk már be is csukódik az ajtó. Elfog a félsz hogy Pet esetleg eladni készül engem, de ahogy meglátom az öreget, eloszlik minden gyanúm. Nem éppen a jóságos apó kinézete van, de határozottan nem is gonosz sarlatánnak néz ki.
-Szia Pet, de rég láttalak, gyertek csak beljebb, foglaljatok helyet!
Nagyon szívélyesen üdvözöl, és ahogy látom nagyon is jól ismerik egymást. Azért jó tudni hogy Pet tényleg kedves uriember és nem csak engem akar behálózni. Leültet engem, és mielőtt frászt kapnék hogy most mi van, mögém állva teszi kezeit a vállamra, megnyugtatóan.
-Jó napot. Kazuki Akinak hívnak. - mutatkozok be, míg az öreg kezei is nyújt nekem.
-Szép hölgy, a nevem Ormar. -én is kezet nyújtok, és még egy kis puszit is nyomok arcára.
-jól van, te vén kéjenc, Akinak kérdései lennének, és szeretném ha válaszolnál rá. A fizetségedet meg majd megbeszéljük.- szólal meg Pet túl komoly hangon mögöttem míg visszaülök.
-Peter fiam, ne féltékenykedj, nem csapom le a kezedről a kis barátnődet!-kacsint rám, mire én kissé elpirulva rázom meg fejem hogy ilyenről szó sincs.
-Akkor szép hölgy, mik a kérdései? -fészkelődve nézek fel Petre, elvégre... ennyire talán nem bízok még benne...
-Hát.. ha ezt lehetne négy szem közt... -nézek fel szép szemeibe kérlelve őt, mire csak felsóhajt és kilép, maga mögött becsukva az ajtót. Ormarra nézek.
-Ugye kintre nem érezni a bent lévő erőt? -kérdezem míg Ormar a fejét rázza.- Hát akkor térjünk a lényegre.
Előadom neki hogy találtam a tó mélyén egy démont, persze nem mondom milyet, és hogy valaki üzenni akar, minden valószínűség szerint és hogy hogy kerülhetett oda egy démon, meg hasonló kérdésekkel össze-vissza bombázom, és mire nekikezdene a mesének, már én is össze vagyok kavarva, nem hogy ő. De tölt nekem egy kis teát, és leülve mesélni kezd. Elmondja hogy réges-rég nagyon sok főnixdémon volt, akikkel kereskedtek mert igencsak ritkák voltak és gyönyörűek, nem beszélve a képességeikről. Elmondja hogy mára már nagyon kevesen vannak, de a tó mélyén pihenő példány mondjuk úgy került oda, hogy miközben többen menekültek, valaki elkapta, és hogy elrejtse őt elaltatva dugta a mélyére. Most úgy tűnik ki akarja szedni onnan, de vagy nem tudja, vagy nem képes rá, vagy nem akarja, így mással végezteti a munkát. De a kérdésre hogy miért pont én, arra nem kapok választ. Alsó ajkam rágcsálva állok fel, és lépnék ki, de megfogja a kezem.
-Ne félj, nem mondom el senkinek.- néz rám, aprócska mosollyal.
-Mit? -teszem az ártatlant.
-Ne szólj szám nem kap migrén. -nevet rám, én pedig kissé ijedten lépek ki vele együtt a hátam mögött elgondolkozva.
-Nos? -hallok egy hangot, és ijedten rezzenek össze, hiszen nagyon elgondolkoztam.
-Jesszus Peter, a frászt hoztad rám. -fogom a mellkasom mielőtt a szívem kiteleportálna onnan.
-Ennyire ijesztő vagyok? -morog fintorogva az én lovagom, és elbúcsúzva intve Ormornak belekarolok.
-Hát, Peter tele van meglepetéssel, szokj hozzá kedves.
Nem tudok már neki válaszolni, hogy igen, magam is rájöttem már, mert addigra már átlépünk a varázskapun, én pedig újra azzal vagyok elfoglalva hogy ne dőljek szerteszét. Peter erősen szorít, nem hagyja hogy leessek, én pedig kissé nekidőlve pihegek és mikor leültet, hálásan nézek rá.
-Köszönöm... A táskámból elővenné nekem a kis lila fiolákat tartalmazó szütyőt?
Adom neki oda. Nem adok használati utasítást, elvégre ha valaki keres benne valamit, akkor az máris a tetején lesz, így megelőzve a kutakodást, és nem kerülnek elő mindenfélék amiknek nem kellene. Mikor odaadja nekem, egyet kivéve máris lenyelem a tartalmát, és arcomon végigsimítok. Túl sok ez nekem, öreg vagyok én már ehhez! Nagyot sóhajtok, és így végre megkönnyebbülök. Aki már nem akar mindenáron kiszabadulni, így még biztonságban vagyunk.
-Ha lehet ezt kerüljük máskor. Eléggé... Hát... Kellemetlen. Mintha túl sokan lennénk. -motyogom míg visszaadom neki a táskát, és ő elteszi nekem.
-Nos, sikerült megtudnod amit szerettél volna? -néz rám, és ahogy látom kissé mintha meg lenne bántva, talán mert nem mondtam el neki hogy miről van szó.
-Hát... Nem jutottunk sokkal előrébb. -töprengve nézek előre- Mesélt nekem ugyan arról amiről szerettem volna hallani, de a lényeget még mindig nem tudom... -sóhajtok, majd ránézek, megadva magam.- De gondolom te úgysem hiszel a régi meséknek, így nem is érdemes neked...
-Hát ezt meg ki mondta neked?- szalad fel a szemöldöke, én pedig visszanézek rá ugyan olyan meglepett arccal.
-De hát te mondtad még amikor elindultunk hogy ezek csak mesék... Én azt hittem... Én... -megzavarodva rázom a fejem, de ezzel csak azt érem el, hogy Aki felfortyanva akar előmászni. Visszatuszkolom, és mikor úgy vélem hogy már normálisan nézek ki, felemelem a fejem, és Pet szemébe nézek. -Tehát akkor elhiszi hogy léteznek vámpírok, szellemek, démonok, istenek meg sellők?
-Igen. Mondjuk a sellőkben nem hiszek. -néz rám őszintén, és hiába szeretnék egy mosolyt látni, valahogy túl komoly még mindig, csak okát nem tudom.
-Ó.. -hát persze, így tényleg más a helyzet. Akkor talán jobban kellene vigyáznom vele. - Nos... rendben. Tudod, éjjel találtam valamit... illetve valakit egy tó mélyén, és azt akartam tudni hogy miért van ott, illetve ki akarja hogy kiszedjem onnan. Csak azt nem tudom hogy szedhetném ki, hiszen nem vagyok varázsló vagy boszorkány! Én csak egy... -elharapva a mondatot zavartan nézek másfelé, majd lehajtom fejem, mielőtt még Aki előtörne. Igen makacs módon kapirgál és akar kitörni.
-És mit találtál a tó mélyén, Aki? -néz rám, egyik kezem megfogva, így felsandítok rá.
-Hát... Egy nőt. Aki olyan... 30nak néz ki. Gyere... nézd meg te is!
Megfogom a kezét, nem törődve most azzal hogy beleborzongok ebbe a meleg tenyérbe, míg az enyém jéghideg mint általában, ha sokáig nem hagyom Akit előtörni. Elől caplatok, most már nem törődve a léptekkel, csak tipegek, akár a kolostorbéli apácák, persze nem hinném hogy bárki is annak hinne engem. Peter lassan felzárkózik, így egymás mellett lépkedünk, és csak egyszer állunk meg, az is azért mert meglátok egy igen ritka növényt, így örömködve guggolok le és kezdem el leszedni egyesével.
-Ez nagyon ritka és értékes. Például roppant jó ha betegség idején elvesztetted az erőd.
-Te minden növényt ismersz? -néz rám Pet mosolyogva végre.
-Hát... Az életemben elég sok időm volt arra hogy tanuljak. Nekem ez volt a szórakozás. Szigorú rendben éltem sokáig, és kikapcsolódtam ha kimehettem a falak közül és erről tanulhattam. Egy kuruzsló segített eleinte, később saját magam tapasztaltam melyik mire jó. Figyeltem. Ez a titok. -mosolygok rá mindenttudón.
-Szigorú rend? Hol éltél te, zárdában? -hitetlenkedve, és szerintem csak viccből kérdezi, de én kissé elkomolyodva nézek rá.
-Igen. Pont ott. Zárdában éltem, mert a szüleimet nem ismertem, így gyerekkorom óta ott nevelkedtem.
-Miért múlt idő? -kérdezi míg közelebb sétál, én meg egy ujjal elgondolkozva pöckölök egy ibolyát.
-Mert el kellett hagynom a zárdát. Megvett valami királyféle. Megtetszettem neki, és mivel a zárda rosszul állt, eladtak. Az udvarban más dolgokat tanítottak. Hogy kell ülni, álni, beszélni, és... táncolni...
Áhítattal ejtem ki a szót, hiszen annyira hiányzik már nekem, és mégsem tehetem... Felnézek Petre és elmosolyodva állok fel, elpakolva. Szótlanul indulok tovább, és kicsit gyorsabban, mintha ki akarnám kerülni a kérdéseit. Ahogy lassan mellémér, sokáig szótlanul megyünk egymás mellett, mígnem megfogja a kezem, lassan és tapogatózva, mintha attól tartana hogy elrántom a kezem. De hagyom. Annyira jó hogy ilyen meleg... Anélkül hogy észrevenném lassítok, és már-már sétálva megyünk egymás mellett, előre nézve, mintha nem is tudnánk hogy a másik kezét fogjuk.
-Nem maradhattam a palotában. -szólalok meg nagyon sok idő múlva, hirtelen és halkan, mégis tudom hogy hallja.- szörnyű dolgot tettem, és én voltam a hibás. Rájöttem hogy van amit nem erőltethetek, mert akkor elszabadul a pokol.
Kiráz a hideg ahogy arra az éjjelre gondolok. Mindenütt sikoltva rohangáltak, én meg csak álltam és sírva nevettem, néha kiabáltam. Aki volt az aki elszabadult... én pedig csak álltam és nem tudtam semmit tenni ellene... Egy kar ölel át, én pedig az emlékek közül felébredve nézek fel rá, elmosolyodva, és hozzábújva. Lassan haladunk, út közben még előkapjuk a rágcsálnivalónkat, és nekiállunk enni, időnként a másikéba harapva és nagyokat nevetve egymáson. Odaérünk végre a tóhoz, én pedig a szélére sétálva húzom magam után őt. Szerencsére sötétedik, és bár gyújthatnék fényt magam is, mégis a táskámba nyúlok, és pár bogárkát előkapva egy üvegben megrázom őket, és madzagot kötve az üvegükre a vízbe dobom őket. Az üvegcse lassan süllyed mindent bevilágítva, míg a tó fenekére nem ér, ahogy alig fél méterrel a fenék felett egy nő fekszik, akárha egy láthatatlan asztalon lenne, kinyitott szemekkel amik vörösen izzanak, arcán kegyetlen komorság, haja gyönyörűen körbelengi alakját.
-Őt kellene minden valószínűség szerint a felszínre hoznom. -jelentem be.
|
| Laurent | 2011. 02. 28. 19:43:04 | #11825 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Peternek, a démonvadásznak~
-Mit szólna hozzá, ha megvenném ezt a medált, cserébe velem ebédel. -hitetlenkedve nézek rá vissza, közben automatikusan adva vissza a másik vevőnek.-De ezt ne szánalomból vegye meg.
-Nem szánalomból venném, hanem mert igazán szép darab – hirtelen mintha túl közel állna. – Nos mennyibe kerül?
-13 arany. -súgom lesütve a tekintetem, míg a kezem megfogva beleejti az aprókat.
-akkor remélem számíthatok a társaságára, kedves...
-Kazuki Aki. -még jobban zavarba esek, pláne amikor a kézfejemre egy puszit nyom, mert eddig még soha senki sem bánt velem úgy mint egy nővel.
-Örvendek az én nevem Peter. -hangja oolyan mély és csábító, úgy érzem magam mint a fény után áhítozó éjjeli lepke.
-Tudom, hogy hívnak. -kérdő tekintetére újra lesütöm a szemem, átkozott kíváncsiság...
-Valóban? -nem szólalok meg, csak bólintok. -Nos, Kazuki Aki, velem ebédelsz? Meghívlak, ne aggódj.
-Szivesen.
Csak ennyire telik tőlem, így elfordulva kezdek összepakolni, mire ő is segít nekem. Gyűrűket egy tasakba, nyakékeket külön, szobrokat,és szélharangokat... Ám egy medál kiesik a kezemből, és mivel mind a ketten egyszerre hajolunk le érte, összekoccanunk nevetve. Hát ez most vagy vicces, vagy kínos...
-Sajnálom, ügyetlen vagyok.
-Ugyan, dehogy. Csak egyszerre hajoltunk le érte, ezért nem vagy ügyetlen. -nyújtja kezét.
-Köszönöm, legközelebb majd igyekszem jobban vigyázni.
Mosolyodom el, majd leporolva magam felállok, és a táskám a karomra téve elindulok, ő pedig követ. Szóba kerül hogy miket tudok még csinálni, és elárulom neki hogy pár növény mire használható, és mire a fogadóba érünk, zavarom kicsit csillapodik, hiszen lehet hogy másik vevőre villantott nekem a medál, nem? Leülve már előttünk is gőzölög az ebéd, én pedig jóízűen látok neki. És még így is jól érzem magam, nem kell rejtegetni semmit, mert igyekszek a lehető legfurább ooldalam mutatni felé, meg a legszégyellősebbet, hogy mi rá a reakciója, de csak természetesen viselkedik. Mekkora mázli! Hátradőlve elégedetten körbenézek, de talán nem kellett volna. A kép, amit látok... Odakint... Nem lehet. Nem lehet hogy itt van!
-Sajnálom, nekem mennem kell. -állok fel, hogy velem Peter is.
-Azt hittem, élvezi a társaságomat. -tér vissza a magázásra, én pedig kétségbeesetten nézek rá.
-Jaj, nem erről van szó, a társaságod nagyon jó, csak most mennem kell, majd még találkozunk. -darálom neki, majd a táskámat megragadva kilibbenek a fogadóból, szinte már ott sem vagyok.
A szobámba rohanok, a kicsi szütyőmbe süllyesztve mindent, hiszen az egy olyan feneketlen táska, amiből igen csak kevés van, és aprócska zsebkendőnyi mérete ellenére az egész életem benne van. Sötétedik. Fáklyát ragadok, és minden porcikámban remegek. Éreztem, világosan éreztem valamit, mintha valami olyan lett volna a környéken mint én... Talán csak a természet akar mutatni valamit. Pár füvet markolok, és úgy indulok neki. Tarkómon a pihék égnek állnak, mintha követne valaki, de ugyan kinek jutna eszébe ilyen öngyilkos gondolat?
Reccs...
Azonnal fordulok meg, de senki mögöttem, bár sosem lehet tudni, így óvatosan közelítek visszafelé, hátha kiugrik a nyuszi a bokorból. Minden porcikám remeg, tudom hogy itt Főnix járt, és ez belőlem is előhívja őt. Aki mégis visszafogja magát, nem akarja megtalálni azt a valamit ami reccsent, csak választ akar a kérdésre, és ezzel átadom neki a stafétát, továbbmegyünk.
Sziporkázó tó van előttem, úgy csillog a teteje, mintha ma este minden csillag víz alá merült volna, de nem a víztükör a fontos. Szentjános bogarak ezrei villognak itt, és táncolnak a víz felett, csábítva engem befelé. Víz... Így nem mehetek be oda, meg amúgy is hideg van... Aztán leesik hogy nem csalogatnak. A vizet nézem, újra... És minden világos. Egy nő, sikoltozva, megsebezve, és rémülten rohant ide, majd a vízbe rohanva álomba merült, egy Főnix... De én nem tudom felkelteni. És nem is biztos hogy akarná... csak egy pillantást vetnék rá, hogy...
Reccs..
Azonnal ugrok fel, és minden további nélkül csörtetek az irányba, de semmi. Fél óráig cirkálok az erdőben, de semmilyen választ nem kapok. Egyik csecsebecsém sem mutatja hogy lenne itt valaki. Este ottmaradok, ott alszok mellette. Álomba ringatom magam a mesével, hogy biztos az én anyám, vagy rokonom, és biztonságban érzem magam.
*~*
Nagyon korán kelek fel, és a faluba sietve indulok el, hogy keressek valami mágust vagy ilyet, aki segíthetne. Nem akarom mondani hogy mit találtam, csak hogy segítségre van szükségem. Kétségbeesetten nyomom be keresés közben a reggelimet, és egyre inkább olyan érzésem van, hogy a tegnap esti egy üzenet volt. Azt akarták, hogy megtaláljam, mert talán tudták hogy mit fogok rá csinálni. Igen, ez egy logikus magyarázat... Azért Ukinak is van esze. Azt akarják hogy kihozzam, mert talán ő ott lent nem akar, és ezért egy fajtársával csináltatják. De ki és honnan tudná hogy én is démon vagyok? Ilyen gondolatokkal bóklászok még dél körül is a városban, keresve valamit, egy jelet ami megmondaná hogy merre induljak... Amikor elsuhan mellettem valami nagy és sötét, és a táskám kitépi a kezemből. Lesokkolva nézek egy pillanatig, majd rogynék le a földre, de valaki átölel. Meleg...
-Peter..-próbálom neki elmondani mi történt, de a könnyeim belém fojtják a szavakat.
-Ne aggódj, visszahozom neked.
Hát megértett! Kábultan nézek utána, majd lemondok róla. Általában az ilyen vakmerők hamar holtan végzik, ha meg mégsem, akkor vaj van a fején. Azt hiszem pár éve fedeztem fel, hogy amolyan védőemberek vannak a nyomomban, vagy ilyesmik és eddig a lerázásban csak egy hónapig sikerült elmennem, utána megtaláltak. Vagy csak nekem van üldözési mániám, nem tudom. Talán álcát kéne már cserélni, de sajnos addig még van vagy 100 évem, addig muszáj lesz ezzel a fizimiskával mennem... Azt hiszem valahogy a fogadóba kerülök, mert egy kupa bort szorongatok lelkesen. Könnyeim folynak, nem tudom hogy a táskám vagy a férfi miatt, egyszerűen már én sem értem saját magam. Mi ez itt? És ki a fene ül le mellém... ekkor pillantom meg a táskám.
-Megszereztem. -felnézve végigsiklik tekintetem Peteren, majd örömömben a nyakába ugrok.
-Köszönöm. -súgom neki, és bújva hozzá, hiszen túlélte, legyen vadász vagy vámpír, akkor is visszahozta!
-Nincs mit, de kérlek legyél óvatos, mert furcsa dolgok történnek.
Súgja vissza, én csak bólintok, hiszen megszoktam a furcsa dolgokat, és nekiállok a táskámat átnézni, hogy mi is tűnt el belőle. Mivel semmit se látok rendesen, elkezdek kipakolni az asztalra, észre sem véve hogy az egyre gyűlő holmik láttán Peter milyen szemeket mereszt. Füvek, zacskók, főzetek, szobrocskák, képek, rongyok, ékszerek, ételek, fűszerek, és még ezernyi mást pakolok ki a táskámból, nem figyelve hogy Peter lassan majd kiesik a szemeim a meglepetéstől, hiszen lássuk be, úgy tűnik a táskámban egy erszény is alig fér el, és lám az asztalra meg milliónyi dolgot szórok. Végül megkönnyebbülten felsóhajtva emelem ki a kis ékszeres dobozomat, lehunyva szemeim és fohászkodva, majd egy mozdulattal kinyitom.
-Kinek kell fél pár fülbevaló?
Háborodok fel, de inkább leplezem ezzel a dühömet és a fájdalmamat. Istenem, ezek nagyon értékes és ritka kollekció darabjai, tulajdonképpen már csak egy fésű hiányzott volna, erre most egy fél pár fülbevalót lovasítottak meg! Helyébe meg egy kis rózsabimbó van. Lehunyom a szemeim hogy elrejtsem Akit, mert feltörni készül, majd nagy levegőt veszek, és szépen egy mozdulattal mindent visszaseprek a táskámba, vállamra csapom és felállok.
-Nos, nagyon köszönök mindent és hálám üldözze önt, de most olyan dolgom akadt ami halaszthatatlan. Remélem azért még találkozunk. Ég önnel. -biccentek és sarkon fordulva indulnék tovább.
-Várjon! Hadd tartsak önnel!
Mozdulatsor kellős közepén torpanok meg, és meglepetten pillogok magam elé, majd a vállam felett hátranézek. Peter ott áll olyan közel mögöttem hogy szinte perzseli a bőröm testmelege, s tekintete olyan átható... Nyelek, és kicsit felé fordulok.
-Peter... Én nem túrázni megyek vagy árulni. Megloptak és ezt nem tűrhetem. Sejtem hogy miért csinálhatták bár azt aki mögötte áll... Nos arról fogalmam sincs. De meg tudom magam védeni, higgye el.
-Akkor is, kérem, Uki. -megfogja az egyik kezem, én pedig elpirulva nézek fel rá.- Hadd vigyázzak önre. Egy szeretnék segíteni.
-Hát... De akkor ha azt mondom hogy hátra se nézve fusson el, akkor megteszi? -gyerekes kérdőrevonással állhat most a másik szemben, de így jött...
-Ígérem. -biccent.
-Rendben.
Sóhajtok, mire arca felderül, én meg a kezem óvatosan visszahúzom, majd megfordulva indulok el. Könnyedén szelem át a tömeget, mert bár ilyen apróságnak nem nyitnak utat, mégis akár egy fürge gyík, úgy illanok közöttük, majd az utcára kiérve körbenézek. Tulajdonképpen azt kéne megtalálni aki azt akarja hogy azt a valakit kihozzam lentről. Megvárom míg Peter mellém ér, majd végigmérem kritikus pillantással, míg ő kíváncsian várja mire ez a nagy fürkészés. Végül karon fogom és kicsit odébbhúzom, hogy nagy levegőt véve kezdem a forró kását kerülni.
-Pet... Ismer valakit, aki hisz a régi legendákban? Tudja, a sárkányokban, léghajlítókban, démonokban, sellőkben meg effélékben? Mert nagyon fontos lenne hogy négyszemközt beszéljek egy ilyennel.
-Miért akar pont egy babonás vénemberrel beszélgetni régi mesékről? -húzza össze a szemeit, gyanakodva.
-Jaj... Tudja... Ezt... Én nem mondhatom el... -hangom kissé elvékonyodik, és pislogva húzom nyakam közé a fejem.
-Uki, kérem bízzon meg bennem, hiszen ha együtt utazunk...-nálam erre elpattan a cérna.
-Ha csak arra kell az út hogy kihasználjon vagy a titkaimat fürkéssze ki, akár most feladhatja, mert csúnya vége lesz!-szegezem rá egy ujjam, majd lenyugtatva magam nagy levegőt veszek.-Csak kérdeztem, hogy tud-e segíteni. És én kérdeztem előbb, szóval kérem válaszoljon.- morcosan nézek fel, mire ő elmosolyodik.
-Hát ismerni nem is egyet ismerek. Csak mondja miféléről szeretne beszélni, és segítek.
-Hát, tudja helyi történetekről, olyan eseményekről amik itt történtek úgy kétszáz éve. -mohón csillan fel a szemem, akár egy gyerek aki előtt édességet lóbálnak.
-Vámpírok, démonok és boszorkányok?
-Igen! - repesek az örömtől.
-Rendben, lakik a közeli erdőben pár ilyen alak. Menjünk, odakísérem.
-Köszönöm!!- ugrok a nyakába szorongatva őt, majd sietve eleresztem és sürgetve nézem hogy induljunk már.
|
| Laurent | 2011. 01. 30. 23:04:02 | #10967 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: A főnixdémon vadásznak
Valami kicsike faluban vagyok most, alig pár napja érkeztem, így sok az újdonság, és mivel tengernyi időm van, hát körbejártam délelőtt az egészet, és csak délután pakoltam ki a portékáimat, és ültem le. Nem kellett sokat várni hogy jöjjenek, nagyon rövid idő alatt elleptek az emberek és mint a tűzzománc ékszereket vagy a kiegészítőket, ruhákat vagy táskákat akarták megvenni, én persze elején még étellel, később már pénzzel is cseréltem, és igen jól jártam tekintve hogy amikor este egy fogadóba tértem, nagyon sok napra le tudtam volna foglalni a helyet. Egyenlőre két napra fizettem csak, majd elválik hogy meddig maradok. Bár most igen sokat aludtam a szabad ég alatt, ezt bizonyítja hogy még nagyon sok eladásra váró cuccom van, és elég helyes kis falu, így hát maradhatnék itt tovább. Persze nem olyan sokáig hogy lássák milyen lassan öregszek de azért.. Este vacsorázni megyek le, és mivel eléggé zsúfolt a helység, hát igyekszek olyan asztalhoz ülni ahol lehetőleg nem vagy csak kevesen ülnek. Mire odaérek vagy kétszer majdnem leöntöm magam, és kilapítanak, de sikeresen kormányzok egy asztalhoz.
-Ohh, elnézést. Nem láttam hogy itt van. -állnék fel megpillantva hogy az asztalnál egy barnahajú férfit, de az visszaszól.
-Nyugodtan, úgysincs szabad hely. Jó étvágyat.
Biccent felém és aztán többet nem nagyon néz rám, hát nincs is mit nézni rajtam. Hiszen egyszerű szürkés ruha van rajtam, és most a hajam is egy kendő alá van fogva így annyira nem vagyok egy szemcsalogató látvány gondolom. S bár látom hogy néha rámpillant, mintha tűnődve méregetne engem, akkor is jóétvággyal eszegetek és nem zavartatom magam. Inkább csak csipegetek és lassan tüntetem el a kajámat, vörösbort iszogatva utána. Azzal meg nem számoltam hogy a fogadóban este nagy dínom-dánom lesz, valahol hallottam hogy minden este van ilyen táncos buli. Behúzom a fejemet és megpróbálok felosonni a szobámba, de az asztalszomszédom megragadja a kezem és már húz is. Ennek nagyon nem lesz jó vége, ez nem jó, én nem …
-Nem, én nem tudok táncolni... - cincogom remegve lapulva a másikhoz.
-Nem baj. Majd mutatom.
-Nem!
A hangom végre megtalálom így felemelem, és amíg meglepetten vonja fel a szemöldökét, én ellibbenek a táncparkettről és fel a szobámba. A szívem vadul zakatol, hiszen az előbb nagyon kicsi hiányzott ahhoz hogy felgyújtsam az egész fogadót. Már csak remélni merem hogy az a férfi ott lent nem jön utánam vagy elmegy még holnap reggel. Beülök egy kád hideg vízbe, és a lábamat mozgatva lágyan táncikálok, így nemsokára felmelegszik a víz. Mire távozok a fürdőből, már teljes gőzfürdőt gyártottam odabent. Kuncogva megyek a szobámba, és boldogan nyúlok el az ágyamban. Mivel úgyis elég ablaktalan szobában vagyok, az ujjaimon táncoltatok végig egy kis lángocskát, hogy a feszültséget levezessem. De belül izgatott vagyok. Tudom nagyon jól hogy nem szabad hogy rájöjjenek ki és mi is vagyok valójában, de odalent a táncolásnál úgy mentem volna és úgy akartam táncolni! Még jó hogy megtanultam visszafogni a démoni énemet, mert különben tuti hogy rájöttek volna ki vagyok. Hosszú hajam szétterítem a párnán és úgy heverészek, majd befűtve a paplan alá lassan elszundítok.
Az éjszaka sötétjében azonban kipattan a szemem. Nem tudom miért keltem fel, igazából álmos is vagyok, így sokáig nem moccanok. Rá kell jönnöm hogy valaki ólálkodik a szobában és igencsak pályázik valamire. Így kitapogatom a tőrömet a párna alatt, ami ugyan csak arra jó hogy a másik szemét döfködjem, de hát istenem. Felállok és halkan osonok a fal mentén, mígnem ujjak szorulnak a nyakamra és a levegőm fogyni kezd. Vadul kapkodok a kéz tulajdonosa felé, és egyszer talán el is kapom mert felhördül, de csak nem ereszt. Aztán valaki meglök minket. Mi a fene? Ez csak az én szobám, de hányan vannak akkor bent? Halk szóváltást hallok, hiszen fantasztikus hallásom van, és nagyjából arról megy a vita, hogy én kié legyen.
A sötétben azt hiszem nagyon is látszik ahogy a szemeim fellobbannak. És lassan hullámzik a testem. Érzem hogy a tekintetek rám ragadnak, és elmosolyodom. Szemeim szinte lyukat égetnek az éjszakába, de sajnos nem látok benne, így nem tudom hogy kik lehetnek azok, de annyit látok hogy hárman vannak, és halkan sziszegnek egymásnak. Szerintem egyik sem tudta hogy ekkora túljelentkezés lesz a szobámban. Lassan táncolok oda hozzájuk, szinte tökéletes csend lett eddigre a szobában, és az elsőhöz odaérve megborzongok, és kezeimmel a hajába kúszok, de érzem hogy a hajhagymák alatt az agya lassan elkezd felfőni. Éhesen marok ajkaira, és ő felsóhajt a csók közben, majd lassan eltompul, hiszen az agya szépen fő a levében, és a végén eldől. A másik kettő most rémülten kövült oda a padlóhoz, de én minden további nélkül pördülök a másodikhoz, a mellkasára pakolva kezem, és lassan lefutok. A vére felforr, és a farka szó szerint felrobban, hála az égnek ezek is ,,bent” voltak valahol így semmi nyoma nem marad. A harmadik hátrálni kezd, így neki külön műsor jár. Kezeim a magasba emelem és úgy lépkedek egészen közel hozzá, úgy döntve talán életben hagyom. Körbejárom egészen puha és teljesen nesztelen lépteimmel, majd a nyakánál fogva lehúzom magamhoz és megcsókolom. Érzem ahogy a nyelve felforrósodik és hogy vonaglik alattam fájdalmasan, de nem érdekel. Csak csókolom tovább, és aztán megrántom a haját, de a parókája a kezemben marad, és elhajolva tőle látom hogy a szája belülről teljesen kiégett, szinte egy nagy lyuk lett a képén, míg a szemei kocsonyásan folynak kifelé, és bár gusztustalan, most mégis örömmel tölt el.
-Most válaszolsz igennel vagy nemmel. Küldött valaki értem?
Fejrázást kapok és nagy üngetést, amit mosolyogva és biccentve köszönök meg. Az orrára piszézek, és kissé megsül az orra is, de hát istenem. Miután mind a három kidőlt, sorban hamuvá égetem őket, és alig egy óra múlva már ki is vannak az ajtón át söpörve. Épp mikor végeztem jön arra az a fura alak a vendéglőből, aki csak úgy lekért táncolni.
-Minden rendben?
Kérdezi tőlem, de mivel én már újra Uki vagyok a cuki lány és nem Aki a démon, bólintok, de úgy hogy visszabújok a szobámba hogy biztonságban legyek. Megborzongok ahogy rámnéz, de nem szólok, csak újat bólintva amolyan elköszönésképpen bevágom az ajtót és újra eldőlök. Hosszú éjszakáim lesznek itt. Én mondom!
~***~
Reggel úgy kelek hogy ma tovább kéne állni, de végül csak győzök amellett hogy megúszom én itt, hát nem vagyok épp egy kis gyámoltalan egérke, és itt annyi érdekesség van! Kiülök reggelizni, és hiába forgolódok, nem látom azt a fura pasast estéről, így a vendéglősnél kérdezek rá hogy ki az.
-Ó, hát ő Pet, vagy Peter, aki ezen a környéken igen nagy vadász és ittléte szerencse. Igen kedves és udvarias, higgye el nekem hogy jó parti.
Megköszönöm neki a választ, bár igencsak felmerül bennem a kérdés,hogy vajon miben is segíthet az ittenieknek, mert nem tűnik mondjuk kézművesnek, másképp érdes a keze. Mint aki harcol inkább, semmint kézimunkázik. Reggeli közben egy kézzel még a kis tégelykéimet veszem elő és festek még a selyemsálra, amiket majd később, másutt akarok eladni. Aztán szépen fogom magam, összepakolok, és kimegyek a tegnapi törzshelyemre, hogy újra eladjak mindent. És már a legelején egy ismerős hangot hallok meg:
-Mennyiért adja?
-15 aranyért. - nézek fel szemrebbenés nélkül, kis mosollyal a szám szélén, és kíváncsian, lévén olyan mintha követne, és ez kissé hízeleg nekem.
-Hát miért ilyen drágán, talán valami extrát tud? -néz a kis medálra, amit a kezében tart.
-Minden gonosz szellemet távol tart, vagy ha nem sikerül, legalább jelzi jelenlétüket. -mosolygok, mert ha tudná hogy ez egy halott király csontjából van...
-És mind tud itt valamit?
-Nem. - rázom a fejem, és a kendőkre mutatok meg a szütyőkre- ha csak nem nőnek szeretne látszani.
-Hát tényleg nem. -nevet, és bár olyan jó hallani ezt, mégis furcsa borzongás fut végig rajtam. -És mi mindent jeleznek még?
-Ezek hangulatot, szándékot, ezek megmondják ha valaki hazudik, ezek a rossz karmát szúrják ki, ez itt meg attól véd hogy egy démon lépjen a házba. Ez a kis kövecske meg varázslat árnyékolásra jó. -mutatok a gyűrűkre, karperecekre, medálokra, kis szobrocskákra, szélharangra sorban.
-Ön aztán ért hozzá. -biccent elismerően.
-Hát, nem mondhatnám.
Térek ki a válasz elől, majd az új vásárlókat szolgálom ki, de nem kerüli el a figyelmem hogy az egyik kis fülbevaló furán vibrál. Csak én látom, hiszen csak az veszi ezt észre aki tudja mit keressen, és tudom hogy valaki nem jóban sántikál. Így egy fokkal óvatosabban adom a cuccaim, és várom hogy jöjjön az ebéd és vele a szünet a jól megrakott asztallal.
|
|
