|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Yuno* | 2014. 09. 03. 21:23:54 | #31230 |
 Karakter: Lestat Moreau
Megjegyzés: linkának
-Meddig kell veled maradnom? – teszem fel a kérdést még mielőtt lefeküdne aludni, de kérdésemre nem kapok választ, hátat fordítva nekem alszik el. Vámpírként én nem tudok aludni, így hát csak a hátamra gördülök és plafont kezdem bámulni. Nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Megmenekültem, de William haragját ezzel ki is vívtam magamnak. Jasonnek meg miért éri meg az, hogy ”elrabolt” ? Will nagyon erős akár baja is származhat ebből, de mindegy… ez nem az én gondom. Nekem most az a dolgom, hogy keressek egy menedéket ahol meghúzhatom magam, addig pedig Jason mellett maradok és talán kicsit segíteni is tud abban, hogy elhelyezkedjek a számomra ismeretlen világban. Mert, hogy fogalmam sincs, hogy milyen világban élek az is biztos, évekre el voltam zárva és csak a kastély és a körülötte lévő területet ismerem. Kicsit zavar, hogy megint egy másik férfire vagyok utalva, de jelenleg most nem tudok mást tenni.
A mellettem alvó Jason szuszogását hallgatva hamar telik az idő, úgy alszik mint egy gyerek, nem tudom nem megbámulni. A szőke tincsek az arcába lógnak… aranyos. Mikor ébredezni kezd mosolyogva visszagördülök a hátamra és mintha nem is bámultam volna órákig, ülök fel.
-Jó reggelt. – Morogja, dörzsölve a még álomittas szemeit. Csak biccentek mikor újra ránézek.
-Most akkor magadhoz viszel, ugye? – Kérdem mire elmosolyodik és ő is felül.
-Hova máshová vinnélek? – Válaszol egy kérdéssel és kimegy a fürdőbe. Kíváncsi vagyok milyen körülmények között él, ő olyan típusú férfinak tűnik, aki nem tud egyedül gondoskodni magáról, el tudom képzelni, ahogy egy kisebb házban él, ruhák a földön, mosatlan edények a mosogatóba, és az egyetlen tárgy aminek biztosan tudja a hollétét az a nyaklánca.
Miután összeszedte magát lekísérem reggelizni, én ugyan nem eszek, de ő annál inkább tömi magába az emberi ételt, nem lehet rajta nem mosolyogni. Mióta vámpír vagyok egyáltalán nem eszek olyan ételeket mint régen, nem mintha ártana nekem, de nem valahogy nem kívánom. Will meg pont az a fajta, aki néha csak úgy leült csináltatott valami ételt és egymagába, elborozgatva elfogyasztotta a vacsoráját. Általában vele voltam, de akkor sose hívott, hogy legyek mellette, akkor senki se zavarhatta. Furcsa volt, de sose érdekelt.
-Min agyalsz ennyire? – Hirtelen valaki orrba pöccintett én meg a velem szemben ülő szőkére nézek. Ő volt.
-Semmi fontos, csak azon gondolkodtam, hogy mióta nem ettem emberi kaját. – Ez így nem teljesen igaz, de a többit minek mondjam el neki?
-Kérsz belőle? Nem lesz tőle semmi bajod, nem? – Villán kapom a szám elé a fogalmam sincs mit.
-Nem, dehogy, de mi ez?
Homlokráncolás érkezik felőle.
-Hogy-hogy mi ez… Rántotta, tojás, tudod mi az ugye? – Nem válaszolok csak bekapom a falatot amit kaptam és rágni kezdek. Finomnak, finom, de közel 84 évnyi nem evés után ez így nekem túl szokatlan. Nehezen nyelem le majd a kémlelő vörös szemekbe nézek. – Na milyen? – kérdi végül a szokásos vigyorával.
-Érdekes, de finom. Ízlik! – Bólintok is hozzá majd kérdés nélkül kortyolok a poharába. Narancs… de régen ittam ilyet…
-Hozok neked is. – Kuncogva hagy ott majd egy hasonló adaggal, mint amilyen neki van, tér vissza.-Tessék Hercegnő, jó étvágyat. – Visszaül a helyére és mosolyogva folytatja a reggelit, én is enni kezdek, de nem olyan tempóban, mint ő. A rég nem érzett ízek újra hatnak az egyoldalú táplálkozás miatt ellustult ízlelőbimbóimra. Minden egyes új falat a tojásból két percet időz a nyelvem és a fogaim társaságában, a narancslé pedig mintha benedvesítené kiszáradt torkomat, mintha pár pillanatra elmulasztaná az örökké kínzó szomjúságot…
Nem eszek meg mindent amit elém rakott, a maradékot ő lapátolja magába majd csendben visszamegyünk a szobába, ahol segítek neki összeszedni a cuccait majd míg ő elintéz valamit valamilyen pultnál én egy kanapén ücsörgök. Jason szállodának nevezte ezt a helyet, de az én emlékeimben a szállodák teljesen máshogy néztek ki… ez hely olyan rideg és idegen…
-Kijelentkeztem, mehetünk már. – Lép elém a semmiből, én csak biccentek és követem őt, de ahogy kiérünk a szállodából az épület hátuljába vezet. Értetlenül nézek rá. Mit akar itt hátul csinálni? Nem igazán mutatom ki a meglepettségemet, de mikor átöleli a derekamat, nem tudom nem szóvá tenni.
-Most tulajdonképpen te mit csinálsz? – Nézek egyenesen a vörösen izzó szemekbe. Ugye nem szándékoz úgy tartani, mint William, mert akkor semmivel se jobb nála.
-Magamhoz viszlek. – Kinevet és arcával közelebb hajol hozzám. – Miért mit gondoltál mit készülök csinálni? – Nem vagyok hajlandó válaszolni. Ő meg továbbra is csak nevetgél, de egy pillanat se kell, hirtelen új környezetbe kerülünk.
A szél az arcomba csap, sötét felhők gyülekeznek felettünk és az eső is elered. Hiába esik én még mindig ugyanúgy kapaszkodok a nálam sokkal magasabb férfiba és csak gyönyörködök a tájban… Szóval itt él. Másik irányba nézek és megpillantom a házát, gondolom. Nem túl nagy William palotájához képest, de mégis óriásinak mondható, ha azt vesszük alapul, hogy Jason egyedül él benne. Hogy nincs senkije sem? Nem tudom, hogy pontosan hány éves, de biztos több mint ezer… hogy nem talált senkit sem ennyi idő alatt?
-Sokáig akarsz még bámészkodni? Kicsit eláztunk… - Egy hatalmas mancs borzol nedves tincseim közé én meg a szokásos semmit mondó arckifejezésemmel nézek rá. Végül elindulunk a háza felé, futunk, bár hiába, mert már így is eléggé vizesek vagyunk.
Bent a várt rendetlenséghez képest mondhatni tisztaság vár, az igaz, hogy lehetne még mit takarítani, de nincsenek ruha és szeméthegyek mindenhol. Táskámat lerakom a földre, halkan koppannak a könyveim, ahogy a padlót érik megzavarva a rólunk lehulló esőcseppek és a kintről behallatszódó vihar zaját.
-Gyere, szárítkozzunk meg. – Gyengéden, a könyökömnél fogva vezet el és a fürdőbe kísérve ad egy törülközőt a kezembe, automatikusan vetkőzni kezdek mire, felnevet.
-Ne hagyjalak magadra? – Kérdi, de ahogy ránézek látom hogy engem méreget, miközben már a nadrágot dobom le.
-Igen, az jó lenne. – Mondom halkan és elfordulva tőle veszem le az alsómat is. – Kölcsönbe kérhetnék majd ruhát… n-nem hoztam magammal…
|
| linka | 2014. 07. 07. 23:19:19 | #30563 |
Karakter: Jason Morison
Megjegyzés: Yunonak
Egyszerű szoba, volt már pár alkalom, hogy kénytelen voltam itt megszállni. Ismerős közeg, és jómagamat is ismerik már elég sokan itt. Ilyenkor tudnám vállba veregetni magam a bölcs előrelátásom miatt. Most aztán kellemetlen helyzetben lennék, ha nem hoztam volna magammal a holmijaimat. De kezdetnek nem is terveztem egy napnál tovább maradni. Most mégis úgy alakult, hogy távol leszek az otthonomtól. Na sebaj.
Rendezgetek valamennyit még, aztán egész hamar visszazsuppolom magam arra a híres bulira. Persze már nem ajtón közeledek, az kissé talán feltűnő lenne. Jelenleg nem célom feltűnősködni. Hát ha már emberrablásra adtam a fejem.
Nem vagyok egyedül, és ez abban a pillanatban esik le nekem, amikor egy igen ismerős alak mellett sprintelek el. Ijedt ugrásából ítélve ő sem számított rám ilyenkor. Úgy őszintén szerintem senki másra sem. Nemhogy rám. Megtorpanok előtte, majd élménydús szemezésbe kezdünk, amit nyilván én unok meg hamarabb.
- Hangos voltam? - érdeklődök, mert tényleg nem értem hogy vett észre. Ezt eleve nem kalkuláltam bele.
- Nem, épp szökni próbálok – na, ezen már tényleg fel kell nevetnem. Szökni...ő. Pont, mikor én emberrablást tervezek, méghozzá az ő közreműködésével.
- Áh, szóval mégse vagytok olyan boldogok, mint gondoltam – vigyorodom el elégedetten.
- És te mit keresel megint itt? - vágja csípőre kezecskéit. Ó, egyem meg. Hát nem számon kér a kis édes? Felnevetve teszek felé egy újabb lépést. Remek társaság lesz.
- Érted jöttem – válaszolom a lehető legegyszerűbben. Most minek színesítsek a dolgokon. Jó ez így szárazon is. A lényeg azért átmegy neki.
- Nem igazán értelek...- vagy úgy. Akkor tévedtem. Mégsem ment át neki a lényeg.
- Út közben talán elmondom – kuncogom megragadva vékonyka csuklóját és elindulok. Hmm...jó puha a bőre.
- Miért viszel magaddal? - miért ne vinném magammal? És mitől lett ő ennyire bátortalan?
- Hát nem tök logikus? Te szökni próbálsz, én elrabolni téged, egyszerűbb, ha egy irányba megyünk – válaszolom loholás közben. Abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva, de jól bírom ezt a tempót. Vagyok annyira edzett, hogy ennyitől ne fulladjak ki. Nyilván egyszerűbb lenne, ha odavinném őt úgy, ahogy jómagam is közlekedni szoktam, de nem tudom mennyire támogatná ezen ötletem. Félúton meg kell állnom vele, mert a kis édes igencsak kifulladt ebben a nagy rohangászásban.
- Miért akartál elrabolni? - néz a szemeimbe. Piszkálja a fantáziádat mi?
- Nem mindegy? - kuncogok fel ismét.
- Jó, ne válaszolj, viszont cserébe azt akarom, hogy mond el mi az a nyaklánc. Én megígérem, hogy nem fogok ellenkezni akármiről is van szó. Csak áruld el, és válaszolj nekem, kérlek.
- Legyen – fordulok felé kezemet nyújtva neki. Rövid ideig tart csupán, míg megérti mit akarok, és elfogadja jobbomat. - Valamit valamiért. Nem igaz? - mosolygok rá eleresztve a kezét.
- Akkor...elmondod? - siet utánam, amin elmosolyodom. Így legalább már önszántából is követni fog. Lényegesen gyorsabban fogunk így haladni, hogy nem kell őt magammal vonszolnom. Nem mintha ellenemre lenne. Az ő bőrének érintése az enyémen valamiért nem zavar. Szokatlan, de egész kellemes érzés. Na meg persze előnyösebb a tudat is, hogy ha akarna sem tudna ártani nekem. Jóval erősebb vagyok tőle. Ha veszélyt jelentene rám, gyermeki könnyedséggel tudnám leszerelni.
- Annyiban egyeztünk meg, hogy elmondom. De arról nem volt szó, hogy mikor.
- Jó, és mikor mondod el, ha nem most? - kezd türelmetlen lenni, és ez a viselkedés még az eddigieknél is szórakoztatóbb tőle. Nem mintha célom lenne kinevetni őt. Mert nem is az.
Persze még azt is ki kell gondolnom, hogy mit mondjak neki. Az igazságot nem lenne célszerű tudatnom vele. Ki tudja, hogy mihez kezd majd a kapott információval.
Annyira még nem ismerem őt, hogy tudjam mit tesz De inkább felkészülök a legrosszabbra, aztán maximum kellemesen csalódok benne.
Miután előzékenyen ajtót nyitottam Lestatnak, türelmesen magyarázhattam a recepciósnak is, hogy mégis hogy a fenébe tűntem el a szobámból úgy, hogy le sem jöttem onnan. Na igen, elvégre a nő előtt kellett volna elhaladnom. Rövid ideig töprengek magyarázatomon, majd hitelesen előadom neki, hogy épp telefonált, és biztosra veszem, hogy emiatt nem szúrtam szemet neki. Nem mintha egyébként annyira könnyedén figyelmen kívül lehetne engem hagyni.
De most nem is ez a lényeg. Elhitte nekem, amit mondtam és kész. Semmi oka nincs rá, hogy ne higgye a szavaimat. Elvégre nem is ismer, no meg ugyan... ki kételkedne valakiben, aki úgy néz ki, mint én. Liftbe szállunk, majd megnyomom a nekem kellő gombot, ami arra az emeletre visz bennünket, ahol az én szobám is van.
- Ez a te szobád? - néz körbe kíváncsian a fiú. Követem tekintetét, mert fogalmam sincs miért lehet ez neki olyan meglepő. Biztosra veszem, hogy járt már ő ennél sokkal klasszabb helyeken is.
- Amint láthatod magad is – mosolygok rá bezárva magam mögött az ajtót.
Mivel ideérkezésemkor a legkevésbé sem számítottam arra, hogy szerény szállásomat meg kell majd osztanom valakivel, egy ágyas szobát vettem ki. Persze ebben az ágyban bőven elférnénk akár hárman is, de nem tudom, hogy ő mennyire viszonyul jól ehhez az együtt alvásos ötlethez. Személy szerint én még egy soha nem látott idegennel is vígan elcsucsukálok, feltéve ha tartja a tisztes távolságot tőlem.
- És akkor most elmondod mi az a nyaklánc? - fordul felém kerek, kíváncsi szemekkel, amin már csak nevetni tudok. Úgy néz ki ennél tovább már nem tudom húzni az agyát ezzel. Kezemmel intek az ágy felé, ő pedig kérdés nélkül helyet foglal rajta. De legalább a lábát nem pakolja fel a tiszta, hófehér ágyneműre. Pláne úgy, hogy még a cipő is rajta van. Tökéletesen megtervezte a szökését. Szegény, szegény William. Ha tudná, milyen szeretőt választott magának. Nem mintha csodálnám, hogy meglógott tőle. Senki sem bírja elviselni hosszútávon azt a ragaszkodást, amit ő nyújtani tud a kiszemeltjeinek.
- Egy amulett, ami amellett, hogy szép, elég nagy hatalommal rendelkezik. Ereklyeőrként az én feladatom, hogy féltve őrizzem mindenkitől. Nem mondom legalább annyira szeretem a munkámat, mint macska a villámlást, de ez a kötelességem. Hamisított másolattal tudok szolgálni neked, ha annyira megtetszett, de az eredetihez nem érhetsz hozzá. Azt senkitől nem viselem el. De most már elég a meséből, aludj – mondom felhajtva a takarót, és megpaskolgatom a matracot, jelezvén hol a helye. A másik oldalon én szeretek aludni. Abból sem engedek senkinek. Vannak szokásaim, amiket nem szeretek megbolygatni senki kedvéért sem. Nem szól semmit, viszont meglepett tekintetéből könnyedén kikövetkeztetem, hogy ennyivel nem úszom meg ezt az esti mesét.
- Mit szeretnél még tudni? - kérdem öltözetemet levéve magamról, azzal a szándékkal, hogy valami kényelmesebb göncöt rángassak fel magamra.
- Miért nem érhet hozzá senki?
- Mert az enyém. És mert...- számat beharapom, majd sóhajtok, és folytatom -... mert nem szeretném, hogy illetéktelenek hozzáférjenek.
- De ez csak egy nyaklánc – szaladnak összébb homlokán a ráncok.
- Amit, feladatom, hogy őrizzek. Tartsd ezt tiszteletben, és talán jól megleszünk egymás mellett egy jó darabig.
- Meddig kell veled maradnom? - kérdi leszedve magáról cipőit, és elvészkeli magát az ágyban. Nem tudom fog-e majd aludni, mindenesetre én fáradt vagyok már. Ami pedig a kérdését illeti...ki mondta neki, hogy kell. Nem kényszerből tartom magam mellett. Egyszerűen látni akarom William arcát, amikor rájön, hogy a drágája inkább megszökik, minthogy vele töltsön még egy éjszakát.
|
| Yuno* | 2014. 06. 28. 00:26:28 | #30428 |
Karakter: Lestat Moreau
Megjegyzés: Linka-nak
-Erről talán célszerűbb lenne, valami békésebb helyen társalogni. – mosolya sejtelmes, amivel csak még jobban kíváncsivá tesz. Remek, úgy követem, mint egy kiskutya a gazdáját, nyalogatni nem akarom a kezét?
Ahogy kisétáltunk a teraszra és megálltunk, Jasonre nézek.
-Szóval…?
-Ismered a vendégeket? – kérdi, én meg hirtelen azt se tudom mint mondjak erre. Egyáltalán minek kérdez ilyesmit, mikor ott tartottunk, hogy honnan van a nyaklánca. Ennyire terelni akarja a dolgokat?
-Némelyiknek tudom a nevét. Miért?
-Feltételezem nekem is csak a nevemet tudod. – Még szép, hisz csak most látlak először életemben…
-Igen. – akaratlanul is tördelni kezdem ujjaim, sohase szerettem ezeket a kérdez-felelek típusú beszélgetéseket.
-Ez maradjon is így. Amíg csak a nevemet tudod, minden rendben van. – Már épp megkérdezném, hogy miért, de Will hangja üti meg a fülemet én meg akaratlanul is morgok egyet magamban. Ennél jobb pillanatban nem is támadhatott volna kedve visszajönni hozzánk.
-Miért jöttetek ide ki? – óvatosan az arcomra cirógat én meg csak rámosolygok.
-Mindig is szerettem a nyugalmat, és a csendet. Lestat pedig tökéletes beszélgető partnernek bizonyult. – szólal meg helyettem Jason, én nem tudtam volna ilyen jól kivágni magunkat. Will, ha rólam van szó, rettentően féltékeny tud lenni.
-Való igaz. Kettőtök érdeklődési köre egész hasonló. – Hasonló?
-Tényleg? – hol rá, hol Willre nézek.
Ez az jelenti, hogy Jason is érdeklődik az ereklyék iránt? Ha összevetjük ezt meg, hogy egy igen értékes nyaklánc fityeg a nyakába, nem is olyan meglepő infó.
-Évezredek óta rajongok az ereklyékért. – tekintete picit ködös, így olyan kicsit, mint egy kisfiú… aranyos. – De nekem most mennem kell. Köszönöm a meghívást, és boldog vagyok, hogy megismerhettelek Lestat Moreau. – felém fordul egy kedves mosollyal az arcán, de ahogy Will hozzászól egy apró, alig észrevehető grimasz szalad át az arcán. Talán mégsem olyan felhőtlen a barátságuk?
-Mikor utazol?
-Úgy döntöttem maradok még egy kicsit. A munka megvár, ami meg számomra értékes velem van. Viszlát. – Ezzel is tűnt én meg egyedül maradok Williammel.
-Ő, hogy került a partyra mikor még csak jóba se vagytok? – nézek rá értetlenül.
-Ez butaság, én csípem a srácot. – mosolyog rám Will, de látom, hogy hazudik. Egy kézzel a derekamra ölel és visszavezet a tömegbe.
-Nekem pedig nagyon úgy tűnt, hogy legszívesebben mindketten egymás torkának esnétek. – Nem hagyom ennyiben ezt a dolgot. Ő csak felsóhajt majd egy pezsgős poharat a kezembe adva koccintja oda a poharamhoz sajátját.
-Mindig is szemfüles fiú voltál. Sose voltunk barátok, de mindig megmaradtunk az ilyen szintű udvariaskodásnál. Az indok amiért meghívtam őt ide, az volt, hogy bemutassalak téged neki. Az orra alá akartam dörgölni, hogy én mennyivel boldogabb vagyok nála, hisz kettőnk közül mindig ő volt a jó fiúnak titulálva. Szörnyű vagyok, igaz? – Egy kisfiús mosoly játszik ajkain, amitől normális esetben zavarba jönnék, de most úgy döntöttem pimasz leszek és nem adom meg neki azt amire vágyik.
-Igen az vagy. – mondom és egyszerűen faképnél hagyom. Nem jön utánam, érzi, hogy nem voltam komoly, de azt is érezte, hogy most egyedül akarok lenni. Gyors léptekkel megyek fel a szobámba majd egy hátizsákba bepakolom a kedvenc könyveimet majd az ablakot kinyitva lépek ki a tetőre. Lépnék is tovább mikor egy árnyék suhan el előttem én meg ijedten ugrok egy aprót. Jason alakja bukkan fel előttem. Ez meg mi a francot keres itt megint? Látom rajta, hogy meglepődött ő is, és vagy két percen keresztül szemezünk. Ki fog lépni először?
-Hangos voltam? – kérdi végül. Megrázva a fejemet tekintek el balra.
-Nem, épp szökni próbálok. – Halk nevetés hallatszik felőle. Mi olyan rohadt vicces?
-Áh, szóval mégse vagytok olyan boldogok, mint gondoltam. – Pimasz vigyor jelenik meg ajkain és én legszívesebben képen törölném.
-És te mit keresel megint itt? – csípőre teszem a kezeim, ahogy végigmérem. Erre is csak nevet egyet majd közelebb lépve hozzám néz le rám.
-Érted jöttem… - Hogy mi? Értem? Nem is ismersz ember!
-Nem igazán értelek…
-Út közben talán elmondom. – kuncog és a csuklómat megragadva húz maga után és én, ha akarnék se tudnék más irányba menni.
-Miért viszel magaddal? – hangom szinte cincogásnak hangzik, ahogy értetlenkedek.
-Hát nem tök logikus? Te szökni próbálsz én elrabolni téged, egyszerűbb, ha egy irányba megyünk. – miközben futunk, már lent is vagyunk és a fák között egyre csak távolodunk a börtönömtől. Vámpír vagyok, jól bírom a futást, de megállítom, hogy szusszanjunk egyet és végre a kérdéseimet is fel tudjam neki tenni.
- Miért akartál elrabolni? –Egyenesen a szemeibe nézek.
-Nem mindegy? – kérdi kuncogva, de szemei melegen csillognak, nem akar bántani, érzem rajta.
-Jó, ne válaszolj, viszont cserébe azt akarom, hogy mond el mi az a nyaklánc. Én megígérem, hogy nem fogok ellenkezni akármiről is van szó. Csak áruld el és válaszolj nekem, kérlek…
|
| linka | 2014. 06. 27. 20:04:38 | #30424 |
Karakter: Jason Morison
Megjegyzés: Yunonak
Ötezer év nem számottevő idő.
Az én világomban már bölcsnek, sokat megéltnek számítok. Az emberek meg úgy általánosságban vagy kinevetnek, vagy elsápadnak, amikor meghallják a koromat. Kevesen vannak, akik elhiszik, amit mondok nekik. Nem is baj, inkább elviselem, hogy őrültnek tartanak engem. De ne próbáljanak meg kísérletek alá vonni. Még egyszer képtelen lennék elviselni.
Ki hitte volna, hogy egyszer saját akaratomból hagyom majd el az otthonomat. Azt a helyet, ahonnan eddig még egyszer sem tettem ki a lábam.
Tulajdonaimat sajátos védelem őrzi. Nem mintha lenne bárki is, aki felmerészkedik ide hozzám. Rég járt erre emberi lény. Ez nekik túl nagy falat.
Öltönyömet kisimítom, és megigazgatom a nyakkendőmet.
Ritka alkalom, amikor ilyen ruhákat hordok, de farmerben, és pólóban csak nem jelenhetek meg a partin.
Elképzelni sem tudom mi vehette rá Willt, hogy engem is a meghívottak közé tegyen. Nem emlékszem rá, hogy valaha is jóban lettünk volna. Sőt, határozottan rémlik, hogy szívből gyűlöltem őt annak idején. De ez rég volt. Azóta már mindketten megkomolyodtunk.
Ő maga mellé állítja a dekoratív lényeket, mint potenciális ágyast, én meg élem a saját életemet.
Ujjaimat végigsimítom a nyakamban lógó medálon, és halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Hogy én mennyire rühellem a partikat. Itt egyszerűen elkerülhetetlen az érintkezés. Udvarias kézfogások, véletlen botlások. Kezdem sejteni, miért ragaszkodott olyan nagyon az én megjelenésemhez is. Tudja, hogy nem viselem jól a másokkal való érintkezést. Az egész nyomorult kis történetet ismeri. Ugyan, miért is ne próbálna meg keresztbe tenni nekem.
Ajkaimra akaratlanul is, de gonosz mosoly kerül.
Ismeri a játékszabályokat. Ha velem kekeckedik, akkor ne számítson tőlem semmi jóra.
De az udvariasságot megkapja. Hagyom neki, had mutassa be azt a szerencsétlent, akiért annyira odavan.
Szemernyit sem csalódtam semmiben. Nem változott az évek alatt. Ez a partija is ugyanolyan, mint az összes többi. Meglepett? Á, dehogy. Fullasztó ez a tömeg. Bennük is annyi emberi van, mint bennem. Bőröm halványan bizsereg ettől a tömény természetfeletti energiától. Néhány arcot jómagam is ismerek, nekik csak intek, vagy megejtek egy-egy bájvigyort.
- Jason – minden pólusom tiltakozik az ellen, hogy megforduljak, de meg kell tennem. Én itt most vendég vagyok. Nem tehetem meg, hogy udvariatlanul viselkedek. Pár szó, némi dicséret a házigazdának és a kis kedvenckéjének, aztán mehetek is tovább. Bárhová...el innen.
- William – biccentek elmosolyodva, amikor kezét nyújtja felém. Nem fogok kezet rázni vele. Örüljön, hogy megjelentem egyáltalán. Szerintem még erre sem számított. De itt vagyok, és ha már eljöttem legalább emlékezetessé teszem ezt az estét.
- Látom nem változtál semmit – húzza vissza kezét. Biccentek. Ilyen téren nem is fogok változni.
- Miért hívtál meg?
- A barátokat szokás meghívni – egyik szemöldököm finoman felvonom. Barátokat? Mindez szép és jó, talán el is hihetném, ha mi ketten barátok lennénk. A helyzet viszont az, hogy...
Ó, valaki figyel minket.
Kíváncsian fordulok az engem vizslató szemek felé. Biztosan ő Will féltve őrzött kincse. Mindig is figyelemreméltó volt az ízlése. Legalább egyvalami miatt nem tudok csalódni benne. Kinézetre fiatal kölyök. Ében tincseivel, és mélykék szemeivel igazán bájos, és törékeny hatást kelt. Vétek lenne érte, ha itt hagynám továbbra is Will karmai között. De egyenlőre nem tervezek semmit. Hiszen ha a kölyök szereti, akkor nem szakíthatom őt ki az életéből, és az otthonából. Will megfordul, szemet szúrt neki, hogy a beszélgetőpartner figyelmét valami sokkal érdekesebb vonta el. Annál, amit ő mond, számomra bármi érdekesebb.
- Édesem engedd meg, hogy bemutassam egy nagyon régi ismerősömet, Jason Morisont – felém nyújtja a kezét és én elfogadom, de a hagyományos köszöntés helyett egy könnyed csókot hintek kézfejére.
- Lestat Moreau vagyok – halvány mosoly, majd elhúzza a kezét. - Nagyon örülök.
- Nos, most, hogy így megismertétek egymást, nekem dolgom van. Lestat ne nagyon vessz el az emberek között. Jason, remélem még tudunk beszélni az este folyamán – tűnik el a tömegben. Én meg azt remélem, hogy valaki pusztán a véletlen folytán át döf a mellkasán egy kiélezett karót. Szótlanságba burkolózva figyelem a tömeget, néha kivillan Will alakja is, de láthatóan jobb dolga is van annál, mint minket figyelni. Tisztán érzem magamon Lestat tekintetét, de nem teszem szóvá. Nézzen csak, ha jól esik neki.
- William nagyon sok jót beszélt önről – az idők folyamán volt néhány alkalom, hogy mi ketten összefutottunk. Egy könyvre valónyi információt össze tudtam volna szedni a fiúról már akkor. William hajlamos a meggondolatlanságra. Kifecsegte nekem az egész életét, annak ellenére, hogy számtalanszor kívántam már a halálát nyíltan. De ezt a fiút itt, szavakban valóban a csillagokig emelte.
- Rólam beszélt önnek? - nyel egy nagyot, minta nem hinné a szavaimat. Kiissza a pezsgőspoharát, majd tekintete a nyakamban lévő ékszerre vándorol. Óh, van érzéke az értékes dolgok felfedezéséhez. A mai est folyamán ő a legelső, akinek meg akadt a szeme a nyakláncomon.
- Igen, mondta, hogy önt nagyon érdeklik a...- nem hagyja, hogy befejezzem a mondatom. Ha tudja is, hogy ez egy ereklye, nem érhet hozzá. Az életemet senki kezébe nem adnám.
- Bocsánat megkérdezhetem, hogy honnan kapta azt a nyakláncot? Nagyon szép, és mintha ismerős lenne valahonnan.
- Erről talán célszerűbb lenne, valami békésebb helyen társalogni – mosolyodom el a terasz felé indulva. Nem nézek rá hátra, enélkül is tudom, hogy követ engem. Kíváncsiság mindenek felett. Kilépve a szabadba mélyet szippantok az éjszaka levegőjéből. Ezt jobban szeretem, mint a benti levegőt. Tisztább, és sokkal frissítőbb.
- Szóval...? - érdeklődik továbbra is kíváncsi szemeivel pásztázva.
- Ismered a vendégeket?
- Némelyiknek tudom a nevét. Miért? - szalad összébb a ránc a homlokán.
- Feltételezem nekem is csak a nevemet tudod – kevesen vannak, akik tudják, hogy mi vagyok én. Nem szoktam magamról beszélni. És mások sem teszik. Nem vagyok téma. Legalább ezen kérésemet tiszteletben tartják a többiek. Tisztelnek, mert félnek.
- Igen – válaszolja ujjait tördelgetve. Csak nem ideges?
- Ez maradjon is így. Amíg csak a nevemet tudod, minden rendben van.
- Hát itt vagytok – ajkaimat egyetlen vékonyka vonallá préselem össze. Szemeimet lehunyom, majd újra magamra öltöm maszkomat, és udvarias mosollyal fordulok William felé. - Miért jöttetek ide ki? - cirógatja meg Lestat arcát.
- Mindig is jobban szerettem a nyugalmat, és a csendet. Lestat pedig tökéletes beszélgető partnernek bizonyult.
- Való igaz. Kettőtök érdeklődési köre egész hasonló – államat megemelve nézek a szemeibe. Ne kelljen őt újra figyelmeztetnem, hogy mit mondhat másoknak, és mit nem.
- Tényleg? - lepődik meg a fiú rám, majd a szeretőjére pillantva.
- Évezredek óta rajongok az ereklyékért – szólalok meg merengve. Ezzel nem hazudtam senkinek. Érdeklődésem soha meg nem szűnő. Hiszen miattuk létezem, a munkámat jelentik számomra. Igaz, néha teljes szívemből gyűlölöm az életem, de fél percre sem cserélném le semmi másra. - De nekem most mennem kell. Köszönöm a meghívást, és boldog vagyok, hogy megismerhettelek Lestat Moreau – fordulok a fiú felé.
- Mikor utazol? - sejtettem, hogy nem fog marasztalni. De ne aggódjon, nem sokára újra látni fogjuk egymást. Teszek róla.
- Úgy döntöttem maradok még egy kicsit. A munka megvár, ami meg számomra értékes mindig velem van. Viszlát – hunyom le szemeimet, majd pillanatok alatt termek, azon szállodák egyikében, amiket ide út során volt szerencsém megszemlélni. Bejelentkezek és kiveszek egy csinos kis szobácskát magamnak.
|
| Yuno* | 2014. 06. 26. 01:42:48 | #30400 |
Karakter: Lestat Moreau
Megjegyzés: Kezdés linkanak
Mindenki sürög-forog a házban, William egy partyt rendez rég nem látott barátainak. Így hát nekem, mint a szeretőjének, borzalmasabbnál, borzalmasabb ruha próbákon kell részt vennem, hogy nehogy rossz fényben tűntessem fel a gazdát. Amikor már végre jut egy kis időm magamra bevonulok a szobámba és az egyik könyvem társaságában lekuporodok az ágyra.
Évek óta ez megy, itt élek vele. Mindent megad nekem, cserében csak az életemet kell neki adnom. Jól hangzik nem? Ha bált, vagy csak egy sima vacsorát szervez, nekem ott kell mellette lennem, mint egy jó feleségnek, ha egyedül van és magányos, fel kell olvasnom neki vagy csak társalognom kell vele, ha pedig rátör a vágy, az ő kis szexrabszolgájává kell válnom.
Persze sose bántott engem, mindig kis hercegként kezelt. Úgy hordoz a tenyerén, ahogy egy drágakövet szokás, úgy dicsekedik velem, ahogy szülők szoktak a gyerekükkel, ha az jól tanul. Csak mindezek ellenére nem vagyok boldog. Azt várná az ember, hogy egy idő után szerelembe esik, de ez nem velem történt meg.
-Áh szóval itt vagy. – azonnal felismerem Will hangját, mély hangja szinte azonnal a fülembe kúszik és megbizsergeti a hallójáratomat. – Már egy ideje kereslek, azt hittem még a ruhapróbán vagy. – leül mellém az ágyra és kisimítja a kezemből a könyvet. Én csak felnézek rá, de szinte azonnal egy csókot lehel az ajkaimra. – Holnap lesz a party, megígéred, hogy jófiú leszel? – hatalmas mancsa arcomra simul, gyengéd erőszakkal vesz rá, hogy egyenesen az izzó vörös szemekbe nézzek. Szomjas, mégis utánam kajtatott, mint egy kisgyerek a játéka után ahelyett, hogy enyhítette volna a soha meg nem szűnő szomjúságát.
-Mindig az vagyok, vagy szerinted ez másképp van? – hagyom, hogy simogassa az arcom miközben mosolyogva figyeli a szemeimet.
-Mindig az vagy, te mindig. Csak jól esik hallani tőled, megnyugtat. – suttogva elfekszik az ölembe, az övéhez képest aprónak számító kezeimet az arcára húzza és kéri szavak nélkül, hogy simogassam. Magamban nyüszítve nézek elárvult könyvemre, ami egy pillanatok alatt a gazdám mancsai közé kerül. – Már megint ezekről a vackokról olvasol? Nem szeretnél inkább más típusú könyveket? Egy jó krimi? Vagy esetleg egy kis romantika? Nem unalmas ezekről a… - nem hagyom tovább beszélni, ajkain végig húzom egy ujjam miközben másik kezemmel elveszem a könyvet és leteszem a bal oldali éjjeliszekrényre.
-Engem érdekelnek ezek. Ha majd szeretnék másról is olvasni megígérem, hogy szólni fogok, jó?
-Én komolyan mondtam, tudom, hogy apád… - újra belé fojtom a szót immáron egy apró csókkal.
-Inkább menj és igyál, a szemeid vérvörösek. – rámosolygok ő is elmosolyodik és bólint egyet.
-Jól van, hagylak lazítani, holnap megterhelő feladatod lesz. – kimászva mellőlem borzol a hajamba.
-Tudhatnám, hogy mégis mi lesz az a megterhelő feladat?
Vigyorogva fonja keresztbe a karjait a mellkasán.
-Mellettem kell tündökölnöd. – ezzel el is megy és magamra hagy. Szusszanva fekszem el, de már valahogy a drága kis könyvem se csábít.
Szívem szerint a világot járnám, a kincseim után kutatva. Örökké tehetném…
Csakhogy Willnek köszönhetem, hogy még élek. Vajon képes lennék őt elhagyni? Nem azért nem menne, mert annyira kötődnék hozzá, csak tudom, hogy követne, és újra elkapna, és az ő haragja az amivel nem akarok szembesülni… Számtalanszor láttam már őt mikor dühös volt egy-egy szolgára és mindig én voltam az aki lenyugtatta őt, hogy nehogy valamelyik szegény szobalány ízelítőt kapjon az erejéből. De mostanában egyre többször csábítgat az a gondolat, hogy elszököm, ha tudná, istenem… Habozás nélkül láncra verne, mint egy kutyát.
Miközben vagy 3 szolga mosdat, a holnapi napon gondolkodom. Will elfoglalt lesz, ha szökni próbálnék, akkor lenne a legmegfelelőbb alkalmam rá.
Egy negyedik szolgáló egy vödörben hoz még meleg vizet, azt hiszem, akkor döntöttem el végleg, hogy elmegyek miközben csendben a kádba öntötte a vizet. Itt éltem évekig és már javában kifejlesztettek modern kütyüket én mégis olyan helyen lakom, ami mintha megrekedt volna az 17. században.
Nem lehetek örökké az ő szeretője…
***
Az egész ház zsong, egy óra múlva ez a hely hemzsegni fog a vámpíroktól, vérfarkasoktól és olyan alakoktól, akik ebbe a romlott világba tartozik. Öltöztetnek és fésülnek, mint egy babát, hiába győzködtem a szolgálókat, vagy ezredik alkalommal, hogy megy ez nekem, ők mintha meg se hallották volna Mr. Vámpír szeretőjének a hangját, mert Mr. Vámpír azt mondta nekik, hogy eledel lesz belőlük, ha Mr. Vámpír szeretőjének valamit saját magának kell megcsinálni. Mindig is ez volt, akárhány szolgáló fordult meg már itt az évek alatt.
Alig van 10 percnyi szabadidőm, mert Will már visz is bemutatni az elsőnek megérkezett vendégeknek. Arcomra varázsolok egy műmosolyt majd hallgatom, ahogy csevegnek miközben a pezsgőmet kortyolgatom. Bár az idő csigalassúsággal telik, szépen-lassan megtelik a ház vendégekkel és Willnek is egyre kevesebb az ideje rám. Az egyik erkély felé veszem az irányt mikor megakad a szemem egy férfin, nyaklánca megvillan a lámpák fényétől és ledermedek a férfi szépségétől. A lábaim maguktól indulnak meg a férfi felé. Szőke haját figyelem, ajkait, ahogy mozognak beszéd közben majd megint a nyakláncot kezdem figyelni. Ő is észre vesz engem, hogy ne venne észre, hisz ennél feltűnőbben már nem is nézhetném őt, de ahogy rám pillant a beszélgető partnere hátra néz, hogy vajon mit figyelhet ennyire. Ahogy meglátom kivel beszélgetett az idegen elkapom az arcomat, de más késő. Will észrevett és hozzám lépve vezet oda ahol előbb még vígan csevegett.
-Édesem engedd meg, hogy bemutassam egy nagyon régi ismerősömet, Jason Morisont. – a hátamra simítja hatalmas kezét míg én a sajátomat Jason felé nyújtom, érzem ahogy remegő mancsomat megfogja és kéz fogás helyet egy csókot nyom rá. Egy illedelmes mosoly ül ajkain, ami mindenki mást, csak engem nem tud átverni. Biztos halálra unja magát és nagyon nem úgy tűnik nekem a dolog, hogy Willnek valami közeli cimborája, de akkor ő mit keres itt?
-Lestat Moreau vagyok. – mosolygok rá miközben óvatosan elhúzom a kezem. – Nagyon örülök.
-Nos most, hogy így megismertétek egymást, nekem dolgom van. Lestat ne nagyon vessz el az emberek között. Jason, remélem még tudunk beszélni az este folyamán. – ezzel Mr. Vámpír le is lépett. Egy perc kínos csend ül közénk miközben én ezt a magas férfit figyelem.
-William nagyon sok jót beszélt önről. – kezdeményez beszélgetést, de én csak hatalmas szemeket meresztek rá és azonnal zavarba is jövök.
-Rólam beszélt önnek? – akaratlanul is nyelek egyet és lehúzom a maradék pezsgőmet, amit most szívesen lecserélnék friss emberi vérre, annyira száraznak érzem a torkomat. Miközben szinte szorongat a szomjúság én Jason nyakláncát figyelem, annyira ismerős, mintha már láttam volna valahol.
-Igen, mondta, hogy önt nagyon érdeklik a…
-Bocsánat megkérdezhetem, hogy honnan kapta azt a nyakláncot? – pillantok az arcára kíváncsian. – Nagyon szép, és mintha ismerős lenne valahonnan. A szökés még várhat egy tíz percet, a saját kíváncsiságom győzedelmeskedik vágyam felett.
|
| linka | 2013. 12. 30. 21:32:26 | #28735 |
Karakter: Nero
Megjegyzés: Jennisnek
Gyűlölöm a keddeket! Ez a hét legrosszabb napja, nem csak azért, mert a hétfő után van. Egyszerűen csak ilyenkor a szüleim nem dolgoznak, nekem pedig kötelező itthon maradnom, és velük lennem. Úgy tesznek mintha lennének barátaim akikkel elmehetnék bárhová. Sóhajtva sétálok le a lépcsőn, ujjaimat ami pár másodperce még a korlátot érintette az arcom elé emelem. Tiszta. Itt, ebben a házban mindig minden tiszta és steril és idegesítő. Pedig még csak takarítónk sincsen. Ez magától ilyen. Frászt kapok néha ettől a helytől, annyira üres és fehér. Olyan, mint egy múzeum amit senki sem látogat. A konyhába érve leguggolok a hűtő elé és kotorászni kezdek benne. Bármit megfelel ami ehető és nem rohan el előlem. Kezdésnek tökéletesen megfelel egy doboz tej amit majd a gabonapehelyhez önthetek. Kiveszem és leteszem az asztalra majd a másik hozzávalót is előveszem.
- Nero? - jön be anyám a konyhába. Rá nézek majd figyelmemet visszaterelem újra a müzlis tálam felé. Egy csepp tej félremegy a tál mellé, felkapom a rongyot és letörlöm az asztalról. Minden újra tiszta. Tállal a kezemben ülök le az asztalhoz, és szótlanul enni kezdek.
- Nero – nevem hallatára ezúttal nem nézek fel. Nem vagyok kíváncsi arra, amit az anyám mondani akar nekem. - Fiam legalább néz rám – kérlel. Leteszem a kanalat, lenyelem az utolsó falatot és ránézek.
- Mit szeretnél? - kérdem a lehető legéletuntabb hangomon. Fáradtan mosolyog rám, az én tekintetem komoly marad. Semmi kedvem mosolyogni, legfőképpen rá nem.
- Csak beszélni. Rég nem beszéltünk már – ül le mellém. Kezét kézfejemre teszi majd el is veszi onnan. Túl hűvös a bőröm, szokatlan és ijesztő az ő számára.
- Erről nem én tehetek – vonom meg vállaimat felállva. Elmosom a használt edényeket és a helyükre pakolom. Most mondja azt valaki, hogy nem vagyok rendszerető. Grimaszolva nézek apám alakjára aki a konyhaajtóban áll és néz rám. Jelenlététől a nagy semmi kerít hatalmába. Egyikük irányába sem táplálok különösebb érzelmeket. Egyszerűen elfogadom őket, és tisztelem mindkettőjüket mint felnőtteket. Szülőknek csapnivalóak azt meg kell hagyni. Ásítva megyek vissza a szobámba, egész este nem sikerült kialudnom magam. Vagy ők zajongtak, vagy a gondolataim voltak túl érdekesek ahhoz, hogy hagyjam őket elenyészni. Becsukom magam mögött az ajtót és leülök az ágy szélére. Ingemet kigombolom és végigtapogatom testemen éktelenkedő lila foltjaimat. Szerintem egyáltalán nem így kellene kinéznie egy korombeli kölyöknek sem. Valami nincs rendben a családommal, és ezt mindenki tudja. Igen, még én is. Hátradőlök és lehunyom szemeimet. Szükségem van még egy kis alvásra, különben az idegeimnek annyi. Türelmes vagyok, de nem a végtelenségig.
...ooOoo...
Edzőcipőmet felveszem és egy vékony kabátot is magamra kapok. Az idő kellemesen hűvös, tél van de hó még most sem esett. Elkeserítő, pedig ez a tél egyik szépsége. A hófehér táj. Lépteim visszhangot vernek az üres utcákban. Sehol egy lélek, úgy tűnik csak én vagyok ennyire őrült, hogy ilyenkor menjek kocogni. Cipőfűzöm kikötődik, lepillantok rá, de nem állok meg. Végül, amikor már túlkocogok még egy sarkot leguggolok és gyorsan bekötöm. Körülnézek és újra futásnak eredek. Ki majd be. Légzésem egyenletes, nem kell sok idő ahhoz, hogy bőrömön jéghideg verejtékcseppek jelenjenek meg. Nem sok ideje hódolok ennek a sportnak, csak egy hete talán. Megtorpanok előre görnyedek, majd veszek egy mély levegőt. Kimerültem. Alig telt el egy óra, hogy eljöttem otthonról. Le kell faragnom az időmből. De magamat ismerve, még két nap sem telik el és új hobbit keresek magamnak. Kocogásból sétára váltok. Tőlem nem messze egy alakot pillantok meg. Neki talán még nem tűntem fel, de ha észre is vett nem jelezte. Vékony alakja megtorpan, szóval most vette észre közeledtemet. Megfordul nincs messze tőlem, de annyira közel sincs hozzám, hogy láthassam arcát. Haja fel van tűzve, mindössze ennyit tudok kivenni a sötétségből.
- Ne félj, nem bántalak – szólalok meg halkan. A lány felkuncog, na igen. Ez jellemző, mindig félek, hogy bárkit is elijesztek magamtól miközben leginkább szórakoztató vagyok. Ugyan mit tudnék én tenni bárkivel szemben is?
- Rendben – feleli abbahagyva kuncogását és rám néz. Közelebb lépkedek hozzá, szemei meghökkentőek. Lilák és gyönyörűek. Soha sem láttam még ilyet.
- Nero vagyok – nyújtom felé kezem, elmosolyodva néz szemeimbe majd elfogadja jobbomat. Talán nem így kellett volna bemutatkoznom neki. Nem tudom, esetlennek érzem magam vele szemben. Soha sem beszéltem még senkivel. Ismerkedni sem volt alkalmam.
- Jennis Mediemt – neve ismerősen cseng. Elgondolkodom, végigfuttatom nevét az ismert emberek között. Böngészek elmémben.
- Ismerlek téged – jelentem ki megörülve felfedezésemnek. Meglepetten néz rám aztán újra elmosolyodik. Ettől én is megnyugszom, még nem ijesztettem el magamtól.
- Valóban?
- Szüleimmel néha eljárok színházakba – magyarázom kezeimmel kapálózva. Az önkifejezés soha sem ment jól nekem.
|
| Nauki | 2013. 10. 06. 15:56:31 | #27530 |
 Karakter: Adam Stephat
Megjegyzés: kagochan-nak
Tomboló haraggal róttam a köröket. Az nyirkos föld cipőm talpára tapadt, ezzel csúszóssá téve azt. Lassan dél, mindjárt befejezhetem a futást. Szeretek futni, de ez, amit ma kilenctől délig le kellett produkálnom embertelen. Délben az edzőt pillantom meg a földes, erdei futóörvény startjánál. int, hogy álljak meg. Én így teszek.
- Nem vártam tőled a verekedést Adam. Tőled nem ezt várom el- mondja fejét csóválva.
- Tisztába vagyok vele edző bá- lihegek térdemre támaszkodva.
- További feladat, térjünk át erre –köszörüli meg a torkát- Irány a kőfal, egy darabig maradj ott, beindítom neked. Ha megtudom, hogy lazsálsz, holnap is folytathatod, amit ma elkezdtél. Ha hosszú távú extrém edzést és diétát szeretnél magadnak, legközelebb szólj, ne kezdj el mindenkit ok nélkül püfölni. Nyomás!- azzal már ott se vagyunk. Korábbi kemény három órás futásom nyomát, már csak lábnyomaim őrzik a sikamlós földön. Beérve a fal elé, semmi felkészülési és pihenési időt nem kapok. Egyből elkezdenek záporozni a kőtömbök. Az első fél órában minden nehézség nélkül kerülgetem, néha-néha belecsapok egybe kalapácsommal. A helyzet akkor kezd kritikussá válni, mikor egyre jobban érzem a fáradság, magába húzó béklyóit. Még eltelik egy fél óra. Bal karom, majdnem telibe kapta egy nagyobb szikla, de szerencsére csak enyhén súrolta. Jobb térdemnek egy kisebb darab nekivágódott. Gyönyörűen elszakítva a gatyám és hatalmas véraláfutást okozva. Önkéntelenül is elkezdek röhögni. Eszembe jut egy régi vicc, amit még Scott mesélt nekem, legutolsó véraláfutásomnál. Mi a legveszélyesebb sport? Először csak értetlenül néztem rá, de mikor kinyögte, hogy a véraláfutás, hatalmasat szakadtam rajta. Hihetetlen egy srác. Gyerekkorom óta a legjobb haverom. Furcsa, nem szeretem, ha a közelembe gyenge emberek vannak. Scott viszont az, bizonyos értelemben gyengébb, mint én. De ha azt vesszük sokkal erősebb nálam. Hatalmas türelme van és nagyon nyugodt. Nekem ez sose ment, fejjel rohanni a falnak, ez az én stílusom. Kettőnk közül ő a megfontoltabb. Neki köszönhetem azt, aki vagyok. Ha nem lett volna mellettem szerintem nem vittem volna ennyire. Remélem, jól van…
Dudaszó szakítja félbe gondolkodásomat. Az edzőt látom meg az üvegfal mögött.
- Mára a kőfalból ennyi- mondja a mikrofonba- Következő feladatod, kétszáz fekvő, ugyanennyi felülés és homorítás. Ha végeztél ebből a sorozatból van tíz. Sok sikert. Ha esetleg ezzel is megvagy, akkor még csinálhatsz kétszáz húzódzkodást annál az állványnál- bök a fejével az ajtó mellett felszerelt fémcsövekre, melyek valószínűleg ezt a célt szolgálják. Miután az edző lelépett, neki is ugortam feladatomnak. Valahogy leszarom a büntetést, megérdemelte az az alak, amit kapott. Mikor már a kilencedik sorozat végénél járok akkor ki lép be. Vajon ki? Drága Demon barátom tolja be mocskos pofáját. Gúnyos tekintettel végigmér, majd mellém sétál.
- Mizujs izomagy?- kérdezi zsebre tett kezekkel.
- Neked valószínű nem itt kell lenned. Hord, el magad- morgom oda neki két homorítás között.
- Oda megyek, ahova akarok. Különben is ezen túl társak leszünk. Úgy tűnik az edző nem gondolta át, hogy ezzel nem csak téged büntet, de engem is- kap a fejéhez.
- Mi van?- pattanok fel a kétszázadik homorítás után. Kissé lihegve, izzadságtól büdösen állok elé. kezével orrához kap.
- Nálad egy borz is illatosabb pajtás- gúnyolódik- Na mennem kell, vár a vacsi. Nyami, már alig várom. Azzal elhúzza a csíkot. A társam lesz. Ez biztosan csak egy vicc. ,,Enyhén,, ideges állapotban hagyom el a pályát. Nem törődök azzal, hogy még nem végeztem. Lelépek. Azonnal szobámhoz rohanok, kinyitom az ajtót, majd szabályosan feltépem azt. Körbetekintek, a magány valahogy nyugalomként ereszkedik rám. Pedig egész nap társaságért siránkoztam, de most valamiért nem nagyon vagyok oda a gondolatért. Hangos dörömbölésre leszek figyelmes. Az ajtóhoz lépek és résnyire kinyitom. Az edző mérges tekintetével találom szembe magam.
- Mondtam, hogy abba hagyhatod?- kérdezi idegesen. No lám. Nem tetszik neki, ha nem az van, amit ő dirigál.
- Edző bá, hagyjon békén. Egész nap tűrtem a szarságait mára már köszönöm elég volt önből meg a gyökérségeiből. Ott az ajtóm, ha nem nagy baj húzzon is ki rajta!- kelek ki magamból.
- Na idefigyelj kölyök!- ragadja meg pólóm nyakát- Tudd, hogy kivel beszélsz! itt te csak egy taknyos söpredék vagy, itt én dirigálok! Az van, amit mondok. Ha azt mondom, hogy ugorj ki az ablakon, gondolkodás nélkül megteszed. Így nem leszünk valami jóba! Nem szerencsés velem rosszba lenni itt öcsi! –köpi a szavakat.
- Idefigyelj, öreg- kezdem egyre idegesebben. A düh hullámokban söpör rajtam végig, izmaim megfeszülnek, mint egy támadásra kész vadállat- Nekem nem mondod meg mit tegyek – folytatom és megragadom a csuklóját majd hátra lököm. Ahogy tartja a pólómat nyaka halk sercegéssel szakad szét.
- Kettőnk közül én vagyok a különleges. Az én értékem nagyobb. Edzőt bármikor tudnak keríteni, de fegyveridézőt nem hiszem. ritka vagyok, mint a fehér holló, maga egy kis fekete folt az emberiség rengetegében. Szóval most fogja a nagy egóját és kitakarodik azon a kurva ajtón, ha nem akar verekedést- mérgesen rám néz. Szemei izzanak a feltámadt haragtól.
- Azt hittem jó fej gyerek vagy Adam, de úgy látom roppant nagyot tévedtem. Erről a kis vitáról nem kell tudnia senkinek! De ne félj, ennek még lesz, böjtje ne aggódj te ezen!- azzal kiviharzott és izomból becsapta az ajtóm, mely hatalmas dörrenéssel visszhangzott a szobában. Elmentem fürdeni, majd átöltöztem egy kényelmesebb ruhába. Éppen készültem volna lemenni Scotthoz, mikor újabb kopogásra lettem figyelmes. Ez kicsit finomabb volt, mint az előbb. Remélem nem az a majom jött vissza. Morgolódva nyitottam ajtót, meg se nézve ki jött, már éppen kiabálnék, mikor egy kék buksit pillantok meg. Danielle.
- Ja, te vagy az. Már azt hittem, hogy az edző jött vissza letolni- mondom felderülve.
- Azért ne lelkesedj ennyire- vigyorog rám– A börtön kosztot hoztam- nyújtja át nekem a vacsorámat. Pár szelet kenyér, de egy kis extrát is találok mellette.
- Azt hittem, hogy csak kenyér és víz jár nekem, mint az igazi raboknak- poénoskodom, miközben hatalmasat kordul a hasam. Az egésznapi éhséget most érzem csak meg igazán, mikor ételt tartok a kezemben.
- Egy kis segély szolgálat- értetlenül meredek rá – Nem igazságos, amit veled műveltek, az ilyesmit pedig én nem tűrőm. Szóval most éppen lázadok- adja tudtomra.
- Ez rendes tőled, köszi. Esetleg nem akarsz bejönni?- próbálkozom és fejemmel a szoba felé biccentek.
- Nem is tudom, nem akarom, hogy a többiek félre értsék…- szabadkozik.
- Ne félj, nem harapok- röhögök rá kedvesen.
- Előbb csaplak agyon, na, húzódj arrébb- tol félre kedvesen, majd befárad.
- Foglalj helyet. – mutatok az ágyra.
- Oké, de a mancsokat hagy jól látható helyen – leülünk– Hogy van Scott?- kérdezi. Hát épp hozzá akartam menni, amit megelőzőt, így próbálok logikusan gondolkodni.
- Nem valami fényesen, az a szemét legalább két napig gyógyuló sérüléseket okozott neki.
- Ha engem kérdezel, mikor ezt a csoportot összeválogatták, bárki volt is az, tuti hogy be volt rúgva…- mondja.
- Azért nem olyan vészes a helyzet– nevetek rá. Azért elég jó csoport, nem olyan vészes így végig gondolva.
- Nem-e? Plázacicák, idegbetegek a sok szerencsétlenről, akik pedig még semmilyenféle képességet sem produkáltak, nem is beszélve- éppen válaszolnék mkor ismételten kopogás hallatszódik. Odalépek és ajtót nyitok. Legnagyobb meglepetésemre Tia áll ott.
- Csak meg akartam nézni, hogy hogy vagy. Nem gondoltam, hogy nem vagy egyedül– húzza el a száját.
- Mielőtt a kis üres fejecskédben valami rossz fordulna, meg jobb, ha szólok, hogy csak kaját hoztam– szól be neki Danielle– Asszem jobb, ha megyek- áll föl az ágyról.
- Miattam ne zavartasd magad – mondja Tia és hívás nélkül bejön a szobámba, és nagy kényelmesen elhelyezkedik az ágyamon. Máskor még örülnék is a helyzetnek, de nem most. Tönkre tesz midnent!
- Bocs, de egy légtérben pár másodpercnél tovább nem bírom veled– mondja gúnyosan kékecském. Hozzám fordul
– Akkor, viszlát és ne aggódj Scott miatt, biztosan rendbe jön – búcsúzik, majd el is hagyja a szobát, becsukva maga után az ajtót. Tiára nézek, aki győzelemittasan mosolyog rám kéjesen az ágyról.
- Most, hogy ő elment… Nem akarsz szórakozni egy picit? Ahogy látom el vagy fáradva. Szegény, szegény Adam, nehéz lehetett a mai napod. Akarod, hogy kényeztesselek?- búgja erptikus hangon, közben lábait pakolgatva az ágyon.
- Tia…- kezdem.
- Tessék édes?- búgja.
- Hízelgő ajánlat, és e kell, valljam vonzó is, de… -sóhajtok föl fáradtan és tarkómat kezdem vakargatni.
- Az a helyzet, hogy én… -időm sincs befejezni a mondatot Tia arckifejezése idegesbe csap át. Felpattan és előttem terem. Egy jó gyenge pofont kapok, ami biztos nyomot hagy fehér bőrömön.
- Miatta van igaz? –kel ki magából, akárcsak egy fúria. Kinyitja az ajtót. Nyitja? Inkább vágja, majd kiviharzik a folyosóra és onnan néz vissza rám.
- Tia, ne csinálj jelenetet!- mondom fáradtan.
- had tudja meg mindenki az igazat! A miatt az átkozott rossz ribanc miatt nem akarsz igaz? Miatta van? Miben különbözik ő tőlem?- üvölti.
- Na most már elég legyen!- üvöltök, mire mindenki kijön a folyosóra megnézni mi történik, még Danielle is.
- Na mondd csak meg, miatta igaz?- hisztizik.
- Tudni akarod? Tudni?- üvöltök, mire félve bólint- nem miatta van! Magadnak köszönheted! Egy nagyképű pláza macska vagy, aki azt hiszi, mindent megkaphat, de hohó! Engem nem oylan könnyű megszerezni csillagom! Válogatós vagyok! Sokat használt ócskaságok, meg utánzatok nem kellenek! Másik kérdésedre felelve. sokkal különb nálad! Ő egy egyedi nő, aki nem terem minden fán. El lehet vele beszélgetni, míg veled? Neked állandóan a faszon meg a moneyn jár az eszed! Te másra nem is tudsz gondolni!- a többiek hangos ovációval fogadták kitörésemet. Egy két fiú helyeslően bólogatott még, a Tia pártiak dühösen meredtek rám. Nem foglalkoztam velük, fogtam és rácsaptam az ajtót a nagy szemeket meresztő szőkeségre. Kulcsra zártam, majd elterültem az ágyon és a fáradtság elemi erővel söpört végig rajtam.
Reggel kipihenten ébredtem az ébresztő hangjára. Mint előző reggel, lezuhanyozok, majd egy fekete izomtrikót kapok magamra, ugyan ilyen bokszer, fekete farmer, meg bakancs. Az ebédlőbe érve, elveszem a reggeli adagomat. Még senki sincs lent. Én vagyok az első. Mire végzek, a többiek is lennt vannak. Mindenki messze elkerül és az asztal végében foglalnak helyet. Egyedül Levi és Tom köszön oda nekem és ülnek le mellém enni. Mire ők is elfogyasztják a reggelit a főmufti is megérkezik.
- Reggelt emberek!- kórusban válaszolunk- A tegnapi nap folyamán megszületett első bevetésünkön résztvevő párosunk. A verekedésre való tekintettel, Stanleyvel azt a döntést hoztuk, hogy jobb, ha Adam és Demon, mint egy csapat végrehajtnak egy küldetést. Így, majd meg tanulnak egymásban bízni és remélhetőleg több verekedés nem lesz. A többiek öt perc múlva jelentkeznek a kondi terembe Jennifernél, a mai edzést ő fogja tartani. Elsősorban elméletet fogtok tanulni a mai nap folyamán- erre mindenki nagyon sóhajt. Viszont a csapat meghatározásra mindenki nagyot néz.
- Demon és Adam az irodámba most!- mondja, majd elköszönve a két sráctól az öreg férfi után indulok fekete ellenségemmel együtt. Ő csak önelégülten vigyorgott. Mikor beértünk az otthonosan berendezett helyiségbe, helyet foglaltunk az asztal előtt.
- Egyszerű a feladatotok- kezdi a lényegre térve- Az egyik közeli börtönben lázadás tőrt ki. El kell fognotok a felkelők vezérét és visszaverni a lázadást- mondja, majd egy dossziét dob az asztal szélére elém.
- Ehhez nekünk meg mi a szösz közünk van?- kérdezi fennhangon Demon.
- A vezérük, egy korábban elfogott terrorista vezér. De nem akármilyen terrorista. Képes meghajlítani a fémet. Éppen ezért vasbeton ötvözetű páncélajtóval volt elzárva. Három szakaszos egész napos testőrséggel. Ám valaki okosan kitalálta, hogy lehet onnan kihozni. Megölték az őröket és kiengedték a férfit. Ha nem lépünk közbe, kiszabadulnak a börtönszigetről és mészárlásba, fosztogatásba kezdenek. Fiúk, ezek titkos információk, köt titeket a titoktartás. Most menjetek. A szükséges felszereléseket Bernart fogja nektek odaadni. A kiosztó állomáson vár titeket az alaksorban. Ujjlenyomat azonosító rendszer van, be tudtok majd menni.
Egyenest az alagsorba mentünk. Demon félre lökött és ő nyitotta ki az ajtót. Beléptünk és szemünk elé tárult valami felülmúlhatatlan. Páncélozott autó, lánctalpas, egy kisebb tank és minden, amit el lehet képzelni. Kétéltű jármű. A mellettünk lévő falon rakétahátizsákok. Eszméletlen. A következő pillanatban egy köpenyt viselő, őszülő alak bukkant fel az egyik kocsi mögül. Úgy néz ki, mint akit megcsapott a kettőhúsz. Udvariasan üdvözöltem, Demon már nem volt ilyen szívéjes. Kiosztotta a felszerelésünket. Kaptunk a derekunkra két pisztolyt, pár gránátot, ha kellene. A combunkra késtartókat, legalább harminc kisebb késsel. Ám ezeket én szépen visszaadtam. Egyedül a késtartó volt az, amit megtartatott velem, végszükség esetére. Kaptunk továbbá egy acéllal átszőtt kötelet önnyílós kampós véggel felszerelve. Valamint akna korongokat. A professzor kikísért minket a lezsálló pályára ahol egy helikopter várt minket. Útközben elmagyarázták nekünk, hogy kötélen kell majd lecsúsznunk a falon belülre. Odabent, majd nagy lesz a felfordulás. De ott raknak le minket, ahol még egy maréknyi börtönőr tartja magát a fegyverraktárnál. Azt kell majd bebiztosítanunk és onnan kell, majd a főmuftit elkapni. Azért nem éjjel megyünk, mert este nincsenek árnyékok, amiket Demon tudna használni. Erre ő csak fintorgott egyet és csöndben maradt. Mikor megérkeztünk a kötélre felcsatlakozva rám nézett.
- ne legyél láb alatt!- vetette oda nekem, majd a mélybe vetette magát. Követtem a példáját. Mikor földet értünk, szembesültünk azzal hova is csöppentünk. Egy kisebb bástyán landoltunk. Ott már vártak ránk. Ez a fegyverraktározó torony, az egyetlen be nem vett hely. Egész délelőtt a haditervről tanácskoztunk. A délutánból is elcsippentettünk egy darabot. Már nagyon untuk az elméleti részeket az időnk és a készletünk pedig csak fogyott. Demon és én napnyugta előtt pár órával untuk meg az egészet és indultunk a dolgunkra. Eleinte minden simán ment, senkivel sem futottunk össze. Ám mikor egyre közelebb értünk a csomóponthoz, az egyik belsőbb udvaron egy késekkel és néhány lőfegyverrel, valamint szögesdróttal ötletesen felfegyverkezett húszfős tömeggel találtuk szembe magunkat. Demon félre lökött, a nem várt hátsó támadás miatt seggre ültem. Dekon árnyékaival megfojtott párat közülük. Ám nekünk nem a vérontás a célunk, csak a vezért kell megtalálnunk.
- Nem az élet elvétele a cél!- kiálltok rá, mire egyik árnycsóvájával megragadja a két lábamat és a földhöz szegez.
- Beszéld meg velük, én addig megkeresem a főhapit- azzal kereket oldott és otthagyott árnyékaival megkötve. Sehogy sem sikerült kitörnöm a fogságból. A rabok pedig engem észrevéve felém igyekeztek. Erősen koncentráltam és elképzeltem egy egész testet borító páncélt. A várt eredmény nem maradt el. Kékes fény ölelt kőrbe, majd az elképzelt tárgy testemre került. A rabok nem tántorodtak meg. Csépelni kezdtek ahol értek. Ez így nem lesz jó. Eszembe jutott az akna. Kihúztam a kezem a páncél egyik ujjából és a derekamra felcsatolt szerkezetet kerestem. Sikeresen meg is találtam. Megnyomta a kioldót, majd a páncél egyik résén keresztül kidobtam. Nemsokára hatalmas robbanás rázta meg az udvart. Egyenesen a falnak repültem. Még időben szilárdítottam meg magamon a páncélt, így az ütközés után nagyobb bajom nem lett. Bár a réseken keresztül a beáramló hő, valamint a páncél forrósága, enyhén megégette testem. Gyorsan el is tűntettem magamról. Körültekintettem. Véres tetemek mindenhol, a szirénák vészjósló hangja tölti be a teret. Demon. Meg kell találnom. Arra indultam amerre ő. A tetemeket követve, eljutottam egy terembe. Az ajtó mellett megállva kezemben egy puskát elképzelve lestem be. Demon a terem közepén térdelt agyon vert ábrázattal, fém rudakkal körbetekerve. Megérdemli a szemét dög! Jutott egyből eszembe. Már épp tűntettem volna el a fegyverem és vártam volna még egy kicsit, hátha még jobban megkínozzák. Mikor megszólalt a fejemben valami, valami, ami arra késztetett, hogy hozzam ki onnan. Egy nagydarab kopasz, szemkötős férfi állt felette. A sötétségtől elhomályosult szobában, sehol egy árnyék. A Nap lement, Demon pedig erejét vesztett gyerekké vált.
- Ennyit érsz kiskölyök!- köpött rá a férfi. Ez a szituáció ez a mondat kísértetiesen ismerősen cseng. Nem várhatok tovább. Puskámmal éppen céloztam, mikor tár kattanását hallottam a fülem mögül. Mikor került ez mögém. Néztem hátra óvatosan.
- Dobd el a fegyvert!- kiállt rám erélyesen- Befele!- felkelek, ledobom az általam kreált fegyvert és besétálok feltett kezekkel Demon mellé, ki jöttemre felkapja a fejét.
- Szevasz, jöttem menteni- mondtam enyhe félmosolyt megeresztve.
- Fafej!- mondta fejét csóválva és enyhén elmosolyodva.
- Elég a beszédből! Ki küldött titeket?- kérdezi a fémhajlító. Egyikünk se válaszol. Mérgesen ránk mered és egy hosszú fém rudat kap föl a földről.
- Beszéljetek söpredékek!- köp ránk. Még mindig semmi. A következő pillanatban, mikor meglendíti fegyverét, én is kapcsolok. Egy hatalmas pajzsot képzelek el, mely egy szempillantás alatt kezemben terem. Felemelem fejem fölé, ezzel megvédve magam. A pajzs megrázkódik az ütés erejétől. Eltűntetem a puskát, mely az egyik rab kezében pihen. Nagy szemekkel mered üres markaira. Ismét előtűnik a csodafegyver, de ezúttal nálam. Célzok, és gondolkodás nélkül megfordulok, majd egy időben lövök, azzal, ki engem célzott. A kékes fénygömb lövedékemnek hála, halvány árnyékok keletkeznek. Ezt kihasználva, Demon a másodperc tört része alatt tűnik le az egyik közvetlen ráesőben, majd tűnik elő a fémfogdán kívül. Célba találok, de arra már nincs időm, hogy kikerüljem a felém közeledő golyót. Minden figyelmem lekötötte Demon és nem figyeltem magamra. A golyó egyenest a vállamba fúródik.
- Ezt meg tudod ismételni?- kérdezi oda kiáltva társam.
- Me!- nem is törődök a kezemmel. A puskámból sorozatosan kezdek el lőni, már nem a lövedék erősségét növelem, hanem a fényerejét. Ennek hála, Demon sikeresen megfujtotta a maradék teremben tartózkodót, míg célpontunkat elfogja. A zsebemből egy gyufás dobozt halászok elő. És még mielőtt az utolsó lövedék fénye elhalványulva meg is gyújtok egyet. Az árnyékok segítségével taszigáltuk ki az előbbi udvarra a férfit. Megnyomtam a vészhívót. Pár másodpercen belül a helikopter meg is jelent. Megkötöztük a férfit, majd ráraktuk a leereszkedő hámot. Az felhúzta, amjd utána következtünk mi is. Másnap hajnalra intéztünk el mindent, ami még maradt. A golyót időközben kiszedték belőlem, bár a seb nem lett bekötve, hiszen a többi rabról is nekünk kellett gondoskodni az érkező kommandós erőkkel. Mikor a helikopter hajnalba letett minket otthon fáradtan egymást támogatva másztunk le róla. A leszálló pálya szélén az egész tizennyolc fős társaság, akiket itt hagytunk ott álltak és minket vártak.
- Figyi- kezdi Demon- Bunkó voltam, egy giga nagy féreg. Bocs- mondja lehajtva a fejét.
- Semmi gáz haver, de nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem Scottól.
- Bocsánatot is fogok tőle kérni, de ne hidd, hogy ezek után, majd puszipajtások elszünk! Sőt, hogy a többiekkel is jóba leszek! Ne is álmodj róla!- mondja, majd lelökve kezem a válláról egyedül folytatja útját, kikerülve a társaságot. Én a döbbenettől egy helyben gyökeret vertem, majd egy kis gondolkodás után a többiekhez siettem, amennyire a végtagjaimban üvöltöző izomláz és fájdalom engedte.
Ahogy odaértem a többiek elé, a tömeg szétnyílt és Scottot pillantottam meg tolószékben ülve, mögötte Danielle állt és szemeit rám emelve mosolygott.
- Szevasz haver- köszön Scott.
- Te meg?- kérdezem döbbenettől elfúló hangon.
- Danielle ötlete volt- néz hátra az említettre- azt mondta, hogy aggódtál miatta. Mellékesen szerintem feleslegesen.
- Hallod, majdnem kilapított egy szikla!- kel ki magából Levi.
- De csak majdnem!- mondja Danielle.
- Kis híja volt- mondom leülve a földre.
- Ne ücsörögjél, irány az orvosi!- szól rám anyáskodón kékem. Csak sóhajtok egyet, felállok és magamat vonszolva elmegyek mellette.
- Igenis anyuci!- a hatás kedvéért az ujjamat még a számba is dugom, mint egy csecsemő. A többiek szakadni kezdenek a röhögéstől. A kihalt folyosókon sétálva eluralkodik rajtam a fáradtság és a fájdalom. Látásom elhomályosul, a falba kell kapaszkodnom, nehogy elessek. Léptek zaját hallom, két felém igyekvő láb, majd térdre rogyok. A fejemhez kapok, forog velem a világ.
- Hé, minden oké?- kérdezi egy jól ismert hang, mintha aggódna is értem. De azt kizártnak tartom. Nem bír engem, valamiért nem.
- Megvagyok- sóhajtok. Fel is állnék, de a gravitáció visszahúz. Egy kezet érzek meg enyémen.
- Hagyj- tolom el puha kezeit finoman.
- Nem értelek komolyan!- kel ki magából- Egyik pillanatban fel akarod magadra hívni a figyelmemet, bókolsz, meg teszed az agyad, a következőben pedig félrelöksz magadtól. Na akkor légy szíves találd ki, hogy mit szeretnél- mondja kimérten.
- Magam sem tudom- dőlök neki a hideg falnak. A fejfájás és a szédülés gyengül, látásom tisztul- Utálom, ha egy nő ellenkezik velem, vagy nem adja meg magát. Igazából iylenre még sohasem volt példa. Érdekes lány vagy Danielle, roppant érdekes lány- amint ezeket a szavakat kimondtam, már ott sem volt. Feltápászkodtam a földről, majd elmentem az orvosiba. Ellátta a sérülésemet és, másnap délelőttről kiírt. Visszamentem a szobámba, lezuhanyoztam, átöltöztem, vissza az orvosiba seb átkötözésre, majd irány az étkezde. Belépve, senki sem volt ott. Mikor leültem enni, akkor toppantak be a többiek, meggyötört és fáradt képpel. Tekintetemmel Daniellet kerestem és rövidest meg is találtam. Ám Rose nem volt vele, pedig általában együtt lófrálnak. Már azon voltam, hogy odamegyek és megkérdezem mi történt, mikor az öreg lépett be az ajtón. Megvárta, míg mindenki elveszi az ételt és leül, akkor kezdte el szokásos mondókáját.
- A legelső küldetés sikerrel zárult, hála Adamnek és Demonnak- majd tapsolt és folytatta- A következő küldetésre a délelőtti teljesítmény alapján, Daniellet érzem az egyik legfelkészültebbnek, valamint Adam, ha megkérhetlek. Beszéltem az orvossal, nem látja semmi akadályát a részvételednek az akcióba. Örülnék, ha elmennél Daniellevel, te már jártál azon a terepen korábban, egy drogbáró elfogása kapcsán, ha jól emlékszem- én csak bólogattam. A város másik részén lévő, ipari parki kihalt raktárrészről lehet, szó- Este kérlek, vacsora után fáradjatok az irodámba. Holnap után reggel kellene indulnotok, kell erre a feladatra egy kis egyedi felkészülés. A terepismereteket el kell sajátítanotok. ez nem átlagos terep. Bonyolult út hálózatta rendelkezik, szóval a térkép ismerete is fontos lenne.
Csak bólogattam, bár Daniellen látszott, örül, hogy mehet, de annak nem, hogy velem. de mintha, egy hatalmas kő gördült volna le a válláról, hogy nem Tiát kapta. Tényleg vajon hol a ménkűbe lehet? Remélem nem produkált verekedést. bár, valószínűnek tartom, és azt is, hogy kékségem eléggé helyben hagyhatta. Ebéd idő végén Stanley az edző lép be.
- Na, srácok, hallom Danielle és Adam küldetésre megy, ennek szellemében ma páros feladatok lesznek. Remélem Adam baba nem bibis annyira, hogy ne tudjon, részt venni- gügyög az elme betegje.
- Nem vagyok cukorból, mit nekem egy lőtt seb- vicsorgok rá, szemeim szikrákat szórnak.
- A mai feladat, egy akadálypálya. Párok számára. A szokásos dzsungeles kupolaépületünkbe leszünk. A párok különböző irányokból indulnak el. El kell jutnotok középre és megszerezni egy pendriveot, majd eljuttatni a kiindulási pontotokba. A feladat egyszerűnek néz ki, de! Az utak, amik ki vannak jelölve, keresztezik egymást. Minden elágazásnál a pároknak meg kell küzdenie egy másik párral. Amelyik pár veszít, nem mehet tovább, a győztes jutalma az extra hétvége. A győztes pár a szombati este folyamán elmehet egy öt csillagos étterembe vacsorázni. Egy kis motiváció csupán. Mindenkinek sok sikert, tíz perc múlva az előcsarnokban. Mindenkit elkísér majd, egy személyzetis a kiindulási ponthoz és ellát benneteket egy térképpel is- már indulna is ki mikor észbe kap. A párokat nem ismertette.
- Bocs, értelemszerűen Danielle és Adam valamint- a többiekre már nem nagyon figyelek. Leköt kékségem bámulása. Szerintem ki is szúr, határozottan rám tekint, és szemeivel azt sugallja: Ha elcseszed, kinyírlak. Hát Adam itt a bizonyítás ideje.
Szerkesztve Nauki által @ 2013. 10. 07. 17:53:19
|
| Nauki | 2013. 08. 14. 17:19:04 | #26890 |
Karakter: Adam Stephat
Megjegyzés: kagochannak
Hajnali ötkor az ébresztő éktelen lármájára riadok fel. Testem verejtékben úszik. Megint ugyanazt álmodtam, mindig ugyan az a rémálom gyötör és nem hagy nekem egy perc nyugtot sem éjszaka. Állítólag ha valamely álmod sokáig tér vissza, akkor az be fog következni, de nem akarom, hogy ez az álom bekövetkezzen.
Kikelek az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt, tíz percem van elkészülni, ami nekem bőven sok. A fürdőbe a hideg vizet megnyitva egy kissé próbálom magam életre kelteni, ami össze is jön több-kevesebb sikerrel. Nem akarok úgy meghalni, mint álmomban! Nem akarok olyan véres halált. A zuhany alól kimászva a gardróbból előhalászom a mai napra szükséges felszerelésemet. Felöltözködöm, majd az étkezőbe indulok. Leérve nem sok embert pillanthatok meg. Asszem a gyors srác Sam egy pár fiú társaságában az egyik asztalfőnél ücsörögtek. A társasága Andyből, az anyag transzmutációs srácból, Heinből az időjárás manipulálóból, Leviből a levitációs srácból állt. Mosolyt erőltettem magamra és odaintettem nekik, mire ők teli pofával visszavigyorogtak. Egek, roppant gyerekesek. Sóhajtottam fel és zsebre dugott kézzel a kaja kiosztó ablakhoz léptem. Megnéztem a választékot. Három pirítóst kértem mézzel és egy bögre erős feketekávéval. Miután kikaptam a reggelimet leültem az asztal üresen álló végébe és jóízűen falatozni kezdtem. Ám mielőtt a kávémat is lehörpinthettem volna, Tia é Emma csapódott le a két oldalamra. A fiúk elismerő tekintettel pislogtak rám. Unottan szem forgatva hallgattam, ahogy Tia a ruhára panaszkodik, Emma pedig a körmét sajnáltatja, ami állítása szerint tegnap letört. Aztán megszólal az étkezőben lévő hangszóró. Csodás. Még gyorsan lehúzom a kávémat, majd futólépésben indulok meg az edzőterem felé. Stanley tartja a mai edzést. Ismerem a fickót párszor találkoztam vele itt, besegített az önálló edzéseim menetének megtervezésébe. Nagyon ért a dolgához. Leérve sorba állunk és vigyázba vágjuk magunkat, amint ránk néz.
- A két fő célunk az, hogy először is ne ilyen puhány patkányok legyetek, a második a kepeségeitek felfejlesztése a tökélességig. Idáig világos?
- Világos. – vágjuk rá kórusban.
- A mai napon még csak felmérjük a tudásotokat. Kezdjük talán egy kis erőléti próbával. – vigyorog ránk. – Készítettem nektek egy “könnyű” akadálypályát. Talán kezdhetnétek is száz körös bemelegítő futással.
Én csak fáradtan sóhajtok és nekiindulok a pályának. Hozzászoktam már a futáshoz, minden reggel ötven körrel kezdtem este pedig szintén ötven. A huszadik kör után öten maradtunk. Nagy meglepetésemre a négy lány közül ketten is bent maradtak, de a meglepetésemet az is fokozta, hogy e kettő között Tia is szerepel. Scott fut tőlem kicsit lemaradva, a mogorva fekete hajú Damon, aki az árnyékokat manipulálja, ha jól emlékszem. Az utolsó kettőre tegnap nem figyeltem és ő volt az egyik. Danielle mögöttem fut, ideje bedobni magamat. Kicsit lassítok és mellette kezdek el futni. Most ugrik a majom a vízbe.
- Egész jó kondiban vagy- kezdek egy dicsérettel. A nők szeretik, ha dicsérgetik őket.
- Kösz.
- A tegnap nem válaszoltál a kérdésemre- mosolyodok el pimaszul.
- Most sem fogok, épp készülők kidobni a taccsot, amint látod-, kissé meghökkenek, nagyon felvágták a nyelvét a kicsikének.
- Te mindig ilyen vagy?- kérdezem felhúzva a szemöldököm.
- Milyen?
- Ilyen harapós – vigyorgok rá.
- Hát persze. Te meg mit keresel itt? – néz utálkozva a hozzánk csatlakozó Tiára.
- Mit susmutyoltok ti ketten?- kérdezi angyali mosolyát rám villantva, csak az a baj, hogy ez nálam nem jön be. én szoktam hódítani, nem fordítva. Az én fejemet nem lehet könnyen elcsavarni.
- Inkább arra válaszolj, hogy mi ketten mióta vagyunk beszélő viszonyban Cincike?
- Hogy neveztél?! A nevem Tia! – fújja fel magát elég rendesen a szőke. Hú, mi lesz még itt.
- Érdekes eddig úgy tudtam, hogy Cintia vagy. Ez a baj gumi nőkkel, a fejükből kiviszi, az észt a huzat- mosolyodik el gonoszan kék lánykám. Az edző ránk üvölt, hogy fogjuk be és inkább fussunk, szóval kelletlenül elhallgatnak. Danielle hajrázni kezd és, hagyom, hadd előzzön csak meg. Már csak hárman vagyunk én és a két lány. A pálya szélére tekintek, mindenki kiterülve ül. Scott körül ülnek és faggatják, a kondija felől. Én csak elmosolyodom, hát igen szegényt mindig magammal cincáltam a konditermembe, vagy futni, vagy csak szimplán sportolni, ha úgy adódott. Az előttem haladóra nézek, és ismét felzárkózom, otthagyva Tiát, aki csak mérgesen fúj eget.
- Mivel még nem ájultál el, áll akkor az a kis körbenézés?
- Nem fogom azzal legyezni az egódat, hogy bele menjek. Bocs- néz rám unott arckifejezéssel. A következő pillanatban erős sípszó és mi fáradtan állunk meg. A szőke cicát keresem tekintetemmel, meg is találom. A pálya közepén lerogyva és eléggé megviselten fekszik. Mikor az edző közli, hogy áttérünk, az akadálypályára valósággal felmorajlik mindenki. Hát igen kemény a kiképzés.
- Szánalmas. – húzza el a száját az edző – Fel a hátsókkal. Irány az akadálypálya- kel ki magából. Az akadálypálya a kedvenc részem, vicces lesz nézni a többieket. Az első részen egy nyálkával teli gödör felett kell kötéllel átlendülni. Ezt simán teljesítem és puhán érek földet a túloldalon. Ugyan az előttem és az utánam következő srác szépen megmártózott, de nem nagyon izgatott, csak jót röhögtem rajtuk. Az akadály pálya további részét sikeresen teljesítettem, mikor elértünk a mászó falhoz, biztosító felszerelést kaptunk, majd neki is vághattunk. Danielle haladt előttem, nem mondom jó kilátás nyílt formás fenekére, szóval nem is bántam. Ahogy formás idomait szemléltem Tiát pillantottam meg, aki gyilkos tekintettel mered a mögötte haladóra. Már emelte a lábát, ugyanoda fogja tenni ahol kék nőcim keze, van. Ha kiesik, az egyensúlyából felkenődik a falra. Már készültem volna szólni Tiának, mikor késő volt. Erősen rátaposott kékségem kezére. gyors reflexeimnek hála, megvetettem a lábamat és kezeimet a zuhanó lány dereka köré fontam, ezzel megmentve őt a fallal való találkozástól.
Az edzés utáni félórás szünetbe, a szemem végig Daniellet kutatja. Az ebédlőbe érve, az étkező ablakon leadom a nasi megrendelést, majd mikor kiszúrom, a lánykám egyből odatolakszom mellé.
- Megmentettelek. Ezért csak jár valami.
- Hogyne. Köszönöm szépen- savanyú pofát végok, ő ezt látva szembe röhög– Mégis mit várnál érte?
- Nem is tudom. Talán több kedvességet.
- Azért menj Cincinhez. – mordul rám és faképnél hagy. Ez csodálatos, fenomenális. A szünet végeztével a hatalmas edző terembe vánszorgunk, már aki vánszorog, mert személy szerint én nem vagyok fáradt. A hatalmas zöld mezőre érve, még jobban erőre kapok. Egymás mellé állunk és várjuk mi is lesz a következő feladat.
- Az elmúlt két óra siralmas eredményeire visszatekintve, ma eltekintek a további kínzástól, így a nap további részében áttérünk a képességeitekre –mondja nagyot sóhajtva az edző- párokba rendezlek titeket és megnézem, mennyire megy az összhang. A feladatotok igen egyszerű lesz elsőre. Odaálltok –mutat egy lyukas fal felé- az elé a fal elé. Sziklákat fog magából kilőni, amint bekapcsolom. A feladatotok az, hogy megvédjétek magatokat és esetleg a társatokat. Ez azért jó, mert vannak olyanok, akiknek képességük nem fizikai, hanem mentális és egy életveszélyes helyzetben meg kell őket védeni- mi cask helyeslően bólogattunk. Én tudom, miről beszél Scottal nem egyszer kerültünk bajba, az az egy nagy szerencsénk volt, hogy mindig cipelem magammal edzeni és a kondija legalább erős. Kíváncsi vagyok kit oszt mellém.
- Akkor a párok:Danielle – Emma –az említett két lány eléggé dühösen egymásra tekintett, szerintem az edző ezt nem gondolta át rendesen- Scott – Demon,Andy-Hein, Sam-Ray, Dan- Cintia, Illay-Ben, Rose-Cameron, timoti-Simon, Danielle-Gordon, Tom-Levi és Adam hárman lesznek, mivel páratlanul vagyunk. Ők lesznek az elsők! Álljatok a fal elé! –mondta, majd odairányított minket. Lazán zsebre dugott kézzel álldogáltam. Tom sokszorozódik, Levi pedig levitációs képességekkel rendelkezik, nem lesz egy nehéz menet. Úgy ítéltük meg, hogy Tom áll hátra, mivel ő nem tudja olyan mértékben megállítani a sziklákat, mivel egyszerre egyelőre csak négy hasonmást tud létrehozni. Az pedig még nem épp a célnak megfelelő ebben a helyzetben.
- Öt másodperc és indul, készüljetek! –kiabált az edző fentről egy üveg ablakokkal ellátott teremből, a vezérlőteremből. A többiek leheveredtek távolabb a fűben és kíváncsian néztek minket. A számláló nullára váltott és kezdődött a móka. Először csak ritkán törtek elő nagy sebességgel kőtömbök, amiket könnyű szerrel ki tudtunk kerülni. Majd gyorsulni kezdtek. Levi a levegőben megállította azokat, amiket nem tudtunk elkerülni és kiterjesztett levitációval egy másik felénk száguldónak dobta. Tökéletes taktika volt, de a kőzápor még jobban begyorsult és most nem csak magamra, hanem másik két társamra is ügyelnem kellett. Mikor láttam, hogy Levi kezd fáradni és néha, kisebb sziklák már súrolják Tomot is, akkor beszálltam a játékba én is.
- Na, srácok, innen átveszem –szóltam oda nekik, mire meglepett arccal kurtán bólintottak és figyelmesen félig rám félig a sziklákra koncentráltak. A jobb kezemre összpontosítottam, hirtelen átjárta a kékes fény és a meleg, a következő pillanatban a fény szilárdulni kezdett és egy hatalmas kalapács jelent meg benne, közel akkora lehetett, mint én. Két társam elismerően füttyentett. Eléjük ugrottam, és míg Levi belassította nekem a sziklákat én mindegyikre teljes erőből rávágtam, mire azok darabokra törtek.
- MI ez a fegyver haver? –kérdezte Tom mögülem teljes áhítattal szemlélve a kezemben lévő tárgyat.
- Egy kalapács, de a feljegyzésekben, amiket a könyvtárban olvasgattam, hasonló képességekkel rendelkezőktől, ők Thor kalapácsának is nevezik –mosolyogtam hátra, két csapás között. Hirtelen megszólalt valamiféle duda, majd a sziklaeső megállt.
- Szép csapatmunka, az edzés után irány a gyengélkedő. Akár van sérülés akár nincs! Ez mindenkire vonatkozik! –adott nyomatékot mondandójának azzal, hogy ismételten felemelte a hangját.
- Kösz edző bá! Nagyon meghat, hogy aggódik a testi épségem miatt –intettem fel az üvegablak felé és színpadiasan a szívemhez kaptam. A többiek csak elröhögték magukat, bár Rose és barátosném nem díjazta a poénomat.
- Jól van, bohóc és a társai nyomás a többiekhez! A következő páros legyen, mondjuk… Scott és Demon! –nevük hallatára kelletlenül a fal elé indultak. Scottnak útközben még sok sikert kívántam és ugyanígy Demonnek, bár ő csak morgott valamit válaszul és elkapta a fejét. Mikor a fal elé álltak egyből el is indult a kőáradat. Egy ideig csak csak kerülgették, de mikor felgyorsult, szegény Scott nem tudott olyan gyorsan cselekedni. Demon, a kövek elhaladó árnyékába beolvadt és mikor az elhaladt újra előtűnt, úgyhogy ez után szinte csak egy helyben ácsorgott.
- Segíthetnél! Ez a feladat lényege! –hallatszódott Scott kiálltása. Demon unottan ránézett, majd egy árnycsóvával félre rántotta, a felé közeledő kő útjából. Ezt játszották még pár percig, amikor is kevésnek bizonyult az árny csóva. Scottot telibe kapta egy kisebb kőtömb, még mielőtt az kilapíthatta volna barátomat, megállt felette pár centire. Scott ki volt terülve, azonnal odarohantam. Levi mentette meg a bordái épségét, majd meg kell neki köszönnöm. Mellé guggoltam és aggodalmaskodó arccal néztem, ahogy lekerül felőle a szikla.
- Egyben vagy haver? –kérdeztem. Emma rohant oda mellém, kezeit barátom felé tartotta, ami körül zöld fény izzott fel. Gyógyító hát persze.
- Belső vérzése van, én nem tudom rendesen ellátni, sajnálom –hajtotta le a fejét és ellépett mellőle.
- Kösz –vigyorgott fel véres szájjal Scott. elborult az agyam, szürke köd telepedett elmémre, és egy hatalmas fal emelkedett józan gondolkodásom útjába. Felugrottam és ökölbe szorított kézzel az unottan ácsorgó fekete hajú elé álltam. Időközben a sziklazápor feltűnt.
- Te! – kiabáltam neki.
- Akarsz valamit? –kérdezte sunyi mosollyal.
- Szándékosan tetted! –kiálltottam rá.
- Nincs rá bizonyítékod –sóhajtott és vállat vont.
- Megdöglessz!!- elborult az agyam és nekirontottam. Az első ütésem kikerülte, a második a vállát érte. Két ütés után felvette a harci állást. Mikor ütött védekeztem, nem talált el. Kapott egyet a bal szeme alá, ekkor jelent meg az edző.
- Mi folyik itt? –kérdezte haragosan közénk furakodva. Kelletlenül elengedtem Demont.
- Csak úgy, minden ok nélkül nekem ugrott! –védekezett a srác. Az edző szúrós szemmel rám nézett.
- Nem gondoltam, volna, hogy pont te produkálsz verekedést! Ez nem kakasviadal! Ma az ebéd és a vacsora adagodat más kapja. Vacsorára pár szelet kenyeret vigyen fel neki, mondjuk Danielle. A további edzéseken nem veszel részt, irány a futó pálya. Délig megállás nélkül futsz, aztán utána jelentkezel nálam a további büntetésekre. A szabályzat tiltja a verekedést, örülj, hogy ennyivel megúszod! –azzal hátat fordított nekem és a Scott körül állóknak kezdett el magyarázni. Már csak az tudatosult bennem, hogy Levi felkapja barátom a földről és Tom kíséretében a gyengélkedőre indulnak. Demon ahogy elment mellettem, a vállával keményen nekem jött és cipőmre köpött.
- Ennyit érsz! –mondta mosolyogva. Én csak ökölbe szorított kezekkel indultam meg futni.
|
| Nauki | 2013. 07. 22. 09:05:43 | #26521 |
Karakter: Adam Stephat
Megjegyzés: kagochannak
Már egy hét telt el azóta, hogy beköltöztem ide. A szobám meglepően hasonlított az otthonira. Nem tudom, hogyan hozták össze, de nem is érdekelt annyira tetszett. Gondolataimba merülve, hagyom abba a súlyemelést. A súlyok hangos koppanással esnek vissza a többi tetejére, kiveszem a lábam az emelőkar alól és csinálok pár guggolást, hogy begémberedett tagjaimat egy kicsit megmozgassam. A hatalmas konditeremben, jól eső csend honol. Egyedül élek itt, az első, jobban mondva inkább második, de ez mellékes. Tagok legkésőbb este kezdik feltölteni a szállást és holnap reggel nyolcra teljes lesz a létszám. Állítólag húszan leszünk, de abból nem kizárt, hogy páran nem jönnek el. A hatalmas ablakhoz lépve, párkányáról leemelem a törölközőmet és végig törlöm vele homlokomat és a nyakamat, iszok egy kis vizet, összeszedem a cuccaimat és a szobámba indulok. Felérve ledobálom magamról a gönceimet és egyből a zuhanyzóba indulok. A hűs víz gyógy elixírként hat megfáradt testemre. Jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén és egy elégedett sóhaj is elhagyja ajkaimat. Már két hete nem voltam nővel, mióta eljöttem otthonról. Ráadásul ez még nem elég az FBI megtiltotta, hogy nőket hozzak fel a szállásra, mondhatom fantasztikus, csodálatos és pompás is egyben. Vagy öt percig állok a zuhany alatt, mikor úgy döntök, hogy ideje kimászni. Becsapom magam után a fürdő ajtót és egy fekete törölközőt tekerek a derekam köré, mikor kopogásra leszek figyelmes. Gyorsan odarohanok a gardróbhoz és felkapok egy fekete boxert.
- Szabad! –kiabáltam ki, mire egy ismerős arc bukkan fel az ajtóban.
- Scott!!! –rohanok oda barátomhoz és lepacsizok vele – Te meg…? –ennél értelmesebb mondatot nem tudok kinyögni. Hihetetlenül boldog vagyok, egy ismerős ráadásul a legjobb pajtim! Az egyetlen barátom.
- Az elit alakulat tagja lettem –mosolyog büszkén- A szobám a tiéddel szemben van –mosolyog büszkén. Nem hittem volna, hogy az FBI még valaha felkeresi.
- De legutóbb nem úgy volt, tudod, hogy kidobtak? –kérdezem tőle őszintén, majd ellépek az ajtóból, hogy be tudjon jönni. A kanapéhoz lépek és elterülök rajta. Hasra feküdve szuszogok.
- De igen, de azt mondták, mégis csak különleges képességgel vagyok megáldva.
- Jah az lehet, de az eszed nincs a helyén –poénkódok vele.
- Ugye tudod, hogy másnak már rég bemostam volna? –kérdezi csúnyán nézve, de egy idő után kirobban belőle a röhögés.
- Ismerlek már annyira, hogy tudjam –morgom neki.
- Különben is nem is tudom miért kerestek meg, nem is tudom, hogy mire megyek itt a Pszichometria képességemmel. Te neked legalább menő képességed van –szomorodik el és ökölbe szorítja a kezét.
- Fel a fejjel pajti, biztos oka van, hogy itt vagy. Na jó –kelek fel és kinyújtózom- elegem van ebből a búskomorságból! Öltözz! Bemegyünk a városba csajozni! –kacsintok rá és eltűnök a szekrényemben kutatva. Egy fehér farmernadrág mellett és egy fekete bakancs mellett döntök. Egy világoskék izomtrikó, és egy fekete bőrdzseki, a nyakamba kedvenc kis dögcéduláim. Zsebre rakom a telefonomat és a tárcámat. Mielőtt kilépek a szobából még a csuklómra rakom, azt a menő karperecet, amit kaptunk. Ha elhagyjuk a ház területét, fel kell tennünk. Ilyen nyomkövetős izé.
- Te már megkaptad a felszerelést? –lépek át barátomhoz miután bezárom a szobámat. Barátom éppen cipőjét húzza, majd példámat követve a csukójára helyezi az ezüst karkötőt.
- Jah, meg –mondja, majd autómhoz megyünk. Kinyitom, a kocsit majd bevágódunk és el is indulunk. kedvenc diszkónk felé vesszük az irányt. Mikor leparkolunk, megcsörren a mobilunk. Mindketten SMS-t kaptunk titkosított számról. Fasza, ez csak az FBI lehet. Kíváncsian megnézzük az SMS-t, majd újraindítom a motort és visszaindulunk. Lőttek a mai bulinak is, sóhajtok csalódottan. Vissza kell mennünk, mert megvan a csapat. Mikor odaérünk, furcsa érzés fog el, megkezdődik életem legnagyobb kalandja. Rámosolygok Scottra, aki egy kissé értetlenül pislog rám. Négy srác üldögél a lépcsőn és kocsim láttán elismerőn füttyentenek, mire én csak kiintek nekik a kocsiból. Hát vágjunk bele. A parkolóházban még egy sokat mondó pillantást váltok barátommal és körbe tekintünk. négy kocsi állt még itt az enyémen kívül. Kitesszük egy órára a lábunkat és felfordul minden. Morgok magamban. A kocsik közül az enyém volt a legjobb, elégedetten elvigyorodtam. Elindultunk az előcsarnok felé, odaérve egy idősödő férfit pillantottunk meg, egyik oldalán egy öltönyös fickóval. Az öreg hátrapillant és int nekünk, hogy álljunk be a sorba. Félkörben álltunk az öreg körül. Ahogy így számolom, tizennyolcan vagyunk. Akkor ketten visszamondták. Várható volt, hogy lesz, aki nem akar elit lenni. Négy lány volt és tizennégy fiú. Úgy látom, az előbbi négy srác eléggé jóba van. a többi srác viszonylag normálisnak tűnik, bár van egy srác, aki olyan ridegen mérget minket, hogy kedvem támadt pofán verni. A lányok… hmm… Van egy szőke bombázó, egy barna szemüveges komoly képű okos tojás, a bombázó mellett ácsorog még egy plasztik cica is, valószínű barátnők, mert úgy csimpaszkodnak egymásba, mint két majom. Álldogál még kicsit távolabb tőlük, egy kékes hajú lány, ajkain kék rúzs virít, goth stílusú göncökbe van, kicsit tovább nézem a kelleténél, barátom jól oldalba is bök. Az előttünk álló férfi megköszörüli a torkát.
- Kedves fiatalság –mosolyog, ránk- Azért vagytok itt, mert különleges képességekkel rendelkeztek, amiket megtanítunk nektek jó célokra használni. A kiképzésetek holnap veszi kezdetét. Minden szobába a postabedobón át a szobátokba helyezték a programotokat holnapra. A mai estén ismerkedni fogunk, tíz percetek van felvenni a gyakorlóruhát, amit a felszerelés csomagban kaptatok. Az edzőcsarnokban találkozunk, aki nem tudja, hol van, kérdezze Addamet már egy hete itt él, segít majd nektek eligazodni –nevem hallatára morcosan az öregre nézek, de egyből felveszem a szokásos arcom és a két szőkeségre kacsintok, akik hangos kuncogásba kezdenek. Az edzőcsarnok egy hatalmas üvegkupolás terem volt, különféle éghajlati tényezőkkel berendezve, volt benne barlangrendszer, sziklás hegység, sivatag, trópusi erdő, lankás mezők, rétek, erdőségek. Nekem tetszik, jó kis hely. Haverommal karöltve elindultunk a szobánk felé, a többiek, pedig utánunk. Ahogy beértem a szobámba, gyorsan átöltöztem. Az edző felszerelésünk egy fekete pólóból állt és egy hosszú terepmintás nadrágból, valamint térd alá érő fűzős bakancsból. A bal combunkra kaptunk egy fegyvertartót is, amibe fegyver viszont nincs, értelmesek mondhatom. Pár köteg fáslit is kaptunk. kicsit gondolkoztam mit kezdhetnék velük, de aztán úgy döntöttem, hogy körbetekerem vele az alkaromat. jól nézett ki így ott is hagytam. A késtartós övet a derekamra csatoltam, kés ebbe sem volt. Sóhajtottam egyet, majd a szétdobált göncöktől kupissá vált szobára pillantottam. A szobába felszerelt hangszórón keresztül, valami igen irritáló és hangos dallam kezdett el kiszűrődni. Letelt a tíz perc. Ahogy kiléptem a szobából és zártam volna be, észrevettem, hogy önmagától bezáródott és kulccsal akárhogy próbálta nem nyílt ki. Ez azért lehet, hogy ne tudjunk lógni az edzésekről, okos. Haverom kezét érzem meg vállamon, vállrándítással otthagyom az ajtót és a csarnok felé veszem az irányt, de ahogy megfordulok négy srác és a két plasztik cica állja el az utunkat.
- Azt mondták tőled lehet útbaigazítást kérni –nyávogott az egyik lány és hosszú ujjait mellkasomra helyezte- Cintia vagyok, de mindenki csak Tiának szólít –kacsint rám.
- Az én nevemet már tudjátok –mondom mosolyogva. Majd az utat mutatva elindulunk. Odaérve örömmel veszem, észre már mindenki itt van, senkire se kell várni. Felállunk egy sorba, az öreg hosszasan néz minket.
- A következő a feladat, mindenki bemutatja mi is a képessége. Ideáll, elém bemutatkozik a társainak és kezdheti is –lép hátrébb az öreg és leül egy neki kikészített fa székre. Baloldalról kezdik a sort, ami azt jelenti, hogy tizenhatodik leszek. Remek. De legalább meg tudom nézni, mit tudnak a többiek. az öreg int, hogy leülhetünk, így lerogyunk a puha pázsitra.
- Sam vagyok –mondja az első áldozat. Fekete haja van és eléggé véznácska a srác – A képességem az emberfeletti gyorsaság –mondja, majd hirtelen eltűnik a szemünk elő. A fák közeléből hallani lehet a levelek hangos rezgését. Hm el kell ismernem hasznos ember lehet még belőle. A következő fél órában az első srácon kívül hat másik is bemutatta mit tud. A neveiket megjegyeztem, hisz nem a bunkóságomról vagyok híres. Ha már az életem kell, majd rájuk bíznom illik a nevüket tudni. A srácok érdekes képességekkel rendelkeznek. Az egyikük képes irányítani a növényeket a másik képes rövid időre élőlényeket-tárgyakat megidézni, csak pár percre, ugyan de edzéssel ez fejleszthető. Van itt még olyan, aki sokszorozódni tud, van illúziókeltő, van, aki a csontjait tudja manipulálni, míg a másik izommemorációs képességgel van megáldva. A lányok következtek, érdeklődve tekintettem a barna hajú okos tojás felé. A neve hallatán elmosolyodok, Rosenak hívják, mint a húgomat. Kitátja a száját és baloldalra fordítja a fejét, akkorát sikolt, hogy a hanglöket hatására pár fa ki is dől a helyéről, a földön a fű eltűnik és csak koszos föld marad a helyén. Na, ez érdekes, egy hang manipulátor. A következő percben Tia áll fel és sétál az öreg elé, kíváncsi vagyok, a két szőkeség mit tud. A lány asztrálkivetítést csinál. Egy asztrális testbe vetíti ki magát mellyel képes bármely szilárd anyagon áthatolni. A másik szőkét Emmának hívják, a csaj erőtereket képes létrehozni és elmondása szerint gyógyítani is képes. A következő pillanatban a kékhajú lány feláll és csendesen az öreg elé járul. A következő pillanatban dallamos hangja tölti be a teret.
- A nevem Danielle Frewin –mondja semleges arccal. Most jobban szemügyre veszem. Magas lány, telt idomai tökéletesen passzolnak karcsú derekához és gyönyörű arcához, és a szeme… a szeme csodálatos, egyszerűen magával ragad. valami ismeretlen érzés kerít a hatalmába. Na jó Adam most verd ki a fejedből. A lány a tágas rét végében lévő acél rudak felé pillant, melyek szál egyenesen fekszenek a fűben. a következő pillanatban olyat látok, mint eddig soha. Nem mozdult meg, egyhelyben állt, de ahogy ránézett a gerendákra, azok nagy nyikorgással egy masnit formáztak meg. egy masnit, érdekes, de ez azért durva. A tudatával acélt hajlítgat. Ekkor a tetőre emelte e tekintetét, a következő percben az egyik nagy üvegablak hangos csörömpöléssel betört és felénk kezdtek szállni, de megálltak, majd felemelkedtek és újra eggyé lettek. Kíváncsian néznek rá a többiek. Csendesen leül a helyére és a mellette ülőre emeli a tekintetét, aki meg is lódul. Még négy srác van előttem. Mindegyikük jól szerepelt, az egyik átváltozott, valamilyen sárga farokkal rendelkező lénnyé, az egyik srác teleportált, a másik kettő képességét nem igazán értettem meg, valami olyasmit magyarázott a szemüveges csávó, hogy fonetikus memóriája van. A másik meg gondolatolvasásról beszélt, megnyugtatott minket, a mi fejünkben nem tud olvasni csak egyedül az idézős srác fejében, mert neki nem elég erős a mentális ereje. Fantasztikus, legalább nem tud kurkászni bennem, semmi szükségem rá. Meg van egy levitációs szakértőnk és egy anyagtraszputációs zsenink, képes tárgyak élőlények anyagösszetételét megváltozatni, nem értem mire megyünk vele, de valamire csak jó. Nem tudom miért, de tiszta X men feelingem lett. Ezek után következtem én. feltápászkodtam ültemből és az öreg elé léptem, megfordultam és biccentettem az előttem ülőknek, majd elmosolyodtam.
- A nevem Adam, mint azt már hallottátok –mosolygok továbbra is –Az egyik képességem az emlékolvasás, mint a gondolatolvasás ez sem használható erős mentális képességgel rendelkezők ellen. A másik képességem be is mutatnám –nézek az öregre, aki helyeslően bólint. Kinyújtom a jobb kezem oldalra és koncentrálok, egy hatalmas kardot képzelek oda, míg a másik kezembe egy pisztolyt. Néhány srác elismerően néz rám, míg a két szőke kuncogni kezd.
- tudom befolyásolni a kardot körbe vevő energiatér erejét, míg a pisztolyból kilövő energia erejét –mondom mosolyogva, majd eltüntetem a fegyvereket és önelégülten a helyemre ülök. Bátorítóan Scottra nézek, aki kissé feszengve sétál az ürge elé.
- Scott vagyok, képességem a pszichometria,t képes vagyok információkat megtudni egy tárgy, hely, vagy személy múlt- vagy jövőbéli szerepéről, történetéről azzal, hogy megérintem azt, vagy sak egyszerűen a közelében tartózkodom –mondja, majd leül, hát igen ez nem olyan dolog, amit be lehet mutatni. A maradék két srácra már annyira nem figyeltem oda, miután végeztünk visszaküldtek minket a hálókörletbe, és mi örömmel mentünk is. Felfelé haladva, megpillantottam a kékhajú lányt előttem haladni, kicsit gyorsítottam a lépteimen és mellé kerültem.
- Szia –köszöntöm mosolyogva. hidegen rám néz, majd elfordul tőlem.
- szia –köszön vissza kimérten.
- Ha szeretnéd, később körbevezetlek – ajánlottam fel neki, mikor elértünk a szobáinkat rejtő hatalmas folyosót. A következő pillanatban két kéz ragadt meg két oldalról és csimpaszkodott belém.
- Hagyd őt Adam –csicseregte Tia- Nem érdemli meg a figyelmességedet, ő csak egy boszorkány. Minket vezess körbe inkább –kuncogott mézes mázas hangon. Menet közben megálltunk, Danielle is így tett, és a káromlás hallatára lendületet vett hátra fordult és akkora pofont lekevert Tiának, hogy ő kissé hátra tántorodott és kénytelen volt elengedni.
- Nem vagyok boszorkány Barbie baba –mondta, majd el is tűnt a szobájában. Tia az arcát tapogatta, felajánlottam, hogy megmutatom, a konyhát tegyenek rá jeget. Így is tettünk, de miután leértünk elköszöntem. Érdekes lány ez a Danielle, kíváncsi vagyok rá, milyen hamar adja be a derekát.
|
| Jay | 2011. 01. 06. 20:04:54 | #10307 |
 Karakter: Alexis
Megjegyzés: Child of Moonnak
Végjáték. Hanyag mozdulattal lököm el az utamból a súlyos mahagóni íróasztalt, mely hatalmas robajjal csapódik a falnak. A könyvek tompa puffanással zuhannak egymásra vér és törmelék közé. Az iroda már egyáltalán nem emlékeztet annak a méregdrága lakásnak egy neves lakberendezési magazinban bemutatott portfóliójára, mint két perccel ezelőttig. Azt hiszem, jó lakberendező lennék. Vagy legalábbis a lakásra, ahol jártam, garantáltan nem lehet ráismerni.
Sebastian hörögve néz fel a golyóálló, teljes falat betöltő ablaknak a tövéből, ahová az előbb zuhant. Túlzás nélkül fogalmam sincs, hogy mit csinálok. A fejem fájdalmasan lüktet, ahogy megmarkolom Armani ingének gallérját és rántom fel magam elé. Arca a rettegés, a döbbenet és a harag oly összevisszaságát tükrözi, hogy Picasso Síró nő című festménye ahhoz képest nudli. Szeme sarkában a düh könnyei csillognak, keveredve a szétkenődött vérrel, mely homlokából csordogál álla felé.
Nem, te nem vagy dühös, szólal meg valahol mélyen egy hang, mire Sebastiant egyetlen mozdulattal a padlóra ejtem. Zihálva kap nyakához, míg én érzelemmentesen figyelem remegő testét, ahogy nyöszörög, ahogy felüvölt, ahogy szája szélén véres nyál buggyan ki… Hihetetlen ez az alak. Éveken át ott ült a fejesek között… pedig mekkora egy szánalom. Egyenesen undorító. Ötszáz éve még megesett volna rajta a szívem. De most akkor se hagynám életben, ha a családja itt sírna érte az orrom előtt. Mert ilyen vagyok.
Lövés dördül, s a nyöszörgés örökre elnémul. Nem pazarlom itt tovább az időmet.
Lefelé menet átlépek a szétszórt holttestek fölött. Ez a nap is jól kezdődik. Még alig hajnalodik, de már két bukott angyal és három démon fekszik a folyosókon szanaszét. A vérszag szinte fojtogató a liftben hagyott angyal körül, s a betört feje sem valami vendégmarasztaló, inkább a lépcsőt választom. Amikor jöttem, nem vacakoltam sokat az őrséggel. Ezek bukott angyal létükre elég gyengék voltak, mondhatni megállás nélkül húztam fel az épület centrumába, ahol most Sebastian fekszik nyitott szemmel, fejében golyóval. Egyedül ő kapott komolyabb kínzást: homlokán egy vérpecsét díszeleg, mely mondhatni a védjegyemmé vált. Vele sem akartam ennyit tökölni, de valami nem stimmelt a fejemben…
A friss levegőt mélyen beszívva lépek ki az ajtón a hajnal vörösségébe. Vörös, mint a vér az irodaház falain… Nehezen tudom rávenni magamat az indulásra, pedig lassan mennem kellene. Innen bárhová mehetek, de arra számítanom kell, hogy az első kliens hamarosan vérbe fagyva találja kedvenc sznob üzérét.
Ruhámból dől a vérszag, pedig alig pár csepp fröccsent rám. Jellemző a pokolbeli lényekre ez a bűz… de azért mindennek van határa. Az emberek nem érzik, de a templomtéren a galambok hamar megjelennek a környéken, bár azok mindenhol ott vannak, ahol nem kellene. Egy dagadt példány kedélyesen keringőzik a tetők felett, pár még dagadtabb társával. Szórakozottan követem szárnyalásukat a harangtorony felé, s látom, hogy még a mostani lakásom előtt is egy csomóan tanyáznak, ami a tér végén van az üzletsorral átellenben. A szabad levegőn a vérszag kezd végre kiszellőzni tüsszentőszervemből és a menekülés (de utálom ezt a szót) sem túl sürgős. Az emberek még a véres ruhámat sem veszik észre, hála a színfekete összeállításnak. Hát nem szép az élet? Dehogynem, pont, mint egy vízihulla. Ekkor hirtelen nagyon furcsa érzés lesz rajtam úrrá, ami azért furcsa, mert sosem érzem magam furcsán. Konkrétan sehogyan… De a több száz éves harang hirtelen megkondult. Tompa zúgásával messzire viszi a reggel hírét… vicces lenne, ha most kapnának el… Istenem, hazám nincs, de szólna értem egy harang. A gondolatra lelketlen mosoly suhan át arcomon. S láss csodát, a sors, amiben annyira sem hiszek, mint a fogtündérben, ezt a pillanatot választotta, hogy meglássam az előbbi dagadt galambot, aki kedélyesen lavírozik az egyik lapos háztetőn tartózkodó egyén körül. Izé… Nem is akármilyen egyén ez. Ahogy felém pillant és sziszeg egy cifrát, két dolgot állapítok meg magamban: Az első, hogy ruhájára és kisugárzására nézve egyik kolleginám (értesd: végzet asszonya), a második, hogy ez újabb orosz rulettet jelent az élettel. Figyelemreméltó profizmussal emeli rám karnyi lőfegyverét és irányítja a homlokom közepe felé.
- Akkor most improvizálunk – jegyzi meg a fegyver csövét igazgatva. – Nagy mosolyt!
Szárnyaim villámgyorsan lökik le rólam a kabátot. Én már a levegőben vagyok, a golyó meg alig hajszálnyival alattam csapódik az egyik ház falába. Úgy tűnik, hogy Sebastian halála előtt élete egyetlen értelmes döntését hozta meg. Ez egy vérprofi. Háta mögött landolok, és mielőtt újból célozhatna, sorolni kezdem:
- Sebastian York. Ötvenhárom éves, nem éppen nádszál, kopaszodásra hajlamos tisztes állampolgár.
Nagyot kockáztattam azzal, hogy egy gyilkológép háta mögött állok, a túlélési esélyem 50%.
De most őszintén… kit érdekel?
Szerkesztve Jay által @ 2011. 01. 06. 20:05:35
|
|
