|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Laurent | 2013. 10. 19. 22:26:56 | #27752 |
 Karakter: Sillus
Megjegyzés: ~Aya-chan~ Őfelségének
Sillus:
Változik a szél. Érzem a levegőben, ahogy új illatokat hoz felém. Délelőtt a városban letudtam a melót, így most lazíthatok egyet. Egy kis tisztást találtam nem messze a forgalmas, ünneplésre kész fővárostól, és oda heveredtem le. Először jóllaktam, magamban élvezve a magányt, és a csendet a forgalmas utcák után.
Persze mint az élet legtöbb szépsége, ez sem tart soká. Észvesztő nagy dübörgés, és trappolás... Miért nem lehet egy magamfajta vándornak kicsit pihennie? Ha legalább elcsörtetnének mellettem vagy valami, de neeeem, nekik muszáj errefelé tartani. Szusszanva kelek fel, nem sietem el. Hátha véget ér, mielőtt ide érnének, és nekem csak a kizsebelés marad. Ők is meg én is jól járok.
A jelenet ami fogad, elég általános. Egy troll, amint éppen vadászik. De meg kell halnia most a szerencsétlennek, mert megzavart. Nem egy fontos tevékenységben, de hát na! A lesújtani vágyó furkót elkapom, és a sáros kis cselédlányra nézek. Túl finom vonásai vannak, hogy valami pórnépi fattyú legyen. Vagy szerencsés az öröklésben.
- Megzavarták a sziesztám kisasszony. – nézek le a lányra, csak hogy lássa, kinek hálálkodjon ez után. – Éppen elaludni készültem, de ez a troll olyan hangosan üvöltött, hogy minden álmot kizavart a szememből.
Azzal kioltom a szegény pára életét. A trutymó, ami a kardom piszkítja elég büdi, így sietve törlöm le, míg a kishölgyemény egyre nagyobb szemeket mereszt rám. Miért érzem úgy, hogy nem kellene itt lennem, inkább nagyon messze innen, és biztonságban lennék?
- Sillus! – ejj, micsoda tűzzel ugrik fel, ragyogó szemekkel, szinte megtisztelőnek érzem, hogy ismeri a nevemet. – Köszönöm istenem!
- Isten még nem vagyok, de közel állok hozzá. – teszem el fegyverem jókedvűen.
- Nem magára mondtam.
- Áhh az más. Honnan tudja a nevem? – gyanakvóvá válok, kevesen tudják, igazán hogy nézek ki. Ez vagy jó vagy rossz lehet.
- Hallomásból. Nos, ha gondolja, rögtön indulhatunk is, szorít az idő!
- Rendben, menjünk. – hogy ő hová megy, nem tudom, de hát nagy a világ, én sem tartom fel őt...
- Az irgalmas istenekre maga szerencsétlen! – ho... hogy mi???
- Látom nem volt ott mikor a hálát osztogatták… - jegyzem meg, elvégre épp most mentettem meg!
- Maga meg akkor nem mikor az észt. – na jó, itt hagyom, vagy keresek egy trollt, és elévetem. Ezt nem fogom bírni! - Megmentette az életem, köszönöm. Innen elég nyilvánvaló, hogy szolgálatait igénybe veszem az út többi részében. - hát nesze nekem fogd meg-nyeld le!
- Hölgyem én nem a Tündérkeresztanyja vagyok. - vajon mennyire vagyok türelmes?
- Igen, ő bizonyára jobb modorral lenne megáldva.
- Na, álljon meg a menet! Először is, megmentettem az életét, hol ott hagyhattam volna, hogy az a troll felfalja, de nem, gondoltam vitézen megvédem. Erre elkezd hablatyolni, ahelyett, hogy mutatna valamiféle hálát… nem a zsebkendőjére gondolok, valószínűleg még azt is sajnálta volna tőlem, így egy egyszerű köszönöm is megtette volna. Szóval ki a modortalan? - betelik majd a pohár, anyukám, és nem leszel hálás, hogy megmentettelek. Most már kizárt, hogy finom családban nőtt fel.
- Igaza van, elnézést Sillus. Parancsolja a zsebkendőmet?
- Jó isten… - ha megölném, hiányolnák ezt a kiállhatatlan perszónát? – Ki maga?
- Salfon vagyok. – azzal kotorászik, és máris érdekesebb húrokat pendít meg. – A tárgyra térnék. Mint látta üldöznek… - ha ilyen a modora, nem csodálom... parancsolgató. – Fizetek ezer aranyat, ha megvéd és segít nekem! Tudom, hogy vállal mindenféle… küldetéseket. Hallottam önről és a hőstetteiről. – persze, hőstettek, mi? Tehát nem rólam beszél, de a pénz az pénz. – Így arra kérem, jutalom ellenében segítsen nekem.
- Áhá… ezer arany mi? Hölgyem én nem a sarki pék vagyok, ezer aranyért nem kockáztatom a bőrömet még egy ilyen szépség kedvéért sem. Pláne, hogy goromba is volt velem.
- Kétezer!
- Folytassa… - vajon mikor kezd el cicózni a százasokkal?
- Ötezer! - újra végigmérem.
- Honnan van ennyi pénz a zsebében? Mindegy is nem érdekel, honnan lehet ekkora pénzösszeg egy falusi kislánynál. De áll az alku. Legyen ötezer! Egyébként kétezerért is igent mondtam volna.
- Tízezret is adtam volna. – kezdem látni, hogy miért élte eddig túl...
- Éles a nyelve.
- Élesebb, mint az esze, annyi bizonyos. – úgy látszik, ami itt hiányzik, az ott pótlódik... nem tudom, nevessek, vagy inkább beszóljak neki. – Amilyen gyorsan csak lehet, el kell mennünk a városból.
- Ma biztosan nem. Elfelejti, hogy még nem ismertette velem a tervét… ha van egyáltalán ilyesmije, amit erőteljesen kétlek. – mosolya megbillen, és látom már, hogy lehet ezt a társaságot élvezni.
- Én vagyok a megrendelő és azt mondom, indulunk! - felnevetek, hiszen annyira naiv és tudatlan a nagyvilág dolgairól!
- Hölgyem, nem tudom hallotta e, de a hercegnő ma délután eltűnt. Valami eszement megtámadta a menetet és elrabolta őt, de kétlem, hogy messzire jutnak. Irgalom annak, aki bármely módon segíti őket. A lényeg, hogy most minden embert ellenőriznek, főleg a városi kapuknál, elvégre az elrabló is arra menekülhet. Tudja, a hírnevem lehet az, ami talán bajba sodorhat bennünket. Azt kell javasolnom, töltsük itt az éjszakát, nem akarok slamasztikába kerülni maga miatt. – egy sort töpreng, de ha ilyen gyorsan dönt mindenről, megőszülök, mielőtt elindulunk.
- Rendben, engedélyt adok.
- Mily’ kegyes… Jöjjön, ismerek egy jó helyet. - a szarkazmus fog a sírba vinni. Várj, nem is. Ez a perszóna!
~*~
Felkelek. Nem ide illő illatok, és irritáló zajozás . Mintha valaki mérges szömörcébe könyökölt volna, és most csendben sikoltozna. Felszerelésem és cseppnyi holmimat kézközelben tartom, és hallgatózok. Már elég régóta molyolnak a környéken, de a mágiámnak hála akkor sem találnak meg, ha átesnek rajtunk. De nem úgy ez az idegesítő fruska.
- Si...
- Tudom, már vagy 20 perce itt vannak. – nyugodt vagyok, de a kislány mégis tiszta ideg. Hát mégsem hallott rólam mindent?- Milyen védőr lennék, ha ezt nem venném észre…
- Figyeljen, azonnal mennünk kell!
- Arvael Enólien hercegnőt keresik nem a szabó lányát… - erre arcon vág. – Maga megütött?
- Azt mondtam indulunk!
- Bajba sodor mindkettőnket, telepedjen vissza. Nem értem mit pánikol. Ha maga lenne a hercegnő, na akkor azt sipítozhatna. Jó helyen vagyunk kizárt, hogy megtalálnak. – de sápad a lány, és zöldül, én pedig gyanút fogok, és a balsejtelem igen csúnyát súg. – Mi ütött magába? Csak azt ne mondja, hogy…
- De igen… el kell tűnnünk innen! Apám katonái visszavisznek, ha itt találnak.
- Ezer ördög és pokol! – rázom, hátha ez csak valami tévedés, de nem szól. – Azonnal átadom, ezért elveszítem a faja maga eszement nőszemély!
- Ha átad, azt mondom, hogy maga rabolt el és kínhalállal fogom büntetni. Mit gondol kinek fognak hinni? Nekem, a hercegnőnek, vagy önnek…? Válasszon! Vagy kitalál valamit, de sürgősen vagy az Istenekre mondom, kényelmetlen halála lesz. Ha segít nekem, akkor megúszhatja, a másik esetnél mindenképpen meghal! - mintha így nem halnék meg!! - És ha bármikor megpróbál átadni, esküszöm, nem leszek rest akasztást vagy bármi mást kérni! Ha segít… a végén megmentőmként állítom be. Nos?
- Szép. - megvetőn nézek végig a sáros kis nőszemélyen. - A lányka az aranykalitkából azt hiszi, ha fizet, akkor a világ is virágba borul, igaz? És mi a nagy terv? Világot akar látni? Nem kapta meg a pónilovat, így maga megy megvenni? - lendül a keze, de elkapom, most már számolok vele. - Nevezzen bolondnak, de én még mindig élek, pedig többször annyi lehetek, mint magácska. Fizetett, hogy épségben odaérhessen Tündérországba. De nem a hintójával fogunk menni, hanem az én módszeremmel. Ha nem tetszik, akkor arra van a viszontlátásra.
Remegve néz rám óriási szemekkel, de nem szól, nem mozdul, így úgy vélem, a hisztit elkerültük. Megnyugodva bólintok. Előkotorok neki egy kulacsot, és a kezébe nyomom. Értetlenül néz ő rám, én türelmetlenül rá. Én nyerek. Iszik. Majd fuldokolva, hápogva nyújtja vissza. Na igen, az igazi rum folyékony bátorság, de erős lehet egy ilyen tündibündinek.
- Helyes. És most vágja magát vízszintesbe, fogja be és aludjon. Azt hiszik, elszökött, megvárjuk, még jó messze keresik magát, és akkor indulunk.
- De...
- Elhiszem, hogy a póni nem várhat, de ha oda szeretne érni, akkor hallgasson a felnőttekre, akik tartják a hátukat magáért, és fogja be. - megrökönyödése, hallgatása balzsam tupírozott idegeimre. - Megbízott a munkával. Akkor bízzon bennem. - mélyen a szemébe nézek. - Sokat éltem, sokat láttam, többet, mint abból a csicsás palotaablakból maga. Ha azt mondom, ül, akkor ül. Nem azért, mert tetszik hogy a füttyömre táncol, hanem mert az én életem is veszélybe sodorta. Lehet, hogy a cselédei eltűrik, hogy a szökését rajtuk verjék le, de én nem fogom. - elsápad.
- Hogy éri azt, hogy...
- Azt hitte, hogy az aggódó apuci majd keresteti és ennyi? Mindenki felelősségre lesz vagy volt vonva. Ez olyan biztos, mint az, hogy egyedül vagyunk. Tehát feküdjön le és hagyjon békén pihenni. Egyesekkel ellentétben én tegnap keményen dolgoztam a betevőmért.
A könnyecskék elől a szemhéjam mögé bújok. Nem szeretek az lenni, aki gyerek-álmokat zúz össze, de én nem fogom hallgatni, hogy szerinte mikor hová kéne menni. Túl akarom élni ezt az öngyilkos-kísérletet, és túl is fogom. Ha ehhez el kell mondanom neki, hogy tündérország nem létezik, akkor hajrá. Mert varázserőm van, de gyémánt-idegeim nem igazán.
~*~
- Indulunk.
Szólok, amikor a nap pirkad. Pillanatok alatt pakolok össze, majd egy bevizezett kendővel a lány elé lépek, és finom, ám határozott mozdulatokkal letörlöm róla a sár nagyját, amit könnyeivel maszatolt ide-oda. Vörösen néz rám, szikrázó szemekkel, én meg fapofával nézem őt.
- Van vize? - bólint - És étel? - megint. - Remek. Elmegyünk a közeli faluba. Kábé délutánra ott leszünk. Ott felpakolunk, és majd lesz szíves elárulni, hová megyünk. Aztán még napszállta előtt továbbállunk.
- Rendben. Merre vannak a lovak? - kérdezi eltökéltséggel az arcán, én meg hitetlenkedve nézek rá.
- Ja, hát a hintót otthon felejtette?
- Legalább a jómodorom elhoztam.
- Helyette többre ment volna tapasztalattal, de ha nincs más... - vállat vonok. - Gyalogolunk.
- Gyalogolunk? - szinte elképesztő ez a hozzáállás.
- Miért, mit gondol, az igazi parasztok hogy közlekednek? - oldalra billentem a fejem, de mielőtt válaszolna, egyszerűen leintem. - Csak kíméljen az arisztokratikus megjegyzéseitől. Félek, estére sem érünk a faluig...
~*~
- Mikor állunk meg pihenni?
Már vártam a kérdést. Dicséretére legyen mondva, hogy tartja a tempót, igaz párszor el kellett kapnom, mielőtt orra bukott a kiálló sziklákban vagy gyökerekben, de jön. Nem tudom, mi hajtja, de igen jó motiváció. Hallgat, ajkai összepréselve, és erősen szuszog. Szervezete nincs hozzászokva az ekkora igénybevételhez. Sejtem, ez a kérdés is sok büszkeségbe telt.
Semmitmondó arccal pillantok le rá, már-már ösztönösen nyúlok érte egy nagy gödörnél, hogy ne essen el, majd a tisztást megkerülve egy kis bokorcsoport felé tartok. Félrehajtok pár ágat, és odabent régi őzike-lakásba kerülünk. Immár két nagy kővel belakva. Lecuccolok, és vizet veszek elő, majd felvont szemöldökkel figyelem a kőre rongyot terítő lányt, ahogy leül, és becsomagolt kis ebédkéjét nekiáll elfogyasztani. Komolyan, hol a csengő, hogy az inast hívja, ha túl hideg? Látom, fullánkos megjegyzés ül a nyelvén, de nem szól. Lehet kifáradt. Remélem. Jóllakva nyújtózok, kiropogtatom a csontjaim, kardom felkötöm, s indulok kifelé.
- Hová megy? - néz rám fel azokkal a hihetetlen szemekkel, és pisze orrával, amit mindenhová beledug.
- Hív a természet, hercegnő. Óhajt velem jönni?
Elvörösödik, és megremegnek ajkai. Nos, nem értem, mi a baj. Eddig a modorom kifogásolta. Ez most hibátlan volt, de őszintén. Elfordul, én meg fejcsóválva, de jókedvűen megyek dolgomra. Megtöltöm kulacsom a kis pataknál is, majd visszatérve lenézek a várakozó lányra.
- Nemsokára beérünk. A legjobb az lenne, ha egész idő alatt meg sem szólalna, és a tegeződésemet pedig szokja meg. - szólok neki előre, mielőtt pofozkodni támad kedve. - Ismernek ott engem, tudják hogy fura alakokkal szoktam mászkálni. Ott kicsit alakítunk a külsején is, hogy ne legyen ennyire feltűnő, és továbbállunk. Ha magáznám, az feltűnő lenne. Tehát kérem, akármit is mondok, csak bólogasson.
-Rendben. - úgy bólint, mintha javaslat lett volna. Majd leszokik!
-Akkor indulás. - Nagyot szusszan, de feláll, és összeszedi magát, én addig felpakolok, és ránézek. - Ha elég messze jutottunk a falutól, akkor majd adok kenőcsöt a lábára. Gondolom fáj a szokatlanul sok járástól.
Azzal hátat fordítok neki, mielőtt azt hinné, sértegetem, és indulok, mutatva az utat. Hogy én miért is mentem ebbe bele?! Itt fogom hagyni a fogamat.
|
| Aya-chan | 2013. 07. 14. 18:30:14 | #26476 |
 Karakter: Arvael Enólien Elluin
Megjegyzés: ~Launak
Szórt fény festi át egész szobám, apró csillámok ugrálnak a falon, egészen mintha tündérek között lennék. Pici aranyló fénypontok, a felkelő nap mindig csodássá varázsolja ezt a helyet… ilyenkor egy perc elejéig is, de hirtelen mindenről megfeledkezem. Elfelejtem, hogy 3 hét múlva férjhez kellene mennem olyasvalakihez, akit csak festményen láttam, de azon is rettenetesen nézett ki, valakihez, akinek az írásképe hatalmas tudatlanságról árulkodik, valakihez, aki kizárólag a trónt akarja megszerezni és nem engem. Ilyenkor Apám kemény vonásai is eltűnnek, csak azt az embert látom magam előtt, aki gyermekkoromban annyit mosolygott rám, mostanra viszont egyre kevesebb alkalommal láthatom élénk arcát. És Anyám, drága jó Anyám, aki csupán tehetetlenül nézi végig, hogy hamarosan uralkodnom kell, pedig annyira nem szeretné, hisz egyetlen lánya vagyok. Mily sorscsapás testvér nélkül felnőni… minden felelősség rám hárul, a terhek nem kerülnek le vállaimról.
Igaz Seo? Te mondtad ezt mindig. Ó, drágám, minden reggel azt remélem, hogy fénysugárként megjelensz az ajtómban, csókot hintesz epedő ajkaimra és még aznap feleségül veszel s minden nap a fülembe suttogod, mennyire szeretsz. Én pedig mindent megadok neked, ami hatalmamban áll, mindent, bár tudom csak is a szerelemre van szükségünk, semmi másra. Együtt uralkodunk, vezetjük a népet, dicsőséget, gazdagságot és jólétet teremtünk, mindezt békességben. Képesek lennénk rá. Seo veled mindenre képes lennék!
- Enólien hercegnő! – Naya, első udvarhölgyem lép be szobámba rögvest kopogás után.
- Drága barátnőm, ily’ hamar kivetett az ágy? Kerülj beljebb és foglal helyet. – mosolygok bájos kreol arcára. Naya egyetlen igazi barátnőm és bizalmasom. Mindenről tud, még a szökési tervemről is, sőt mi több segít nekem. – Kérlek, hozz friss mentateát valamint némi reggelit. – intek szolgálómnak, mindig van itt valaki, sosem lehetek egyedül. Bólintva hagyja el a szobát így Nayával kettesben maradva végre fellélegezhetünk pár percig. – Nos, mesélj kedvesem, sikerült mindent elintézni? – kérdezek rá halkan, szinte csak suttogva a szavakat, itt még a párna mögött is rejtőzhet valaki.
- Igen hercegnő, pengeélen táncolt ugyan, mert a személy csak nem rég érkezett meg a városba és a szóbeszéd szerint hamarosan tovább is áll, de ma biztosan itt lesz. Az összeget feljebb kellett emelnem, a Mester félti a fejét, de utólagos engedélyeddel ezt megadtam neki. Minden készen áll! Mikor kilovagolsz az emberek közé, hogy köszönthessenek kissé távol a vártól egy csapat fog rátok támadni. Amikor már nagy a zűrzavar, egy piros fejpántos ember leránt a lóról és elvágtat veled. Ám a varázsló Mester azt mondja, csak pár percig tudja feltartani az őröket nehogy bárki tudomást, szerezzen a mágiáról. Kevés időd lesz. – szorítja meg kezem, majd mélyen a szemembe néz. Több mint egy éve készülök erre a napra. Megvan a ruhám, a pénzem és a személy is, aki segít. Mély lélegzetet veszek, hogy csillapítsam futó szívverésem és halk köszönömöt mondva meghajtom a fejem. Ma végre sikerül! Seo, hamarosan újra egymásé leszünk, mennyi ideje vágyom forró ölelésed, s az első csókot! Egyetlenem, megkereslek, megígérem, apám hiába küldött el! – Megéri ez a férfi, biztos vagy a szívedben? – féltve kérdez rá, látom az aggódását hatalmas zöld szemeiben.
- Igen, teljes mértékben bizonyos vagyok! Hogyha tudok, küldök röplevelet, de tudod, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítanom jó néhány napig, de az Istenekre esküszöm, amint lehetőségem nyílik, írok, várd a sólymom.
Könnyed, meghitt perceinket újra a szolgálólány töri meg, s leteszi a kérteket kisasztalomra, majd felszolgál.
- Szüksége van még valamire Arvael Enólien hercegnő?
- Nem, köszönöm, elmehetsz! Tudasd apámmal, hogy hamarosan indulhatunk.
- Igenis! – hajol meg, majd lesütve szemét távozik.
- Kedvesem, mindent köszönök! Egy jó ideig nem fogunk találkozni, de azt szeretném, tudd, nagyon hálás vagyok neked! Nincs szó, mely elmondhatná, mennyire boldog vagyok. – mosolygok rá, majd ajkamba harapok izgatottan. Ideje öltözködnöm, itt az idő.
˘ * ˘ * ˘
Az őrség nagyobb, mint gondoltam. Apám lova mellett halad kettő, anyámnál szintén, velem négy van, elöl hátul pedig tíz, nem beszélve az emberek közötti gyalogos őrökről. Ide tényleg mágia kell, kizárt dolog, hogy egy egéren kívül bárki is ki vagy bejusson.
Bájosan mosolygok az emberekre, integetek s köszönömöket hajtogatva haladok el, merészen és gyakorlatiasan.
- Boldog születésnapot hercegnő! Az Istenek oltalmazzák!
- Éljen sokáig a hercegnő!
Lantok, dobok, vonók egyszerre hangzanak fel, hangos zene tölti be az egész várost. Az emberek ünnepelnek… engem. Bár teljes örömmel fogadhatnám jókívánságaikat. Szemünkben ott a szeretet és jóakarat egyesülése, nem is sejthetik mi fog történni, nem tudhatják, hogy hamarosan káosz lép fel. De bármennyire is fontosak, semmi sem billentheti át a mérleget. Most nem.
Hirtelen lovam, Éjjel megtáltosodik és hatalmasat nyerít. A testőrök zavarogni kezdenek, minden alig egy perc alatt kezd új formát felvenni. A tömeg septiben oszolni kezd, védtelen asszonyok és gyermekek háta mögül felfegyverzett álarcos férfiak ugrálnak elő. Kezeikben kés, kard, ostor, íj… összefogott, együttes támadást indítanak, hatalmas pánikor okozva. A hangszerek elcsendesülnek, helyüket az üvöltés és jajveszékelés veszi át. Természetesen én is rémületet színlelek, hallom, ahogy szüleim nevemen szólítanak, de már nem nézek hátra. Szemeimmel keresem a piros fejpántos férfit.
Az Istenit olyan hatalmas ez a porfelhő, hogy alig látok valamit. Éjjel újra két lábra áll, de olyan magasra ágaskodik, hogy elveszítve egyensúlyom lezuhanok a lóról, ám valaki felránt és észveszejtő gyorsasággal, kissé erőszakosan feltaszigál szürkéjére, majd vágtatni kezd velem a déli napsütésben. Hátrapillantok, ám arca teljesen fedett, de az a bizonyos fejpánt ott fénylik a homlokán. Hála az Isteneknek! Sikerült!
Nyugodt szívvel hagyom magam megpihenni pár percre. Minden olyan gyorsan történt… azt hittem azért nem veszti el mindenki a fejét. Drága szüleim, biztosan halálra aggódják magukat. De ők csinálták maguknak, a fenébe is! Ha kérésemre visszahozatják Seot, ez nem történik meg, de így nekem kell cselekednem.
- Kisasszony, látja azt az S kanyart? – szólít meg mély hangja. Nincs zavarban, erőteljes és határozott tartása van. Úgy tűnik, fogalma sincs ki vagyok… jobb is így.
- Igen látom. – válaszolom, bár nem értem miért fontos.
- Előreláthatólag még 30 másodperc, míg odaérünk. Ott kell leugrania, megpróbálok lelassítani, de nem hiszem, hogy menni fog, minden másodperc számít!
- Hogy tessék? Maga ledob a lóról? – fordulok felé felháborodva, de ő a legkisebb megbánást sem tanúsítja. Ezt… ezt nem hiszem el!
- Alá van párnázva, semmi baja nem lehet. Érzem, hogy a köpenye alatt van egy táska.
- Ez felháborító! Parancsolom, hogy álljon meg a kanyarban és segítsen le! – utasítom, de nem reagál.
- 10 másodperc.
- Ha le merészel lökni, esküszöm megtalálom! Nem veszít egy percet sem, ha megáll
Mondatomat nem tudom befejezni, erős keze derekamra csavarodik és olyan erővel hajít le a lóról, hogy reagálnom sincs idő. Kezem ugyan automatikusan a fejemhez teszem, de az esés így is nagyon fáj. Hátamra érkezem, táskám felfogja az esést, de a kezem és a lábam nagyon is sajog.
A lovas után már csak por maradt. Hát ez remek… kirakott az út szélére a szomszédos városba, mint valami közönséges parasztlányt. De nem panaszkodhatom… igaza van, minden perc számít. Neki és nekem is.
Gyorsan levetem selyemrózsaszín ruhám, hogy az alatta lévő polgári öltözék látszódjon. Hosszú bőrcsizma, szűk nadrág, hogy lovagláskor se zavarjon semmi, elvégre most férfimód lovagolhatok! Egyszerű vászon felső, derekán övvel és egy tőrrel. Hajamat felfogva köpeny alá rejtem, hogy ne legyek túl feltűnő. Meg kell mondanom, felettébb jó érzés ilyen ruhában lenni. Sokkal könnyebb a mozgás, nem kell vigyáznom és még a vízbe is belemehetek, hiszen hamar szárad.
Na, de elég!
Ruhám belegyömöszölöm bőrtáskámba, éppen csak belefér… ennél kisebb szoknyám sajnos nem volt, pedig jó lenne még egy kis hely.
Indulás, meg kell találnom Sillust. Naya kiderítette, hogy ő a legjobb választás és éppen a környéken van, ez így lett elrendeltetve. Minden összejátszik.
- Hé te! – fogja meg valaki a vállam. Hátrafordulok és egy jóval felém tornyosuló, zöldes bőrű izét pillantok meg. Kizárt dolog, hogy ez egy troll legyen, kevés az esélye, hogy pont egy ilyennel akadjak össze. Biztosan csak hasonlít egy trollra.
- Parancsol uram? – mosolygok lányos zavaromban. Hangomra grimaszt vág, néz kidülledt sárga szemeivel… mint aki még az életében nem beszélt senkivel.
- Jössz velem!
- Hogy mondta kérem? – lepődök meg… ez biztosan valami tréfa. A varázsló mester tréfája. – Bocsásson meg, de indulnom kell. Remélem, még találkozunk. – hajtok fejet, de a troll, mert csak ugyan az lesz, ezt mutatja felettébb finom illata, bunkós botot ránt. Hirtelen kifut minden vér az arcomból, térdeim remegni kezdenek. Soha senki nem támadt még rám – Megbeszélhetjük, nyitott vagyok bármire…
- Vhháááráá! – ordít rám majd felém suhint és éppen csak sikerül elugrom előle.
Hogy lehet ez itt? Miért van itt? Tudtommal csak a hegyekben élnek, erre pont itt kell, hogy legyen egy!
Lábam ösztönösen futni, sőt rohanni kezd be az erdőbe, nagyobb az esély, hogy itt elbújjak. A troll dübörgő léptekkel, akár egy harci kocsi utánam iramodik, minden lépte legalább két méter, ha nem több.
Cikázva futok a fák között, tüdőmből minden levegő kezd kipréselődni, nem vagyok hozzászokva a meneküléshez. Egyre csak jön utánam, kiabál, ordít, a félelemtől az én torkomon viszont egy hang sem jön ki. Reszketek, egyre többször botlom meg fák gyökereiben, máris tetőtől talpig sáros vagyok…
Lépteim lassulni kezdenek, a testem alig 5 perc alatt fáradni kezd, pedig olyan mintha órák óta futnék. Az nem lehet, hogy még az elején véget érjen! Még el sem kezdtem élni, annyi dolgom van. Uralkodnom kell, tovább vinni az Elluin nevet, gyerekeket szülni, szeretni, remélni… ki kell próbálnom még annyi mindent. Nem érhetek így véget, egyetlen döntés miatt. Hiszen ez a döntés az életemet jelenti.
Hátranézve egyre közelebb van alig néhány méterre tőlem.
Hirtelen a földre esek, megbotolva egy hatalmas gyökérben. Arcomat s ruhámat beteríti a sár. Nincs időm felállni a troll ott terem felettem, készen a lesújtásra.
Szeretlek Seo, mindig is szerettelek!
Szemem összeszorítva várom a halált. De nem történik semmi. Nem csap le a fegyver… kinyitom szemem és egy sudár termetű férfi áll előttem. Kezével tartja előttem a botot, egy szem kezével! Másikban kard díszeleg.
- Megzavarták a sziesztám kisasszony. – néz hátra, hangjában semmiféle erőfeszítés nincs, az egész alakja könnyed, mintha egy kis rőzsét tartana. – Éppen elaludni készültem, de ez a troll olyan hangosan üvöltött, hogy minden álmot kizavart a szememből. – taszítja el könnyen a lényt, majd kardjával egyenesen szívébe szúr, mire az összeesik és néhány hörgés után nem mozdul többet. Csak bámulom a férfit… szikár alkata friss, mintha csak éppen sétálgatott volna, barátságos mosolya azt mutatja, igazán kedves ember lehet. És a szemei… a szemei! A SZEMEI! Macskaszemek, sárgák és élesek. Te jó ég, ő az!
- Sillus! – pattanok fel és örömömben még el is nevetem magam. A Sors, hát persze! Ez nem lehet véletlen. Sillus mentett meg ez egy jel! Köszönöm! – Köszönöm istenem!
- Isten még nem vagyok, de közel állok hozzá. – vigyorog, majd kardját visszateszi annak hüvelyébe.
- Nem magára mondtam.
- Áhh az más. Honnan tudja a nevem? – kérdezi meg, ahelyett, hogy testi épségem felöl, érdeklődne. Milyen modortalan.
- Hallomásból. Nos, ha gondolja, rögtön indulhatunk is, szorít az idő!
- Rendben, menjünk. – ránt vállat én pedig mosolyogva indulok el. Hát ez fantasztikus.
Óóó, a táskám! Visszafordulok, ám megmentőm már alig látszik a fák között.
- Az irgalmas istenekre maga szerencsétlen! – kiáltok utána bosszúsan, mire ő visszafordul.
- Látom nem volt ott mikor a hálát osztogatták… - kivágatom a nyelvét, ha ennek vége!
- Maga meg akkor nem mikor az észt. – kapom fel motyómat és odasietve bosszúsan nézek rá.- Megmentette az életem, köszönöm. Innen elég nyilvánvaló, hogy szolgálatait igénybe veszem az út többi részében.
- Hölgyem én nem a Tündérkeresztanyja vagyok.
- Igen, ő bizonyára jobb modorral lenne megáldva.
- Na, álljon meg a menet! – morcosan megrándítja kezeit – Először is, megmentettem az életét, hol ott hagyhattam volna, hogy az a troll felfalja, de nem, gondoltam vitézen megvédem. Erre elkezd hablatyolni, ahelyett, hogy mutatna valamiféle hálát… nem a zsebkendőjére gondolok, valószínűleg még azt is sajnálta volna tőlem, így egy egyszerű köszönöm is megtette volna. Szóval ki a modortalan? – fennhéjázón vizslat, mint egy vásári malacot. Nem vagyok hozzászokva az ilyen hangnemhez. Börtönbe küldhetném, de nem fedhetem fel magam, mert akkor biztosan nem fog segíteni. Nyugalom Enólien, okos enged szamár szenved.
- Igaza van, elnézést Sillus. – pléhmosoly fel! Édesgesd, finoman… - Parancsolja a zsebkendőmet?
- Jó isten… - kap halántékához – Ki maga?
- Salfon vagyok. – hajtok fejet, majd táskámért nyúlok és kiveszem a kis bőrzacskókat. Jajj, milyen régóta akartam használni ezt a nevet, olyan kellemes. Megcsörrentem a tároló tartalmát. Még tíz ilyen van nálam, remélem, hamar beadja a derekát. – A tárgyra térnék. Mint látta üldöznek… - igaz, néhány napon belül az egész birodalom keresni fog, a sereg minden embere, sőt a vőlegényemé is, nem beszélve az önjelöltekről, de erről még nem kell tudnia. – Fizetek ezer aranyat, ha megvéd és segít nekem! Tudom, hogy vállal mindenféle… küldetéseket. Hallottam önről és a hőstetteiről. – igen, ez diplomáciailag megfelelő, fényezd csak. – Így arra kérem, jutalom ellenében segítsen nekem.
- Áhá… ezer arany mi? Hölgyem én nem a sarki pék vagyok, ezer aranyért nem kockáztatom a bőrömet még egy ilyen szépség kedvéért sem. Pláne, hogy goromba is volt velem. – micsoda neveletlen tuskó!
- Kétezer!
- Folytassa…
- Ötezer! – tekintete fennakad, hatalmas összegről beszélünk. Csak a nemeseknek van ennyi pénze. Ő is nagyon jól tudja.
- Honnan van ennyi pénz a zsebében? – hát igen… mit mondjak? – Mindegy is nem érdekel, honnan lehet ekkora pénzösszeg egy falusi kislánynál. De áll az alku. Legyen ötezer! – csapja össze a kezét, majd beletúr hosszú fekete hajába. – Egyébként kétezerért is igent mondtam volna.
- Tízezret is adtam volna. – fojtom el kikúszó nevetésem.
- Éles a nyelve.
- Élesebb, mint az esze, annyi bizonyos. – szája vékonnyá válik, mintha valamiféle haragot rejtegetne. De remélem, nem készül kirobbanni, nincs időm egy vitatkozásra, főleg, hogy valószínűleg jómagam nyernék. – Amilyen gyorsan csak lehet, el kell mennünk a városból.
- Ma biztosan nem. Elfelejti, hogy még nem ismertette velem a tervét… ha van egyáltalán ilyesmije, amit erőteljesen kétlek. – csak mosolyogj, ne vedd fel a sértést… óóó, legszívesebben hozzávágnék egy sziklát!
- Én vagyok a megrendelő és azt mondom, indulunk!
Nevetni kezd, mintha meg sem hallotta volna. Ilyen egy idegesítő frátert még nem hordott a föld a hátán, nem értem, hogy tehet szert valaki ilyen hírnévre, ennyire otromba viselkedéssel. Olyan szemtelen, hogy legszívesebben minden létező szitokszót a szemébe mondanék, azt a… négyet amit ismerek. Azt biztosan.
- Hölgyem, nem tudom hallotta e, de a hercegnő ma délután eltűnt. Valami eszement megtámadta a menetet és elrabolta őt, de kétlem, hogy messzire jutnak. Irgalom annak, aki bármely módon segíti őket. – vagy is neked… - A lényeg, hogy most minden embert ellenőriznek, főleg a városi kapuknál, elvégre az elrabló is arra menekülhet. Tudja, a hírnevem lehet az, ami talán bajba sodorhat bennünket. Azt kell javasolnom, töltsük itt az éjszakát, nem akarok slamasztikába kerülni maga miatt. – érthető és talán igaza van. De egy teljes éjszaka. Ha valóban ekkora a felfordulás az baj. De erre számítanom kellett. Nem mindenki ismeri az arcom, de azt tudják, hogy körülbelül hogy nézek ki és ez valóban baj lehet.
- Rendben, engedélyt adok.
- Mily’ kegyes… Jöjjön, ismerek egy jó helyet.
˘ * ˘ * ˘
Furcsa érzés ébreszt fel. Halk suttogó hangok, ágak reccsenés. Valakik jönnek. Kipattan a szemem és Sillus mellé lépek.
- Si
- Tudom, már vagy 20 perce itt vannak. – fekszik tovább a földön, elnyúlva… ezek a mi katonáink, felismerem a birodalmi zászlókat. Azonnal mennünk kell! Nagy esély van rá, hogy megtalálnak! – Milyen védőr lennék, ha ezt nem venném észre…
- Figyeljen, azonnal mennünk kell! – kezdek pánikba esni, bár arcom egyelőre rendezett.
- Arvael Enólien hercegnőt keresik nem a szabó lányát… - morcosan fordul el, mire rácsapok az arcára. – Maga megütött? – von kérdőre és felül. Na végre!
- Azt mondtam indulunk!
- Bajba sodor mindkettőnket, telepedjen vissza. Nem értem mit pánikol. Ha maga lenne a hercegnő, na akkor azt sipítozhatna. Jó helyen vagyunk kizárt, hogy megtalálnak. – nagy levegőket veszek, szemem könnybe lábad a hirtelen eluralkodó félelemtől. Ajkamba harapok, hogy ne sikoltsak fel. – Mi ütött magába? Csak azt ne mondja, hogy…
- De igen… el kell tűnnünk innen! Apám katonái visszavisznek, ha itt találnak.
- Ezer ördög és pokol! – kiált fel és erősen megráz – Azonnal átadom, ezért elveszítem a faja maga eszement nőszemély!
- Ha átad, azt mondom, hogy maga rabolt el és kínhalállal fogom büntetni. Mit gondol kinek fognak hinni? Nekem, a hercegnőnek, vagy önnek…? Válasszon! Vagy kitalál valamit, de sürgősen vagy az Istenekre mondom, kényelmetlen halála lesz. Ha segít nekem, akkor megúszhatja, a másik esetnél mindenképpen meghal! És ha bármikor megpróbál átadni, esküszöm, nem leszek rest akasztást vagy bármi mást kérni! Ha segít… a végén megmentőmként állítom be. Nos? – vázolom fel a helyzetet, eléggé határozottan és csak remélni tudom, hogy kellően félti az életét. Nem akartam ennyire neveletlen lenni… de szükség törvényt bont. Most az egyszer.
|
| Rauko | 2011. 08. 20. 15:38:10 | #16109 |
Karakter: Yoru
Megjegyzés: - vége -
Bocsi, de a január az már... nem most volt. Remélem, visszajössz, de azt hiszem, nem foglalok tovább ennyi karakterképet.:) Bocsi.
|
| Rauko | 2011. 01. 28. 22:57:30 | #10885 |
Karakter: Yoru
Megjegyzés: ~ Apucnak
Megint hátravezet, zárja az ajtót, és az ágyon fekve kezdünk beszélgetni.
- Mi történt? Megsérültél? - Hallom a hangjában az aggódást, és ez most hihetetlenül jól esik.
- Emlékszel a sárkányvéres tőrre? – Bólint. – Na, én még aznap kaptam egyet a hasamba.
- De hát az... az... Azt mondtad, hogy megölhet...
- Az ellenméreg segít. Bár így is átaludtam pár napot.
- Én meg azt hittem, hogy te... Szörnyű volt. - Milyen kedves, és mennyire édes, hogy ennyire aggódik értem. Bár gyanítom, nem szabad akaratából tette, egyszerűen képtelen volt másra figyelni. Velem is így volt ez.
- De nem úgy lett, szépségem.
- Még szerencse – mondja mosolyogva, de aztán zavartan kezd babrálni az ingemmel.– Tudod... gondolkoztam. Nem tudom, meddig lehet ez így...
- Mi? Hogy?
- Ez... így – magyarázom meg frappánsan. – Mármint ez a valami, ami kettőnk között van. Amit már az első pillanatban éreztünk. Nem tudom, meddig tarthat majd...
- Nem értelek. Mire gondolsz? Ki akadályozhatná meg? - És ő elmondja. Azt, hogy bukott, hogy sóvárgás miatt, és hogy üldözi a Sors. De aztán már olyan hirtelen történik minden… minek is beszéljünk a nyomasztó és befolyásolható jövőről, ha úgyis úgy lesz, ahogy én akarom…? És ahogy ő akarja. Aztán már a csípőmön, helyesebben az ágyékomon ülve izgat…
Ahogy kezemet előre vezetem, és egyik ujjam finoman, alig érintve simít végig az ágyékát takaró kis nadrágon, megremeg, és felsóhajt. Igen… nekem is hiányzott már. Hihetetlenül hiányzott.
- Akarlak - nézek a szemébe, mire ő csak kedvesen mosolyog, majd előre hajol, és megcsókol. Most finoman, lágyan, mintha azt mondaná: ő is engem. A csók így azonban lassan elvadul. Pillanatokkal később már szinte szaggatjuk egymást. Élvezzük, hogy végre együtt lehetünk. Pár nap volt, de nekem is egy örökkévalóság volt, amikor felébredtem.
Most nem olyan, mint először. Most simogatjuk, kényeztetjük egymást. Ő is engem és én is őt. Csókok, simogatás, becézések, suttogások… aztán egyre hangosodó nyögések, és amikor a testébe hatolok, fájdalmasan felszisszen. Kérdeznem sem kell, hogy tudjam, mit jelent ez. Nem volt együtt senkivel. Érzem. Szinte elemi erővel szorít és szív magába, tehát pár napnak el kellett telnie, mióta együtt volt valakivel. És én ennek kifejezetten örülök. Azt hiszem, nem akarom, hogy más is megérintse ezt a szép testet. Nem. Ő már az enyém.
Amikor már egyikünk sem bírja tovább, először ő élvez el, és nem sokkal utána követem én is. De még most sem szólunk. Ő csak felnyög és megremeg, amikor kihúzódok belőle, és azonnal utánam kap. Magához húz, majd, amikor a hátamra fordulok, a mellkasomon kezd szuszogni, pihegni kicsit. Érzem az illatát, azt, hogy tényleg élvezte… szinte hallom a szívverését is.
Eszembe jut, amit mondott. Bukott. Szóval vállalta, hogy kiüzzék a Mennyekből csak azért, mert szerelmes volt. Ezek szerint képes arra, hogy szeressen. De az idióta Angyal Tanács szabályai miatt nem hiszem, hogy vállalja. Sajnos én is hallottam, hogy a bukottak szeretői az életükkel játszanak. A különbség csak annyi, hogy én a Káosz egyik angyalának vagyok a gyermeke. Akkor sem lenne hatalmam felettük, ha apám is Káosz angyal, de mivel nem, így a démoni vérem miatt felettem tényleg nincs hatalmuk. Bár gyanítom, hogy a közeljövőben lesznek még ilyen fura véletlenek, mint ez a tőrös eset.
- Yoru - hallom meg suttogó hangját. - Aznap, amikor elj9öttél, és megmentettél… hajnalban felkeltem rá, hogy fáj a mellkasom. Itt. - A szívére mutat. - Akkor megéreztem volna, hogy bajod esik? - kérdezi, és felkönyököl a mellkasomon, így néz rám. Én előre nyúlok, és a haját simogatom.
- Nem tartom kizártnak. Elvégre az illatomat is azonnal megérezted most is, ahogy mindig - mosolygok rá. - Biztosan, ha neked esne bajod, én is érezném. Bár ezt nem szeretném megtapasztalni - sóhajtok fel. - Sőt, most, hogy ide járok, lehet, hogy jobb lenne, ha testőröket adnék melléd. - Fintorog egyet, és már most érzem, ellenkezni fog.
- Nekem nem kellenek a testőreid - mondja, és mellém fekszik, de nem távolodik el, és az egyik lábát át is veti az enyémeken. - Meg tudom védeni magam.
- Ahogy a múltkor? - kérdezek vissza. - Nem akarom, hogy bajod essen. Nekem is vannak ellenségeim sajnos, nem is kevés. Ha kiszagolják, hogy fontos vagy nekem, akkor megtámadnak, meg akarnak majd ölni, hogy rajtam sebet ejtsenek.
- Oké, átgondolom. Adj egy napot - mondja, és én bólintok. Egy nap nem a világ, és úgyis megérzem, ha baja történik, sőt, akkor úgy egyeztetem a holnapomat, hogy a közelben legyek. - Okos fiú - vigyorog rám, és megcsókol. Milyen édes…
***
Nem tudom, meddig fekszünk egymás mellett. Csókok elcsattannak, de semmi extra. Most csak vagyunk. De aztán kintről meglepő hangok szűrődnek be. Az egyik emberemmel kiabál valaki. Micah is meglepetten pislog az ajtó felé, majd, amikor én felkelek, oldalról a kezembe ad egy köntöst, hogy vegyem csak fel. Magamra kapom, és kinyitom az ajtót.
A bártulaj vérszopó osztja az észt az egyik legkegyetlenebb testőrömnek, akin már látom, hogy ha nem lépek közbe, percei vannak a dögnek. Szívesen nézném végig, ahogy megöli, de nem akarok bajt.
- Mi történt? - kérdezem, mire mindketten felém kapják a fejüket.
- Yoru-sama - hajol meg előttem emberem. - Be akart menni, de nem engedtem. Sajnálom, ha megzavartuk - mondja bűnbánóan.
- Ne szabadkozz - nézek rá, mire bólint, és ellép előlem. Ahogy a vérszopó meglát, hátrál pár lépést. - Mit tehetek érted? - kérdezem kicsit talán gúnyosan. Mindketten tudjuk, hogy egy ujjam elég lenne, hogy elpusztítsam, csak köt a megállapodás a tisztavérű nemesekkel.
- Yoru-sama. Micah-t keresem.
- Én is elegendő leszek, remélem. Micah pihen. - Szemeim kicsit dühösebbnek látszanak, mint a hangom, mert megint hátrál.
- Mindenképp vele akarok beszélni - jelenti ki, mire magam mögül egy hangot hallok. Ahogy hátrapillantok egy kócos, lepedőbe burkolózott angyalt látok meg, és legszívesebben megcsókolnám és visszadobnám az ágyra…de még egy kicsit nem.
- Mit akar, főnök? - kérdezi tőle, mire a vérszopó elregéli a baját. Fél füllel hallgatom, egyébként inkább a reakcióit figyelem, nehogy támadjon, mert már eléggé ideges. Azt ecseteli, hogy tűrhetetlen, amit Micah csinál: hogy leszaladgál a színpadról, nem ezért fizeti, ebből baja lehet, stb. De Micah látszólag jól kezeli a helyzetet, ezért is nem szólok bele addig, amíg a vámpír nem lép egy lépéssel közelebb hozzá. Már nyúlna az angyal kecses nyaka után, de elkapom a csuklóját, és egy elegáns mozdulattal vágom a falhoz, majd, mint aki jól végezte dolgát, nem is figyelve rá, hogy mit mond, megfogom angyalomat, és behúzom a szobába. A testőröm ebből tudja, hogy még maradunk, és szinte látom, ahogy visszalép az ajtó elé, és gyilkos szemekkel méregeti a vérszívót. Áldásos munkaerő a démon. Ez a kedves, nagydarab állat is a Pokolból szabadult szörnyeteg, aki minden bizonnyal halandókat gyilkolna, ha nem az én szolgálatomban állna.
Mikor bezárul az ajtó, Micah felé pillantok, aki már el is indult az ágy felé, ledobva a lepedőt magáról.
- Holnap ilyenkorra választ kell adnod nekem, vagy akár most azonnal. Vagy elfogadod a testőreimet, vagy hozzám költözöl. - Kikerekedett szemekkel néz rám. - A vámpírok beszámíthatatlanok mostanában. nem akarom, hogy bajod essen - lépek közelebb, és simítom kezem az arcára.
|
| makeme_real | 2011. 01. 16. 01:17:50 | #10537 |
 Karakter: Micah
Megjegyzés: (Anyucnak)
- Jobban is vigyázhatnál magadra – sóhajt fel magához húzva.
- Ez csak egy szánalmas vérszopó volt, megvédtem volna magam – tiltakozom, de felesleges lenne tagadni, hogy jó érzés a karjaiba simulni.
Kezét felemeli, én pedig megpillantom a tőrt, ami a vámpírnál volt.
- Nem ismered fel? Sárkányvér. Megölhet, még téged is – simít végig arcomon –, angyal.
Döbbenten bámulok rá. Ezt... hogy..? Honnan tudja...?
- Honnan…?
- Mit gondolsz, hogy kerülök ide ilyen hirtelen? – Mosolya beragyogja a világomat. – Megérzem a gondolataidat, féllény vagyok. – Elfojtok egy jóleső sóhajt, ahogy magához ölel, de sajnos túl rövid ideig tart... – Mennem kell, szépségem.
- Máris…? – szomorodom el. – Azt hittem, maradsz éjszakára.
- Ma nem tudok. – Magához ránt, gyorsan, vadul csókol meg. – Ha túlélem a ma éjszakát, akkor holnap eljövök – suttogja ajkaimra.
Elkapom a csuklóját, mielőtt elmehetne.
- Mi a neved?
- Yoru – mosolyog rám.
Aztán már el is tűnik. De... hogy... hogy értette azt, hogy „ha túléli a ma éjszakát”? Csak nem bajba keveredett?
***
Nem megy ki a fejemből egész éjszaka. Aludni sem tudok. Hazaérve csak fekszem az ágyamban egyhelyben, bámulom a plafont és gondolkozom.
Féllény... Fél mi? Félig démon, ebben biztos vagyok... De ha a másik felének hozzám van köze... Nem bukott, ez biztos, a bukottaknak nincsenek gyermekei... Lehetséges, hogy félig angyal? Igen... Ez mindent megmagyarázna. Hogy miért csábít ennyire az illata és az egész lénye, hogy miért van kettőnk között egy láthatatlan, kimondhatatlan valami... Valami, amitől nem tudok szabadulni, valami, ami hozzá köt. Ami miatt nem tudok lemondani róla, nem tudom elengedni, annak ellenére sem, hogy az ilyesfajta kötődést már réges-rég megtiltottam magamnak.
Yoru...
Valamikor hajnalban felriadok. Furcsa... Szorító, vagy inkább szúró fájdalom, tompán, de azért határozottan, valahol a mellkasom bal oldalán. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, biztosan csak rosszul mozdultam, így inkább nyugodtan visszaalszom.
***
Másnap különös izgatottsággal várom az estét. Ma este újra láthatom, és már több időt tölthetünk együtt. De amikor fellépek a színpadra, ugyanazt érzem, amit tegnap. Vámpírok és vámpírok, a szaguk betölt mindent, és sehol nem érzem azt a bizonyos csábító illatot, amit mindig keresek. Nem... nincs itt.
A felismerés felér egy hatalmas nagy pofonnal. Egy pillanat alatt fut ki minden vér az arcomból, végtagjaimon zsibbadásszerű érzés fut végig, a mellkasomat összeszorítja egy furcsa érzés.
„Ha túlélem a ma éjszakát, ...”
Szavai újra és újra lejátszódnak a fejemben. És az a furcsa érzés tegnap... Az okozhatta, hogy a vérem ott van benne?
Nem... az nem lehet, hogy...
Másnap sem tudok rendesen táncolni. Tegnap sem ment, és ahogy egyértelművé válik, hogy ma sem jött el, nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni úgy, hogy állandóan a fejemben van a tudat, hogy ő... hogy Yoru valószínűleg... Képtelen vagyok kimondani.
A főnök kényszerszabadságra küld. Látja, hogy bajom van, de azt is tudja, hogy nem fogom az orrára kötni, mi az. Inkább hazaküld, hogy pihenjek pár napot. Ez viszont nem sokat segít... csak még mélyebbre süllyedek a letargiában...
Talán ennek is megvan a maga oka. Talán bukottként nem jár ki nekem a huzamosabb ideig tartó boldogság. A szerelmemet idő előtt elvették tőlem, és most felbukkant valaki, akivel megmagyarázhatatlan kötődés alakult ki köztünk... és most őt is elveszik? Talán így van megírva. Lehet, hogy az én sorsom ez lesz. Hogy soha nem találhatok igazi boldogságra. Maximum a szikrájára...
De hogy volt képes Yoru előhozni belőlem a régi énemet...?
***
Néhány nap múlva muszáj visszamennem, a főnök már oda is rendelt. Kedvtelenül, vagy inkább még annál is rosszabbul sétálok fel a színpadra. Nem érdekelnek a nyomorult vérszopók, ahogy csorgatják rám a nyálukat. Én Neki akarok táncolni...
Elkeseredetten kapom föl a fejem. Az illata... Yoru illata! Már képzelődök is...? Fejemet az illat forrása felé fordítom... és ő ott áll. Ő az, teljes életnagyságban, és életben van! Él...
Nem érdekelnek a döbbent tekintetek, az sem, hogy a főnök biztos ki fog akadni, egy kecses mozdulattal leugrok a színpadról, és már repülök is felé. A karjaiba omlok, arcom a nyakába temetem, ő pedig körém fonja mindkét kezét. Észre sem vettem, hogy sírok... de a könnyeim eláztatják a rajta lévő selyeming gallérját.
- Azt hittem... Azt hittem... – suttogom, de nem tudom kimondani.
- Majdnem.
Rémülten kapom felé a tekintetem. Mindenről ki fogom kérdezni, de nem itt. Megfogom a kezét, hátramegyünk, be az öltözőmbe. A zárat is ráfordítom, hogy se a főnök, se senki ne zavarhasson meg minket.
- Mi történt? – kérdezem az ágyra ülve. Ő is leül, majd kissé elkínzottan el is nyúlik. Följebb kúszom, mellé ülök, és végigsimítok az arcán. – Megsérültél?
Kinyitja a szemeit, vörösesbarna tekintete az enyémbe mélyed.
- Emlékszel a sárkányvéres tőrre? – Bólintok. – Na, én még aznap kaptam egyet a hasamba.
A levegő a tüdőmben reked, kezemet a szám elé kapom.
- De hát az... az... Azt mondtad, hogy megölhet...
- Az ellenméreg segít. Bár így is átaludtam pár napot.
- Én meg azt hittem, hogy te... Szörnyű volt – vallom be.
- De nem úgy lett, szépségem.
- Még szerencse – mosolygok rá. Inkább én is elfekszem mellette, ujjaim az ingje gombjaival kezdenek játszani. – Tudod... gondolkoztam. Nem tudom, meddig lehet ez így...
- Mi? Hogy?
- Ez... így – magyarázom meg frappánsan. – Mármint ez a valami, ami kettőnk között van. Amit már az első pillanatban éreztünk. Nem tudom, meddig tarthat majd...
- Nem értelek. Mire gondolsz? Ki akadályozhatná meg?
- A sorsom – pillantok rá. – Valószínűleg nem érdemlem meg a boldogságot. Bukott vagyok, Yoru...
Elgondolkozva figyeli az arcom.
- Miért buktál el?
Elfordítom a tekintetem, és elfojtom a feltörni készülő fájdalmat.
- Sóvárgás. – Hangom alig több suttogásnál. – Szerelmes lettem egy halandóba. Választhattam... maradok, és megölik, vagy vállalom a bukást.
- És a halandó? – néz rám értetlenül.
- Meghalt. Lelőtték. Ebből következtettem...
- Nem baj. – Felpillantok rá. – Ha akarják, ha nem... Engem nem fognak megakadályozni abban, hogy veled legyek, ha úgy tartja kedvem. Akkor teszlek a magamévá, amikor csak akarlak.
Halkan felsóhajtok, ő pedig sokatmondó mosollyal méri végig a testem.
- Mint például most?
- Mint például most.
Elmosolyodom, feltornázom magam az ágyon, aztán egyik lábamat átvetve a csípőjén helyezkedek el az ágyékán. Ujjai végigfuttatja meztelen combomon, miközben lehajolok, hogy birtokba vegyem az ajkait.
Szerkesztve makeme_real által @ 2011. 01. 16. 01:47:03
|
| Rauko | 2011. 01. 14. 16:10:08 | #10482 |
Karakter: Yoru
Megjegyzés: ~ Apucinak
( zene )
Csókolom, simogatom… egyszerűen nem tudok eleget elvenni belőle. Ha szívem szerint cselekednék, csak felfalnám úgy, ahogy van, és még akkor sem lenne elég. Még… még… még…
- Gyere velem – suttogja, mintha titok lenne, és én már csak arra eszmélek, hogy a szép test alattam fekszik egy szobában, egy hatalmas ágyon, és én csak csókolom, és csókolom. Ahogy a lábaival körülölel és izgat, már tudom, hogy mire vágyik. Ő sem a békés és nyugodt szexet keresi, ahogy én sem. Most semmiképp. Most csak el akarok venni. Minél többet és többet akarok elvenni, hogy az életben soha ne felejtsen el!
Ez vezet akkor is, amikor körmömet megnövesztve egyszerűen letépem az alsóját, amikor szétfeszítem a combját, és egész hosszommal elmerülök testében… sőt, még akkor is, amikor nem tudok tovább ellenállni a gondolatnak, és felhasítom nyakának szép ívét. Annyira izgat, hogy ha nem ihatok belőle, akkor bele fogok bolondulni! Ő viszont nem tiltakozik. Félrehajtja a fejét, ezzel is még több helyet hagyva nekem, én meg csak szívom és nyelem az éltető nedűt, amitől nekem pont nem függ az életem, csak szeretem az ízét. És az övé finom. Ahogy az első csepp végigszáguld a nyelőcsövemen, mintha egy filmet látnék, pereg le előttem minden. Angyal. Egy bukott angyal. Érzem magamban az élvezetet, amit érez, és meglepetten folytatom a tevékenységemet. Sokszor ittam már vért, de ennyire nagy hatással egyik sem volt rám.
Pláne, mikor elélvez. Én még úgy érzem, hogy bírnám, de ahogy belőle kirobban a gyönyör, én sem bírom, és a testébe élvezek. Mi ez…?! Még az sem zavart, hogy véresre marta a hátam… talán az egésznek köze lenne ahhoz, hogy milyen bizsergető volt már az illata is számomra… és most a vére is! Igen, minden bizonnyal ze lehet a dolog mögött, de tovább nem maradhatok.
Érzem, hogy pezseg a vérem. Ölnöm kell. meg kell ölnöm valakit, de őt nem bánthatom. Annyira túlteng bennem az adrenalin a vére miatt, hogy ha nem ölök, akkor öt bántom. Az arcára simítok, elköszönök, és egy lángcsóva formájában válok levegővé számára, hogy otthon, a villámban felhozassak a börtönből egy fiatal kölyköt, és apró, pici cafatokra marcangolhassam.
(zene2 )
Nem kellett volna megölnöm azt a vámpírt. De későn tudtam meg, hogy egy befolyásos úr fia volt. Mindenesetre tartoztam ennyivel a világnak, hogy egyel kevesebb önelégült, idióta, éhenkórász denevér rohangál az utcákon. Viszont ezzel annyit értem el, hogy hajtóvadászosdit játszhatok a vámpírúr szolgáival, amíg be nem sétálnak a csapdába. Mindegyik el fog pusztulni, csak oda kell csalnom őket.
Ma este is fellép a bukott. Tudom, azt is érzem, hogy vár engem. Talán a közös vér, nem tudom… vagy az, hogy annyi féle lényből vagyok összekeverve, hogy magam sem tudom, nevezhetem-e magam féllénynek. Mindenesetre ő is vonzódik hozzám, ezt biztosan érzem. Én sem öltem meg az első szex után, mert többet akarok tőle. Ez is csak azt mutatja, hogy valamit jelent nekem, amit én magam sem értek teljesen.
Tudom, hogy most épp nem vagyok messze tőle. Itt van a közelemben, ezért is aggaszt, hogy… mintha félne. Nem hagyhatom, hogy baja essen, de követnek. Bajba sem keverhetem. Megállok, és kicsit koncentrálok. Ekkor döbbenek rá, hogy van annyi előnyöm, hogy kihúzzam a kellemetlen helyzetből pici angyalomat. Az utcára pillantok, majd egész lényemet egy fellobbanó tűzcsóvába koncentrálva libbenek át a távolságon, ami közöttünk van, akár a levegő.
Megérzésem nem csapott be. Az öltözője előtt áll egy vámpír. Láthatóan bántani akarja, a szépségem pedig valamennyire fél, érzem. De nem hagyom, hogy baja essen. A vérszopó mögé lépek, kiveszem a kezéből a tőrt, ekkor érzem meg, hogy ez sárkányvér… hol lehet még manapság ilyet beszerezni, és kinek lehet annyira útjában ez az édes, hogy ilyen biztosra akar menni?!
- Jobban is vigyázhatnál magadra - sóhajtok fel, és magamhoz húzom.
- Ez csak egy szánalmas vérszopó volt, megvédtem volna magam - kezd el azonnal tiltakozni, mire felmutatom a tőrt, amit elvettem a vámpírtól.
- Nem ismered fel? Sárkányvér. Megölhet, még téged is - simítok végig az arcán -, angyal. - Kikerekednek a szemei.
- Honnan…?
- Mit gondolsz, hogy kerülök ide ilyen hirtelen? - kérdezem mosolyogva. - Megérzem a gondolataidat, féllény vagyok - mondom, és magamhoz ölelem, de közben már érzem a vámpírok szagát. - Mennem kell, szépségem.
- Máris…? Azt hittem, maradsz éjszakára - néz rám elszomorodva.
- Ma nem tudok. - Egyre közelebbről érzem őket, ezért magamhoz rántom gyorsan, de vadul megcsókolom, és az ajkaira suttogom. - Ha túlélem a ma éjszakát, akkor holnap eljövök. - Ellépek tőle, és már illannék is el, de elkapja a csuklómat.
- Mi a neved? - néz rám könyörögve. Sosem árulom el a nevem szexpartnernek. De ő valahogy…
- Yoru - mosolygok rá, majd levegővé válok számára, csak a forróságot érzi, ahogy a fellobbanó tűzzel együtt elpárolgok én is.
***
- Lőjjetek már, idióta faszkalapok! - üvöltöm teljes hangerővel, mikor már a második vérszopó tapad a nyakamra. - Azt mondtam… - Nem is kell befejeznem, az egyik legjobb emberem lő, és már holtan is terül el az egyik vámpír. Azonban érzem, hogy valami fura… méreg? Honnan?
Oldalra vezetem a kezem, és ahogy a hasfalamhál simítom végig magam, vért érzek. Ott? Lepillantok, és meglepve látom, hogy a sárkányvéres tőr a hasamba fúródott, miközben ezekkel az dögökkel harcoltam. Arra még van erőm, hogy a mellém lépő emberemet felszólítsam, hogy tüstént hozzák a villámba a sárkányvér ellenszerét, de aztán összeesek, és elsötétül előttem minden.
Lassan nyitogatni kezdem a szemem. Eszméletemnél vagyok egy ideje, de csak feküdtem, és élveztem a semmittevést. Amikor azonban elkezd a szemembe szökni a halovány fény, hangokat is hallani kezdek.
- Yoru-sama felébredt - suttogja egy hang. Az egyik szolgám. - Szóljatok az orvosnak, Yoru-sama ébren van - suttogja még mindig, szinte alig hallhatóan.
- mennyit aludtam? - kérdezem tőle, hiszen nem hallottam a lépteit, és a szagát is közelről érzem. Egyébként ő halandó, ahogy a háztartásomban szolgálók egyik része.
- Egy hetet, mesterem - suttogja kedvesen, mire nekem kikerekednek a szemeim. Az angyal…
- Egy teljes hete alszom?! - nézek az idős nő sápadt arcára, mire ő félve bólint. - Tudok járni?
- Az orvos azonnal jön, Yoru-sama.
- Igyekezzen - sóhajtok fel. Nem halt meg az én szépségem, érzem az ereimben, hogy még él… de furán érzem magam, ha rá gondolok. Látnom kell…
***
Este a bárhoz megyek. Csak remélni tudom, hogy nem csal az orrom és a szívem, és itt találom az én szépséges angyalkámat. Belépek, és már érzem is, látom is. Ott táncol, ahol mindig, és megint vérszopók csorgatják rá a nyálukat, de most olyan szomorú. A tekintete szinte sír, ahogy hirtelen felkapja a fejét, majd a szemembe néz, és már tényleg könnycseppek gördülnek le az arcán.
|
| makeme_real | 2011. 01. 03. 18:57:56 | #10249 |
Karakter: Micah
Megjegyzés: (Raumnak)
Újabb éjszaka. Megint munka. Élvezem a munkámat, imádom a rajongó pillantásokat, és a tudatot, hogy mindenki engem akar... de lassan kezd unalmassá válni. Egy csomó ugyanolyan arc. Ráadásul az orrom kezd lassacskán érzékennyé válni a vámpírszagra. Olyan monoton, megszokott... semmilyen.
Elkelne már a változatosság. Lehet, hogy panaszkodhatnék is... A bártulajdonos sosem titkolta, hogy én vagyok itt a „sztár”, a főattrakció. Az idelátogatók vagy azért jönnek, mert még nem jártak itt, de hallottak a helyről, és kíváncsiak, vagy azért, mert már legalább egyszer láttak engem táncolni, és még többet akarnak. És ez most nem az öntudatom... puszta tények.
Felveszem a falatnyi alsót, ami leginkább egy női bugyira hasonlít, felülre egy apró mellényszerűséget – aminek egyébként nem sok értelme van, hamarosan úgy is lekerül rólam –, végül egy hosszúszárú csizma a lábamra, és kész is.
A tömeg már nagyon vár odakint, ha tudnák a nevem, azt kántálnák. De nem tudják... senki nem tudja. Még az alkalmi partnereknek sem árulom el soha, nem volt még olyan, aki érdemes lett volna rá. Az előttem lévő táncosok sokszor megsértődnek, amiért róluk szinte tudomást sem vesznek, de nem érdekel. Engem imádnak, ez a lényeg.
Két rövid, de határozott kopogás. Ideje mennem. Még utoljára körülnézek a luxusszoba-szerű öltözőmben, aztán elindulok.
A színpad elsötétül, a zene elhallgat, míg fölsétálok. A vendégek izgatottan kezdenek mozgolódni, ismerik a különleges illatomat, tudják, hogy jövök. Pózba helyezkedem, a zene néhány basszus ütemmel indít, a fények villódzni kezdenek... aztán a zene beindul, és kezdődik.
***
A szemek leveszik rólam a maradék ruhát is, pedig mindannyian pontosan tudják, hogy ennél többet nem kapnak. A felsőt levettem, be is dobtam nekik – nyomban darabokra is szaggatták –, de ennyi. Nem vetkőzök le, nem sztriptíz táncos vagyok. Azokat már csak egy lépés választja el a kurvaságtól.
Hirtelen nem a zenétől vonaglok meg. A vizslató szemektől is égetőbb tekintetet érzek magamon. És ez az illat... Szinte fizikailag érzékelem a csábítást... vonz... Kell.
Már tudom, ki az. Félig kigombolt ing, nadrág, mindkettő fekete, széles vállain szétterül barna, néhol szőkés és vöröses haja. Csak engem néz, én pedig csak neki táncolok. Képtelen vagyok megállapítani, mi ő, hosszú, vörös körme, és az őt körülvevő kissé baljós aura démoni származásra utal, de akkor honnan ez az illat...?
Nem érdekel.
Elé állok, testem tovább vonaglik a zenére, a rúd körül... Tekintetünk összekapcsolódva. Annyira vonz... Az sem érdekel, hogy a legtöbb vámpír már elment, és hogy lassan záróra van. Mindenki jól tudja, hogy ha én éppen valaminek a közepén tartok, akkor nem szabad megzavarni. Majd szépen kivárják. Márpedig én határozottan valaminek a közepén akarok tartani...
Ahogy int, már tudom, hogy ő is. Leugrom a tánctérről, felé indulok, és lovagló ülésben az ölébe ülök.
- Figyeltelek – suttogom a fülébe, majd a nyakába csókolok.
- Az illatod... – sóhajt.
- Igen. A tiéd is. Csábít engem… akarlak... – nyögöm, ahogy csípőmet megmozdítva ágyékunk összeér.
Kezét fölemelve túr a hajamba, és lehúz magához, hogy aztán vadul csókoljon meg. Egész testemmel hozzásimulok, készségesen viszonzom csókjait, lassacskán veszek csak el ebben a mámoros valamiben... Még soha senki nem volt rám ilyen hatással.
- Gyere velem – suttogom, miután ajkaimat elszakítottam az övétől.
Kézen fogva húzom magam után, hátra a „színfalak mögé” – avagy az öltözőkhöz. Megcélzom a sajátomat, bemegyünk, kattan a zár... én pedig percek alatt az ide külön kérésemre betelepített hatalmas ágyon találom magam. Pont az ilyen alkalmakra kértem...
Ahogy fölém mászik, és ajkaink újra egymásra találnak, lábaimmal körülölelem csípőjét, közben a sajátom finom ringásával dörgölöm magam hozzá, kezeim pedig türelmetlenül bontják szét, majd rángatják le róla fekete ingét. Itt most nem lesz gyengédség, és én nem is akarok. Vad, nyers szexet akarok... mint amilyen ez a szívdöglesztő férfi maga.
Csakhamar érzem, hogy mindkettőnk kezdi elveszteni a fejét. Sietősen szabadítom meg attól a fölösleges nadrágjától is, míg ő egy gyors, türelmetlen mozdulattal egyszerűen leszakítja rólam a falatnyi alsót. Combjaimat szétlöki, én pedig csábító mosollyal nézek szemeinek vörösesbarna tengerébe. Majd rögtön ezután felsikoltok, ahogy belém löki magát. Felkészítés nélkül fáj, de ez a helyzet mégis annyira... annyira különleges, ez a férfi pedig annyira csábít, hogy még mindig több része van a kéjnek, mint a fájdalomnak a sikolyomban.
Már az első mozdulatnál biztosan tudom, hogy fantasztikus estét sikerült kifognom. Lábaimat újra csípője köré fonom, így még mélyebbre csúszik bennem, hangos nyögésem izgató morgásával keveredik. Mozgása fokozatosan gyorsul, és én ezzel párhuzamosan kezdem elveszteni a józan eszem maradékát is. Körmeim a hátába mélyednek, vöröses csíkot húzva maguk után, nyögéseim egyre hangosabbak és szabálytalanabbak. Őrjítő...
Furcsa, égető érzésre leszek figyelmes a nyakamnál, fátyolos tekintetemmel kissé jobban fókuszálva sikerül megállapítani, hogy körmével vágást ejtett a bőrömön. Nem vámpír, de mégis véremet akarja venni? Különös... De mivel nem vérszopó, megengedem neki. Fejemet kissé oldalra billentem, szabad felületet biztosítva számára, ő pedig mohón kap a lehetőségen. Egyszerre nyögünk fel... én az érzéstől, ahogy megszívja a nyakamat, ő pedig érzem, hogy össze is rándul, megbabonázva mered a nyakamra, majd rögtön újabb kortyért hajol. Nocsak, ennyire finom...?
Az érzés, ahogy véremet veszi, megbolondít, és ahogy körmeimet újra belemélyesztem a hátába, ezúttal mélyebbre, érzem, hogy kiserken a vére. Érzem, ahogy teste megfeszül, tompán morran fel, de semmi kivetnivalója. Aztán a levegőben összekeveredik a vérünk illata... Hátam ívbe feszül, és kéjes sikoltással élvezek el, mire ő is felhördülve éri el az orgazmust.
Hosszú percekig szinte nem is térek magamhoz, csak amikor valami simításfélét érzek az arcomon. Nagy nehezen felnyitom szemeimet, pillantásom megtalálja a titokzatos férfit... már felöltözve. Lehajol, futó csókot hint ajkaimra.
- Még látjuk egymást.
Mire felfogom, hogy ez valami búcsúzás-féle akart lenni, már nincs is a helyiségben. Pedig még csak a nevét sem tudom...
Egy gyors zuhanyzást is be kell iktatnom, mielőtt felöltöznék és hazaindulnék. Az engem megváró biztonsági ember sokatmondó vigyorral figyel, ahogy távozom, gondolom mindent hallott, de igazából nem zavar. Legalább volt egy jó estéje... Hajnala.
***
Jóformán az egész napot átalszom, de utána nem csinálok semmi érdemlegeset, csak úgy vagyok. Evés, ivás, lustálkodás, fürdés, öltözés, munka... Ott pedig izgatott készülődés. Remélem, hogy ma is itt lesz. El kell jönnie. Muszáj... Ő maga mondta, hogy találkozni fogunk még.
Ha ezt elmondanám valakinek, biztos furcsának találná. De hát sosem mondtam, hogy ugyanazzal nem lehet többször, csak az elkötelezettség felejtős...
Nem jött el. Ahogy fellépek a színpadra, már biztosan tudom. Csak a monoton vámpírszag... Nyoma sincs annak a különlegesen vonzó illatnak a levegőben. Hát... C’est la vie. Így jártam.
***
Fáradtan sétálok le a színpadról. Egy szánalmas kis vérszopó egész éjjel rám volt kattanva, nem győztem elkapni a pillantásom a környékéről is, még a végén az hinné, nyert ügye van. De amikor néha már a csizmámmal kellett ellentartanom, és visszataszítani őt a közönségbe... na, attól már kicsit bepöccentem.
Nagy sóhajjal nyitnék be az öltözőmbe... ha nem kapná el valaki a csuklómat.
- Mi a...? – kapom oldalra a fejem. Hát persze, a vámpír. – A hátsó folyosóra illetékteleneknek tilos a belépés.
- Nem, ha te behívsz magadhoz. – Felvonom a fél szemöldököm.
- Csakhogy én nem hívlak be – mondom lekezelően. Hátat fordítva újra megpróbálkoznék a bemenetellel, de megint elkapja a csuklóm. Dühösen perdülök meg. – Na ide figyelj, ha azt mondom nem, akkor...
Elhallgatok, ahogy meglátom a pengén megcsillanó fényt. Szép kis kés... Csak az azt tartó kéz ne célozna engem. Összeszorítom a szemem, dermedten várva a szúrás fájdalmát.
...
Semmi.
Szúrás helyett valami mást érzek... Szemeim felpattannak. Az az illat! És valóban, késes vámpírnak nyoma sincs, csak a tegnap.. khm.. megismert férfi áll előttem. Nem is érdekel, hol a vérszopó.
- Hát mégis eljöttél – mosolyodom el.
|
| Rauko | 2010. 12. 29. 14:57:28 | #10119 |
Karakter: Yoru
Megjegyzés: ~ Bukottamnak
Újabb nap, újabb idegesítő, visítozó vérszopó… újabb reggeli. Átviharzok a hallba, belemarkolok a vámpír nő hajába, hátrarántom, másik kezemen megnövesztem karmomat, és átvágom az ütőerét. Tekintve, hogy nekem nincsenek speckó fogaim, a körmeimre vagyok utalva. De akkor is ezek a dögök szoktattak rá a vörös löttyre. Tetszik az íze: fémes, kellemes, és azt érezteti velem, hogy én vagyok a főnök. Mert ez a nő is… mit tehet most, hogy átvágtam az ütőerét? Várja, hogy elvérezzen, amíg én, ajkaimat a sebre tapasztva, mohón szívom életerejét.
( zene )
Mikor jól laktam, a földre dobom a testet. Még van benne erő, megpróbál elmászni, de az egyik emberem a hátába vág egy ezüst tőrt. Szeretik, tudom. Már kikísérleteztem. Sem az ezüst, sem a fokhagyma nem öli meg őket. Csak rohadtul utálják mindkettőt, de ez a nő nem érdemel annyit, hogy rápazaroljak egy gerezd hagymát.
- Yoru-sama - áll meg mellettem titkárom. Helyes kölyök, tizenkilenc éves, halandó. Tudja, hogy nem vagyok ember, de nem zavarja. Haja válláig ér, hófehér, akár a bőre. Szemei vörösen csillognak: albínó. Ezért vettem magam mellé. Kirekesztette a társadalom, mert nem mehet erős fénybe, nem mehet ki a levegőre sem. De nálam elvan. Itt úgyis mindig sötét van: rühellem a napot.
- Masami… - sóhajtom a nevét.
- Jól aludt, mesterem? - kérdezi mosolyogva, és egy pohár bort nyújt felém. Mindig ezt iszom reggelente.
- Tökéletesen - mosolygok rá. - Neked sikerült aludni? Este rosszul voltál, hallottam. - Hányt. Mostanában sokat betegeskedik.
- Bevettem a gyógyszereimet, és jól voltam, mesterem - hajol meg előttem. Én viszont sajnos tudom, hogy nincs jól. Már akkor is rákos volt, amikor hozzám került, és annak lassan öt éve. Nem kezelteti magát, és egyre rosszabb. Sajnálni fogom, ha meghal, de nem tehetek érte semmit. Ha elkapok a kedvéért egy nemes vérszopót, magam alatt vágom a fát, hiszen pont ők azok, akik eladják nekem az alacsonyabb származású, esetleg problémás fajtársaikat.
- Rendben - borzolok a hajába. Érdekes, hogy mindig van valaki, akit szeretek, ha mellettem van. Saját magamnak ezt anyám angyali vérével magyarázom. Hiszen ha a Káosz angyala volt is, volt benne isteni vér is. Ezért lehet nekem mindig egy személy, akit elviselek magam mellett. Masami pedig olyan, mintha az öcsém lenne. Sajnos már látom, hogy a halál karmai a torkán pihennek. Estére… legkésőbb holnapra el fogom veszíteni. - Mond, nincs családod? - kérdezem, ahogy leülök a nappaliban a bársonnyal borított kanapéra.
- Nincs, uram.
- Valaki akitől el akarsz búcsúzni? - Megremeg.
- Szóval…
- Igen, Masami. - Ha lehetséges, arca még sápadtabbá válik.
- Nem tenné meg ön, mesterem? - kérdezi.
- Miért?
- Nem akarok betegségtől meghalni, uram. Öntől pedig olyan sokat kaptam. Nem akarom, hogy más…
- Legyen. Azonnal? - Igennel bólint, majd elém ereszkedik, és a kezébe veszi kezemet, majd a tenyerembe csókol.
- Mindent köszönök - pillant rám könnyes szemekkel, majd ujjaimra vezeti pillantását, ahogy ajkaihoz érvem, a testébe engedem erőmet. Utolsó erejével mosolyog, majd vörös íriszei eltűnnek előle, és holtan esik össze.
Ha a démoni erőmet egy halandó testbe áramoltatom, nem bírja. Szervei sorban mondják fel a szolgálatot. Olyan, akár egy mérges gáz, minden kis sejtje meghal. Masami jó fiú volt, így olyan dózist juttattam azonnal a szervezetébe, ami azonnal megölte. De ahogy most itt fekszik a lábaim előtt… a teste kicsavarodva… élettelen.
- A kurva életbe - sóhajtok fel. Milyen rossz a halandólét. Ha én nem ölöm meg, estére megöli a kór. Neki jót tettem azzal, hogy nem kellett halálba aludnia magát, hiszen már akkor mondta, mikor ide került, hogy azt akarja: én öljem meg. Mintha tudta volna, hogy élete rövid lesz. De én sosem mondtam neki, hogy rákos. Csak azt, hogy hamarosan meghal.
- Azt a kurvát. Most - jelentem ki, és a kanapé mellett álló őr már rohan is. Percekkel később, amikor a szobámba megyek, az ágyamon fekszik egy vérszopó fiú. Tengerkék szemei ijedten csillognak, ahogy rám néz. Közelebb lépek, és a hajába túrok. Vörös tincsei selyemként omlanak vállaira, arca kipirult.
- Meg foglak ölni - suttogom. - Halnod kell.
- Miért? - kérdezi könnyes szemekkel, és kivillannak fogai félelmében. Őt azért adták el nekem, mert egy halandót szeretett.
- Egy halandóért - mosolygok rá, és egy mozdulattal szakítom le róla a testét szakító köntöst.
- Egy életben kétszer meghalni… mind a kétszer halandóért… - Kínjában mosolyog, majd engedelmesen fordul meg.
- Ugyanazért a halandóért - suttogom, mire hallom, ahogy sírni kezd. Érti, nem buta. Masami meghalt.
Mellettem már csak a por, ahogy testét elhagyta az utolsó csepp vér is… amit készségesen fogott fel az ágyam szivacsa. Felkelek, és egy csettintésemre lángba borul. Állok mellette, és nézem, erőmmel vigyázva a lángnyelveket, hogy ne nyalják a függönyt, és semmi mást. Alig fél óra múlva hamu, izzó hamu, és semmi más. Már a fiú lelke is ott lehet, ahol Masamié. Ugyanott, a pokol legmélyebb bugyrában várva arra, hogy újjászülethessenek. Hiszen Masami sötét lényt szolgált, nem juthatott a mennybe. Néhány évezredig szenvednek majd mindketten, majd együtt térnek vissza, hiszen a halandó, aki miatt a vámpír ide jutott, Masami volt.
*
( zene2 )
Éjszaka van. Nem tudok aludni, de nem is akarok elmenni oda, ahova hívtak a nemesek. Néhány előkelő, tisztavérű vámpír, akik azt hiszik, hogy ilyen meghívásokkal vigyázzák majd a szeretteiket tőlem. Tudniuk kellene, hogy nem. De nekem talán jót tenne, ha elmennék. Kicsit kikapcsolom az agyam, talán találok valakit, aki nem vámpír, halandó, vagy alakváltó. Unom őket, kifejezetten unalmas mindig ilyen lények között lenni. Nekem különösen, aki semmi sem igazán. Nem vagyok démon sem, angyal sem. Egy vámpír régen azt mondta, hogy olyan a szagom, mint a bukottaké, de soha nem találkoztam még bukottakkal, nem tudom, milyenek.
Egy óra sem telik bele, már a kocsimban ülök. Fekete, félig kigombolt ing takarja a testemet, lábaimon egy selyemhez hasonló anyagú, lágy esésű nadrág, szintén fekete. Hajam szétterül a vállamon, nem szeretek összefogni. Nyakamban az egyik legértékesebb lánc, fülemben most nincs semmi. Körmöm vörös, és hosszú, szeretem ilyenre hagyni. Néhány vérszopó nem ismeri fel egy féldémon szagát, és megtámadna. De ha a körmömet látja, nem teszi meg.
- Yoru-sama - vigyorog rám egy vámpír. - Örülök, hogy mégis eljött. Kérem, fáradjon beljebb. - Ahogy elindulunk befelé, furcsa szag csapja meg az orrom, és megtorpanok. - Ohh, csak nem érzi?
- Mi ez? - kérdezem ridegen.
- Egy fiú. A pletykák szerint bukott… - A szó mantraként ismétlődik a fejemben. Bukott. Bukott. Látnom kell!
- Hol van? - kérdezem, mire hátra mutat. Tánctér, de csak egy fiú áll, és táncol. Közelebb lépek. Illata csalogat…
Férfiak, nők ugyanolyan csillogó és vágyakozó szemekkel nézik mozdulatait. Fekete, hosszú és dús haja engedelmesen követi minden mozdulatát, teste pedig kéjesen, mégis titokzatosan vonaglik a zene ritmusára. Ahogy rámarkol a mellette álló rúdra, és finoman köré tekeri szép testét, én is elveszek miatta. A saját gondolataim és fantáziám rabja leszek: a látvány és az illat olyannyira megrészegít, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Olyan, mint egy virág, és én… mintha egy méh lennék. Csalogat, hívogat. És amikor rám pillant, és egy pillanatra egymásba kapcsolódik tekintetünk… érzem, hogy végleg végem. Kell nekem ez a fiú.
Egész éjszaka őt nézem, ő pedig nem sokkal később észrevesz, és csak nekem táncol. Elém áll, nekem vonaglik, előttem csinálja és csak engem néz. Hajnalodhat, hiszen a vérszopók többsége elment, és lassan zár a klub, de ő csak táncol, és táncol. Intek neki, hogy üljön az ölembe. Leugrik kis színpadáról, és engedelmesen indul felém, majd lovagló ülésben ül rám.
- Figyeltelek - suttogja fülembe, és a nyakamba csókol.
- Az illatod… - sóhajtom.
- Igen. A tiéd is. Csábít engem… akarlak… - nyögi, ahogy csípője mozdul, és ágyékunk összeér.
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 12. 29. 15:01:15
|
|
