Suli után bent maradunk az egyik teremben, amit a délutáni korrepetálásra hagytak nyitva, ha esetleg  van olyan hülye, aki még tanulni akar délután négy után.

Jelen esetben ez én vagyok.

- Oké, most figyelj, összegyûjtöttem egy csomó dolgot, remélem te is! - jön be nagy hévvel az én korrepetitorom. Magam elõtt forgatom a fehér lapokat, amire este körmölgettem fel azt, amit a neten találtam. Olyan jó, hogy minden elcseszett idiótának - ismét rólam van szó - van egy hasonlóan elcseszett, de érdeklõdõ és tudálékos barátja, aki nem elégszik meg azzal, amit lát.

- Szóval, az elsõ és legfontosabb, hogy el tudd fedni a szagod - kap elõ egy sárga, piros csíkos noteszfecnit.

- Igen, erre már én is rájöttem, hogy nem érdemes nekimenni a farkasoknak.

- Ezt a hangvételt annak veszem, hogy be vagy szarva - pillant rám a fecni fölül-, és nem szerény személyemnek szól. Mit találtál?

- Csak amit a net kiadott és alapból tudom - lapozok bele a tavalyról megmaradt, de most csodálatosan hasznosított matekfüzet végébe. - Vízben kell menni.

- Igen, van ott egy nagyobb kaliberû patak - kerül elõ egy térkép valahonnan a kupac alól, amit egy mappából húzott elõ. - Nincs arra idõnk, hogy kimenj szétnézni, meg már a szervezõk tuti kint vannak, de király. Mi még?

- Valami cuccot kell magam mögé szórni, vagy egy erõsebb szagú dologgal kell érintkeznem.

- Igen-igen. Durva lenne, ha egybõl farkasölõ fûvel dörgölnénk körbe, szóval ennek már utána is néztem - nyújtja el az utolsó szó dallamát, míg kotorászik. - Mondd addig!

- Öhm... A ruházat se mindegy, mert ha izzadok, akkor viszlát...?

- Pontosan! - kerül elõ a plázában levõ egyik legdrágább sportbolt katalógusa, piros filccel bekarikázva egy trikó meg egy pár cipõ. Nem, nem megyek sportcipõben, jó lesz a bakancs.

- Nem igaz, úgy érzem magam, mint egy elbaszott nyúl, aki erõlködik, hogy ne lõjék le másnap...

- Hát lelõni nem fognak, talán megölni sem, de azért óvatosan, ha már van egy eltökélt rajongód...

- Itt fogd be. Te mit találtál?

Nem értem, és nem is fogom tudni, mi éri meg. Az, hogy nem a legjobb barátaimmal és haverjaimmal fogok elballagni, bukok egy évet, a családom szégyenkezhet, utána pletykatéma leszek évekig; vagy az, hogy ezen a Párválasztó szaron ha tovább jutok ismét, akkor ez a beteg állat -szó szoros értelmében állat- lehet kiválaszt, és akkor életem végéig az lesz a beszéd tárgya, hogy a Donovan gyerek buzi lett, ráadásul egy kutyával. De meglett a töri kettese, juhú!

Úgy felkészülök erre a holdfutásra, mint a picsa. Engem nem kapnak el, ha kell az egyik mamutfenyõre felhúzom magam a fogaimmal. Túlélem ezt a nyomorult futást, senki még a ruhám öblítõjét se érzi majd, aztán a töri is meglesz, és évek múlva nevetek már ezen.

Annyira reménykedek holott titkon belül tudom, hogy ez valahol balul üt ki. Lassan úgy gondolom, inkább a bukás. De túl dacos vagyok ahhoz, hogy ebbe belenyugodjak.

- Egyszer valaki meghalt ezen a futáson, azt írja ez a régi cikk… hmmm - hümmög egyet, ahogy összefoglalja nekem a tartalmát.

- Lehet be kellett volna vonulnom inkább katonának - ejtem bele a fejem a tenyerembe.

- Jah! És miért most jutott eze eszedbe?

- Ide azt a könyvet inkább! - veszem el elõle az egyik post-itekkel fellobogózott könyvet, hogy belelapozzak a megjelölt részekbe.

“A sisakvirág felhasználási módjai a népi gyógyászatban”

Lehet nem kellene rájuk támadnom.

“Hiedelmek és urbán legendák ma”

Leírják ugyanazt hatszor, csak szinonima szótárral erõsen szerkesztve.

- Miért nincs egy olyan fejezet, hogy: “A láthatatlanság titka” vagy “A szagtalanság titka”?

- Neked idõ visszapörgetõ varázsigék szószedete lenne jó, de ilyen nem létezik.

- Ha megölöm magam, könnyen megoldódna – gondolkodok el jó hangosan. Lehet bele kellene essek a város széli építkezéseknél azokba a nagy, sodrott acél rudakba, amikre ráöntik a betont és az illesztõlapokat.

- Akkor agyon is vernélek! - horkant fel Alberto úgy, hogy az én orrcimpáim is belerezegnek. - Na, figyu, nézzük át merre jársz futni, aztán hátha kijutsz odáig, onnan meg egybõl haza sprintelsz?

Meghökkenve nézek rá. Ez most mi a retek, komolyan gondolta? Úgy tûnik igen, mert az eddig valahová elásott térképet elõhalássza és kiteríti minden másra, amit sikerült eddig kijegyzetelnem vagy összeszednem, plusz még elõ is vesz egy fekete filcet. Hát ez sok krimit nézett.

- És mint a filmekben, egy rahedli farkas fut utánam, én meg a családomhoz vezetem õket? - rúgom meg az asztal alatt, de nem lankad a lelkesedése. Pedig nekem még a szívem is félrevert.

- Akkor fuss el a tanár házáig. Minden megoldódna - csettint egyet a levegõbe, mint aki megtalálta a tökéletes megoldást. Homlokráncolva nézek rá, sõt, inkább bele a szemeibe.

- Te elmebeteg vagy… - lapozok bele egy burkoltan bár, de vérfarkasoknak szóló havilapba. Kötelezõ, hogy minden férfi vérfarkas V-kivágású felsõt hordjon? Meg bõrdzsekit?

- Ki az elmebeteg, ki jelentkezett erre a rendezvényre?

***

Mélyeket lélegezve megyek a (had)színtérre, de ahogy egyre közelebb érek, mintha minden szervem, sõt én magam is összezsugorodnék, és az erdõ, meg a benne lapuló sötét nõne hatalmasra. Folyamatosan az pörög a fejemben, hogy ez a marha felolvasta a régi cikket, amiben meghalt valaki. Már úgy vagyok vele, leszarom, ki hal meg vagy tépik szét, nem bánom azt se, ha néznem kell, de ne én legyek az.

Arra kellene koncentrálnom, amit betanultam, a térképet felidézni, de ez se nyugtat meg, fõleg mikor odaérek. Túl hamar értem ide, lehet mászkálnom kellene még egy keveset, talán ha öt elszánt, stréber álldogál ott. A vöröshajú csaj, akit Tüskeszájú szintén kinézett, egybõl észrevesz, int, hogy menjek oda hozzájuk. Ebben a fura csizmában jött? Meg harisnya-szoknya kombóval? Ez se futni jött. Mert mi a szar, õ leül ide oldalra és mi a fasz? Megvárja a Farkas Hercegét, aki miután megette a többieket, visszadöcög ide és romantikusan megnyalja a kezét, majd mellé heveredik?

Megrázom a fejem, hogy nein, danke, inkább úgy döntök, megkerülöm a tisztást a fák között. Nem baj az, ha sokfelé érzik a szagom szerintem, sõt, lehet zavaró. Remélem.

Abban is reménykedek, hogy nem gondolatolvasók, mert a következõ percekben pontról-pontra igyekszem átvenni, mit kell csináljak ma éjjel. Megittam két energiaitalt, de az adrenalintól lassan azt is elhiszem, hogy sugármeghajtással leszek képes futni. Át kell jussak az erdõ másik felébe, ahol már ismertebb számomra egy kicsit a terep. Lesz egy közepes méretû patak, aminél kábé félúton leszek, addig lehetõleg a legtöbb nyomom el kell tüntessem. Folyásiránnyal szemben, felfelé kell menjek.

Van nálam telefon. Nem akartam hozni, mert lehet befogják a füleikkel a hangot, de ha valami baj van, és nem tudom mi van, merre vagyok, merre kell menni, akkor felhívom a pajtim. Vagy az adatforgalmat bekapcsolom és belövöm a helymeghatározás gombot. Erre a célra hoztam egy övtáskát, amit keresztben felcsatoltam a mellkasomra. Benne van minden dolog, amit bele tudtam taposni. A bicska fontosabb még az iránytû, talán a telefonnál is.

Egy imádság szövege se jut eszembe, pedig megfogadtam, hogyha túlélem és nem harapnak meg, elmegyek egy templomba. Aztán sorra a város összes templomát. Legyen az református, evangélikus vagy paroszláv. A zsinagógába is elmegyek ha kell.

A pataknál felfelé, majd olyan öt perc után vízfolyással szemben balra elmegyek, északnak… aztán ha megtaláltam a fenyvest, el tud rejteni a gyantaszag annyira, hogy jelentõs elõnyt szerezzek. Ez a terv. Hátha annyira elfoglalják magukat a futással és/vagy versengéssel, hogy kereket oldhatok.

Nem gáz, okés lesz, jónak kell lennie, tök jól kiötöltük ketten, mit kellene csinálnom. Csak sikerüljön véghezvinni.

Meglátok egy kisebb csoportot, akik közül sokan szintén sportosan öltöztek, mint én. Leszámítva a bakancsomat, õk nem gondolhattak arra, hogy valami élesbe lépnek a puha, gumitalpú sportcipõkkel. Meg vízbe. Kivételesen jobban felkészültnek érzem magam pár embernél, ami meglepõ. Gyorsan odasietek hozzájuk és besorolok mögéjük, majd kicsit elvegyülni próbálok. Mégse egy szál magamban állítsak oda be a megmérettetésre, fenének se kell, hogy egybõl kiszúrjanak.

- ... és te miért jelentkeztél a Párválasztóra? - hallom meg egy csaj kérdését, hirtelen azt hiszem, nekem szól, de a félig elõttem sétáló srác válaszol. Elég anyátlanul néz ki, ahogy hátrafordul, karikásak a szemei, meg minden. Nem sokat aludhatott õ sem ezen jeles esemény elõtt.

- Ha kiválaszt egy vérfarkas, megkérhetem rá, hogy esetleg harapja meg a nagybátyámat. Nagyon beteg - vallja be õszintén, abban a zöld kockás inges mivoltában. Kicsit meghökkenek, na meg el is szégyellem magam. Én egy töri kettesért jöttem el, mások meg azért, hogy a családjukon segítsenek.

Remek megalapozása ez a mai estének.

Haven Donovan, az önzõ, csak magára gondoló fasz.

- Én bevallom, lusta vagyok tovább randizni - tolja meg egy másik srác, teljesen kopaszra van borotválva a feje, a nyakán valami tetoválás. - Kényelmesebb arra gondolnom, hogy itt kiválaszt egy dögös vérfarkas nõ, és utána boldogan élünk amíg meg nem halunk.

Haven Donovan mégsem lehet annyira egy önzõ, csak magára gondoló fasz? Az este fõ kérdése hangzott el, hölgyeim és uraim. De ha most belegondolok rendesen, a szüleimet is kisegíthetem ezzel, hiszen nem bukok meg, nem kell szégyenkezniük. Nem, ezzel sem tudom szépen kimagyarázni magam. A rohadt életbe. Mint abban a boszorkányos sorozatban, mikor saját maguknak varázsolnak, és bejön az az "önös érdekek" mottó, és valami biztos tönkreteszi az életüket cserébe, a pillanatnyi jóért.

Tessék: úgy gondoltam könnyen megúszom, jó lesz ez a történelem tanár kicselezõ hadmûvelet, és voilá! Adta cserébe a karma, a Sors, a Jóisten, vagy tudja mi a fene ezt a Tüskeszájú vadállatot.

Hátha levadászta valami, egy vadász, mint a Piroska és a Farkasban. Szóval, ha nem is sok, de megvan rá az esély, hogy nem jön el. Egyelõre az Alfától jobban félek, próbálom kifigyelni a többi lézengõ farkas között, akik közül már többen félmeztelenül, mezítláb ácsorognak, idegesen toporogva.

Összeszorítom a számat, ahogy sem az Alfát, sem Tüskeszájút nem látom. Ez nagyon gyanús.

- Kit keresünk? - suttog bele a fülembe egy hang, amitõl úgy megijedek, hogy felordítva ugrok odébb. Attól nem leszek jobban kisegítve, hogy egybõl megtalálom a két rossz közül az egyiket. És... mi a faszt néz ez ilyen ártatlanul?

- Mi a franc bajod van?! Elment az eszed?! - kezdek el üvöltözni, ha megijedtek, mindig üvöltözéssel és ordítással vezetem le azt a rohadt nagy félelelem-adrenalin löketet, ami ilyenkor megrohan. - Rohadtul nincs jobb dolgod, mi?! Te önelégült köcsög! Egyáltalán mit keresel itt, a te egódnak úgysincs Párja! Remélem elesel egy kiálló fában és fel is szúrod magad rá! Nemhogy lenyelt volna téged anyád, ahogy azt kellett volna, hanem...

- Megtennéd, hogy elhallgatsz, a nõvérem kezdené a beszédét - szól közbe tök halkan, amitõl kiégek.

- Huh?

- A nõvérem - mutat valamerre, én pedig az ujját követve meglátom az Alfa nõt, aki a pódiumon álldogál, és nem csak õ, de mindenki más rajta kívül minket néz. - Beszédet. Szeretne. Mondani. Tudod, a Holdfutás megnyitására.

- Õ a nõvéred?! - jézus isten, és még nem nyírta ki?! Ezt a félresikerült valamit még nem tépte szét? Hát engem emberként a végletekig felkúr, õ meg még... neveli? Vagy mi a franc?

- Nos, most, hogy minden kis apró malõr elhárult, megnyitnám a Holdfutást - kezdi el a nyitást az Alfa nõ, amitõl minden szem rá szegezõdik, én pedig olyan kínosan érzem magam, mint a megszakított eszmefuttatásom elõtt. Tökéletes, akinek nem tûnt fel a jelenlétem, mostmár biztos észrevett.

- Tudom, hogy sokan részt vettek már ezen az elmúlt Párválasztók alkalmával, de azért az újaknak nem árt, ha tudják, mi vár rájuk, illetve a régieknek sem baj, ha újból fölelevenítjük a szabályokat – görcsösen figyelek rá, ahogy beszél, amúgy is megkapó hangja van, másrészt tudni akarom, mindent jól olvastam-e. Hátha kapok valami plusz információt, ami segít megúszni ezt az egészet. Remélem. - A Holdfutás, mint azt a neve is mutatja, akkor kezdõdik, amikor a Nap lenyugszik, és a telihold veszi át az uralmat az égen. Ez körülbelül egy óra múlva lesz. Az emberek kapnak fél óra elõnyt, hogy megpróbáljanak elbújni a farkasok elõl.

Elbújni? Ki az az õrült, aki elbújik valahová, hát tiszta szagnyomot hagy maga után, és megtalálják pikk-pakk. Nem-nem, eszem ágában sincs felmászni egy fára, hogy aztán kidöntsék vagy kivéssék alólam.

- Minden részt vevõ kap majd egy sípot, hogy ha esetleg sikerül úgy elbújni, vagy elveszni az erdõben, hogy napkelte után sem talál ide vissza, annak beazonosíthassuk a tartózkodási helyét. Ha valakit nem választanak ki, vagy sikerül úgy elbújni, hogy a napfelkeltekor sem találja meg senki, akkor az nem vehet részt a továbbiakban – ez én leszek. Kurvára én leszek az. De az eltévedõs sztori sem lenne egy rossz véglet. Inkább eltévedek, mintsem végigsprinteljem az egészet úgy, hogy egy horda zuhog a hátam mögött az avarban. - Természetesen az, hogy ha valakit kiválasztottak, még nem jelenti teljesen biztosra, hogy az az adott ember az adott farkas Párja, az majd a továbbiakban derül csak ki.

Haven Donovan nem kíváncsi a továbbiakra. Haven Donovan egyáltalán nem fog ebbe a kategóriába kerülni. Haven Donovan olyan szinten felkészült, mint amilyen életében egyetlen megmérettetésre soha.

- Ami biztos, hogy a teliholdkor, ösztönbõl kiválasztottakban megvan a potenciál, hogy tényleg egy vérfarkas Párja legyen. Mindenkinek sok szerencsét, és jó szórakozást!

Megtapsolják ezt a csodálatosan andalító beszédet, de én még leakadok annál a gondolatfoszlánynál, hogy elbújás és van akit nem találnak meg. Ez én leszek. Szuper Haven. SzH. Nem sokáig tart a saját magam lelkesítése, mert ahogy oldalra pillantok, ez a rohadék olyan kéjesen elégedett vigyort produkál, hogy a gyomrom egy bukfenc után körülbelül egy bolha méretére zsugorodik. Nyitom a szám, hogy figyelmeztessem, hogy próbáljon meg az erdõ másik felén ólálkodni, mikor szervezõk lepik el a teret és elkezdik a sípokat osztogatni. Csodás. Elveszek egyet és a zsebembe gyûröm, majd felhurkolom a kezemre, ha ott tartok.

Kezdem érezni magamban a két energiaitalt és a kávét, minden izmom pattanásig feszül. Fél óra elõnyünk van… fél óra.

Hamarosan felcsendül a jelzés, én pedig kilövök az erdõbe, mint akit puskából lõttek ki. Egy ideig követek egy ösvényt, majd a mellettem loholó többieket elhagyva berontok a bozótosba és belövöm az irányt, amerre futnom kell. Iszonyú mázlim volt, hogy a bakancsot választottam az edzõcipõ helyett, mert van néhány olyan alattomos fadarab, ami biztos a talpamig felszúrt volna, ahogy teljes erõbõl  futok. A szívem és lehet az összes vérem a fülemben dobol, emiatt alig hallok valami neszt és zajt, a többiekkel egyáltalán nem törõdve kapaszkodok fel egy meredekebb szakaszon.

Még negyed órám van… még negyed óra…

Befékezek, és belenyúlok a zsebembe, majd az Albertótól kapott fura löttyök egyikével körbekenem a talpam. Ez valami erõs, illékony fertõtlenítõ szer lehet, fogalmam sincs, azt mondta kenjem körbe a cipõm, a kezem és ügyeljek arra, hogy ne trancsírozzam szét a növényzetet. Ezek után talán fél fokkal kevésbé idegesebben sietek a megbeszélt irányba, hála istennek felfedezem a patakot. Nincs idõm hamis nyomokat hagyni, ahogy az órámra nézek, így belecsörtetek a vízbe. Érzem, hogy olyan kibaszottul hideg, hogy végigvág rajtam a borzongás.

Sokáig küzdök felfelé, a kövek rohadtul csúszósak, és hogy ne hagyjak magam után szagot, kénytelen vagyok ugyanígy a vízben levõ köveken kapaszkodót találni. A körülötte levõ füvet vagy ágakat nem merem megfogni, így is az elején simán követni tudnak, a patakig próbáltam eltüntetni a szagom. Mikor már úgy érzem, hogy a lábaim elgémberedtek a hidegtõl, kievickélek a patakból és kihasználva, hogy térdtõl lefelé csurom víz vagyok, nekilendülök az út további részének.

Mikor felcsap egy vonyítás, igaz tõlem kellõen messze, de rögtön összecsinálom magam és a pulcsim rángatva nézem meg a csuklómon az órát. Még van tíz percem! Mégis elengedték õket?

Innentõl úgy futok, ahogy erõmbõl telik. Áldom az eget, hogy a sporton kívül még eljárok külön futni is, ráadásul erdei terepen, mert különben biztos, hogy eddig nem jutottam volna el. Eszméletlenül dobog a szívem, fel sem tudom fogni, hogy vagyok egyáltalán képes lélegezni mellette.

Vastagabb törzsû fák következnek, innen sejtem, hogy már jó mélyen lehetek bent, és lassan meg kellene pillantanom valahol messzebb a fenyves körvonalait. Itt még a fényviszonyok is szarabbak, dúsabb lett a fák lombkoronája. Megállok egy pillanatra, próbálom rendezni a légzésem, mert letelt az idõ. Alig kapok levegõt, nem kellene megfulladnom, a francba is… Meg legalább hallanék valamit, nem csak a zihálásom és a vérem lüktetését a fülemben.

Beletelik pár értékes perc, míg sikerül lenyugtatnom a tüdõm, de a lábaim reszketni kezdenek, megpróbálom lerázni róluk az érzést és nekifogok az út második felének. Épp mozdulnék, mikor neszezést hallok meg.

EZ lehetetlen. Ilyen nincs. Nem ilyen gyorsak.

Iszonyú lassúsággal odafordultok, és mikor meglátok egy nyulat, majdnem fel is nevetek megkönnyebbültségemben. Azt a jó büdös kurva életbe… végigtörlöm az arcom a kezemmel, a hideg érintés jól esik.

Az viszont már annyira nem, hogy ahogy feljebb siklik a tekintetem, meglátok egy ékõ, kék szempárt, valamerre száz méterrel távolabb.

Lefagyok.

Végigront rajtam a hideg veríték.

Nem szarozok azzal, hogy tegyek hátra egy tétova lépést, hogy megmozdul-e, és nem is akarok megbizonyosodni afelõl, hogy jól látom. Úgy elkezdek rohanni, mint egy nyúl. Minden porcikám megfeszül, az izmaim bedurrannak, az adrenalin a fejemben dobol, kétségbeesve próbálom meg átugrani az elébem kerülõ akadályokat, megpróbálok cikázni a fák között, csak ez az egy jut eszembe, mit kell ilyenkor csinálnom… A négy láb csörtetése egyre közelebb ér, semmi puffanás nem jelzi, hogy a cselezésemmel betalált volna egy fát. Vagy legalább megcsúszott volna a lába.

Rohadt nagy tompa durranással érkezik meg valahová mögém, én pedig mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva, fordultomban nekirohanok valami alacsonyabb, kidöntött fatörzsnek. A nadrág felszakad a lábamon, éles fájdalom hasít végig a húsomban, és akkorát esek, hogy sikerül még a combommal is elkapni a szélét. Megmarkolom ezt a rohadt fát, de annyira remeg a kezem, hogy inkább a seggemre fordulok hogy lássam, milyen messze van.

Alig tíz méter.

Nem merek mozdulni.

De a farkas sem mozdul. Csak áll ott, abban a gesztenyebarna bundában, de nem mozdul. Úgy érzem, percrõl percre kikészülök. Ez itt engem szarrá fog tépni.

Iszonyú robaj csapódik fel jobbról, és egy másik farkas kerül a képbe, aki lendületbõl úgy elviszi ezt a másikat, hogy hosszú métereket gördülnek odébb és marni kezdik egymást. Mintha ez a hirtelen mozgás hozná vissza belém az erõt, tápászkodok fel, és igyekszem minél messzebb kerülni a harctól. Ez a legbiztonságosabb, amit tehetek, nem akarok része lenni, nem akarok  belevonódni, minél távolabb kell legyek tõle, igen…

Most érzem csak, mennyire kurvára fáj a lábam, sántítanom kell, hogy valahogy enyhítsek ezen a rohad éles fájdalmon. A kurva élet büdös faszát, ezt olyan szinten elbasztam, hogy arra nincs szó. Minden erõmmel igyekszem távolabb vergõdni, óriási durranásokat hallok a hátam mögül és vad morgást. Szépen játsszanak csak egymással, én már nem vagyok itt, felejtsék el, hogy itt voltam, könyörgöm mindenre…

Szapora dobogást hallok meg, az összes erõ és vér szinte kifut belõlem, ahogy megérzek magamon a vállamnál két istentelenül súlyos lábat és a földre vág. Elterülök, nem merek mozdulni, az avar és az ágdarabok belemélyednek a bõrömbe, a levegõm bent reked.

Elkaptak.

Elkaptak. Csak ez lüktet a fejemben és az, hogy végem van. Most vége. Fordít rajtam egyet, felkészülök a legrosszabbra, hogy eltépi a nyakam, de helyette rázkódni, formálódni kezd, visszahúzódik a bundája és…

- Helló, kis Mennyország – halálra rémülök, ahogy meglátom. Egy iszonyatosan apró pillanatra megnyugodtam, hogy „csak” õ az, mert az, hogy a sok ismeretlen közül pont egy ismerõs, de… Most akkora szemfogai vannak, amilyeneket még életemben nem láttam, a szemei pedig ragyognak. Nem merek mozdulni. Még levegõt venni sem.

- Hát nem örülsz, hogy én találtalak meg? – kegyetlenül rekedt hangja van, amivel úgy sérti a fülem, hogy arra szavak nincsenek. Érzem hogy megmozdulni és megszólalni is teljes mértékben képtelen vagyok. Sokkot kaptam. – Az a csúnya másik farkas is rád akart ugrani, de nem engedlek át másnak.

Még szélesebbre húzza a vigyort a képén, közelebb hajol és hangosan, mélyen a levegõbe szippant, majd teljesen rám engedi magát, a súlyától megborzongok. Megölte. Megölte azt a másikat.

- Isteni illatod van – túr bele az orrával a hajamba, és hozzám dörgölõzik. Mintha én is teljesen meztelen lennék és úgy érne hozzám minden egyes porcikájával. Halkan morog, a mellkasából a rezgés átüt az enyémbe is, reszketni kezdek és rámarkolok a felkarjára. Egybõl megáll a mozdulatban és felemeli a fejét, tekintetét az enyémbe fúrja, amitõl mintha még inkább a földhöz tûzne, mint egy kibelezett békát.

Szólni akarok hozzá, de nem tudok mit.

- Tudod jól, mi következik most, kis Mennyország… – préseli teljesen hozzám magát, elönt ismét a páni félelem. Pláne akkor, mikor végignyal az arcomon. A forró, nedves érintéstõl kiakadok, de átmenet nélkül válik minden üressé bennem, ahogy a nyakamon is ezt csinálja és akkor szakad fel belõlem egy éles, kegyetlenül mélyrõl fakadó ordítás, mikor a nyakamba harap. Teljes erõbõl markolom meg a felkarjait, a körmeimmel a bõrébe vájok, amitõl érezhetõen megrándul a kezeim között. Homályosan látok, zihálni kezdek, érzem a fogakat a húsomban, ahogy azt is, hogy kiveszi õket belõlük és szinte szellõzik, lyukakat érzek.

Kábán fekszek tovább, mint akit bedrogoztak. Legyõzött. Lenyomott. A fejem zúg, mintha tûzvihar keletkezett volna az agyam helyén. Érzem, hogy újra hozzám dörgölõzik, megérzem azt is, hogy kemény.

Fogalmam sincs, meddig maradunk így, egy pillanatra sem engedett el, azt tudom. Azt is, hogy a nyakam többször végignyalta, beszélt is, de nem értettem egy szavát se. Hamarosan vörösbe fordul minden, és felhúz a földrõl. Részegen állok meg a talpamon, észreveszem, hogy felkelni készül a Nap. Többen jelennek meg az erdõben, tõlünk messzebbrõl kerülnek elõ emberek, fakó zajként érzékelem, hogy elhaladnak mellettünk, sebesülteket is támogatnak, majd szervezõk is érkeznek és elkísérnek az erdõ mélyébõl.

Valamikor talán a sátorban térek magamhoz, ahol többen ülnek rajtam kívül padokon és székeken. Laposakat pislogok, valami keserû ízt érzek a számban, hátradõlök, de azonnal össze is kapom magam, mert a sátor oldala behorpad és érzem, hogy hátraesnék. Egy pohár vizet szorongatok a kezemben, jéghideg, ezért gyorsan fel is öntöm.

- Minden rendben? Jól érzi magát? – közelít meg egy orvosnak tûnõ nõ, a nyakában sztetoszkóp.

- Háccõõ… nem tudom – vallom be õszintén. Azon kívül, hogy mélységesen le vagyok sújtva és nem érzem a külvilágot…

- Semmi baj, ez másoknál is elõfordul. Sokan kapnak sokkot – lámpázgatja meg a szememet, amitõl egybõl égni és fájni kezdenek, iszonyú fáradtság rohan meg. Elhessegetem a lámpás kezét, majd felállok a padról. Egybõl érzem, hogy valami kurvára fáj a lábamban. A dokinõ megkér, hogy várjak egy pillanatot, meg beszélnie kell még velem, de amint elfordul, szépen kiandalgok a bejáraton. Aztán a tisztáson. Aztán a parkolón.

***

Valahogy hazakerültem és az ágyamba zuhantam, ennyire emlékszem. Aztán arra, hogy délelõtt tízkor úgy felugrottam az ágyból, mint akit megcsíptek. Hidegen, nedvesen tapad rám a pólóm, kegyetlenül leizzadtam. Lerúgom magamról a takarót, mikor a lábamba tompa fájdalom nyilall. És egybõl eszembe jut, mi történt az éjjel.

A fürdõszobai õrjöngésemre nincs mentség. Anyámék nincsenek otthon, de a porcelán fogkefetartóval betört tükröt, és a darabokat biztos meg fogják találni a közös fürdõben. Próbáltam lehiggadni, mindenféleképp, de a tombolásom fél óra múlva csillapodott le. A sírás kerülgetett, nem tudom, hogy mitõl, a fájdalomtól, a kétségbeeséstõl, vagy a saját magam elcseszett szar életétõl, de a könnyek már a torkomat szorították. Alberto százezer nem fogadott hívásától is idegessé váltam, kikapcsoltam a szaros telefont és megnéztem a neten, mikor rendel az orvos. Mikor látom, hogy most van tíz óra, és délig rendel, felveszek egy másik ruhát, ami kevésbé véres és koszos, és felülök a legközelebbi buszra.

Fogalmam sincs, tudna-e egy ilyen épp hogy közepesnek mondható seb begyulladni, vagy ilyen erõvel csípni és égni egyszerre… Mindent intenzívebben érzek a holdfutás óta, mint egy haldokló az utolsó vacsoráján, különösen ezt a sebet. A harapás a nyakamon meg… mintha tök természetes lenne, holott kurvára nem az.

Mindegy!

Ezen kiõrjöngtem már magam. A combomon levõ rohadt nagy zúzódást meg bekentem azzal a krémmel, amit még a nagy verekedõs-meccses idõszakomban használtam, a húzódásokra és zúzódásokra.

Belépek a váróba, elõttem csak öten vannak, így egy jónapotkívánok kíséretében leülök az egyik fehér mûanyag székre. Kivételesen egyetlen nyugdíjas miatt se tudnék álldogálni. Halk sóhajjal nézek magam elé, bambulok a csempék között húzódó fugák hálóján. Nincs kedvem újságot olvasni sem, zenét hallgatni se. Jó ez a csöndes, vegyszer szagú levegõ. Lehunyom a szemeimet, nem akarok az éjszakára gondolni, hátradõlök és lecsúszok a széken, kényelmes helyet próbálok magamnak kifeküdni, de ezeken a világháború elõtti betonnak is hívható székeken lehetetlen…

- Már csak egy beteg van kint doktor úr! - riadok fel az asszisztens hangjára, gyorsan megtörlöm a szám és szétnézek, megnyugodva látom, hogy az elõttem levõt most hívták be.

- Különös, hogy engem nem számított bele, nem? - hallok meg egy szó szerint szörnyen ismerõs hangot. Reflexszerûen támaszkodok meg a szék két oldalán és lendítem odébb a seggem egy hellyel. Odanézek rá, amit nem kellett volna, mert egybõl ideges leszek, még a hideg is kiráz úgy, hogy végigsimítok a tarkómon a kezemmel.

A szemeimbe néz, és úgy ül mellém vissza, mintha csak most jött volna be. Egy fekete minta nélküli pólóban van, a haja belõve, megborzongok a fogai láttán, ahogy vigyorogva beszél:

- Meg sem kérdezed?

- Dehogynem. Mit keresel itt? - nem akarom, hogy hozzám érjen akár a válla vagy a felkarja, így megint odébb ülök.

- Ha ezt tovább játszod, nem marad más hely, csak a csempe és az én ölem - viszi be az elsõ találatot, amitõl a gyomrom is összeszûkül.

- Ez nem a válasz.

- Nem, de egy opció - vigyorog, de megmarad a helyén, nem ül vissza mellém. Köszönöm! - Beteg vagyok - vág nagyon szomorú, ártatlan képet, még a hangja is olyan, beszarok. Szerencse, hogy nem tartozom azon naiv élõlények közé, akik egy szavát is elhiszik. Szinte ömlik minden porcikájából, hogy a szájkaratézás királya.

- Aha, ja – hajtom le a fejem és ásítok bele a pulcsimba hosszan. Hogyne, azért jött, hogy még itt is terrorizáljon, nem bír magával estig, nem talált mást, akit cseszegessen? Mi a francért nem harapott meg valaki mást is.

- Következõ! - szólnak ki, mire felegyenesedek, de Tüskeszájú is. Felvonom mindkét szemöldököm, ahogy végignézek rajta. Ez most szivat.

- Te nem jöhetsz be - morgok rá, mi a faszt képzel, megint követ mint egy nem is tudom mi. Hirtelen még hasonlatom sincs! Elfordulok tõle, mint aki lezárta a témát, de hallom, ahogy a csempén az õ léptei is kopognak.

- Ez engem is érint - szúrja a hátamba a választ.

- Ugyan miben érintene, nem neked fáj, meg nem is te csináltad - lépek be az orvos szobájába, de kitartóan jön utánam, amit az asszisztens szóvá is tesz:

- Maga család tag? - vonja fel a szemöldökét az asszisztens nõ, mire a vérfarkas szemei felvillannak, amitõl enyhén remegni kezd a bal, sérült lábam, de a nõ jobban összecsinálja magát, mert megszólalni sem tud ezek után. Ez az õrült meg csak elsüt egy lenézõ fintort, én pedig inkább az orvosra igyekszem koncentrálni:

- Doktor úr, lenne egy vágás a lábszáramon. Nem annyira mély, de szerintem begyulladt - kezdem a panasztételt. Ha már a formális „Mi a panasza?” kérdést nem kaphattam meg. Ez is jól kezdõdik, a lejárató kampányom a körzeti orvosnál.

- Rendben, lássuk - mutat a mellette levõ székre, ahova leteszem magam, és felhajtom a melegítõm szárát. Direkt nem farmerban jöttem, utálok azzal orvoshoz járni. Meg hátha nem kell levetni, lusta vagyok. Megfogja a bokám, felemeli a lábam, hogy fénynél vizsgálhassa meg. Remek, ahogy forgatja meg nyomkodja, húzódik a bõr és a hús. A rohadt életbe… Eddig nem fájt ennyire, most az egész lüktet mint a fene. Nem nagyon nyúltam hozzá, tapasztalatból tudom, hogy nem érdemes a sebek környékét bolygatni, mert csak érzékenyebb lesz és akkor kaputt.

- Ellátta valaki a sebét a Holdfutás után?

- Tessék? - nézek rá megrökönyödve. Csak megcsóválja a fejét és felegyenesedik, értetlenül nézek rá. Mi… Honnan tudja, hogy Holdfutás? Válaszul csak valahová a hátam mögé néz:

- Maga harapta meg? - felesleges volt egy pillanatra is azt hinnem, hogy az asszisztensre néz. Mintha húzna lefelé székestõl valami. Egyre mélyebbre. A pokolba.

- Én - muszáj ezt állandó jelleggel nyomatékosítania?! És mikor állt be közvetlen a hátam mögé?!

- Szervezõként is belegondolhatna a… Nem érdekes - hallgat el hirtelen, majd rám néz. Most mi van? Engem kezel, vagy mi lesz? Itt mindenki tudta rajtam kívül, hogy a Haile bagázs szervezi a földi poklot? - Jobb lesz, ha leveszi a nadrágot és a zoknit. Amanda, hozzon fertõtlenítõt és kötszert.

- Csodás - morranok fel, de mivel nincs más választásom, lekaparom magamról a zoknit, a másik cipõm  és a nadrágot. Felülök a vizsgáló asztalra, mikor összetalálkozik Tüskeszájúval a tekintetem. Az minden aggodalomra okot ad, ahogy lassan végigméri a lábam, nem bírom ki, dühösen mondom oda neki:

- Hogy nem tudn…

- Elesett? - szakít félbe a doki, ahogy a combom vizsgálgatja. Ami tenyérnyi folt reggel zöld volt, most kellemes lilára váltott. Ha ezt anyám meglátja, patáliát rendez.

- Öhm, igen. De bekentem - sóhajtok fel, kérdõ pillantásra folytatom. - Fekete nadálytõ krém, patikából. De a vágás miatt jöttem. És sietek – hangsúlyozom ki a lényeget, mert még van némi elintéznivaló dolgom, mielõtt még kidõlök az éjszaka kezdete elõtt. Nem kérdezõsködik, hogy minek nekem fekete nadálytõ krém és hogy-hogy van nekem olyan otthon. Hála égnek.

Ezek után, miután sikeresen mindenki befogta a száját, ellátják a sebeimet az asszisztensnõvel. Nem kell azon aggódnom, hogy elbóbiskolok, mert úgy csíp az a szar, mint a rohadt élet. Bekötözik, a doki végre ellép tõlem… hogy visszajöjjön, megnézi a harapást, amit nagyon nehezen engedek meg neki. Ha nem lenne orvos, felrúgnám. Erre a szarra nagyon érzékeny vagyok, mert olyan mint egy nyakörv vagy billog, nem gyõzöm eltakarni. Már csak belegondolni abba… a legnagyobb halálfélelem volt a számomra, mikor farkasként letepert a földre.

Nem fogom elfelejteni, míg élek.

- Ez az életben el fog tûnni innen? - morgom az orvos orra alá, hogy megnézi. Leszarom, hogy ez az állat is hallja, minek követ mindenhová, úgyis megkérdeztem volna. Ez is az egyik ok, amiért idejöttem az orvoshoz. Ha nem gyulladt volna be a lábamon a seb, akkor is ezt jöttem volna megkérdezni.

- Errõl a Párja és az esemény szervezõi tudnak tájékoztatást adni - feleli kurtán, majd elkezdi levenni a kesztyûit és visszasétál az asztalához. Kezdem felhúzni magam az orvoson, nem szokott így viselkedni, biztos azért ilyen, mert ez a szemét itt parádézik. De a kurva életbe, nem én hívtam ide! Meg micsoda, hogy nem ért hozzá… Komolyan nem értem.

- Nekem nincs Párom, dok… tor úr - botlik meg a nyelvem, ahogy majdnem ledokizom. Felnéz rám, miközben receptet ír, majd Tüskeszájúra.

Aha. Szóval innen fúj a szél.

- Ha nem is ez az úriember lesz az, de lesz. Potenciális Pár-jelölt - közli úgy a képembe, miközben veszem vissza a zoknim. Király! Szóval ha nem is õ, de elképzelhetõ, hogy valahol, egy messzi-messzi galaxisban vár rám egy vérfarkas? Ez annyira boldogító, hogy legszívesebben beletenyerelnék egy rakás használt tûbe.

- Ne segítsek? - élveteg ábrázattal nyújtja felém a melegítõm. Kikapom a kezébõl és ráförmedek:

- Ez a Én orvosi idõpontom, az õrültek háza a város másik felében van - mászok le az ép lábammal elõször az ágyról, és dohogva felrántom magamra a nadrágot. Kezdek egyre jobban elkeseredni, se a doki nem segít, se semmi, még egy valamiben reménykedek, de nem túl szépek a kilátásaim. Utána kell néznem dolgoknak. Nincs olyan krém, amivel ha bekenem magam, taszítom ezeket a micsodákat magamtól? Legfõképpen Ezt az izét?

- Felírok egy fertõtlenítõ krémet – vesz elõ egy receptet az orvos, amitõl egybõl vér tódul az agyamba.

- De a farkas nyál is jó mi? - szakad fel belõlem azonnal egy rávágás. Ezt a rosszindulatú faszt! Mit játssza itt az agyát, tehetek róla, hogy õ nem bírja a vérfarkasokat, ez a paraszt meg bejött? - Tartsa meg a receptjét, anyám kórházban dolgozik!

Én is tudom, meg õ is, hogy ez rohadtul nem így van, hiszen kiskorom óta kezel. Kirontok a rendelõbõl cuccostól-mindenestõl. Most ezért kell hátrányosan megkülönböztetni? Mert utálja õket? Vagy azt hiszi buzi vagyok, ráadásul vérfarkas fangirl?! Legszívesebben teljes erõbõl beleütnék valamibe, hogy érezzem, hogy kezemben roppan valami. Inkább nekiállok ropogtatni õket, rég nem csináltam, mintha petárdákat durrogtatnának. Mély levegõt veszek, és hallom, hogy valami csukódik.

Még csak most jön ki a bejárati ajtón?

- Kösz, hogy bekísértél - mordulok rá, mire csak elõvesz egy kocsi kulcsot a zsebébõl és be is csippant egy szénfekete autót a parkolóban.

- Meg el is - toldja tovább, amitõl csak megforgatom a szemeimet.

- Nem mutatkozok veled többet nyilvánosan, megyek haza, aludnom kell - egyik sem hazugság. Elpusztulok az éjjel, ha nem alszok rendesen addig. Miért fétise ezeknek az éjszaka, azon kívül hogy szörnyek és azok a sötétet szeretik?

- Pedig jó partinak számítok a városban - gondolkodik el látványosan. Fú, te önelégült barom… Most valahogy sokkal jobban frusztrál, hogy kettesben vagyok vele, mint eddig bármikor. Tartok tõle valamiért, nem mondom, hogy nem tudom miért, mert pontosan tudom, több szempontból is. De ez most nem az az alkalom, hogy elmerengjek rajta. Majd ha a szar elérte az orromat is, akkor lamentálhatok. - Nem mellesleg nálam is aludhatsz, velem. Felmelegítelek.

- Aha! Ja - nyúlok a telefonomért, hogy lássam mennyi az idõ, meg megnézzem a menetrendet. Kivételesen nem gyalog megyek haza, beszarnék. Váratlanul kapja ki a kezembõl a telefont, annyira, hogy reagálni sem tudok. Vagyis de, egybõl utána lépnék, ha nem a ballal tenném, így megzsibbad az egész bal lábam. A francba már!

- Most hisztizel? - szûröm ki a fogaim között.

- Ne magadból indulj ki - indul meg a kocsi felé, látom a vigyort az arcán. Nyilván azt várja, hogy elindulok utána a telefonért. Hogyne!

- Viszlát! - intek neki és megindulok a másik irányba. Úgy elébem toppan, hogy felocsúdni sem tudok, még a szám is elnyílik.

- Pedig a kocsimban meleg van és nem fájna a lábad - fújja szinte a fülembe, megborzongok tõle.

- Honnan veszed, hogy fázom? - tárom szét a karjaimat a világra.

- Jaj, kis Mennyország, én mindent tudok - sokat sejtetõen mondja, mire kiráz úgy a hideg, hogy összerándulok.  Mint valami idegbeteg, úgy festhetek a kívülállók számára.

- Mi lenne… - sóhajtok fel minden lemondással a hangomban. - Ha elviszel a buszmegállóig? Akkor lenyugszol? Lekopsz?

- Tekintve, hogy még remegsz is az izgatottságtól, hogy velem lehetsz - oldja fel megint az autót, ahogy beszáll -, nem biztos.

- Ezt most fejezd be! Ha nem fogsz megállni a buszmegállónál, én harapok ki belõled egy darabot - dohogok, ahogy bevágom magam mögött a kocsiajtót. Nem tud válaszolni, mert csörög a telefonja. Felveszi, nem nyomja ki, szóval fontos lehet a dolog, végül morcosan le is teszi, én pedig veszek egy nagyon mély levegõt. Már kevésbé tûnik rettentõen szûknek az autó belsõ utastere és az ülés sem olyan, mintha sokkolóval ráznák másodpercenként.

Remek, mennie kell valahová, szóval tényleg ki fog tenni ott, ahol akarom. Biztos szórakozott volna ezzel, ennyire megismertem már.

***

A busszal sikeresen kiérek a sulihoz, az órámra nézve még egészen idõben vagyok. Odadöcögök a sportpálya túlsó oldalához, ahol egy kerítés választja el a pályát az erdõtõl. Iszonyú susnyás van mögötte, nyilván teleültették, hogy semmilyen állat meg egyéb hasonló dolog ne jöjjön be a suli területére, vagy legalábbis megnehezítse a dolgot. Hát én is majdnem szeletkékben vergõdök át rajtuk, de nem akarok feltûnést kelteni, még egy tanár vagy osztálytárs elkapna. Nem sokan tudják, hogy nem betegség miatt hiányzom az iskolából.

Már kint edzenek a focisták, megkönnyebbülten felsóhajtok. Nekem is kellene egy ehhez hasonló sportot választanom. Izomból nekimenni mindenkinek, letarolni õket a faszba és akkor én lennék a világon a legnyugodtabb ember. Sikerül kiszúrnom azt, akit keresek, és nem is kell sokáig ácsingóznom, hogy észrevegye, hogy ott állok. A szeme olyan mint a sasé, ezt már óvodában is megmondták neki a szemészeti vizsgálaton. Szerintem simán elmehetne szuper-távollátás olimpiára is. Egy foltot képes észrevenni egy kurva messze levõ plakáton.

- Mit keresel itt, Donovan? – veszi fel a labdát a fûbõl.

- Téged, beszélni akarok veled – térek rá egybõl a lényegre. Nagyon nehéz szívességet kérnem tõle, mert nem épp a legjobb barátok vagyunk a világon. Három éve nem beszélünk, de még a folyosón se köszönünk egymásnak. Azóta egészen megnõtt, mondhatni beledagadhatott ebbe a szerelésbe, pedig nem gyúr. Vagy csak most én érzékelem nagyobbnak, mert kérni akarok tõle valamit.

- Velem ugyan nem – vágja rá és már fordul is el.

- Nézd, figyelj, nagy szarban vagyok! - követem a kerítésen túl, átverekedve magam a bokrokon. Ha meglát egy tanár, beköpnek Tudjukkinek, és akkor kevésbé fog jól állni a szénám. Ki a fasz rakott ide csipkebokrot?! Totál szétkapja a ruhám meg a bõröm is. - Segítened kell!

- Na persze, most mindjárt beszélni akarsz velem Donovan. Te meg a kis barátaid jót szórakoztatok rajtam - dobja vissza a labdát a társaihoz, de még mindig nem ment vissza hozzájuk. Még figyel rám, szóval csak rá kell beszéljem, hogy maradjon.

- Semmit sem csináltam, te is tudod - kapaszkodok a kerítésbe.

- Pont ez az - fordul oda indulatosan, és rám mutat, amitõl görcsbe rándul a gyomrom. - Szó nélkül hagytad, pedig óvoda óta ismertük egymást!

- Nézd Leo, ezt bármikor megbeszélhetjük, de ne most, tényleg nagyon nagy pácban vagyok.

- Az egyik hû barátod nem ér rá segíteni? - gúnyolódik, amit utálok, ki nem állhatom, ha a barátaimat basztatják elõttem, de ezt most le kell nyelnem, különben nem fog segíteni.

Nekem pedig irtózatosan kell a segítsége.

- Nem tudnak.

- Milyen szarba keveredtél bele? Mindig is jókisfiú voltál - vigyorodik el, a fogában levõ piercing, és ami a fülében lóg, bevillan a napsütésben, ahogy kárörvend. Nem õszintén kárörvend, fõleg nem akkor, mikor lehúzom a nyakamról a kötést annyira, hogy lássa, mit a baj.

A reakcióját várom, de egy ideig csak bambán mered, utána felhorkan úgy, hogy beleremeg a bõröm is. Remek. Ez olyan szinten megalázó, hogy azt elmondani nem tudom. Tesz egy lépést hátrébb, amit nem tudok mire vélni.

- Hím vagy nõstény? – veszi a lapot végre valahára. Gyanakodva méreget, amitõl idegesebb leszek. Mi van?

- Az elõbbi... - motyogom az orrom alatt, közben néha-néha a háta mögé lesek, mikor lesz feltûnõ, hogy a kerítésen túlról valakivel diskurálgat. Nem akarom, hogy mások is idejöjjenek, és megzavarjanak.

- Akkor neked reszeltek - mondja, amire kétségbeesve kezdek el topogni egyhelyben.

- Ne már Leonard, segíts nekem, te értesz ezekhez a... dolgokhoz.

- Kissé késõ már megkeresned, ha az utolsó stáció fog jönni a Párválasztón - méreget, sajnálkozó a tekintete, én pedig kezdek bepánikolni. Nem volt jobb ötletem. - Szerintem állj neki imádkozni, vagy öntsd a lábad betonba, hogy az utolsó körben még a szempillád se rezdüljön - láthatja, mennyire bepánikoltam, mert még kérdez egyet. - Van még más jelöltje rajtad kívül?

- Nincs - szusszantom, mire zsebreteszi a kezeit, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek, nem ér rá többet.

- Két heti meccsed teljes bevételét akarom - morogja bele a rácsba, mire kikerekednek a szemeim. Két heti teljes bevételt? Ha csak kétnaponta megyek, az rohadt sok dollár, arról nem is beszélve, hogy mi van, ha kikapok. Mire kellene neki annyi pénz? Ennyit nem is szoktam verekedni, soha, és... - Elõtte leülünk és megtárgyaljuk.

- Nincs annyi idõm, hogy leüljünk beszélgetni! - rángatom meg a kerítést és dühösen lépek hátra tõle. A faszom, mindenki azt mondja idõ, de nincs idõm!

- Azt meghiszem, de szerintem utána pláne nem lesz - mondja semleges arccal. - Érzel iránta valamit?

- Hogy... tessék....? - tátom el a számat mérhetetlen meglepetésemben. - Baszd meg!! - préselem ki magamból, hirtelen azt sem tudom erre mit tudnék mondani. Hát ember, meg akarok szabadulni tõle, nem látszik?! Eszem ágában sincs együtt lenni semmiféle ilyen izével, fõleg vele nem! Hagyjanak békén leginkább, legyen minden úgy, mintha semmi sem történt volna! Hogy az istenbe gondolhattam, hogy majd ezzel a Párválasztós dologgal el tudom intézni a sulis bajokat…

- … hogy a faszba vehettem ezt az egészet félvállról... a kurva életbe! A rohadt, büdös, kurva életbe! - fakadok ki kiabálva.

- Ki fog téged választani - szúrja közbe, miközben agonizálok a kerítés túloldalán. Elemzõn néz, megint azzal az idegesítõ, elgondolkodó fejjel. Mintha mindent tudna, mintha minden el lenne döntve, de még nem! Kurvára nem!

- Hogy mi?!

- Mennem kell, majd beszélünk - int, és otthagy, visszafut az öltözõ felé.

- Hé... várj már! Mikor? Ma este van!! - futtában hátrafordul, és széttárja a karjait, hogy ez már az én szarom, majd a csapattársaival visszafut az öltözõbe.

Teljes erõbõl belerúgok a kerítésbe, szinte remegek a dühtõl.

A büdös kurva életbe!

***

Idegesen járkálok fel-alá az aszfaltozott úton, az erdõ bejárata elõtti táblánál. Nem akaródzik bemennem, a legtöbben megérkeztek, úgyis alig maradtunk talán huszan, a kezdeti hetvenbõl. Az emberek nem jöttek egyedül, párokba verõdtek, bizonyos idõközönként jön egy szervezõ, aki a megadott helyre vezeti a halálraítélteket.

Nem akarok bemenni, de bele sem merek gondolni annak a következményébe, hogy mi történik, ha kereket oldok. Lehet nem jutnék el a megyehatárig sem, de lehet a város széle is túl nagy távnak minõsül. Nem akarom, nem akarom ezt az egészet! Azt se akarom, hogy felbukkanjon valahol, idegesen kapkodom a fejem, ha valami neszt vagy zajt hallok valahonnan, egybõl attól tartok, hogy ott figyel. Kész rémálom ez az egész, pattogni kezd egy izom a bal combomban, ami már az idegesség tetõfoka nálam.

- Nem szeretnél bejönni? – szólít meg váratlanul egy szervezõ csajszi, észre sem vettem, hogy jött megint egy. Egy csiptetõs mappa van nála, meg egy kártya a nyakába akasztva, hogy szép, hivatalos gúnyában legyen ennek az eseménynek az egyik hentes inasa.

- Kell még egy kis idõ – felelem összeszorított fogakkal, mire oldalra dönti a fejét, és elmosolyodik, majd nagyon lassan megszólal, olyan hangon, hogy kénytelen vagyok odafigyelni rá.

- Ha gondolod, bekísérlek, azért vagyok itt.

- Nem, egyedül szeretnék lenni – vágom rá rögtön, mire sejtelmesen elmosolyodik. Jézusom, miért úgy értelmezem, hogy „de már nem sokáig”… - A picsába – fordulok el idegesen tõle, hogy ne is lássam, mert tudom, hogy ez a csaj addig itt fog állni, míg be nem megyek.

- Semmi baj nem történhet – beszél lassan, mintha egy idegbeteggel kellene megalkudnia, hogy engedje el az ápolója nyakát, mert a megfojtása nem éppen piros pontot fog maga után vonni. Ja, nem történhet semmi baj, ott állunk majd huszan, mint a fasz a lakodalomban, és ránk eresztenek egy rakás átalakult vérfarkast. Nem, nem lesz, tényleg!

Befordul egy autó, félreállok, hogy elférjen, még örülök is neki, hogy a beszélgetést, meg a kurva gondolataimat is félbeszakította. Kiszáll belõle egy srác, aki egy halszálka mintás inget, meg egy fekete vászonnadrágot visel…  egy lakk hatású tornacipõvel. Még egy csodabogár, rajtam kívül. Elköszön az autóban ülõktõl, mire egy szõke, kontyos nõ kihajol a vezetõ ülésrõl:

- Ne szúrd el, fiam! – közli, majd elhajtanak. Ez most egy fekete Volkswagen volt? Jól megy, nem mondom. Itt mindenki olyan szájbakúrtul gazdag, hogy ismételten a stressz szintem megemelkedik. Eddig tartott a pár másodperces csönd. Felém fordul ez a gyerek, fekete haja van, de az arcán napszemüveg. Szó szerint az arcán, nem a szemén.

- Szervezõ vagy?  - kérdezi sejtelmes hangnemben. Hogy… mivan?

- Úgy nézek ki? – horkantok fel, mire megigazgatja a napszemüvegét.

A TOTÁL SÖTÉTBEN!

Idegesen eltrappolok mellette, faszom se szórakozik ezzel a buzival, essünk túl rajta, és viszlát!

Igen ám, de pár méter múlva, ahogy leelõztem ezt a holdkórost, meg a csajt, egybõl rájövök, hogy elmúlt a lendület.  Vagy legalábbis a hely, ahova menni kell, kurva messze van, mert elfogyott a lendület. Fenébe, miért nem tudták közelebbre tenni? Miért kell beásni magunkat mindig az erdõ kellõs közepére? Hogy ne hallják, hogy üvöltök? Vagy van ott valami mágikus bokor, amitõl megkergül a fél világ? Vagy szelídek lesznek? Szinte elhomályosodik elõttem a világ, úgy felhergelem magam, meg kell támaszkodjak egy fánál, így a két ütõdött beér az egyik kanyarban.

- Jól vagy? Minden rendben? – szólít le a csaj aggódón, de hozzámérni nem ér hozzám. Fura, pedig valamiért vártam, hogy a hátamra simítja a kezét. Jól esett volna, de ezt csak titokban merem kijelenteni. Nekem is össze kellett volna barátkozzak valakivel, hogy ne egyedül jöjjek ide be, hogy egymagam szarjam össze magam.

- Jah – fújom ki a levegõt hosszan. Ideképzelek valami képzeletbeli barátot. Valamit, ami majdnem három méter magas, két méter széles, és fekete hegyimedvének hívják. Az egy ütéssel lever egy farkast, nem?

- Remek, mert ha beteg vagy, akkor haza kellett volna, hogy küldjelek – szinte mintha a nevemben is megkönnyebbülne, hogy ez nem következett be. Még a vállam is megveregeti.

És ha elsírom magam? Mert ennek hallatán nagyon szeretnék!

- Miért? – kérdezek vissza, mire az elmeháborodott napszemüveges könnyedén, szinte csuklóból visszacsapja a választ.

- Mert az injekciót betegen senki sem kaphatja meg.

Hogy… a tesséket? Szinte beleráng a bal szemem is.

Fõleg akkor, mikor egy sátorba érve beoltanak valami cuccal, de annyira be vagyok szarva, hogy meg sem tudok szólalni, meg sem tudom kérdezni, mi a franc lehet az, amit belém nyomtak. Lehet ilyen vérfarkas detektor. Vagy remélem ipari mennyiségû nyugtató.

De nem, semmi sem változik meg tõle, semmi sem lesz jobb. Nem leszek nyugodtabb, nem  hallani a szomszéd megye madarainak csipogását, legfõképpen szupererõm sem lett, pedig nagyon szerettem volna ripityára törni ezt a széket a büdös faszba. Aztán azt is, aki okoskodva elkezdte volna nézegetni a szemem egy lámpával.

- Hagyjon már békén, maga kuruzsló – kelek fel a székbõl, kikerülve ezt az orvos szerû valamit, de hogy orvosnak nem orvos, az biztos. Nem tudom miért, valami azt súgja, hogy nem az. Vagy nem rendes orvos. Tudja fene, de nagyon ki akarok kerülni ebbõl a sátorból. Ahogy kimászok, a kivilágított térben a már beoltottak álldogálnak, izgatottan beszélgetnek, a legtöbb örömében mosolyog.

Ez a napszemüveges srác ott áll közvetlenül mellettem, nem is felejt el beszúrni egy megjegyzést:

- Babérokra akarsz törni?

- Szétkenem a képeden a napszemüveget, ha nem fogod be a pofádat – vetem neki oldalra ingerülten. - A hangnemed olyan visszataszító, hogyha átalakult farkas lennék, téged tépnélek szét elõször.

- De szerencsére Te nem fogsz átalakulni – fûzi tovább, hát csak nem tudja befogni!

- Kínodban így próbálsz emberekkel beszélgetni, mert nincsenek barátaid? Szarul csinálod – fordulok felé teljes testtel. Ha megverekszünk, lehet lenyugszom egy kicsit, és levezetem ezt a feszkót.

- A te barátaid nincsenek itt.

Ebbõl már biztos, hogy verekedés lesz. Odalendülök, megragadom a gallérjánál fogva, mikor végigdörren rajtunk egy hang, a hangosbemondón keresztül:

- Megkérem a jelölteket, induljanak el a kijelölt vezetõikkel! – fogcsikorgatva engedem el ezt a címeres faszt, akinek a szája sarkában egy könnyed mosoly bujkál. Fújtatva fordulok el és állok be a sorba, majd mikor DIREKT beáll a mellettem levõ oszlop szélére:

- Ha ezt túlélem, biztos lehetsz benne, hogy megkereslek – figyelmeztetem, mire csak legyint, hogy maradjak már magamnak. Hát jó. Azt hiszi a levegõbe mondom, nem ismer még.

Sokáig sétálunk, lassan kezdem elveszíteni az idõérzékem, meg hogy merre lehetünk. Az biztos, hogy jó mélyen az erdõben. Útközben még hatszor elmondták, mi a menete ennek a dolognak, és leginkább ne nagyon mászkáljunk el a központi körbõl. Körberajzolnak minket, mint általános iskolában, egy krétával? Az lesz a ház? Errõl, senki sem szólt nekem, pedig azt hittem, kivételesen felkészültem rendesen a feladatra. Igaz az elõzõt is rohadtul elcsesztem, mert megtaláltak.

Hamarosan megérkezünk, beleállunk ebbe a körbe, ami egészen kellemesen nagy. Sokan tétováznak, a kis vörös, ha itt lenne, biztos határozottan belecaplatna, de nincs itt. Kárörvendés tölt el, de nem tudom mitõl, nem is ismerem, különben sem volt utálat, vagy verseny, vagy mi a franc közöttünk.

A napszemcsis faszszopót nem is látom már, a körben sincs. Mindegy, leszarom, mindenki más itthagyott minket, legalábbis egy szervezõ maradt itt, vele négy elég marcona kinézetû fickó, meg egy nagyon magas nõ, aki rágózik.

Telnek múlnak a percek, semmi sem történik, igyekszem szépen valahol a kör közepén helyet foglalni magamnak. Talán negyedóra múlva válik ki egy aranysárga szempár a fák közül, aki megközelíti a kört, majd követi utána egy másik, és egy újabb, és még egy, és… irgalmas faszom! Szinte hemzsegnek a fák között, van közöttük vörös-, kék- és sárgaszemû. Borzongás fut rajtam végig, de fõleg akkor ver ki a hideg verejték igazán, mikor az egyik kis göndör, szõke hajú lány fogja magát, és kimegy a körbõl. Szerintem a mellettem levõ srácnak hasonló járhat a fejében, mint nekem.

Lemerevedve, teljes kussban figyeli mindenki a csajszit, aki egy barna bundájú farkast közelít meg  a fák között és… meg fog halni. Itt vége. Az avar fülsértõen zizeg a kis tornacipõje alatt, amiben jött, a fák közül meg kibukkan a farkas feje, ami akkora, mint hat méretes görögdinnye összesen. A feszültség szinte tapintható a levegõben, ha lenne körmöm, lerágnám mindet, de mintha valami nagy robbanás utáni csend lenne, úgy kihûl mindenki, mert elkezdi… simogatni!

Majdhogynem eltátom a szám.

Kurvára! Mint egy kis… házi kedvencet! Az meg aláteszi a fejét a kezének!

Átölelte a nyakát!!!

Egyre többen válnak ki a körbõl, talán még úgy öt ember moccan meg, mint a szõke és lendülnek be a fák közé. Nem-nem! Én biztos bent maradok, félek is ettõl a kör szarságtól, meg nem is, jó itt! Tökéletesen csodálatos itt. Fenéket, rossz érzés itt állni, de nem tud érdekelni. Lehet ez csak a biztonságérzetünkért van felfestve, és a reális gondolataim mind azt mondják, hogy ez így is van, de titokban abban reménykedek, hogy ez akár egy atombombát is távoltartana.

Tuti, hogy én nem fogok simizni egyet sem. Szeretem a karom. Tök hasznos.

Jaj istenem, a francért köröznek, mint valami cápa raj, ez a kurva sok hang, zaj, és reccsenõ ágak hangja totál kikészít. Idõtlen idõkig senki sem mozdul, a beteges állatsimogatók tovább folytatják a farkasok abajgatását. Van amelyik a földre heveredett, és összebújtak, mint valami romantikus csendéletben. Csak a többi ne mászkálna!

Nekem nem lesz ilyen perverzióm, mint ennek a sok degeneráltnak. Engem aztán egy sem fog vonzani, az biztos. Legnagyobb rémálmom, hogy itt kell álldogáljak, holott a laptopon valami filmet nézhetnék, a melegben, a takaróm alatt, popcornnal!

Egy akkora vörösen villogó szemû farkas közelíti meg a kört, hogy tisztára lefagyva nézem, ahogy közeledik. Nem! A kör jó, a kör csodálatos, a kör tökéletes. Nem jöhetnek be ide. Ez szabály, ez a játékszabály ebben a kurva játékban!

Körbejárja a kört, majd visszamegy az erdõbe.

- Húh – sóhajtok fel halkan.

Várjunk, hová lett a mellettem levõ srác?

Veszek egy nagyon mély, de hosszú levegõt. Ez sokáig tart, mikor lesz vége? Aki a körben maradt, az nyert, épen és egészségesen hazamehet, élete végéig tartó felmentést kap mindenféle hasonló rendezvény alól.

Közelebb jön még egy pár farkas, de mind megáll a fák törzsénél, nem jönnek a kör közelébe. Szinte mindegyiknek kéken világít a szeme, kiráz a hideg, ahogy végignézek rajtuk. Egyen azonban csak megakad a szemem. Talán mert egy csíkban a bundájára vetõdik a holdfény. Olyan… csillogó, vagy nem is tudom. Mint egy háttérkép egy számítógép monitorán. Mintha csak erre az egy alkalomra készítették volna. Szénfekete az egész bundája, de az az egy csík mégis valahogy kiemeli a sötétbõl. A szõrének az a része puhább lehet?

Nem is tudom, valamiért túlontúl érdekel ez a dolog. Sok a fekete bundájú farkas kék szemmel, pedig ez más, mint a többi. A fénycsík miatt, igen. Nagyon fázom, a fenébe is. Szinte kiszökik az összes meleg a testembõl, ahogy felemelem a karom, és a bundájához érek. Úristen de jó puha… és meleg… Eltûnnek benne az ujjaim, olyan selymes és mintha az illata is egész jó. Rászusszant a fejemre, amibe belezeng az egész fejem, a hajam is felborzolódik.  Mintha a bõröm húzna, olyan lehet? A másik kezem az orra mögötti vékony sávra simítom, most veszem csak észre, milyen szép szemei vannak. Hasonlít az enyémre, vagy én nem is tudom. Mindenre azt tudom mondani, hogy én nem is tudom, én...

Megszólal valami jelzés a fák között, én pedig mint aki egy álomból ébred, tûnik fel, hogy…

Kijöttem a körbõl.

Ráadásul épp egy farkast simogatok, mint egy sárgalapos.

Gyorsan hátralépek egyet, majd szépen megpróbálok eltûnni onnan, mint aki nem csinált semmit, mikor egyenként elkezdenek a farkasok rázkódni, és kezdenek emberi formát ölteni. Sõt, észreveszem, hogy az Alfa nõ is megjelent már, érdeklõdve nézi, ahogy a farkasok átalakulnak. Visszakapom én is a fejem, amint az általam… összefogdosott is átalakulni kezd. A szívem nagyon hevesen ver, szinte rettegek attól, mi lesz most, mármint ki…

- Nem. Nem, ez tévedés… - hûlök el teljesen, érzem, ahogy az összes vér kifut az arcomból, még a hangom is színtelenné válik, amint meglátom, kivé vedlett át a farkas.

- Hmmm… - morogja, bár az õ arca is egy pillanatra meglepettnek tûnik, de rögtön egy iszonyú vigyor váltja fel a helyét, tele fogakkal. Tesz felém egy lépést, én pedig hátrálnék, ha nem lépne hirtelen mellém a másik oldalról szintén valaki. Odakapom a fejem, de a szemem sarkából még mindig ezt a meztelen vérfarkast bámulom.

- Sajnálom, illetve... gratulálok, vagyis... te jó ég – kúszik a fülembe a nõ hangja, aki ezt az egészet megrendezte.  Az arca olyan szintû döbbenetet sugároz, és egyben sajnálatot, hogyha lány lennék, most biztos lebõgném a Niagara vízesést is. Könyörgöm, miért nem mondja, hogy ez tévedés?! Tudom én is, hogy ez Te Jó Ég!!

- Ilyen nincs. Ez nem lehet - csak ezt tudom hajtogatni. Mondja már valaki, hogy tévedés! Kérem!

- Gyere csak ide, kis Mennyország – nagyon mélyrõl jön a hangja, mint mikor tegnap elõtt elkapott az erdõben, egybõl zsibbadni kezd a helye, ahol megharapott. Oda is simítom a kezem, miközben le nem véve róla a szemem hátrálni kezdek. Nem! Dacból inkább megvetem a lábam és rámutatok, mintha az ott tarthatná.

- Takarodj a közelembõl!

- Ez nagyon nehéz lesz, úgy látom… Peter, talán ha egy kicsit is… - szólal meg a nõ, de ahogy kimondja, egybõl mintha elfújná a szél, nem is tudok egy másodpercig sem figyelni rá.

Soha nem fogok megszabadulni tõle! Soha!

- Bánt, hogy kiderült, hogy már többé nem titokban rajongsz értem? – beszél hozzám, miközben közeledik, az alfa nõ teljesen kiesik a történetbõl. – A legtökéletesebbet választottad. Ebbõl látszik, hogy jó az ízlésed.

 - Nem… - meredek rá. – Ezt még vissza lehet csinálni…!

- Azt az egyet nem tudjuk csinálni – olyan éllel mondja a csinálni szót, hogy hirtelen fellobban bennem a harag. Oldalra billenti a fejét, a szemei égõn világítanak ki a sápadt arcából. – Hmmm, dühös vagy. Imádom. Jók leszünk mi ketten.

Miért nem mondja be valaki, hogy akkor most szépen mindenki takarodjon haza, mert vége a rendezvénynek?! Vagy hogy minden vérfarkas fáradjon be a sátorba?! Addig eltûnhetnék, nagyon érzem magamban a futást. Kitalálhatja, mire gondolok, mert kissé elõre dõl, mint aki pillanatok alatt négykézlábra ereszkedik és szintén nekilendül a futásnak.

Mi ez, mitõl van ez?! Biztos az a cucc, amivel beoltottak! Na egybõl oda is fordulok és szemtõl pofába meg is mondom ennek a nõnek, mire csak pislog egyet, majd hivatalosan elkezd beszélni:

- Az csak egy érzékek kiélesítésére szolgáló injekció volt – próbál mosolyogni, de kurvára neki sem megy. Képzeld el baszd meg, hogy van aki nálad döbbentebb! Én!!  Ne akarj megnyugtató hangnemben beszélni velem, mert mostmár semmit sem hiszek el! – Van, akikben nagyon mélyen lappang az érzés, ezt emeljük a felszín közelébe. De csupán ennyi, semmi több.

- Ez az én felszínem?! – mutatok rá erre a tuskóra, aki valahogy már felvett egy alsónadrágot, de ettõl sem érzem magam sokkal jobban. Ha ez a mély érzelmeim felszíne, akkor baszd meg! Baszd meg!

- Öhm… - harapja el inkább a mondandóját a nõ, amitõl lehidalok. Hát ne. Hát most ezt ne.

- Én is itt vagyok ám – közvetlen közelrõl duruzsolja ezt a fülembe, gyorsan el is kapom tõle a fejem, hogy minél távolabb legyen a fogakkal kiplakátolt szája. Meg úgy az egész lénye. Remegni kezd a gyomrom a közelségétõl, de úgy érzem nem fogok hányni.

- Na, idefigyeljen, hölgyem – kezdem, ahogy a mutatóujjam a levegõbe emelem, hogy figyeljen, mire Tüskeszájú minden elõzmény nélkül az orrával végigcirógatja a tarkómat és a hajamba szippant. Megremegnek a lábaim. Ne foglalkozz vele. Ha nem foglalkozok vele, nincs itt, nem létezik, nem történt meg. – Maga is komolyan úgy gondolja, hogy Ez meg Én egy Pár vagyunk?

- Most lesz egy tájékoztató azoknak, akiknek sikerült a Párválasztás – tereli el a témát, a többiek felé mutatva, de van egy nagyobb csoport, ahol nagyon sírnak többen is. Hú de szomorú, nem lett vérfarkas párjuk! Itt az enyém, ingyen elvihetõ! Fizetek is érte! – Ott tanácsadás is lesz a végén, meg egy kis elbeszélgetés, az általános instrukciók után…

- Igazából már csak négy perc és nincs hozzá kedvem – a kényelmes anyádat. Pedig okoskodni szemmel láthatólag nagyon tudsz. Remek, kifogtam egy nagyméretû homokos kutyát, aki ráadásul olyan paraszt, mint ide Irak. – De mivel megszántalak, ezt az apró kis tényt, amit igazából bármelyik rólunk szóló cikkben megtalálhatnál, vagy megtalálhattál volna, ha egy kicsit is több érdeklõdést mutatsz azok iránt, akik igazolják a lógásodat: a vérfarkasok általában mind biszexuálisok, szóval várhatsz még pár férfit.

Én kérek bocsánatot, hogy nem vagyok a hû követõje és rajongója a vérfarkas fanklubnak.

- És ha jól érzem – már pedig jól érzem, egy Alfa is be lett hozzád osztva. Csak ügyesen vele, a végén még nem marad belõled semmi, amivel elszórakozhatnék – vigyorog bele telibe a képembe, amitõl ha lehet, még jobban feláll a karomon a szõr. – Csak ne használd a biszexuális, vagy a homoszexuális szavaknak semmilyen variációját, maradj inkább ezeknél, vagy az „egyenlõ lehetõség”, vagy hasonló politikailag korrekt kifejezéseknél. A szexuális gúnynevekért harapunk – villantja ki az összes fogát, elhûlve látom, hogy az összes egytõl egyik hegyes, mint a cápáknak. És még ebbe a szájba más bele meri dugni a nyelvét?

- De szemét vagy! – tudok hirtelen ennyi mindenre összesen ennyit reagálni. Semmi frappánsat nem tudok kinyögni, fõleg hogy kiejtette a száján az Alfa szót. A nagykutyáknak nem nagy gazda jár? Menõ vérfarkasok minek barátkoznak alsóbb-osztálybeliekkel?

- Tudom, köszönöm a bókot – fogadja el a kifakadásom egy újabb vigyor kíséretében, mire kínosan zsibbadni kezd a seggem a széken. Legszívesebben kimennék a bánatba innen, és… Nem. Nem lehet, ezt ki kell bírni. – Akkor, ha nem akarsz a fajtátokról beszélni, akkor mesélj… - nem. Ezt sem. Fogja be a tüskés pofáját.

Újra végigmérem, az arcát is jól megnézem, bár felesleges, bárhol, minden rémálmomban ezentúl felismerném. Ami még rátesz egy lapáttal, hogy hirtelen olyan érzésem támad, mintha valahonnan ismerném. Sõt, nem is… inkább olyan de ja vu. Arra tutkó emlékeznék, ha egy ilyen fasszal dobott volna meg az utcán a szél.

Itt és most eldöntöm, hogy nem hagyom magam vele szemben. Biztos kurvára élvezi, hogy minket, nem vérfarkasokat szétcikizhet és megalázhat, de bennem emberére akadt. Nem fog innen kiüldözni, mert Turner papa van olyan kaliberû veszélyforrás, mint õ, és ha már bevállaltam ezt az egész szarságot, hát lenyomom. Ha vérfarkassá harapdálnának, akkor is kellene suliba járnom. Nagyobb szégyen a bukás és a haverok elvesztése, mint a vérfarkasság.

- Tudod mit?! Inkább ne mesélj semmirõl. Ne is beszélj! Már csak két perc van, töltsük azt a két percet csöndben – közlöm vele, és keresztbe teszem magam elõtt a karjaimat, jelezve, hogy igenis kussoljon, mert én nem vagyok hajlandó kommunikálni vele.

- És abban mi a szórakozás? – dõl felém, ahogy kérdez, egybõl próbálok elhúzódni tõle, mielõtt még leharapja a fejem. A francba!

- Nem kell veled kommunikálnom – erõsködök továbbra is. Kopj le haver, nagyon gyorsan kopj le!

- De velem beszélgetni jó dolog – vigyorog úgy, mint a fakutya, én pedig tehetetlen dühömben inkább összeszorítom az ujjaimat. Gyerünk, valaki nyomja meg a csöngõt, legyen tûzriadó! Egészen addig mered rám, míg végre meg nem szólal a jelzés, én pedig kiengedem az eddig erõszakosan bent tartott levegõt a mellkasomból. Hah, végre…

- Peter Haile voltam. Jegyezd meg, kis Mennyország – kacsint rám, ami elõször felháborít, de értetlenül homlokráncolva meredek a hátára, ahogy végre eltakarodik innen. Mi a franc? Milyen mennyország? Milyen kis mennyország? Még a két kezem is felemelem, hogy most ez mi a rák, de nem sok idõm van ezen gondolkodni, mikor már elém is ül a következõ faszi.

Kimeredt szemekkel nézek az öltönybe bújtatott szörnyre.

- Angelus Tatham – mutatkozik be olyan hangon, hogy a mellkasom is beleremeg. Fú. te. szent. szar. Mint mikor futok a járdán és egy kutya olyan mélyen, öblösen megugat, hogy a szívem is félrever, olyan erõsen berezonál tõle a bordakosaram. Ezután a megállapítás után csak arra tudok gondolni, hogyha normál esetben találkoznánk, kiröhögném a neve miatt.

- Haven… Donovan – nyújtanám a kezem, de szerencsére blokkolja az asztal. Valamiért az öltöny és a hang arra sarkall, hogy legyek atom udvarias, különben végem. Majdnem fél percig ráérõsen méricskél, mire a hüvelykujjával végigsimít a száján és megvillan egy Jaeger-LeCoultre a csuklóján. Azt hiszem most fogok elkezdeni izzadni. Mintha fojtogatnának, kurva szar érzés.

- Azon gondolkodom… - kezdi lassan, mire automatikusan rávillan mind a két szemem. – Nem szoktál-e futni a Borough-i erdõben.

- De, közel lakunk hozzá –  azt a kurva, ezt nem kellett volna.

A gyomromat mintha hat oldalról markolnák meg. Ó. te. jóságos. ég. Csak azt ne mondja, hogy körbepisilte a területet, mert akkor soha többé nem megyek arra… francnak se kéne, hogy egyszer seggbe harapjon.

- Akkor azért ismerõs az illatod – dörmögi.

Azt hittem a tüskeszájút nem fogja ma senki sem felülmúlni, hát marhára tévedtem. Ettõl a csávótól kezdek igen intenzíven tartani és félni. Amaz csak végtelenül felidegesített és irritált az arrogáns plusz perverz dumájával, de ez…

- Miért futsz a kiesõ ösvényeken?

Ezt honnan a valagból tudja?? Mindegy, jobb lesz válaszolni, mielõtt még kibelez ide az asztalra.

- Akkor futok arra, ha nem akarok senki ismerõssel, vagy ismeretlennel találkozni – válaszolok, mert ez a fojtogató csend borzalmas, inkább beszélgessünk, de így meg meg fog állni a szívem rövid idõn belül, ha tovább kérdez.

- A családom területéhez tartozik az a rész.

A beszívott levegõ félúton megakad bennem. Ne. Ne. Ne. Ne. Ne, ez egy olyan nagykutya, mi? Hogy a francban is hívják... Érzem, hogy a seggem lentebb csúszik a széken. Mi lenne, ha… visszajönne a vörös hajú maca? Ezek után megkérném a kezét.

- Ne aggódj - emelkedik fel lassan a székébõl. – Mától szabad.

- Micsodát? – bukik ki belõlem, de egybõl megbánom.

- Arra futni – feleli, mintha ez teljesen természetes lenne, mire megszólal a jelzõ, egy biccentéssel elköszönve feláll és tovább megy. Miközben a következõ jelölt leül elém, határozottan megfogadom, hogy valakit úgy péppé fogok verni a következõ verekedéskor, hogy a rendõrségen, a fogdában folytatom majd tovább.

***

- … és szerinted akkor mennyire zúzzam szilánkosra a Matt koponyáját ezek után? – emelem fel a hangom az elmeséltek végére és teljes erõbõl hozzávágom a gabonával tömött párnáját, mire le is esik az ágyról. – Van még ehhez hasonló csodálatos ötletetek, hm?!

- Nyugi, NYUGI! Szállj már le rólam te balfasz, hallod?! Kussolj, vagy a muter feljön és a te képedbe lép, negyed kettõ után kuss van itthon! – rúg le magáról, amit végül elkeseredetten hagyok és elterülök a földön az ágy mellett. Csak a plafonra tudok meredni, érzem, hogy szédülök, inkább lehunyom a szemeimet. Hallom, hogy ez a fasz oldalt feltápászkodik és a forgószékébe ül, majd szaporán kezdi el ütni a billentyûzetet. – Hogy hívják a csókát?

- Melyiket… - sóhajtom a levegõbe.

- Azt az elsõ faszit! – sürget.

- Peter Haile, vagy mi… - rebben meg a szemhéjam még a nevének hallatára is. Halkan felkiált, mikor megtalálja, gondolom rákeresett a neten. Hát most láthatja, mivel kellett szó szerint farkasszemet néznem. Felemelem a fejem fektembõl, hogy lássam, mit csinál.

- Mit izélsz, szerintem tökre hasonlítotok – hunyorít közelebb a laptophoz, hogy megnézze megint a borzadványos képét, mire ha lehet, még jobban felháborodok és odamászok a székhez.

- Hogy én egy ilyen… izével?! – nézem meg jobban én is a képet, lehet photoshop vagy nem is tudom.

- Hát nézd, mindkettõtök szeme kék, meg a hajatok is fekete, a bõrszínetek is hasonló kicsit – mutogatja is, amit mond, miközben a szabad kezével védi a tarkóját, nehogy megint megüssem. – Nem láttam élõben a csókát, de egy magasak is vagytok, nem? Vagy a testalkatotok is hasonlít? Ez tök érdekes. Lehet utána nézek ennek a Pár dolognak…

- Ja, titokban a rokonom is nem? Nem elég, hogy buzul, még a vérfertõzõ vérfarkas bratyóm is, nem? Faszfej! Takarítsd el a monitorról, látni se bírom! – csapom le a laptop tetejét, hiába mérgelõdik, hogy le se mentette még azt, amit akart. – Inkább aludjunk, mert még a végén idegességemben elsírom magam.

- Te? Sírni? Oviban se láttalak bõgni haver, nem hinném, hogy itt veri ki ez a srác a biztosítékot… - vonja fel a szemöldökét, ahogy ledobom a pólómat és befekszek az ágy bal oldalára. – Hé, az az én helyem, tuskókám!

- Szerintem örülj, hogy még élsz és nem vertelek még papírlap vékonyságúra – morgom a takaró alól, mire hallom, hogy felmorranva az ágyhoz közelít, valami olyasmit motyorászva, hogy õ még igenis utána akart olvasni ennek a témának.

- Nem fogsz kitúrni az ágyamból – forrong és egy lendülettel feldobja a nekem a földre készített takarót és párnákat az ágyra, majd felfekszik õ is. – Akár buzis, akár nem, ezt é…

- Fogd be a pofád! – rúgom meg. Elég lesz már ebbõl, a buzikból, a farkasokból és a tanárokból…

***

Reggel mikor felkelek, tudom, hogy sajnos nem egy rémálom volt ez az egész, mert már ez az idióta nincs itt, elment a suliba, nekem pedig még van egy órám, hogy odaérjek arra a tisztásra, vagy mi a fenére. Elvileg most választanak közülünk, remélem nem kellek senkinek, hazasunyulok és ezt a hetet otthon lapítva kivárom. Lehet elõveszem mégis a törikönyvet.

Nem akarok reggel zavarni azzal, hogy bepöccintem a kávéfõzõt, ezért csendben kiosonok a lakásból. Alberto szülei lehet türelmesen elviselték a tegnap esti õrjöngésemet, szóval lehet veszek inkább valami sütit az anyjának, hátha kiradírozhatjuk a dolgot. Van a közelben egy cukrászda, ahová a lányok gyakran el szoktak járni az osztályomból, sõt, voltam már ott randizni is, onnan tudom, hogy jó ott a kávé.

A cukrászdában valahogy egy olyan illat csap meg, amitõl megkönnyebbülök és egy pillanatra elfelejtem a szorongást, az ez után következõ esemény kapcsán. Kiválasztok két habos süteményt elvitelre, majd egy jó erõs hosszúkávét és leülök az ablakhoz. Melegen süt a nap, lehunyom a szemem és mélyeket lélegzek. Jó lesz ez így. Jólesõn kiráz a hideg, megborzongok egész testemben, ahogy kinyílik az ajtó és beáramlik a kinti friss levegõ. Jó lesz ez. Nem lesz gáz. Ki fogom bírni. Csak az elõzõ este sok volt még számomra is. A zsebemhez nyúlok, hogy megnézzem a telefonom az asztal alatt, mennyi az idõ, mire felnézek és kibámulok az ablakon, valaki ideül az asztalomhoz.

Egybõl odanézek, hogy ez most mi, mikor az idilli nyugodt, napfényes délelõttöt egy pillanat alatt összezúzza egy kéken vibráló szempár. Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. Nincs itt. Mi a faszt keres itt?!

- Tágulj innen négylábú – fogok rá a csészére, a hangom még semleges, nem szóltam senkihez reggel csak a csajhoz a pultban. De nem vele akartam kezdeni ezt a napot, legalábbis tudtam, hogy benne lesz, de nem azt, hogy ilyen korán!

- Jelenleg csak három – villantja ki a hófehér fogait, mire inkább iszok egyet a kávémból. Elfelejtem, hogy forró, ezért az egész számat legyalulja. Remélem minden más kikívánkozó mondanivalót is lemart, mert esküszöm legszívesebben addig verném a fejét az asztallapba, míg… - Na, hogy tetszett az este?

- Egész tûrhetõ volt, míg meg nem jelentél – vagy míg az a másik debella oda nem ült.

- Felvágták a nyelved, vagy csak tegnap be voltál szarva? – gúnyolódik. Nem nézek a szemébe, mert akkor még meghallom azt a bizonyos gongot és elkezdõdik a balhé.

- Minek ültél ide? – torkollom le, mire megint elvigyorodik. Az sem vidít, hogy látom a körvonalait a kávémban. Én meg a kedvességem. Ha nem akarok kiengesztelõ-süteményt venni, akkor nem találkozok ezzel az ordas farkassal sem.

- Tegnap ezt nem kérdezted meg.

- Nem, mert az elõtted levõ maca valamelyest jobban hatott rám, mint te.

- Nem nagy szám, megvolt már nekem. Nem neked való, hidd el – kezd el neki a kajájának, de végig engem sasol. Neked meg a jobb szemedbe való az az istenverte villa, köcsög. Közönyösen hörpintem fel a megmaradt kávét, közelebb húzom magamhoz a süteményt, hogy induljak, mikor megint kinyitja azt a tüskét száját. – Annyira megijedtél, hogy nem mertél otthon aludni?

- Semmi közöd hozzá, hol alszok – zárnám le ennyivel a dolgot, de nem hagyja.

- Ráadásul fiúnál aludtál – mondja egy kaján vigyorral, a fogain megcsillan a kinti fény, de már marhára nem érzem melengetõnek, hanem élesen hidegnek. Még a hideg is kiráz. - Pedig tegnap hogy kiverted a balhét. Lehet, hogy… nála is kiverted a balhét?

- A szád lesz egyszer beverve – állok fel, két kézzel megtámaszkodva a pulton, majd felmarom a süteményt, hagyok egy kevés jattot az asztalon és kisietek a cukrászdából. Elindulok vissza Albertóék felé, de alig megyek pár métert, hallom, hogy egy kocsi gurul mellettem a járdán. Lehet járõrautó, a franc se tudja, nem érdekel, csak ezt a rohadékot ütné el, vagy vinné el a sintértelepre…

- Hová mész? – hogy kapnál altató injekciót már!

- Semmi közöd hozzá – vetem félre, oda se nézve.

- A tisztás nem arra van – jön mellettem rendíthetetlenül a kocsival. Kitépem onnan mindjárt. Kitépem onnan mindjárt.

- Tudom.

- Csak nem feladtad, és nem jössz? Elszomorítasz.

- Hála Istennek, ennek örülök – fordulok be a sarkon élesen, de a kerekek ugyanúgy gurulnak tovább a járda mellett, amitõl csak egyre idegesebb leszek.

- Megijedtél az Alfától?  - szúrja még be, de olyan iszonyúan irritáló hangon, hogy megtorpanok a menésben és lassan felé fordítom a fejem.

- Menj és ölj le nyulakat meg szarvasokat, engem meg hagyj békén – csapom le a visszapillantót.

- Egy Alfánál csak szeretnéd ennyivel megúszni, kis Mennyország…

- De te nem vagy Alfa, és mi a franc ez a kis Mennyország? – mordulok fel ingerülten, mindjárt Albertóékhoz érünk, de én kurvára nem akarom, hogy tudja, hol laknak, szóval végül megállok egy kõkerítésnél.

- Nocsak, mégis felismered, mi az az Alfa? – vág elismerõ képet, de valahogy nem érzem magam büszkének tõle, mi több, egyenesen sértõ.

- A nyomába se érsz egy olyannak – teszek pontot az i-re, és egy gyors mozdulattal átmászok a kerítésen, hogy a kerteken folytassam tovább sietve az utat, utána majd a tisztáson ráér fõni a fejem. Matt fejét ma este, ha nem kerülök erre a futásos szarságra, lehet kellemesen megrugdosom kint a pályán.

***

A tisztáson sokan felsorakoztak már, van aki még ide is kiöltözött, hát marhára sajnálom, nekem bõven elég az, amit reggel felvettem és csõ. Igyekszem oldalt, a fák árnyékában maradni, nem akarom jelezni, hogy részese kívánok lenni ennek az egész hajcihõnek. Meglátom ezt a nyomorultat is, ahogy a farkasokkal külön felsorakozik, direkt nem is nézek felé, elég volt már belõle bõven reggelre. Szeretném mellõzni a hangokat, nem akarok bandázni a többi emberrel, nem itt akarok ismeretségeket kötni. Mikor elõkerül megint a tegnap estérõl az a nõ, automatikusan figyelni kezdek rá.

A beszédébõl körülbelül annyit fogtam fel, hogy a tegnapi vakrandi-féleségen a farkasok fejenként öt embert választhatnak, akik a következõ fordulóban szerintük eséllyel indulnak, na meg nekik is szimpatikussá, esélyessé váltak a Párválasztás szempontjából. Akik hallják a nevüket, azoknak este tizenegyre vissza kell jönniük ide, ahol kezdetét veszi majd a holdfutás. Nem igazán tudom behatárolni, mi a szösz lehet az, de a futás és a jéghoki miatt jó a kondim, szóval ha valami akadálypályaszerûség lesz, akkor… Áh, csak nem akadálypálya, atom marhaságnak hangzik.

Fellép az elsõ ember. Megdöbbenek, azt hittem a farkasok fognak fellépdelni és onnan kinyilvánítani az igényüket másokra. Látom azért, hogy páran a tömegben álldogálnak, mert a legtöbb öltönyös az éjjel is farkas volt, most is néhány ember mellett strázsálnak. Az elsõ ember nevét, érdeklõdési körét és egyéb pár mondatos jellemzést mondanak róla úgy amblokk, mire a farkasok közül felszólal valaki, hogy igényt nyilvánít rá. Baszd meg, mint egy rabszolgapiacon. Lejön a szerencsétlen, vagyis, hát… lehet csak szerintem elszart a helyzete, mert nagyon vigyorog a hülyéje. Ezt akartad, mi?

Nem tudom meddig mennek fel az emberek és hangzanak el igények rájuk, lassan kezdek elálmosodni itt oldalt. Volt egy csajszi, akit négyen is igényeltek, ilyenkor nem tudom mi a rák van, de lehet én nem szeretnék ilyet. Látom, hogy õ is kurvára zavarban van, ahogy lejön onnan a kis pódium-domb izérõl, tétován áll, nem tudja, hová álljon. Hirtelen elõkerül egy szervezõ csajszi és elvezeti, de a tömegtõl már nem látom, hogy a tömegbe, vagy valahová oldalra.

Na, mikor meghallom a nevem, kénytelen kelletlen megyek oda én is. A népes tömeget nézve, egyszerre undorodok meg és szeretnék levegõvé válni, félni még egyenlõre nem félek. Úgysem választ senki, mert senkihez sem passzolok, fõleg azokhoz nem, akikkel beszélgettem.

- Haven Donovan, végzõs gimnáziumi tanuló – fûzi tovább az infókat rólam a csajó, akinél beregisztráltam erre az eseményre. Már értem, miért mondta, hogy sok sikert. – A város jégkorong csapatának egyik támadó mezõjátékosa.

Tedd hozzá, hogy „és egy nagy marha is”.

Elõször csend van, ha mond is valamit a csajó, már nem is hallom.

Egyre csak arra tudok gondolni, hogy nem.

Nem szabad. Mindenki marad. Marad. Marad a helyén, és hallgat. Mindenki szépen befogja a száját, nem vagyok érdekes, inkább senkinek sem kellek és elkullogok a helyszínrõl. Mit kullogok, futok, mint a kurva élet! A derekamnál vannak összefûzve az ujjaim, levegõt venni se merek, sõt, senki szemébe nem merek nézni, kinézek hátul egy fát, ami szimpatikus. Mintha órák telnének el, nem történik semmi, már a megkönnyebbülés határán vagyok, és egy halk sóhajjal lenézek a tömegre, körülbelül hálálkodva. Meglátok a tegnap estérõl pár ismerõs arcot, a vörös hajú nõét is, aki bíztatóan mosolyog rám. Legszívesebben megcsókolnám, úgy örülök, hogy nem szólt, hogy kér még a társaságomból. Ahogy tovább halad a tekintetem, észreveszem tüskeszájút is a tömeg szélén.

Nem. Biztos nem. Tuti nem. Beszóltam neki, szemmel láthatóan nem bírjuk egymást, szóval felesleges, hogy most éjjel együtt szaladgáljunk a fák között. Nem fogja. Úgysem fogja. Utálom. Õ is csak basztat, megmondta, hogy nem vagyok ide való és még hülye is vagyok a dolgaikhoz. Ja, nem értek ezekhez a dolgokhoz, elfogadom, hogy nem ismerem õket, de nem akarom megismerni se!

Látom, ahogy apránként elkezd húzódni a szája, lassan lesz belõle mosoly, majd kivillannak a fogai is. Még az idõ is lelassul, mikor rájövök, mire készül.

TE rohadék. Te rohadék, ne merd! Ne merd! Ne merészeld! Nem! Nem! NEM!

Szinte a pofámba röhög vele, mikor megszólal gúnyos hangon.

- Kinyilvánítom igényemet Haven Donovanre.

Úgy állok ott, mint akit leforráztak, látom, ahogy a szemei villognak és a vigyora teljesen kiszélesedik, az én arcomból pedig egyszerre fut ki az összes vér ennek láttán. Zubog bennem a düh és a kétségbeesés, a bõröm alatt zsizsegni kezd a pánik, hogy ezt nekem tovább kell csinálnom, ráadásul ezzel a rohadék seggfejjel! Jönne a csaj, hogy levezessen engem, mikor az következik be, amitõl egyenesen rettegni kezdek:

- Kinyilvánítom igényemet Haven Donovanre.

Odanézek, de a hangból már megismerem. A kezeim reszketni kezdenek, olyan rémület fog el, hogyha lány lennék, lehet már beájultam volna a tömegbe. Nem! Nem. Nem, ezt a fickót ne. Inkább… inkább… Csak ezt a faszit ne, inkább elmegyek reggelizni ezzel az arrogáns buzival a cukrászdába holnap! Tompán érzem, ahogy megfogják a karom és elvezetnek, hogy a következõt jelenthessék be, oldalra, egy kis csoporthoz vezetnek, ahol azok ácsorognak tétován, akiket többen is kiválasztottak. A tömegbõl végig figyeli, ahogy elvezetnek, egy olyan kárörvendõ vigyort vet felém, hogy a fogaim elemi erõvel préselõdnek egymáshoz.

- Te rohadt szemét! – szûröm ki nehezen a fogaim között, mire csak int felém egyet egy kaján szemvillanás keretében és a következõ ember felé fordul.

Hát… hamarosan kiderül. Addig is tökéletesen egyet értek a recepciós csajjal: sok sikert – el fog kelleni, és nem a vérfarkasok miatt, hanem a nálunk sokkal vérszomjasabb, törtetõbb, ocsmányabb teremtmények miatt, akik simán áttaposnak embertársaikon is csak azért, hogy elérjék céljaikat. Na, igen… mondjuk úgy, egyáltalán nem vagyok jó véleménnyel az emberekrõl. Ezért is fogom megmutatni drága unokaöcsémmel, hogy ne kezdjen emberrel, mert azok egy jobb ajánlat miatt simán átgázolnak bármin. Lehet, hogy elõször utálni fog Kyle, mert elcsábítom a kinézett pasiját, de aztán pár év múlva csak el fogja fogadni, hogy nekem volt igazam. Örökké csak nem utálhatja a világ legédesebb, legszeretnivalóbb, legtökéletesebb nagybátyját, nem igaz?! Azt a három-négy évet meg csak kibírom megvetésében fürödve…

Pont idõben megyek vissza levegõzésembõl a terembe, hogy elfoglalhassam az engem megilletõ helyet, és már kezdõdik is a megnyitó. Nõvérem, mint mindig, most is gyönyörûen szép, és még mielõtt föllépne a színpadra, már uralja az egész teret és mindenki figyelmét. Persze, az irritáló, figyelmetlen embertömegét nem, de õk úgysem érdekelnek senkit. Azok, akik figyelik testbeszédünket, szintén így tesznek, és ezekbõl talán lesznek kiválasztottak. Azok, akiknek fel sem tûnik, hogy el kellene kussolni, és a színpad felé fordulni, mert az Alfa megnyitó beszéde következik, a selejt. Õk nem fognak senkinek sem kelleni, hiszen ezek a gyengék, akiknek tényleg semmi keresnivalójuk vérfarkasok közelében, és egyáltalán a nyugodt kis házacskájukon kívül, mert nagy ignorálásuk közepette véletlenül pillanatok alatt megtalálják öletni magukat.

Ja, hogy még annyira sem néztek utána a farkasoknak, mielõtt eljöttek volna, hogy teliholdkor nem csak a Párunk megtalálásának ösztöne, hanem a vérszomj is hajt minket? Milyen jó, hogy mi be vagyunk biztosítva az idióták ellen, és jogi úton még jó pár évtizeddel ezelõtt kikötettük, hogy oké, mi biztosítjuk az igazolásokat, és azt, hogy akit kiválasztunk Párnak, vérfarkassá válhat, tehát nem változtatunk át senki nem vérfarkashoz kötõ egyedet; ám a másik részrõl nem kerülünk bajba, ha a telihold futáson, vagy, ami azt illeti, a párválasztó héten bármelyik nap sajnálatos baleset történik az egyik résztvevõvel. Ezért nem terhel minket, vérfarkasokat felelõsség, ugyanis azzal, hogy valaki regisztrált a párválasztásra, többek között aláírta, hogy ha valamiféle baleset – akár haláleset is – történik, nem perelhet be minket senki, hiszen a veszély teljes tudatában jelentkezett.

Milyen kár, hogy szinte soha senki nem olvassa el a jogaikat, a kikötéseket, és az apró betûs részt. Pedig jó pár dologról szerezhetnének tudomást a vérfarkasokkal kapcsolatban, hiszen nem csak az van ám leírva, hogy nem perelhetnek be minket, hanem az is, hogy mit kellene csinálni, ha az ember bajba jutott, és éppen egy vérszomjas vérfarkas akarja felfalni. De ez már nem a mi bajunk.

Tabitha végül föllép a színpadra és miközben elsöpri útjából a mikrofont, mi, farkasok, mind fejet hajtunk elõtte. Csodálatos nõszemély a nõvérem, õt tényleg tisztelem és szeretem is. Nem csak rám, de mindenki másra is nagy hatással van, legyen az ember, vagy vérfarkas. De persze annyira nem érdekel, hogy mirõl beszél, így feltûnés nélkül inkább végig pásztázom szememmel a termet. Kyle összeszorított fogakkal ácsorog, és szinte már zöld a rosszulléttõl, Lara szorításától pedig mindkettejük keze már szinte hófehér. Há! Nem csak én utálom ezt az egész helyzetet, mily megkönnyebbülés.

- Nagy örömömre szolgál, hogy megnyithatom az ez évi Párkeresõ Rendezvényt. Többen gyûltünk össze mindkét részrõl, mint az öt évvel ezelõtti alkalmon, ami újabb bizonyítéka annak, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz – kezd bele beszédébe. Aha… több ember akart ellógni valahonnan, vagy betegedett meg, illetve több farkas akarja elnyerni jóindulatát a közelgõ választások miatt. - Nem szeretném sokáig húzni az idõt, ezúton kívánok az elkövetkezõ egy hétben mindenkinek sok szerencsét és alkalmat, hogy megtalálja a Párját. A halandók Igazinak hívják, míg mi a Párunknak. A szavak mások, de a mögöttes tartalmuk egy és ugyanaz. Hiszen hiába vagyunk vérfarkasok vagy emberek, mindenki vágyik arra a Párra, az Igazira, aki élete végéig szerelemmel és boldogsággal adományozza meg. – Blablabla. Hasonlóan manipulatív, mint én, de õ még velem is el tudja hitetni, hogy komolyan gondolja ezeket a baromságokat. És ami a legburvább… hogy szerintem ez nem is manipuláció, hanem komolyan hisz is benne. Mondjuk, amilyen házassága neki van… ha nekem olyan lenne, akkor lehet, én is hinnék abban, hogy a farkas könnyedén megtalálja a Párját, akivel tökéletes egészet alkot.

- Az idei Párválasztó Rendezvényt ezennel megnyitom! – jelenti ki végül, mire üdvrivalgás tör ki. Hipp-hipp hurrá! Hogy én hogy örülök neki… De tényleg…

---*---*---*---

A beszélgetõs rész a kedvencem. Na, nem azért, mert szeretnék ismerkedni, hanem azért, mert ilyenkor a porig alázhatok mindenkit, aki hozzám van beosztva. A múltkor a tíz emberbõl öt sírva menekült ki a terembõl, és három vissza sem jött, pedig még csak nem is próbálkoztam. Most több embert akasztott Tabitha a nyakamba, hátha a nagyobb választékból könnyebben tudok kiválasztani valakit. Kíváncsi leszek, hogy most hány embert sikerül örökre elüldöznöm.

Az elsõvel még kedvesen viselkedem, csak az ötödik percben kezdem el aláásni az önbizalmát. A másodikkal viszont már nem bánok kesztyûs kézzel. Érzem rajta, hogy azért jött el ide, mert a pénzre vágyik, és a farkas léttel járó elõnyökre. Nem kedvelem az ilyen némbereket, szóval már az elsõ percben sikerült a földbe döngölnöm. A második percben bömbölve rohan ki a terembõl. Gyõzelem!

Még pár lány, és meg is érkezek az elsõ fiúhoz. Sapka, laza kinézet, kínos mosoly. Tutira nem tud semmit a farkasokról, és csak a legális lógás miatt jött el. Nem nagyon figyeltem az elõzõ beszélgetésére, de azt látom, Trisha jó hangulatban vált el tõle, pedig õt elég nehéz ilyen téren kielégíteni. Más téren viszont…

De térjünk is vissza a párválasztó beszélgetés elsõ fiújához. Talán õ szerencsét hoz, és az általam tovább juttatott ötbõl már csak négyet kell kiválasztanom majd, mert az elsõ meglesz. Talán. Ha másért nem is, legalább ezért az elképedt, kissé talán zöldes arckifejezésért mindenképpen tovább juttatom. Vannak emberek, akikkel úgy sokkal viccesebb kiszórni, ha továbbra is olyat csináltatunk velük, amit nem szeretnek, mintha csak megaláznánk és kidobnánk õket. Abban mi szórakoztató lenne?

- Na, mi van, engem már nincs kedved megnevettetni? – kérdezem kaján vigyorral. Minden kétségét eloszlatom, hogy egy rettentõ férfias nõ volnék, és elõre élvezem, hogy miket is fogok tenni ezzel a husival. Ezzel a, ha nem is homofób, de legalábbis magát totál egyenesnek gondoló husikával.

Állításom szerint nincsen hetero férfi, csak nagyon makacs. De én a makacsok megtörésében lelem élvezetem. Igen. Azt hiszem, meg is van az elsõ jelöltem a holnapi holdfutásra. Úgysem hinném, hogy azon túl fog jutni, hiszen az emberek nagy százaléka tényleg nem csak nem néz, de nem is kérdez utána ezeknek a dolgoknak. Már pedig a holdfutás lényege az, hogy egyrészt, a leendõ Pár ne féljen több falkányi vérfarkas között teliholdkor. Másrészt, hogy éberen ott legyen hajnalig az erdõben azzal a több falkányi vérfarkassal, hogy az a farkas, aki lefoglalta, teliholdkor is megérzi-e iránta a vonzást. Meg ilyen kis apróságok…

Az elsõ nap lecsappan a létszám, hiszen minden farkas öt embert jelölhet meg magának, és ezek között szokott lenni néha átfedés akár többszörös is. De amikor a jelöltek több, mint a fele lekopik, az a teliholdfutáskor történik meg. Nekem az öt évvel ezelõttin mind az öt eltaknyolt, de csúfosan. Ezek közül kettõ szó szerint is.

- Szerintem asztalt tévesztettél – erõsíti meg elméletemet, hogy nem tudja, hogy a vérfarkasok alapjában véve biszexuálisok, hiszen saját gyereket, ha a falka elfogadja az emberpalántát, egyszerû harapással is lehet teremteni. Igaz, a született vérfarkasok, mint én, és családból pár ember, és harapott vérfarkas kivételével mindenki, sokkal ellenállóbbak, és több képességük van, de a harapottak is a falkához tartoznak ugyanolyan erõsséggel, mint bárki más.

- Miért, vérfarkas vagy? – kérdezem gúnyosan.

- Dehogy – válaszolja azért, pedig ha mást nem, azt igazán tudhatná, hogy egy vérfarkasnak olyan jó minden érzéke, hogy kilométerekrõl megérez egy másik vérfarkast. Meg úgy minden mást is, például a zavartság szagát is. Minden, vagy legalábbis majdnem minden érzelemnek megvan a saját szaga. Némelyik hasonló a másikhoz, és nehéz megkülönböztetni ezeket, de már kezdek egész pro lenni ebben is. Mint minden másban.

- Akkor?

- Csávó vagyok – jelenti ki. Hát… azt észrevettem, enyhén szólva feltûnõek a férfias, bár még mindig eléggé kölykös arcvonásai, és az a tipikus kamasz fiú átható szag. Vagy illat. Még nem tudtam eldönteni úgy összességében, bár nála most annyira nem vészes, egész kellemes. Mentás tusfürdõ, halvány izzadtság, valamiféle hideg illat és… bõr. A sajátja, és… talán bakancsé?

- Szerintem meg csak ostoba. – Meg lusta. És lógós. És idióta. Meg mûveletlen. Meg hamarosan-ágymelegítõ. De ezt az utóbbit persze nem kell tudnia, még a végén oda lenne a meglepetés.

- Mi van? – kérdezi igen kulturáltan. De nem is várok tõle többet, hiszen csak egy ember. Csak úgy árad belõle a felháborodás, de igazán nem kellene kiakadnia, ha valaki kijelenti a tényt. Nem tud semmit rólunk, nem is nézett még a legalapvetõbb dolgoknak sem utána, persze, hogy ostoba.

- Semmit sem tudsz a vérfarkasokról, így jöttél el?

- Oké, akkor töltsük ki akkor ezt az öt percet a felvilágosításommal – néz rám kihívóan. Már csak négy perc maradt, amit kitölthetnék a tanításával, de… mi szórakoztató lenne abban? Sokkal viccesebb, és igazából többet is ér, ha az emberek maguktól jönnek rá a velünk kapcsolatos dolgokra. Abból úgy is többet tanulnak.

- Igazából már csak négy perc és nincs hozzá kedvem. De mivel megszántalak, ezt az apró kis tényt, amit igazából bármelyik rólunk szóló cikkben megtalálhatnál, vagy megtalálhattál volna, ha egy kicsit is több érdeklõdést mutatsz azok iránt, akik igazolják a lógásodat: a vérfarkasok általában mind biszexuálisok, szóval várhatsz még pár férfit. És ha jól érzem – már pedig jól érzem, egy Alfa is be lett hozzád osztva. Csak ügyesen vele, a végén még nem marad belõled semmi, amivel elszórakozhatnék – vigyorodom el a szokásos farkas vigyorommal. – Csak ne használd a biszexuális, vagy a homoszexuális szavaknak semmilyen variációját, maradj inkább ezeknél, vagy az „egyenlõ lehetõség”, vagy hasonló politikailag korrekt kifejezéseknél. A szexuális gúnynevekért harapunk – mutatom ki éles szemfogaimat, majd elmosolyodok. Úgy néz ki, mint egy megrémült nyuszika, aki éppen az imént vizelt maga alá ijedtében. Hát ez nagyon kész! Tényleg megvan az elsõszámú kínozni való lehetõségem!

- De szemét vagy! – kiált szinte föl a kölyök.

- Tudom, köszönöm a bókot – vigyorodok el ismét. Mindig jó érzés ilyen szépeket hallani magamról. Jó érzés tudni, amikor valakire sikerül olyan hatást tennem, amilyet el szerettem volna érni.

- Nem bók volt – morogja az orra alatt, mire még szélesebb lesz a vigyorom. Olyan cuki… olyan kis megtörnivaló, cikiznivaló, lógós lustaság. Ráadásul úgy néz ki, mint egy duzzogó nyuszika, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik a jobb, itt maradni velem, vagy megküzdeni azzal a valamivel, ami miatt inkább a lógást választotta. – Akkor, ha nem akarsz a fajtátokról beszélni, akkor mesélj… - kezdi, de aztán elhallgat. Érzem rajta, hogy nem tudja, hogy folytassa, hiszen ha azt kérdezi, hogy meséljek magamról, akkor vissza én is többet akarok majd megtudni róla. Csak épp azt nem tudja, hogy már így is kíváncsivá tett maga iránt, szóval már nem menekülhet tõlem. Ha meg azt kéri, hogy meséljek errõl az eseményrõl, és hogy mi fog történni, akkor beismeri, hogy szart sem tud az egész dologról, ráadásul nem akarja pont az én segítségemet kérni. Ahh, micsoda dilemmák! – Tudod mit?! Inkább ne mesélj semmirõl. Ne is beszélj! Már csak két perc van, töltsük azt a két percet csöndben – mondja, és összefonja maga elõtt karjait.

- És abban mi a szórakozás? – érdeklõdöm kissé elõre dõlve. A srác próbál hátrébb hajolni, de már szinte teljesen bele van lapulva a szék mögötti falba, nincs hely, ahová menekülhetne már.

- Nem kell veled kommunikálnom – morogja vissza durcásan. Szóval azt próbálja nekem bemagyarázni, hogy nem vagyok szórakoztató?! Hát ilyet! Milyen jó, hogy sosem adok mások véleményére, hanem saját magam formálom magamról a véleményt, így vagyok én ilyen király. Nem hagyom, hogy mások megpróbálják bemesélni, hogy nem vagyok az.

- De velem beszélgetni jó dolog – vigyorgom. Hallom, ahogyan ökölbe szorított ujjai ropognak, és csak még szélesebbé válik vigyorom. Sajnos már nem idegesíthetem tovább, mert letelt az együtt töltött idõre szánt keret, de úgyis lesz még idõm folytatni a kiakasztását, szóval nem törik le lelkesedésem, se vigyorom. Persze, õ megkönnyebbülten sóhajt, mikor megszólal a jelzõ csengõ, de így csak még viccesebb lesz a dolog, mikor újra találkozunk, pedig már azt hitte, megszabadult tõlem.

Ugyan… tõlem nem menekülhetnek az ilyen cuki fiúkák egykönnyen!

- Peter Haile voltan. Jegyezd meg, kis Mennyország – kacsintok vigyorogva, jelezve, hogy hiba nem mutatkozott be, süket azért nem vagyok, hallottam én, mikor másnak elmondta a nevét. Tõlem már tényleg nem menekülhet, túl viccesek ahhoz a reakciói.

A nap további része unalmas, és eléggé nehéz volt, de végül sikerült kiválasztanom az én négy jelöltemet. Az elsõ természetesen a kis sapkás Haven; a második egy kevésbé idegesítõ vörös hajú Cal-Tech-es csaj; a harmadik egy totál gyökér, betépett srác, akit látni akarom, hogyan vizeli össze magát a holdfutáson; a negyedik egy negyvenes éveiben járó nõ, mert az érett nõknek van egy külön szexisségük, ami a fiataloknak még nincs; illetve egy harmincas katona, aki elég kemény, hogy bírja a kiképzést, és aki nem a pénz, hanem maga a kaland miatt vállalkozott erre a szarságra.

Mikor mindenki sorra jutott mindenhol, a mai napra vége is a dolognak. Ma már nem lesz semmi, mindenki haza mehet, és készülhet a holnapi napra, amikor délelõtt mindenki kinyilatkozza az általa kiválasztott öt embert, aki meg nem választott, az válogathat még ezek, vagy a ki nem választottak közül, de persze az gyakrabban szokott elõfordulni, hogy a más kiválasztottak közül jelölnek meg valakiket, mert a maradék már senkinek sem kell, és különben is. Ha egy vérfarkas már fölfigyelt valakire, akkor annak biztosan lehet valami esélye a túlélésre a farkasok világában, nem úgy, mint azoknak, akiket senki nem választott ki.

Ezek után meg jöhet ismét a készülõdés, és naplementekor kezdõdhet a holdfutás.

Tabitha, mikor mind megérkezünk, persze, hogy mindegyikünket percre pontosan kikérdez mindenrõl, és lecsekkolja az általunk kiválasztottakat. Nem mindegy ám, hogy kit hozunk be a falkába, vagy egyáltalán milyen emberre nyilvánítjuk ki igényünket. Kivételesen az én választottjaimat mind elfogadja, bár a negyvenes nõn húzza a száját, ám az nem tetszik neki, hogy Kyle csak négyet választott. Persze, én tudom, miért nem választott ötödiket: a pasi, akit kinézett magának, egy másik csoportban van, és õt akarja majd követelni magának holnap délelõtt. Igazából ez csak most jutott eszembe, a kiskölyök után el is feledkeztem errõl a kis dologról. Mindegy, a magaménak nem is akartam volna követelni, az túlságosan nyílt támadásnak venné Kyle, szóval maradok az elcsábításnál, majd ha lesz rá idõm és kedvem. Most egyik sincs, jelenleg megvannak az én kiszemeltjeim, akik érdekelnek ilyen-olyan szinten.

Végül sikerül elosonnom észrevétlenül Tabitha és kölykei közelébõl, be az én kis birodalmamba, ami szokás szerint most is érintetlen mindenféle külsõ behatolótól. Helyes.

Mivel még nem tudom, hogy mi legyen a következõ épület, amit megépítek, így inkább alszom egyet a holnapi nap elõtt. Oké, hogy szórakozom, de attól még semmi kedvem nincs részt venni azon a szaron. Sok energiát vesz el tõlem az, hogy minden egyes embert kiakasszak, ne pedig kiszakasszak… annyira sokat, hogy már a vicceim is szörnyûek, és még értelmük sincs. Kiszakasszak… komolyan, inkább alszom, holnap hosszú napom lesz.

---*---*---*---

Egy farmert, egy V kivágású kék pólót és egy bõrdzsekit veszek föl, nem viszem túlzásba a kiöltözést. Semmi értelme, a mai nap nem arról szól. Pláne, hogy napnyugta után ráadásul még meztelenek is leszünk, szóval tényleg semmi értelme kiöltözni. Szerencsére van saját kocsim, így nem kell megvárnom Tabitháékat, hamar elhúzhatok. Még nem az erdõszéli tisztásra megyek, ahol tartani fogjuk a kis igénylõ partinkat, hanem szerzek magamnak reggelit. Otthon is ehettem volna, általában szeretem a családi étkezéseket, de most mindenki nagyon kivan ettõl a szarságtól, így semmi kedvem velük reggelizni. A kedvenc cukrászdámba megyek, ahová belépve egybõl megcsap az isteni süti és kávé illat, illetve egy bizonyos sapkás kölyök egyedülálló szaga.

Odamegyek a pulthoz, megrendelem a reggelimet, és mikor megkapom, hiába üres szinte az egész hely, meghívás nélkül a kölyökkel szembeni székre telepszem le. Hogy is kezdhetném szebben a reggelt egy kis szívatásnál?!

Komolyan, ez a sors keze!

Idegesen dobolok a padon, ameddig ki nem csöngetnek. A többiek nem is mernek egy mukkot sem szólni, ez nem az az óra, ahol pofázni lehet. Fõleg ha az ember gyerekével burkoltan közölte a leggecibb tanár, hogy jövõhéten hétfõn abban a megtiszteltetésben fog részesülni, hogy a szart is kiszivatja belõle. A gyomromba egy gombostû végét sem lehetne beleejteni, olyan kicsire szûkült a stressztõl. Ráadásul pont töribõl akar szennyesre alázni. Mr. Turner sosem cukrozta a fikát, engem pedig egy hónapja szabályosan meggyûlölt, aminek az okát a mai napig nem tudom. Gõzöm sincs róla, próbáltam az osztályfõnökünkkel kipuhatolni, de õ sem kapott rá konkrét választ.

Amint csöngetnek, már húzok is kifelé az elsõk között, a cuccomat inkább a kezemben fogom, majd a folyosón elpakolom, csak kerüljek már ki innen! Kezem-lábam reszket, amint kiérünk a szekrényemhez, addig senkire és semmire nem vagyok hajlandó nézni. Mi a kénköves szart csináltam, ami miatt kisérettségi elõtt kötelességének és szent elhivatottságának érzi, hogy velem ki kell basznia??

- Hallod, Haven…

- Hagyjál – morgok rá rekedten. Még a hangom is elment a sok néma ordítozástól, amit legszívesebben mindet kieresztettem volna az osztályteremben. Nincs is lánya, akivel járhattam volna és megcsalhattam volna, vagy szakítás, vagy bármi! Nem festékszóróztam le a kocsiját, nem tettem kutyaszart az aktatáskájába, nem öntöttem vizet a laptopjára és nem tettem tûket a székére. -  Mi a kurva élet keserû faszáért szivat?! – vágom be olyan lendülettel a szekrény ajtaját, hogy belerezeg az egész sor.

- Ez jó kérdés, ember – vereget vállon Alberto, szánakozó arckifejezéssel.

- Kibaszottul meg fogok bukni, akkor is, ha benyalom a könyvet, és akkor is, ha nem! – fakadok ki, majd rájövök, hogy hiába basztam be a szekrényajtót, kell még belõle cucc. Kifeszigetem a beszorult fémet, és kikaparom a táskámba ami kell. – Nem akarok se évet ismételni, se semmit!

- Hát, max. pótvizsgáznod kell, nem kell ismételni… - okoskodik tovább. Szinte elsápadok a dühtõl, ha ez még lehetséges. Ne. Na ne. – Hú, baszki.

- Hú, baszki? HÚ BASZKI? – lököm félre és csörtetek el az ebédlõ felé.

***

Az ebédlõben sem túl rózsás a hangulatom, körülbelül az egész évfolyam tudja már, hogy hétvégén egy folyam fog csörgedezni a vérembõl, ha Turner papa elkapja a grabancomat, mondjuk a déliek gyapottermesztésérõl szóló felelettípussal. A fejemet támasztva turkálok az ételben, de a kezemben jobban remeg a villa, mint ahogy kéne, így levágom az asztalra, leszánkázik róla és a földre esik.

- Hamarosan befut Matt, õ majd tud valami derítõt mondani – szúrja be csendes, de annál idegõrlõbb agóniámba Alberto. Meg is jelenik az említett, leül mellénk, hatezres vigyorral. El vagyok foglalva a saját világméretû problémámmal, nem nagyon figyelek rájuk, biztos elmesélik ennek a lógós suttyónak, hogyan jártam…

Anya meg apa keresztre fognak feszíteni, ha elkaszálnak. Tudom, hiába mondanám, hogy a tanár kipécézett, hiába fordulnék bárki máshoz, én lennék a ludas, a diák. Mindig a diák a hibás, a tanár pedig a szülõknek értetlenkedve és meglepetten magyarázza, hogy de hát a fiukkal semmi probléma, csak nehezíti a feleltetést, hogy mindenki rendesen megtanulja az anyagot a kisérettségire.

Édes faszom, mivel érdemeltem ki ennek a szarrágónak a viselkedését?

- Haven haver, jól beszoptad – lengeti meg az arcom elõtt a kezét Matt. Egyszerre nézek rá rezignáltan, egyszerre olyan méreggel, hogy szinte lávát érzek a számban. – Lehet ez a megoldás, a leszopás. Nem lehet, hogy buzi az öreg? És halálosan szerelmes beléd?

- Kussolj!! – rúgom meg úgy az asztal alatt, hogy felvonyít, de a könnyek a szemébe a röhögéstõl gyûlnek, nem a fájdalomtól.

- Na, mikor mondanám, hogyan úszhatod meg a dolgot! – szisszeg hangosan, nyomkodva a fájó pontot sípcsontján. Legalább ezt tudom. Hová kell rúgni. Mr. Turnernek az orrát szeretném a homlokára feltolni a lábammal, de erre az esélyem…

- Nem lóghatok a suliból, tudod – intem le türelmetlenül. Fogja magát, elcsórja a pudingomat, és helyette egy papírt tol a szemem elé. Már javában zabálja a kajámat, mikor elveszem tõle és olvasni kezdem.

- Mi a fasz ez? – kérdezek vissza idegesen. - Ez a vérfarkasos párválasztásos szar? Ez segít rajtam? Hogy kinyírjanak?

- Vagy legyél vérfarkas és edd meg a tanárt a következõ teliholdkor – gondolkodik hangosan Alberto, a fogához kocogtatva a saját kanalát, majd jó mélyen belenyal, mikor Linda elsétál az asztalunk mellett.

- Dehogyis, balfasz majmok! Olvasd el az alját! – int a kanállal a lap aljára, hogy nézzem meg. Kétkedve emelem fel, mikor meglátom az egy mérettel kisebb leírást.

Egy hét hivatalos eltáv bárhonnan? Fizetett szabadság a munkahelyrõl és igazolt hiányzás bármely szintû oktatási intézménybõl? Akár a katonai szolgálat alól is felmentés kap bárki, aki részt vesz rajta?

- Nem gondolod komolyan, hogy elmegyek rá… - vonom össze kétkedve a szemöldököm, mire rázni kezdi a fejét és nekem szegezi újfent a kanalát. Eltaszítom a kezét, de újra visszavonja.

- Figyelj. Nem jössz ki belõle szarul. Megtalálod életed vérfarkas csaját. Láttál már vérfarkas csajokat? Hát apám, falnám az összes barackját, olyanok – cuppant egyet, de folytatja rendületlenül tovább, nehogy közbe tudjak szólni. – Ráadásul vérfarkas. Kérd szépen, hogy egye meg a tanárt. Vagy fertõzze meg, mert a dirin kívül más farkas nem lehet itt a suliban, remélem tudod. Harmadszor: a párválasztó rendezvény faszomság miatt az igazolásodba nem köthet bele. A halotti bizonyítványodba igen, de ebbe nem. Hacsak nem akarja, hogy kirúgják a szeretett állásából. Sõt. Na? Van valami jó cuccod vasárnap estére?

***

El sem hiszem, hogy ide kerültem. Sokáig tépelõdtem, indulás elõtt fél órával döntöttem el véglegesen, hogy elmegyek. Nem tudom mi sokkol leginkább. Az, hogy egy olyan helyre teszem be a lábam, amirõl az ég világon lófaszt sem tudok – vagy az, hogy mennyi mindent megteszek annak érdekében, hogy Turner ne hasíthassa fel az ellenõrzõmet a „történelem” bejegyzésnél.

A szüleimnek azt mondtam, hogy pár nap Albertónál alszom, néha haza fogok azért lesni. Ráadásul az iskolai szünetet sem kellett így behazudnom, aminek azért örülök. Jófejek az õsök, de a Turneres balhét ha elmeséltem volna nekik, nem történt volna semmi se ellene, se mellette.

A bejárat majdhogynem üres, amit marhára nem értek. Mindig idõben jövök, ennyire elvakult a sok ember, hogy hamarabb bent legyenek, mint mások? Te jóságos ég, elég csak azokra a ribanc lányokra gondolnom a plázában, akiket tegnap láttam ingválogatás közben. Végül csak egy övet vettem magamnak. Nem öltöztem ki, nem lesz annyira formális. Legalábbis… a tájékoztatóból nem derült ki, ezért a sapkát se vettem még le. Az épület elég masszív, a város olyan részében van, ami közel van az erdõhöz, a sportpályákhoz és az egyik uszodához is. Marhára remélem, hogy nem lesz úszásos feladat. Röhejes lenne ingben és farmerban lubickolva versenyezni egy természetfeletti lénnyel.

- Jó estét – szólítom meg a regisztrációs pultban levõ csajszit. Amint felém kapja a fejét, rögtön látom, hogy a szemei túlságosan is csillognak. Vagy villog. Apám, lehet most kellene hazamennem innen a picsába.

- Szia, regisztrálni szeretnél? – ennyit arról, hogy igyekeztem udvariasan megszólítani. Na nem mintha magázni akartam volna. Meg így könnyebb is. Mikor bólintok, gyorsan felvázolja nekem a programokat és a mai nap menetét. Elõször megnyitó, utána olyan asztalos összeülõs nyomiság, mint a filmekben szokott lenni. Sûrûn bólogatok, hogy felfogtam, néha belekérdezek.

- És természetesen mindent leigazolunk, az eseménysorozat végén mindenki megkapja a hivatalos kikérõjét – mosolyog rám, kb. a megváltást közölve velem.

- Szóval, akkor tényleg igazolják ezt a hetet? Király! – gesztikulálok széleset, legszívesebben megszorongatnám a csajót, de inkább csak egy ötösre nyújtom a kezem, amibe bele is csap. – Merre a bejárat? – kérdezem, mikor lefirkantottam mindent egy papírra.

- Arra, sok sikert! – mutat el a mondott irányba, én pedig ellépek arra. Bár azt nem igazán érzem, mire fel ez a ”sok sikert” dolog, mert olyan degenerált nem vagyok, hogy ne jutnék be az épületbe… Mindegy, már itt vagyok, kibírom fél lábon állva is, ha szükséges.

A kis füzetkét fogdosom, ahogy belépek a fõbejáraton és hamar egy rahedli kurvára csinos hacukába öltözött csajszival nézek farkasszemet. Ami ebben az esetben röhejes. Hát, én egy nagyon sötétkék farmert vettem fel, egy fehér inget és egy fekete mellényt, és csõváz. A bakancsom is rajtam, nem vettem fel ilyen érettségizzünk-akár-ma-éjjel bõrcipõt. Hajaj, már most úgy érzem, kilógok a sorból és kurvára kár volt eljönni.

Annyi színes népség kavarog körbe-körbe és mindenhol, vannak akik már most beszélgetnek, csajók, akik együtt jöttek el, pironkodva nézik az öltönyös, vagány farkasokat, akik szó szerint legeltetik a szemeiket a megjelenteken. Megdörzsölöm a felkarom, kirázott hirtelen a hideg. Komolyan, egy komplett étlapot kapnak ötévente, amibõl szabadon válogathatnak, a minõségitõl az aljadékig. Jé, ott a gyík Humbert! A szeplõs matekzseni, a szódásszifon szemüvegével…

Úgy döntök, elbújok inkább a tömeg háta mögött, épp hogy látom a mikrofon tetejét, nincs is szükségem többre. Csak ez a gyíkbuzi ne jöjjön ide. Tudom, hogy sokan eljöttek a suliból emiatt, de arra nem gondoltam, hogy esetleg ide is jönnének hozzám. Alapnak vettem, hogy egy ilyen rendezvényen szépen mindenki átszellemült ábrázattal várja élete szerelmét.

Hirtelen lesz kuss a vérfarkasforma emberkék között, egybõl mindegyik teljes testtel a színpad felé fordul, hamarosan követik õket a trécselõ tömegbõl többen. Pedig a színpad még kurvára üres. Nekidõlök a falnak az egyik méretes függöny mellett, zsebre teszem a kezeimet, de valami azt súgja, hogy nagyon gyorsan vegyem ki.

Kialakul egy olyan mélységes csönd, hogy kínosnak érzem még a levegõt is beszívni. Mintha az is ordenáré hangos lenne. Mi a fasz történik? Nem olyan sokára rá is jövök, hogy mi az. Egy gyönyörû, számomra is tiszteletet parancsoló nõ lép fel a színpadra, sokan meghajtják a fejüket elõtte. Fogja és odébb teszi a mikrofont, arra utalva, hogy marhára nincs szüksége rá. A ruhája egyszerre visszafogott és üzleti, és egyszerre… hát… lehet hangosan nyeltem egyet.

Legnagyobb csodálatomra ismerem a nõt, ahogy megszólal, és mikrofon nélkül bezengi a hangja az egész termet. Láttam már nem egyszer a helyi tévében, és ha anya fõz, akkor a rádióban is elég gyakran felcsendült a hangja. Õ a város Alfája, vagy micsoda, az itteni vérfarkasok vezetõje.

- Nagy örömömre szolgál, hogy megnyithatom az ez évi Párkeresõ Rendezvényt. Többen gyûltünk össze mindkét részrõl, mint az öt évvel ezelõtti alkalmon, ami újabb bizonyítéka annak, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz – néz végig az egész tömegen, le merném fogadni, hogy mindenki szemébe belenézett. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Kicsit odébb húzódok, hogy valaki kitakarja elõlem az alakját, mert fura érzésem támad attól, ahogy nézem.

 – Nem szeretném sokáig húzni az idõt, ezúton kívánok az elkövetkezõ egy hétben mindenkinek sok szerencsét és alkalmat, hogy megtalálja a Párját. A halandók Igazinak hívják, míg mi a Párunknak – aha, szóval most akkor megtudtam én is egy plusz információt. Elég hátborzongató, egy emberevõ micsodával örök szerelmet kötni. - A szavak mások, de a mögöttes tartalmuk egy és ugyanaz. Hiszen hiába vagyunk vérfarkasok vagy emberek, mindenki vágyik arra a Párra, az Igazira, aki élete végéig szerelemmel és boldogsággal adományozza meg.

Majdnem elfüttyentem magam. Ez egy remekbeszabott bevezetõ és megnyitó beszéd. Valami azt súgja, hogy ezt nem begyakorolta, hanem most spontán mondta el a gondolatait. Összeszedett, logikus felépítésû, debilek számára is érthetõ, de kellõen hivatalos.

- Az idei Párválasztó Rendezvényt ezennel megnyitom! – tárja szét a karjait, mire általános üdvrivalgás és tapsvihar robban ki, összecsapdosom én is a tenyeremet párszor, hogy ne lógjak ki annyira a sorból.

***

Mindannyiunkat leültetnek kis kerek asztalokhoz, mindegyiken van lámpa. Vonakodva leülök a cetlire nyomtatott, számmal jelzett székemre. Úgy tûnik, mi halandók ülünk elsõ körben a seggünkön, és a vérfarkasok fognak körözni körülöttünk, mint a keselyûk. Tanácstalanul nézek körbe-körbe, végül az tûnik a legjobb megoldásnak, ha hátradõlve, kényelmesen meresztem a szemem a berendezésre és a forgolódó emberekre. Azt hiszem öt perc jut mindenkire, és akkor következik a csere. Bármirõl lehet beszélgetni, ami kényelmes mindkét félnek, megérinteni a másik kezét vagy karját azonban valami oknál fogva nem lehet. Gondolom késõbb lesz valami olyan program, mikor már egymáshoz érhetünk, vagy tudom is én… Na nem mintha egy ilyen veszedelmes lényt annyira tapogatni lenne kedvem. Lelki szemeim elõtt látom, hogy egy vörös bigét megérintek, farkassá változik és letépi a fejem a nyakamról. A-a, nincs fogdosás, szerintem se!

Elsõ körben…. hát… az általam elképzelt dühös, vörös bige ül le elém. Nem kell mondanom, hogy egybõl kimaradt a szívverésem. Jó, ez itt nem dühös, mint a képzeletemben pár másodperccel ezelõtt, de az fix, hogy nem érintem meg.

- Szia, Jessica vagyok – mosolyog rám félrebillentett fejjel. Oké, nem kell vezetéknév, szóval csak simán mondom a gyönyörû nevem és beszélgetünk. Ennek örülök, ráadásul magáznom sem kell.

- Helló, én pedig Haven – mutatkozok be én is.

- Középiskolás vagy még, ugye? – igazítja meg a haját, majd összefonja a karjait az asztalon és úgy dõl meg felém egy kicsit. Az arca eszméletlenül tiszta és szép, mint egy topmodellnek, a szemei pedig olyan ragyogóan halványbarnák, hogy ha nem fókuszálnék rá egy kicsit jobban, sárgának nézném. Olyan alakja és formája van, hogy nyelnem kell egyet, olyan dögös és szexi.

- Igen – válaszolok kissé meglepve, de aztán gyorsan túlesek rajta, biztos látják, ki regisztrált be meg minden. – És te?

- Én már dolgozom – fogja meg a poharát, amiben meglötyköli a vizet, a szárát fogva mered rám. Te jó ég, be fogok esni a szemén.

- És elmondod nekem mi a munkád, vagy nem publikus?  - kérdezem könnyedén, csak pislog egy hosszút, még jobban ellágyul a mosolya. – Aha, szóval kém vagy, vagy titkosügynök.

Halk nevetés hallat, kissé hátrébb dõl a székben, kezét elegánsan lelógatja a támláról, másikat az ölébe helyezi.

- Vicces vagy, de nem. Elmondanám, mert szerintem te leszel a mai legértelmesebb beszélgetõpartnerem, de nem teszem. Tudod miért? – hunyorog.

Apám, vizsgázásról nem volt szó!

- Be kell hogy valljam, fogalmam sincs – emelem fel a két kezem tanácstalanul.  Felkel a helyérõl, pontosan akkor, mikor az az irritáló hang felcsendül, hogy párcsere következik.

- Hát, ha rájöttél, keress meg – kacsint és átül a szomszédos asztalhoz.

Pfh. Vérfarkasok.

***

Ahogy haladunk, egyre rutinosabb kérdezõvé és beszélgetõ partnerré válok. Rájövök, mik az általános kérdések, amit a farkasok elsõ körben megkérdeznek, igyekszem arra koncentrálni. Még élvezni is kezdem, hiába volt eleinte bizarr és abnormális a szituáció, hogy öt percet beszélgetek valakivel, utána pedig máris új jövevénnyel kell kezdenem újra az egészet. Igyekszem saját magam számára is változatos lenni, különben marhára unnám. Eddig három nõci ült mellém a vörös bigén kívül. Az egyik ráadásul valami olyan pénzes volt, hogy visszavitette a vizet, amit kapott és helyette valami másféle vizet kért. Persze utána elmagyarázta, hogy csak azt issza meg, amit õ maga hozott. Hát oooké, tõlem… egy farkas egyáltalán lehet allergiás? Vagy van valami speckó szavuk erre vagy mi?

- Te nem vagy valamire allergiás?

- Én nem, de a szüleim igen – vakarom meg a felkarom kínosan mosolyogva.

- Na, éspedig?

- A kutya- és macskaszõrre.

A nevetésével egyszerre szólal meg a jelzés és heherészve int, hogy megy tovább. Basszus, ez tényleg kurvára égõ. Most ha meg is találom itt a párom. Képzelem, hogy üdvözölné apa. Száz darab tüsszentéssel. Ez übergáz.

Mire túljutok ezen az istentelenül, kegyetlenül gáz cuccon, egybõl a nyakamba szakad egy másik. Ahogy felnézek, egy csávó kék szemeibe meredek. Pislogok párat, hátha hallucinálok, láttam férfias nõket itt, de… na ne már, ez most tényleg egy hapsi? Úgy nézek rá, mint borjú az újkapura. Mi a fasz? Minek ültettek ide egy csávót? Egy hímnemû egyedet? Mert tuti nem nõ! Nincs melle! Vagy leszorította? Kizárt, ezzel az arccal nem lehet nõ. Most benézzek az asztal alá? Ejtsek le valamit? De mi a szart? A poharat vagy a lámpát? Biztos mind a kettõ kurvára drága lenne ahhoz, hogy lelökjem véletlenül…

- Na mi van, engem már nincs kedved megnevettetni?

Anyád, még bunkó is! Ez tuti fiú, bassza meg!

- Szerintem asztalt tévesztettél – szalad ki a számon.

- Miért, vérfarkas vagy? – vonja fel a szemöldökét és végigmér elég rondán. Ennek de egy rohadvány kisugárzása van! Mi van, ideült beszivatni? Gyökér emberi lény, eljöttél a párkeresõ dologra, de most egy életre megtanulod? Nem fogom engedni, hogy még a geci Turneren kívül más is beszopasson, nem vagyok rá hajlandó! Nagyon szar helyen kezdi a dolgot…

- Dehogy.

- Akkor?

- Csávó vagyok – jelentem ki, lassan mintha most kaphatná meg érte az elsõ osztályos bizonyítványát, annyira alap. Jézusom! Magától értetõdõ a többi, mit keres itt, mikor itt egy nõcinek kellene ülnie?

- Szerintem meg csak ostoba.

- Mi van? – horkantok fel, még viszonylag kulturált keretek között.

- Semmit sem tudsz a vérfarkasokról, így jöttél el? – néz mélyen a szemembe. Neki valahogy másmilyen kék a szeme, ami egyszerre bántó, zavarbaejtõ és ezerszer kínosabbá teszi a szituációt. Igen baszd meg, úgy jöttem el! De ha ezt tudom, inkább megbukok! Azt hiszi, hogy csak úgy játszásiból ültem be ide? Ha lett volna más választásom, kurvára nem itt üldögélnék!

- Oké, akkor töltsük ki akkor ezt az öt percet a felvilágosításommal – nézek vissza rá kihívóan.

És állva maradt! Most zseni vagyok, vagy zseni vagyok? Természetesen zseni, ez nem kérdéses.

- Peter, be tudjál jönni, kérlek, az irodámba egy pár percre? – hallom meg drágaságos nõvérem, mélyen tisztelt Alfám hangját a hangszórón keresztül. Mivel minden egyes szobánk hangszigetelt a nappali és a konyha kivételével, a magánélet látszatának elérése érdekében, így muszáj volt pár évvel ezelõtt ezt a megoldást kitalálnunk a könnyebb információ áramlás elérésére. Csodás megoldás, de tényleg.

Nagyot sóhajtok, és a lehetõ legrosszabbra készülök fel, hiszen nõvérem nem sûrûn szokott behívni az irodájába, pedig eléggé sokszor szoktak beárulni azok a kis nyavalyások, mikor valami szerintük nem túl szépet teszek velük. Olyan persze nem szokott lenni, kikérem a feltételezést, de… szóval, érthetõ, hogy nem túlságosan örülök annak, hogy nem is biztos, hogy a nõvérem, hanem az Alfám hív magán beszélgetésre.

Most nem tettem semmi rosszat! Esküszöm!

Bár… ki tudja. Kinek mi számít rossznak. Gyorsan végig gondolom, hogy mi miatt s hívathat, de nem jut eszembe most semmi. Kivéve… nos, kivéve a hamarosan megrendezésre kerülõ párválasztó rendezvény.

A francba!

Bár kérésnek tûnik, tudom jól, hogy parancs, így nem is késlekedek, indulok is az irodába. Most, hogy sikeresen betettem az utolsó darabot is a makettembe, itt merem hagyni, fõleg, hogy a szobámba rajtam kívül senki sem tud bejutni. Ha valaki mégis csak megpróbálkozna… nos, nem véletlenül érezhetõ néha halvány farkasölõfû szag a szobám környékén. Teljesen véletlenül tele tettem mindenféle csapdával a szobám környékét, a biztonság kedvéért.

- Csukd be az ajtót, és ülj le – mosolyogja a nõvérem farkas mosollyal. Ami nem volna meglepõ, hiszen farkasok vagyunk, magamon is elég sokszor látom ezt az arc kifejezést, de én kérek elnézést, ha úgy gondolom, nem túl nyerõ rám nézve, ha Tabitha viseli ezt a mosolyt, s nem én. Összeszorítom fogaimat, és visszanyerem a kikívánkozó szarkasztikus megjegyzést.

Nem sok farkast tisztelek, más lényeket meg még kevésbé, de azért az Alfám az Alfám. Õt még én is tisztelem.

- Tabitha. Mirõl szeretnél beszélni? – érdeklõdöm nyájas, kedves hangszínt megütve. Nõvérem nem kezdi el egybõl, helyette ujjaival dobol az asztalon, kissé ideges ritmusban. Ha még õ sem tudja, hogy hogy kezdjen hozzá a mondandójához, akkor vajon mirõl lehet szó?

- Peter, tudod jól, hogy nekünk, farkasoknak, fontos, hogy rátaláljunk a Párunkra. Viszont az is fontos, hogy a különbözõ falkákkal jó viszonyt alakítsunk ki, kifejezetten a mostani idõkben. – Áh, a mostani idõk… Mikor az Alfa Falka Alfája indul egy tündér, egy ember, és Tabitha ellen az elnökválasztáson. Hát persze, hogy fontos minél több szövetségest szerezni magunknak, hiszen ha az Alfák Alfája gyõz, káosz lesz és pusztulás. Ha a tündér… nos, jobb szeretném nem megtudni, milyen lenne a világ csupa rózsaszín csillámporos cukorszirupban. Az ember még egész jó választás volna, hiszen nem rasszista, hanem liberális, nyílt gondolkodású, ráadásul nõ, viszont ha már Tabitha indul a választáson, kötelességem õt támogatni. És mindent megtenni azért, hogy mindenki õt támogassa.

- A támogatását két falka is fölajánlotta, cserébe, ha összekapcsoljuk a falkáinkat. Viszont, mivel Alfát nem akarnak váltani, egy módon lehetséges ez…

- … házassággal – fejezem be mondatát. Tabitha csak komolyan, némán bólint, én meg alig bírom visszatartani hisztérikus nevetésemet.

Ez még a párválasztó rendezvénynél is rosszabb!

- Pontosan. És mivel tudod, hogy a gyermekeim még túl fiatalok, a falkában pedig nincsen más pár nélkül, mind a két falka kifejezetten a te nevedet említette, mint házasulandó félét. – Nem bírom visszatartani, és fölnevetek. Ez az eddigi legviccesebb dolog, amit valaha hallottam. Még, hogy én, mint falkák közti közvetítõ…!

- Az enyémet? Úgy gondolod, én volnék a legjobb jelölt egy elrendezett házassághoz? – kérdezem hitetlenkedve, és megrázom a fejem. Soha az életben nem lennék jó férj, jó közvetítõ, jó… hát, nem volnék jó.

- Nem, ismerlek jól, hogy te volnál a legrosszabb jelölt, ha én választhattam volna, még Katharináék újszülöttje is jobb lenne nálad, de kifejezetten téged kértek. Te még egy normál, emberi párkapcsolatnál se lennél a jelöltem, hisz… meddig is tartott a leghosszabb párkapcsolatod? – kérdezi a nõvérem szúrósan, de én csak megrántom a vállam. Ugyan, mi rossz van abban, hogy egy átlagos kapcsolatom hosszúsága úgy… két óra és két nap között ingadozik? Szerintem ez így igenis normális.

- Ugyan… ez teljesen normális. Nem találhatja meg mindenki olyan korán élete Párját, mint te. Addig viszont, amíg megtalálom, miért ne élvezhetném ki az életet? – kérdem kissé keserûen.

- Peter, nem is azt mondom, hogy ne élvezd az életedet, viszont próbáld meg az én szemszögömbõl nézni a dolgot. Te az öcsém vagy, és ha én, az elnökjelölt, még a saját öccsét sem tudja jó útra téríteni, és segíteni megtalálni a Párját, akkor az országot hogy tudnám irányítani? – kérdezi gondterhelten sóhajtva. – Mind a két jelölt, akit fölajánlottak a falák, tökéletes pár lenne számodra. Kérlek, gondolj bele, és próbálj úgy dönteni, hogy ne tûnjön úgy, mintha azt gondolnád, hogy te, a Haile falka tagja túl jó vagy hozzájuk – mondja, miközben összefûzi kezeit. Hogy én hogy utálom ezt a testtartását! Ismerem jól a nõvéremet, tudom jól, hogy most jön az általa fölajánlott éppen ugyanolyan rossz, ámde tökéletes megoldásnak érzékeltetett másik opció. Csodás.

- Jól van, mondd, mit találtál ki, hogy megússzam a kiházasítást? – kérdezem magam elõtt összefont karral. Már érzem, hogy nem lesz számomra túl jó ez a választási lehetõség sem.

- Naa, az öcsém vagy! Tudod, hogy szeretlek, és szeretném, ha boldog lennél. De ezzel a viselkedéseddel nincs más lehetõségem, csak ultimátumot adni: ha a mostani párválasztó rendezvényeden nem találod meg a Párodat… választanod kell valamelyik falka között.

---*---*---*---

A párválasztó rendezvényeink minden ötévente kerülnek megrendezésre. Bár elvileg fiatal voltam még az utolsó alkalommal megrendezetten, attól még részt vettem rajta, akkor is Tabitha miatt. Most viszont, szerencsére nem csak nekem kell ezen szenvednem, hanem Kyle-nak és Lauren-nek is, hiszen elérték megfelelõ kort, na meg azért, mert a mi drága Alfánk rendezi az ideit. Hogy Tabitha mit meg nem tesz azért, hogy õ lehessen az elnök… de nem csodálom, tényleg jó elnök lenne. Csak engem ne rángatna bele a szarságaiba. A kölykeit nyugodtan, engem nem érdekel, de az én nevemben ne ígérjen meg semmit.

Ha nem lenne kétszeresen is muszáj, kizárt dolog, hogy részt vennék ezen valaha is, hiszen nem tartom túlságosan jó ötletnek egy ilyen helyen megismerni életem Párját. Nem éppen olyan embert választanék páromnak, aki csak azért jön el erre, mert beteg és meg akarja kapni a harapást, vagy pedig azért, mert egy hetet igazoltan hiányozhat bárhonnan. Mi lehetne ennél lohasztóbb egy emberben, de most komolyan?!

De sajnos muszáj rajta részt vennem, és ha nem akarok korán kiházasodni érdekbõl, a lehetõ legkevésbé irritáló embert kell kiválasztanom, hátha el tudom viselni Párnak. Legalább addig, amíg Tabitha meg nem nyeri azt az átkozott választást.

Addig viszont segítenem kell a szervezésben, a programok kinyomtatásában, a lehetõ legjobb védelem beállításában, és nagyjából mindenben. Nem elég, hogy részt kell vennem rajta, de még a szabad idõmet is erre kell áldoznom, ahelyett, hogy kifaragnám a következõ makettem építõ elemeit. De legalább a rendezvény alatt lesz a telihold – ami nem meglepõ, mert mindig így szokott lenni –, ha másért biztosan nem, az éjjeli futás miatt mindenképpen várom már.

Ami nincs is olyan túlságosan messze, tekintve, hogy ma éjjel, hamarosan kezdõdik is a megnyitó. Addig viszont Tabitha ezredik alkalommal is elismétli figyelmeztetéseit, ajánlatait és fenyegetéseit, minden alkalommal egyre idegesebben. Mikor elkezdenek megérkezni az elsõ párkeresõ farkasok, mintha a nyugalom mintapéldányává változna, hirtelen egyetlen árulkodó érzelem foszlányt sem érzek, ami jelezné, hogy mennyire ideges volt még nem sokkal ezelõtt. Amíg õ a színpad felé indul, mivel neki kell fölkonferálnia a kezdést, addig én kimegyek egyet levegõzni, addig, amíg még megtehetem. Viszont elõtte még drága nõvérem egy utolsó figyelmeztetõ pillantást küld felém, amit úgy olvasok, hogy „ne merészelj megalázni engem bármivel, ne próbáld meg tönkre tenni ezt a rendezvényt, különben olyan párt találok neked, hogy megkeserülöd!”, bár lehet így is olvasni: olyan Párt találj magadnak, aki különleges, és fantasztikus, különben nem védelek meg a házasság elõl!

Tudom, tudom.

Nem véletlenül muszáj a levegõzés, a végén még átváltozok, és vérengzésbe kezdek. A szemem viszont épp eléggé kék, köszönöm szépen, nem kell, hogy fehérré változzon.

Nem tudom elképzelni, hogy van a jelentkezõk között egyetlen egy olyan ember, aki tényleg elhiszi, hogy valamelyik farkas kiválasztja azért, mert õ a Párja, és nem pedig csak azért vesz részt ezen, mert így ellóghat, vagy meggyógyulhat a betegsége, esetleg már túl kétségbeesett, mert olyan lúzer, hogy senki sem akar a barátja/barátnõje lenni.

- Szóval, akkor tényleg igazolják ezt a hetet? Király! – hallom meg egy fiatal, fekete hajú, zöld sapkás fiú hangját. Látom, hogy éppen ott áll, ahol föl kell iratkozni a rendezvényre, és már mozog is a keze, ahogyan az ott tevékenykedõ segítõ válaszol a kérésére. Na, ugye, hogy nincs senki, aki ne azért jelentkezne, mert lehet hivatalosan lógni!

A nap végén ismételt vérvétellel zárul a kórházban utána pedig egyenesen elindulunk apa új tanítványának házához. Az úton nem szólunk jóformán egymáshoz. Mikor odaérünk, látom, hogy nem éppen egy szegény ember lesz apa másik tanítványa.

- Kicsim… az új tanítványom maga III. Hunter Király. Beszélj vele tisztelettudóan, de nincs miért szégyenkezned elõtte. Nincs miért szégyellned magad elõtte vagy, hogy zavarba legyél elõtte. –Mondja az intelmeit és megállunk. Bekopogva egy komornyik nyit ajtót és kísér a kastély azon részébe ahol találkozni fogunk a másik tanonccal. Nem sokat kell várnunk mikor megérkezik lopva pillantok fel rá és mély levegõt véve pukedlizek egyet, majd kihúzom magam, de továbbra is magam elé nézek.

- Üdvözlöm Mr. Mirdor, remélem palotám ezen része megfelelõ lesz az oktatáshoz. – köszönti édesapámat, én pedig próbálom türtõztetni magam. Nem értem miért nem lehet külön tartani a két oktatást.

- Üdvözlöm III. Hunter Király. Igen megfelelõ lesz a tanításra, s ha nem bánja leányom is részt vesz az oktatáson. Had mutassam be hát õt. Amoren Mirdor egyetlen vérszerinti gyermekem. –válaszol atyám - Amoren kérlek, emeld fel tekinteted. Nincs szégyellni valód. –fordul hozzám és lassan emelem fel a fejem és nézek bele a férfi szemeibe.

- Ü...Üdvözlöm uram. – Köszöntöm a másik tanoncot és mély levegõt veszek és erre egy hirtelen köhögés tör rám, mint megannyiszor az elmúlt 10 évben. Elfordulva takarom el számat.

- Talán ilyen érzékeny a kishölgy? – kérdezi az apámtól. - Nem kell félned, nincs szándékomban bántani téged. –A végét már nekem szánja, de koránt sem errõl van szó.

- Amoren elégé beteges, és félénk. Kérem nézze el neki ezt. Idõvel, majd változnak a dolgok. –szabadkozik az apám - Remélem. – teszi hozzá halkan. Lassan rendezõdik köhögésem és úgy fordulok vissza amikor Ragnus a kis denevérem kicsit kimászik kapucnim alól, mikor azt leveszem fejemrõl. Körbepillant majd vissza befúrja magát a hajamba. Felé fordítom picit fejem és hajamba túrva simítom meg a denevéremet.

- Elnézést kérek uram. –mondom halkan.

- Nos mit is szeretne pontosan megtanulni Hunter király? – veszi vissza a szót atyám.

- Bármit amit meg tud nekem tanítani. – válaszol elmosolyodva.

- Már ma elszeretné kezdeni a tanulást, vagy holnapi napon elegendõ lesz kezdeni?

- Már ma elkezdeném. Egyikünk idejét sem kívánnám pazarolni. Konkrétan a boszorkánymágia érdekelne. Más irányban ugyanis vannak már ismereteim. - válaszol egyszerûen jó apámnak. Érdekes sípoláshoz hasonló hangot hallat mire Ragnus kimászik hajamból, hozzá száll és elhelyezkedik elé nyújtott karján. - Lenyûgözõ. Nem tudtam, hogy a boszorkányok is értenek az állatokhoz.

- Értem rendben. Ez esetben a lányommal együtt fogom tanítani. Mai napon akkor csak elméletet fogunk venni, hiszen minden felszerelésem otthon maradt, ha csak nem engedi meg uram, hogy kaput nyissak az otthonomba és azon keresztül át hozzak pár holmimat és ezután azon közlekedhessünk önhöz. – mondja miközben döbbenten nézi a denevért.

- Ragnus gyere vissza. – szólok rá a denevéremre, de láthatóan nem hallgat. -Õ... az én kis denevérem. Mi... mindig velem van. Gyümölcsöt eszik csak.

- Ha kívánja készíthet átjárót az otthonába. Valóban – fordul felém tekintetével, amire kicsit megszeppenek- csak házi kedvenc. Miért csak gyümölcsöt adsz neki? Valószínû, hogy mást is szeret, a denevérek általában kedvelik a vért is.

- Nos ez esetben akkor egy kis türelmét kérem. –próbálja terelni a helyzetet apám, majd valamit varázsol - Ez a mágia keltette átjáró mindig itt lesz Hunter Király. Ha bármi problémája van ön is tudja használni, és könnyûszerrel akár nappal is el tud jutni hozzánk. Viszont egyre kérem. Nappal ne menjen el semerre abból a szobából ahova ez a járat vezet. Ugyanis a családom többi tagja nem tudja rólunk kik is vagyunk valójában.

Én nem nézek apámra, hanem Ragnust figyelem és a fickót, aki kezd unszimpatikus lenni. Látom megharapja az ujját és vért ad neki és teljes döbbenetemre iszik is a vérébõl. Ez cseppet sem tetszik, így elkapom a kezérõl és aggódón nézek Ragnusra.

- Mégis mit képzel? –vágom oda hirtelen jött aggodalomból fakadó hevességgel. - Ragnus gyümölcs és rovarevõ denevér és nem vérszívó!

- Milyen féltékeny a kishölgy a házi állatkájára. – mondja könnyedén, de komoly ábrázattal - Talán sajnálod tõlem, hogy egy kis örömömet leljem a kedvencedben?

- Nem vagyok féltékeny. –válaszolom neki Ragnust megsimogatva és visszateszem a vállamra. Remélni tudom, hogy nem lesz baja a vértõl, amit megevett. Eközben apám továbbra is pakolja a gyakorló üstöket és egyéb tanuló eszközöket.

Hunterhez lépve nyújtja át neki a könyvet melybõl a fõzetek receptjeit kell megtanulnia. Az üstömhöz lépek és a átjáróra nézek.

- Apa… ideje lesz megetetnem Ragnust. –Mondom, és inkább kihagynám a mai órát.

- Jó az most várhat Amoren… most tanulni fogsz, majd utána megeteted. –Mondja határozottan apa aminek nem igazán örülök. –Mutasd meg Hunter Királynak azt a bájitalt, amit igazság szérumnak nevezünk. Kezd azzal mik a hozzávalói. –Mondja keményen rám nézve és mély levegõt véve fordítom el a fejem. –Úgy, hogy a szemébe nézel. –Egészíti ki és kénytelen kelletlen nézek fel a férfira egyenesen a szemeibe állva a tekintetét.

- Igazságszérum. Hozzávalók: 2 kiskanál õrölt Mandragóra gyökér, 4 csipet Hisparin, 1 csipet Juraktusz, 2 deci víz, 1 deci gyógyászati alkohol. Hatása és adagolása: 4 cseppig csak jókedvet és mámoros érzetet ad az elfogyasztójának ám a másnaposság mellékhatása nélkül, hallucinációk elõfordulhatnak. 5 csepp esetén garantált a hallucináció és aki bevette könnyûszerrel faggatható, mert mindenre az igazat fogja mondani. A további cseppek adagolásával pedig erõs hallucinációt okoz. A vérbõl nem kimutatható szer. - Mondom el azt, amit apám kért szinte betûrõl betûre, majd elõszedem a hozzávalókat és kipakolom az asztalra. - Ezek a hozzávalók. Mindegyik felcímkézve. Beleszagolhat, de a Juraktusznak van hallucinogén hatása. Túlzott belégzése ugyan azt eredményezi erõs szédüléssel és hányingerrel. –Nézek fel a királyra és mély levegõt véve fordulok az üst felé és a borszeszégõt kapcsolom be alatta. Közelebb lép, sõt talán túl közel. Érezni vélem leheletét nyakamba, ahogy áthajol vállam felett, hogy megnézze a hozzávalókat.

- Nocsak, micsoda érdekes növények. –Mondja és hallom, ahogy mélyet szippant a levegõbe.

- Míg ezt elmagyarázod neki, és megmutatod mit miután tegyen a fõzetbe, addig én az irodámba leszek. El kell intéznem pár dolgot. –Mondja apám és eltûnik az átjáróba. Amikor elmegy, azonnal Hunter felé fordulok.

- Ne lihegjen a nyakamba! –Mondom határozottan a szemébe nézve.

- Mert? Különben mi lesz kisasszony? –Kérdi szemeimbe nézve komolyan egy gonoszabb mosollyal a szívem pedig hevesen kezd el verni.

- Kénytelen leszek használni a mágiát arra, hogy távol tartsam magát.

- Húh most nagyon megijedtem… tudja nem lenne tanonc ha félni valóm lenne. –Mondja fölényesen, ami cseppet sem tetszik. Vérnyomásom egyre inkább kezd felszökni, pedig még eddig ezt senkinek sem sikerült nálam elérnie.

- Elõbb Ragnussal csinál valamit, most pedig itt liheg a nyakamba… Mégis mi a fenét akar tõlem?

- Játszadozni. –Válaszolja nemes egyszerûséggel, még mindig komoly kissé fenyegetõ ábrázattal én pedig hátrébb lépek.

- Ne merjen hozzám érni. –Mondom, mire apám átszól a túl oldalról.

- Nem hallom a magyarázatot Amoren! –Kiált nekem, amire kelletlenül fordulok vissza és kezdek bele a magyarázatba.

- Elsõ, amit az üstbe kell öntenie az a víz. Utána mennek bele a fõszerek és végül mikor a víz felvette a kékes színt csak azután szabad az alkoholt. Mindenbõl a megadott mennyiséget szabad csak, különben az adagolás mértéke megváltozik. Minél sûrûbb lesz annál kevesebb csepp is elegendõ, viszont nem szabad se sûrûbbre se hígabbra csinálnia. –Mondom és elkezdem elõtte megcsinálni a fõzetet.

- Mondja van barátja? –kérdi megérintve. Hirtelen lépek ki oldalra az asztal és Hunter közül és komolyan nézek rá a fakanalat felé tartva.

- Nincs, de megmondtam! Ne merjen hozzám érni!

Leteszem a tollam és arcomat a kezembe temetve egy pillanatra megpihenek. Az ingaóra hajnali 4-et üt. Már jó ideje dolgozom, de közel sem tûnik úgy mintha a végéhez közelednék. Az asztalom még tele van papírokkal. Ezt utálom legjobban abban, hogy király vagyok. Rengeteg üggyel kell foglalkozom, gyakorlatilag mindennel ami a vámpírtársadalmat érint. Különösen sok a dogom, mert apám az elõzõ király nem tartotta fontosnak papírmunkákkal is foglalkozni, de apámról jót vagy semmit. Hûséges szolgálóm érkezésére felpillantok.

-          Királyom. – hajol meg mélyen és úgy is marad. – Hol kívánja elfogyasztani az utolsó étkezést?

-          Emelkedj fel Peter. Az itteni szalonban. – válaszolok. – Ezeket elviheted.

-          Engedelmével királyom kívánja hogy a holnapi találkozóit máskorra tegyem át? Jó ideje dolgozik már anélkül, hogy kikapcsolódna. – mondja miközben elveszi azt az aktahalmot amivel már elkészültem.

-          Nem kívánom. – mondom kemény hangon. Igazából õ az egyetlen aki teljes mértékig belelát mind az én, mind apám munkájába. Ugyanis még apámat is szolgálta. Épp ezért engem minden irat közelébe. Bizonyította a hûségét. Amúgy nem szeretek a palota ügyeibe idegeneket engedni.  Itt én vagyok az uralkodó, én parancsolok és mindenrõl számoljanak be nekem. A vámpírtársadalmat a vérmérséklete miatt amúgy is erõsebben kézben kell tartani. – Viszont egyeztess Mirdorral, holnap éjszaka gyakorolni akarok nála. A többi programot is úgy intézd. Az utolsó étkezést egy óra múlva kívánom elfogyasztani. Most elmehetsz.

-          Igen, királyom.

Nem sokkal 6 elõtt térek vissza a lakosztályomba. Már érezhetõek a reggel elsõ napsugarai. Ekkor a legkésõbb fekvõ vámpírok is lefekszenek már. A palota összes ablakát letakarták már, így a palotán belõl akár nappal is fent lehetnék, sokkal kellemes így. Nem vagyok koporsó párti, sokkal inkább kedvelem a hatalmas selyem ágyat ami jelenleg szolgál pihenésem helyéül.

***

Másnap a  szolgáló belép a dolgozószobámba. - Uram a varázsló és egy tanonca megérkeztek, a kastély nyugati szárnyában várakoznak ahogy kérte.

-          Köszönöm, máris indulok. - és már megyek is a nyugati szárnyba, gyorsan teszem meg az amúgy nem kicsit távolságot a palotán belül. Ahogy belépek a kijelölt terembe ott az idõs varázsló egy fiatal lány társaságában, aki jöttömre levesz a csukját a fejérõl, mindketten meghajolnak.

-           Üdvözlöm Mr. Mirdor, remélem palotám ezen része megfelelõ lesz az oktatáshoz. - mosolyodom el. A lány félelemének illata késztet mosolygásra.

-          Üdvözlöm III. Hunter Király. Igen megfelelõ lesz a tanításra, s ha nem bánja leányom is részt vesz az oktatáson. Had mutassam be hát õt. Amoren Mirdor egyetlen vérszerinti gyermekem. –válaszol a férfi - Amoren kérlek emeld fel tekinteted. Nincs szégyelni valód. –fordul a lányához.

-          Ü...Üdvözlöm uram. – hmm, egészen csinos és egészen törékeny, gondolatmenetemet róla a lány egy hirtelen köhögésrohama szakítja félbe. Elmosolyodom

-           Talán ilyen érzékeny a kishölgy? - nézek az apja felé. - Nem kell félned-fordulok vissza hozzá- nincs szándékomban bántani téged.

-          Amoren elégé beteges, és félénk. Kérem nézze el neki ezt. Idõvel, majd változnak a dolgok. –szabadkozik az apja - Remélem. – teszi hozzá halkan. Ahogy a lányra nézek egy denevért látok meg a hajában.

-          Elnézést kérek uram. –motyogja és ahogy visszafordul a denevér eltûnik a hajában.

-          Nos mit is szeretne pontosan megtanulni Hunter király? – veszi vissza a szót a varázsló.

-          Bármit amit meg tud nekem tanítani. – válaszolom elmosolyodva.

-          Már ma elszeretné kezdeni a tanulást, vagy holnapi napon elegendõ lesz kezdeni?

-          Már ma elkezdeném. Egyikünk idejét sem kívánnám pazarolni. Konkrétan a boszorkánymágia érdekelne. Más irányban ugyanis vannak már ismereteim. - válaszolom egyszerûen a férfinek. Érdekes sípoláshoz hasonló hangot hallatok mire a denevér a lány hajából hozzám száll és elhelyezkedik elé nyújtott karomon. - Lenyûgözõ. Nem tudtam hogy a boszorkányok is értenek az állatokhoz.

-          Értem rendben. Ez esetben a lányommal együtt fogom tanítani. Mai napon akkor csak elméletet fogunk venni, hiszen minden felszerelésem otthon maradt, ha csak nem engedi meg uram, hogy kaput nyissak az otthonomba és azon keresztül át hozzak pár holmimat és ezután azon közlekedhessünk önhöz. – mondja miközben döbbenten nézi a denevért.

-          Ragnus gyere vissza. – szólal meg a lányka megszeppenve. -Õ... az én kis denevérem. Mi... mindig velem van. Gyümöcsöt eszik csak.

-          Ha kívánja készíthet átjárót az otthonába. Valóban - nézek Amoremre- csak házikedvenc. Miért csak gyümölcsöt adsz neki? Valószínû hogy mást is szeret, a denevérek általában kedvelik a vért is.

-          Nos ez esetben akkor egy kis türelmét kérem. –próbálja terelni a helyzetet a papa, majd valamit varázsol - Ez a mágia keltette átjáró mindig itt lesz Hunter Király. Ha bármi problémája van ön is tudja használni, és könnyûszerrel akár nappal is el tud jutni hozzánk. Viszont egyre kérem. Nappal ne menjen el semerre abból a szobából ahova ez a járat vezet. Ugyanis a családom többi tagja nem tudja rólunk kik is vagyunk valójában.

 A másik kezemet közben az ajkamhoz emelem, apró sebet ejtek az egyik ujjamon és a kis denevérnek nyújtom. Azonnal rákap a kezemre. Pár kortyot engedek csak neki majd elveszem a kezem. Mindkét ember döbbenten néz rám. Majd Amoren kikapja kis kedvencét a kezembõl.

-          Mégis mit képzel? –feleli nem várt hevességgel - Ragnus gyümölcs és rovar evõ denevér és nem vér szívó!

-          Milyen féltékeny a kishölgy a háziállatkájára. - mondom könnyedén de a hangom keménnyé válik. - Talán sajnálod tõlem hogy egy kis örömömet leljem a kedvencedben?

-          Nem vagyok féltékeny. –válaszolja a denevért simogatva, miközben apja áthozza a gyakorláshoz szükséges kellékeket.